Edmond Hamilton
A számkivetett
Bárcsak ne kezdtünk volna el aznap este a tudományos-fantasztikus irodalomról beszélgetni! Mert akkor nem kísértene azóta is az a képtelen, hátborzongató történet, melyet soha, senki sem tudhat már bebizonyítani vagy megcáfolni.
Mivel azonban mind a négyen fantasztikus történetek írásával kerestük a kenyerünket, alighanem elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb a szakmára terelődjék a szó. De azért a vacsora, sőt a rákövetkező poharazgatás közben is mellöztük a témát; Madison élvezettel ecsetelte vadászkalandjait, aztán Brazell kezdte el elemezni a Dodgers-csapat esélyeit. És utána éppen én voltam az, aki a fantasztikumra terelte a beszélgetést!
Nem volt szándékomban. De eggyel több whiskyt ittam meg a kelleténél, s olyankor mindig feltámad bennem az elemző kedv. És valahogy mulatságosnak találtam, hogy mind a négyen tökéletesen úgy festünk, mint a normális, hétköznapi emberek.
- Nem más, mint álcázás- mondtam. - Mimikri! Milyen keményen iparkodunk, hogy úgy viselkedjünk, mint a többi rendes ember!
Brazell rám pillantott, kissé neheztelve a félbeszakításért. - Miről beszélsz?
- Rólunk-válaszoltam. - Hogy milyen csodálatos utánzatát adjuk az elégedett, megállapodott polgárnak! De tudjátok, hogy nem vagyunk ám elégedettek egyikünk sem! Torkig vagyunk a Földdel, lakóival és viselkedésükkel, azért töltjük az életünket azzal, hogy egyik képzeletbeli világot álmodjuk meg a másik után.
- Gondolom, semmi köze sincs ahhoz az aprósághoz, hogy megfizetnek érte, ugye? - kérdezte szkeptikusan Brazell.
- Dehogy nincs- ismertem el. - De mindegyikünk már jóval azelőtt megálmodta a maga képtelen világát és lakóit, hogy akár egy sort is leírt volna, igaz? Még gyermekkorunkban! Éspedig azért, mert nem érezzük itthon' magunkat... Madison felhorkant.
- Még sokkal kevésbé éreznénk magunkat otthon egyik-másik világban, amelyikről írunk...!
Ekkor Carrick, a társaság negyedik tagja is beleszólt a társalgásba. Addig a maga megszokott, csöndes módján, borongva üldögélt az italával, ügyet sem vetve ránk. Carrick fura szerzet volt.
Keveset tudtunk róla, de rokonszenves volt, és nagyra becsültük a műveit. Csodálatos történeteket írt egy képzeletbeli bolygóról, mívesen, aprólékos kidolgozással.
Madisonhoz szólt:
- Velem is ez történt.
- Mi történt veted? - kérdezte Madison.
- Amit említettét. Egyszer megírtam egy elképzelt világot, aztán benne kellett élnem - válaszolta Carrick.
Madison fölnevetett.
- Remélem, lakályosabb hely volt, mint azok a lidérces bolygók, ahol az én meséim játszódnak!
Carrick arca komoly maradt.
- Egészen másképp alkottam volna még - mormogta -, ha tudom, hogy valaha is ott kell élnem.
Brazell jelentőségteljes pillantást vetett Carrick kiürült poharára, ránk kacsintott, aztán nyájasan azt mondta:
- Halljuk, Carrick, hogy történt?
Carrick nem vette le merev tekintetét az üres pohárról, lassan forgatta ujjai között, ahogy beszélt. El-elakadt a szava.
- Rögtön azután történt, hogy odaköltöztem a nagy erőmű szomszédságába. Ez úgy hangzik, mintha valami zajos környék lett volna, de ellenkezőleg, nagyon csöndes volt ott, a város szélén. És nekem nyugalomra volt szükségem az íráshoz.
