ROALD DAHL
EGY EMBER DÉLRŐL
Hat óra felé közeledett, úgyhogy gondoltam, veszek egy üveg sört, és kiülök egy kerti székbe az úszómedence mellé egy kicsit a kései napra.
Odamentem a bárpulthoz, megvettem a sört, és magammal vittem, ki a kertbe, a medencéhez.
Szép kert volt, gyep, azáleaágyak, sudár kókuszpálmák, hangosan fütyült a szél a pálmák koronája közt, a levelek sziszegtek, ropogtak, mintha tüzet fogtak volna. Csomókban függött a nagy, barna gyümölcs a levelek alatt.
Sok kerti szék állt az úszómedence körül; a fehér asztaloknál hatalmas, élénk színű ernyők alatt, napbarnított férfiak, nők, ültek, fürdőruhában. Bent a medencében három-négy lány meg vagy egy tucat
fiú lubickolt, hatalmas lármát csaptak, dobáltak egy óriás labdát.Álltam, és néztem őket. A lányok angolok, a szállodából. A fiúkról nem tudtam semmit, hangjuk alapján amerikaiak lehetnek, gondolom, valószínűleg tengerészkadétok azon az USA iskolahajón, amelyik reggel futott be a kikötőbe.
Megkerültem a medencét, és leültem egy sárga ernyő alá, ahol négy üres széket találtam; kitöltöttem sörömet, kényelmesen elhelyezkedtem, és rágyújtottam.
Nagyon kellemes volt ott ülni a napon, a sörrel meg a cigarettával. Kellemes volt ülni és nézni a strandolókat, amint a zöld vízben lubickolnak.
Az amerikai tengerészek egész szépen boldogultak az angol lányokkal. Ahhoz a stádiumhoz értek el, amikor a fiú a víz alá bukik, és lábánál fogva felbukfencezteti a lányt.
Épp
akkor láttam meg egy öregedő kis embert, amint fürgén megkerüli a medencét. Makulátlan fehér öltöny volt rajta, nagyon gyorsan járt, szapora, szökdelő léptekkel, minden lépésnél magasan lábujjhegyre emelkedett. Széles, vajszínű panama kalap volt a tején, szökdelve közeledett a medence mentén, nézte az embereket meg a székeket.Megállt mellettem, és elmosolyodott, kivillantva apró, egyenetlen, kissé fakó fogait. Visszamosolyogtam rá.
- Elnézését, kérem, ülhetek ide?
- Hogyne - feleltem. - Tessék csak.
Körül
szökdelt egy széket, megszemlélte, biztonságos-e, aztán letelepedett, és keresztbe vetette lábát. Fehér őzbőr cipőjén apró lyukak sorakoztak, szellőzés végett.- Szép este - mondta. - Mindegyik este szép itt Jamaikában.
Nem tudom, olasz vagy spanyol akcen
tussal beszélt-e; valószínűnek tartottam; hogy dél-amerikai. És jó öreg, ha az ember közelebbről nézi. Olyan hatvannyolc-hetven éves.- Igen - mondtam. - Isteni szép itt.
- És kik ezek, ha kérdezhetem? Ezek nem a hotelben laknak. - A lubickolókra mutatott, a medencében.
- Azt hiszem, amerikai tengerészek - magyaráztam. Amerikai tengerésztanulók.
- Persze, amerikaiak. Ki más csinál ilyen nagy lármát? Ön nem amerikai talán?
- Nem. Én nem vagyok amerikai - mondtam.
Egyszerre ott állt előttünk az egyik amerikai kadét. Akkor jött ki a medencéből, csöpögött róla a víz. Az egyik angol lány is vele volt.
- Foglalt? - mutatott a székekre a fiú. - Nem - feleltem.
- Szabad?
- Tessék csak.
- Kösz - mondta. Törülköző volt a kezében; leült, kigöngyölte, és előszedett
egy csomag cigarettát meg egy öngyújtót. Megkínálta a lányt, az visszautasította, azután megkínált engem, és én vettem egyet.- Nem, köszönöm, én szivarozok - mondta a kis ember. Krokodilbőr tárcát vett elő, abból szivart, majd előhúzta zsebkését - abban
kis olló is volt -, lecsippentette a szivar végét.- Tessék, adok tüzet. - Az amerikai fiú felemelte öngyújtóját.
