XVI. FEJEZET
A FELÜGYELŐ ÚJRA JELENTKEZIK

 

Egy idő múlva Emil kikopogott a sofőrnek. A taxi megállt. - Most már hamar hazaérünk? - kérdezte.

- Hamar - felelte a sofőr.

- Sajnálom, hogy igénybe kell vennem az idejét - mondta Emil. - De most el kell mennünk a Kaiser fasorba, a Josty-kávéház elé. Tudniillik ott van a csokor, amit a nagymamának hoztam. Meg a kofferem is. Volna oly szíves?

- Mi az, hogy szíves? - morogta a sofőr. - Az a kérdés, van-e pénzed, hogy kipótold, ha nem lesz elég az, amit kaptam.

- Van pénzem, sofőr úr - mondta Emil. - S a csokrot okvetlen meg kell szereznem.

- Rendben van - mondta az ember, balra kanyarodott, s behajtott egy széles mellékutcába. Hamarosan elértek a Nollendorf térre. Ez most sokkal barátságosabbnak s vidámabbnak tetszett, mint két nappal ezelőtt. De azért óvatosságból Emil beletapogatott a kabátzsebébe, vajon megvan-e a pénze. Megvolt.

Aztán egy újabb utcába kanyarodtak, végigrohantak rajta, újra befordultak egy sarkon, s megállapodtak a Josty-kávéház előtt.

Emil kiszállt, a kasszához ment, visszakérte az ott ülő hölgytől a koffert s a virágokat, udvariasan köszönetet mondott, visszaszállt az autóba.

- Hát most mehetünk a nagymamához, sofőr úr - mondta.

Megfordultak, visszafelé karikáztak. Egy idő múlva egy ismeretlen városrészbe kerültek, szűk utcákon, szürke házak között hajtottak el. Emil szívesen nézegette volna a tájat, de nem jutott rá ideje. Mintha megbabonázták volna: a koffer állandóan feldőlt, s amikor épp nem dőlt fel, a fehér selyempapírba burkolt virágcsokorra kellett ügyelnie, hogy a huzat ki ne tépje a kezéből.

Szerencsére a taxi végül fékezett, megállt. Megérkeztek. Emil kiszállt.

- Hát itt volnánk - mondta. - Még mennyi pénzt tetszik kapni?

- Semmit - felelte a sofőr. - Neked jár vissza harminc pfennig.

- Tartsa meg, sofőr úr - mondta a gyerek. - S vásároljon rajta néhány szivart.

- Nem dohányzom, fiam - mondta a sofőr, s azzal elindította a kocsit.

Emil felmászott a harmadik emeletre, becsöngetett az ajtón. Abban a pillanatban izgatott kiáltozás, óriási lárma támadt az ajtó mögött. A nagymama jelent meg a küszöbön. Egyik kezével megragadta Emil gallérját, a másikkal egy szelídet legyintett a gyerek bal orcájára, mialatt a jobbra egy erőteljes csókot lehelt, majd a hajánál fogva becipelte a jövevényt a lakásba. - Ó, te átkozott gézengúz, ó, te átkozott gézengúz! - kiáltotta.

- Hát téged is látni végre - mondta Márta néni barátságosan, s megszorította a fiú kezét. Kalapocska azonban csak a könyökét nyújtotta oda kézfogás helyett. - Vigyázat, nedves a kezem - kukorékolta. - Mert épp mosogatok. Ó, mi szegény nők!

Aztán valamennyien bementek a szobába. Emilt a díványra ültették. A nagymama s Márta néni pedig akkora szemeket meresztett rá, mintha egy valódi Tizian-kép volna.

- Megvan a pénz? - kérdezte Kalapocska.

- Miért ne volna meg! - mondta Emil, kiszedte zsebéből a három bankjegyet, s 120 márkát átnyújtott a nagymamának.

- Tessék, nagymama! - mondta. - Mami szívélyes üdvözletét küldi. S hogy ne haragudj, hogy néhány hónapja semmit sem küldött, de az üzlet gyengén ment. Most viszont többet küldött.

- Köszönöm szépen, drága fiam - mondta az öregasszony, miközben egy húszmárkást visszaadott Emilnek. - Ez pedig a tiéd. A jó detektívmunkáért - tette hozzá.

- Ezt nem fogadhatom el - kiáltotta Emil. - Kaptam húsz márkát mamitól.

- Emil, az ember fogadjon szót a nagymamájának - mondta az öregasszony. - Gyerünk, tedd zsebre!

- Nem, nem fogadom el.

- Ó, te szegény őrült! - kiáltotta Kalapocska. - Ha például nekem akarnák adni...

- Nem, nem kérem - mondta Emil.

- Vagy elveszed ebben a minutumban, vagy azonnal megüt a guta dühömben - jelentette be a nagymama.

- Tedd már el, fiam! - mondta Márta néni is, miközben a bankjegyet a fiú zsebébe dugta.

- Hát ha másképp nem megy - jajgatott Emil -, akkor tisztelettel elfogadom. És hálás köszönet, nagymama.

- Én köszönöm, fiam, én köszönöm, fiam - felelte az öregasszony, s megsimogatta Emil fejét.

Ezek után a csokor átadása következett. Kalapocska virágvázát hozott. De amikor lecsavarták a selyempapírt a csokorról, egyszerre megdöbbent csend költözött a szobába. Sírni való, vagy ha úgy tetszik, nevetni való látvány tárult eléjük.

