I. FEJEZET
EMIL SEGÍT FEJET MOSNI

 

- Hozd utánam a kancsó meleg vizet! - mondta Tischbeinné, miközben egy másik kancsót fogott a jobb kezébe, egy folyékony kamillaszappannal teli kék fazekat a bal kezébe, s a konyhából bement a szobába. Emil felkapta a maga kancsóját, s az anyja után szaladt.

A szobában egy asszony ült a mosdó előtt, fejét a fehér lavór fölé tartva, haja mint két kiló pamut, a mosdóba lógott. Tischbeinné a kamillaszappant a szőke hajra öntötte, s mosni kezdte az alatta levő fejet.

- Nem forró? - kérdezte.

- Megjárja - felelte a fej.

- Jaj, hisz ez a Wirth néni! Jó napot! - mondta Emil, kancsóját a mosdó alá állítva.

- Hallom, milyen jó dolgod van, Emil, Berlinbe utazol - mondta a fej. Úgy hangzott, mintha tejszínhab alól beszélne.

- Kezdetben nem is volt nagy kedve - mondta Tischbeinné, tejszínhabbal csutakolva Wirth néni fejét. - De miért töltse idehaza a vakációját, gondoltam. Még nem ismeri Berlint, a nővérem pedig már rég meghívta magához. A sógorom jól keres, a postán dolgozik, irodai beosztásban. Én persze nem mehetek vele, mert ilyenkor ünnepek előtt sok a dolog. De hát elég nagy fiú már, s az úton majd vigyáz magára. Az anyám pedig eléje megy a pályaudvarra. A virágüzlet előtt találkoznak.

- Berlin bizonyára tetszeni fog neki - közölte Wirth néni a mosdó mélységeiből. - Jó mulatság az az ilyen gyereknek. Mi vagy másfél éve jártunk ott a tekézőkkel. Micsoda forgalom! Az utcák ott éjjel éppolyan világosak, mint nappal. S mennyi autó szaladgál az utcákon!

- Sok a külföldi kocsi? - kérdezte Emil.

- Hát azt honnét tudjam - mondta Wirth néni, és egy nagyot tüsszentett. A kamillaszappan az orrába ment.

- Gyerünk, öltözködj! - kiáltotta a mama. - Az ünneplő ruhádat kikészítettem a hálószobában az ágyra. Öltözz fel, hogy mindjárt megebédelhessünk, mire itt elkészülök.

- Melyik ingemet vegyem fel? - kérdezte Emil.

- Az is az ágyon van. A harisnyát óvatosan húzd föl. De elébb jól mosakodj meg! A cipődbe új zsinórt fűzzél! No, gyerünk, frissen!

- Híj! - mondta Emil, és elballagott.

Mire Wirth néni szépen kiondolálva, elégedetten eltávozott, Tischbeinné a hálószobába ment. Emil boldogtalan képpel állt a szoba közepén.

- Azt mondd meg, hogy ki találta ki az ünneplő ruhákat! - kérdezte.

- Nem tudom megmondani. Miért érdekel?

- Add meg a címét, hadd lőjem agyon a fickót.

- Hogy neked milyen rossz dolgod van, szegénykém! Vannak gyerekek, akik meg azért boldogtalanok, mert nincs ünneplő ruhájuk. Mindenkinek megvan a maga gondja, igaz?... De hogy el ne felejtsem, este akasztót kérsz Márta nénédtől, és rendesen felakasztod a ruhádat a szekrénybe. De elébb kikeféled. El ne felejtsd! Holnapra pedig már újra felveheted a pulóveredet... Van még valami megbeszélnivaló?... A koffered be van csomagolva, a néni számára a virágot selyempapírba csavartam. A nagymama pénzét később adom oda. Most pedig gyerünk ebédelni. Jöjjön, fiatalember!

Tischbeinné átölelte fia vállát, elindultak a konyha felé. Ebédre makaróni volt sonkával s reszelt sajttal. Emil annyit evett, mint egy arató. Néha abbahagyta az evést, s az anyjára pislantott, vajon nem sértődik-e meg, amiért neki, közvetlenül a búcsú előtt ekkora étvágya van.

- S írj azonnal egy lapot! Betettem neked egyet a kofferbe, legfelül.

- Meglesz - mondta Emil, mialatt térdéről óvatosan, feltűnés nélkül lepöccentett egy makarónit. Anyja szerencsére nem vette észre.

- Mindenkit ölelek, csókolok - mondta Tischbein néni. - Te pedig vigyázz magadra! Berlinben más az élet, mint nálunk, vidéken. Vasárnap menjetek el Róbert bácsival a múzeumba. Viselkedj rendesen, ne mondják rólunk, hogy nem tudjuk, mi fán terem a jó modor.

- Nagy becsületszavamra - mondta Emil.

Ebéd után mind a ketten a szobába mentek. A mama egy kis bádogdobozt vett ki a szekrényből, s megolvasta a benne levő pénzt. Aztán hitetlenül megrázta fejét, s még egyszer megolvasta.

- Ki is volt itt tegnap délután? - kérdezte.

- Thomas kisasszony és Homburgné - felelte Emil.

- Úgy van - mondta Tischbeinné. - Hiányzik a pénzből.

Elgondolkodott, majd előkereste a cédulát, amelyre üzleti bevételeit jegyezte fel, számolt, számolt, felnézett a papírról:

- Nyolc márka hiányzik - mondta.

- A gázszámla! - kiáltotta Emil.

- Helyben vagyunk. Akkor, sajnos, rendben van.

