Címoldal Kolofon UTÓSZÓ
A középkor fénykorának végén élt Eckhart mester (1260-1327), a német misztika egyik halhatatlan alakja. Dante (1265-1321) kortársa volt. Mindketten akkor éltek, amikor még felcsillant egy-egy tündöklő személyiségben a középkori kultúra, de a skolasztika nagy korszaka már vége felé közeledett. Eckhartot is hasonló kettősség jellemzi, mint a zseniális költőt. Dante összegezte a múltat, és kijelölte az utat a reneszánsz irodalom felé, utána már nincs igazi középkori költő. Eckhart újraélte és újraértelmezte a skolasztikus hagyományt, kijelölve azt az utat, amely később a reformációhoz vezetett, s mondhatjuk, utána már nincs klasszikus értelemben vett skolasztikus filozófus. Gyűjtőpont tehát ez a kor, sajátos Janus-arccal, amely egyszerre tekint a múlt értékeire és a jövőbe vezető útra.
A mester ifjúkora a német birodalmi interregnum bonyodalmaival esik egybe. Belharcok törtek ki Habsburg Rudolf halála után, a német császári trónért egyaránt küzdött Nassaui Rudolf, Osztrák Albert és VII. Henrik. Az utóbbi győzelme után rövid béke következett, majd ismét harc tört ki Bajor Lajos és Szép Frigyes között. Hanyatlásnak indult a német császárság. Európában azért folyt a küzdelem, hogy melyik nemzeté legyen a főhatalom. A pápaság ereje is meggyengült, elvesztette korábbi megingathatatlan tekintélyét azzal, hogy intézményeiben kezdtek összemosódni a vallási és a politikai törekvések. Az elvilágiasodás az egyház alapjait is kikezdte, és különös presztízsvesztést jelentett VIII. Bonifác pápa Szép Fülöp francia királytól elszenvedett veresége, majd V. Kelemennel megkezdődött a pápaság avignoni fogsága (1305-1376). Az ezután következő pápák egész sora már nem mutatkozott méltónak Szent Péter székére, és a királyi szolgák, a kegyenc francia egyházfők, a pápai hatalom méltatlan képviselői láttán a világos szellemű gondolkodóknak kétségeik támadtak nemcsak a pápákkal, hanem a pápaság egész intézményével szemben. (Dante: Isteni színjáték; Marsilius Patavinus: "Defensor pacis" [1324].) Amikor XXII. János pápa Bajor Lajossal kezdett háborúzni, a tudós elmék már nyíltan az utóbbit támogatták.
Tény, hogy a keresztény hit átvétele az emberiség egyik legnagyobb szellemi forradalma volt, de a külső ellenségek, a hitetlenek vagy más hitűek ellen harcoló egyház a keresztes háborúk után meggyengült, és belső válságán sokáig nem volt képes igazán úrrá lenni.
A változás szelleme legelőször a vallásos hit szférájába, a művészetek és a tudomány területére tört be, előkészítve a majdani társadalmi átalakulást. Eretnek szekták alakultak, vallásos egyesületek, politikai szervezetek jöttek létre.
A megújulás főleg két irányba hatott: sokan a korábbi külsődlegességhez kötött, mereven értelmezett hittől amely feltétel és megértés nélküli engedelmességet parancsolt vallástalansággal vagy az egyéni érzések és megfontolások előtérbe helyezésével fordultak el, mások, akikben megmaradt a vallásosság, azok többre, elmélyültebb bensőségességre törekedtek, de a papság, az egyházi szabályozók közvetítő szerepét elutasítva. Ez a kor egyszerre a vallásos egyéniségek és a közösségek kora.
A keresztény kegyesség legkimagaslóbb alakja, Assisi Szent Ferenc személyes példájával anynyira vonzani tudta a vallást kereső közösségeket, hogy rendet alapított arra az eszményre, mely a teremtmények iránti olthatatlan szeretetet, az emberek alázatos szolgálatát hirdette és gyakorolta. Fontos itt, hogy óriási hatásában nélkülözhetetlen szerepe volt a keresztény eszmével szó szerint egybevágó vallásos életgyakorlatnak, mely egyértelműen tett tanúságot a hitről és szeretetről.
A másik kolduló rend alapítója a spanyol származású Szent Domonkos, aki rendjét elsősorban a hit tisztaságának védelmére alapította, és ezért szorgalmazta az elmélyült teológiai stúdiumokat. Így lett Szent Ferenc, a szegények atyja és Szent Domonkos, az "eretnekek kalapácsa" a düledező középkori egyház épületének két támasztóoszlopa, és az ő tevékenységük nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az egyház képes volt fennmaradni azokban az időkben, amikor a pápaság azt nem képviselte magához méltó módon.
A nyugati szerzetesség mindeddig monasztikus jellegű volt: monostorokban élt, hatása innen sugárzott ki a környező vidékre, ha végeztek is a szerzetesek földművelő, erdőirtó munkát. Az új szerzetek tagjai azonban együtt éltek a néppel, gondjaikkal törődtek, közvetlen testi és lelki vigaszt nyújtottak, betegeket ápoltak, elesetteket gondoztak, és tanították a népet, méghozzá annak nyelvén. Az új rendek kolostorai Itáliától a Német Birodalom végéig elterjedtek, nemcsak férfi, hanem női szerzetes közösségek is létrejöttek, egyre sűrűbben, és gyarapodtak. A XIV. századig Németországban a női kolostorok száma 70 fölé emelkedett, és több mint 50 férfikolostor volt. A nők számára nem volt kötelező a latin nyelv ismerete, így a női rendekben a férfi szerzetesek tanítottak németül. Tanításaikat, prédikációikat, amelyekben nem kevés bibliai történet fordítása is szerepelt, leírták, lemásolták és kölcsönadták egymásnak, és így megindult egyfajta anyanyelvű kolostori irodalom, mely a hívek lelki épülését szolgálta.
