III. FEJEZET
ÚTON BERLIN FELÉ
Emil udvariasan levette diáksapkáját.
- Jó napot kívánok! Van még egy kis hely számomra?
Természetes, hogy volt még egy kis hely a számára. S egy kövér asszony, aki bal lábáról levette a cipőjét, mert a tyúkszemét nyomta, szomszédjához fordult, egy nehezen lélegző kövér emberhez, s azt mondta:
- Ritka manapság az ilyen udvarias gyerek. Istenem, ha visszaemlékszem a magam fiatalkorára, akkor bizony más volt a fiatalság.
S miközben ezt mondta, harisnyájában ütemesen ide-oda tornáztatta fájó lábujjait. Emil érdeklődve figyelte. A nehezen lélegző úriember pedig úgy lihegett, hogy még bólogatni is alig tudott.
Emil régtől fogva tudta, hogy vannak emberek, akik mindig azt mondják: azelőtt minden jobb volt. S már oda sem hallgatott, ha valaki azt magyarázta, hogy azelőtt egészségesebb volt a levegő, s az ökröknek nagyobb volt a fejük. Nem hallgatott oda, mert ez többnyire nem volt igaz, s mert olyan emberek mondták, akik csak azért nem akartak elégedettek lenni, mert különben elégedettek lettek volna.
Végighúzta tenyerét kabátján, jobb oldalsó zsebe fölött, s csak akkor nyugodott meg, amikor zizegni hallotta a borítékot. Útitársai bizalomgerjesztőeknek látszottak, egyikről sem lehetett feltételezni, hogy gyilkos vagy rabló. A nehezen lélegző kövér úr mellett egy asszony ült, aki egy sálat horgolt. Közvetlenül Emil mellett pedig, az ablaknál egy keménykalapos úr újságot olvasott.
Ez hirtelen letette az újságot, egy darab csokoládét halászott elő a zsebéből, s a gyerek orra elé tartotta.
- Nos, fiatalember? - mondta.
- Szíves engedelmével - felelte Emil, s elvette a csokoládét. Aztán sietve levette sapkáját, s meghajolt.
- Emil Tischbein a nevem - mondta.
Az útitársak mosolyogtak. Az ablaknál ülő úr maga is komolyan megemelte kalapját, s azt mondta:
- Örvendek a szerencsének. Grundeis.
A harisnyában ülő hölgy pedig, aki levetette cipőjét, azt kérdezte:
- Hát Kurzhals fűszeres él-e még?
- Persze hogy él - közölte Emil. - Ismeri? Most vette meg azt a telket, ahol az üzlete van.
- Hát akkor adj át neki szívélyes üdvözleteket Jakobnétől, Grünauból.
- De hisz én most Berlinbe utazom.
- Hiszen ráérsz vele, majd ha hazaérsz - mondta Jakobné, egy kicsit tornászott a lábujjaival, s úgy nevetett, hogy a kalap a homlokába csúszott.
- Szóval Berlinbe utazol? - kérdezte Grundeis úr.
- Oda - mondta Emil. - A nagyanyám pedig a Friedrichstrasse pályaudvaron vár rám, a virágüzlet előtt. - S azzal a kabátjához nyúlt, a jobb oldalzsebéhez, amely szerencsére még mindig zizegett.
- Voltál már Berlinben?
- Még nem.
- Akkor lesz ott mit nézned! Berlinben újabban százemeletes házakat építenek, amelyeknek a tetejét drótkötéllel hozzá kell kötni az éghez, hogy a szél el ne fújja őket... S ha valakinek nagyon sietős a dolga, és egy másik kerületbe igyekszik, akkor elmegy a postára, ott beteszik egy ládába, a ládát pedig egy csőbe, s a cső átlövi abba a postahivatalba, amely az illető kerületben fekszik... S ha az embernek elfogyott a pénze, bemegy a bankba, és zálogba otthagyja az agyvelejét, és ezer márkát kap. Az ember tudniillik csak két napig tud agyvelő nélkül élni, s csak akkor kapja vissza a banktól, ha ezerkétszáz márkát fizet vissza. Most óriási új találmányok vannak az orvostudományban, olyan műszereket találtak ki...
- Magának az agyveleje is épp a bankban van, úgy látszik - mondta a nehezen lélegző ember a keménykalapos úrnak. - Hagyja abba ezt a butaságot.
Jakobnénak ijedtében megmerevedtek a lábujjai a harisnyában. S a másik asszony, aki a sálat horgolta, abbahagyta a munkát.
