XI. FEJEZET
KÉM LOPÓDZIK A SZÁLLODÁBA

 

Az idő lassan múlt.

Emil meglátogatta a három előőrsöt, s felajánlotta, hogy az egyiküket közülük felváltja. De Krummbiegel és a két Mittenzwey fivér közölte, hogy a helyükön kívánnak maradni. Ezek után Emil óvatos léptekkel a szállodáig merészkedett elő, terepszemlét tartott, majd kissé izgatottan visszatért a főhadiszállásra.

- Becslésem szerint most valaminek történnie kell - mondta. - Elvégre nem hagyhatjuk egész éjjel felügyelet nélkül a szállodát. Igaz, hogy Krummbiegel a sarkon őrt áll, de ha csak egyszer is elfordul egy alkalmatlan pillanatban, szem elől vesztheti Grundeist.

- Stramm ötleteid vannak, fiam - mondta Gusztáv. - Nem mehetünk a portáshoz, hogy: kérem, uram, szíves engedelmével helyet foglalunk itt a lépcsőn... arról nem is szólva, hogy te semmiképp sem jelenhetsz meg a színhelyen. Ha a keménykalapos kinéz az ajtón, s véletlenül meglát, az egész tervünk füstbe megy.

- Nem is arról van szó - mondta Emil.

- Hát? - kérdezte a Professzor.

- A szállodában kell lenni egy fiúnak, aki a lifttel dolgozik. Egyikünk felkereshetné, s elmondhatná neki, hogy mi történt. Az biztos úgy ismeri a szállodát, mint a tenyerét, s tudna valami jó tanácsot adni.

- Jó - mondta a Professzor. - Sőt, kitűnő!

Volt egy furcsa szokása: mindig úgy viselkedett, mintha osztályzatokat adna az embereknek. Ezért is hívták Professzornak.

- A mindenit! - kiáltotta Gusztáv. - Még egy ilyen tipp, s kinevezzük Emilt díszdoktornak. Majdnem akkora agyveleje van, mint egy berlini srácnak.

- Csak lassan azzal a kis ésszel! - mondta Emil sértődötten. Mit hányja ez folyton a szemére, hogy vidékről jött. - Egyébként is még meg kell verekednünk.

- Miért? - kérdezte a Professzor.

- Mert lefitymálta az ünneplő ruhámat.

- Boksz? - kérdezte a Professzor. - Holnapra halasztom. De lehet, hogy teljesen letiltom.

- Nem is olyan ronda az a ruha - jegyezte meg Gusztáv jószívűen. - Már hozzászoktam, fiam. De bokszolni azért lehet. Épp csak figyelmeztetlek, hogy a kerületben már bajnokságot nyertem, tehát jó lesz vigyázni.

- Én pedig odahaza az iskolában pehelysúlytól félnehézsúlyig az első vagyok - közölte Emil.

- Izomkolosszusok! - kiáltotta megvetően a Professzor. - Tulajdonképpen magam akartam átmenni a szállodába, de látom: kettőtöket nem lehet egyedül hagyni. Egy perc, s összeverekedtek.

- Hát akkor én megyek - ajánlotta Gusztáv.

- Helyes - egyezett bele a Professzor -, akkor te mész. S beszélsz a fiúval. De óvatosan! Hátha nyélbe lehet valamit ütni. Tudd meg, hogy melyik szobában lakik a gazember. Egy óra múlva visszajössz, s leadod a jelentést.

Gusztáv eltűnt a kapualjban.

A Professzor és Emil pedig kiállt a kapuba, s ott elmondták egymásnak tanáraik jellemrajzát. Aztán a Professzor felvilágosítással szolgált az előttük elsuhanó bel- és külföldi márkájú kocsik származását illetően, úgyhogy Emil rövid idő alatt jelentékenyen megerősödött nagyvilági tudásában. Aztán együtt megettek egy szalámis kenyeret.

Időközben besötétedett. Fényreklámok lobbantak fel az égen, a gyorsvasút dübörgött, a földalatti fölött remegett az aszfalt, villamosok, autóbuszok, kerékpárok és autók veszettül hangversenyeztek az éjszakában. Szemben a kávéházban zene szólt. A moziban megkezdődött az utolsó előadás, rengeteg ember áramlott a bejáratok felé.

