V. FEJEZET
HOL SZÁLL KI EMIL?

 

Amikor Emil felébredt, abban a pillanatban indult el épp a vonat. Alvás közben leesett a padról, s most a földön feküdt, s nagyon meg volt ijedve. Csak azt nem tudta, hogy miért. A szíve úgy vert, mint a gőzkalapács. Itt ült egy vasúti fülkében, s nem tudta, hogy hol van. Aztán szerencsére részletenként eszébe jutott. Persze, Berlinbe utazik. S elaludt. Ugyanúgy, mint a keménykalapos úr...

Hirtelen rémülten felült. - Eltűnt! - súgta maga elé. A térde reszketett. Aztán nagyon lassan felállt, s gépiesen leporolta ruháját. A következő kérdés pedig az volt, hogy megvan-e még a pénz. De ettől a kérdéstől iszonyúan félt. Hosszabb ideig állt mozdulatlanul, az ajtónak támaszkodva, s maga elé nézett. Ott szemben a sarokban ült az a Grundeis nevezetű ember, ott evett, aludt, hortyogott. S most eltűnt. Hisz lehet, hogy semmi baj! Miért is gondolna az ember rögtön a legrosszabbra? Nem muszáj mindenkinek Berlinbe utaznia, a Friedrichstrasse pályaudvarra... s a pénz bizonyára még rendben ott van a helyén a kabátzsebében. Jó helye volt ott benn a zsebben. Borítékban volt. A boríték pedig egy tűvel a kabátbéléshez volt erősítve. Emil tehát bizakodva benyúlt a jobb zsebébe.

De a zseb üres volt! A pénz eltűnt!

Emil a bal kezével bent a zsebében kotorászott, jobbjával kívülről nyomkodta kabátját. De mit sem használt, minden maradt a régiben: a zseb üres volt, a pénz eltűnt.

- Jaj!

Emil kirántotta bal kezét a zsebéből. De nemcsak a kezét, hanem vele együtt a gombostűt is, amellyel nemrég a pénzt a béléshez tűzte. Csak a gombostű maradt meg, s most úgy megszúrta Emil bal mutatóujját, hogy kiserkent a vére.

Zsebkendőjével körülcsavarta az ujját, és sírt. Persze nem azért, mert az ujja vérzett! Két hete futtában úgy nekiment a lámpaoszlopnak, hogy az majd kidőlt, s Emil még most is viselt egy kis daganatot a homlokán, de sírni akkor egy pillanatig sem sírt.

Most is csak a pénz miatt. S az édesanyja miatt. Aki ezt nem érti meg, azon nem lehet segíteni, akármilyen bátor gyerek is egyébként. Emil tudta, hogy az anyja hónapok óta mit dolgozott össze, hogy megkeresse a százhúsz márkát a nagymama számára, és hogy őt Berlinbe küldhesse. S alighogy az úrfi beszáll a vonatba, máris kényelmesen elterpeszkedik egy sarokban, elalszik, bolondságokról álmodik, s eltűri, hogy egy hitvány disznó ellopja a pénzét. Hát nem sírni való? S mihez kezdjen most? Szép nyugodtan szálljon ki Berlinben, s mondja a nagymamának: itt vagyok, de pénzt nem hoztam. Sőt még te adj nekem útiköltséget, hogy hazautazhassam, különben gyalog kell mennem.

Ronda egy helyzet! A mama hiába spórolt, a nagymamának egy fillér sem jut. Ő pedig nem maradhat Berlinben. De haza sem mehet. S mindez egy fickó miatt, aki csokoládét ajándékoz a gyerekeknek, s úgy tesz, mintha aludnék, pedig valójában kirabolja őket. A kutya mindenit, micsoda egy világ ez!

Emil lenyelte az utolsó könnyeit, amelyek még a szabad levegőre igyekeztek, s körülnézett. Ha meghúzza a vészféket, a vonat azonnal megáll. S akkor bejönne egy kalauz. És még egy kalauz. S még egy s még egy. S mind azt kérdezné: mi baj?

- Ellopták a pénzemet - felelné Emil.

- Máskor vigyázz rá jobban - mondanák a kalauzok -, most pedig szállj vissza a vonatba. Mi a neved?... Hol a lakásod? A vészfék pedig száz márkába kerül, a számlát házhoz küldjük.

