Ray Bradbury
Eltűnt város a Marson
Szállt az űrben a nagy szem. S a nagy szem mögött a fémburok és a műszerek között egy kis szem rejtőzött, egy férfié, aki csak nézte a csillagok sokaságát, és le sem tudta venni tekintetét a sok milliárd mérföld távolságban fellobbanó és elhalványuló fényekről.
A kis szem fáradtan lecsukódott. Jahn Wilder parancsnok belekapaszkodott a teleszkóp csövébe, amelyen keresetül az űr végtelenjét kutatta, s végül azt dünnyögte: - Melyik legyen az?
- Válassz egyet - mondta mellette a csillagász.
- Bárcsak olyan egyszerű lenne! - Wilder kinyitotta a szemét. - Mik az adatai ennek a csillagnak?
- Alpha-Cygne II. Ugyanolyan nagyságú, mint a mi Napunk, és a műszer szerinti adatai is megegyeznek vele. Lehetséges, hogy bolygórendszere is van.
- Lehet. De nem biztos. És ha rosszul választjuk meg azt a csillagot, isten legyen irgalmas azoknak, akiket egy kétszáz évig tartó utazásra indítunk, hogy felkutassanak egy bolygót, amely esetleg nincs is ott. Nem, a végső döntésért. én felelek, és könnyen lehet, hogy saját magamat küldöm erre az útra. Jó lenne, ha biztosra mehetnénk.
- Nem mehetünk biztosra. Legjobb tudásunk szerint is csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Elindítjuk az űrhajót, és imádkozunk.
- Nem valami biztató. De hát ennél maradunk. Fáradt vagyok. - Wilder megérintett egy kapcsolót, amely szorosan elzárta a nagyobbik szemet, s a messze néző és keveset tudó űrlencse most már semmit nem tudott. Az űrlaboratórium vakon sodródott a végtelen éjszakában.
- Haza - mondta a parancsnok. - Menjünk haza.
És ezzel a vak csillagkutató űrhajó tűzcsóvát lövellt ki magából, és elszáguldott.
Fentről gyönyörű látványt nyújtottak a Mars határvárosai. Leszállás közben Wilder nézte a neonfényeket a kék hegyek között, és azt gondolta: “Földerítjük a milliárd mérföldnyire keringő világokat, és hálhatatlanná tesszük azoknak a gyerekeit, akik ebben a pillanatban - it
t, élnek lent a neonfények alatt. Ha sikerrel járunk, egész egyszerűen örökké fognak élni.Örökké élni. Az űrhajó földet ért. Örökké élni.
A határváros felől kenőzsírszagot hozott a szél. Valahol egy alumínium billentyűs wurlitzer bömbölt. Az űrhajókikötő m
ellett ócskavastelep rozsdállott. Régi újságpapírfoszlányok táncoltak a szélfútta leszállópályán.Ahogyan ott állt mozdulatlanul az állványra szerelt felvonó tetején, hirtelen azt kívánta, bárcsak ne kellene leszállnia. A neonfényekből egyszeriben emberek lettek, emberek, nem pedig szavak, amelyekkel könnyűszerrel elbánhat.
Felsóhajtott. Az emberek súlyos terhet jelentettek számára. A csillagok pedig túlságosan messze voltak.
- Parancsnok - szólt valaki a háta mögött.
Előrelépett. A felvonó megindult. Halk
csikorgással süllyedtek egy nagyon is Valódi föld felé, amelyen valódi emberek Várták, hogy meghozza a döntést.Éjfélkor a távirattovábbító tartály sziszegő hangot adva kilökött magából egy üzenetpatront. Wilder az íróasztalánál ült, magnetofonszalagokkal és lyukkártyákkal körülvéve; és jó darabig ügyet sem vetett rá. Végül aztán előhúzta az üzenetet, átfutotta és összegyűrte. Majd kisimította, és újból elolvasta:
NAGY CSATORNA HOLNAPHOZ EGY HÉTRE FELTÖLTVE. MEGHÍVJUK HAJÓÚTRA CSATORNÁN. ELŐKELŐ TÁRSASÁG. NÉGYNAPOS UTAZÁS ELTŰNT VÁROS FELKUTATÁSÁRA. VÁLASZT KÉRÜNK. I. V. AARONSON
Wilder pislantott, és csöndesen fölnevetett. Megint összegyűrte a papirost, majd megállt, felvette a telefont, és bemondta:
- Távirat I. V. Aaronson számára, Mars City I. Meghívást elfogadom. Semmi észszerű okom rá, de elfogadom.
Helyére rakta a telefonkagylót. Aztán
hosszú ideig csak ült és figyelte az éjszakát, amely sötétségbe borította az összes neszező, kattogó és mozgó gépezetet.
A kisáradt csatorna csak várt.
Így várakozott már húszezer év óta, de csak a szállongó por keltette benne a dagály képzetét.
És most hirtelen sustorgás támadt. Majd a sustorgás áradattá, partokat ostromló zuhataggá változott.
Mintha valahol egy hatalmas gépököl sújtott volna le a sziklákra, s levegőbe suhintva csodát parancsolt volna : magas vízfal gördült előre büszkén a csatornán, behatolt minden száraz zugába, az ősi, csontszáraz sivatagok felé, meglepte a régi rakpartokat, s fölemelte a hajók vázait, amelyeket harminc évszázaddal azelőtt hagytak hát
ra, amikor a tűz elemésztette a vizet.Fordult egyet az ár, s egy vadonatúj hajót emelt a hátára, ezüstcsavarokkal, rézcsövekkel s a Földön készített suhogó, friss zászlókkal. A csatorna partjához kikötött hajó az Aaranson I. nevet viselte.
Lent, a hajó belsejében egy hasonló nevű úriember mosolygott magában. Aaronson úr azt figyelte, hogyan árad a víz a hajófenék alatt.
Aztán a vízcsobogást egy légpárnás hajó, majd egy motorkerékpár zaja nyomta el, a levegőben pedig, mintha valami bűvös időzítésnek engedelmeskednének - vagy mintha a csatornában csillogó víz vonzaná őket -, egyszemélyes, lökhajtásos légi járművek tűntek fel a dombok fölölt, s egy pillanatig úgy lebegtek a csatorna fölött, mintha nem akarnák elhinni, hogy ennyi élet egyetlen gazdag ember műve lehessen.
A gazdag ember pedig szemrehányó mosollyal hívogatta őket, odakiáltott, hogy jöjjenek már be a kinti hőségről, egyenek - igyanak valamit.
- Wilder parancsnak! Mr. Parkhiu! Mr. Beaumont!
Wilder hajója kikötött.
Sam Parkhill félreállította a motorját, s már meg is feledkezett róla, mert a jachtot meglátnia és megszeretnie egyetlen pillanat műve volt.
- Istenem! - kiáltott le Beaumont, a színész a levegőből, ahol a lökhajtásos légi járművek úgy táncoltak, mint a tarka méhecskék a szélben. - Rosszul időzítettem a megjelenésemet. Korán érkeztem. A közönség még nincs sehol!
- Majd én megtapsolom - harsogta az öregember, és úgy is tett. Aztán újabb látogatót üdvözölt: - Mr. Aikens!
- Aikens? - kérdezte Parkhill. - A híres vadász?
- Ő bizony, - teljes életnagyságban. Aikens pedig gépével lebukott a levegőből; mintha fel akarná ragadni őket éles karmaival. Szemmel láthatóan tetszett neki héjamutatványa. Rohanó színészélete hegyesre faragta egész lényét. Zuhantában csak úgy hasította a levegőt, mint egy
ragadozó madár, mint valami tollas veszedelem, amely bosszúszomjasan veti magát az ártatlanokra. Aztán mielőtt még összezúzta volna magát, hirtelen , lefékezte a járművet, és enyhe csikorgással letette a márvány kikötőgátra. Karcsú derekán töltényövét viselt. Zsebei csakúgy dagadoztak, mint egy kisfiúé, aki éppen bevásárolt a cukorkaüzletben. Azt képzelhette az ember, cukorpatronokkal meg csokoládébombákkal van tele. Kezében, mint egy vásott kölyök, különös fegyvert tartott, olyat, mint egy villám, mintha csak Zeusz markából került volna ki, a felírás azonban félreérthetetlenül adta az ember tudtára: Made in USA. Bőrét sötétre cserzette a nap. Barna arcában hűvös meglepetésként hatott kékeszöld szeme. Mintha egy fehér porcelán baba mosolyát afrikai izmokba ágyazták volna. Kis híján megrezdült a talaj, amint földet ért.- Juda országában oroszlán garázdálkodik - hangzott mintegy a mennyekből. Nézzétek, micsoda mészárlást visz végbe a bárányok között!
- Az isten szerelmére, Harry, fogd be már a szád ! - mondta egy női hang.
S a szélben két újabb, papírsárkányhoz hasonlatos jármű lebegtette lelkes terhét, szörnyű emberi rakományát.
A gazdag ember ujjongott.
- Harry Harpwell!
- Íme, az angyal az Úr üdvözletével mondta az ember a levegőben lebegve. Az üdvözhet pedi
g így szól ...Már megint részeg - vágott közbe a felesége, aki előtte repült, és még csak hátra se nézett.
- Megan Harpwell - mondta a gazdag
ember, mint egy impresszárió, aki bemutatja társulatát.
- A költő - szólt Wilder.
- Meg az a halszemű felesége -
súgta Parkhill.- Nem vagyok részeg! - kiáltotta a szélben a költő. - Épp csak kissé emelkedett állapotban vagyok.
