VII. FEJEZET
NAGY IZGALOM A SCHUMANN UTCÁBAN

 

Mialatt Emil a 177-es villamoson a Kaiser fasorban vitorlázott, s nem tudta, hol fog kikötni, a nagymama s unokahúga, Kalapocska, megállapodás szerint a Friedrichstrasse pályaudvar virágüzlete előtt álldogált. Szorgalmasan álldogáltak, olykor az órára néztek. Sok ember haladt el mellettük. Poggyásszal, ládákkal, dobozokkal, virágcsokrokkal. Emil nem volt köztük.

- Biztos nagyon megnőtt, igaz? - mondta Kalapocska, ide-oda tologatva maga előtt nikkelezett kis kerékpárját. Hisz tulajdonképpen nem kellett volna ide elhoznia, de addig nyafogott, amíg a nagymama végül is ráállt. - Hát nem bánom, hozd el, buta fruska - mondta. S a buta fruska most ennek következtében jókedvű volt, alig várta, hogy Emil kalapot emeljen a kerékpár előtt. - Elsőrangú kerékpár! - bizonyára azt fogja mondani, ebben Kalapocska egy percig sem kételkedett.

A nagymama mind nyugtalanabb lett.

- Nem is tudom, hova gondoljak - mondta. - Már 18 óra 20-at mutat az óra. A vonatnak már rég itt kellene lennie.

Tovább vártak. De néhány perc elteltével a nagymama elküldte a kislányt, hogy tudakolja meg, mi lett a vonattal. Kalapocska természetesen magával vitte kerékpárját.

- Meg tudná mondani, kérem, hogy hol marad a neustadti vonat, ellenőr úr? - kérdezte a váróterem ajtaja előtt álldogáló vasutast, aki kezében egy nagy lyukasztóval szigorúan ellenőrizte a jövő-menő embereket.

- Neustadt... Neustadt - ismételte tűnődve. - Aha, 18 óra 17. De hisz az már rég bejött.

- Az nagy baj - közölte Kalapocska. - Mi tudniillik a nagymamával a virágüzlet előtt Emil unokabátyámra várunk.

- Örvendek, örvendek - mondta vasutas.

- Miért örvend ennek, ellenőr úr? - kérdezte Kalapocska, s egy nagyot nyomott a kerékpár csengőjén.

A vasutas nem felelt, hátat fordított a kislánynak.

- Benőtt a szája, tisztelt uram? - kérdezte Kalapocska sértődötten. - Viszontlátásra.

Az emberek nevettek, a vasutas dühösen vonogatta a vállát. Kalapocska pedig visszaügetett a virágüzlet elé.

- A vonat már rég befutott, nagymama.

- Vajon mi történt? - mondta tűnődve az öreg hölgy. - Ha nem indult volna el, akkor az anyja biztos sürgönyöz. Rossz helyen szállt ki? De hiszen pontosan megírtunk mindent.

- A csuda érti - mondta Kalapocska fontoskodva. - Biztos rossz helyen szállt ki. A fiúk néha nagyon ostobák. Fogadjunk, nagymama, hogy nekem van igazam.

S minthogy nem volt jobb dolguk, újra várakozni kezdtek. Elébb öt percig.

Aztán újra öt percig.

- Hát ennek most már semmi értelme - mondta Kalapocska a nagymamának. - Meddig várjunk még? Én már beleőszültem. Hátha van még egy virágüzlet?

- Nézz körül. De nehogy elmaradj.

Kalapocska, kerékpárját maga előtt tolva, terepszemlét tartott az állomáson. Másik virágüzletet nem talált. Aztán bámulatra méltó sebességgel még két vasutasnak lyukat beszélt a hasába, majd visszaballagott nagymamájához.

- Másik virágüzlet nincs - mondta. - Minek is volna! Egyébként pedig Neustadtból a legközelebbi vonat 20 óra 33-kor érkezik, azaz 3 perccel fél kilenc után. Mi most szépen hazamegyünk, én pedig pontosan nyolc órakor felülök a kerékpárra, s ide jövök. S ha akkor sem érkezik meg, akkor olyan levelet írok neki, hogy gyomorgörcsöket kap, ha elolvassa.

- Fejezd ki magad választékosabban! - mondta a nagymama.

- Akkor olyan levelet írok neki, hogy nem teszi a kirakatba.

A nagymama aggódó arccal maga elé nézett, majd megrázta fejét. - Nem tetszik nekem ez a dolog. Nem tetszik nekem ez dolog - közölte. Ha izgatott volt, mindent kétszer mondott.

Lassan ballagtak hazafelé. Az egyik útkereszteződésnél Kalapocska megállt.

- Nagymama - kérdezte -, nem akarnál felülni a kormányrúdra?

- Csend legyen!

- Miért? Nem vagy te sem nehezebb, mint Zichlerék Artúrja, az pedig gyakran ráül.

- Ha még egyszer ráül - mondta a nagymama -, az édesapád örökre elveszi a kerékpárodat.

- Nem lehet nektek semmit sem elmondani - vélte Kalapocska felháborodottan.

Odahaza, a Schumann utca 15. alatt, Kalapocska szüleinél - akiket egyébként Heimboldnak hívtak - nagy izgalom tört ki. Mindenki szerette volna tudni, hogy Emil hol van, de senki sem tudta.

A papa azt ajánlotta, hogy sürgönyözzenek Emil mamájának.

- A világért sem! - kiáltotta felesége, Kalapocska anyja. - Halálra ijedne. Nyolc órakor még egyszer kimegyünk az állomásra. Hátha a legközelebbi vonattal érkezik.

- Reméljük, reméljük! - jajgatta a nagymama. - Nem tehetek róla, nem tetszik nekem ez a dolog. Nem tetszik nekem ez a dolog.

- Nem tetszik nekem ez a dolog - mondta Kalapocska is, és gondterhelten megrázta apró fejét.


Előző fejezet       Tartalom       Következő fejezet