XV. FEJEZET
EMIL A FŐKAPITÁNYSÁGON
A menet a legközelebbi őrszobára vonult. Itt a rendőr bejelentette egy őrmesternek, hogy mi történt, Emil pedig kiegészítette a jelentést. Aztán elmondta, hogy hol született, melyik évben, mi a neve s hol a lakása. Az őrmester mindent felírt tintával.
- S magát hogy hívják? - kérdezte végül a tolvajt.
- Herbert Kiessling - felelte a keménykalapos.
Amire a fiúk - Emil, Gusztáv és a Professzor - hangos nevetésbe törtek ki. Úgyszintén a bankhivatalnok, aki a három bankjegyet átadta az őrmesternek.
- Micsoda alak - kiáltotta Gusztáv. - Előbb Grundeisnak hívták. Aztán Müllernek. Most meg Kiesslingnek. Arra volnék kíváncsi, hogy mi az igazi neve.
- Csend legyen! - dörmögte az őrmester. - Majd azt is kivesszük belőle.
Ezek után Grundeis-Müller-Kiessling úr tollba mondta pillanatnyi címét, a Kreid-szállodát. Aztán születési adatait s állandó tartózkodási helyét. Személyi igazolványai nincsenek, közölte.
- S hol tartózkodott tegnapig? - kérdezte az őrmester.
- Grünauban - mondta a tolvaj.
- Biztos ez is hazugság! - kiáltotta a Professzor.
- Csend legyen - dörmögte az őrmester. - Majd kivesszük belőle.
A pénztáros megkérdezte, hogy mehet-e. Felvették a személyi adatait. Barátságosan megveregette Emil vállát, és elment.
- Bevallja-e, hogy tegnap délután Emil Tischbein tanulótól a berlini vonaton 140 márkát lopott? - kérdezte az őrmester a keménykalapostól.
- Bevallom - felelte a tolvaj komoran. - Nem is tudom, hogy jött rám. A fiú a sarokban aludt, s egyszerre csak kiesett a zsebéből a boríték. Én meg felemeltem s kinyitottam, hogy megnézzem, mi van benne. S merthogy épp nem volt pénzem...
- Micsoda egy csirkefogó! - kiáltotta Emil. - Hiszen a borítékot hozzátűztem a kabátbélésemhez, nem is eshetett ki!
- S nem is kellett neki olyan nagyon az a pénz - jegyezte meg a Professzor. - Mert ha nem lett volna saját pénze, akkor költött volna belőle. Taxiban is ült, megevett két tojást pohárban, és sört is ivott a kávéházban.
- Csend legyen - dörmögte az őrmester. - Majd ezt is kivesszük belőle.
S mindent feljegyzett, amit elmondtak neki.
- Szíveskedjék engem szabadlábra helyezni, őrmester úr - mondta a tolvaj, s csupa udvariasságból kancsítani kezdett. - Hisz bevallottam a lopást. Hogy hol lakom, azt is tetszik tudni. Üzleti dolgaim vannak Berlinben, s el szeretném intézni őket.
- Vigyázat, mert röhögök - felelte az őrmester komoran. S azzal felemelte a telefonkagylót, s felhívta a főkapitányságot: hogy küldjenek kocsit, mert tolvajt fogtak a kerületükben.
- Én meg mikor kapom vissza a pénzemet? - kérdezte Emil gondterhelten.
- Majd a főkapitányságon - mondta az őrmester. - Most mindannyian odamentek. S ott majd kitisztázzák a dolgot.
- Kis komám - súgta Gusztáv Emil fülébe -, most be kell ülnöd a rabomobilba.
- Kutyagumit - mondta az őrmester. - Van pénzed, Tischbein?
- Van hát! - kiáltotta Emil. - A fiúk tegnap gyűjtöttek, s a szálloda portása is adott kölcsön tíz márkát.
- Valóságos detektívek! Átkozott banda! - dörmögte az őrmester. De a dörmögés puhára volt bélelve jóakarattal. - Tischbein, te most a földalattival elmész az Alexander térre, s ott jelentkezel Lurje őrmesternél. A többit majd meglátod. A pénzedet is ott kapod vissza.
- De előbb vissza szeretném adni a portásnak a tíz márkát - mondta Emil.
- Lehet - dörmögte az őrmester.