Emil kényszeredetten nevetett. A két úr között hosszabb eszmecserére került sor. Emil azt gondolta magában: "felőlem meggyomrozhatjátok egymást!", s kicsomagolta a szalámis zsemléket, holott még egy óra sem telt el azóta, hogy megebédelt. Mire megette a harmadikat, a vonat befutott egy nagy pályaudvarra. A pályaudvaron nem volt tábla, s Emil nem értette meg, hogy a kalauz mit kiabál. Az utasok majdnem mind kiszálltak: a lihegő úriember, a sálat horgoló nő és Jakobné is, aki majdhogy le nem késett a leszállásról, mert alig bírta felhúzni a cipőjét.
- Szívélyesen üdvözlöm Kurzhals urat - mondta még egyszer. Emil bólintott.
Most magára maradt a keménykalapos úrral. Nem örült neki. Aki csokoládét ajándékoz a gyerekeknek, és bolond történeteket mesél, az nem megbízható ember. Emil a változatosság kedvéért újra meg szerette volna tapogatni kabátzsebét, de ezúttal nem merte. Tehát felállt helyéről, amikor a vonat újra elindult, kiment a vécébe, bezárkózott, kiszedte a borítékot a zsebéből, megszámolta a pénzt - még mind a három bankjegy megvolt -, s most nem tudta, hogy mit csináljon. Aztán támadt egy jó ötlete. A kabátja hajtókájából kivett egy gombostűt, átszúrta vele elébb a három bankjegyet, aztán a borítékot, s hozzátűzte a kabát béléséhez. Hogy úgy mondjam, lehorgonyozta a pénzét. "Most már nem lehet baj" - gondolta. Azzal visszament a fülkébe.
![]() |
Grundeis úr ezalatt kényelmesen elhelyezkedett a sarokülésén, s elszenderedett. Emil örült, hogy nem kell társalognia, s kinézett az ablakon. Fákat látott, szélmalmokat, szántóföldeket, gyárakat, tehéncsordákat, integető parasztokat. Mulatságos volt, amint szép sorjában hátraforogtak az ablak mögé, mint egy gramofonlemez. De elvégre órák hosszat nem lehet egyfolytában kinézni az ablakon.
Grundeis úr édesdeden aludt, közben néha hortyogott is. Emil szívesen ide-oda járkált volna a fülkében, de akkor nyilván fölébreszti útitársát, azt pedig nem akarta. Tehát a fülke másik sarokülésére ült át, hátradőlt, s nézegette az alvót. Miért tartja fején a kalapot, ha alszik? Hosszúkás arca volt, vékony fekete bajsza, a szája körül ezer ránc, a vékony áttetsző füle pedig elállt.
Hupp! Emil összerezzent, s ijedtében megdermedt. No tessék, most majdhogy el nem aludt. S azt nem szabad! Ha legalább új utas szállna be a fülkébe! A vonat még jó néhányszor megállt, de senki sem szállt be. Még csak négy óra volt, és Emilnek még két óra hosszat kellett utaznia. A lábába csípett. Iskolában ez mindig használt, ha Bremser tanár úr történelmet adott elő.
A csípés egy időre segített. Emil azon tűnődött, vajon Kalapocska nagyon megváltozott-e. De már nem emlékezett az arcára. Csak annyi jutott eszébe, hogy amikor nagymamával s Márta nénivel együtt legutóbb meglátogatták őket, Kalapocska bokszolni kívánt vele. Emil ezt természetesen visszautasította, mert Kalapocska pehelysúly volt, ő meg legalább félnehézsúly. "Nem volna becsületes dolog - mondta akkor a kislánynak. - Ha egy horogütést kapnál tőlem, kanállal kellene a falról lekaparni." De Kalapocska csak akkor nyugodott meg, amikor Márta néni is közbelépett.
Hupp! Majdhogy le nem esett a padról. Megint elaludt? Újra belecsípett a lábába, alul-felül, mind a kettőbe. Biztosan tele volt már kék és zöld foltokkal. De ez sem segített.
Azzal próbálkozott tehát, hogy megszámolta öltönyén a gombokat. Előbb alulról fölfelé, aztán felülről lefelé. Alulról fölfelé huszonhárom gombja volt. Felülről lefelé huszonnégy. Emil hátradőlt az ülésen, s azon kezdett gondolkozni, vajon ez hogy lehetséges.
S közben elaludt.
![]() ![]() ![]() |