Lüttichben Lambert le Bégue létrehozta a kegyes nők egyesületét, akik szerzetesi fogadalom nélkül, kolostori szabályok szerint éltek, betegápolással és áhítatos gyakorlattal töltve idejüket. Ezeket begináknak nevezték, majd a férfiakból létrejött hasonló szövetség tagjait begárdoknak. Ezeknek élete is hasonló a későbbi kolduló szerzetesek ideáljához, náluk már megtalálható Krisztus életének benső szeretettől áthatott utánzása és üdvözítő gyakorlata. A kolduló szerzeteknél, a begináknál és begárdoknál még szabadabb szervezettel bírtak az "Isten Barátai" és a "Szabad Szellem Testvérei" nevek alatt működő vallási közösségek.
Az "Isten Barátai" eredetileg Clairvaux-i Szent Bernáttól kapták ihletésüket, de igazán a XIV. századi misztikusok elképzelései adtak a közösségnek markánsabb irányvonalat. Ebbe az egyébként önálló szervezetet nem alkotó, eléggé heterogén közösségbe egyaránt tanoztak papok, laikusok, szerzetesek és beginák, akiket egy bensőségesebb vallási élmény, mélyebb hit és Isten megismerésének vágya hozott össze. Mintegy a valláson belüli kiválasztottságot jelentett ez a név, egyfajta ezoterikus magatartást, mely nem elégszik meg a hit előírásaival, hanem a legtökéletesebb megismerésre törekszik. Ebből a körből kerülhettek ki Eckhart mester legrajongóbb hívei is, és ők lehettek azok, akik tanítását valóban megértették.
A kor másik jellemzője az egyházzal többékevésbé szemben álló eretnek szekták hívei, a "Szabad Szellem Testvérei", a magukat gnosztikusoknak nevező csoportok és más szekták (pl. valdensek). Ezek Istennel közvetlen érintkezésre törekedtek, a teljes egyesülés lehetőségét hirdették, és metafizikai fejtegetéseikben vakmerő következtetésekig jutottak el. Transzcendentalizmusuk szupranaturalisztikus vonásokat vett fel, és nem egyszerű panteizmusig jutottak el, hanem az Istennel való egyesülést istenülésnek felfogva, magukat isteneknek képzelték, és mindenféle tett elkövetésére jogosultnak tartották, holott ezek az "isteni lények" lábbal taposták a törvényt és a vallási hagyomány parancsait. Hatásuk beszivárgott a szerzetesrendekbe és beginaházakba is, ami ellen az egyháznak szigorral kellett fellépnie, s azért kellett egy-egy Domonkos-rendi kolostor fennhatósága alá kerülniük, hogy tagjaikat az üldöztetéstől és a súlyos ítélettől megmentsék.
Persze maga a gondolat, hogy az ember istenné válhat, ott élt a korabeli misztikusok tanításában is, és avatatlanok fülébe jutva bizony sok zavar okozója lehetett. Eckhart mester némely mondása is közeledett ehhez a gondolathoz, amiért nem csoda, hogy a szabad szelleműek és eretnekek hivatkoztak is rá, és nem véletlen, hogy felkeltette az egyház vezetőiben is az eretnekség gyanúját.
Ha már Dantéval példálóztunk, érdekes megfigyelni azt is, hogy a mester és a költő miként viszonyult a világhoz. Eckhart apolitikus volt, noha látta kora ellentmondásait, életében és tanításában hite szerint a hagyomány híve maradt, nem lázadt, és nem avatkozott a világ ügyeibe, gondolatai mégis tudta és szándéka ellenére szembeállították azokkal az egyházi magasságokkal, akiknek tekintélyét sohasem vitatta. Dante viszont egész életét a politikai pályafutásnak szentelte, és életművében is tükröződik az a csalódottság, amelyet neki a politikai élet kudarca okozott, s talán nem túlzás, hogy halála is öszszefüggésben van e csalódással. Azt mondhatjuk, hogy a változás időszaka, a korból kitekinteni képes nagyságoknak, akár aktív, akár passzív viszonyban álltak ezzel a világgal, semmiképpen sem kedvezett. Mégis mindketten múlhatatlan értékeket hagytak hátra: Dante az olasz irodalmi nyelv és az újkori reneszánsz kultúra megalapozója, Eckhart német nyelvű prédikációival a német bibliai nyelv megteremtője, Luther szellemi atyja és a német filozófia úttörője, Hegel elődje.
