A MESE MÉG NEM KEZDŐDIK EL
Nektek nyugodtan megmondhatom: ez a dolog Emillel teljesen váratlanul ért. Tulajdonképp egészen más könyvet akartam írni. Olyan könyvet, amelyben a tigriseknek rémületükben a foguk is vacog, a datolyapálmák kókuszdiói pedig lúdbőrösök az iszonyattól. Szerepelt volna továbbá egy petrezselyem nevezetű, fekete-fehér kockás kis kannibál lány, aki átúszta a Nagy- vagy Csendes-óceánt, hogy Amerikában, a Drinkwater-cégnél egy fogkefét vásároljon. A kis kannibál lánynak természetesen csak a keresztneve lett volna Petrezselyem.
Egyszóval egy igazi, déltengeri regényt akartam írni. Tudniillik egy pofaszakállas úriember egyszer azt mondta nekem, hogy ti, gyerekek, az ilyesmit olvassátok a legszívesebben.
Az első három fejezetet már tető alá is hoztam. Hollócsont, a nagy főnök, akit egyébként Gyorspostának is neveztek, épp elkattintotta forró sült almával töltött bugylibicskájának biztonsági zárát, szeméhez emelte fegyverét, hidegvérűen célzott, s amilyen gyorsan csak tudott, háromszázkilencvenhétig számolt...
S egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy nem tudtam, hány lába van a cethalnak. Lefeküdtem a padlóra, mert ott tudok a legjobban gondolkodni, és gondolkodni kezdtem. De ezúttal ez sem segített. Megnéztem a lexikont. Természetesen a megfelelő kötetet, de egy árva szót sem találtam róla. Holott okvetlen bizonyosságot kellett szereznem a dologban, ha tovább akartam írni a regényt. Egészen pontosan tudnom kellett, hogy hány lába van a cethalnak.
Mert mi történik, ha ebben a pillanatban a cethal egy nem létező lábával lép ki az őserdőből? Hollócsont, a nagyfőnök, akit egyébként Gyorspostának is hívnak, sosem találta volna el.
S ha nem találja el a forró sült almával a cethalat, a Petrezselyem nevű, fekete-fehér kockás kis kannibál lány soha életében nem találkozik Lehman nénivel, az aranymosónővel.
S ha Petrezselyem nem találkozik Lehman nénivel, soha életében nem kapja meg azt az értékes utalványt, amelyet Amerikában a Drinkwater-cégnél fel kell mutatni, ha az ember ingyen akar hozzájutni egy vadonatúj fogkeféhez. S akkor...
Déltengeri regényem tehát úgyszólván zátonyra futott a cethal lábán. Pedig mekkora örömmel készülődtem rá! Remélem, ezt ti is megértitek. Szörnyen sajnáltam a dolgot. Fiedelbogen kisasszony pedig majd elsírta magát, amikor megmondtam neki. De mégsem sírt, mert épp vacsorára kellett terítenie, tehát későbbre halasztotta a sírást. Később pedig elfeledkezett róla. Ilyenek a nők!
A könyvnek "Petrezselyem az őserdőben" lett volna a címe. Elsőrangú cím, nem igaz? És íme most az első három fejezet az íróasztalom egyik lába alatt hever, hogy az asztal ne billegjen. De hát ez a dolga egy regénynek, amely a déli tengereken játszódik?
Nietenführ, a fizetőpincér, akivel néha eltársalgunk munkáimról, néhány nap múlva megkérdezte, hogy jártam-e már ott lenn.
- Hol lenn? - kérdeztem.
- Hát ott lenn a Déli-tengeren meg Ausztráliában meg Szumátrán meg Borneón és így tovább.
- Még nem jártam - mondtam. - Miért kérdi?
- Mert az ember csak olyasmiről írjon, amit maga is látott - így szólt a felelet.
- De engedelmet, kedves jó Nietenführ úr.
- Ez világos, mint a vakablak - mondta ő. - Neugebaueréknak volt egyszer egy háztartási alkalmazottjuk... tudja, ők is idejárnak hozzám... egyszóval volt egy háztartási alkalmazottjuk, aki nem tudta, hogyan kell libát sütni. Karácsonykor pedig az történt, hogy estére Neugebauerné vett egy libát, s mialatt ő a városban járt, a háztartási alkalmazott megsütötte. Mond hatom, nagy meglepetés volt! A háztartási alkalmazott a libát úgy, ahogy azt a piacon megvették, tollastul be rakta a sütőbe, nem kopasztotta meg, nem perzselte le, nem belezte ki. Megsúghatom magának, irtózatos lett.