S a szójátékot olyan harsogó nevetéssel kísérte, hogy a lent állók szinte védekezőleg emelték fel kezüket a zuhatag elhárítására.
Harpwellné megvetően összeszorította a száját, a költő maga pedig kissé lejjebb ereszkedett, mint egy kövér papírsárkány. Most közvetlenül a jacht fölött lebegett. Áldást osztó mozdulatokat tett, majd rákacsintott Wilderre és Parkhillre.
- Harpwell! - kiáltott fel bemutatkozásképpen: - Hát nem csodálatos név egy nagy, modern költő számára, aki a jelenben szenved, aki a múltban él, megdézsmálja régi mesterek sírját, ilyen újmódi lökhajtásos habverőn cirkál, és szonettekkel bombáz benneteket! Hogy szánom a hajdani eufóriás szenteket és angyalokat, akiknek nem voltak ilyen láthatatlan szárnyaik, hogy eksztatikus körpályákon, örvénylő spirálokban röpködhettek volna, miközben zsoltáraikat dalolták, vagy a pokol fenekére átkozták a lelkeket. Szegény földhözragadt, megnyirbált szárnyú verebek! Csak a géniuszuk szárnyalt. Csak múzsáik tudták, mi is az a légibetegség . . .
- Harry - szólt rá lehunyt szemmel a felesége, aki már földei ért.
- Hé, te vadász! - kiáltott a költő.
Aikens! Itt a világ legnagyobb vadászzsákmánya, a szárnyas költő. Kitárom keblemet. Nosza, lövelld belé mézes fullánkodat! Hozz le a magasból engem, Ikaroszt, ereszd szabadjára a fegyvered csövébe zárt napsugarakat, gyújts velük hatalmas erdőtüzet, perzselj hamuvá giccset és költészetet egyaránt. Felkészülni, cél, tűz!
A vadász jókedvűen célba vette a puskájával.
Harpwell erre még harsányabb hahotában tört ki, félrehúzta az ingét, és kitárta a mellét.
S ebben a pillanatban mintha maga a nyugalom közeledett volna a csatorna partján.
Egy asszony jött gyalogosan. Mögötte a szobalánya. Semmiféle jármű nem látszott a közelben, úgy tűnt, mintha már hosszú ideje bolyonganának a Mars dombjai között, míg végre most célhoz értek.
A megjelenéséből áradó nyugalom maga is méltóságot kölcsönzött Cara Corellinek, és ráterelte a figyelmei"
A költő nyomban véget vetett a szavalósnak, és leszállt a földre.
Az egész társaság erre a színésznőre figyelt, aki csak nézett rájuk, de nem látta őket. Fekete ruhát viselt, éppen olyan színűt, mint a haja. Így lépkedett, mint aki nem sok szót vesztegetett életében, - aztán megállt előttük, várva, hogy valaki utasítás nélkül is megmozduljon. Hosszú haja a válla körül röpködött. Arca megdöbbentően sápadt volt. Nem is a szeme bámult rájuk, inkább a sápadtsága.
Aztán egy szó nélkül beszállt a hajóba,
és a hajó orránál leült, mint egy hajóorrszobor, amely tudja, hol a helye, és azt el is foglalja.
A csönd pillanata véget ért.
Aaronson ujjával végigfutott a meghívottak nyomtatott jegyzékén.
- Egy színész, egy szépasszony, aki történetesen színésznő, egy vadász, egy költő, egy költőfeleség, egy űrhajóparancsnok, s egy volt szerelő. Mindenki a fedélzeten.
A jacht hátsó fedélzetén Aaronson kiterítette a térképéit.
- Hölgyeim és uraim - mondta. - Ez az összejövetel sokkal több, mint egy négynapos ivászat vagy kirándulás. Ez egy kutató expedíció.
Megvárta, amíg az arcok illendően felragyognak, s a tekintetek mind a térképekre szegeződnek, majd így szólt:
- Az a célunk, hogy felkutassuk a Mars híres, elveszett városát, amelyet hajdanában Dia-Saónak, Elátkozott Városnak neveztek. Valami szörnyű dolog történhetett vele. Lakói elmenekültek, mintha dögvész kergette volna el őket. A város üresen maradt Évszázadok óta elhagyottan áll.
- Az elmúlt tizenöt év alatt - szólt közbe Wilder parancsnok - a Mars minden talpalatnyi földjét felmértük és feltérképeztük. Egy olyan nagy város, amilyenről ön beszél, nem kerülhette volna el a figyelmünket.
- Való igaz - mondta Aaronson. - Feltérképezték az égről és a földről nézve. De nem vízi úton! Hiszen a csatornák mindmáig szárazon álltak. Mi azonban most ezen a csatornán nekivágunk az új vizeknek, s arrafelé hajózunk, amerre a régmúlt idők hajói haladtak, s megtekintjük a Mars legeslegújabb látnivalóit. S olyan bizonyos, mint hogy itt állok - folytatta a gazdag ember -, hogy utazásunk során valahol megtaláljuk a régi világ történetének legfantasztikusabb, legszebb és legrettenetesebb városát. És ki tudja, a várost járva talán azt is megtudjuk, mi volt az oka annak, hogy tízezer évvel ezelőtt a legenda szerint a rémüleptől sikoltozva menekültek el belőle a Mars-lakók.
Csönd lett. Aztán a költő megrázta az idős ember kezét, és így szólt:
- illjen! Kitűnő volt.
- Nem lehetséges - kérdezte a vadász -, hogy abban a városban rábukkanunk valamiféle soha nem látott, új fegyverekre?
- Dehogynem, nagyon is lehetséges.
- Helyes - mondta Aikens, és meglóbálta villám alakú fegyverét. - Unom már a Földet. Ott már mindenfajta állatot lőttem, úgyhogy egyszerűen kifogytam a vadakból. Ide is azért jöttem, ahogy újabb, nagyszerű emberevő ragadozókat keressek. Hát még ha újabb fegyverekre - is rábukkanunk! Mi mást is kívánhatnék! Nagyszerű! - S ezzel kihajította a hajóból ezüstöskék fegyverét, amely bugyborékolva merült el a tiszta vízben.
- Akkor hát mehetünk akár a pokolba is.
- Mehetünk bizony, a jó pokolba - kontrázott Aaronson, és megnyomott egy gombot, amely a jacht elindítására szolgált.
A víz vitte magával a hajót.
A hajó arra úszott, amerre Cara Corelli
csöndes szótlansága mutatott: az ismeretlen felé.
A költő felbontotta az első pezsgőspalackot. A dugó nagyot pukkant. Csak a vadász nem rezzent össze.
A jacht egész nap kitartóan haladt előre, míg csak rá nem esteledett. Rábukkantak egy ősrégi romra, ott aztán meg is vacsoráztak, és nagyszerű bort ittak hozzá, amit százmillió mérföld távolságról, a Földről importáltak. Meg is jegyezték, hogy milyen jól tűrte az utazást.
A költő szavalt a bor mellé, s miután ebből is elegük volt, álom borult a hajó fedélzetére, amely továbbhaladt, kutatva a várost, amelynek mindaddig nyomát se látt
ák.Wilder nem tudott aludni, nem volt hozzászokva a bolygó egész testébe belekapaszkodó vonzásába, nyugtalanul feljött hát a fedélzetre és ott találta a színésznőt.
Cara Corelli figyelte, amint tovasuhan a víz és visszatükrözi meg elnyeli a csillagokat.
Wilder leült melléje, egy kérdés motoszkált a fejében.
Cara Corelli is ezen a kérdésen tépelődött, és fennhangon meg is felelt rá:
- Azért vagyok itt a Marson, mert nemrég, életemben először, egy férfi igazat mondott nekem.
Lehetséges, hogy azt várta, meglepődjék, de Wilder nem szólt semmit. A hajó simán haladt előre, mintha olaj folyna alatta.
- Szép nő vagyok. Egész életemben szép voltam. Ami azt jelenti, hogy az emberek kezdettől fogva összevissza hazudoztak nekem, egyszerűen azért, mert velem akartak lenni. Férfiak, nők és gyermekek hazugságai közepette nőttem fel; hazudtak, mert féltek, hogy a nemtetszésemet váltják ki. Ha a szépség duzzog, belereszket a világ. Ugye látott már szép nőt, akit örökké csak bólogató férfiak vesznek körül? Hallotta a férfiak nevetését? A férfiak mindenen nevetnek, amit egy szép nő mond. Utálják magukat, az igaz, de csak nevetnek, nemet mondanak igen helyett, és igent nem helyett. Hát velem is ez történt, az év minden egyes napján. A hazugságok tömege takart el előlem mindent, ami kellemetlen. A férfiak szavai selyembe-bársonyba burkoltak. Aztán ez az ember teljesen váratlanul, hat hete sincs, egyszer csak igazat mondott. Valami semmiségről volt szó, már nem is emlékszem, mit mondott. Nem nevetett. Még csak nem is mosolygott. De mihelyt kimondta, mihelyt elhagyták a száját a szavak, tudtam, hogy valami rettenetes - történt; öregszem.
A hajó szelíden himbálózott az áradó folyón.
- Ó persze rengeteg férfi akadna még, aki továbbra is hazudozna, és mosolyogna azon, mit mondok. De hirtelen megláttam, hogy közelednek az évek, amikor a szépség majd hiába toporzékol kis lábaival, nem támaszt földrengést, nem teszi törvénnyé a csúszás-mászást. S az a férfi? 6 is nyomban visszavonta az igazságot, amint észrevette, hogy megdöbbentett. De
már elkésett. Jegyet váltottam a Marsra. Aztán Aaronson meghívására nekivágtam ennek az újabb utazásnak, amely . . . ki tudja, hol fog végződni.