Eckhart mester 1260-ban született Thüringiában egy Hochheim nevű kisvárosban nemesi családból. Ifjúkoráról szinte semmi adat nem maradt fenn. Feltehetőleg 15. életévét betöltve lépett a Domonkos-rendbe. A szülővárosához legközelebb eső kolostorba adták, Erfurtba. Itt elvégezte az előkészítő tanulmányokat, majd Kölnbe ment, hogy rendjének németországi stúdium generáléjén végezze további tanulmányait. 1298 előtt, míg az egyetemes káptalan el nem törölte a vikáriusi és perjeli hivatal egy kézben tartásának lehetőségét, erfurti perjel és thüringiai vikárius volt. 1293-ban Párizsba küldték, hogy az ottani egyetem alsóbb fakultásain előadásokat tartson, és tudományos fokozatot szerezzen. Itt egymás után nyerte el a baccalaureátusi, licenciátusi és magiszteri (1302) fokozatot, a legszabályosabb egyetemi menet szerint, külön egyházi segítség nélkül. Ezalatt is az erfurti kolostor vezetője maradt. 1302-1303 között Párizsban, a Sorbonne-on tanít megint. 1303-ban a besanconi nagykáptalan végérvényesen keresztülviszi a német rendi tartomány felosztását, és ezzel együtt kimondják, hogy az idegen provinciákban tartózkodó szerzetesek térjenek vissza hazájukba. Így hát Eckhart mester is visszatért. Erfurtban provinciálissá választották, s mintegy nyolc éven át állt a szászországi provincia élén, mely Németalföldtől Livlandig terjedt. Közben (1307) teljhatalmú megbízatással Csehország fővikáriusává nevezik ki. Előzőleg a délnémet tartomány is provinciálisává választotta, de ezt a tisztet már nem hagyták jóvá, hanem harmadszor is Párizsba küldte rendje, ahol ismét tanított, és noha erről az időszakról adataink hézagosak, annyi bizonyos, hogy a "magister actu regens" fokozatot kapta meg, mely oly ritka volt a Domonkos-rendben, hogy előtte csak Aquinói Szent Tamásnak adományozták.
Általában az 1313 és 1326 közötti időszakból az okiratok igen kevés adatot nyújtanak róla. Annyi bizonyos, hogy Eckhart ez idő alatt megfordult Strassburgban, de az ott-tartózkodásának huzamosságára vonatkozó források nem biztosak, mint ahogy később Kölnbe érkezésének időpontja is kérdéses, ahol végül életének keserű fordulata bekövetkezett. Mindenesetre prédikált Strassburgban, és Kölnben a stúdium generalén tanított, amíg meg nem kezdődött az a per, melynek végét a mester már nem élte meg.
Már 1325-ben felmerültek panaszok az olyan rendtagok ellen, akik tanításukkal és prédikációikkal tévelygésbe vezetik híveiket. Noha ezek nem konkrétan Eckhart ellen szóltak, annyi bizonyos, hogy a mester merészebb gondolatokat is tartalmazó, szabadabb hangú igehirdetését nem nézte jó szemmel némely egyházi vezető, főként ha egyéb oka is volt a neves prédikátor tekintélyének kikezdésére. Így különösen Heinrich von Virneburg kölni érsek, aki végül 1326-ban azzal vádolta be Eckhartot a kúria előtt, hogy eretnek tanokat hirdet. Nincs helyünk részletesen tárgyalni Virneburg érsek személyes indokait. Első látásra nehezen érthető, miért indított olyan vad, kegyetlenül ellenséges hangú és kíméletlen vádaskodást azon paptársa ellen, aki már hatvanéves elmúlt, és egész életét mindenki által tanúsított és csodált feddhetetlenségben töltötte, a nagy tekintélyű teológiai mester és több mint harminc éve rajongással hallgatott hitszónok ellen. Nyilván gyakorlati érdekek is közrejátszottak; Heinrich von Virneburg érsek súlyos anyagi nehézségekkel küzdött, és azért is ellensége volt a Domonkos-rendnek, mert azok lévén kolduló szerzet, méghozzá igen nagy közszeretetnek örvendő tanító rend jócskán igénybe vették a kölni érsekség fennhatósága alatt álló lakosság áldozatkészségét, aminek az volt a következménye, hogy javaikból igen sovány rész maradt az érseki pénztárnak.
Egyelőre azonban Virneburg nem érte el célját, mert XXII. János pápa csak annyit tett, hogy a vizsgálat vezetésével megbízta Strassburgi Miklóst, aki vikáriusi és vizitátori minőségben akkor Németországban tartózkodott, és mellesleg Eckhart pártfogója volt. Ő pedig a vádat alaptalannak találta.
Az érsek azonban ebbe nem nyugodott bele, hanem saját törvényszéke által vezettette tovább az Eckhart ellen indított pert, amelybe végül Strassburgi Miklósnak is be kellett lépnie. A per menetéről sok okmány maradt fenn, noha adataik nem mindenben megbízhatók, maguk az iratok pedig a kutatóknak csak egy szűk köre előtt ismeretesek, így be kell érnünk annyival, hogy a már publikált kiadványokból merített adatokat tekintjük át dióhéjban.
1327. január 24-én kelt az az irat, mely tartalmazza Eckhart tiltakozását. Bár inkvizítorai előtt megjelent, az iratot egy rendtársa olvasta fel. Ebben tiltakozik a méltatlan eljárás ellen, igazságtalannak és alaptalannak minősíti az ellene felhozott vádat, és általa egész rendjét látja megsértve. A bírák szemére veti, hogy a pert ok nélkül húzzák és halasztják, gyanús és kétes hitelű rendtársakat állítottak tanúkul, akik vádaskodásaikkal csak érdemeket akarnak szerezni, hogy saját kihágásaikért annak idején enyhébb büntetésben részesüljenek. (Két ilyennek a neve is fennmaradt: Hermannus de Summo és Guillelmus de Nidecken.)
Eckhart mindazonáltal kijelentette, hogy feltétlenül aláveti magát az egyház és a jog követelményeinek. De tiltakozott az érseki törvényszék magatartása ellen, mert az ő ügyében Strassburgi Miklós már jogerős ítéletet hozott. Végezetül a Szentszékhez apellált, és "litterae dimissoriae"-t kért, vádlóit pedig felhívta, hogy jelenjenek meg vele együtt a pápánál Avignonban május 4-én. Eközben fontosnak tartotta a nagyközönség előtt is bizonyítani ártatlanságát, ezért 1327. február 13-án, egy pénteki napon, szokásos prédikációja után a Domonkos-rend szószékén felolvastatta egyik rendtársával latin nyelvű nyilatkozatát, melyet az németül is pontról pontra elmagyarázott az egybegyűlt híveknek. Ebben kijelentette, hogy minden hitbeli tévedést és erkölcsi fogyatékosságot mindenkor teljes szívéből elítélt. Éppen ezért, ha ilyen tévedést rábizonyítanának, melyet akár leírt, akár elmondott, akár prédikált volna a múltban, titkon vagy nyilvánosság előtt, bármely helyen vagy időben, zavarosságból vagy makacsságból, úgy az ilyen tanokat kifejezetten és nyilvánosan, egyenként és összesen visszavonja.