- Hát aztán? - mondtam én. - Csak nem akarja azt állítani, hogy a libasütés meg a könyvírás egy és ugyanaz a dolog. Már ne vegye rossz néven, kedves Nietenführ úr, de most gyorsan kacagnom kell.
Megvárta, amíg befejeztem a kacajt. Igaz, nem volt hosszú.
Aztán azt mondta:
- A maga Déli-tengere a korallzátonyokkal s az emberevők minden pereputtyával együtt, az a maga libája. A regény pedig, amelyben meg akarja sütni a Nagy- vagy Csendes-óceánt meg Petrezselymet meg a tigriseket, az a maga sütője. S ha nem tudja, hogy az ember hogy süti meg az ilyesmit, akkor abból bődületes bűz lesz. Csakúgy, mint Neugebauerék konyhájában.
- De hiszen így dolgozik minden író! - kiáltottam.
- Jó étvágyat!
Ezen egy ideig eltűnődtem. Aztán újra nekikezdtem a társalgásnak.
- Nietenführ úr, ismeri Schillert?
- Schillert? Azt a Schillert, aki csapos az Erdei Borozóban?
- Dehogy azt! - mondom én. - Hanem Schillert, a költőt, aki száz évvel ezelőtt vagy egy tucat darabot írt.
- Vagy úgy! A Schillert! Akinek annyi szobra van!
- Azt... azt. Az írt egy darabot, amely Svájcban játszódik, s úgy hívják, hogy Tell Vilmos. Az én időmben az iskolában dolgozatokat írtunk róla.
- Mi is - mondja Nietenführ. - A Tell Vilmost ismerem. Óriási dráma, igaz? Óriási, azt meg kell hagyni a Schillernek. Ami igaz, az igaz. De a dolgozatírás, az szörnyű volt. Az egyiknek az volt a címe, hogy: "Miért nem reszketett Tell Vilmosnak a keze, amikor az almát célba vette?" Én akkor bedaciztam. Ami az iskolai dolgozatokat illeti, abban sohasem voltam erős...
- Engedjen már vissza a szónoki emelvényre! - mondom én. - Lássa, Schiller életében nem volt Svájcban, és a darab mégis szó szerint egyezik az igazi valósággal.
- Nyilván elolvasott előbb egynéhány szakácskönyvet - vélte Nietenführ úr.
- Szakácskönyvet?
- Azt! Amiben minden szükséges tudnivaló benne van. Hogy milyen magasak a hegyek Svájcban. S mikor olvad a hó. S hogy milyen az időjárás, amikor a Genfi-tó fölött zivatar van. S hogyan, miképpen esett, amikor a parasztok fellázadtak Gessler kormányzó ellen.
- Abban igaza van - mondom én -, Schiller tényleg olvasott egyet-mást.
- Lássa! - mondja Nietenführ úr, s szalvétájával egy legyet kerget el az asztalról. - Lássa, ha maga is így tenne, s előbb elolvasna egy csomó könyvet, akkor megírhatná azt az ausztráliai kenguru-regényt.
- Mi a csudának írnám akkor - mondom én. - Ha volna pénzem, akkor szívesen odautaznék egyszer, pontosan megnéznék mindent. Abban a percben, ahogy pénzem lenne. De könyveket olvasni!...
- Adok magának egy elsőrangú tanácsot - mondja Nietenführ úr. - Írjon olyasmiről, amit ismer. Írjon a földalattiról, szállodákról meg egyéb ilyen dolgokról! S írjon gyerekekről, olyanokról, akikkel naponta találkozik az utcán, olyan gyerekekről, amilyenek mi voltunk egyszer.
- Igen ám - mondom én -, de nekem egyszer egy pofaszakállas úr, aki a gyerekeket úgy ismerte, mint a saját tenyerét, azt mondta, hogy az ilyesmi nem tetszik a gyerekeknek.
- Szamárság - dörmögi Nietenführ úr. - Maga csak bízzék bennem. Nekem is vannak gyerekeim. Két fiam, egy lányom. S ha azoknak vasárnaponként elmesélem, hogy mi történt itt a kocsmában, hát vihognak a gyönyörűségtől. Ha valaki meglóg a cechhel, vagy azt mondom el, amikor egy részeg vendégem egy nyaklevest akart lekenni a trafikosfiúnak, s helyette egy finom hölgyet ütött kupán, aki véletlenül épp arra járt, ha ezeket beszélem el nekik, hát az én srácaim úgy figyelnek, mintha a pincéből szólna a mennydörgés.