Tüstént munkához is láttam. Egy új sorozaton dolgoztam, mindegyik történet ugyanabban az elképzelt világban játszódott. Azzal kezdtem, hogy részletesen kidolgoztam annak a világnak, sőt a foglalatát adó világegyetemnek az anyagi szerkezetét, külső megjelenését. Egész nap arra koncentráltam. És ahogy befejeztem, az agyamban valami kattant!
Különös, rövid ideig tartó szellemi élmény volt; fura módon olyan érzés, mintha valami kikristályosodott volna. Csak álltam ott, és tűnődtem, vajon elment-e az eszem. Mert hirtelen az a meggyőződésem támadt, hogy az a világegyetem és világ, amelyet aznap kiagyaltam, most egyszeriben anyagi valósággá materializálódott valahol.
Természetesen elhessegettem a bizarr gondolatot, elmentem szórakozni, és megfeledkeztem az egészről. Másnap azonban megismétlődött ugyanaz!
A második napot javarészt azzal töltöttem, hogy megalkottam írott világom lakóit. Egyértelműen emberi alakot adtam nekik, de úgy döntöttem, nem lesznek különösebben civilizáltak - hiszen akkor hová lenne mindaz a konfliktus, mindaz az erőszak, ami kellett a történethez?
Úgy alkottam meg tehát az elképzelt világot, hogy lakói félig barbárok voltak még. Felruháztam őket minden szükséges kegyetlenséggel, tudatlansággal, babonasággal. Gondolataimban felépítettem barbár pompájú városaikat. És ahogy befejeztem - megint az az éles katt! visszhangzott a fejemben.
Ezúttal már igencsak megijedtem. Mert most még határozottabban éreztem azt a különös meggyőződést, hogy aznapi fantaziálásom kézzelfogható valósággá vált. Tudtam, hogy elmebeteg gondolat, mégis hihetetlen bizonyosságként élt bennem. Nem tudtam megszabadulni tőle.
Megpróbáltam józan logikával végiggondolni, hogy szétfoszlassam ezt a képtelenséget. Ha csakugyan létrejött egy világ és egy világegyetem attól, hogy én kitaláltam, ugyan hol? Semmi esetre sem az én kozmoszomban. Nem férne meg benne két, egymástól mindenben különböző világegyetem.
De nem lehet-e, hogy a képzeletem szülte világ és világegyetem egy másik, üres'
kozmoszban lett anyagi valósággá? Egy olyan kozmoszban, amely más dimenzióban létezik, mint az enyém? Amelyben csak szabad atomok voltak mindaddig, rendezetlen anyag, amely nem öltött formát, míg koncentrált gondolataim valamiképpen bele nem kényszerítették a megálmodott alakzatokba?
Így gondolkodtam, azon a furcsa, álomszerű módon, ahogy az ember a logika szabályait alkalmazza a képtelenségekre. Hogyan történhetett, hogy az elképzeléseim korábban sohasem materializálódtak, csak most? Erre bizony megvolt a lehetséges magyarázat: a nagy erőmű a szomszédságban! Valami belőle kisugárzó ismeretlen energiafajta közvetíthette szuggesztív elképzeléseimet, mérhetetlenül fölerősített erőként koncentrálhatta őket egy üres kozmoszra, ahol a kaotikus anyagot az általam megálmodott formákba rendezték.
Hogy elhittem-e mindezt? Nem, nem hittem el - de tudtam! A tudás és a hit távolról sem ugyanaz, amint már elmondta valaki, aki rámutatott, hogy mindenki tudja, hogy meg fog halni, ám senki sem hiszi el. Én is így voltam vele. Tisztában voltam azzal, hogy nem lehetséges, hogy elképzelt világom anyagi valósággá váljék egy más dimenziójú kozmoszban, ugyanakkor azonban furcsa módon bizonyos voltam benne, hogy ez történt.
