VII. FEJEZET
NAGY IZGALOM A SCHUMANN UTCÁBAN
Mialatt Emil a 177-es villamoson a Kaiser fasorban vitorlázott, s nem tudta, hol fog kikötni, a nagymama s unokahúga, Kalapocska, megállapodás szerint a Friedrichstrasse pályaudvar virágüzlete előtt álldogált. Szorgalmasan álldogáltak, olykor az órára néztek. Sok ember haladt el mellettük. Poggyásszal, ládákkal, dobozokkal, virágcsokrokkal. Emil nem volt köztük.
- Biztos nagyon megnőtt, igaz? - mondta Kalapocska, ide-oda tologatva maga előtt nikkelezett kis kerékpárját. Hisz tulajdonképpen nem kellett volna ide elhoznia, de addig nyafogott, amíg a nagymama végül is ráállt. - Hát nem bánom, hozd el, buta fruska - mondta. S a buta fruska most ennek következtében jókedvű volt, alig várta, hogy Emil kalapot emeljen a kerékpár előtt. - Elsőrangú kerékpár! - bizonyára azt fogja mondani, ebben Kalapocska egy percig sem kételkedett.
A nagymama mind nyugtalanabb lett.
- Nem is tudom, hova gondoljak - mondta. - Már 18 óra 20-at mutat az óra. A vonatnak már rég itt kellene lennie.
Tovább vártak. De néhány perc elteltével a nagymama elküldte a kislányt, hogy tudakolja meg, mi lett a vonattal. Kalapocska természetesen magával vitte kerékpárját.
- Meg tudná mondani, kérem, hogy hol marad a neustadti vonat, ellenőr úr? - kérdezte a váróterem ajtaja előtt álldogáló vasutast, aki kezében egy nagy lyukasztóval szigorúan ellenőrizte a jövő-menő embereket.
- Neustadt... Neustadt - ismételte tűnődve. - Aha, 18 óra 17. De hisz az már rég bejött.
- Az nagy baj - közölte Kalapocska. - Mi tudniillik a nagymamával a virágüzlet előtt Emil unokabátyámra várunk.
- Örvendek, örvendek - mondta vasutas.
- Miért örvend ennek, ellenőr úr? - kérdezte Kalapocska, s egy nagyot nyomott a kerékpár csengőjén.
A vasutas nem felelt, hátat fordított a kislánynak.
- Benőtt a szája, tisztelt uram? - kérdezte Kalapocska sértődötten. - Viszontlátásra.
Az emberek nevettek, a vasutas dühösen vonogatta a vállát. Kalapocska pedig visszaügetett a virágüzlet elé.
- A vonat már rég befutott, nagymama.
- Vajon mi történt? - mondta tűnődve az öreg hölgy. - Ha nem indult volna el, akkor az anyja biztos sürgönyöz. Rossz helyen szállt ki? De hiszen pontosan megírtunk mindent.
- A csuda érti - mondta Kalapocska fontoskodva. - Biztos rossz helyen szállt ki. A fiúk néha nagyon ostobák. Fogadjunk, nagymama, hogy nekem van igazam.
S minthogy nem volt jobb dolguk, újra várakozni kezdtek. Elébb öt percig.
Aztán újra öt percig.
- Hát ennek most már semmi értelme - mondta Kalapocska a nagymamának. - Meddig várjunk még? Én már beleőszültem. Hátha van még egy virágüzlet?
- Nézz körül. De nehogy elmaradj.
Kalapocska, kerékpárját maga előtt tolva, terepszemlét tartott az állomáson. Másik virágüzletet nem talált. Aztán bámulatra méltó sebességgel még két vasutasnak lyukat beszélt a hasába, majd visszaballagott nagymamájához.
- Másik virágüzlet nincs - mondta. - Minek is volna! Egyébként pedig Neustadtból a legközelebbi vonat 20 óra 33-kor érkezik, azaz 3 perccel fél kilenc után. Mi most szépen hazamegyünk, én pedig pontosan nyolc órakor felülök a kerékpárra, s ide jövök. S ha akkor sem érkezik meg, akkor olyan levelet írok neki, hogy gyomorgörcsöket kap, ha elolvassa.
- Fejezd ki magad választékosabban! - mondta a nagymama.
- Akkor olyan levelet írok neki, hogy nem teszi a kirakatba.
A nagymama aggódó arccal maga elé nézett, majd megrázta fejét. - Nem tetszik nekem ez a dolog. Nem tetszik nekem ez dolog - közölte. Ha izgatott volt, mindent kétszer mondott.
Lassan ballagtak hazafelé. Az egyik útkereszteződésnél Kalapocska megállt.
- Nagymama - kérdezte -, nem akarnál felülni a kormányrúdra?
- Csend legyen!
- Miért? Nem vagy te sem nehezebb, mint Zichlerék Artúrja, az pedig gyakran ráül.
- Ha még egyszer ráül - mondta a nagymama -, az édesapád örökre elveszi a kerékpárodat.
- Nem lehet nektek semmit sem elmondani - vélte Kalapocska felháborodottan.
Odahaza, a Schumann utca 15. alatt, Kalapocska szüleinél - akiket egyébként Heimboldnak hívtak - nagy izgalom tört ki. Mindenki szerette volna tudni, hogy Emil hol van, de senki sem tudta.
A papa azt ajánlotta, hogy sürgönyözzenek Emil mamájának.
- A világért sem! - kiáltotta felesége, Kalapocska anyja. - Halálra ijedne. Nyolc órakor még egyszer kimegyünk az állomásra. Hátha a legközelebbi vonattal érkezik.
- Reméljük, reméljük! - jajgatta a nagymama. - Nem tehetek róla, nem tetszik nekem ez a dolog. Nem tetszik nekem ez a dolog.
- Nem tetszik nekem ez a dolog - mondta Kalapocska is, és gondterhelten megrázta apró fejét.
![]() ![]() ![]() |