XVIII. FEJEZET
VAN-E A TÖRTÉNETNEK TANULSÁGA?
Estefelé a társaság elbúcsúzott. Előzőleg azonban Emil nagy becsületszavára megígérte, hogy másnap délután Kalapocskával együtt meglátogatja a Professzort. Aztán hazajött a bácsi, s a család megvacsorázott. Vacsora után pedig Tischbeinné átvette az ezer márkát.
- Tedd a bankba! - ajánlotta neki a bácsi.
- Az a szándékom - mondta Tischbeinné.
- Szó sem lehet róla - kiáltotta Emil. - Akkor semmi örömöm sincs a dologból. Mami vegyen magának egy villamos hajszárítót s egy télikabátot, szőrmével bélelve. Nem értelek benneteket. A pénz elvégre az enyém, azt tehetek vele, amit akarok.
- Tévedés - igazította helyre a bácsi. - Te még gyerek vagy, és hogy mi történjék a pénzzel, azt az édesanyád határozza el.
Emil felállt az asztal mellől, s a társaságnak hátat fordítva, az ablakhoz lépett.
- De kemény koponyája van, tisztelt uram - mondta Kalapocska az apjának. - Hát nem látod, hogy Emilnek elsősorban az okoz örömet, hogy ajándékot adhat az anyjának? Hogy ti felnőttek néha milyen átkozottul rövidlátók vagytok!
- A villamos hajszárítót s a kabátot persze megvesszük - határozta el a nagymama. - A többit pedig a bankba tesszük... Jó lesz, Emil?
- Igenis - mondta a fiú. - Beleegyezel, mami?
- Hát ha mindenáron akarod.
- Holnap korán reggel megyünk bevásárolni - kiáltotta Emil elégedetten. - Velünk jössz, Kalapocska?
- Hát mit képzeltél? - mondta a kislány. - Hogy közben legyeket fogdosok? Persze az helyes, hogy anyukád megkapja a villamos hajszárítóját, de annyiban nem hagyjuk a dolgot. Te meg egy kerékpárt veszel magadnak, hogy a jövőben a magadét tehesd tönkre, s ne a szegény unokahúgodét.
- Emil - kérdezte Tischbeinné gondterhelten -, tönkretetted Kalapocska kerékpárját?
- Dehogy tettem tönkre - kiáltotta Emil felháborodottan. - Épp csak hogy egy kissé magasabbra csavartam a nyergét. Tetszik tudni, azért állította be egészen alacsonyra, hogy az emberek azt higgyék róla, hogy hivatásos versenyző.
- Majom - mondta Kalapocska megvetően. - Ha még egyszer elcsavarod a nyergemet, mindennek vége közöttünk.
- Ha nem volnál lány - mondta Emil -, s ha nem volnál olyan sovány, mint egy szúnyog, akkor megtanítanálak tisztességes viselkedésre. De ma nem akarom magam felizgatni, tehát az ülést bezárom. Hogy mit veszek magamnak a pénzemen s mit nem, az egyébként az én dolgom.
S azzal mindkét öklét dühösen nadrágzsebébe dugta.
- Ne veszekedjetek, ne verekedjetek, inkább kaparjátok ki egymás szemét - ajánlotta a nagymama jókedvűen. S ezek után másról kezdtek beszélni.
Vacsora után a bácsi sétálni vitte a kutyát, azazhogy Heimboldéknak nem is volt kutyájuk, de ha a bácsi esténként vacsora után lement a kocsmába, annak a családban az volt a neve, hogy: sétálni viszi a kutyát.
A két nővér, nagymama s Kalapocska tehát magára maradt Emillel, s újra meghányták-vetették az elmúlt izgalmas napok történetét.
- Valami haszna talán mégiscsak volt a dolognak - vélte Márta néni.
- Persze hogy volt - kiáltotta Emil. - Mert azt megtanultam, hogy senkiben sem szabad vakon megbízni.
- Én meg azt tanultam meg - mondta Tischbeinné -, hogy gyereket nem szabad egyedül útnak engedni.
- Szamárság habbal - dörmögte a nagymama. Nem az a tanulság. Nem az a tanulság.
- Szamárság habbal, habbal, habbal - énekelte Kalapocska, mialatt székén körüllovagolta a szobát.
- Azt hiszed tehát - kérdezte Márta néni -, hogy semmi hasznos tanulságot nem lehet levonni a dologból?
- Dehogynem lehet - mondta a nagymama.
- Éspedig? - kérdezték a többiek. - Mi volna az a tanulság?
- Az - dörmögte a nagymama -, hogy az ember pénzt postautalványon küldjön.
S az öregasszony vékony hangon hosszan kacagott.
- Éljen, éljen, éljen! - kiáltotta Kalapocska, miközben székével átlovagolt a hálószobába.
![]() ![]() |