Hivatkozott arra, hogy bárki tanúsíthatja életének feddhetetlenségét. Az, hogy negyven éve hirdeti ugyanazokat a tanokat, és csak most merült fel ellene először annak gyanúja, hogy hamis dolgokat tanít, számára eleve érthetetlen. Kijelentette: "Lehetséges, hogy tévedek, de eretnek nem lehetek, mert a tévedés az intelligencia dolga, az eretnekség azonban az akarattól függ."
Példaként néhány rosszul értelmezett helyet igazított ki magyarázattal. De Eckhart ezen nyilatkozatáról a komisszáriusok nem vettek tudomást, hanem fellebbezését mint "frivolt" elutasították. A per további menetéről adatok híján nem tudunk többet, csak azt, hogy nem fejeződött be Kölnben, hanem a pápai kúria elé került.
Erről az 1329. március 27-én megjelent pápai bulla tanúskodik, amely ítélettel zárta le az ügyet. Ez az ítélet azonban Eckhartot már nem találta életben: a mester meghalt ügyének véges eldőlte előtt, 1327 végén vagy 1328 elején. Az említett bulla 28 cikkelyt sorol fel, melyek kétségtelenül Eckhart műveiből lettek kiemelve; közülük 17-et eretneknek, a többi 11-et mint eretnekségben gyanúsat bélyegeztek meg. A bullában az is benne van, hogy Eckhart a megrótt cikkeket mint eretnekségként értelmezhetőket visszavonta és kárhoztatta. Ezzel kapcsolatban az Eckhart-kutatásban sok vita merült fel, hiszen a kölni nyilatkozatban a mester tanai visszavonását ahhoz a feltételhez kötötte, hogy győzzék meg tévedéseiről. Viszont kétségtelen, hogy ezt a nyilatkozatát akkor elutasították. Feltehetőleg a bulla szerzője előtt egy másik okirat fekhetett, melyről az sem biztos, hogy Eckhart maga írta. Nem kizárt, hogy valóban visszavonta az inkriminált cikkelyeket, hiszen jellemével nem fért össze az egyház elleni lázadás. Az is elképzelhető, hogy nem is volt teljesen tisztában vele, mennyire eltávolodott némely kijelentésében a hivatalos egyház tanításától. Számos bibliai hely értelmezésénél hangot adott azon véleményének, hogy az ő allegorikus értelmezése fedi a hivatalos keresztény álláspontot.
Természetesen tisztában volt kora politikai zavaraival, s látta az egyházban zajló visszásságokat is, de ezzel csak a maga nemes példaadását állította szembe, és a tiszta vallásosságot hirdette az erkölcsi jobbulás érdekében.
A visszavonás őszinteségével kapcsolatban megjegyzendő, hogy azt a korabeli szerzetességben nem tekintették nagy áldozatnak, sőt nem is jelentette feltétlenül a személyes meggyőződésről való automatikus lemondást sem, hiszen az ilyen jellegű vélemény-visszavonás a szerzetesek szemében majdnem természetes, alázatot erősítő aktusnak számított.
Eckhart mesternek bármennyire fájhatott is öregkorára ilyen meghurcoltatáson keresztülmenni a hírnevét egyáltalán nem csökkentette az eset, halála után valóságos legendát szőttek alakja köré. A per emelte tekintélyét, bizonyos értelemben vértanúvá avatta. Feddhetetlen, tiszta életét még perbeli ellenfelei sem vonták kétségbe. A pápai bulla is ilyen hangnemben ítélkezett róla.
A skolasztika szelleme már alkonya felé közeledett, ezért Eckhart terjedelmes latin művei már nem válhattak széles körben ismerné. Annál inkább hatottak német nyelven írt munkái. Prédikációit és traktátusait másolták és kézről kézre adták. Fő tanítványai, Heinrich Seuse és Johannes Tauler, valamint más névtelenek lelkesen terjesztették, bonyolultabb gondolatait egyszerűsítve igyekeztek közkinccsé tenni mesterük tanításait.
Tisztázták személyét, megkülönböztették tételeit a "szabad szellem" hirdetőinek eretnekségeitől, akik egyébként gyakran hivatkoztak Eckhartra mint mesterükre.
Mindenesetre neve és személye egyaránt gyűjtőpontja lett egyházi eretnekmozgalmaknak. Tagadhatatlanul voltak az elitélt cikkelyek közt olyanok, melyekből le lehetett vonni sarkított, panteisztikus következtetéseket. Hívei az ilyen tanok élét igyekeztek enyhíteni, vagy másként interpretálni, hogy mesterüket kimentsék az eretnekség híréből.
Így aztán sok olyan hibás értelmezés is született, aminek oka Eckhart paradoxonokat és néha merész logikai csapongást kedvelő stílusa. Kétségtelen, hogy a mester teológiai kérdésekben leginkább absztrakt képekkel operáló gondolatmenete a XIV. század közemberei számára gyakran szinte követhetetlen volt. Így csak legkiválóbb tanítványai érthették meg: egyfajta elitnek szólt, s a gyengébb szelleműek nemigen tudták követni. Hatása ennek ellenére kétségtelenül nagy volt.