Eszembe ötlött egy érdekes és mulatságos gondolat. Mi lenne, ha beleképzelném magamat abba a másik világba? Vajon énbelőlem is testi valóság válna odaát? Kipróbáltam. Leültem az íróasztalhoz, elképzeltem magamat, mint a képzelt világ sok millió lakójának egyikét, megalkottam magamnak egy józanul reális környezetet, családot, múltat abban a világban. És az agyamban valami kattant!
Carrick elhallgatott. Még mindig az üres poharat nézte. Lassan forgatta az ujjai között.
- És persze odaát ébredtél föl - ösztökélte Madison -, egy gyönyörű lány hajolt föléd, és te azt kérdezted: "Hol vagyok?"
- Nem így történt- mondta tompán Carrick. -A legkevésbé sem. Abban a másik világban ébredtem, igen. De nem olyan volt, mint a felébredés. Egyszeriben csak ott voltam, benne.
Saját magam voltam - de az a saját magam, akit elképzeltem abban a másik világban. Az a másik én mindig is abban a világban élt - akárcsak minden őse. Tudjátok, részletesen megírtam...
És ugyanolyan valóságos voltam önmagamnak abban az általam teremtett, képzeletbeli világban, mint korábban a sajátomban. Ez volt a legrosszabb az egészben. Abban a félig civilizált világban minden olyan közönségesen, hétköznapian valóságos volt!
Egy darabig megint elhallgatott.
- Először képtelen érzés volt. Elindultam, bejártam azoknak a barbár városoknak az utcáit, belenéztem az emberek arcába, és szerettem volna felordítani: "Én találtalak ki benneteket! Nem léteztetek, amíg meg nem álmodtalak titeket!"
De nem tettem. Nem hittek volna nekem. Az ő szemükben csak fajtájuk egy jelentéktelen tagja voltam. Honnan sejthették volna, hogy ők mindannyian, egész hosszú történelmük, világuk, világmindenségük az én képzeletemnek köszönheti a létrejöttét?
Miután első felindulásom elmúlt, nem tetszett a hely. Túl barbárnak alkottam meg. Az ádáz erőszak és kegyetlenség, ami oly vonzó irodalmi nyersanyagnak
tetszett, közelről rút volt, visszataszító: Nem vágytam másra, csak hogy visszajussak a saját világomba.
De nem tudtam visszajutni! Egyszerűen nem volt rá mód. Az íróasztalom mellett valami bizonytalan elképzelésem volt róla, hogy majd visszaképzelhetem magam a saját világomba, ugyanúgy, ahogy beleképzeltem magam emebbe. De nem igy működött a dolog. Az ismeretlen, varázserejű energia visszafelé nem sugárzott.
Nagyon megviselt, amikor rájöttem, hogy ott ragadtam abban a rút, aljas, barbár világban. Először öngyilkos akartam lenni. De nem tettem. Az ember mindenhez alkalmazkodni tud. Alkalmazkodtam hát a legjobb tudásom szerint a világhoz, amelyet teremtettem.
- Mihez kezdtél ott? Úgy értem, miből éltél? - kérdezte Brazell. Carrick vállat vont.
- Nem ismertem az általam létrehozott világ szakmáit, nem értettem semmihez, csak egyvalamihez - a meséléshez.
Lassan mosolyra húzódott a szám.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy fantasztikus történeteket kezdtél írni? Komolyan bólintott.
- Muszáj volt. Másra nem voltam jó. Történeteket írtam a saját, igazi világomról. Az ottaniak szemében a csapongó fantázia szüleményei voltak - és tetszettek nekik!
Fölnevettünk. De Carrick komoly maradt. Madison készséggel adta neki a lapot.
- És végül hogy jutottál vissza abból a másik világból, az általad teremtettból? - Végül nem jutottam vissza - mondta mély sóhajjal Carrick.
- Ne tréfálj - méltatlankodott mosolyogva Madison. - Szemlátomást visszakerültél valamikor!
Carrick komoran megrázta a fejét, fölkelt és elindult az ajtó felé.
- Nem, nem kerültem vissza - mondta szomorúan. - Azóta is itt vagyok.
BÉKÉS ANDRÁS FORDITÁSA