XVI. FEJEZET
A FELÜGYELŐ ÚJRA JELENTKEZIK
Egy idő múlva Emil kikopogott a sofőrnek. A taxi megállt. - Most már hamar hazaérünk? - kérdezte.
- Hamar - felelte a sofőr.
- Sajnálom, hogy igénybe kell vennem az idejét - mondta Emil. - De most el kell mennünk a Kaiser fasorba, a Josty-kávéház elé. Tudniillik ott van a csokor, amit a nagymamának hoztam. Meg a kofferem is. Volna oly szíves?
- Mi az, hogy szíves? - morogta a sofőr. - Az a kérdés, van-e pénzed, hogy kipótold, ha nem lesz elég az, amit kaptam.
- Van pénzem, sofőr úr - mondta Emil. - S a csokrot okvetlen meg kell szereznem.
- Rendben van - mondta az ember, balra kanyarodott, s behajtott egy széles mellékutcába. Hamarosan elértek a Nollendorf térre. Ez most sokkal barátságosabbnak s vidámabbnak tetszett, mint két nappal ezelőtt. De azért óvatosságból Emil beletapogatott a kabátzsebébe, vajon megvan-e a pénze. Megvolt.
Aztán egy újabb utcába kanyarodtak, végigrohantak rajta, újra befordultak egy sarkon, s megállapodtak a Josty-kávéház előtt.
Emil kiszállt, a kasszához ment, visszakérte az ott ülő hölgytől a koffert s a virágokat, udvariasan köszönetet mondott, visszaszállt az autóba.
- Hát most mehetünk a nagymamához, sofőr úr - mondta.
Megfordultak, visszafelé karikáztak. Egy idő múlva egy ismeretlen városrészbe kerültek, szűk utcákon, szürke házak között hajtottak el. Emil szívesen nézegette volna a tájat, de nem jutott rá ideje. Mintha megbabonázták volna: a koffer állandóan feldőlt, s amikor épp nem dőlt fel, a fehér selyempapírba burkolt virágcsokorra kellett ügyelnie, hogy a huzat ki ne tépje a kezéből.
Szerencsére a taxi végül fékezett, megállt. Megérkeztek. Emil kiszállt.
- Hát itt volnánk - mondta. - Még mennyi pénzt tetszik kapni?
- Semmit - felelte a sofőr. - Neked jár vissza harminc pfennig.
- Tartsa meg, sofőr úr - mondta a gyerek. - S vásároljon rajta néhány szivart.
- Nem dohányzom, fiam - mondta a sofőr, s azzal elindította a kocsit.
Emil felmászott a harmadik emeletre, becsöngetett az ajtón. Abban a pillanatban izgatott kiáltozás, óriási lárma támadt az ajtó mögött. A nagymama jelent meg a küszöbön. Egyik kezével megragadta Emil gallérját, a másikkal egy szelídet legyintett a gyerek bal orcájára, mialatt a jobbra egy erőteljes csókot lehelt, majd a hajánál fogva becipelte a jövevényt a lakásba. - Ó, te átkozott gézengúz, ó, te átkozott gézengúz! - kiáltotta.
- Hát téged is látni végre - mondta Márta néni barátságosan, s megszorította a fiú kezét. Kalapocska azonban csak a könyökét nyújtotta oda kézfogás helyett. - Vigyázat, nedves a kezem - kukorékolta. - Mert épp mosogatok. Ó, mi szegény nők!
Aztán valamennyien bementek a szobába. Emilt a díványra ültették. A nagymama s Márta néni pedig akkora szemeket meresztett rá, mintha egy valódi Tizian-kép volna.
- Megvan a pénz? - kérdezte Kalapocska.
- Miért ne volna meg! - mondta Emil, kiszedte zsebéből a három bankjegyet, s 120 márkát átnyújtott a nagymamának.
- Tessék, nagymama! - mondta. - Mami szívélyes üdvözletét küldi. S hogy ne haragudj, hogy néhány hónapja semmit sem küldött, de az üzlet gyengén ment. Most viszont többet küldött.
- Köszönöm szépen, drága fiam - mondta az öregasszony, miközben egy húszmárkást visszaadott Emilnek. - Ez pedig a tiéd. A jó detektívmunkáért - tette hozzá.
- Ezt nem fogadhatom el - kiáltotta Emil. - Kaptam húsz márkát mamitól.
- Emil, az ember fogadjon szót a nagymamájának - mondta az öregasszony. - Gyerünk, tedd zsebre!
- Nem, nem fogadom el.
- Ó, te szegény őrült! - kiáltotta Kalapocska. - Ha például nekem akarnák adni...
- Nem, nem kérem - mondta Emil.
- Vagy elveszed ebben a minutumban, vagy azonnal megüt a guta dühömben - jelentette be a nagymama.
- Tedd már el, fiam! - mondta Márta néni is, miközben a bankjegyet a fiú zsebébe dugta.
- Hát ha másképp nem megy - jajgatott Emil -, akkor tisztelettel elfogadom. És hálás köszönet, nagymama.
- Én köszönöm, fiam, én köszönöm, fiam - felelte az öregasszony, s megsimogatta Emil fejét.
Ezek után a csokor átadása következett. Kalapocska virágvázát hozott. De amikor lecsavarták a selyempapírt a csokorról, egyszerre megdöbbent csend költözött a szobába. Sírni való, vagy ha úgy tetszik, nevetni való látvány tárult eléjük.