Eckhart mester hatalmas latin és német nyelvű életművet hagyott maga után. A XX: századig csak néhány töredékes kiadás jelent meg latin műveiből. Ezek közül a legkiemelkedőbb a Denifle-féle 1886-os kiadás (E. Lateinische Schriften des Mittelalters. 11. 8. Berlin, 1886). A Németország központi és déli részében lévő könyvtárakban végzett módszeres kutatás ellenére csak néhány kéziratot találtak meg, amelyek a latin műveket tartalmazzák. A legfontosabbak Erfurtban, Trierben, Berlinben és Kuesben kerültek elő. Az utóbbi Nicolaus Cusanus által összegyűjtött szöveg, amelyet saját személyes használatára készített, és széljegyzetekkel is ellátott. Találtak még különféle Eckhart-műveket tartalmazó kéziratokat Avignonban, Soestban és a vatikáni könyvtárban, melyek néhány szövegrészletet, valamint az utóbbiak a mester perének részleteit és az azzal kapcsolatos idézeteket tartalmazzák.
A latin kiadások közül fontos megemlíteni a Római Szent Szabina Intézet gondozásában a latin műveknek szentelt, de csak három kötetig terjedő kiadást, mely a világháború miatt félbemaradt. Azonkívül figyelemre méltó a német Kohlhammer kiadó Josef Quint vezette vállalkozása, mely mind a latin, mind a német műveket az 1930-as évek óta, több-kevesebb fennakadással máig folyamatosan adja ki, egy teljes Eckhart kritikai kiadás igényével.
A latin művek teljes listája a következő:Prologi in Opus tripartitum Expositio
Libri Genesis Liber Parabolarum Genesis
Expositio Libri Exodi Sermones et Lectiones super Ecclesiastici cap. 24.
Expositio Libri Sapientiae
Expositio sancti Evangelii secundum Johannem Sermones
Ezenkívül kisebb tanulmányok:Collatio in Libros Sententiarum
Quaestiones Parisienses
Sermo die b. Augustini Parisiis habitus
Tractatus super Oratione Dominica
Fragmenta
Végül az Eckhart-kutatás szempontjából jelentős adatok találhatók az Acta et regesta vitam magistri Eckhardi illustrantia és a Processus contra magistrum Eckhardum c. kiadásokban.
A latin életmű ismerete azért fontos, mert ebből tárulnak fel Eckhart mester nézeteinek skolasztikából eredő doktrinális alapjai, amelyeket módszeresen kifejtett utána prédikációiban és tanulmányaiban. Tekintsük át vázlatosan e latin művek témáit.
Miközben a mester tanított és prédikált, írta nagy művét, az Opus tripartitumot. Nem tudjuk, pontosan mikor, de valószínű, hogy Németországba való visszatérésekor kezdte, 1314 körül, mert ez mindenképpen olyan megalapozott tudású filozófusra valló alkotás, aki összegzi, rendszerezi ismereteit. Művének általa megjelölt három fő forrása: a Biblia, Aquinói Szent Tamás és az ércelem.
Az Opus tripartitumnak csak a prológusa maradt ránk, de ebből kiderül, milyen hatalmas vállalkozásra szánta el magát Eckhart e művében.
Felosztása szerint a 3 fő rész:
I. Opus generalium propositionum
II. Opus quaestionum
III. Opus expositionum. Ennek egyik része az Opus Sermonum
Az Opus generalium propositionumnan Eckhart mester tervezete szerint ezer tételt akart kifejteni 14 ellentétet tárgyaló tanulmányban. Szerinte ugyanazt a dolgot két oldalról vizsgálva, mélyebben meg lehet érteni.
Ez a 14 kérdés nagyon érdekes lehetőségeket ígér.
1. A létről és a nemlétről.
2. Az egységről és az Egyről, valamint ellentétéről, a számosról.
3. Az igazságról és az igazról, valamint ellentétéről, a hamisról.
4. A jóságról és a jóról, illetve ellentétéről, a rosszról.
5. A szeretetről és ellentétéről, a bűnről.
6. A tisztességesről, az erényesről és az egyenesről, ezzel szemben a gyalázatosról, vétkesről és az elferdültről.
7. Az egészről és ellentétéről, a részről.
8. A közösről és a meg nem különböztetettről, ellentétével, a tulajdonról és megkülönböztetettről.
9. A magasztosabb természetéről és az alacsonyabb természetéről.
10. Az elsőről és az utolsóról.
11. Az eszméről és az okokról és ellentéteikről, vagyis az alak nélküliről és a hiányról.
12. Arról, "ami által van", és ellentétéről, arról, "ami van".
13. Istenről magáról, a legfőbb létről, akinek nincs ellentéte, hacsak nem tekintjük bizonyos ménékig a "nemlétet" annak, mint Augustinus mondja a De immortalitate animae-ben és a De moribus manichaeorum-ban.
14. A szubsztanciáról és az akcidenciáról.
Az Opus propositionumnak csak az első tanulmánya maradt ránk, amely az "Esse est Deus" (a lét Isten) gondolatkör kifejtése. Ennek ihletője Proklosz Institutio theologica című műve volt, amelyet Moerbeke latin fordításában ismerhetett Eckhart mester.
Az Opus quaestionum Aquinói Szent Tamás Summa theologiaeja néhány kölcsönvett kérdését fejtegeti olyan módon, ahogyan az magában az eredeti műben volt, de nem tárgyalja mindet, csak néhányat, amit különösen fontosnak talált. Ez a mű teljes egészében elveszett.