- Nem fog meggyulladni ilyen szélben. - Dehogynem. Mindig meggyullad.
A kis ember kivette szájából a meggyújtatlan szivart, fejét félrebillentette, és a fiúra nézett.
- Min-dig? - kérdezte lassan.
- Persze. Sose döglik be. Legalábbis nálam.
A kis ember még mindig nem billentette vissza a fejét, és csak nézte a fiút. - Well, well. Maga azt mondja, ez a híres öngyújtó soha nem bedöglik. Így mondta?
- Persze - felelt a fiú. - Pontosan így.
Tizenkilenc-húsz éves lehetett, szeplős arca hosszú, vékony orra akár a madárcsőr. Testét alig fogta meg a nap, melle is szeplős, rajta itt-ott vörös szőrpamatok. Jobb kézzel tartotta az öngyújtót
, készen, hogy felkattintsa.- Sose döglik be - mondta, és mosolygott, ahogy tréfásan tódította: - Isten bizony, nem döglik be soha.
- Egy pillanat, kérek szépen. - A szivart tartó kéz magasba emelkedett, tenyérrel kifele, mintha a forgalmat akarná leállítani. - Kérek egy pillanat. - Különös, fojtott, tompa hangon beszélt, és le nem vette a szemét a fiúról.
- Talán csinálhatnánk kis fogadást? - A fiúra mosolygott. - Talán kössünk kis fogadást, hogy öngyújtó mindig meggyullad?
- Miért ne? - mondta a fiú. - Fogadjunk. - Maga szeret fogadni?
- Persze. Szívesen fogadok.
A kis ember hallgatott, a szivarját nézegette, és meg kell mondanom, sehogyan sem tetszett nekem a viselkedése. Mintha valamit ki akarna kovácsolni ebből az egészből, megzavarni a fiút, és k
özben azt is éreztem, holmi kis saját külön titkot dédelget.Megint felnézett a fiúra, és lassan szólalt meg:
- Én is szívesen fogadok. Csináljunk jó fogadást. Jó nagy fogadást.
- Na várjunk csak egy percig - mondta a fiú. - Az nem megy. De huszonöt centbe fogadhatunk. Akár egy dollárba is, vagy aminek az itt megfelel, egypár shilling, azt hiszem.
A kis ember megint meglobogtatta a kezét.
- Hallgasson engem. Csinálunk kis mulatságot. Fogadunk. Azután felmegyünk szobámba, itt, hotelben, ott nem
fúj szél, és én fogadok, nem tudja tízszer egymás után meggyújtani híres öngyújtóját.
- Hát fogadjunk, hogy meggyújtom - mondta a fiú.
- Jól van. Jó, jó. Fogadunk, igen?
- Persze. Fogadjunk egy ficcsbe.
- Nem, nem. Én nagyon jó fogadást ajánlok. Én gazdag vagyok, és
én sportember vagyok. Hallgasson engem. Kint hotel előtt áll az autóm. Nagyon szép autó. Amerikai autó, a maga hazájából. Cadillac . . .- Nana. Várjunk egy percig. - A fiú hátradőlt a székben, és nevetett. - Nekem nincs ilyesmim. Ez tiszta hülyeség.
- Nem hülyeség, nem. Maga tízszer egymás után meggyútja öngyújtót, és Cadillac a magáé. Maga szeretné ezt a Cadillacet, igaz?
- Persze hogy szeretnék egy Cadillacet. - A fiú egyre vigyorgott.
- Rendben. Nagyszerű. Fogadtunk, és én feltettem Cadillacet.
- És mit teszek fel én?
A kis ember óvatosan levette a vörös papírszalagot a szivarjáról, amit még mindig nem gyújtott meg. - Én, barátom, sose kérek olyasmit, amit nem lehet teljesíteni. Ért engem?
- Jó, hát mibe fogadjunk?
- És nagyon megkönnyítem a dolgát, igen?
- Oké, oké. Könnyítse csak.
