IX. FEJEZET
A DETEKTÍVEK GYŰLÉSE
A park két fehér padján foglaltak helyet, akiknek pedig a padokon nem jutott hely, a pázsit körül futó kerítésen helyezkedtek el. Arcuk komor volt. A Professzor azonban mintha születése pillanatától kezdve erre a percre várt volna! Mint apja, az igazságügyi tanácsos, csontkeretes pápaszemét ide-oda tologatva kifejtette tervét.
- Minthogy fennáll annak a lehetősége - mondta -, hogy gyakorlati okokból később el kell válnunk egymástól, feltétlenül szükségünk van egy telefonközpontra. Kinek van telefonja?
Tizenketten jelentkeztek.
- S a telefonbirtokosok közül ki rendelkezik a legértelmesebb szülőkkel?
- Én! - kiáltott kis Kedd.
- A telefon száma?
- Bavária 0579.
- Tessék papír és ceruza. Krummbiegel, készíts húsz cédulát, és mindegyikre írd fel kis Kedd telefonszámát. De olvashatóan! Mindenkinek adsz egy cédulát. A telefonközpont mindig tudni fogja, hogy a detektívek hol tartózkodnak, s hogy mi történt. Akinek szüksége van felvilágosításra, az egyszerűen felhívja a kis Keddet, és pontos tájékoztatást kap tőle.
- De hiszen én nem vagyok otthon - mondta kis Kedd.
- De igen, otthon vagy - felelte a Professzor. - Mihelyt itt befejeztük a gyűlést, hazamész telefonszolgálatra.
- Jaj - mondta kis Kedd. - Inkább veletek maradnék, és segítenék, hogy elfogjuk a tolvajt. Kisgyerekeknek nagyon jó hasznát lehet venni ilyenkor.
- Hazamész a telefonhoz! - rendelkezett a Professzor. - Felelősségteljes, szép munka lesz.
- Hát, ha úgy gondolod!
Krummbiegel szétosztotta a telefoncédulákat, s a fiúk gondosan zsebre tették. A leglelkiismeretesebbek közülük mindjárt meg is tanulták betéve a számot.
- Készültségi szolgálatot is kell tartanunk - mondta Emil.
- Természetesen. Akire nincs okvetlen szükség a vadászat alatt, az itt marad a Nikolsburger téren. Ti pedig most szétszóródtok, felváltva hazaszaladtok, s ott megmondjátok, hogy este esetleg csak későn keveredtek haza. Akinek módja van rá, azt mondja, hogy egy barátjánál alszik éjszaka. Hogy legyenek tartalékaink is, ha a vadászat ma még nem érne véget. Gusztáv, Krummbiegel, Arnold Mittenzwey és az öccse meg én hazatelefonálunk, hogy dolgunk van... Úgy van! Traugott pedig hazakíséri kis Keddet összekötőként, s ha szükségünk lenne erősítésre, lóhalálában a Nikolsburger térre vágtat. Így!... Megvan tehát a detektívcsoport, a készültség, a telefonközpont és az összekötő. Több osztagra egyelőre nincs szükségünk.
- De valami kosztra igen - figyelmeztette Emil. - Néhány ember szaladhatna ennivalóért.
- Ki lakik a közelben? - kérdezte a Professzor. - Mittenzwey, Gerold, Nagy Frigyes, Brunnot, Zerlett... gyerünk, indulás! Hatalmas élelmiszer-tartalékokra van szükség.
Az öt gyerek sarkon fordult, s elvágtatott.
- Fafejűek - morogta Traugott. - Kajáról, telefonról, vendégeskedésről nagy tervek s előirányzatok készülnek, de a legfontosabbról, hogy tudniillik hol kapjuk el a tolvajt, arról nem esik szó. Ti... ti igazgatók! - Nagyobb szidalom hirtelenében nem jutott eszébe.
- Ujjlenyomatók készítésére is be kellene rendezkedni - mondta Petzold. - Igaz, elképzelhető, hogy amilyen rafinált disznó, gumikesztyűt húzott. Akkor pedig semmit sem lehet rábizonyítani.
Petzold már huszonkét bűnügyi filmet látott, s ez szemlátomást megártott az egészségének.
- Eriggy a csudába! - kiáltott Traugott dühösen. - Semmi egyéb dolgunk, mint hogy a nyomában maradjunk, s adandó alkalommal visszalopjuk tőle a pénzt.