Az Opus expositionum két részre oszlik. Az elsőben Eckhart aszerint válogatott az Ó- és Újszövetség szövegei között, hogy mely részekkel tudta szemléltetni a létről, Isten és a lélek közti kapcsolatról és a kegyelemről szóló tanait. Ebben Augustinust tekintette mintának, aki az Ószövetséget magyarázta De diversis quaestionibus libri LXXXIII. és az Ad Orosium című munkáiban.
Elődei már lehetővé tették a szövegek szó szerinti, morális és anagogikus (misztikus) értelmezését. Eckhart mester így jócskán felhasználta a korábbi magyarázatokat, de nem olyan mereven, mint azok.
A második részét ennek az Opusnak külön is elnevezte Opus Sermonumnak, mert benne prédikációkban fejti ki az egyes bibliai idézeteket. Ezek a magyarázatok már egy szűkebb körű hallgatóság, az Írás szakértői és a jeles tanítványok számára íródtak. A gondolatok és a képek mélysége és néha merészsége már átmenetet mutat itt a latin kommentárok és a későbbi német prédikációk között.
A tervezetek és előszavak alapján Eckhart vállalkozása óriási volt. Lehetetlen eldönteni, hogy mennyit írt meg ténylegesen ezekből. Egyéb latin nyelvű műveinek keletkezési ideje sem határozható meg. A Quaestiones Parisienses lehet a legkorábbi. A Super oratione Dominica a Miatyánkot kommentálja. Két műben magyarázza skolasztikus hagyomány alapján a Teremtés könyvét (Expositio Libri Genesis és Liber Parabolarum Genesis). Írt beszédeket és tanulmányokat a Sirák könyvéről (Sermones et Lectiones super Eccl. cap. 24). Kommentálta a Bölcsesség könyvét is (Expositio Libri Sapientiae). Latin nyelvű prédikációi főleg vázlatok a szóban megtartott prédikációkhoz (Sermones).
A legérettebb és kétségtelenül legsajátosabb műve végül a Szent János Evangéliumához írt kommentár (Expositio Sancti Evangelii secundum Johannem), amely feltehetőleg a legkésőbbi műve lehet, figyelembe véve gondolati gazdagságát, árnyaltságát és mélységét.
Eckhart mester német nyelvű munkáinak első kiadója Franz Pfeiffer volt 1857-ben (Deutsche Mystiker des XIV. Jahrhunderts 11. Leipzig, 1857). Ebben megjelent: 1. Das Buoch der göttlichen troestunge (Liber de Consolatione divina), 2. Die Rede der Underscheidunge (Instructiones spirituales) és végül 3. Von dem edeln Menschen (Homo nobilis), mely az előző függelékében szerepelt korábban, de hitelessége kérdéses volt.
Egészen különleges a német prédikációk esete. Az Eckhartnak tulajdonított prédikációk több mint 200 kéziratban maradtak fenn. A kiadásra vállalkozónak óriási munkát jelentett e művekből a hitelesen Eckharttól származó szövegek összeállítása. A beszédek gyakran csak a hallgatók lejegyzéseiben maradtak ránk. A hitelesség eldöntésének fogódzói azok a részletek, amelyeket a mester utalásként vett át egyikből a másikba, azonkívül a per szövegében szereplő idézetek, melyeket a vád és a védelem céljára jegyeztek fel. 1955-ig a korábbi kiadások 25 prédikációt publikáltak. Josef Quint, az Eckhart-kéziratok legkiválóbb szakértője, 59 prédikációt adott ki, az eredeti középfelnémet szövegeket modern német fordítással kísérve. Azóta az Eckharmak tulajdonítható prédikációk száma 86-ra bővült ugyanebben a kiadásban (Kohlhammer, 1962), valamint újra megjelent a korábban emutett három tanulmány is, kiegészülve a Josef Quint által megvédett "Von Abgescheidenheit" (=A lemondásról) című traktátussal.
Így Eckhart német nyelven írt életműve egy 86 prédikációt tartalmazó gyűjteményből és négy tanulmányból áll. A tanulmányok közül érdekességként megemlithető, hogy a Das Buoch der göttlichen troestunge (Az isteni vigasztalás könyve, 1308) címűt valószínűleg III. András magyar király özvegyének, Habsburg Ágnesnek írta.
Anyanyelvén megszólaltatott műveiben Eckhart a német nyelvet alkotó módon gazdagította, és tette költői találékonysággal a teológia és filozófia számára alkalmasabbá. Nyelvi, sinusbeli sajátságaival sokban hozzájárult ahhoz a nyelvművelő munkához, amelynek később Luther bibliafordítása jelentette a csúcsát.
A XIII. századig a hagyományos teológia a neoplatonista Plótinosz és Augustinus műveiből merített leginkább. Albertus Magnus és Aquinói Szent Tamás hozta be az arisztotelianizmus eszmekörét az iskolákba. Eckhart mester, aki többször is időzött Párizsban, ismerte a különféle irányzatokat, s bőven merített ebből is, abból is, noha végső soron mindig igyekezett egyfajta szintézist létrehozni a platóni és az arisztotelészi vonal között. Eredeti forrásait eléggé pontosan idézte, s vitathatatlanul hatalmas olvasottsággal rendelkezett: az Ó- és Újszövetség, Dionüsziosz Areopagita, Origenész, Augustinus, Szent Jeromos, Boëthius, Johannes Damascenus, Clairvaux-i Szent Bernát s hasonlóan a pogány mesterek, Szókratész, Arisztotelész, Platón, Cicero, Seneca, Horatius, továbbá Avicenna, Averroës, Maimonidész és mások is mind ismertek voltak előtte. Minthogy csak latinul olvasott, nehéz eldönteni, mely műveket tanulmányozta teljes terjedelmében, és melyeket gyűjteményes kiadásokból vagy idézetekből. A nem latin szerzőket biztos, hogy csak fordításból ismerte. Elérhető volt számára Petrus Lombardus Liber IV. Sententiarumja és egy "compendium" Szent Tamás műveiből. Ezenkívül a skolasztika virágkorától hanyatlásáig számos ismert és ismeretlen szerzőnél talált a maga gondolataival rokon eszméket.