- Szárított spenót - vélte Kalapocska.

- Tegnap óta nem látott vizet - mondta Emil szomorúan. - Nem is csoda, kérem. Amikor mamival együtt megvettük, még egészen friss volt.

- Elhiszem, fiam, elhiszem, fiam - mondta nagymama, s az elhervadt virágot vázába tette.

- Hátha magához tér - vigasztalta Márta néni az elszomorodott gyereket. - Most pedig gyerünk ebédelni. A bácsi csak estére jön haza. Kalapocska, teríts!

- Igenis - mondta a kislány. - Emil, mi lesz ebédre?

- Nem tudom.

- Mit szeretsz a legjobban?

- Sonkás makarónit.

- Hát akkor tudod, hogy mi lesz - mondta a kislány.

Ha jól emlékezett, előtte való nap is sonkás makarónit ebédelt. De egyrészt az ember szívesen megeszi kétszer egymás után is a kedvenc ételét, másrészt pedig Emilnek úgy rémlett, mintha elutazása óta már legalább egy hét telt volna el. S ennek következtében olyan erélyesen látott neki a makaróninak, mintha már legalább egy hónapja nem evett volna.

Ebéd után Emil és Kalapocska lementek az utcára, mert a fiú ki szerette volna próbálni Kalapocska szép ezüstfényű kerékpárját. Nagymama lefeküdt a díványra, Márta néni pedig almás rétest sütött. Messze földön híres volt a főztjéről.

Emil végigkarikázott három utcát, Kalapocska pedig vidáman szaladt mögötte, jobb kezében a nyerget fogva, mivelhogy azon a véleményen volt, hogy ha elengedné, a fiú menten orra vágódna. Aztán Emilnek le kellett szállnia, helyette Kalapocska ugrott fel a nyeregbe, és gyönyörű hármasokat s nyolcasokat, valamint tökéletes köröket írt az aszfaltra.

Egy rendőr közeledett feléjük, hóna alatt aktatáskával.

- Itt laknak Heimboldék? - kérdezte.

- Igenis, ezredes úr - felelte Kalapocska. - Mink volnánk azok. Tessék egy pillanatig várni. - Azzal lement a pincébe a kerékpárját elzárni.

- Valami baj van? - kérdezte Emil. Jeschke őrmester még mindig kísértett lelkiismeretében.

- Dehogy van - mondta a rendőr. - Épp ellenkezőleg. Kit tisztelhetek az úrban?

- Emil Tischbein vagyok - mondta Emil.

- Gratulálok - mondta a rendőr.

- Kinek van születésnapja? - kérdezte Kalapocska, aki épp ebben a pillanatban tért vissza a pincéből.

De az őrmester semmit sem árult el titkából, némán baktatott fel a harmadik emeletre. Márta néni bevezette az ebédlőbe. A nagymama felébredt, felült a díványon, s kíváncsian hegyezte fülét. Emil és Kalapocska pedig állva maradt az asztal mellett, s nagy szemeket meresztett a rendőrre.

- Hát arról volna szó - mondta ez, miközben kinyitotta aktatáskáját -, hogy a tolvaj, akit Emil Tischbein tanuló ma reggel átadott a hatóságoknak, azonos egy hannoveri bankrablóval, akit a rendőrség négy hét óta köröz. Rengeteg pénzt lopott, s hiába tagadott, a fénykép s az ujjlenyomatok segítségével sikerült leleplezni. Most már be is vallotta a dolgot. A pénz nagy részét megtaláltuk a kabátbélésébe varrva. Csupa ezermárkást.

- Fogjanak meg, mert elájulok! - kiáltotta Kalapocska.

- A bank pedig - folytatta a rendőr - két héttel ezelőtt jutalmat tűzött ki annak számára, aki a rendőrséget a tettes nyomára vezeti. S mivelhogy nevezett Emil Tischbein tanuló találta meg a tolvajt, a jutalom őt illeti. A felügyelő úr szívélyes üdvözletét küldi, s egyben örömének ad kifejezést afölött, hogy a tisztes munka így elnyeri jutalmát.

Emil udvariasan meghajolt.

A rendőr ezek után nagy köteg bankjegyet szedett ki aktatáskájából, s egyenként leszámolta az egészet az asztalra.

- Ezer márka! - súgta Márta néni, amikor az ember elkészült a számolással.

- A kiskésit! - kiáltotta Kalapocska. - Rögtön megőrülök.

A nagymama aláírta a nyugtát, a rendőr pedig eltávozott. De Márta néni előbb egy nagy pohár cseresznyepálinkával kínálta meg a konyhaszekrényből.

Emil a nagymama mellett ült, s egy szót sem tudott kiejteni. Az öregasszony vállára tette a kezét, s fejcsóválva mondta:

- Hihetetlen! Hihetetlen!

Kalapocska pedig felállt a székre, s mintha zenekart vezényelve, úgy énekelte:

- Most pedig meghívjuk, most pedig meghívjuk a fiúkat uzsonnára!

- Igen - mondta Emil. - Okvetlenül. De azért... tulajdonképpen... Mit szólnátok hozzá... most már mami is feljöhetne Berlinbe?


Előző fejezet       Tartalom       Következő fejezet