- Milyen furcsa az a nagy fa ott szemben - mondta Emil. - Sehogy sem illik ide, nincs igazam? Olyan, mintha eltévedt volna. - A gyerek meg volt hatva, a nagyváros varázsa szemlátomást hatalmába kerítette. S szinte elfeledkezett róla, hogy ellopták a száznegyven márkáját.

- Remek egy város - mondta. - Az embernek folyton az az érzése, hogy moziban ül. De azért mégsem szeretnék itt élni. Odahaza Neustadtban van egy Felsőpiacunk, egy Alsópiacunk s az Állomástér, van egy parkunk is, és egy nagy játszótér a folyó mentén. Ennyi az egész. De én beérem ennyivel, Professzor. Egész életemben ebben a farsangban éljek, százezer utcán és téren? Hisz folyton eltévednék. Ha ti nem vigyáznátok rám, s egyedül kellene itt álldogálnom... híj! az embernek libabőrös lesz a háta.

- Megszokja az ember - felelte a Professzor. - Én meg valószínűleg vidéken nem tudnék élni, három tér és egy park között.

- Megszokja az ember - mondta Emil. - Nem mondom, Berlin is szép. Szó sincs róla, nagyon szép.

- Mondd, a te anyád szigorú? - kérdezte a berlini fiú.

- Az anyám! - kiáltotta Emil. - Szó sincs róla. Nekem mindent szabad, tehetek, amit akarok. Csak nem teszem meg. Érted?

- Nem - vallotta be nyíltan a Professzor. - Nem értem.

- No, ide figyelj. Nektek sok pénzetek van?

- Azt nem tudom. Odahaza ritkán esik szó pénzről.

- Az a gyanúm - mondta Emil -, hogy ha valahol ritkán esik szó pénzről, akkor ott pénze van a családnak.

A Professzor eltűnődött.

- Lehet - mondta egy idő múlva.

- No látod. Mi ketten, az anyám meg én gyakran beszélgetünk pénzről. Mert hogy kevés van. S az anyámnak folyton dolgoznia kell, s mégsem keres eleget. De ha például kirándulásra megy az osztály, akkor az anyám épp annyi zsebpénzt ad nekem, mint amennyit a többiek kapnak. Néha még többet is.

- Hát azt hogy csinálja?

- Azt nem tudom. De megcsinálja. S azért a fele pénzt mindig visszahozom.

- Ő akarja?

- Marhaság. Dehogy akarja, én akarom.

- Aha - mondta a Professzor. - Hát ez a helyzet nálatok?

- Ez. S ha engedélyt ad arra, hogy a szomszéd gyerekekkel kimenjek az erdőbe, s este kilencig kimaradjak, akkor én hét órára már hazajövök. Mert nem akarom, hogy egyedül üldögéljen a konyhában, s magában vacsorázzék. Pedig azt kívánja tőlem, hogy maradjak a többiekkel. Meg is próbáltam egyszer-kétszer, de rosszul éreztem magam. S végeredményben mégiscsak örül, ha korábban hazaérek.

- Hát ez nálunk másképp van - mondta a Professzor. - Ha egyszer korán érek haza, le lehet fogadni, hogy a szüleim vagy színházban vannak, vagy vendégségben. Pedig mi is szeretjük egymást, arról nincs vita. Csak keveset vagyunk együtt.

- Nekünk nem telik másra - mondta Emil. - De nehogy azt hidd, hogy én nem állok meg a magam lábán. Aki kételkedik benne, azt a falhoz kenem. Nem nehéz megérteni, mi?

- Értem én - mondta a Professzor.

A két gyerek elhallgatott. Szótlanul álldogáltak a kapualjban. Most már teljesen besötétedett, az égen néhány halvány csillag reszketett. S a hold egy szemével beleselkedett az udvarra.

A Professzor megreszelte torkát.

- Szóval ti nagyon szeretitek egymást? - kérdezte, de nem nézett a másik arcába.

- Borzasztóan - felelte Emil.


Előző fejezet       Tartalom       Következő fejezet