Eckhart eredetisége mégis megmaradt ama áthatott szenvedély által, mely őt mindig eltöltötte, ha Istenről és a lélek kapcsolatáról beszélt, írt vagy gondolkodott, s amelyről szólva mindig ugyanazzal a hévvel hangsúlyozta: "Isten egyszerre transzcendens és immanens. A lélek bensejében van, és Ő táplálja azt, de külső is a lélek számára, mert feléje halad, hogy elérje, mert egyformán Isten a vége és a kezdete."
Életművének leghatásosabb része éppen a német prédikációk, melyeket nagyobb közönség előtt mondott el; hallgatósága apácakolostorok, beginaházak lakói és szerzetesek (Isten barátai) voltak. Noha az egyházi beszéd nagyon kevéssé alkalmas egy-egy összefüggő gondolatrendszer kifejtésére, Eckhart fő gondja alapeszméinek a fogékony szívekben való meggyökereztetése volt, ezért ismételte azokat olyan fáradhatatlanul, képek és hasonlatok segítségével megvilágítva, hogy minél jobban bevésődjenek a hallgatók lelkébe.
Előadásmódjára nem jellemző a gondolatok láncszemenkénti egymáshoz fűzése, hanem inkább az aforisztikus, drámai, a fő gondolatot kidomborító s az ellenük felhozható érveket azonnal megcáfoló, a közbeeső gondolatokat sokszor átlépő stílus. Úgy ugrik egyik gondolatról a másikra, ahogyan éppen mondanivalója kívánja.
Lehetséges, hogy olykor nehézkes stílusa nem mindig magával ragadó vagy izgató, a szenvedélyeket felkorbácsolni képes, hiszen mentes a szónoki fogásoktól. Mégis biztos, hogy tisztaságával és gondolatai zeneiségével nagyon mélyen meg tudta hatni hallgatóságát.
Nem használ színpompát, nincs benne mesterkéltség, modorosság vagy hatásvadászat, inkább idézni szeret a Szentírásból vagy Arisztotelész és az egyházatyák műveiből, úgy azonban, hogy az idézett gondolatok vagy szövegrészletek nála mindig speciális, gyakran merészen szubjektív értelmezést nyernek.
Kedveli az etimologizálást, a szójátékokat, néha erőszakot téve a szavak köznapi, általános jelentésén is, és így olyan értelmezésekhez jut, melyek rajta kívül más szerzőknél nemigen fordulnak elő. Mégsem áll tudatosan szemben sehol a hivatalos egyházi tanokkal. Saját irányvonalat nem alapít, sem szektát, bár tudja, hogy őt megérteni csak a legkiválóbbak képesek. Az isteni vigaszról (De consolatione divina) írt értekezésében azt mondja: sokan fogják majd azt állítani, hogy az itt vagy másutt leírtak nem igazak. Erre csak Augustinusszal felelhet: nem tehet róla, ha valaki meg nem érti. Arra a szemrehányásra pedig, hogy miért tanít műveletleneket, ez a válasza: "Hogyha őket senki sem tanítja, hogyan lehessenek tanultakká?"
Végül térjünk rá az itt közölt Genezis-kommentárra. Bármennyire ismert és vitatott alakja is Eckhart mester a középkori német misztikának, magyarul eddig aránylag igen kevés műve jelent meg. (Balázs Béla fordított négy prédikációt a Szellem 1911-es évfolyamába, továbbá Adamik Lajos válogatásában és fordításában jelentek meg prédikációi a Helikon Stúdió köteteként, 1986-ban.) Az itt szereplő kommentár aránylag hiánytalanul maradt ránk, s elismertem eckharti munka, mely napjainkban, amikor az emberek figyelmüket ismét szívesem fordítják a Biblia tanításai felé, talán még inkább aktuálissá válik. Eckhart mester közelebb hozza az olvasóhoz a világ teremtéséről szóló gondolatokat, Augustinus, Aquinói Szent Tamás és Albertus Magnus segítségül hívásával bevezet minket a Szentírás többszintű értelmezésének lehetőségébe. Felvillantja az oly sokszor félreértelmezett és meg nem értett szó szerinti tartalom mögötti más értelmeket. Tanít az allegorikus, a szimbolikus, a morális és az anagogikus értelmezés módszereire. Misztikus megvilágításba helyezi az Írás kulcsszavait és legfontosabb mondatait. Igaz, szófűzései nem mindig követhetők zökkenőmentesen, paradoxonai olykor megfejthetetlenek, kétségtelem az is, hogy a középkori teológiai hagyománytól is támogatott etimologizálási kedve tudományosan sok helyem megkérdőjelezhető eredményeket szül, s az is, hogy a Szentírás szövegét néha úgy kezeli, hogy a szavak illeszkedjenek gondolataihoz, és me neki kelljem ragaszkodnia pontos idézetekhez. Néha nyelvtanilag is erőszakot tesz a lazám összefűzött, sokfelől vett szavakból kompilált szentenciáin, sőt ami illetlenség szakrális szövegek esetében, szabadon idéz. Mégis szárnyaló, szellemes és sokszor valóban egyéni nyelven szólal meg a mester. Engedtessék meg itt egy idézet: "Amikor Isten azt mondta a kígyónak, hogy a föld porát fogod enni, tulajdonképpen azt mondja a bűnösnek: "porból vagy, és porrá leszel". Tehát a bűnöst táplálékául vetette az ördögnek. Ne legyünk tehát porrá, ha nem akarjuk, hogy a kígyó felfaljon minket."