- Szárított spenót - vélte Kalapocska.
- Tegnap óta nem látott vizet - mondta Emil szomorúan. - Nem is csoda, kérem. Amikor mamival együtt megvettük, még egészen friss volt.
- Elhiszem, fiam, elhiszem, fiam - mondta nagymama, s az elhervadt virágot vázába tette.
- Hátha magához tér - vigasztalta Márta néni az elszomorodott gyereket. - Most pedig gyerünk ebédelni. A bácsi csak estére jön haza. Kalapocska, teríts!
- Igenis - mondta a kislány. - Emil, mi lesz ebédre?
- Nem tudom.
- Mit szeretsz a legjobban?
- Sonkás makarónit.
- Hát akkor tudod, hogy mi lesz - mondta a kislány.
Ha jól emlékezett, előtte való nap is sonkás makarónit ebédelt. De egyrészt az ember szívesen megeszi kétszer egymás után is a kedvenc ételét, másrészt pedig Emilnek úgy rémlett, mintha elutazása óta már legalább egy hét telt volna el. S ennek következtében olyan erélyesen látott neki a makaróninak, mintha már legalább egy hónapja nem evett volna.
Ebéd után Emil és Kalapocska lementek az utcára, mert a fiú ki szerette volna próbálni Kalapocska szép ezüstfényű kerékpárját. Nagymama lefeküdt a díványra, Márta néni pedig almás rétest sütött. Messze földön híres volt a főztjéről.
Emil végigkarikázott három utcát, Kalapocska pedig vidáman szaladt mögötte, jobb kezében a nyerget fogva, mivelhogy azon a véleményen volt, hogy ha elengedné, a fiú menten orra vágódna. Aztán Emilnek le kellett szállnia, helyette Kalapocska ugrott fel a nyeregbe, és gyönyörű hármasokat s nyolcasokat, valamint tökéletes köröket írt az aszfaltra.
Egy rendőr közeledett feléjük, hóna alatt aktatáskával.
- Itt laknak Heimboldék? - kérdezte.
- Igenis, ezredes úr - felelte Kalapocska. - Mink volnánk azok. Tessék egy pillanatig várni. - Azzal lement a pincébe a kerékpárját elzárni.
- Valami baj van? - kérdezte Emil. Jeschke őrmester még mindig kísértett lelkiismeretében.
- Dehogy van - mondta a rendőr. - Épp ellenkezőleg. Kit tisztelhetek az úrban?
- Emil Tischbein vagyok - mondta Emil.
- Gratulálok - mondta a rendőr.
- Kinek van születésnapja? - kérdezte Kalapocska, aki épp ebben a pillanatban tért vissza a pincéből.
De az őrmester semmit sem árult el titkából, némán baktatott fel a harmadik emeletre. Márta néni bevezette az ebédlőbe. A nagymama felébredt, felült a díványon, s kíváncsian hegyezte fülét. Emil és Kalapocska pedig állva maradt az asztal mellett, s nagy szemeket meresztett a rendőrre.
- Hát arról volna szó - mondta ez, miközben kinyitotta aktatáskáját -, hogy a tolvaj, akit Emil Tischbein tanuló ma reggel átadott a hatóságoknak, azonos egy hannoveri bankrablóval, akit a rendőrség négy hét óta köröz. Rengeteg pénzt lopott, s hiába tagadott, a fénykép s az ujjlenyomatok segítségével sikerült leleplezni. Most már be is vallotta a dolgot. A pénz nagy részét megtaláltuk a kabátbélésébe varrva. Csupa ezermárkást.
- Fogjanak meg, mert elájulok! - kiáltotta Kalapocska.
- A bank pedig - folytatta a rendőr - két héttel ezelőtt jutalmat tűzött ki annak számára, aki a rendőrséget a tettes nyomára vezeti. S mivelhogy nevezett Emil Tischbein tanuló találta meg a tolvajt, a jutalom őt illeti. A felügyelő úr szívélyes üdvözletét küldi, s egyben örömének ad kifejezést afölött, hogy a tisztes munka így elnyeri jutalmát.
Emil udvariasan meghajolt.
A rendőr ezek után nagy köteg bankjegyet szedett ki aktatáskájából, s egyenként leszámolta az egészet az asztalra.
- Ezer márka! - súgta Márta néni, amikor az ember elkészült a számolással.
- A kiskésit! - kiáltotta Kalapocska. - Rögtön megőrülök.
A nagymama aláírta a nyugtát, a rendőr pedig eltávozott. De Márta néni előbb egy nagy pohár cseresznyepálinkával kínálta meg a konyhaszekrényből.
Emil a nagymama mellett ült, s egy szót sem tudott kiejteni. Az öregasszony vállára tette a kezét, s fejcsóválva mondta:
- Hihetetlen! Hihetetlen!
Kalapocska pedig felállt a székre, s mintha zenekart vezényelve, úgy énekelte:
- Most pedig meghívjuk, most pedig meghívjuk a fiúkat uzsonnára!
- Igen - mondta Emil. - Okvetlenül. De azért... tulajdonképpen... Mit szólnátok hozzá... most már mami is feljöhetne Berlinbe?
![]() ![]() ![]() |