Néhány perc múlva befutott a rabomobil. Grundeis-Müller-Kiessling úr beszállt, az őrmester pedig a kísérő rendőrnek, aki a kocsiban ült, átadta az írásbeli jelentést s a száznegyven márkát. A gombostűről sem feledkezett meg. A rabomobil útnak indult. Az utcán álldogáló gyerekek utánaordítottak, de a tolvaj a kocsiban meg sem mozdult. Bizonyára nagyon büszke volt, hogy egy előkelő hathengeres kocsin utazhatik.
Emil kezet fogott az őrmesterrel, s megköszönte a szívességét. A Professzor pedig az őrszoba előtt várakozó fiúknak hírül adta, hogy Emil a főkapitányságon visszakapja a pénzét, a vadászat tehát véget ért. A gyerekek több csoportra oszolva hazavonultak, csak az Emil szűkebb környezetéhez tartozó fiúk kísérték el vendégüket a szállodához, majd onnét a földalatti állomására. S Emil megkérte őket, hogy hívják fel kis Keddet, hadd tudja meg ő is a történet végét. S reméli, mondta, hogy valamennyiüket legalább egyszer viszont fogja látni, mielőtt hazautazik... Addig is igaz szívvel köszönetet mond segítségükért. A pénzüket pedig minden bizonnyal vissza fogja fizetni.
- Eszedbe ne jusson! - kiáltotta Gusztáv. - Ha megkísérled, enkezemmel kenlek a falra. Egyébként is még meg kell verekednünk. A hülye ruhád miatt.
- Fiam - mondta Emil, s megfogta Gusztáv kezét, majd utána a Professzorét is -, iszonyú jó kedvem van. A verekedésről lemondok. Úgy meg vagyok hatva, hogy képtelen volnék uraságodat a földhöz kenni.
- Mamlasz - kiáltotta Gusztáv. - Az rossz kedvedben sem sikerülne.
Ezek után mindhárman a főkapitányságra mentek, ahol rengeteg folyosón baktattak végig, rengeteg szobaajtó mellett. De végül is megtalálták Lurje őrmester urat. Épp reggelizett. Emil bemutatkozott.
- Aha - mondta Lurje úr tele szájjal. - Értem. Tischbein úr, a műkedvelő detektív. Idevonatkozó telefonjelentéseink már befutottak. A felügyelő úr máris beszélni szeretne veled. Mehetünk?
- Mehetünk - mondta Emil.
Lurje úr beleharapott a vajas kenyerébe.
- Mi majd itt megvárunk - közölte a Professzor.
- Siess, komám - tette hozzá Gusztáv. - Ha én valakit enni látok, a gyomorsavam máris működni kezd.
Lurje úr több folyosón haladt át, balra fordult, jobbra fordult, újra balra. Végül is bekopogott az egyik ajtón. - Szabad - mondta egy hang. Lurje félig kinyitotta az ajtót.
- Itt a kis detektívünk, felügyelő úr - mondta, nyelvével félretolva egy újabb, még meg nem rágott falatot. - Tischbein nevezetű, már tetszik tudni?
- Lépjen be.
Lurje úr akkorát lökött Emilen, hogy az majd az íróasztalig szánkázott.
A felügyelő úr rokonszenves embernek látszott. Emil egy kényelmes karosszékben ülve, részletesen, mindenre kiterjedő pontossággal elmondta történetét. Mire befejezte, a felügyelő ünnepélyes arcot öltött.
- Most pedig visszakapod a pénzedet - mondta.
A gyerek szemlátomást megkönnyebbült. Átvette a pénzt, zsebre tette. - Hála a magasságosnak - mondta.
- Vigyázz, nehogy még egyszer elveszítsd - figyelmeztette a felügyelő.
- Ki van zárva - kiáltotta Emil. - Most rögtön átadom a nagymamának.
A felügyelő bólintott.
- Helyes - mondta. - De hogy el ne felejtsem: add meg a berlini címedet. Itt maradsz még egypár napig, mi?
- Hát maradnék - felelte Emil. - Schumann utca 15 alatt lakom, Heimboldéknál. Így hívják a nagybátyámat. Persze a nagynénémet is.
- Remekül dolgoztatok, fiúk - mondta a felügyelő, miközben egy vastag szivarra gyújtott.
- Az igaz, hogy a fiúk mindent beleadtak! - kiáltotta Emil lelkesen. - Apait, anyait! Gusztáv a dudájával meg a Professzor meg a kis Kedd meg a Krummbiegel meg a Mittenzwey testvérek meg a többiek is. Nagyon jól lehetett velük dolgozni. Főképp a Professzor vágta ki a rezet.
- Téged se kukoricalisztből főztek - mondta a felügyelő, nagy füstfelhőket eregetve a szivarjából.