- Hát ha úgy gondolja, Nietenführ úr! - mondom én habozva.
- Megsúgom magának: úgy gondolom, Kästner úr, arra mérget vehet - mondja ő, s azzal eltűnik, mert az egyik vendég késsel csörgeti a poharat, s fizetni kíván.
S így történt, hogy megírtam ezt a történetet csupa olyan dologról, amelyeket mi, mármint ti és én, igen jól ismerünk, megírtam csak azért, mert Nietenführ úr, a fizetőpincér így kívánta.
Először hazamentem, leültem az ablakpárkányra, s kinéztem az utcára, abban reménykedve, hogy hátha ott lenn a sarkon épp most fordul be a Mese, amelyet kerestem. Ha történetesen befordult volna, akkor leintek neki, és azt mondom: ugyan kérem, ugorjon már fel egy percre, meg szeretném magát írni.
De a Mese csak nem jött, én meg fáztam. Ezért dühösen becsuktam az ablakot, és ötvenháromszor körülszaladtam az asztalt. De ez sem segített.
Tehát megint csak lefeküdtem a padlóra, s azzal vertem el az időt, hogy iszonyúan gondolkodtam.
Ha az ember a padlón fekszik, az egész világ egyszerre csak megváltozik körülötte. Mit lát az ember? ...széklábakat, papucsot, cigarettahamut, a szőnyeg mintáit, port, asztallábakat, s megtalálja a dívány alatt a bal kézre való kesztyűjét is, amelyet már három napja hiába keres a szekrényben. Így feküdtem én mohó kíváncsisággal eltelve a szoba padlóján, s a változatosság kedvéért alulról felfelé nézegettem a tájat. S legnagyobb meglepetésemre megállapítottam, hogy a székeknek szép kerek lábikrájuk van. Kemény, gömbölyű, barna lábikrájuk, mintha négerek volnának, vagy barna harisnyás iskolás gyerekek.
S mialatt javában számolgattam a széklábakat s az asztallábakat, hogy megtudjam, hány néger, illetve iskolás gyerek tartózkodik a szobában, egyszerre csak eszembe jutott ez az Emillel való dolog. Lehet, hogy azért, mert barna harisnyás iskolás gyerekekre gondoltam?
Akárhogy volt is, az biztos, hogy épp abban a szempillantásban jutott az eszembe, amikor a padlón feküdtem, s a széklábakat s az asztallábakat számoltam. Fekve maradtam, nem mozdultam. Mert az emlékekkel s az ötletekkel úgy vagyunk, mint a megvert kutyákkal. Ha az ember egy hirtelen mozdulatot tesz, vagy megszólítja őket, vagy meg akarja őket simogatni - híj, máris kereket oldanak! S az ember belezöldül, mire újra a közelükbe kerülhet.
Tehát mozdulatlanul, moccanás nélkül feküdtem a padlón, s barátságosan rámosolyogtam az ötletre. Bátorítani akartam. Meg is juhászodott, hozzám való bizalma visszatért, egy lépést tett felém, majd még egyet... Erre megfogtam a nyakánál. A markomban volt. Már tudniillik a nyaka. S egyelőre ennyiben is maradtunk. Mert nagy különbség van a között, hogy az ember egy kutyát kap el a nyakánál, vagy pedig egy mesét, amelyre homályosan emlékszik. Ha az ember egy kutya nyakát tartja a markában, akkor a nyakkal együtt az egész kutyát fogja, a farkát, a pofáját, a lábait s minden egyebet, ami az élősúlyához hozzátartozik.
Emlékeket másképp kell befogni. Részletenként. Előszörre, mondjuk, a hajukat kapja el az ember. Ehhez csatlakozik a bal elülső láb, aztán a jobb, aztán az egésznek a feneke, aztán a hátsó lábak, részletenként. S ha már az ember azt hiszi, hogy az egész Mesét a kezében tartja, akkor egyszerre csak a markába repül még egy elfelejtett fülcimpa. De végül is, ha az embernek szerencséje van, a markában tartja az egészet.
Egyszer moziban láttam valamit, ami élénken emlékeztet arra, amit az elébb elmondtam. Egy férfi állt a szobában, ingben, gatyában. Egyszerre csak kinyílt az ajtó, beröpült egy nadrág. Ezt felhúzta. Aztán bezuhant a bal cipője. Aztán a sétabotja. A nyakkendője. A gallérja. Aztán a mellénye, az egyik harisnyája, a másik cipője, a kalapja, a kabátja, a másik harisnyája, a szemüvege. Nézni is rossz volt. De végül is a férfi annak rendje és módja szerint fel volt öltözve.
