XIV. FEJEZET
MIRE JÓ A GOMBOSTŰ?

 

Mire Gusztáv s a Professzor belépett a bankhelyiségbe, a keménykalapos már az egyik pénztárfülke előtt állt, amely fölött egy tábla függött "Pénz be- és kifizetés" felírással. Előtte a sorban néhány ember türelmetlenül várt, amíg a fülkében ülő hivatalnok be nem fejezi telefonbeszélgetését.

A Professzor szorosan a tolvaj mellé állt, izgatottan szimatolva, mint egy vizsla. Gusztáv pedig mögéje került, kezét nadrágzsebében tartva, hogy a duda kellő pillanatban működésbe kezdhessen.

Aztán a pénztáros letette a telefonkagylót, az ablakhoz lépett, s megkérdezte a Professzort, hogy mi a kívánsága.

- Kérem - felelte a fiú -, ez az úr itt előbb jött.

- Tessék? - fordult a pénztáros Grundeis felé.

- Legyen szíves, váltson fel egy százmárkást két ötvenmárkásra, negyven márkáért pedig ezüstpénzt kérek - mondta a keménykalapos, s egy százmárkást és két húszmárkást tett le a márványasztalra.

A pénztáros kezébe vette a három bankjegyet, s elindult a pénzszekrény felé.

- Halló! - kiáltotta a Professzor hangosan. - Egy pillanatra, kérem! Ez lopott pénz!

- Micsoda? - kérdezte a hivatalnok ijedten, s rögtön megfordult. Kartársai, akik a szomszédos fülkékben ültek s számoltak, azonnal abbahagyták a munkát; s felugrottak, mintha kígyó csípte volna meg őket.

- Ez a pénz nem ezé az úré - jelentette ki a Professzor. - Egy barátomtól lopta, s most csak azért akarja felváltani, hogy a lopást ne lehessen rábizonyítani.

- Ilyen pimaszsággal még életemben nem találkoztam - mondta Grundeis a pénztárosnak. - Már megbocsát!

S azzal megfordult, s egy csattanós pofont kent le a Professzornak.

- Ez nem változtat a tényeken - mondta a Professzor, s jobbjával egy akkora ökölcsapást mért a keménykalapos gyomrára, hogy az áldozat megtántorodott. Gusztáv pedig háromszor dudált, iszonyú hangosan. A hivatalnokok kíváncsian a pénztár felé rohantak, a bankfiók igazgatója pedig dühösen kivágtatott szobájából.

A bejárati ajtón pedig tíz fiú rohant be, élükön Emil, s közrefogták Grundeis urat.

- Mi bajuk ezeknek a srácoknak? - kérdezte az igazgató.

- Azt állítják a csibészek, hogy elloptam tőlük azt a pénzt, amit épp most adtam át a pénztáros úrnak váltásra - mondta Grundeis úr, sápadtan a méregtől.

- Úgy is van - kiáltotta Emil, a pénztár elé ugorva. - Egy százmárkást és két húszmárkást lopott el tőlem. Tegnap délután. Abban a vonatban, amelyben Neustadttól Berlinbe utaztam. Aludtam, s azalatt lopta el.

- S ezt be is tudod bizonyítani? - kérdezte szigorúan a pénztáros.

- Egy hete Berlinben vagyok, s tegnap egész nap a városban tartózkodtam - mondta a tolvaj udvariasan mosolyogva.

- Hogy hazudik! - kiáltotta Emil, könnyeivel küszködve tehetetlen dühében.

- Be tudod bizonyítani, hogy ez az úr azonos azzal, akivel a vonaton együtt utaztál? - kérdezte az igazgató.

- Azt ugyan nem tudja - mondta a tolvaj hanyagul.

- Mert ha egyedül voltál vele egy fülkében, akkor nincs tanú, aki a személyazonosságát bizonyítani tudná - jegyezte meg az egyik hivatalnok.

A fiúk meghökkenve néztek Emilre.

- Dehogy nincs tanúm - kiáltotta Emil. - Igenis hogy van. Jakob néni Grünauból. Ő is velünk ült a fülkében, s csak később szállt ki. Még azzal is megbízott, hogy adjak át szívélyes üdvözleteket Kurzhals úrnak, a fűszeresünknek.

- Alighanem szükség lesz rá, hogy alibit bizonyítson, uram - mondta az igazgató a tolvajnak.

- Szívesen - felelte ez. - A Kreid-szállóban lakom.

- De csak tegnap este óta! - kiáltotta Gusztáv. - Tudniillik én liftesgyereknek öltözve belopózkodtam a szállodába, s tudom, amit tudok.

A hivatalnokok elmosolyodtak, s szemmel látható jóakarattal és érdeklődéssel néztek a gyerekekre.