Wilder azon vette észre magát, hogy az utolsó mondatoknál a nő kezéért nyúl.
- Ne - mondta Cara Corelli, és elhúzta a kezét. - Ne szóljon! Ne érintsen meg, és ne is sajnáljon. .Én sem akarom sajnálni magam. - Most első ízben mosolyodott el. - Hát nem furcsa? Mindig azt gondoltam, milyen szép lenne egy napon meghallani végre az igazságot, és felhagyni a színleléssel. Mennyire csalódtam! Egyáltalán nem mulatságos.
Ült, és figyelte a hajó mellett elfolyó sötét vizet. Amikor néhány óra múlva eszébe jutott, hogy ismét felpillantson, a mellette levő hely már üres volt. Wilder elment.
A második napon hagyták, hogy az új vízi út sodorja őket arrafelé, amerre igyekszik. Egy magas hegylánc felé közeledtek. Útközben megebédeltek egy régi templomrom mellett, a dacsorát pedig egy másik rom mellett költötték el. Az eltűnt városról nem sokat beszéltek. Tudták, hogy úgysem fogják megtalálni.
A harmadik napon azonban, anélkül, hogy bárki is szóvá tette volna, érezték, hogy valami nagy jelentőségű dolog készül.
Végül is a költő foglalta szavakba gondolataikat
- Vajon nem Isten hangját halljuk zümmögni valahol?
- Micsoda szemét alak vagy! - förmedt
rá a felesége. - Még hétköznap sem tudsz értelmesen beszélni?
- Az istenit, hát hallgassátok! - kiáltotta a költő.
Odafigyeltek. - Nem érzitek? Mintha egy óriási olvasztókemence, egy hatalmas konyha küszöbén állnátok; mintha valahol bent az Isten keze kotyvasztaná az élet lakomáját; valahol bent, a jóleső melegben az Isten hatalmas, lisztes, pacal- és belsőségszagú, véres keze, amely büszke a vérre. S a nap katlanában egy főzet rotyog, amely virágzó életet teremt a Vénuszon. És ez a csontokból, szívből, idegekből főzött erőleves tízmilliárd fényévnyi távolságokra levő bolygók élőlényeiben kering. S miért is ne lenné az Isten elégedett, ha ilyen remek munkát végzett a világmindenség konyhájában, ahol elkészítette az étlapot egy történelem számára, amelyben ünnepek, éhínség, halál és újrarügyezés váltják egymást sok milliárd éven át? S ha Isten elégedett, miért ne dudorászna magában? Tapintsátok csak meg a csontjaitokat. Nem bizsereg belé a csontvelőtök ebbe a zümmögésbe? S ami azt illeti, Isten nem is csak dudorászik, szinte már énekel az elemekben. Táncol a molekulákban. Örök ünneplés rajzik körülöttünk. Valami készül. Csitt! - Kövér ujját duzzadt ajkára szorította.
Mindnyájan elhallgattak, és Cara Corelli sápadtsága fényszóróként pásztázta végig az előttük sötétlő vizeket.
Mindnyájan érezték. Wilder is érezte. Parkhiu is. Dohányoztak, hogy valamivel
el legyenek foglalva. Aztán eloltották a cigarettát. Félhomályban várakoztak.
A zümmögés mind közelebbről hallátszott. A vadász beleszimatolt a levegőbe, és odaült a hajó orrába, a hallgatag színésznő mellé. A költő nekiállt, hogy leírja, amit az imént elmondott.
- Igen - szólalt meg, amikor kigyulladtak a csillagok. - Már szinte a nyakunkon van. - Mély lélegzetet vett. - Megérkeztünk.
A jacht egy alagútba siklott.
Az alagút a hegy gyomrába vezetett. És ott volt a város.
Hatalmas hegyüregben feküdt a város, körülötte mezők terültek el, és az egészet különös megvilágítású kő égbolt borította. Azért veszett el, mert az emberek repülőgépről akarták felfedezni, s a feléje vezető utakat kutatták, melyek egész idő alatt ott várakoztak, a csatornákon át egyszerűen gyalogszerrel is meg lehetett volna közelíteni.
S az idegen bolygóról érkezett, idegen emberekkel megrakott hajó most befutott egy ősrégi kikötőbe.
A város pedig ébredezni kezdett.
A városok régente vagy éltek, vagy kihaltak, aszerint, hogy lakták-e emberek vagy sem. Ilyen egyszerű volt a dolog. A Föld és a Mars későbbi korszakaiban azonban a városok nem haltak ki. Csupán aludtak. És szunnyadozó fogaskerekeikben, gépálmaikban azon tűnődtek, milyen is
volt az élet hajdanán, és mit is hozhat még a jövő.
Így aztán, amint egyenként kiszálltak a hajóból, érezték, hogy valami hatalmas személyiség, a nagyváros rejtett, beolajozott, fénylő acéllelke hangtompított és elrejtett tűzijátékok földcsuszamlásán keresztül a teljes ébredés felé közeledik.
A rakpart automatikusan érzékelte a jövevények súlyát. Úgy érezték, mintha egy végtelenül érzékeny mérlegen állnának. Talpuk alatt a rakpart egy hüvelyk milliomodrészével lesüllyedt.
S a város, mint valami Csipkerózsika, ördögi áttételeken keresztül, önkéntelenül válaszolt erre az érintésre, erre a csókra a város fölébredt.
Mennydörgés. A harminc méter magas kőfalban egy húsz méter széles kapu nyílt. Ez a kétszárnyú kapu most hatalmas robajjal szétgördült, és eltűnt a falban.
Aaronson előrelépett.
Wilder megmozdult, hogy visszatartsa, de Aaronson felsóhajtott:
- Parancsnok, kérem, ne adjon tanácsokat. Ne intsen óvatosságra. Semmi szükség őrjáratokra, hogy megtisztítsák az utat az útonállóktól. A város hív bennünket. Szívesen lát. Csak nem gondolja, hagy bármi élőre is bukkannánk itt? Itt csak robotok vannak. és ne nézzen rám úgy, mintha időzített bombát sejtene valahol. Ezen a helyen legalább - mit mondják - húsz
évszázada nem játszottak efféle játékokat. Ki tudja olvasni a Mars-hieroglifákat? Itt vanez a sarokpillér. Ez a város legalábbis tizenkilenc évszázaddal ezelőtt épült.
- És el is menekültek belőle - mondta Wilder.
- Maga úgy állítja be, mintha valami dögvész űzte volna el őket.
- Nem dögvész. - Wilder kényelmetlenül fészkelődött, mert szinte érezte, ahogy megmérik a lába alatt süllyedő hatalmas mérlegen. - Valami más. Valami . . .
- Akkor legalább tudjuk meg, mi volt az! Befelé, mindannyian!
S a földi emberek egyesével-kettesével átlépték a város kapuját.
Wilder utolsónak lépett be.
A város pedig egyre élénkebb lett. Fémboltozata kitárult, mint egy virág szirmai.
Ablakszárnyak nyíltak, mint :hatalmas szemhéjak, s az ablakszemek lebámultak rájuk.
A lábuknál mozgójárdák patakjai surrogtak, automatikus patakok, melyeknek ezüstcsíkjai az egész várost behálózták.
Aaronson élvezettel szemlélte ezeket a fémáramlatokat.
- Szavamra, ez teljesen leveszi a vállamról a vendéglátás terhét. Én szándékoztam mindnyájukat megvendégelni. De hát ez most már a város feladata. Két óra múlva itt találkozunk, hogy kicseréljük tapasztalatainkat. Viszlát - mondta, és a mellette elsikló ezüst futószalagra lépett, amely Gyorsan magával vitte.
Wilder ijedt mozdulatot tett, hogy utána lépjen. Aaronson kedélyesen visszaszólt: - Rajta, gyerünk, a víz kitűnő!
És integető alakját a fémáramlat továbbsodorta.
Egyenként ráléptek a mozgójárdára, az pedig mindannyiukat magával vitte. Parkhillt, aztán a vadászt, a költőt és a feleségét, a színészt, majd a szépasszonyt és a szobalányát. Úgy siklottak előre, mint a szobrok egy titokzatos vulkanikus lávaömlés tetején, amely ki tudja, hová viszi őket.
Wilder is ráugrott. A folyam gyengéden magához rögzítette a cipőtalpát. S vitte a többiek után, fasorokon, parkokon, épületrengetegen át.
Mögöttük pedig üresen állt a rakpart és a kapu. Nyoma sem volt annak, hogy megérkeztek. Mintha meg sem érkeztek volna. Beaumont, a színész lépett le elsőnek a mozgójárdáról. Az egyik épület megragadta a figyelmét: Hirtelen elhatározással leugrott, az épület felé indult, és beleszimatolt a levegőbe.
Elmosolyodott. Mert a kiáramló illatból már tudta, miféle épület előtt állt.
- Réztisztítószer. És szavamra, ez csak egyetlen dolgot jelenthet!
Színház. Rézajtók, rézkorlátok, bársonyfüggönyöket tartó rézkarikák.
Belépett. Körülszaglászott, és hangosan fölnevetett. Igen. Feliratok; fényreklámok nélkül is ózonnal felismeri, a sajátos összetételű fémek s a milliószám eltépett belépti jegyek porszagáról.
És mindenekfölött . . . figyelni kezdett Ez a csönd.
- Ez a várakozásteli csönd. Sehol másutt a világon nincs ilyen várakozásteli csönd. Ilyen csak a színházban van. Még a levegő részecskéi is bizseregnek a feszült várakozástól. Az árnyak hátradőlnek, és visszafojtják a lélegzetüket.