- Még azt szeretném megkérdezni, felügyelő úr - mondta Emil -, hogy mihez kezdenek most majd Grundeisszel vagy Müllerrel, vagy minek hívják azt az alakot?
- Azt most alaposan kivizsgáljuk - mondta a felügyelő. - Lefényképezzük, ujjlenyomatokat veszünk róla, aztán a képet s az ujjlenyomatokat felküldjük a bűnügyi irattárba.
- Az meg mi?
- Ott gyűjtjük össze a bűnözők fényképeit és ujjlenyomatait - magyarázta a felügyelő. - De ott vannak azoknak a bűnözőknek az ujjlenyomatai s lábnyomai is, akiket még csak most keresünk. Mert hiszen elképzelhető, ugye, hogy az az ember, aki most téged meglopott, már máskor is követett el bűncselekményeket, nem igaz?
- Persze hogy igaz - kiáltotta Emil. - Erre nem is gondoltam.
- Pillanat - mondta a kedves detektívfelügyelő. A telefon csöngetett. - Igen ... én vagyok. Igen, volna valami érdekes dolog a maga számára... Jöjjön fel a szobámba! - s azzal letette a kagylót. - Újságírók jelentkeztek - mondta Emilnek -, beszélni akarnak veled. Azazhogy interjút akarnak tőled.
- Az meg mi? - kérdezte Emil.
- Nyilatkozat - mondta a felügyelő. - Arról, ami veled történt.
- Szenzációs! - kiáltotta Emil lelkesen. - S akkor belekerülök az újságba?
- Lehet - mondta a felügyelő. - Valószínű. Mert ha egy gimnáziumi tanuló tolvajt fog, akkor híres ember lesz belőle.
Kopogtak, négy úr lépett a szobába. A felügyelő kezet fogott velük, majd röviden előadta Emil történetét. A négy úr buzgón jegyzett.
- Gyönyörű - mondta végül is az egyik riporter. - Falusi gyerek mint fővárosi detektív.
- Nem szerződtetnék külső munkatársnak? - kérdezte egy másik nevetve.
- Miért nem mentél egyenesen egy rendőrhöz? - kérdezte a harmadik. - Odamész hozzá, s mindent elmondasz neki.
Emilnek egyszeriben libabőrös lett a háta. Jeschke őrmester úr jutott eszébe, s vele kapcsolatos álma a vonaton. Most aztán lőttek neki.
- No? - morogta a felügyelő. Emil vállat vont.
- Hát kérem! - mondta. - Azért nem fordultam rendőrhöz, mert odahaza Károly nagyherceg szobrának egy nagy bajuszt rajzoltam, és pirosra mázoltam az orrát. Tessék engem letartóztatni, felügyelő úr.
Az öt jelenlevő azonban hatalmas nevetésbe tört ki... és szó sem volt semmiféle letartóztatásról.
- Ugyan, Emil - kiáltotta a felügyelő -, csak nem fogjuk egyik legjobb detektívünket börtönbe dugni!
- Tényleg nem? Hát ennek örülök - mondta a gyerek megkönnyebbülve. Azzal felállt, és az egyik riporter elé lépett.
- Nem ismer meg? - kérdezte.
- Nem - felelte az újságíró.
- Tegnap a 177-es villamoson maga váltotta meg a jegyemet, mert nem volt pénzem - emlékeztette Emil.
- Igaz - mondta az újságíró. - Már emlékszem.
Még a címemet is elkérted, hogy visszaadhasd a pénzt.
- Most visszaadhatom? - kérdezte Emil, a zsebében kotorászva.
- Ugyan! - válaszolta az újságíró. - Még be is mutatkoztál, ha jól emlékszem.
- Persze - mondta Emil. - Mindig be szoktam mutatkozni. Emil Tischbein a nevem.
- Az enyém meg Kästner - mondta az újságíró. Kezet fogtak.
- Szóval régi ismerősök - kiáltotta a felügyelő.
- Ide figyelj, Emil - mondta Kästner úr -, te most eljöhetnél velem a szerkesztőségbe. Elébb azonban még betérnénk egy cukrászdába egy csokoládétortára, tejszínhabbal.
- Ha én fizethetek - mondta Emil.
- De büszke! - nevettek az újságírók.
- Nem - jelentette be Kästner úr -, fizetni én fizetek.
Emil is nevetett.
- Azt sem bánom - mondta. - De Gusztáv és a Professzor a folyosón vár rám.
- Természetesen velünk jönnek - közölte Kästner úr.