- Legjobb lesz, ha ideiglenesen itt tartjuk a pénzt, uram - mondta az igazgató, s egy darab papírt tett maga elé, hogy felírja a keménykalapos nevét és címét.

- Grundeisnak hívják - kiáltotta Emil.

A keménykalapos nevetett.

- Ebből is látszik, hogy a gyerek téved - mondta. - Engem tudniillik Müllernek hívnak.

- Hogy milyen galádul hazudik! - kiáltotta Emil dühösen. - Nekem azt mondta a vonaton, hogy Grundeis a neve.

- Kérem az okmányait, uram - mondta a pénztáros. - Sajnos nincs nálam a személyazonossági igazolványom - közölte a tolvaj. - De ha egy pillanatig vár, akkor elhozom a szállodából.

- Csupa hazugság! - kiáltotta Emil. - Ez az én pénzem. Azonnal adja vissza!

- Hát az nem olyan egyszerű, fiam - mondta a pénztáros. - Még ha igazat mondasz, akkor sem. Mert mivel bizonyítanád be, hogy a pénz a tied? Ráírtad a bankjegyekre a nevedet? Vagy tudod a számukat?

- Dehogy tudom - mondta Emil. - Ki gondol arra, hogy az embert meglopják. De azért mégiscsak az én pénzem, hallja-e? Az anyám küldte a nagyanyámnak, aki itt lakik Berlinben, a Schumann utca 15-ben.

- Talán meg volt sérülve az egyik bankjegy? - kérdezte a pénztáros. - Nem hiányzott az egyik sarkából?

- Nem tudok róla.

- Uraim, becsületszavamra a pénz az enyém - mondta a tolvaj. - Csak nem képzelik, hogy kisfiúkat meglopok!

- Álljunk csak meg egy szóra! - kiáltotta hirtelen Emil, s egy nagyot ugrott a levegőben, úgy megkönnyebbült egyszerre a szíve. - Várjunk csak egy pillanatig! A pénzt gombostűvel a kabátzsebembe tűztem, hogy el ne veszítsem. A tűszúrásnak a helyét biztos meg lehet találni.

A pénztáros a három bankjegyet az ablak felé tartotta. A fiúknak izgalmukban elállt a lélegzetük.

A tolvaj hátralépett. Az igazgató idegesen dobolt ujjaival az asztalon.

- A gyerek igazat mondott - kiáltotta a pénztáros, sápadtan az izgalomtól. - A bankjegyeken világosan látni a tű nyomát.

- S itt a hozzá való tű - mondta Emil, is büszkén az asztalra helyezte a gombostűt. - Meg is szúrtam magam vele.

Ebben a pillanatban a tolvaj villámgyorsan megfordult, jobbra-balra taszigálta a körülötte álló fiúkat, olyan erővel, hogy egyikük-másikuk elvágódott, keresztülrohant a bankhelyiségen, felrántotta az ajtót, s kiugrott az utcára.

- Utána! - kiáltotta az igazgató.

Mindenki az ajtó felé szaladt.

De mire kiértek az utcára, már legalább húsz fiú kapaszkodott a tolvaj lábába, karjába. A kabátjába kapaszkodtak, a nyakába ugrottak, a kezét ráncigálták, s hiába igyekezett szabadulni, vérszomjasan lógtak rajta, mint a piócák.

S már jött is egy rendőr futólépésben, s mellette Kalapocska kis ezüstös kerékpárján. Az igazgató pedig felszólította a rendőrt, hogy tartóztassa le ezt az embert, akit hol Grundeisnak, hol Müllernek hívnak. Minden valószínűség szerint vasúti tolvajjal van dolguk.

A pénztáros pedig vette a kalapját, zsebre tette a három bankjegyet és a gombostűt, s a rendőr mellé szegődött. Példátlan egy menet volt! A rendőr, a bankhivatalnok, kettejük között a tolvaj s mögöttük kilencven-száz gyerek! Így meneteltek a rendőrőrszobára.

A rendőr, a bankhivatalnok, kettejük között a tolvaj s mögöttük kilencven-száz gyerek
A rendőr, a bankhivatalnok, kettejük között a tolvaj s mögöttük kilencven-száz gyerek

Mellettük az úttesten pedig Kalapocska vidáman csilingelt kis kerékpárján, s mosolyogva nézte boldog unokabátyját. - Emil fiam - kiáltotta -, én most hazakarikázok, s ott elreferálom az egész színházat.

Emil pedig visszabólogatott, s azt mondta:

- Ebédre otthon vagyok. Mindenkit üdvözlök.

Kalapocska megnyomta a pedált. - Olyan szépek vagytok, mint egy nagy iskolai kirándulás - kiáltotta, majd óriási csengetéssel befordult a sarkon.


Előző fejezet       Tartalom       Következő fejezet