Gyorsvonaton legalább annyi előnye van az embernek, hogy a folyosón végig lehet futni, a vonat egyik végétől a másikig, a szolgálati fülkébe, s ott az ember ingyen mondhatja el a kalauznak, hogy meglopták. De ebben a kávédarálóban! Itt meg kell várni, amíg az ember a legközelebbi állomáshoz nem ér, s közben az a keménykalapos fickó már hetedhét országon túl van. Emil még azt sem tudta, hogy hívják azt az állomást, amelyen kiszállt. Hány óra lehet? Messzire vannak még Berlintől? A vonat ablakából; lassan hátrafelé húzódva nagy bérházakat lehetett látni, kertes villákat, magas, piros, piszkos kéményeket. Ez már bizonyára Berlin! Ha a legközelebbi állomásra érnek, meg fogja keresni a kalauzt, és mindent elmond neki, az pedig majd sürgősen jelenti a rendőrségnek.

Hiszen egyéb sem kellene! A rendőrség!? Ez esetben Jeschke őrmester természetesen nem hallgathat tovább, és kénytelen lesz jelenteni: "Tischbein Emil gimnáziumi tanuló gyanús. Előbb tiszteletre méltó szobrokat mázol be színes irónokkal, aztán meglopatja magát. Hátha nem is igaz, hogy ellopták tőle. Aki szobrokat rongál, az hazudik is, van erről egy-két tapasztalatom. Lehet, hogy a pénzt elásta az erdőben vagy lenyelte, s Amerikába akar kivándorolni. Semmi értelme, hogy tolvajt keressünk, maga Tischbein Emil reálgimnáziumi tanuló a tolvaj. Kérem, rendőrfőnök úr, vegye őrizetbe!"

Borzasztó! A rendőrségnek sem mondhatja el.

Levette a koffert a hálóból, fejébe nyomta a sapkát, a gombostűt visszaszúrta a kabát hajtókájába. Sejtelme sem volt ugyan arról, hogy mihez kezd most, de az biztos, hogy öt percnél tovább nem bírja ki ebben a fülkében.

Időközben a vonat lassított. Az ablakon át újabb vágányok látszottak, aztán a vonat befutott egy pályaudvarra. A kocsik mellett hordárok szaladtak, akik valami kis pénzt akartak keresni.

A vonat megállt.

Emil kitekintett az ablakon, s magasan a vágányok fölött egy feliratot pillantott meg. ÁLLATKERT, ez állt a táblán. Ajtók nyíltak, egy csomó ember kiszállt, a peronról mások kitárt karokkal feléjük siettek.

Emil kihajolt az ablakon, a kalauzt kereste. A tömegben ekkor némi távolságban hirtelen megpillantott egy embert, fekete keménykalappal a fején. Hátha ez a tolvaj! Hátha nem is szállt ki a vonatból azután, hogy meglopta Emilt, hanem egyszerűen átment egy másik kocsiba?

A következő pillanatban Emil már a peronon állt, letette lábához a koffert, újra visszaugrott a kocsiba, mert a hálóban felejtette a virágokat, ismét leugrott, jól megmarkolta a koffert, felemelte, s minden erejét megfeszítve a kijárat felé futott.

Hol a keménykalap? A gyerek ide-oda botladozott a siető járókelők között, a lábuknak verte nehéz kofferét, továbbszaladt. A tömeg egyre sűrűbb lett.

No! Ott a keménykalap! Uramisten, amott meg egy másik. Emilnek már majd leszakadt a karja, olyan nehéz volt a koffer. A legszívesebben leteszi a földre, s otthagyja, de akkor mindennek tetejébe még azt is ellopják.

Végül is a két keménykalap közvetlen szomszédságába került.

Ez lesz az!

Nem az volt.

Akkor a másik!

Ez sem az. Ez jóval kisebb.

Emil mint egy indián kígyózott át a tömegen.

Ott! ott!

Persze hogy az volt. Hál' istennek! Grundeis volt. Épp ebben a percben tolatott el a jegyszedő mellett, szemlátomást nagy sietséggel.

- No megállj, gazember - morogta Emil -, nem viszed el szárazon!

S azzal leadta a jegyét, a másik kezébe váltotta át a koffert, a virágcsokrot a hóna alá vette, s a keménykalapos mögött lóhalálában nekiiramodott a lépcsőnek.

Gyerünk, fiam, most mutasd meg, hogy mit tudsz!


Előző fejezet       Tartalom       Következő fejezet