A többi riporternek azonban még sok kérdeznivalója volt, s mindent pontosan felírtak, amit Emil elmondott nekik. - Mi a véleménye a tolvajról? - kérdezte az egyik a felügyelőtől.
- Nem hiszem, hogy műkedvelő volna - felelte ez. - Megeshetik, hogy nagy meglepetésben lesz részünk. Majd hívjanak fel egy óra múlva, uraim.
Azzal elbúcsúztak. Emil Kästner úrral együtt rengeteg folyosón át visszagyalogolt Lurje őrmester úrhoz, aki már egy újabb vajas kenyérrel foglalkozott. - Aha - mondta, amikor megpillantotta Emilt.
- Aha - felelte a fiú.
Ezek után elbúcsúztak, s a három gyerek Kästner úr vezetésével taxiba ült, és egy cukrászda elé hajtatott.
![]() |
A kocsi belsejében Gusztáv egy nagyot dudált, amitől Kästner úr kissé megijedi. A fiúk ennek örültek. A cukrászdában sem hagyott alább a jókedv. Sok csokoládétorta fogyott el tejszínhabbal, s közben a gyerekek mindent elmondtak, ami csak eszükbe jutott: A Nikolsburger téri haditanácsot, az üldözést a taxiban, a szállodában töltött éjszakát, Gusztáv zöld álruháját, és végül a nagy botrányt a bankfiókban. Kästner úr szemlátomást meg volt elégedve.
- Kitűnő munkaerők vagytok - mondta elismerőn.
A dicséret következtében egy-egy újabb adag csokoládétorta fogyott el tejszínhabbal.
Aztán Gusztáv és a Professzor autóbuszra szállt, Emil pedig megígérte, hogy délután felhívja kis Keddet, majd Kästner úrral együtt útnak indult a szerkesztőség felé. Természetesen megint csak taxin.
Óriási szerkesztőség volt, majd akkora, mint a főkapitányság. S a folyosókon úgy futkostak az emberek, mintha egy nemzetközi akadályversenyt bonyolítanának le.
Egy szobába nyitottak be, melyben egy szőke kisasszony ült. Kästner úr ide-oda szaladgált a szobában, és gépbe diktálta mindazt, amit Emil elmondott. Néha abbahagyta, megkérdezte a fiút, hogy így történt-e. S ha Emil bólintott, akkor tovább diktált.
Aztán felhívta a főkapitányságon a felügyelőt.
- Ne mondja! - kiáltotta meglepetten. - Szenzációs! ...Hogy még ne mondjam el neki?... Ugyan!... Még jobb!... Nagyon örülök, nagyon örülök... Hálásan köszönöm... Nagy szenzáció lesz!
Kästner úr letette a kagylót, és olyan vizsgálódó tekintetet vetett Emilre, mintha most látná életében először.
- Gyere - mondta neki. - Le fogunk fényképezni.
- Nahát! - kiáltotta Emil meglepetten. De nem sokat ellenkezett, hanem Kästner úrral együtt beszállt a liftbe, felutaztak három emeletet, majd beléptek egy sokablakos világos helyiségbe, ahol Emilt egy fényképezőgép elé ültették. Előzőleg azonban még meg kellett fésülködnie.
Innét a nyomdába mentek le - ahol akkora zakatolás és kopogás volt, mintha ezer írógép dolgozna -, s itt Kästner úr az egyik szedőnek átadta azokat a kéziratoldalakat, amelyeket odafenn a csinos szőke kisasszony lekopogott. Mindjárt visszajön, mondta, mert nagyon fontos dologról van szó, épp csak hazaküldi előbb a fiút a nagymamájához.
Aztán liften újra lementek a földszintre, s kimentek az utcára. Kästner úr taxit hívott, beültette Emilt, s pénzt adott a sofőrnek, noha a fiú kézzel-lábbal tiltakozott. - Vigye el a barátomat a Schumann utca 15. alá - mondta a sofőrnek...
S azzal elbúcsúztak. Kästner úr hosszan szorongatta Emil kezét. - Édesanyádat is üdvözlöm - mondta. - Majd add át, ha hazaérsz. Nagyon kedves asszony lehet.
- Bizony, hogy az - mondta Emil.
- Hogy el ne felejtsem - kiáltotta Kästner úr a már induló autó után -, olvasd el a ma délutáni lapot. Meg fogsz lepődni, fiam!
Emil búcsút intett, Kästner úr nemkülönben.
Az autó pedig befordult a következő sarkon.
![]() ![]() ![]() |