Pontosan így jártam a magam Meséjével is, amikor a padlón feküdtem, a széklábakat számolgattam, s közben Emilre gondoltam. Bizonyára veletek is megesett már az ilyesmi. Feküdtem a padlón, gyűjtögettem az emlékeket, amelyek jobbról-balról, minden oldalról a fejembe gyűltek, ahogy az jóravaló emlékekhez illik.
Végül is minden együtt volt, a Mese összeállt. Most már semmi egyéb dolgom nem volt, mint hogy leüljek, és sorjában mindent leírjak.
Ezt tettem. Ha nem tettem volna, most nem tartanátok a kezetekben ezt az Emilről szóló könyvet. De még mielőtt írni kezdtem, még gyorsan elvégeztem egy másik tennivalómat. Sorjában feljegyeztem a Mese részleteit, abban a sorrendben, ahogy az ajtón át beröpdöstek hozzám, amíg végül is össze nem álltak egy egésszé: a bal cipőt, a gallért, a sétabotot, a nyakkendőt, a jobb harisnyát stb.
A Mese, a regény, az elbeszélés, mind hasonlít az élőlényekhez, s könnyen meglehet, hogy maguk is élnek. Van fejük, lábuk, vérkeringésük, s fel is vannak öltözve, mint az igazi emberek. S ha az arcuk közepéről hiányzik az orruk, vagy ha két bal cipőt húztak, az ember észreveszi, ha jól odafigyel.
Mindenekelőtt tehát, mielőtt nekikezdenék a folyamatos mesének, leírom azt a bombazáport, amely az Egésznek részleteit, az egyes ötleteket és emlékeket a szobámba s a fejembe zúdította.
Talán szemfülesek vagytok, s a különféle elemekből magatok is összeállítjátok a Mesét, még mielőtt én elmondanám! Olyasféle munka volna, mintha építőkövekből egy pályaudvart vagy egy templomot kellene felépítenetek, de nincs hozzá tervrajz, a hozzá való köveket pedig egytől egyig mind el kellene használni.
Majd olyan ez, mint egy vizsgafeladat.
Brrr!
De osztályzat nincs.
Hál' istennek!
|
Itt látható Emil személyesen, sötétkék ünneplő ruhájában. Nem szívesen veszi föl, mondhatnám, csak olyankor, amikor muszáj. A kék öltönyök, tudja a csuda, mindig befoltosodnak. S ilyenkor Emil mamája megnedvesíti a ruhakefét, a térde közé állítja a fiút, keféli, súrolja, tisztogatja, s közben mondogatja: "Fiam, fiam, hát nem tudod, hogy nincs pénzem arra, hogy még egy ruhát vegyek neked." S ilyenkor Emilnek eszébe jut, persze már későn, hogy a mama egész nap dolgozik, hogy mindkettőjüknek meglegyen a betevő falatjuk, s hogy ő gimnáziumba járhasson.
 |
Amikor Emil ötéves volt, meghalt az apja, Tischbein bádogosmester. Emil mamája akkor kitanulta a női fodrászatot. Megmossa, megondolálja az ismerős boltoskisasszonyok s a szomszédasszonyok haját, de ezenkívül főznie is kell, a lakást rendben tartania, a nagymosást is maga végzi. Nagyon szereti Emilt, örül, hogy dolgozhatik, s pénzt kereshet rá. Néha vidám nótákat énekel. Néha betegen ágyban fekszik, s ilyenkor Emil tükörtojást süt neki s magamagának. Kiválóan tud tükörtojást sütni. Bifszteket is, jó sok hagymával.
 |
A vonat, amelyhez ez a fülke tartozik, Berlinbe indul. Minden valószínűség szerint ebben a fülkében már a legközelebbi fejezetek során különös dolgok fognak történni... Nem érdektelen dolog egy ilyen vasúti fülke. Idegen emberek ülnek itt szorosan egymásnak préselve, s néhány óra alatt oly meghitt barátokká válnak, mintha évek óta ismernék egymást. Néha az ilyesmi jól sül el, s az embernek sok öröme telik benne. Néha rosszul sül el. Mert nem lehet azt előre kiszámítani, hogy kikkel kerül össze az ember egy vasúti fülkében.
