XVII. FEJEZET
TISCHBEINNÉ NAGYON IZGATOTT

 

Másnap reggel Neustadtban Wirthné, a pék felesége becsöngetett Tischbeinék lakására.

- Jó napot, Tischbeinné! - mondta. - Hogy van?

- Köszönöm, Wirthné asszony - felelte Tischbeinné. - Ideges vagyok. A fiam még egy sort sem írt. Ha megszólal a csengő, csak azt lesem, hogy nem a postás jött-e. Fésüljem meg?

- Nem, köszönöm. Csak azért ugrottam fel, hogy... hát igen... egy üzenetet hozok.

- Kérem - mondta Tischbeinné.

- Emil tudniillik szívélyes üdvözleteket küld és...

- Atyaúristen! - kiáltotta Tischbeinné. - Mi történt vele? Hol van? Mit tud róla? - Nagyon izgatott volt, ijedtében mind a két karját ég felé emelte.

- De hiszen nagyon jól van, kedvesem - mondta a pék felesége. - Kitűnően van. Képzelje csak el, Tischbeinné tolvajt fogott. A rendőrség pedig ezer márka jutalmat fizetett ki neki. Hát ehhez mit szól? S most azt üzeni, hogy a déli vonattal tessék felutazni hozzá Berlinbe.

- De hát honnét tudja mindezt?

- A nővére, Heimboldné épp most hívott fel Berlinből. Emil is ott volt a telefonnál, s üzeni, hogy okvetlenül tessék menni. Mivelhogy most elég pénzük van, tehát könnyen nyélbe lehet ütni.

- Úgy, úgy... értem - mormolta Tischbeinné izgatottan. - Ezer márka? Mert tolvajt fogott? Hogy jutott ez az eszébe? Nincs jobb dolga... Mindig szamárságokon töri a fejét.

- De hiszen érdemes volt! - kiáltotta Wirthné. - Ezer márka nem megvetendő összeg.

- Ugyan hagyjon már azzal az ezer márkával!

- Nono! - mondta Wirthné. - Ezer márkát nem mindennap keres az ember. Egyszóval... felmegy Berlinbe?

- Persze hogy megyek. Addig egy perc nyugságom nem lenne, amíg viszont nem látom a gyereket.

- Hát akkor jó utazást! S kellemes szórakozást!

- Köszönöm, Wirthné asszony - mondta Tischbeinné, s gondterhelt arccal becsukta vendége mögött az ajtót.

De délután a berlini vonat egyik fülkéjében ülve, még nagyobb meglepetés érte. Vele szemben egy úr újságot olvasott. Tischbeinné idegesen izgett-mozgott a helyén, a sürgönypóznákat számolta, amelyek elhaladtak az ablak mögött, s a legszívesebben kiszállt volna, hogy megtolja a túl lassú vonatot. S miközben így emésztette magát, s idegességében ide-oda forgatta szemét és fejét, tekintete egyszerre csak megakadt a szemben ülő úr újságján.

- Atyaúristen! - kiáltotta, s kitépte az úr kezéből a lapot. Az utas ijedten nézett rá. Azt hitte, az asszony megőrült.

- Tessék... tessék! - dadogta Tischbeinné. - Ez... ez az én fiam.

S ujjával egy fényképre mutatott, melyet az újság első oldalán közölt.

- Tényleg? - kérdezte jókedvűen a szemben lévő úr. - Ön Emil Tischbein édesanyja? De hisz az egy remek fickó. Le a kalappal előtte, asszonyom, le a kalappal!

- Úgy, úgy? - mormolta Tischbeinné. - Azt mondja, le a kalappal? Hát csak tartsa nyugodtan a fején. - S azzal kiterítette maga elé az újságot, és olvasni kezdett.

A vastag betűs cím így szólt:

SZÁZ BERLINI GYEREK ELFOG EGY TOLVAJT

Ezek után részletes jelentés következett Emil útikalandjairól, kezdve a neustadti pályaudvaron s a berlini főkapitányságon végezve. Tischbeinné valósággal belesápadt. Az újság úgy zizegett a kezében, mintha a szél fújná. Holott az ablakok be voltak csukva. A szemben ülő úr alig tudta kivárni, hogy végezzen az olvasással, de a cikk nagyon hosszú volt, s csaknem az egész első oldalt betöltötte. A közepén pedig Emil arcképe díszelgett.

