XIII. FEJEZET
A TOLVAJ DÍSZKÍSÉRETBEN RÉSZESÜL

 

A 61-es szoba ablaka a Nollendorf térre nyílt. S amikor Grundeis úr reggel, fésülködés közben kinézett az ablakon, meglepetve látta, hogy rengeteg gyerek tartózkodik a ház előtt. Legalább két tucat fiú futballozott a kis téren, a fák között. Egy másik osztag az utcasarkon állt fel. A földalatti vasút bejárója előtt is számtalan gyerek váltogatta a lábát.

- Úgy látszik, megint iskolai szünnap van - morogta ingerülten a keménykalapos, miközben megkötötte nyakkendőjét.

Ez idő alatt a Professzor a mozi udvarában értekezletet tartott az ott összegyűlt vezetőkkel. Ingerültnek látszott, mert úgy szitkozódott, mint egy halaskofa a nagy vásárcsarnokból.

- Az ember éjt nappá téve töri a fejét, hogy hogy foghatná el legbiztosabban a tolvajt, ti pedig közben felveritek fél Berlint. Nincs szükségünk nézőközönségre, ez nem mozi. Ha a tag meglóg, rajtatok a felelősség, átkozott kávénénikék!

A többiek ugyan türelmesen hallgatták a főnöki helyzetjelentést, de szemlátomást nem szenvedtek túlzott lelkiismeret-furdalásoktól, épp csak hogy egyikük-másikuk olykor megvakarta a fejét.

- Ne izgulj, Professzor! - mondta Gerold. - Semmi baj, a tag nem menekülhet.

- Hordjátok el magatokat! - kiáltotta a Professzor. - S intézkedjetek, hogy a tömeg feltűnés nélkül mozogjon, ügyet sem vetve a szállodára. Meg vagyok értve? Indulás!

A fiúk elvonultak. Csak a detektívek maradtak az udvaron.

- Tíz márkát kértem kölcsön a portástól - jelentette Emil. - Ha tehát az üldözött egérutat akar nyerni, akkor a nyomában maradhatunk.

- Miért nem küldöd haza a gyerekeket? - kérdezte Krummbiegel.

- Azt hiszed, elmennének? Előbb dől össze a Nollendorf tér - vélte a Professzor.

- Akkor taktikát kell változtatnunk - mondta Emil. - Egy új tervet ajánlok. Kémekkel már nem megyünk semmire, hajtóvadászatot kell rendezni mögötte. De olyat, hogy észrevegye. Mozgósítanunk kell minden embert, s minden oldalról körül kell fognunk.

- Egyetértek - közölte a Professzor. - Addig üldözzük, amíg meg nem adja magát.

- Óriási! - kiáltotta Gerold.

- Mert az biztos, hogy inkább visszaadja a pénzt, hogysem órák hosszat száznál több gyerek loholjon mögötte ordítozva, amíg össze nem kiabálják az egész várost s a rendőrséget - vélte Emil.

A többiek is helyeselték az elgondolást. Ebben a pillanatban egy kis ezüstcsengő szólalt meg a kapualjban: Kalapocska vágtatott be kerékpárján az udvarra. - Jó reggelt, emberek! - kiáltotta, leugrott a nyeregből, kezet fogott Emillel, a Professzorral s a többiekkel, majd a kerékpár kormányrúdjáról egy madzaggal odakötözött kis kosarat oldott le.

- Kávét hoztam - kukorékolta vidáman -, kávét és vajas zsemléket. Meg egy tiszta csészét. Igaz, hogy a füle letörött, a fene egye meg.

A gyerekek ugyan már mind megreggeliztek, még Emil sem maradt éhen a szállodában, de minthogy nem akarták elszomorítani a kislányt, sorban felhajtottak egy-egy csésze meleg tejeskávét a fületlen bögréből, s lenyelték a vajas zsemléket, mintha négy hete kenyéren és vízen éltek volna.

- Príma - kiáltotta Krummbiegel.

- S milyen jó ropogós a zsemle - dörmögte a Professzor teli szájjal.

- Ugye hogy ugye? - kiáltotta Kalapocska. - Mégiscsak kell a nő a háznál.

- Mármint az udvaron - helyesbített Gerold.

- Mi újság odahaza? - kérdezte Emil.

- Köszönöm, megvannak. A nagymama külön is üdvözöl. Igyekezz haza, mondta, különben büntetésből mindennap halat kapsz ebédre.

Emil elhúzta a száját.

- Mi bajod? - kérdezte ifj. Mittenzwey. - Nincs jobb dolog a halnál!

Mindenki meglepetve nézett rá, mert ifj. Mittenzwey kevés beszédű ember volt, ritkán lehetett a szavát hallani. Most is rögtön elpirult, s a szomszédja háta mögé bújt.

- Emil nem bírja a halat - közölte Kalapocska. - S ha mégis lenyel egy falatot, nyomban ki kell szaladnia.

Így társalogtak, s mindenkinek remek jókedve lett. A fiúk páratlanul udvariasak s előzékenyek voltak. A Professzor saját kezűleg fogta Kalapocska kerékpárját. Krummbiegel kimosta a termoszt s a fületlen bögrét, id. Mittenzwey a papírt csomagolta el, Emil visszakötötte a kosarat a kerékpár kormányrúdjához. Gerold sem töltötte hasztalanul az időt: megvizsgálta, vajon a gumik elég kemények-e. Kalapocska pedig ezalatt körbetáncolta az udvart, hangosan dudorászott, s közbe-közbe elcsirregte, ami épp eszébe jutott.

