IV. FEJEZET
EGY ÁLOM, AMELYBEN SOKAT FUTKOSNAK
Hirtelen úgy tetszett Emilnek, mintha a vonat körben futkosna, mint a kis játék vonatok, melyekkel a gyerekek szobában játszanak. Kinézett az ablakon, elcsodálkozott. A kör egyre szűkebb lett, a mozdony egyre jobban közeledett a vonat utolsó kocsijához. Úgy tetszett, mintha ezt szándékosan tenné. A vonat úgy tekergett a saját tengelye körül, mint egy kutya, amely önnön farkát akarja elkapni. Körös-körül pedig az őrülten forgó fekete körben mindenütt üvegfák álltak, köztük egy üvegmalom és egy kétszáz emeletes óriási ház.
Emil meg akarta tudni, hogy hány óra van, tehát kihúzta óráját mellényzsebéből. Húzta, egyre csalt húzta, s a zsebből végül is anyja állóórája került elő. Az óralapra nézett, s a következő feliratot betűzte ki rajta: óránként száznyolcvanöt kilométer. A padlóra köpni életveszélyes!
Újra kinézett az ablakon. A mozdony egyre jobban közeledett az utolsó kocsihoz. Emil nagyon megijedt. Mert ha a mozdony nekiütközik az utolsó kocsinak, akkor természetesen kész a vasúti szerencsétlenség. Ez látni való volt. Emil nem akarta megvárni, amíg a szerencsétlenség bekövetkezik, tehát kinyitotta a fülke ajtaját, s a lépcsőn lemászott a vagon hosszában futó keskeny vaslécre. Talán elaludt a mozdonyvezető? Emil benézett a fülkeablakokba: sehol senki. A vonat üres volt. Csak egyetlenegy ember ült az egyik fülkében, fején keménykalap csokoládéból, amelyből épp egy nagy darabot tört le, lenyelte. Emil kívülről bekopogott az ablakon, s az üldöző mozdony felé mutatott. De az ember csak nevetett, még egy darabot tört le a kalap széléről, s a gyomrát simogatta, mutatván, hogy ízlik. Emil végül is eljutott a mozdonyhoz, s felhúzódzkodott a kazán elé, a mozdonyvezetőhöz. Ez egy magas bakon ült, ostorát pattogtatta, a kezében gyeplőt tartott, mintha lovak volnának a mozdony elé fogva. Így is volt. Kilenc ló húzta a vonatot. Ezüstrollereket viseltek patkóikon, azzal csúsztak a síneken, és azt énekelték, hogy:
"Ujjé, a ligetben nagyszerű..."
Emil megrázta a kocsis vállát, s a fülébe ordította: - Vigyázat, baj lesz! - Ki volt a kocsis? Senki más, mint Jeschke rendőr őrmester.
Ez szúrósan a szemébe nézett, s azt kiáltotta:
- Kik voltak a többiek? Ki mázolta be a nagyherceg képét?
- Én - mondta Emil.
- Hát még ki?
- Azt nem mondom meg.
- Akkor tovább körözünk.
S azzal ostorával nagyot csapott a lovakra, hogy azok magasan felvágtak, és még gyorsabban röpültek az utolsó kocsi felé. Az utolsó kocsin Jakobné ült, s iszonyúan félt, mert a lovak már a lábujjai felé kapkodtak.
- Adok magának húsz márkát, őrmester úr! - kiáltotta Emil.
- Ne hülyéskedj! - mondta Jeschke, s mint aki megőrült, tovább ostorozta a lovakat.
De ezt Emil nem bírta tovább idegekkel. Kiugrott a mozdonyból, lebukfencezett a töltésen. Szerencsére semmi baja nem esett. Hol a vonat? A vonat épp mögötte állt, s fejét hátrafordítva, mind a kilenc ló Emilre nézett. Jeschke rendőr őrmester pedig felugrott a bakra, újra rávágott ostorával a lovakra, s azt ordította: "Hű! Gyerünk utána!" A kilenc ló kiugrott a sínek közül, s vágtában elindultak Emil felé; mögöttük a vasúti kocsik úgy ugráltak, mint a gumilabdák.
Emil nem sokáig tűnődött, hanem amilyen gyorsan csak bírt, kereket oldott. Egy réten vágott át, fák között, átugrott egy patakot, egyenesen a felhőkarcoló felé. Néha hátranézett: a vonat megállás nélkül rohant mögötte. Minden fát elgázolt, pozdorjává tört. Csak egy hatalmas tölgy maradt épen, annak a legmagasabb ágán ült Jakobné, ide-oda himbálódzott a szélben, sírt, s levetette a cipőjét. Emil továbbszaladt.
