VI. FEJEZET
A 177-ES VILLAMOS

 

Legszívesebben utána iramodott volna a fickónak, hogy eléje álljon és rákiáltson: Ide a pénzzel. De az ember nem úgy festett, mint aki erre azt feleli: szívesen, drága fiam. Nesze, fogd! Soha többé nem teszek ilyet!... A dolog nem volt ilyen egyszerű. Elsősorban most arra kellett ügyelnie Emilnek, hogy ne veszítse szem elől az embert.

Egy magas termetű, széles vállú asszony mögé rejtőzött, és hol jobbról, hol balról kikukucskált mögüle, megállapítani, vajon ellenfele nem változott-e át hirtelen hosszútávfutóvá, s nem oldott-e kereket. A keménykalapos időközben elérte a pályaudvar főkijáratát, megállt, hátrafordult, s figyelmesen megnézte a mögötte tolongó embereket, olyasféleképp, mintha valakit keresne. Emil még közelebb nyomakodott a magas hölgy hátához, s közben egyre közeledett a keménykalaposhoz. Most mi lesz? Egykettőre eléje érnek, és akkor vége a bújócskának. Vajon segítségére lesz-e a magas termetű hölgy? De hátha nem hisz neki. A tolvaj meg azt mondaná: már bocsásson meg, hölgyem, mit gondol maga tulajdonképpen rólam? Nincs nekem arra szükségem, hogy gyerekeket kiraboljak!... S erre mindenki megállna, körbefogná Emilt, s azt kiáltozná: hát ez már több a soknál! Felnőtt embereket megrágalmaz! Nem lehet bírni a mai fiatalsággal!... Emilnek már a puszta gondolatra is vacogott a foga.

De ebben a pillanatban a keménykalapos szerencsére elfordult, és kilépett az utcára. A gyerek villámgyorsan az ajtó mögé ugrott, a földre állította a koffert, s kinézett a rácsos üvegen. Híj, hogy fájt a karja!

A tolvaj nyugodt léptekkel átment az utcán, még egyszer hátranézett, majd elégedetten tovasétált. Balról egy villamos közeledett, tábláján a 177-es számmal. Megállt. A keménykalapos egy pillanatig elgondolkodott, majd beszállt az elülső kocsiba, s leült az ablak mellé.

Emil ismét felkapta a koffert, kétrét hajolva eliszkolt az ajtó előtt, végigfutott a csarnokon, majd a következő kijáraton át kirohant az utcára. Abban. a pillanatban érte el hátulról a villamos pótkocsiját, amikor az épp elindult. Feldobta a koffert, utánamászott, elhelyezkedett a peron sarkában, és egy nagyot sóhajtott. Hát ezzel megvolna!

De mi lesz most? Ha a keménykalapos menet közben leugrik a villamosról, a pénznek kampec. Mert kofferrel nem lehet leugrani a kocsiról, az túlságosan is veszélyesnek látszott.

Mennyi autó! Nagy falkákban előzték a zötyögő villamost, dudáltak, visítottak, vijjogtak, piros karjukat jobbra-balra kinyújtogatva befordultak a sarkon; újabb autók jöttek a helyükbe, utánuk tolongtak. Micsoda felfordulás! S az a sok ember a járdákon! S minden oldalról egyre özönlöttek a villamosok, a lovas kocsik, az emeletes autóbuszok. Minden sarkon újságárusbódék s gyönyörű kirakatok utcahosszat, virágokkal, gyümölccsel, könyvekkel, aranyórákkal, mindenféle ruhaneművel és selyemingekkel. S milyen magasak voltak a házak!

Ez hát Berlin!

Emil szívesen elnézegette volna a várost, de nem volt rá ideje. Az elülső kocsiban egy ember utazott, zsebében az ő pénzével, s ha kiszáll, egy pillanat alatt elkeveredhetik a tömegben, örökre eltűnik. Akkor mindennek vége. Mert ott hátul az autók, az emberek és az autóbuszok között senkit sem lehet megtalálni. Emil kidugta a fejét. Hátha már le is szállt? Ő meg itt egyedül utazik a villamoson, nem tudja, hova, nem tudja, miért, közben pedig nagymama a Friedrichstrasse pályaudvaron a virágüzlet előtt várja, és sejtelme sincs arról, hogy unokája a 177-es vonalon vitorlázik Berlinben, és nagyon szomorú. Bele kell őrülni!

A villamos ekkor megállt, első ízben, amióta Emil felszállt. Az elülső kocsiból azonban senki sem szállt ki. Annál több új utas tolult be, elöl is, hátul is, a lépcső mellett álló Emil mellett. Egy úr jóízűen káromkodott, mert a gyerek kidugta az utcára a fejét, s elállta az útját.

- Nem látod, hogy fel akarok szállni? - brummogta mérgesen.

A kalauz, aki a kocsi belsejében menetjegyeket osztogatott, meghúzta a csengőt. A villamos újra elindult. Emil visszaállt a helyére, a sarokba, az emberek lökdösték, nyomorgatták, volt, aki a nagy tolongásban a lábára lépett... "Uramisten, hisz nincs pénzem - gondolta rémülten. - Ha kijön a kalauz, jegyet kell váltanom, s ha nem tudom megfizetni, úgy kivág, mint a huszonegyet. S akkor már mehetek egyenesen a családi sírboltba."