Nos... bármi lesz is... megyek már.Az előcsarnok olyan volt, mint egy zöld bársony tengerfenék.
Maga a nézőtér vörös bársony tengerfenék: csak halványan látta, amint kitárta a kettős ajtót. Valahol a másik végén ott volt a színpad.
Hirtelen megrezzent valami, mint egy hatalmas állat. Mintha csak az ő lélegzete ébresztette volna fel álmából. A félig nyitott száján kiáramló levegő százlábnyi távolságban mozgásba hozta a függönyt, amely lágy hullámzásba kezdett a sötétségben, mint két mindent betakaró szárny. Tétovázva előrelépett.
Mindenfelé kivilágosodott a magas mennyezet, amelyen egy csapat szivárványszínű hal úszott egymás hegyén-hátán.
Az akváriumszerű világítás mindent besugárzott. Beaumont megtántorodott.
A színház tele volt nézőkkel.
Vagy ezren ültek mozdulatlanul a csalóka homályban. Apró termetűek voltak, törékenyek, meglehetősen sötétek, ezüstmaszkot viseltek, de mégiscsak emberek!
S anélkül, hogy kérdeznie kellett volna, tudta, hogy már tízezer esztendő óta ülnek itt.
De mégsem halottak.
Vagy azok? Kinyújtotta a kezét, és megérintette egy férfi csuklóját a sor szélén. A kéz halk, csengő hangot adott.
Megérintette egy nő vállát. Megcsendült. Mint egy harang.
Igen, ezek egypár ezer év óta várnak. De hát a gépeknek az a tulajdonságuk, hogy tudnak várni.
Még egyet lépett, és a földbe gyökerezett a lába.
Sóhajtás futott végig a sokaságon. Olyan volt ez a hang, mint egy újszülött első hangja, még mielőtt valóban levegőt venne, bömbölni kezd, hogy megütődött hangon panaszolja meglepetését azon, hogy él.
Ezer ilyen sóhajtás halt el a bársonyfüggönyök között.
A maszkok mögött ezer száj nyílott meg. Ketten megmoccantak. Beaumont megállt.
Kétezer szem nyílt tágra , a bársonyos félhomályban.
Beaumont újra lépett egyet.
Ezer hallgatag fej fordult meg régi, de jól olajozott csapján.
Mind ránézett.
Feltartóztathatatlan borzongás futott végig a hátán.
Megfordult, hogy nekiiramodjék.
A szemek azonban nem eresztették. A zenekarból zene csendült fel. Odanézett, és látta, amint a fura, groteszk, akrobatikus szerkezetű ha
ngszerek raja lassan felemelkedik. S a hangszerek lágy pengetéssel, fúvással, érintéssel és nyomkodással hangokat bocsátottak ki magukból.A hallgatóság pedig mintegy vezényszóra ismét a színpad felé fordult.
Fény villant. A zenekar nagyszerű harsonaszó
t hallatott.A vörös függöny szétnyílt. A színpad elején egy emelvényen álló széket világítottak meg a reflektorok.
Beaumont várt.
De színészeknek nyomuk sem volt. Mozgolódás támadt. Kezek nyúltak ki jobbra-balra. Aztán összecsapódtak. Halkan tapsoltak:
A reflektorfény most elhagyta a színpadot, és a széksorok közti átjárót világította meg.
A fejek megfordultak, és követték az üres, kísérteties fénynyalábot. A maszkok tompán csillogtak. S a maszkok mögött meleg színű szempárok figyeltek.
Beaumont hátralépett.
A reflektorfény azonban rendíthetetlenül közeledett. Fehér fénygálát emelt a padlóra.
Aztán Beaumont lábánál imbolyogva megállt.
A hallgatóság hátrafordult, és még lelkesebben tapsolt. Az egész színház harsogott, robajlott, visszhangzott a biztatástól.
Beaumont fölengedett, a dermedtséget melegség követte. Úgy érezte, mintha pucéron kilökték volna egy nyári felhőszakadásba. Jólesett neki, amint a vihar tisztára mossa. A szíve veszettül dobogott. Öklei kinyíltak. Csontjai elernyedtek. Még egy pillanatig
várt, hagyta, hogy áztassa azeső fölemelt, hálás arcát, verdesse szomjas szemhéjait, míg csak meg nem rezzennek, és le nem csukódnak; aztán úgy érezte magát, mint a szellem a várfokon, szellem, amelyet kísértetfény vezet; szellem, amely meghajlik, lép, sodródik lefelé egy lejtőn, lép, aztán már nem is lép, hanem szalad, fut, rohan előre, miközben csillognak a maszkok, izzanak a szemek az élvezettől, a lelkes üdvözléstől, s ezernyi kéz röpköd a levegőben, mint a puskalövés riasztotta, szárnyaló galambok. Be
aumont érezte, hogy lépés közben megbotlik a saját cipőjében. A tapsvihar hirtelen elnémult.Nagyot nyelt. Fölment a színpadra, és megállt a reflektorfényben, ezer rámeredő maszkkal és ezer fürkésző szempárral szemben; aztán leült a székbe. A nézőtér elsöté
tedett, s elült a fémtorkok sustorgó kazánmorajlása is, és a sötétben csupán egy mesterséges méhkas enyhe zümmögése hallatszott.A térdére fektette kezét. Elengedte magát. Aztán megszólalt:
- Lenni, vagy nem lenni . . . Néma csend.
Nem hallatszott egyetlen köhintés. Egy moccanás sem. Egy suttogás, egy szemrebbenés sem. Várakozásteli hallgatás. Maga a tökély. A tökéletes nézőközönség. Tökéletes, tökéletes és tökéletes.
Szavait belehullajtotta ebbe a tökéletes, néma tóba, és érezte, amint a hang gyengéden szétterjed a hangtalan vízfodrokon... ez itt a kérdés.
Szavalt. Azok meg figyelték. Tudta, hogy most már soha többé nem bocsátják
el. Tudja, hogy az eszméletlenségig jóllakatják tapsukkal. Hogy a fáradtságtól úgy fog aludni, mint a tej, aztán felkel, de csak azért, hogy újra játsszon. Eljátsszon mindent, amit Shakespeare, Shaw, Moliére írt valaha, minden darabkát, minden morzsát, minden , töredéket. Előadja az egész repertoárját, egész önmagát.
Az utolsó szavak alatt felállt.
S amikor vége volt, azt gondolta: “Temessetek el! Fedjetek be! Borítsatok be mélyen !"
S a lavina engedelmesen megindult a hegyoldalon.
Cara Corelli egy tükörpalotára bukkant, A szobalánya kint maradt.
Cara Corelli megindult befelé. Amint keresztülsétált a termek útvesztőjén, a tükrök mind
fiatalabbnak mutatták az arcát, elvettek korából egy napot, majd egy hetet, egy hónapot, aztán egy évet, két évet.A gyönyörű és megnyugtató hazugságok palotája volt ez. Úgy érezte, visszatér a fiatalsága. Úgy érezte, a fényes, magas tükrökben férfiak ves
zik körül, akik már soha többé nem fogják megmondani neki az igazat.Cara belépett a palota legbelső termébe. S amikor megállt a közepén, mindegyik hatalmas, fényes tükörben huszonöt évesnek látta magát.
A tündöklő útvesztő közepén leült. Ragyogott a boldo
gságtól.A szobalánya talán egy óra hosszat várakozott odakint. Aztán fogta magát és elment.
Sötét hely volt, soha nem látott alakú és méretű tárgyak körvonalai derengtek benne. A sötétségben mintha ragadozó gyíkok hevertek volna szanaszét, némán, várakozva, fogaik helyén fogaskerekek, s a levegőben a vérük szaga, kenőolajbűz terjengett.
Egy titáni kapu óriási recsegéssel megnyílt, mint egy hátracsapott, páncélpikkelyes farok, és Parkhill ott állt a dús, olajos szélben. Úgy érezte, mintha valaki egy fehér virágot tapasztott volna az arcára. Pedig csak egy hirtelen meglepetés szülte mosoly volt.
Üres kezei az oldalánál csüngtek, és teljesen öntudatlan, ösztönös mozdulatot tettek előre. Belekaptak a levegőbe. Parkhill pedig szótlanul bukdácsolva hagyta magát besodródni a garázsba, gépterembe, javítóműhelybe vagy mibe.
S csak ment, és szent boldogsággal, egy gyermek szent és nagyon is földi ujjongásával nézte, ami a szeme elé tárult, s lassan körbefordult.
Ameddig csak a szem ellátott, mindenfelé járművek
álltak.A föld felszínén járó járművek. Légi járművek. Aztán olyanok, amelyek készen álltak, hogy kerekeikkel bármilyen irányba nekiinduljanak. Kétkerekűek meg három-, négy-, hat-, nyolckerekűek. Járművek, amelyek pillangóra hasonlítanak. Az
tán régi motorkerékpár-félék. Háromezer állt glédában az egyik sarokban, négyezer csillogott indulásra készen a másikban. Újabb ezer felfordítva, leszerelt kerekekkel, kibontott motorszerkezettel javításra várva. Újabb ezer a magasban függött, pókhálószerű javítódaru-rendszeren, látni lehetett szépen megmunkált alsó felületét, korongjait, vezetékeit, fogaskerekeit, bonyolult és nemes szerveit, amelyek mind szakértő kézre vártak, amely majd szétszereli, szelepet cserél benne, újratekercseli, olajozza, és gondosan bezsírozza . . .
Parkhill tenyere viszketett.