- Valami apróság, könnyen nélkülözi; ha elveszti, nem nagyon hiányzik. Rendben?
- Mint például?
- Mint például, teszem, a kisujja a bal kezén.
- Micsodám?! - A fiú már nem vigyorgott.
- Igen, igen. Mért ne? Nyer: viszi autót. Veszít: viszem ujját.
- Nem értem. Hogyhogy viszi az ujjamat?
- Levágom.
- Jó szagú isten! Ez nem fogadás, ez őrültség. Részemről marad az egy dollár.
A kis ember hátradőlt, tenyérrel felfele tartotta kezét, és lenézően megrándította a vállát. - Well, well, well. Nem értem. Maga azt mondja, meggyullad, mégsem fogad. Hát akkor felejtsük el, igen?
A fiú némán ült, bámulta a lubickolókat a medencében. Aztán egyszerre eszébe jutott, hogy még nem gyújtott rá. A cigarettát
a szájába tette, tenyeréből ernyőt formált, és elkattintotta az öngyújtót. A kanóc apró, makacs, fényessárga lánggal égett, s a fiú úgy tartotta a kezét, hogy a szél nem érhette.- Kaphatnék tüzet? - kérdeztem.
- Ó, a fene . . . Elnézést, elfelejtettem, hogy még nem ég. Az öngyújtóért nyúltam, de a fiú felállt, odajött hozzám, és tüzet adott.
- Köszönöm - mondtam, ő pedig visszament a helyére.
- Jól érzi itt magát? - érdeklődtem.
- Klasszul. Rendes kis hely.
Aztán csend lett, és észrevettem, hogy a kis em
ber lehetetlen ajánlata sikeresen megzavarta a fiút. Nagyon csöndesen ült, de nyilvánvaló volt, hogy egy kis feszültség éledezik benne. Aztán fészkelődni kezdett a székén, mellét dörzsölte, tarkóját nyomogatta, végül két kézzel a térdére tenyerelt, és ujjaival dobolt a térdkalácsán. Nemsokára már a lábával is dobolt.- Na, nézzük csak meg ezt a maga fogadását - szólalt meg végül. - Azt mondja, felmegyünk a szobájába, és ha tízszer egymás után sikerül meggyújtanom ezt az öngyújtót, enyém a Cadillac. Ha pedig csak egyszer is nem gyullad meg, oda a bal kezem kisujja. Így van?
- Pontosan. Így volna a fogadás. De azt hiszem, maga fél.
- Mi lesz, ha veszítek? Tartom az ujjam, míg maga levágja?
- Ó, dehogy. Az nem jó volna. Talán kísértésbe esne, hogy ne tartsa
. Nem; megmondom, hogyan csinálnám: mielőtt elkezdjük, odakötözöm kezét az asztalhoz, és ott állok késsel, és rögtön nyissz! amint öngyújtó meg nem gyullad.- Milyen évjárat a Cadillac? - kérdezte a fiú.
- Hogyhogy? Elnézést, nem értem.
- Milyen évjárat,
mennyi idős a kocsi?- Aha, mennyi idős? Igen. Múlt évi. Egészen új autó. De látom, maga nem szeret fogadni. Mint legtöbb amerikai.
A fiú egy pillanatig hallgatott, aztán előbb az angol lányra nézett, utána énrám. - Igen - mondta hangosan. - Állom a foga
dást.- Jó! - A kis ember halkan, egyszer, összecsattintotta tenyerét. - Nagyon jó! Most megcsináljuk. És ön, uram - fordult hozzám -, talán lesz szíves . . . hogy mondják önök? . . , bíróskodni. - Sápadt, jóformán színtelen szeme volt, és apró, ragyogó, fekete pupillája.
- Hát szerintem ez örült fogadás - mondtam. - Sehogy sem tetszik nekem.
- Nekem sem - mondta az angol lány. Most szólalt meg először. - Szerintem ostoba és nevetséges fogadás.
- És ön komolyan gondolja, hogy levágja ennek a fiúnak az ujját, ha veszít? - kérdeztem.
- Komolyan, igen. Azt is, hogy neki adom Cadillacet, ha nyer. No, gyerünk! Menjünk fel a szobámba.