Végül Tischbeinné végzett a cikkel, bosszús tekintetet vetett a szemben levő utasra, s így szólt:

- Mihelyt magára marad, kérem, rögtön ilyen szamárságokba keveredik. Pedig hányszor figyelmeztettem rá, hogy vigyázzon a száznegyven márkára. Hogy is tud ilyen hanyag lenni! Mintha nem tudná, hogy nincs elvesztegetni való pénzünk, egy fillér sem.

- Hát elálmosodott szegény - mondta a szemben ülő utas. - Az is meglehet, hogy a tolvaj hipnotizálta, mondják, az is előfordul. De végül mégiscsak kimászott a veremből a gyerek! S a többiek is milyen remekül dolgoztak, mondhatni, zseniálisan! Akárhogy nézzük is, nagyszerűen viselkedtek!... Nagyszerűen viselkedtek, akárhogy nézzük is!

- Hát az igaz - mondta Tischbeinné, már kissé megjuhászodva. - Okos fiú, az szent igaz. Első az osztályban. Okos is, szorgalmas is. De képzelje el, ha valami baja történt volna! Még most is égnek áll a hajam, ha erre gondolok, pedig most már rég túl van rajta. Nem, soha többé nem engedem egyedül Berlinbe. Szörnyethalnék a félelemtől.

- A fénykép jó? - kérdezte az utas.

Tischbeinné még egyszer megnézte a képet.

- Jó - mondta -, éppilyen. Tetszik önnek?

- Remek egy fickó! - kiáltotta az úr. - Ez még sokra viszi!

- De azért rendbe szedhette volna magát egy kicsit, ha már fényképész elé került - zsémbeskedett a mama. - A kabát csupa ránc. Hányszor megmondtam neki, hogy gombolja ki, ha leül. De nem hallgat az emberre.

- Ha ez a legnagyobb hibája! - nevetett az utas.

- Hát sok hibája nincs a gyereknek - mondta Tischbeinné, és nagy meghatottságában kifújta az orrát.

A következő állomáson az úr kiszállt. Az újságot a fülkében hagyta, s Tischbeinné Berlinig azzal töltötte az időt, hogy újra meg újra elolvasta fia kalandos történetét. Összesen tizenegyszer olvasta el.

A Friedrichstrasse pályaudvaron Emil már a peronon állt. Anyja tiszteletére az ünnepi kék ruháját öltötte fel.

- Hát most mit szólsz? - kiáltotta, miközben anyja nyakába ugrott.

- De magasan hordod az orrod, te kölyök - mondta Tischbeinné.

- Asszonyom - mondta Emil, miközben karját anyja karjába fűzte -, mindjárt megőrülök a boldogságtól, hogy itt tetszik lenni.

- A ruhádnak nem sokat használt a dolog - vélte az anyja, de az arcán meglátszott, hogy nem haragszik.

- Ha akarod, kaphatok egy újat.

- Kitől?

- Egy nagy áruház nekem meg a Professzornak meg Gusztávnak új ruhákat akar ajándékozni, s közzétenni az újságokban, hogy mi, detektívek, csak nála vásárolunk. Ezt reklámnak hívják, tudod?

- Tudom.

- De mi nem fogadjuk el - beszélte Emil izgatottan -, pedig ruha helyett futballt is kaphatnánk. Azért nem fogadjuk el, mert nem szeretjük, ha ennyit foglalkoznak velünk. A felnőttek hagyjanak ki bennünket, gyerekeket, az ilyen dolgokból. Nem igaz?

- Helyes - mondta a mama.

- A pénz a bácsinál van, a szekrénybe zárta. Ezer márka! Hát nem csodálatos? Elsőnek egy villamos hajszárítót veszünk neked... és egy jó télikabátot, szőrmével bélelve. Nekem pedig? Azt még meggondoljuk. Lehet, hogy egy futballt... vagy egy fényképezőgépet... Majd meglátjuk.

- Azt hittem, hogy bankba tesszük a pénzt - mondta a mama. - Egyszer még szükséged lehet rá.

- Nem, a hajszárítót azt nem engedem el, meg a télikabátot sem - kiáltotta Emil. - Ha marad valami, azt esetleg betehetjük a bankba, ha akarod.

- Hát majd még beszélünk róla - mondta Tischbeinné, és megszorította a gyerek karját.