Csak ment az őskori mocsár-olaj szagban, a halott és felébresztésre váró, régi és mégis új páncélos géphüllők között, és mennél többet látott, annál fájdalmasabbá vált arcán a mosoly.
A Város valóban város volt, és bizonyos mértékig önellátó. A fémökörnyálból, illóolajokból és tüzes álmokból épített ritka pillangók azonban végül is nyilván lehullottak a földre, s a gépeket javító gépek is kiöregedtek, megbetegedtek, és maguktól tönkrementek. És ez volt az az állati garázs, álomba merült elefánttemető, ahol alumínium sárkányok vonszolták magukat, s miközben a lelkük is megrozsdásodott, abban reménykedtek, hogy a megannyi aktív, de halott fém közepette legalább egyetlen élőlény maradt, aki helyrehozhatja a dolgokat. Gépek istene, aki egyszerre csak azt mondja majd: “Te, Lázár-emelődaru, kelj fel és járj ! Légpárnás siklóhajó, szüless újjá!" Egy élőlény, aki majd megkeni, őket leviatánolajjal, megérinti őket egy bűvös csavarkulccsal, és majdhogynem örök életre bocsátja őket a levegőben és a higanyutakon.
Parkhill körül kilencszáz férfi és női robot hevert, akiket egyszerűen a rozsda emésztett el. Majd ő ellátja a baját a rozsdának!
Méghozzá tüstént. Ha most azonnal hozzákezd, gondolta Parkhill, miközben feltűrte inge ujjait, és végigpillantott a gépekkel teli folyosón, amelyből jó egy mérföldnyi hosszúságban garázsok, raktárak nyíltak, csörlők, emelők, ládák, olajtartályok, szanaszét szórt nagyszerű szerszámok hevertek, melyek arra vártak, hogy kézbe vegye őket; ha most azonnal hozzákezd, harmincesztendei munkával eljuthat e gigászi hangár, javító- és karbantartó műhely túlsó végéhez.
Milliárdnyi csavart kell megszorítania. Milliárd motort rendbe hoznia. Milliárd alváz alá kell odafeküdnie olajosan, egymagában, mindig egymagában ezekkel a szép és kezes dongószerű mozgóalkalmatosságokkal, szerkezetekkel, berendezésekkel.
A kezei szinte húzták a szerszámok felé. Megragadott egy csavarkulcsot. Talált egy negyvenkerekű, alacsony gördülőzsámolyt. Ráfeküdt, és süvöltve végigszáguldott a garázson. A zsámoly rohant vele.
Parkhill eltűnt egy hatalmas, régimódi kocsi alatt.
Látni nem látszott, de hallani lehetett, amint dolgozott a gép belső szerkezetén. Hanyatt fekve beszélt hozzá. S amikor végre életet vert belé, a gép szelíden válaszolg
atni kezdett neki.Az ezüst mozgójárda mindig mozgásban volt.
Sok ezer esztendőn keresztül üresen suhant, csak a port vitte magával tovább és tovább a szunnyadó magas házak között.
Ez a futó ösvény most Aaronsont vitte, mint egy öregedő szobrot.
S minél messzebbre vitte, minél gyorsabban tárult elébe a város, minél több épület suhant el mellette, és minél több park mellett haladtak el, annál jobban elszomorodott. Színe megváltozott.
- Játék - hallotta a saját suttogását. Suttogása ősrégi volt. - Megint csak
egy játék... - A hangja elgyengült, már nem is hallatszott. - Csak egy újabb játék.Szuperjáték, az igaz. De az élete amúgy is tele van, mindig, is tele volt ilyenekkel. Amikor nem valami automata volt soron, akkor a legújabb méretű elosztóról vagy valami
óriás hatásfokú hi-fi sztereó hangosítóról lehetett szó. S úgy érezte, a sok fémes smirglipapír csonkká koptatta a karját. Az ujjai már csak csökevények. Nem, már keze sem volt, csuklója sem. Aaronson, a Fókafiú! Értelem nélküli uszonyai tapsoltak annak a városnak, amely valójában nem volt sem több, sem kevesebb, mint egy kis méretű zenegép, amely belebódult a saját elmebajos hangjába. Ő pedig ismerte ezt a dallamot. Isten legyen neki irgalmas. Ő aztán ismerte ezt a dallamot.Csupán egyet hunyorított.
Úgy érezte, valahol a bensejében lezáródik egy szemhéj, mint a hideg acélpenge.
Megfordult, és rálépett a futószalag ezüstvizére.
Aztán rábukkant egy acélfolyamra, amely visszavitte egyenesen a Nagy Kapuhoz.
Útközben találkozott Cara Corelli szobalányával, aki tanácstalanul sodródott a maga ezüstfolyóján.
Ami a költőt és feleségét illeti, állandó csatározásaiktól visszhangzott a váras. Végigordítoztak vagy harminc utcát, beverték kétszáz üzlet kirakatát, a parkokban hetvenfajta fát és bokrot tépáztak meg, s csak akkor hagyták abba, amikor bőrig áztak egy látványos, mennydörgő szökőkút sugarában, amely tűzijátékként emelkedett a magasba a főváros levegőjében.
- Arra megy csak ki az egész - mondta Harpwellné, a költő egyik vaskosabb viszszavágására -, azért jöttél csak, hogy rátehesd a kezed a legközelebbi nőre, hogy telelihegd a fülét a rossz szagú leheleteddel és a még annál is ocsmányabb verseiddel.
Harpwell valami trágárságot dünnyögött.
- Még annál a színésznél is rosszabb vagy - mondta a felesége. - Mindig csak az jár az eszedben. És soha nem tudod befogni a szádat!
- Miért, te talán igen? - kiáltotta a férfi. - Az egész belsőm kavarod. Elhallgass, asszony, vagy belevetem magam a medencébe!
- Eszed ágában sincs. Évek óta nem fürödtél. Te vagy az évszázad legnagyobb disznaja. A jövő hónapban ott fog díszelegni a fényképed a Sertéstenyésztők Évkönyvében.
- Ez már aztán sok! Becsapódott egy kapu.
S amikor Harpwellné felocsúdott, odaszaladt, és öklével verni kezdte a kaput, de az már zárva volt.
- Gyáva féreg! - rikácsolta. - Nyisd ki! Csak egy trágár szó érkezett válaszul, elhalóan visszhangozva.
- Ó figyeld csak ezt az édes csöndet suttogta magában Harpwell a hatalmas, kagylószerű sötétségben.
Valami megnyugtató térségben, egy anyaméhhez hasonló épületben találta magát, a mennyezetet kárpit borította, derűs nyugalom, csillagtalan üresség. A nagyjából hetven méter átmérőjű kerek terem közepén. valami különös szerkezet, egy gép állt. Rajta tárcsák, ellenállás-szabályozók, kapcsolók, valamint egy ülés és egy kormánykerék.
“Miféle, jármű lehet ez? - töprengett Harpwell, és közelebb húzódott, hogy megérinthesse. - Krisztus, akit levettek a keresztről, milyen szaga van ennek? Vér - és belsőségszaga lenne? Nem, hiszen tiszta, mint a patyolat. Mégis, csak úgy facsarja az ember orrát. Erőszak-, pusztításszaga van. érzem, amint ez az átkozott szerkezet reszket, mint egy ideges, nemes fajkutya. Tele van ronda dolgokkal. De gyerünk, próbáljuk csak ki!"
Beleült a gépbe.
- Hol is kezdjük? Itt? Megnyomott egy gombot.
A gép, mint egy kísértetkutya, nyüszíteni kezdett álmában.,
- Derék dög vagy! - Harpwell benyomott még egy gombot. - Hogy indulsz el vajon? S amikor elindul ez az átkozott tákolmány, vajon hová tart? Kerekeid sincsenek. Nos, várom a meglepetést. Merszem, az van.
A gép megrázkódott. Nekilendült. Szaladt. Rohant.
Harpwell szorosan fogta a kormányt. - Szent isten ! - kiáltotta, mert kint volt a nyílt országúton, és sebesen száguldott vele a gép.
Mellette süvített a levegő. Az ég kavargó színekkel száguldott f
ölötte.A sebességmérő százhúsz-száznegyven kilométert jelzett.
A gép villámgyorsan nyelte az előttük kígyózó országutat. Láthatatlan kerekek nyekkentek, zökkentek a mind hepehupásabb úton.
A messzeségben egy szemből jövő autó jelent meg.
Sebesen közeledett. És . . .
- A menetirány szerinti bal oldalon jön! Látod ezt, asszony? A bal oldalon! Harpwell csak most ébredt tudatára,
hogy a felesége nincs ott. Egyedül ült a kocsiban, amely most már óránként százhatvan kilométerrel rohant egy hasonló sebességgel közeledő kocsi felé.
Rántott egyet a kormánykeréken.
A jármű balra kanyarodott. Ugyanabban a pillanatban azonban a
másik kocsi is átrohant a másik oldalra.
- Mit forgat az agyában ez az őrült? És hol az az átkozott fék?
Lábával tapogatózott a kocsi fenekén. A féket sehol nem találta: Ez aztán valóban különös gép. Olyan sebesen rohan, ahogy csak tetszik, megállni azonban nem képes, csak ha elfogyott az üzemanyag? A fék nem volt sehol. Nem talált semmit, csak további gázpedálokat. A kocsi fenekén egész sor gomb volt, ha megnyomta, még több gázt kapott a motor.
Százhatvan, száznyolcvan, kétszáz kilométer óránként.
- Szent isten! - jajdult fel. - Belénk rohan! Hogy tetszik, asszony?