Felállt. - Felöltözik előbb? - kérdezte.
- Nem - felelte a fiú. - Így megyek. - Azután hozzám fordult. - Nagy szívességnek tekinteném, ha vállalná a bíráskodást.
- Rendben van - mondtam. - Megyek, de nem tetszik nekem ez a fogadás.
- Te is gyere - mondta a fiú a lánynak. - Gyere és nézd.
A kis ember vezette a menetet, a ke
rtből a szállodába. Fellelkesült, izgult, s ahogy lépkedett, mintha magasabbra emelkedne, mint valaha.- A B épületben lakom - mondta. - Akarja nézni előbb autót? Itt van mindjárt.
Előrevitt, hogy lássuk a szálloda kocsifelhajtóját, megállt, és egy fémesen
csillogó, halványzöld Cadillacre mutatott, egészen közel.- Az az. A zöld. Tetszik?
- Tyű, ez már kocsi! - mondta a fiú.
- Jól van. Most megyünk, és meglátjuk, magáé lesz-e.
Követtük a B épületbe, fel az emeletre. Kinyitotta az ajtót, s a nyomában beser
eglettünk a nagy, kellemes, kétágyas hálószobába. Az egyik ágy végében női pongyola hevert.- Először egy kis Martinit - mondta a kis ember.
A szoba túlsó sarkában egy asztalkán álltak az italok, keverésre készen, koktélkeverő is volt, jég és tömérdek pohár. Nekilátott a Martini keverésének, de közben csengetett, és most kopogtak az ajtón, és belépett egy színes bőrű szobalány.
- Aha! - mondta a kis ember. Letette a ginesüveget, tárcát vett elő, és abból egy egyfontost. - Valamit kérek magától. - Odaadt
a a pénzt a szobalánynak. - Ez a magáé mondta. - Most itt játszunk valamit, és kérem magát, hozzon nekem két dolgot . . . nem: hármat. Egypár szeget; egy kalapácsot; és egy húsvágó bárdot, amilyet mészáros használ. Konyhából kérjen. Megteszi, igen?- Húsvágó bárdot! - A lány szeme elkerekült, kezét összecsapta. - Igazi húsvágó bárdot gondol az úr?
- Hogyne, igen. No, kérek szépen, hozza. Biztosan megszerez mindent, igen?
- Igen, uram. Megpróbálom, uram. Igen, megpróbálom. - És kiment.
A kis ember körbea
dogatta a Martinit. Álltunk, kortyoltuk; a hosszú képű, szeplős, hegyes orrú fiú, a fakóbarna úszónadrágtól eltekintve csupaszon; a csontos, szőke angol lány, világoskék fürdőruhában, aki pohara fölött le nem vette a szemét a fiúról; a színtelen szemű kis ember, amint makulátlan fehér ruhájában iszogatja a Martinit, és nézi a világoskék fürdőruhás lányt. Nem tudtam mit kezdeni az egésszel. A kis ember szemmel láthatólag komolyan veszi a fogadást, és komolyan gondolja az ujjlevágást. De az angyalát, mi lesz, ha a fiú veszít? Akkor száguldhatunk vele kórházba a Cadillacen, amit nem nyert meg. Jó kis história lesz. Nahát, igazán remek kis história. Véleményem szerint marha egy fölösleges história.- Nem gondolja, hogy meglehetősen buta fogadás ez? - kérdezte
m.- Szerintem klassz fogadás - mondta a fiú. Már végzett egy jókora Martinival.
- Szerintem pedig ostoba, nevetséges fogadás - mondta a lány. - Mi lesz, ha veszítesz?
- Nem érdekes. Ha jól meggondolom, nem emlékszem, hogy valaha is szükségem lett volna a
bal kezem kisujjára. - A fiú megfogta az ujját. - Itt van. Soha életében még semmi hasznát nem vettem. Hát mért ne fogadhatnék a bőrére? Szerintem klassz fogadás.A kis ember mosolygott, felemelte a koktélkeverőt, és újra töltötte poharainkat.
- Mielőtt elkezdjük - mondta -, átadom autókulcsot a dön . . . a döntőbírónak. - Elővette zsebéből a kulcsot, és átnyújtotta. - A papírok - folytatta -, igazolvány, biztosítás az autóban vannak, kesztyűtartóban.