- Várjunk csak! - kiáltotta, hirtelen fél lábra állva. - Mit keres ez a rengeteg gyerek a Nollendorf téren? Tisztára, mintha kirándulni mennének!

- Ezek mind neszét vették, hogy valami nagy dolog készül - mondta a Professzor -, s most eljöttek, hogy le ne maradjanak.

E percben Gusztáv megjelent a kapuban, nagyot dudált, s torkaszakadtából ordította:

- Vigyázat, jön!

Mindenki rohanni kezdett.

- Csend legyen! - kiáltotta a Professzor. - Figyelem!... Be fogjuk keríteni. A háta mögött gyerekek, jobbról gyerekek, balról gyerekek, az orra előtt gyerekek. Értjük egymást? További parancsok menet közben érkeznek... Indulás!

Szaladtak, futottak, rohantak... az udvar egy szempillantás alatt kiürült. Csak Kalapocska maradt ott, kissé sértődötten. De végül ő is nyeregbe ugrott, s a fiúk után vetette magát.

- Nem tetszik nekem ez a dolog, nem tetszik nekem ez a dolog - mormolta kétszer egymás után, mintha a saját nagymamája volna.

A keménykalapos épp e percben lépett ki a szálloda kapuján, jobbra fordult, s elindult a Kleist utca felé. A Professzor, Emil s Gusztáv küldöncei szélsebesen vágtattak a szétszórt gyerekcsoportok felé, öt percbe sem telt, s Grundeis úr körül volt kerítve.

Kissé csodálkozva nézett szét maga körül. A fiúk hangosan beszélgettek, nevetgéltek, oldalba lökdösték egymást, s egy lépést sem tágítottak mellőle. Voltak köztük, akik egyenesen az arcába meresztették tekintetüket, amíg Grundeis úr végül is megzavarodott, s lesütötte szemét.

Ssssss! egy labda sziszegett el a füle mellett. Összerázkódott, meggyorsította lépteit. De a gyerekek is rákapcsoltak. Be akart fordulni egy mellékutcába. De amarról is újabb gyerekek rohantak feléje.

- Olyan pofát vág, mintha folyton tüsszenteni akarna - kiáltotta Gusztáv.

- Fedezz - mondta Emil -, hogy meg ne lásson. Arra még ráérünk.

Gusztáv kihúzta magát, a válla hirtelen úgy kiszélesedett, mint egy bokszbajnoknak, aki az óriási erőnléttől szinte járni sem tud. Kalapocska pedig a menet mellett karikázott, s vidáman csengettyűzött kis ezüstcsengőjével.

A keménykalapos szemlátomást egyre idegesebb lett. Mintha csak megsejtette volna, hogy mi vár rá, egyre hosszabb léptekkel rótta útját. De minden hiába volt, az ellenség hűségesen követte.

Hirtelen megállt, megfordult, s visszafelé kezdett futni. Ugyanabban a pillanatban valamennyi gyerek is sarkon fordult, s most már ellenkező menetirányban haladt a felvonulás.

Az egyik gyerek pedig - természetesen Krummbiegel volt - nekiszaladt a keménykalaposnak, hogy az majd feldőlt.

- Csibész! - ordította a keménykalapos. - Rögtön rendőrt hívok.

- Tessék szíves lenni - mondta Krummbiegel. -Épp arra várunk. No, miért nem tetszik hívni?

Grundeis úrnak azonban esze ágában sem volt, hogy rendőrt hívjon, épp ellenkezőleg. Egyre rosszabbul érezte magát. A háta libabőrös volt, már végképp nem tudta, mihez kezdjen. Jobbról-balról, az emeleti ablakokból egyre több ember nézte a különös menetet, az üzletekből a kiszolgálók s a vevők az utcára rohantak, s izgatottan kérdezgették, hogy mi történt. Ha most megjelenik egy rendőr, mindennek vége.

A keménykalaposnak ebben a pillanatban új ötlete támadt. Egy bankot pillantott meg az utcasarkon. Áttört a gyerekek gyűrűjén, s futólépésben eltűnt a bankajtó mögött.

A Professzor a bejárat elé ugrott.

- Gusztáv és én bemegyünk! - ordította. - Emil egyelőre még marad. Ha Gusztáv dudál, felhúzzuk a függönyt, s Emil tíz fiúval a színre lép. Jól válogasd ki a tízet, Emil, nem lesz könnyű dolgunk.

S azzal Gusztávval együtt eltűnt az ajtó mögött. Emilnek úgy dobogott a szíve, hogy izgalmában alig látott, hallott. Elérkezett a döntő pillanat. Magához hívta Krummbiegelt, Geroldot, a két Mittenzwey testvért, még néhányat a törzsgárdából, a többieket pedig szétosztotta a többi üldöző csoport között.

A kapott utasításnak megfelelően a fiúk ugyan néhány lépéssel hátrább vonultak, de messzibbre nem voltak hajlandók elmenni; arról, ami most fog történni, semmi esetre sem akartak lemaradni.

Kalapocska megkérte az egyik gyereket, hogy fogja a kerékpárját, maga pedig felcsatlakozott Emilhez.

- Itt vagyok - mondta izgatottan lihegve. - Fel a fejjel! Most komolyra fordul a dolog. Jaj istenem, hogy én milyen izgatott vagyok! Pontosan, mintha moziban volnék.

- Hát még én! - közölte Emil.


Előző fejezet       Tartalom       Következő fejezet