XVIII. FEJEZET
VAN-E A TÖRTÉNETNEK TANULSÁGA?

 

Estefelé a társaság elbúcsúzott. Előzőleg azonban Emil nagy becsületszavára megígérte, hogy másnap délután Kalapocskával együtt meglátogatja a Professzort. Aztán hazajött a bácsi, s a család megvacsorázott. Vacsora után pedig Tischbeinné átvette az ezer márkát.

- Tedd a bankba! - ajánlotta neki a bácsi.

- Az a szándékom - mondta Tischbeinné.

- Szó sem lehet róla - kiáltotta Emil. - Akkor semmi örömöm sincs a dologból. Mami vegyen magának egy villamos hajszárítót s egy télikabátot, szőrmével bélelve. Nem értelek benneteket. A pénz elvégre az enyém, azt tehetek vele, amit akarok.

- Tévedés - igazította helyre a bácsi. - Te még gyerek vagy, és hogy mi történjék a pénzzel, azt az édesanyád határozza el.

Emil felállt az asztal mellől, s a társaságnak hátat fordítva, az ablakhoz lépett.

- De kemény koponyája van, tisztelt uram - mondta Kalapocska az apjának. - Hát nem látod, hogy Emilnek elsősorban az okoz örömet, hogy ajándékot adhat az anyjának? Hogy ti felnőttek néha milyen átkozottul rövidlátók vagytok!

- A villamos hajszárítót s a kabátot persze megvesszük - határozta el a nagymama. - A többit pedig a bankba tesszük... Jó lesz, Emil?

- Igenis - mondta a fiú. - Beleegyezel, mami?

- Hát ha mindenáron akarod.

- Holnap korán reggel megyünk bevásárolni - kiáltotta Emil elégedetten. - Velünk jössz, Kalapocska?

- Hát mit képzeltél? - mondta a kislány. - Hogy közben legyeket fogdosok? Persze az helyes, hogy anyukád megkapja a villamos hajszárítóját, de annyiban nem hagyjuk a dolgot. Te meg egy kerékpárt veszel magadnak, hogy a jövőben a magadét tehesd tönkre, s ne a szegény unokahúgodét.

- Emil - kérdezte Tischbeinné gondterhelten -, tönkretetted Kalapocska kerékpárját?

- Dehogy tettem tönkre - kiáltotta Emil felháborodottan. - Épp csak hogy egy kissé magasabbra csavartam a nyergét. Tetszik tudni, azért állította be egészen alacsonyra, hogy az emberek azt higgyék róla, hogy hivatásos versenyző.

- Majom - mondta Kalapocska megvetően. - Ha még egyszer elcsavarod a nyergemet, mindennek vége közöttünk.

- Ha nem volnál lány - mondta Emil -, s ha nem volnál olyan sovány, mint egy szúnyog, akkor megtanítanálak tisztességes viselkedésre. De ma nem akarom magam felizgatni, tehát az ülést bezárom. Hogy mit veszek magamnak a pénzemen s mit nem, az egyébként az én dolgom.

S azzal mindkét öklét dühösen nadrágzsebébe dugta.

- Ne veszekedjetek, ne verekedjetek, inkább kaparjátok ki egymás szemét - ajánlotta a nagymama jókedvűen. S ezek után másról kezdtek beszélni.

Vacsora után a bácsi sétálni vitte a kutyát, azazhogy Heimboldéknak nem is volt kutyájuk, de ha a bácsi esténként vacsora után lement a kocsmába, annak a családban az volt a neve, hogy: sétálni viszi a kutyát.

A két nővér, nagymama s Kalapocska tehát magára maradt Emillel, s újra meghányták-vetették az elmúlt izgalmas napok történetét.

- Valami haszna talán mégiscsak volt a dolognak - vélte Márta néni.

- Persze hogy volt - kiáltotta Emil. - Mert azt megtanultam, hogy senkiben sem szabad vakon megbízni.

- Én meg azt tanultam meg - mondta Tischbeinné -, hogy gyereket nem szabad egyedül útnak engedni.

- Szamárság habbal - dörmögte a nagymama. Nem az a tanulság. Nem az a tanulság.

- Szamárság habbal, habbal, habbal - énekelte Kalapocska, mialatt székén körüllovagolta a szobát.

- Azt hiszed tehát - kérdezte Márta néni -, hogy semmi hasznos tanulságot nem lehet levonni a dologból?

- Dehogynem lehet - mondta a nagymama.

- Éspedig? - kérdezték a többiek. - Mi volna az a tanulság?

- Az - dörmögte a nagymama -, hogy az ember pénzt postautalványon küldjön.

S az öregasszony vékony hangon hosszan kacagott.

- Éljen, éljen, éljen! - kiáltotta Kalapocska, miközben székével átlovagolt a hálószobába.


Előző fejezet       Tartalom