Azután bejött a színes bőrű szobalány. Kis bárdot hoz
ott, olyat, amilyet a hentes használ csontdaraboláshoz; a másik kezében kalapácsot és égy zacskó szeget.- Jó 1 Minden itt van. Köszönöm magának. Most elmenjen. - Várt, míg a lány mögött becsukódott az ajtó, azután letette a kellékeket az egyik ágyra, és újra megszólalt: Most felkészülünk, igen? - És a fiúhoz: - Segítsen, kérek, az asztallal. Odébb visszük kicsikét.
A szokásos szállodai íróasztal volt; egysz
erű, négyszögletes asztal, vagy háromszor négy láb, rajta itatóstömb, tinta, tollak, papír. Beljebb vitték, el a faltól, és eltették az írószereket.- Most pedig - mondta a kis ember - egy szék. - Felemelt egy széket, és az asztal mellé állította. Fürge volt és lelkes, mintha gyerekzsúron rendezne társasjátékot. - Azután szegek. Beverem szegeket. - Fogta a szegeket, és sorra beverte az asztal lapjába.
Ott álltunk, a fiú, a lány és én, kezünkben a Martini, és néztük, hogyan dolgozik a kis ember. Néztük,
amint két szöget bever az asztalba, vagy hat hüvelyk távolságra. Nem verte be egészen; mindegyik kiállt egy kicsit. Aztán kipróbálta, milyen erősen ülnek a fában."Azt gondolhatná az ember, nem először csinálja a nyomorult" - mondtam magamban. Ez aztán t
udja, mit akar. Asztal, szögek, kalapács, konyhai bárd. Hajszálpontosan tudja, mi kell neki, és hogyan.- Most pedig nem kell más, csak egy kis spárga. - Keresett spárgát. - Jól van, végre megvan minden. Kérek, szíveskedjen leülni asztalhoz - mondta a fiúnak.
A fiú letette a poharát, és leült.
- Most tegye bal kezet ide, két szeg közé. Szeg csak azért van, hogy jól odakötözhessem kezét. Jó, nagyon jó. Most megkötök kezét asztalhoz jó szorosan . . . így ni.
A spárgát a fiú csuklója köré tekerte, aztán több
szörösen a tenyere köré, végül szorosan a szegekhez erősítette. Alapos munkát végzett, és amikor elkészült, a fiú képtelen lett volna elhúzni a kezét. De az ujjai szabadon mozogtak.- Most kérek ökölbe szorítani kezet, csak kisujjat ne. Kisujjat dugja ki, tegye asztalra.
- Kitűnő! Ki-tű-nő! No, most készek vagyunk. Jobb kézzel kérek kezelni öngyújtót. Csak még egy pillanatra kérek.
Az ágyhoz szökdécselt, és felvette a bárdot. Azután visszajött, megállt az asztalnál, kezében a bárd.
- Mind készen vagyunk? - kérdezte. - Bíró úr, kérek maga mondja meg, ha elkezdhetünk.
Az angol lány, világoskék fürdőruhájában, ott állt a fiú széke mögött. Csak állt, nem szólt semmit. A fiú egészen csöndben ült, jobb kezében fogta az öngyújtót, és nézte a bárdot.
A kis ember rám nézett.
- Kész? - kérdeztem a fiút. - Kész.
- És ön?
- Egészen kész - mondta a kis ember, felemelte a bárdot, és ott tartotta; vagy két lábnyira a fiú ujja felett, sújtásra készen. A fiú nézte, de szeme sem rebbent; szája meg sem rezdült. Csak a szemöldökét húzta fel, és ráncba futott a homloka.
- Rendben - mondtam. - Mehet.
- Lenne szíves számolni, hányszor gyújtom meg - mondta a fiú.
- Jó - mondtam. - Számolok.
Hüvelykujjával felpöccintette az öngyújtó fedelét, s ugyancsak hüvelykjével keményen elk
attintotta a kereket. A tűzkő szikrázott, a kanóc fellobbant, és apró, sárga lánggal égett.- Egy! - mondtam hangosan.