S az összeütközés előtti pillanatban átfutott az ágyán, hogy a feleségé
nek ez nagyon is teazene.A két kocsi egymásba rohant. gázszerű lángokat lövelltek ki magukból. Forgácsokra törtek szét. Harpwell érezte, amint ide-oda zuhan. Aztán mintha fáklya lenne, amely az ég felé emelkedik. Karja és lába páros táncot járt a levegőbe
n, csontjai fájdalmas eksztázisban szilánkokra törtek, mint a selyemcukor. Aztán belekapaszkodott a halálba, mintha végzetes jegyese lenne, és értetlen meglepetéssel, kalimpálva szárnyalni kezdett a semmi felé.Holtan terült el:
Hosszú ideig feküdt holtan. Aztán kinyitotta a fél szemét.
Mintha valami lassú láng fölött melegedett volna a lelke. Érezte, amint a bugyborékok szállnak felfelé az agyában, mint a forrásban levő teavízben.
- Meghaltam - mondta -, és mégis élek. Hallottál már ilyet, asszony? Holt is vagyok, meg eleven is.
S azon vette észre magát, hogy ott ül a kocsiban, egyenes derékkal.
Ült vagy tíz percig, és átgondolta mindazt, ami történ.
“Nocsak, nocsak - tűnődött. - Hát ez bizony érdekes volt. Hogy azt ne mondjam, lenyűgöző. Hogy azt ne mondjam, kifejezetten vérpezsdítő. Alaposan kikészített, kipasszírozta a lelkem, szétszaggatta a tüdőmet, a beleimet, összetörte a csontjaimat, összerázta az agyvelőmet, hanem te, drága Meg, Meggy, Megan, sokért nem adnám, ha te is itt lennél, ez talán kitisztí
taná abból az elkorcsosult tüdőből a nikotinlét s csontvelődből azt a hátulról jövő aljasságot. Lássuk csak, asszony, hogy állunk! Hogy is van az a “Férjem-Harpwella-költő-féle" szöveg?Újból matatni kezdett a tárcsákon. Felbőgette a gépkutyát.
- Megkockáztassunk még egy kirándulást? Még egy ilyen nyaktörő kiruccanást a szabadba? Rajta!
Útnak indította a kocsit.
S a kocsi szinte nyomban száznyolcvan, majd kétszázötven kilométeres sebességgel haladt.
S szinte nyomban megjelent a szemközt rohanó gépkocsi.
- Halál - mondta a költő -, hát te állandóan itt vagy? Örökké itt leselkedsz?
Ez itt a te országod? Lássuk hát, mire mégy !
Harpwell kocsija száguldott. A másik kocsi is vadul rohand feléje.
Harpwell átkormányozott az út másik oldalára.
Amaz meg követte, a pusztulás beteljesedése felé.
- Igen, hát csak erről van szó - mondta a költő.
Elfordított még egy kapcsolót, és megnyomott még egy szelepet.
S egy pillanattal az összeütközés előtt a két kocsi átváltozott. Csalóka ködfátylak mögött rejtőző, felszállóban levő lökhajtásos repülőgépekké változtak. A két repülőgép lángokat lövellt, sivítva szaggatta a levegőt, hatalmas hangrobbanásokat keltett, amint a két lövedékszerű test összeütközött, egybeolvadt, és egybeolvasztotta a vért, az öntudatot és az örök sötétsége
t, és belezuhant egy békés éjfél különös szövedékébe.Újra csak az járt, az eszében: halott vagyok.
És milyen jó érzés, őszintén köszönöm. Arra ébredt, hogy mosolyog.
A kocsiban ült.
Kétszer is meghaltam, és egyre jobban érzem magam, gondolta. Hát nem különös? Furcsább és egyre furcsább. Minden képzeletet felülmúlóan rendkívüli.
Ismét felbőgette a motort. Most mi legyen?
Vonatozni is tud vajon? Mi lenne, ha ezúttal egy nagy fekete, ősidőkbeli pöfékelő gőzmozdonyra szállna?
És máris mozdonyvezető volt. Suhant fölötte az ég és a vetített díszletek, vagy mi is volt az a felhőző vonatfüst, mozdonyfütty? Dupla kerekek csikorogtak a sínpályán, s a sínék hegyek közé kanyarodtak, és egy távoli magas hegyről égy másik vonat kanyargott alá, feketén, mint
egy bivalycsorda, füstöt okádva közeledett, ugyanazon a pályán, ugyanazon a sínpáron, megállíthatatlanul, a nagyszerű összeütközés felé.- Értem - mondta Harpwell. - Kezdem érteni. Kezdem tudni, mi ez, és mi a célja az egésznek. A világ szerencsétlen, kuszált agyú vándorai számára készült, akiket anyjuk végzetesen becsapott, mikor méhéből napvilágra hozott; akiket eleve keresztényi bűntudat sújt; és a pusztítás kényszere őrjít, miközben itt is, ott is felszednek egy kis sérülést, sebesülést, s vezeklésül még egy , feleséget is vesznek nyűgnek a hátukra, s akik - egy biztos meghalni, megöletni vágynak. Itt a nagyszerű alkalom, itt van a gép, amely azonnal készpénzben fizet. Fizess hát ki, te gép, szurkold le a pénzt, te drága, őrjöngő tákolmány! Ragadj el, halál! Én vagyok a te embered !
S a két mozdony egymásba rohant és fölágaskodott. A robbanás fekete csóvájában egymásba fúródtak kerekeik és dugattyúik, fényes, fekete hasuk, kazánjuk egymáshoz ütődött, s a repeszek és a lángok örvénye felkavarta az éjszakát
. Aztán a két mozdony heves szenvedéllyel összeolvadt, buja táncba kezdett, majd egy hatalmas bókolással lebillent a hegyoldalról, s megkezdte ezer évig tarkó gurulását lefelé, a sziklás völgyfenékig.Harpwell magához tért, és máris újra a műszerekhez nyúl
t. Öntudatlanul dúdolgatott magában. Vad dallamokat dúdolt. A szeme szikrázott. Szíve hevesen kalapált.- Még, még, most már értem az egészet, tudom, mit kell tennem, még, még, ó, kérlek, istenem, még, mert az igazság, tudom, meg fog szabadítani!
Lábával három-négy-öt pedált is lenyomott.
Elfordított vagy hat kapcsolót.
A gép pedig autó volt és lökhajtásos repülőgép és mozdony és szárnyas hajó és rakéta és űrhajó egyszerre.
Robogott, pöfékelt, dübörgött, fölemelkedett a levegőbe, és repült.
S Harpweli a háromórás önfeledt tobzódásban belehajtott vagy kétszáz kocsiba, nekiment húsz vonatnak, felrobbantott tíz légpárnás hajót, negyven rakétát, s bolygóközi űrhajóként messze a világűrben háromszázezer kilométeres sebességgel belevágódott egy vasmeteorba, és egy végső, július negyedikei örömünnep halálmámorával kiadta lelkét, és szárnyalt a pokol felé.
Becslése szerint, mindent egybevéve, rövid néhány óra leforgása alatt nem kevesebb mint ötszázszor zúzta szét magát, és állt újra össze.
S amikor mindennek vége volt, csak üldögélt a gépben, hozzá se nyúlt a kormánykerékhez meg a pedálokhoz.
S miután fél óráig így üldögélt, hirtelen elnevette magát. Hátravetette a fejét, és
hatalmas hahotázásban tört ki. Aztán fölkelt, megrázta a fejét, és érezte, hogy részeg, részegebb, mint valaha, hogy most valóban részeg, és mindig is részeg marad, annyira, hogy soha többé nem lesz már szüksége arra, hogy újra igyék.
Megbűnhődtem - gondolta -, most végre valóban megbűnhődtem. Végre megsebesültem, eléggé megsebesültem kívül-belül ahhoz, hogy soha többé ne kelljen sebeket keresnem; sérelmeket zsebre vágnom, szúrásokat kapnom, vagy penitenciáért folyamodnom. És áldja meg az isten az emberi észt, amely feltalálta ezt a gépet, és lehetővé tette, hogy a bűnös vezekeljen; és megszabadul
jon a sötét vészmadártól, a súlyos tehertételtől. Köszönöm, város; köszönöm a szükséget szenvedő lelkek megmentője vagy. Köszönöm. És most merre a kijárat?Kitárult- egy ajtó. A felesége várt rá.
Na végre, itt vagy - mondta az asszony. - És még mindig részeg vagy.
- Nem - válaszolta Harpwell. - Halott vagyok.
- Részeg vagy.
- Halott - mondta -, végre csodálatosan halott vagyok: S ez annyit jelent, hogy szabad vagyok. Nincs rád többé szükségem, halott Meg, Meggy-Megan. És te is szabad vagy már, te szörnyű lel
kiismeret. Mehetsz, kísérts most már valaki mást, öreglány! Menj és pusztíts. Amit ellenem elkövettél, megbocsátom, mivel most már magamnak is megbocsátottam. Megszabadultam végre a keresztény horogtól. Én vagyok az a nyájas, járkáló halott, aki végre holtában képes élni. Menj, és cselekedj hasonlóképpen, hölgyem. Menj csak be te is. Bűnhődj és szabadulj meg. Viszlát, Meg. Isten veled. Halihó !S ezzel elment.
Hová mész? - kiáltott utána az asszony.
- Ki az életbe, a lüktető életbe, és most már boldog akaro
k lenni.- Gyere vissza! -, rikácsolta Harpwellné. - Nem állhatsz a holtak útjában, mert ők bolyonganak a világmindenségben, a sötét mezőkön, és boldogok, minta gyermekek.