 |
Senki sem ismeri. Igaz, azt tartják, hogy az ember legyen bizalommal mindenkihez, amíg meg nem győződik arról, hogy nem érdemli meg a bizalmat, de azért mégis arra kérlek benneteket, legyetek óvatosak. Mert az óvatosság a szerencse szülőanyja. Azt mondják, az ember jó. Ez valószínűleg igaz. De azért nézzünk a körmére ennek a jó embernek, nehogy idő előtt megromoljon.
 |
Ez a kislány a kerékpáron Emil Berlinben élő unokahúga. Vannak emberek, akik azt tartják, hogy elég, ha az ember egyszerűen "húgomnak" nevezi az unokahúgát. Én másképp vélekedem, Tischbeinék is. De akinek ez nem tetszik, az az "unokahúga" szóból egyszerűen kihúzhatja az unokát. Ezen nem veszünk össze. Kalapocska egyébként kedves kislány, s természetesen nem ez az igazi neve. Az édesanyja és Tischbein néni nővérek, a Kalapocska csúfnév.
 |
Hogy melyik téren? Lehet, hogy a Nollendorf téren, de lehet, hogy a Wittenberg téren. Ami engem illet, én pontosan tudom, hogy hol van ez a bizonyos szálloda, amelyben ennek a történetnek a szereplői úgy találkoztak össze, hogy még csak kezet sem fogtak egymással. Mondom, tudom, hogy hol található ez a szálloda, de a tulajdonosa meglátogatott, amikor meghallotta, hogy könyvet írok a szállodájáról, s megkért, hogy ne nevezzem meg a teret, mert természetszerűen nem jó ajánlólevél szállodák számára, ha az emberek megtudják, hogy olyasféle személyek szállnak meg bennük, amilyenekről itt most szó lesz. Ezt beláttam, mire ő elment.
 |
Neve Gusztáv. Tornában első az osztályban. Miről nevezetes még? Jó szíve van és egy autódudája. A környék minden gyereke ismeri, és úgy tekinti, mintha az elnökük volna. Ha végigvágtat az udvarokon, s közben a dudáját nyomogatja, valamennyi gyerek félbehagyja azt, amivel épp foglalatoskodik, levágtat a lépcsőn, s megkérdi, hogy mi történt. Gusztáv ilyenkor rendszerint két futballcsapatot állít össze, s az élre állva a játszótérre vonul a fiúkkal. De van úgy, hogy a duda más célra is szolgál. Így például az Emillel való dologban is.
 |
Minden városnegyedben találunk bankfiókot. Az ember ott folyószámlára beteheti a pénzét, vagy ha már van folyószámlája, akkor kiveheti. Csekket is be lehet váltani. Olykor beállít egy kereskedősegéd vagy egy hivatalnok, s váltópénzt kér tíz márkáért, hogy a pénztárosnőnek legyen aprópénze. Akinek dollárja, svájci frankja vagy lírája van, az beválthatja német pénzre. Olykor még éjnek idején is eljönnek az emberek a bankba, pedig olyankor nincs ott senki, aki kiszolgálná őket. Ezért tehát maguk szolgálják ki magukat.
 |
A legvidámabb nagyanya, akit valaha láttam, pedig épp elég gondja volt hosszú életében. Vannak emberek, akiknek semmi fáradságot sem okoz, hogy vidámak legyenek. Vannak mások, akiknek ez, akármennyit fáradoznak is, nem sikerül. A nagymama azelőtt Emil szüleinél lakott, de amikor Tischbein bádogos meghalt, Berlinbe költözött, a másik lányához. Tischbein néni tudniillik nem keresett eleget három személy részére, ezért kell most a nagymamának Berlinben élni. S ha levelet ír, az mindig úgy végződik: "én jól vagyok, s hasonló jókat kívánok nektek".
 |
Minden, ami a világon történik, belekerül az újságba. Természetesen csak akkor, ha érdekes. Ha négylábú borjú születik, az senkit sem érdekel, de ha öt vagy hat lába van az illető borjúnak - ami olykor megesik! - akkor a felnőttek ezt reggeli közben el akarják olvasni az újságban. Ha Müller úr tisztességes ember, senki sem akar tudni róla. De ha Müller úr vizezi a tejet, s tetejében tejfölnek adja el, akkor bekerül az újságba, akárhogy kapálódzik is. Elmentetek már éjjel egy szedőterem mellett? Csupa zúgás, kopogás, búgás az egész terem, a falak is belereszketnek.
Most pedig végre lássunk neki!
 
|