Nem fújta el a lángot: rácsukta az öngyújtó fedelét, és talán öt másodpercig várt, mire újból felnyitotta.
Nagy erővel pöccintette meg a
kereket, és megint felfénylett a kanóc apró lángja.- Kettő!
Más nem szólt. A fiú az öngyújtóra szegezte szemét.
A kis ember a levegőben tartotta a bárdot, és ő is az öngyújtót nézte.
- Három! - Négy!' – Öt!
- Hat!
- Hét!
Ez az öngyújtó, úgy látszik, történetesen jól szuperál. Hatalmas szikrát vet a tűzkő, a kanóc éppen kellő hosszúságú. Figyeltem a hüvelyket, amint a födelet a lángra kattintja. Utána szünet. Azután a hüvelyk megint felemeli a födelet. Az egész művelet. a hüvelykujjra épül. Mindent a hüvelyk csinál. Lélegzetet vettem, hogy kimondjam a "Nyolc"-at. A hüvelykujj megpöccinti a kereket. A tűzkő szikrázik. Felvillan a kis láng.
- Nyolc! - mondtam, s ahogy kimondtam, nyílt az ajtó. Mind megfordultunk, s egy nőt láttunk meg az ajtónyílásban. Kicsi, fekete hajú nő volt, nem fiatal; ott állt vagy két másodpercig, csak azután rohant be, és sikoltott: - Carlos! Carlos! - Megragadta a kis ember csuklóját, elvette a bárdot, az ágyra dobta, aztán megkaparintotta a fehér
öltöny hajtókáját, és hevesen rázni kezdte a kis embert, és közben beszélt, beszélt hozzá, sebesen és hangosan és vadul, valamilyen spanyol hangzású nyelven. Olyan sebesen rázta, hogy a kis ember már nem is látszott. Elmosódó, ködös, gyorsan mozgó körvonallá vált, mint a forgó kerék küllői.Aztán az asszony lassított, és megint előbukkant a kis ember, és az asszony végigvonszolta a szobán, és az egyik ágyra taszította. Ott ült az ágy szélén, hunyorgott, és a fejét próbálgatta: forog-e még a nyakán.
- Igazá
n sajnálom - mondta a nő -, igazán rettentően sajnálom, hogy ilyesmi történhetett. - Jóformán hibátlan angolsággal beszélt.- Rettenetes - folytatta a nő. - Azt hiszem, tulajdonképpen én vagyok az oka. Tíz percre egyedül hagyom, megmosatom a hajamat, hazajövök, és tessék: már megint ezt csinálja. - Mélységes sajnálkozás és aggodalom tükröződött az arcán.
A fiú eloldotta kezét az asztalról. Az angol lány meg én ott álltunk, szótlanul.
- Kész veszedelem - mondta az asszony. - Odalent, otthon, összesen negyv
enhét ujjat szedett össze, különböző emberektől, és tizenegy kocsit vesztett. Végül megfenyegették, hogy becsukják. Ezért hoztam fel ide.- Csak egy kis fogadás - motyogta a kis ember az ágyon.
- Bizonyára egy kocsiban fogadott - mondta a nő.
- Igen - felelte a fiú. - Egy Cadillacben.
- Nincs kocsija: Az autó az enyém. Ez csak még rosszabb, hogy fogad és fogad és fogad, mikor már nincs semmije. Nagyon-nagyon szégyellem, és rettenetesen sajnálom. - Végtelenül rendes nő volt.
- Tessék, itt a kocsikulcs - mondtam. Letettem a kulcsot az asztalra.
- Csak egy kis fogadás volt - motyogta a kis ember.
- Már nem maradt semmije, amibe fogadhatna - mondta az asszony. - Semmije sincs az égvilágon. Semmije. Az igazat megvallva, én nyertem el mindenét, még régen. Időbe telt, sok-sok időbe, és kemény munka volt, de végül elnyertem mindenét. - Felnézett a fiúra, és elmosolyodott, lassú, szomorú mosollyal, azután az asztalhoz lépett, és elvette a kulcsot.
Mintha most is látnám a kezét; csak egy ujj volt rajta, meg a hüvelyk.