- Marhaság habbal - mondta a Professzor. - Ha ellopjuk tőle a pénzt, ugyanolyan tolvajok vagyunk, mint ő maga.
Traugott határozottan felizgult. - Nevetséges! - kiáltotta. - Ha valaki ellop tőlem valamit s én visszalopom, attól én nem leszek tolvajjá.
- De igen - jelentette ki a Professzor.
- Elment az eszed - mondta Traugott.
- A Professzornak igaza van - avatkozott be Emil a vitába. - Ha én valakitől titokban elveszek valamit, akkor tolvaj vagyok. Mindegy, hogy az övé volt-e, vagy hogy tőlem lopta-e el.
A Professzor bólintott. - Úgy is van - mondta. - Ünnepélyesen felkérem a gyűlés részvevőit, hogy szüntessék be a fölösleges vitákat. Az üzletet berendeztük, s hogy az illető úr mikor téved be, az majd elválik. Az biztos, hogy önként kell visszaszolgáltatnia a pénzt, visszalopásról szó sem lehet.
- Nem értem - közölte kis Kedd. - Ami az enyém, azt nem lophatom el. Ha az enyém, úgy akkor is az enyém, ha egy idegen zsebben tartózkodik.
- Nem könnyű dolog ezt megmagyarázni - mondta a Professzor. - Lehet, hogy erkölcsileg igazad van, de a bíróság mégiscsak elítélne. Ezt sok felnőtt sem érti, de ez a tény.
- Felőlem - mondta Traugott, vállat vonogatva.
- Ügyesnek kell lenni, fiúk - mondta Petzold. - Tudtok-e lábujjhegyen surranni, mint a gyík, vagy hason fekve követni egy ember nyomát? Mert mit csináltok, ha hirtelen hátrafordul, s meglát benneteket? Úgy elillan, mint a kámfor.
- Igaza van - helyeselt kis Kedd. - Azért is jó volna, ha veletek maradhatnék. Én remekül tudok hason csúszni, pontosan úgy, mint egy rendőrkutya. S ugatni is példátlanul tudok.
- Hason csúszni? - Emilnek az izgalomtól égnek állt a haja. - Egész Berlin utánad fordulna.
- De egypár revolvert csak be kell szerezni - tanácsolta Petzold. Tele volt tanácsokkal, mint szeméttel a papírkosár, nem lehetett megállítani.
- Úgy van, revolver kell - kiáltották többen.
- Nem kell - mondta a Professzor.
- A tolvajnak biztos, hogy van - vélte Traugott, aki oly bizonyosnak látszott a dolgában, hogy a legszívesebben azonmód lefogadta volna.
- Hát nem veszélytelen - mondta Emil. - Aki fél, az menjen haza a dunyhája alá.
- Úgy érted, hogy gyáva vagyok? - kérdezte Traugott, s mint egy bokszbajnok, fenyegetően előrelépett.
- Csend! - kiáltotta a Professzor. - Verekedés kizárva. Micsoda állapotok ezek! Valósággal úgy viselkedtek, mint a... mint a gyerekek.
- Hiszen azok is vagyunk - jegyezte meg kis Kedd.
Erre mindenki nevetett.
- Ha jól meggondolom - mondta Emil -, levelet kellene küldenem a nagyanyámnak. A rokonaimnak sejtelme sincs róla, hogy hol vagyok, s ha megbokrosodnak, megeshetik, hogy a rendőrségre rohannak. Nincs valaki, aki elvinne egy levelet az öregasszonynak a Schumann utca tizenötbe? Hálásan megköszönném.
- Szívesen - jelentkezett egy Bleuer nevű fiú. - De gyorsan írd meg, hogy még sötétedés előtt odaérjek. Földalattival mehetnék. Ki ad dohányt?
A Professzor adott húsz pfennig útiköltséget az oda- és visszaútra. Emil pedig kölcsönkért papírt, ceruzát, s a következő levelet írta:
"Kedves nagymama!
Bizonyára aggódtok, hogy nem érkeztem meg. Berlinben vagyok. De sajnos, még nem mehetek hozzátok, mert előbb még valami fontos dolgot kell elintéznem. Ne kérdezzétek, hogy mit! De ne is aggódjatok! Ha minden rendbe jön, első dolgom lesz, hogy odamegyek, s már előre is iszonyúan örülök. Az a fiú, aki a levelet viszi, barátom, s tudja, hogy hol tartózkodom. De nem szabad elárulnia. Mert az hivatali titok. Sokszor szívélyesen üdvözlöm a bácsit, a nénit és Kalapocskát.
