II. FEJEZET
JESCHKE, A RENDŐR ŐRMESTER NEM SZÓLAL MEG
A kapu elé érve, Tischbein néni így szólt:
- Ha befut a lóvasút, akkor felszállunk.
Ki tudja közületek, hogy mi az a lóvasút? De minthogy épp most fordult be a sarkon, s megáll a ház előtt, mivel Emil intett neki, tehát egy-két szóval leírom, mielőtt továbbmászik.
Fura egy dolog, annyi szent. Sínen jár, mint egy igazi felnőtt villamos, s a kocsija is pontosan olyan, épp csak egy konflisló van eléje fogva. Emil és barátai véleménye szerint a lóvasút szégyenfoltja a városnak. Villamosokról álmodtak, felső és alsó vezetékkel, elöl öt, hátul három fényszóróval; ám a városi tanács úgy vélte, hogy a mindössze három-négy kilométer hosszú úttal egy eleven lóerő is meg tud birkózni. Villamosságról tehát szó sem lehetett, a kocsivezetőnek nem volt dolga semmiféle fogantyúkkal és emeltyűkkel, hanem a bal kezében a gyeplőt tartotta, a jobbjában az ostort. - Hű! - mondta.
S ha valaki a Városház utca tizenkettő alatt lakott, lóvasúton ült, s ki akart szállni, akkor egyszerűen megkopogtatta az ablakot. Ilyenkor a kalauz azt mondta a lónak: brrr... s az utas kiszállt. Holott a megállóhely talán tíz vagy húsz házzal odább volt. De ezzel a Vasúti Társaság nem sokat törődött. Volt ideje. A lónak is volt. A kalauznak is. A lakosságnak is. S ha valakinek nagyon sietős volt a dolga, akkor gyalog ment.
Tischbeinné és a fia a pályaudvar előtt kiszállt. Mi alatt Emil levette a peronról a koffert, egy vastag hang szólalt meg a háta mögött.
- Maguk meg tán Svájcba utaznak?
Jeschke, a rendőr őrmester volt.
- Nem, rendőr őrmester úr - mondta Tischbeinné -, a fiam Berlinbe utazik, rokonokhoz.
De Emil körül forgott a világ. Rossz volt a lelkiismerete. Nemrég tudniillik néhány osztálytársával tornaóra után a városi parkban megállapodtak a nagyherceg szobra előtt - akit "Ferdeképű Károlynak" hívtak -, felmásztak az alapzatra, és egy öreg kalapot nyomtak a nagyherceg fejébe. S minthogy Emil jól tudott rajzolni, a többiek felemelték, és ő színes irónokkal kipirosította a szobor orrát, s egy szurokfekete bajuszt rajzolt alája. S mialatt így dolgozott, a park szélén hirtelen feltűnt Jeschke rendőr őrmester.
Iszkoltak, mint a villám. Mégis attól lehetett tartani, hogy felismerte őket.
De most nem szólt egy szót sem, csak jó utat kíván Emilnek, Tischbeinnét pedig megkérdezte, hogy és mint van, s hogy meg van-e elégedve az üzletmenettel.
Mindazonáltal Emil rosszul érezte magát. S amikor kofferével a kezében a nagy téren átvágott a pályaudvar felé, a térde egy kissé reszketett. Mert egyáltalán nem lett volna meglepve, ha a háta mögött meghallja Jeschke rendőr őrmester üvöltő hangját: - Tischbein Emil, letartóztatom! Fel a kezekkel.
De semmi ilyesmi nem történt. Lehet, hogy az őrmester meg akarta várni, amíg Emil visszatér Berlinből.
Tischbein néni a pénztárnál megvette a jegyet - természetesen a fapados osztályra -, magának pedig egy peronjegyet. Utána kiballagtak az I-es vágányhoz - az állomásnak négy vágánya volt, bizony -, s várni kezdtek a berlini vonatra. Még volt néhány percük.
- El ne hagyj semmit, fiam! Ne ülj rá a virágokra! Kérj meg valakit, hogy a koffert tegye fel a hálóba! Udvariasan, szépen kérd meg.
- Magam is felteszem, nem vagyok én papírból!
- Hát tedd fel magad! El ne felejts Berlinben kiszállni. 18 óra 17-kor érkezel meg Friedrichstrasse állomásra. Nehogy elébb kiszállj valamilyen más állomáson!
- Csak nyugodtan, fiatalasszony!
- És másokkal ne légy olyan pimasz, mint az anyáddal. S ha megeszed a szalámis zsemléidet, a papírt ne dobd a padlóra. És ne veszítsd el a pénzt.
Emil rémülten a kabátjához kapott, a jobb oldalzsebéhez. Aztán megkönnyebbülten fellélegzett. - Minden szög a helyén van - közölte.
Belekarolt az anyjába, lassú léptekkel ide-oda sétáltak.
- Agyon ne dolgozd magad, Mami! S nehogy megbetegedj! Most aztán nem lenne senki, aki ápolna. Igaz, bérelhetnék egy repülőgépet, s hazajöhetnék. Levelet is írhatnál egyszer. Egy hétnél tovább pedig nem maradok, tudd meg!
Szorosan magához vonta a mamát, az pedig egy csókot nyomott az orra hegyére.
Aztán befutott a berlini személyvonat, s nagyokat nyögve, sziszegve, fújva megállt. Emil még egyszer a nyakába ugrott anyjának, aztán a kofferrel együtt felmászott a kocsiba. Tischbein néni az ablakon át felnyújtotta neki a virágcsokrot s az uzsonnacsomagot, s megkérdezte, hogy jó helye van-e. Emil bólintott.
- Tehát kiszállás Friedrichstrasse állomáson!
Emil bólintott.
- A nagymama a virágüzlet előtt vár.
Emil bólintott.
- Tisztességesen viselkedj, gazember!
Emil bólintott.
- Kalapocskával legyél kedves! Meg se ismeritek majd egymást.
Emil bólintott.
- Aztán írjál!
- Te is nekem.
Ez így folytatódott volna valószínűleg még órák hosszat, ha nincs menetrend a világon. A kalauz azonban piros kis bőrtáskájával a derekán, elkiáltotta magát, hogy "Beszállás!", az ajtók dörrenve becsapódtak, a mozdony nekirugaszkodott, a vonat elindult.
A mama még sokáig integetett zsebkendőjével. Aztán megfordult, s hazament. S minthogy a zsebkendő amúgy is a kezében volt, mindjárt sírt is egy sort.
De nem sokáig. Mert odahaza Augustinné, a mészáros felesége már javában várt rá, hogy alaposan megmosassa a fejét.
![]() ![]() ![]() |