- Harpwell - sikoltozott az asszony -, Harpwell!
A férfi azonban már rálépett az ezüstfolyóra.
És Harpwell nevetett, nevetett, még a könnyek is kicsordultak a szeméből, s hagyta, hogy a drága folyó elvigye messzire, messzire annak a hátrahagyott asszonynak a kiáltozásától, sikolyaitól, rikácsolásától, mi is a neve? Nem érdekes.
Amikor elért a Kapuhoz, kisétált a ragyogó napfényre, és a csatorna mentén megindult a távoli városok felé.
Ekkor már teli torokból énekelt, azokat a régi dalokat énekelte, amelyeket hatéves korában tanult.
Talán templom volt. Nem, nem lehet templom.
Wilder hagyta, hogy az ajtószárny becsukódjék.
Megállt a templomi sötétségben, és várt. A tető, ha ugyan tető volt, a tető is nagyot sóhajtotta várakozásban, és utolérhetetlen, láthatatlan magasságba emelkedett.
A padlót, ha ugyan padló volt, csupán valami szilárd felületnek érezte a lába alatt. A padló is fekete volt.
Aztán kigyulladtak a csillagok. Mint gyerekkorában, amikor az apja először vitte ki a város mellett egy hegyre, ahol a városi világítás nem sápaszthatta el a világmindenség fényét. Ezer, nem is ezer, hanem tízezer, tízmilliószor milliárd csillag töltötte be a sötétséget. A csillagok változatosak voltak, ragyogóak és közömbösek. Ezt már akkor is tudta: nem törődnek semmivel. Mit sem bánják, akár lélegzem, akár nem lélegzem, élek vagy halok, az
égboltról körös-körül bámuló szemeket mindez nem érdekli. Akkor megfogta az apja kezét, és szorosan belekapaszkodott, mintha attól félne, hogy belezuhan abba a szakadékba.S most ebben a régi épületben újra elfogta az a hajdani rémület, az a régi gyönyörűs
ég s az akkori néma vágyódás az emberiség után. A csillagok szánalommal töltötték el a kis emberek iránt, akik elvesznek ezekben az arányokban.És ekkor még valami történt.
Lába alatt szélesre tárult a tér, s ott is milliárd fényszikra tűnt elő.
A térben lebegett, mint egy légy a látcső lencséjében. Az űr vizén járt. Egy hatalmas, áttetsző szem domborulatán állt, s körülötte, a lába alatt és a feje fölött, mint
egy téli éjszakán, semmi egyéb nem, volt, csak a csillagok.
Hát mégiscsak templomban volt, székesegyházban, a világegyetem távoli szentélyeinek sokaságában, itt a Lófej csillagköd, amott az Orion tejútja; ott pedig az Andromeda mint isten szerve; tekintete áthatolt az éjszaka nyers, sötét tömegén, hogy átszúrja lelkét, és vergődve hozzányársalja húsához.
Az isten mindenünnen tágra nyílt, rezzenetlen szemmel figyelte.
Ó pedig, ugyanannak a húsnak egy baktérium nagyságú szilánkja, visszanézett rá, és alig-alig hunyorgott.
Várt. És egy bolygó szállt az űrben. Hatalmas, termékeny őszi arcával elpördült mellette. Aztán megkerülte, és odaért a lába alá.
Wilder most egy távoli világ földjén állt, zöld füvön, buja fák alatt, friss volt a levegő, mellette egy folyó hömpölygött, mint gyermekkorának folyói: visszaverte a napfényt, ficánkoltak benne a halak.
Tudta, nagyon messzire kellett utaznia, hogy elérje ezt a világot. Mögötte állt az űrhajó. És mögötte volt egy évszázadnyi utazás, álmatlanság, várakozás, és most, íme, itt a jutalom.
- Az enyém vagy? - kérdezte az egyszerű levegőt, az egyszerű füvet, és a sekély homokmedrében csobogó egyszerű folyót.
S a világ szótlanul azt felelte: tiéd vagyok.
A tiéd, és ehhez nem is kell az egyhangú, hosszú utazás, a kilencvenkilenc évig
tartó repülés a Földtál, a hibernációs kamra és az intravénás táplálkozás; nem kell attól rettegned, hogy a Föld közben elpusztul és elvész, a tiéd vagyok, úgy, hogy nem kell szenvedned értem, a tiéd vagyok a . tévedés, a kudarc és a pusztulás kockázata nélkül. A tiéd vagyok, és még csak egy könnycseppet sem kell hullatnod értem. A tiéd vagyok, a tiéd, a tiéd !
Wilder azonban nem nyújtotta ki kezét az ajándékért.
A nap pedig leáldozott az idegen égbolton.
A bolygó tovasiklott a lába alól.
De újabb világ bukkant fel, és még fényesebb pompával úszott feléje.
Ez a világ is odaperdült, hogy átvegye súlyát. S ezen a bolygón a fű még bujábban zöldellt, a hegyek csúcsát olvadó hósapka borította, a távolba vesző földeken különös vetés érlelődött, s a föld szélén kaszák várták; hogy fölemelje, megsuhintsa őket, levágja a termést; és úgy élje le az életét, ahogyan akarja.
A tiéd. A szellő érintése súgta meg fülében a hajszálereknek. A tiéd.
Wilder pedig még csak meg sem rázta a fejét, csupán visszahúzódott. Nem mondta ki a nemet. Csak gondolatban hárította el. És a fű elszáradt a mezőkön.
A hegyek szétmállottak.
A folyó sekély vize porrá vált. A világ sebesen eliramlott.
És Wilder ismét ott állt az űrben, ahol Isten állt, mielőtt a káoszból megteremtette volna a világot.
Végül megszólalt, és így beszélt önmagához:
Így könnyű lenne. Ó, uramé való
ban kedvemre lenne! Nem kellene érte megdolgozni, semmit nem kellene tenni, csak elfogadni. Csakhogy . . .. te nem adhatod meg nekem, ami után áhítozom.Fölnézett a csillagokra
- Soha, semmit nem lehet csak úgy elfogadni.
A csillagok elsápadtak.
- Az egész nagyon egyszerű. Kölcsön kell kérnem, amit akarok, vagy meg kell érte dolgoznom. Vagy el kell vennem.
A csillagok hunyorogni kezdtek, aztán kialudtak...
- Nagyon hálás vagyok, és köszönöm, de nem fogadhatom el:
A csillagok eltűntek:
Wilder megfordult, nekiindult a sötétségnek, hátra se nézett. Tenyerével nyomta be a kaput. És kilépett a városba.
Meg sem hallotta; hogy a gép-világmindenség sebzett sikoltásokban tör ki mögötte, mint egy visszautasított nő.
Egy hatalmas robotkonyhában lezuhantak az edények. És mire földet értek Wilder már elment.
A vadász a fegyvermúzeum tárlói közt járkált.
Kinyitotta az egyiket; s a tenyerére vett egy fegyvert, amelyet a pók csápjaihoz hasonló formájúra szerkesztettek.
A fegyver zümmögött, majd csövének vájatából fémméhecskék raja sereglett ki,
tovaszállt, és megszúrt egy ötven yardnyira álló célfigurát, majd élettelenül, csörögve lehullott a földre.
A vadász elismerően bólintott, és visszatette a puskát a tárlóba.
Tovább kószált, kíváncsian, mint egy gyerek, itt is, ott is kipróbált egy-egy fegyvert: az egyik megolvasztotta az üveget, a másik fényes sárga lávapocsolyává változtatta a fémeket.
- Nagyszerű! Remek! Utolérhetetlen! Ahogy kinyitotta és bezárta az újabb szekrényeket, újra és újra felhangzott elragadtatott kiáltása
. Aztán végre választott magának egy puskát.Ez a puskadörrenés, minden erőszak nélkül, egyszerűen megsemmisítette az anyagot. Meg kellett nyomni rajta egy gombot, erre kurta kék fény villant, és a cél egyszerűen eltűnt. Nem maradt utána vér. Nem maradt ut
ána csillogó láva. Nyoma sem maradt.- Eddig rendben vagyunk - jelentette ki, amint elhagyta a puskatárat. - Fegyverem már van. Hanem mi lesz a Vaddal, a Nagy Vadászat Legnagyobb Ragadozójával ?
Ráugrott a mozgójárdára.
Egy óra alatt elhaladt ezer épület mellett, átfürkészett ezer parkot, és egyetlenegyszer sem volt miért megrántania a ravaszt.
Nyugtalanul lépett egyik járdáról a másikra, hol az egyik irányba, hol a másikba. Végül aztán meglátott egy fémgolyót, amely a föld alá sietett.
Ösztönszerűleg ráugr
ott ezüstszalagjáraA fémfolyam a város gyomrának titkos mélységeibe vitte.
Minden csupa meleg, vérszerű sötétség volt. Innen mozgatták különös szivattyúk a város érverését. Itt párolták le azt a verejtéket, amely megolajozta az utakat, felemelte a darukat
, mozgásba hozta az irodákat és a raktárakat.Aikens félig meggörnyedt a mozgójárdán. Összehúzta a szemét. Tenyere izzadt. Jobb kezének mutatóujját végighúzta a fényes puskacsövön.
- Igen - suttogta. - Szavamra, most. Ez az. Maga a város a Legnagyobb Ragadozó. Miért is nem jutott eddig eszembe? Maga a Ragadozó Város lesz a szörnyű vadászzsákmány. A város, amely embereket zabál reggelire, ebédre; vacsorára. Megöli őket a gépekkel, aztán elropogtatja a csontjaikat, mint a kétszersültet, vagy kiköpködi, mint a fogpiszkálókat. És még sokáig él, amikor azok már meghaltak. A város, istenemre, a város! Akkor hát rajta!