A Bibliát a reformáció koráig laikusok a maga teljességében nem is olvashatták, és értelmezni csak kanonizált szerzők alapján volt szabad. Ez az egyik oka annak, hogy a kommentárok telve vannak más kommentárokból vett idézetekkel. Denifle szerint Eckhart latin művei nem többek skolasztikus szöveggyűjteménynél. Mások nem ítélkeztek ilyen szigorúam e művekről, arról nem is szólva, hogy merőben "újat" nem mondhatott volna az Ószövetségről olyam szerző, aki magát a keresztény hagyományhoz hűnek vallotta. Látható a Teremtés könyve kommentárjában, hogy Eckhart a teremtés első hat napjának részletes magyarázatára fektette a hangsúlyt, a további fejezetek egy-egy mondatának vagy szavának értelmezése már sokszor hézagos, s csak a gondolatok kiemelésében, a témák sorrendjében van olyan egyéni magyarázat, amely valóban eckharti sajátosságnak nevezhető. Munkamódszere az, hogy egy-egy gondolathoz mint meditációs objektumhoz odagyűjti a rá vonatkozó skolasztikus véleményeket, Szent Ágostom, Aquinói Szent Tamás felfogását, s nem riad viszsza attól, hogy klasszikus szerzők, Horatius, Cicero, Sallustius, Statius, Seneca vagy éppen Ovidius műveiből idézzem, ha egy-egy érzékletes példát vagy jó megfogalmazást vehet tőlük. Műveltsége óriási, és a gondolatokkal körüljárt tételek valóban világosságot keltenek a kommentár olvasójában. Biztos, hogy aki Eckhart értelmezésével nyúl Mózes bibliai könyveihez, meglepődik majd, és belátja okát annak a hatásnak, amivel az Ószövetség már több mint 2000 éve él, és hatni tud az emberiség gondolkodására.
Franz Baader (1765-1841) volt az, aki elsőként kiemelte Eckhart nagyságát a lélek filozófiája terén. 1830-ban Baader elhatározta, hogy kiadja a mester műveit egy müncheni kézirat alapján. Ő mondta, hogy Eckhartot valóban méltán nevezték mesternek, mert felülmúlt minden misztikust, de bátor és kevéssé elővigyázatos kifejezésmódja, szóhasználata miatt félreértették tanításait.
Hadd említsünk itt egy rövid, de filozófiatörténeti szempontból jelentős esetet: 1841 tavaszám Baader egy tanítványának elmesélte, hogy berlini tartózkodása idején Eckhart műveiből felolvasott néhány oldalt Hegelnek, aki a mestert addig csak névről ismerte. Hegel annyira fellelkesedett, hogy másnap egész kiselőadást tartott Baademek Eckhartról, és így kiáltott fel: "Itt van mindaz, amit mi keresünk!" Vallásfilozófiai előadásaiban a protestáns teológiával kapcsolatban Hegel kiemeli Eckhart mester szerepét mint aki egész életét annak a gondolatnak szemtelte, hogy Isten a lélek. (Ezt a történetet Áncelet-Hustache közli a Maitre Eckhart et la mystique rhénane című könyvében.)
Eckhart mester neve a XX. század közepén ismét háttérbe szorult, noha az Eckhart-kutatás a világ számos pontján, többek között Stuttgartban, Párizsban és New Yorkban szakadatlanul él, és egyre újabb eredményeket szolgáltat. A legfontosabb nevek e kutatásból H. Delacroix, Josef Quint, Otto Karrer, Franz Pfeiffer, H. S. Denifle, Jeanne Ancelet-Hustache, Vladimir Lossky.
Az a tény, hogy Eckhartról sohasem készült semmiféle ikonografikus ábrázolás, még csak fantáziakép sem, közrejátszott abban, hogy a mester személye már a középkor végén legendaszerűvé vált. De azért, hogy lássuk, az európai kultúra jelentős egyéniségéről van szó, könyvünk végén közlünk néhány alapvető művet abból a több mint 30 oldalas bibliográfiából, amit Jeanne Áncelet-Hustache 1976-ban állított össze.
Meg kell még említeni, hogy fordításunkhoz igénybe vettük Boëthius, Augustinus, Arisztotelész, Horatius, Seneca és Cicero elérhető magyar fordításait az idézetek egyeztetése érdekében, s aszerint vettünk át belőlük, hogy az adott szövegösszefüggésben a szerző értelmezési szándékát a lehető legjobban tükrözzük viszsza. A bibliai idézeteket szintén több fordításból merítettük, és gyakran újra kellett fogalmaznunk az értelmi vagy a grammatikai összefüggések kívánalmainak megfelelően. Munkánk alapjául szolgált a német Josef Quint-féle és a Fernand Brunner-féle párizsi kritikai kiadás, melyek sok segítséget nyújtottak számos filológiai adalékkal könnyítvén meg az idézetek közötti eligazodást. Mellőztük azonban a szövegkiadások hosszas filológiai fejtegetéseit, mivel a téma megértéséhez nem tartottuk őket fontosnak.
Befejezésként köszönetet mondok szeretett tanáromnak, dr. Karácsonyi Béla professzor úrnak, aki időt és áldozatot nem kímélve mindenben segítségemre volt, s akinek támogatása nélkül az a könyv nem jöhetett volna létre.
Címoldal Kolofon