Szemügyre vette a mellette állókat. Ha szép illedelmesen meghúzná valakinek a kabátja ujját, s megkérné: legyen szíves, kölcsönözzön nekem annyit, hogy megválthassam a jegyemet!... De mindenkinek olyan komoly volt az arca! Az egyik újságot olvasott, két másik úriember pedig egy nagy bankbetörésről tárgyalt.

- Valóságos alagutat ástak - mondta az egyik -, azon át hatoltak be a bankba, és minden páncélszekrényt kiürítettek. Azt mondják, a kár több millió.

- Nehéz lesz megállapítani, hogy mi volt a páncélszekrényekben - mondta a másik -, mert a bérlőknek nem kötelességük a bankot előzetesen tájékoztatni arról, hogy mit tartanak bennük.

- Lesz majd, aki azt állítja, hogy százezer márka árú briliánst tartott benn, holott a valóságban csak egy fél tucat bádogkanalat tett be - vélte az egyik.

S mind a ketten nevettek.

"Én is így fogok járni - gondolta Emil szomorúan. - Ha megmondom, hogy Grundeis úr száznegyven márkát lopott tőlem, senki sem hiszi majd el. A keménykalapos meg azt fogja mondani, hogy szemtelen gyerek vagyok, s hogy csak három és fél márka volt a borítékban. A fene egye meg!"

A kalauz egyre jobban közeledett az ajtó felé. S a következő pillanatban megállt a küszöbön, s hangosan kiszólt:

- Kérem a jegyeket.

Apró fehér cédulákat osztogatott, amelyekbe előzőleg egy lyukasztóval több kisebb lyukat nyomott. Az emberek pénzt adtak neki, s cserébe megkapták a fehér cédulákat.

- Hát te? - kérdezte Emilt.

- Én elvesztettem a pénzemet, kalauz úr - felelte Emil. Mert hogy ellopták a pénzét, azt senki sem hitte volna el.

- Elvesztetted a pénzedet? Andersen meséi!... S hova akarsz menni?

- Azt... azt még nem tudom - dadogta Emil.

- Hát ha nem tudod, akkor szállj le a legközelebbi állomáson, és döntsd el.

- Azt nem lehet - mondta Emil. - Itt kell maradnom a kocsiban, kalauz úr. Tessék már megengedni, kérem!

- Ha azt mondom, hogy leszállsz, akkor leszállsz. Érted?

- Adjon már egy jegyet ennek a gyereknek! - mondta az újságolvasó úr, miközben pénzt adott a kalauznak. A kalauz átnyújtotta a jegyet Emilnek.

- Tudja, hogy hány ingyenutasom van naponta - mondta -, ilyen korú srácok, akik mind azt magyarázzák, hogy elvesztették a pénzüket. Utána meg kiröhögik az embert.

- Ez nem fog röhögni - mondta az újságolvasó úr.

A kalauz bement a kocsi belsejébe.

- Hálás köszönet, igen tisztelt uram - mondta Emil.

- Szívesen, máskor is - mondta az úr, s tovább olvasta az újságot.

A villamos újra megállt. Emil kihajolt, vajon a keménykalapos még nem száll-e ki. De semmit sem látott.

- Szabadna a címét, igen tisztelt uram! - mondta az újságolvasó úrnak.

- Az meg minek?

- Hogy visszafizethessem a pénzt - közölte Emil. - Ha majd lesz pénzem. Körülbelül egy hétig maradok Berlinben, s akkor majd egyszer elnézek önhöz. Nevem Tischbein, Emil Tischbein Neustadtból.

- A jegyet ajándékba adtam - mondta az úr. - Másra nincs szükséged?

- Semmire - közölte Emil határozottan. - Semmi mást nem fogadnék el.

- Ahogy jónak látod - mondta az úr, s újra elővette az újságot.

A villamos továbbzötykölődött. Megállt, újra elindult. Emil megnézte az utcatáblát: a Kaiser fasorban jártak. Széles, szép utca volt. De hogy hova visz, azt nem tudta. Az elülső kocsiban még ott ült a tolvaj. S ki tudja, hogy még hány más tolvaj ül és áll a villamoson? Emillel senki sem törődött. Igaz, egy idegen úr egy menetjegyet ajándékozott neki, de ezzel beérte, s most már megint az újságját olvassa.

Olyan nagy volt ez a város. S Emil olyan kicsi. Senki sem volt rá kíváncsi, hogy miért nincs pénze, s hogy miért nem tudta, mikor kell kiszállnia. Négymillió ember élt Berlinben, de senki nem törődött vele. Senki nem gondol a más bajával, mert elég neki a magáé. S ha valaki azt mondja az embernek, hogy: nagyon sajnálom! akkor az valójában csak annyit jelent, hogy: szíveskedjék békén hagyni.

Mi lesz? Emil egy nagyot nyelt. Nagyon magányos, nagyon egyedül volt.


Előző fejezet       Tartalom       Következő fejezet