- Tudod-e, hogy minden újság fényképet közölt rólam? S hogy hosszú cikkeket írtak?

- Egyet már a vonaton elolvastam. Nagyon nyugtalan voltam, fiam. Nem történt semmi bajod?

- Semmi - kiáltotta Emil. - Példátlanul csodálatos volt, majd mindent pontosan elmesélek. De előbb meg kell ismerned a barátaimat.

- Azt hol lehet? - kérdezte Tischbeinné.

- Márta néninél - mondta Emil. - Már tegnap almás rétest sütött nekem, és erre most meghívtuk az egész bandát. Most már ott vannak, s üvöltenek.

Márta néniéknél valóban csúcsforgalom volt. Mindenki megjelent: Gusztáv, a Professzor, Krummbiegel, a két Mittenzwey, Gerold, Nagy Frigyes, Traugott, kis Kedd, és a többiek is mind. Székeket kellett kölcsönkérni a szomszédságtól.

Kalapocska mint egy csikó rohangászott az asztal körül, és forró csokoládét öntött a csészékbe. Márta néni almás rétese olyan volt, mint egy szép hosszú költemény. A nagymama pedig a. díványon ült, nevetett, s tíz évvel fiatalabbnak látszott.

Amikor Emil befutott, az ünnepség tetőpontjára hágott. A gyerekek sorban bemutatkoztak Tischbeinnének, ez meg mindegyiknek megköszönte, hogy segítségére volt fiának.

- Hát igen - mondta Emil. - A ruhákat, illetve futballokat nem fogadjuk el. Ne csináljanak velünk reklámot, mi még gyerekek vagyunk. Beleegyeztek?

- Mi az hogy! - kiáltotta Gusztáv, s akkorát dudált, hogy Márta néni virágcserepei zörögni kezdtek. Aztán a nagymama kanalával megkopogtatta csészéjét, felállt, s a következő beszédet mondta:

- Ifjúság, figyelem! Én most egy beszédet tartok. Egy szó, mint száz, ne tessék beképzeltnek lenni. Dicséretet nem kaptok tőlem, mivelhogy a népek már amúgy is megőrjítettek benneteket. Én ezt helytelenítem. Igenis, én ezt helytelenítem.

A gyerekek elhallgattak. Olyan csend lett, hogy még a rétes sem zizegett.

Kalapocska mint egy csikó rohangászott az asztal körül, és forró csokoládét öntött a csészékbe
Kalapocska mint egy csikó rohangászott az asztal körül, és forró csokoládét öntött a csészékbe

- Mert kérdem - folytatta a nagymama -, olyan nagy dolog az, ha száz gyerek elfog egy tolvajt? Nem nagy dolog, én mondom nektek. Meg vagytok sértve, uraim? Nem tehetek róla. De van köztetek valaki, aki ugyancsak szívesen mászott volna lábujjhegyen a tolvaj háta mögött, aki szívesen öltözött volna át liftesgyereknek, de odahaza maradt önszántából, mert az volt a kötelessége, igenis az volt a kötelessége.

Mindenki kis Keddre nézett. A gyereknek málnapiros lett az arca, s rettenetesen szégyellte magát.

- Úgy van - kiáltotta a nagymama. - Kis Keddről beszélek, úgy van. Két napig ült a telefon mellett. Tudta a kötelességét. Elvégezte a feladatát, pedig szívesebben lett volna köztetek. Ez volt az igazi férfimunka, tudjátok? Mindenki példát vehet róla. Most tehát valamennyien álljunk fel s kiáltsuk: éljen kis Kedd!

A fiúk felugráltak. Kalapocska tenyeréből tölcsért formált a szája elé, Márta néni és Tischbeinné pedig beszaladt a konyhából. S mindannyian azt kiáltották:

- Éljen kis Kedd!

Aztán mindenki újra helyet foglalt. Kis Kedd pedig egyet szívott az orrán, s azt mondta:

- Köszönöm szépen. De azért nem kell túlzásba esni. Mert ezt mindegyiktek megtette volna. Akinek helyén van a szíve, az elvégzi a dolgát. Ennyit erről!

Kalapocska felemelte a nagy csokoládés kannát.

- Ki akar még csokoládét, emberek? Mert most Emil egészségére kell, innunk.


Előző fejezet       Tartalom       Következő fejezet