Hű unokád
Emil
Ui.: Mami sokszor csókoltat. Virágot is hoztam. Megkapod, amikor lehet."
A címet a papír hátlapjára írta, majd összehajtogatta az iratot, és átadta Bleuernek.
- El ne áruld a rokonságnak - mondta szigorúan -, hogy hol vagyok, s hogy a pénznek lába kelt. Arra én súlyosan ráfizetnék.
- Rendben van, Emil - mondta Bleuer. - Ha majd visszatérek, felhívom a kis Keddet, megtudni, hogy történt-e időközben valami. A készültségnél fogok jelentkezni.
S azzal lóhalálában elrohant.
Időközben befutott az öt gyerek, aki az élelmiszertartalékok felhalmozásával volt megbízva. Hatalmas csomagokkal érkeztek, Gerold egy egész rúd szalámit hozott. Hogy az anyja adta neki, mondta. Hát igen.
Mindannyian közölték odahaza, hogy esetleg még elmaradnak egy ideig, s csak később, estefelé térnek haza. Emil szétosztotta a szalámis kenyereket, mindenki kapott egyet. A szalámit vastartaléknak maga tartotta meg. Ezek után másik öt gyerek szaladt haza, hogy további kimaradást eszközöljön ki a szülőknél. Közülük ketten nem jöttek vissza; úgy látszik, nem kaptak kimaradási engedélyt.
A Professzor kiadta a jelszót. Hogy tudni lehessen, vajon az, aki üzenetet hoz vagy telefonál, valóban a csapathoz tartozik-e. "Emil" volt a jelszó, könnyen meg lehetett jegyezni.
Mire ezzel is elkészültek, kis Kedd hazaindult, nyomában Traugott-tal, a mogorva összekötővel. Természetesen nem mulasztotta el, hogy sok szerencsét ne kívánjon a detektíveknek. A Professzor még megkérte, hogy hívja fel hazulról a szüleit, és mondja meg az apjának, hogy neki - mármint a Professzornak - még dolga van, s egyelőre nem mehet haza. - Ha üzenetet kap, akkor nem nyugtalankodik - mondta a Professzor. - S akkor nincs is kifogása ellene.
- A berlini szülők ilyen rendesek? - kérdezte Emil.
- Ne hidd, hogy mindegyik - jegyezte meg Krummbiegel a fejét vakarva.
- Nagy átlagban eléggé használhatók - mondta a Professzor. - Okosabbat nem is tehetnének, mert így elkerülik, hogy hazudjanak nekik. Én például az öregemnek megígértem, hogy soha semmit nem teszek, ami tisztességtelen vagy veszélyes. S amíg tartom az ígéretemet, azt tehetem, amit akarok. Az apám egészen príma ember.
- Valóban príma - helyeselt Emil. - De ide figyelj, hátha ez a mi dolgunk veszélyes lesz?
- Akkor baj van a szerződéssel - mondta a Professzor vállát vonogatva. - Egyébként azt mondta az öreg, hogy mindig vizsgáljam meg, vajon az ő jelenlétében is ugyanúgy cselekednék-e. Véleményem szerint ma ez a helyzet... De most aztán indulás, nehogy lekéssünk a vonatról.
A csapat elé állt.
- A detektívek elvárják, hogy a szervezet tisztességesen működjék! - kiáltotta. - A telefonközpont be van rendezve. A pénzemet itt hagyom nektek, kereken egy márka ötvenet. Gerold, tartsd a markodat... számold meg! Élelmiszerrel el vagyunk látva. Pénzzel is. A telefonszámot mindenki tudja. Akinek haza kell mennie, az máris indulhat. De legalább öt embernek itt kell maradnia, ezekért Gerold felelős. Példamutató magatartást kérek. Mi is megtesszük a magunkét. Ha erősítésre lesz szükségünk, kis Kedd elküldi Traugottot... Más kérdés nincs?... Jelszó: Emil.
- Jelszó: Emil - üvöltötték a gyerekek, hogy az egész Nikolsburger tér reszketni kezdett, s a járókelők a hirtelen meglepetéstől majd megsiketültek.
Emil szinte boldog volt, hogy ellopták a pénzét.
![]() ![]() ![]() |