Egyet füttyentett a mama, nyilván, hogy a gondjait bosszantsa, aztán három bankjegyet szedett ki a dobozból.

- Tessék száznegyven márka, egy százmárkás és két húszmárkás. Ebből százhúsz márkát adsz a nagymamának, megmondod neki, hogy kéretem, ne haragudjék, hogy a múltkoriban semmit sem küldtem, de kevés volt a pénzem. Azért hozol most többet. Aztán csókold meg a nagymamát, érted? A megmaradó húsz márkát megtartod magadnak, abból veszed meg a jegyet, ha hazajössz, az körülbelül tíz márkába kerül, nem tudom pontosan. A maradékból pedig fizeted a költségeket, ha elmentek valahova, s eszel vagy iszol valamit. Egyébként sem árt, ha az embernek van egypár fölösleges márkája a zsebében, és azt minden eshetőségre készen tartja. No!.. Ez itt a Márta nénédnek szóló levél, ebbe teszem bele a pénzt. Vigyázz, el ne veszítsd! Hova fogod tenni?

Tischbein néni a három bankjegyet az oldalán kinyitott borítékba csúsztatta, ezt kettéhajtotta, és átadta Emilnek.

Emil gondolkodott. Miután kellően megfontolta a helyzetet, a borítékot a jobb belső zsebébe tette, egészen az aljára, majd megnyugtatásként kívülről rávert egyet-kettőt a kabátjára.

- Innét nem mászik ki - mondta meggyőződéssel.

- A vonaton pedig senkinek el ne mondd, hogy sok pénz van nálad!

- De mama!

Emil szinte meg volt sértve. Hogy ekkora ostobaságot tételeznek fel róla! Tischbeinné még egy kevés pénzt szedett a dobozból a saját pénztárcájába, a dobozt visszatette a szekrénybe, majd még egyszer gyorsan átolvasta a levelet, melyet nővérétől Berlinből kapott, s amelyben pontosan fel volt jegyezve a vonat indulási, érkezési ideje.

Bizonyára akad köztetek, aki azt gondolja, hogy kár száznegyven márkáért ilyen nagy hűhót csapni, mint ahogy azt Tischbein néni tette ebben az esetben. S ebben igaza is volna, feltéve, hogy olyan személyekről van szó, akik havi kétezer vagy húszezer, esetleg százezer márkát keresnek.

De ha nem tudnátok: a legtöbb ember ennél jóval kevesebbet keres. S akinek hetenként csak harmincöt márka keresete van, annak száznegyven márka nagy pénz, akár tetszik ez nektek, akár nem. Számtalan ember van a világon, akinek száz márka majdnem annyit jelent, mint egymillió, s akik - azt mondhatni - hat nullával írják a száz márkát. S hogy mennyi valójában egymillió, azt még álmukban sem igen tudják elképzelni.

Emilnek már nem élt az apja. Az anyja dolgozott, női fodrászként a saját kis lakásukban, barna s fekete fejeket mosott és fésült, és szakadatlanul törte magát, hogy meglegyen a mindennapi kenyerük, s hogy kifizethessék a gázszámlát, a szenesembert, a házbért, megvásárolhassa az iskolai könyveket, s ami ruhára Emilnek szüksége volt. Néha megbetegedett s ágynak dőlt, ilyenkor orvos jött, s receptet írt. Emil pedig meleg borogatást készített az anyjának, s maga főzött kint a konyhában kettejük számára. S ha az anyja aludt, a nedves felmosóronggyal még a konyhakövet is feltörölte, nehogy a mamája azt mondja: "Fel kell kelnem, különben megeszi a piszok a lakást."

Megértitek-e ezek után, ha azt mondom, hogy Emil mintagyerek volt? S nem fogjátok kinevetni? Emil nagyon szerette az anyját. S halálra szégyellte volna magát, ha semmittevéssel tölti az idejét, mialatt a mama dolgozik, számol, újra dolgozik. Ő meg lógjon meg a munka elől, és a szomszédja füzetéből másolja le feladatait? Bliccelje el az iskolát, szedje rá a mamát, ríkassa meg, amikor világosan látja, hogy az anyja minden követ megmozgat, hogy ő semmiben se szenvedjen hiányt, s mindene ugyanúgy meglegyen, mint tehetősebb iskolatársainak.

Emil tehát mintagyerek volt. Ez így van. Igaz, nem abból a fajtából, amelyik muszájból az, mert gyáva, zsugori s koravén. Azért volt mintagyerek, mert az akart lenni. Feltette magában, hogy az lesz, mint ahogy az ember elhatározza, hogy nem jár többé moziba, vagy nem eszik több cukorkát. Olykor elég nehezére is esett.

De ha húsvétkor[*] az iskolából hazajövet az anyja elé tette a bizonyítványt, s azt mondhatta neki: mama, megint én vagyok az első az osztályban!... akkor nagyon meg volt magával elégedve. Szerette, ha dicsérik, nem a maga kedvéért, hanem mert anyjának okozott vele örömet. Büszke volt arra, hogy így a maga módján valamennyire visszafizetheti a mamának, amit ez egész életében, soha ki nem fáradva, érte tett...

- Gyerünk csak! - kiáltotta Tischbeinné. - Legfőbb ideje, hogy elinduljunk. Negyed kettő van, a vonat pedig két óra előtt indul néhány perccel.

- Hát akkor gyerünk, Tischbeinné - mondta Emil a mamájának -, de nehogy összevesszünk az úton: a koffert én cipelem.


[*]   Észak-Németországban a második világháború előtt húsvétkor végződött az iskolaév


Előző fejezet       Tartalom       Következő fejezet