A kétszáz emeletes nagy háznak nagy fekete kapuja volt. Beszaladt, majd az ellenkező oldalon újra ki. A vonat mögötte. Emil a legszívesebben leült volna egy sarokba, aludni egy sort, mert rettenetesen fáradt volt, minden tagja reszketett. De nem volt szabad elaludnia. A vonat máris befordult a kapualjba. Emil megpillantott egy nagy vaslétrát, amely a ház tetejéig ért. Fölmászott rá. Szerencsére jó tornász volt. Mászás közben számolta az emeleteket, az ötvenedik emeletre érve pedig megállt s hátranézett. Mélyen lent a fák apróra összezsugorodtak, az üvegmalmot már alig lehetett látni. De uramisten! A vonat is utána kúszott a létrán. Emil továbbmászott. A vonat pedig dörögve s nyikorogva úgy ugrált a létrafokokon, mintha sínek volnának.
![]() |
Századik emelet, százhuszadik emelet, száznegyvenedik. Százhatvanadik emelet, száznyolcvanadik emelet, százkilencvenedik emelet, kétszázadik emelet. Emil már a tetőn állt, s most nem tudta, mihez kezdjen. Máris felhallatszott hozzá a lovak nyerítése. Emil rémületében tehát a tető másik szélére szaladt, nadrágzsebéből kiráncigálta zsebkendőjét, és szétterítette. S amikor a lovak izzadva átmásztak a tető peremén, Emil a szétterített zsebkendőt feje fölé tartva, leugrott a tetőről. Még hallotta, amikor a vonat átgázolt a kéményeken, aztán elvesztette eszméletét.
Bumm, egy nagy mező közepébe zuhant. Egy ideig behunyt szemmel fekve maradt, s azt kívánta, bár el tudna most aludni, s valami nagyon szépet álmodni. De minthogy még nem volt egészen megnyugodva, felnézett a felhőkarcoló tetejére. A kilenc ló odafönt épp abban a pillanatban egy-egy ernyőt nyitott ki. Jeschke rendőr őrmester is kinyitotta az ernyőjét, s tovább hajtotta a lovakat. Ezek a fenekükre ültek, előrecsúsztak, s levetették magukat a mélybe. A vonat lassan lefelé vitorlázott a mező felé, s egyre nagyobb lett.
Emil tehát újra felugrott, s teljes erejéből futva, az üvegmalom felé vette útját. Falai átlátszók voltak, világosan ki lehetett venni mögöttük Tischbein nénit, aki épp Augustinnénak, a mészáros feleségének a fejét mosta. "Hál' istennek" - gondolta Emil, s azzal a hátsó ajtón át bevágtatott a malomba.
- Mami, most mihez kezdjek? - kérdezte.
- Mi baj, fiam? - kérdezte Tischbeinné, s tovább mosta Augustinné fejét.
- Nézz át a falon!
Tischbeinné kinézett, s látta, amint a lovak, mögöttük a vonattal leszállnak a mezőre, s vágtában elindulnak a malom felé.
- De hisz ez Jeschke őrmester - mondta a mama, s csodálkozva megrázta a fejét.
- Már egy órája úgy tolat utánam, mintha megbolondult volna.
- Miért?
- Mert a városi parkban a Ferdeképű Károlynak kipirosítottam az orrát, s bajuszt rajzoltam az arcára.
- Hát hova rajzoltad volna? - kérdezte Augustinné vihogva.
- Sehova, kérem - mondta Emil. - De nem az a baj. Megkérdezte tőlem, hogy ki volt velem, azt pedig nem mondhatom meg neki. Az becsületbeli ügy.
- Abban igaza van Emilnek - vélte Tischbein néni. - De hát akkor mihez kezdjünk most?
- Indítsa el a motort, kedves Tischbeinné - mondta Augustinné. Emil édesanyja lenyomott egy fogantyút, mire a szélmalom négy szárnya forogni kezdett. S minthogy üvegből voltak, s rájuk sütött a nap, úgy csillogtak, hogy majd megvakították az embert. S amikor a kilenc ló, hátuk mögött a mozdonnyal és a vonattal, a malom közelébe ért, mind a kilencen megbokrosodtak ijedtükben, a hátsó lábukra álltak, s nem akartak továbbmenni. Jeschke őrmester oly hangosan átkozódott, hogy áthallatszott az üvegfalon. De a lovak egy tapodtat sem mozdultak.
- Most pedig nyugodtan mossa tovább a fejemet - mondta Augustinné -, a fiának már nem történhet baja.
Tischbeinné tehát újra nekilátott a munkának. Emil pedig leült egy székre, amely ugyancsak üvegből volt, s egy hosszat, vidámat füttyentett. El is nevette magát.
- Hisz ez remek - mondta. - Ha elébb tudom, hogy itt vagy, nem mászok fel annak az átkozott háznak a tetejére.
- Remélhetőleg nem szakítottad el a ruhádat - mondta a mama. - Vigyáztál a pénzre?
Emil megrázkódott, óriási csattanás, leesett az üvegszékről.
S felébredt.
![]() ![]() ![]() |