Sötét folyosókon siklott keresztül, amelyekben televíziós képernyőkön távoli országutak és magas tornyok tűntek elébe.
A folyam alacsonyabbra szállt, még mélyebbre merült a föld alatti világba. Elhaladt egy csomó komputer mellett, amelyek eszelős kórusban fecsegtek. Megborzongott, amint egy gigászi gépből konfettieső hullt rá, talán azoknak a lyukkártyáknak a hulladéka, amelyek az ó érkezését jegyzik fel.
Aikens fölemelte a puskáját. Tüzelt. A gép eltűnt.
Újra tüzelt. Egy másik gép alatt eltűnt a traverzes aládúcolás.
A város fölsikoltott.
Először nagyon mély, aztán nagyon magas hangon, majd emelkedve-ereszkedve, mint a sziréna. Fények villantak. Riasztócsengők vijjogtak fel. Lába alatt megremegett és lelassult a fémfolyam. Rálőtt a fehéren vibráló képernyőkre. A televíziók hunyorogva kialudtak. Nem léteztek többé.
A város mind élesebb hangon sikoltozott, míg végül Aikens őrjöngő d
ühre lobbant.Már késő volt, amikor észrevette, hogy lába alatt a mozgójárda egy gép csikorgó pofájába torkoll. Ezt a szerkentyűt rég letűnt évszázadokkal azelőtt valami rég feledésbe merült célra használhatták.
Azt gondolta, meghúzza a ravaszt, s akkor- eltűnik előle ez a rettenetes száj. Úgy is történt. De a járda mozgása felgyorsult, s Aikens megperdült és elesett ettől a gyorsulástól, s végre megértette, hogy fegyvere valójában nem semmisít meg semmit, csak láthatatlanná tesz mindent.
Szörnyű kiáltás hagyta el a torkát, a város sikolyához hasonló kiáltás. Utolsó lendülettel elhajította a puskáját. A puska a fogaskerekek közé repült és elnyomorodott:
Az utolsó dolog, amit látott, hogy mély felvonóakna volt, amely körülbelül másfél kilométernyi mélyre ereszkedett a földbe.
Tudta, hogy két percbe is belehelik, amíg leér a fenekére. Nyüszíteni kezdett.
S a legrosszabb az volt, hogy egész idő
alatt eszméleténél lesz . . . egész úton lefelé...
A folyók megrázkódtak. Az ezüst mozgójárdák megremegtek. Az ösvények görcsbe húzódtak partjaik között.
Wildert útközben kis híján földhöz vágta a megrázkódtatás. Nem látta, mi okozhatta ezt a földindulást. Messziről bizonytalanul odahallatszott egy kiáltás, valami szörnyű robaj, amely gyorsan elenyészett.
Wilder továbbment. Az ezüstút továbbvitte. A város azonban mintha csodálkozva megállt volna. Feszültnek látszott. Hatalmas izmai görcsbe rándultak, készenlétben álltak.
Wilder érezte ezt, és menni kezdett, bár a gyors ösvény amúgy is vitte.
- Hála az égnek, már itt a kapu! Minél hamarabb ki innen . . .
A kapu csakugyan alig volt már százméternyire. A járdafolyam azonban abban a pillanatban, mintha csak erre a kijelentésre tenné, megállt. Megrázkódott. Aztán megindult visszafelé, arra, amerre Wildernek esze ágában sem volt menni.
Wilder hitetlenkedve megfordult, és fordultában elesett.
Arcával a folyamszerűen rohanó járda szalagján, hallotta, hogy alatta zúgnak, szivattyúznak, őrölnek a gépek, és lázasan hajszolják az öntudatlan kilométereket. A földre roskadva látta, hogy a kapu eltűnik mögötte. Aztán hirtelen megérezte a hálán a magával hordott lökhajtásos szerkezet súlyát, amely szárnyakat adhat neki.
Odanyúlt a derékszíján levő kapcsolóhoz. S még mielőtt a járda besodorhatta
volna a hatalmas csarnokok és múzeumok falai közé, már fent is volt a levegőben.
Röptében először keringeni kezdett, aztán visszafelé úszott a levegőben, s megállt Parkhill fölött, aki csupa olaj volt, és koszos képel, derűsen mosolygott föl rá. Valamivel odább, a kapu közelében ott állt a rémült szobalány. Kint, a kikötőparton, a hajó mellett pedig Aaronson ácsorgott, hátat fordítva a városnak, és idegesen várta, hogy már mehessenek.
- A többiek hol vannak? - kérdezte Wilder.
- Ó, azok már nem jönnek vissza! mondta Parkhiu könnyedén. - Számít ez? Azt hiszem, egész jó hely ez itt.
- Jó hely! - kiáltott Wilder megütközve, miközben hol leereszkedett, hol följebb emelkedett. - Ki kell vinnünk őket. Itt nincsenek biztonságban. .
Közben valami földrengésszerű morajlás támadt, és mind érezhetőbb lett a talajon, s a levegőben is. Parkhill azonban jobbnak látta, ha nem is vesz róla tudomást.
- Maga persze elmegy - mondta, mint aki nem talál ebben semmi kivetnivalót. Tudtam, hogy el fog menni. Miért?
- Miért? - Wilder gépével úgy sodródott ide-oda, mint egy szitakötő a szélviharban. Föl- és lebukdácsolva kiabált Parkhill felé, aki nyájasan visszamosolygott rá, de nem sokat törődött a szavaival.
- Te jó ég, Sam, ez a hely maga a pokol! A Mars-lakók tudták, mit tesznek, amikor elhordták innen az irhájukat. Látták, hogy túlépítették a várost. Hiszen ez
az átkozott város mindent megcsinál, teljesen automatizált, ezt pedig nem lehet kibírni. Sam!
Abban a pillanatban azonban mindketten körülnéztek és felpillantottak. Az ég kezdett összecsukódni fölöttük. A mennyezeten hatalmas fedelek tűntek föl. A házak teteje széttárult, mint a virágok szirma, és befedje az utcákat. Az ablakok zsalui bezárultak, ajtók csapódtak be. Olyan zaj hallatszott városszerte, mintha ágyúkat sütögetnének el.
S a kapu is készült mennydörögve összezárulni.
Két szárnya rezegve mozgásba lendült. Wilder felkiáltott, hirtelen megfordult és lebukott.
Hallotta, hogy lent a szobalány kétségbeesetten felkiált. Látta, hogy kitárja a karját. Wilder lecsapott és felnyalábolta. Aztán lendületet vett, és a lökhajtásos szerkezet mindkettőjüket fölemelte.
A kapu felé száguldottak, mint egy süvítő puskagolyó. De a kapu szárnyai egy másodperccel előbb összeértek. Wilder éppen csak hogy képes volt irányt változtatni és fölfelé emelkedni a nyersvas kapu mentén, miközben az egész város belerázkódott a dübörgésbe.
Parkhill üvöltött lent. Wilder pedig fölfelé repült a fal mellett, és kutatva tekingetett mindenfelé.
Az égbolt mindenütt szűkült. A virágszirmok mind lejjebb ereszkedtek. Már csak jobboldalt látszott egy darabka a kinti hegyüreg kőmennyezetéből. Wilder arrafelé iramodott. Egy végső nekirugaszkodással kitört a résen, s már a helyére is illeszkedett mögötte az utolsó acélperem. A város magába zárkózott.
Egy darabig lebegtek a levegőben, aztán a város külső fala mentén leszálltak a rakpartra, ahol a hajó mellett ott állt Aaronson, és bámulta a hatalmas, bezárt kaput.
- Parkhill - suttogta Wilder, és visszanézett a városra, a falakra, a Kapura. - Te hülye. Te kötözni való hülye.
- Mindnyájan hülyék - mondta Aaronson és elfordult. - Hülyék, menthetetlenül hülyék.
Egy pillanatig még vártak, és figyelték a zümmögő, eleven, bezárt várost, amely most néhány morzsányi melegséget, néhány elveszett embert tartott a markában. S a kapu immár örökre becsukódott.
A város hosszú ideig ellesz a zsákmányával.Wilder egy búcsúpillantást vetett a városra, mielőtt a hajó megindult velük kifelé a hegy alól, a nyílt csatorna felé.
Valamivel lejjebb utolérték a csatorna partján gyalogló költőt. Intett, hogy menjenek csak to
vább.- Nem. Köszönöm, nem szállok fel. Inkább sétálok. Gyönyörű idő van. Viszlát. Menjenek csak.
Városok terültek el előttük. Kisvárosok. Elég kicsinyek ahhoz, hegy az emberek irányíthassák őket, s ne ők uralkodjanak az embereken. Fúvószene hallatszott. Látni lehetett neonfényeiket. Még a hulladéktelepeket is ki lehetett venni a hűvös csillagfényes éjszakában.
A városokon kívül pedig ezüstös űrrakéták álltak, s arra vártak, hogy kilőjék őket a hatalmas csillagvadon felé.
- Itt minden valódi - suttogták az űrrakéták. - Minden, de minden valódi. Valódi az utazás; valódi az idő. Az űr. Itt nincs ajándék. Itt semmi sincs ingyen. Itt mindenért keményen meg kell dolgozni. A hajó hazaért és kikötött.
- Úrhajók, szavamra - dünnyögte Wilder. - Várjatok csak, majd én kézbe veszlek benneteket!
S már rohant is az éjszakában, hogy munkához lásson.
Zentai Éva fordítása