Gyönyörû délután volt. Az ég kéklett, a nap sárgállott, a pillangók
csapongtak, a madarak csiviteltek, a méhek döngicséltek - hogy rövidre
fogjuk, mosolygott az egész világ. Lord Emsworth kisebbik fiára, Freddie
Threepwoodra, aki egy farkaskutya társaságában, sportkocsijában ült a
blandingsi kastély bejárata elõtt, mindez csekély hatást gyakorolt. Az
õ gondolatait a kutyakeksz foglalta le.

Freddie ekkoriban már ritka vendég volt a kastélyban. Néhány évvel
ezelõtt feleségül vette Mr. Donaldson bájos leányát, a Donaldson-féle Ebek
Öröme örökösnõjét: ez a vállalat ama célt tûzte zászlajára, hogy
egészséges és tápláló kutyakeksz termelésével mozdítja elõ az amerikai
kutyák jólétének ügyét. Freddie Threepwood az egyesült államokbeli Long
Island Citybe költözött, és a cég szolgálatába állt. Jelenleg azért
tartózkodott Nagy-Britannia területén, mert apósa ki akarta terjeszteni az
Ebek Öröme hatókörét, s ennek érdekében elküldte vejét, hogy puhatolja ki,
miként lehetne növelni a forgalmat a szigetországban. Aggie, a
fiatalasszony is elkísérte férjét, de õ körülbelül egy hét elteltével
túlságosan csöndesnek találta a blandingsi életet, és továbbutazott a
francia Riviérára. Megállapodtak, hogy angliai kampánya végeztével Freddie
ott csatlakozik hozzá.

Freddie Threepwood épp szárítgatta a bal fülét, amelyet a kutya nedves
cirógatásban részesített az imént, amikor egy szerfölött elegáns, alacsony
termetû, fekete keretes monoklit viselõ, idõs úr lépdelt le a bejárati
lépcsõn. A londoni bohémvilág ismert figurája, Freddie nagybátyja, Galahad
volt az: a férfi, akire évek óta büszkén tekintett a színházak, a
lóversenyek és az eleven hangulatú éttermek világa. A lépcsõ aljára érve
szívélyesen üdvözölte Freddie-t. Nõvérei, Constance, Julia, Dora és
Hermione a családi címer szégyenfoltjának tekintették Gallie-t, de
Freddie-bõl mindig nagyfokú elismerést váltott ki. Õ rendkívül bölcs és
találékony embernek tartotta nagybátyját, aminthogy kétségkívül az is
volt.

— Nini, Freddie öcsém - így Gallie -, hová-hová azzal a jószággal?

— Átviszem Fanshaw-ékhoz.

- Marling Hallba? Ott lakik az a csinos lány, akivel a múltkor együtt
láttalak, ugye?

- Úgy van. Valerie Fanshaw. Az õ apja a megyei kutyafelügyelõ. Tudod, hogy
az mit jelent.

- Mit jelent?

- Annyi kutya tartozik a fennhatósága alá, amennyi a világon sincs.
Márpedig mi tehetne jobbat ezeknek a kutyáknak, mint a Donaldson-féle Ebek
Öröme, amelyben az összes létfontosságú vitamin megtalálható?

- Kutyakekszet akarsz eladni neki?

- Tuti üzlet. Valerie az apja szeme fénye, és rajong ezért a kutyáért. Azt
mondta: ha nekiadom, elintézi, hogy az öreg óriási megrendeléssel álljon
elõ. Én meg leszállítom az árut.

- De édes Freddie öcsém, ez Aggie kutyája. A feleséged magán kívül lesz,
ha megtudja.

- Számoltam ezzel. A mesém készen áll. Azt mondom majd neki, hogy a kutya
elpusztult, és veszek neki egy ugyanilyet. Aggie meg fog békülni vele. De
nincs idõm itt trécselni; tûzök elfele. Majd látjuk egymást - mondta
Freddie, azzal eltûnt egy füstfelhõben.

Gallie összeszorította ajkát. Bukmékerek, lóversenytéri ügyeskedõk és
kártyavirtuózok körében leélt élete során látóköre meglehetõsen szélesre
tágult, de ezt a taktikát mégsem tudta helyeselni. Fejcsóválva tért vissza
a kastélyba, és a hallban szembejött vele Beach, a komornyik. Beach kissé
zihált, mert sietett, és nem volt már az az áramvonalas ifjú inas, aki
annak idején a blandingsi kastély szolgálatába lépett.

- Elszalasztottam Mr. Fredericket, uram?

- Egy hajszállal. Miért?

- Ez a sürgöny érkezett Mr. Frederick számára, Mr. Galahad. Gondoltam,
talán fontos lehet.

- Aligha. Talán a négyórai futam eredményét küldték meg neki valahonnan.
Adja csak ide, majd átadom neki, ha megjön.

Továbbment, és kezdte magányosnak érezni magát. Társaságkedvelõ ember
volt, szüksége lett volna valakire, akivel elbeszélgethet. Megtehette
volna természetesen, hogy odamegy nõvéréhez, Constance-hoz, aki a teraszon
regényt olvasott, és beszédbe elegyedik vele, de valami azt súgta, hogy
ennek csekély lenne a hozadéka, és még kevesebb örömöt lelne benne. Gallie
beszélgetései fõként a sötét múltjából vett anekdoták fölelevenítésébõl
álltak, és Connie az ilyesminek nem volt jó közönsége. Némi megfontolás
után úgy döntött, hogy bátyját, Clarence-t keresi fel, akivel mindig
kellemesnek találta az eszmecserét. A szelíd és álmatag fõrendre a
könyvtárban lelt rá, amint elmerülten bámulta a semmit.

- Á, hát itt vagy, Clarence - mondta, mire Lord Emsworth egy riadt -
Mivanmivan? - kiáltással felpattant, és szikár alakja reszketni kezdett.

- Vagy úgy, te vagy az, Galahad! - tette hozzá.

- Senki más. Mi a baj, Clarence?

- Baj?

- Valami nyomja a lelkedet. A tünetek félreismerhetetlenek. Ha az embernek
nyugalom hatja át a lelkét, akkor nem ugrál, mint a fürdõzés közben
meglepett nimfa, amikor azt mondják neki, hogy itt van. Öntsd ki a szíved.

Lord Emsworth örömmel megtette. Épp együttérzõ hallgatóságra volt
szüksége.

- Connie aggaszt - kezdte. - Hallottad, mit mondott reggelinél?

- Ma nem jöttem le reggelizni.

- Á, akkor alighanem kimaradtál belõle. Hát a reggeli kellõs közepén -
sózott heringet ettem éppen - azt találta mondani, hogy meg akar
szabadulni Beachtõl.

- Megszabadulni? `Beachtõl?`

- Azt mondta, hogy Beach túl lassú. Hogy liheg. Hogy egy fiatalabb,
ügyesebb komornyikra van szükségünk. A frász jött rám. A torkomon akadt
a sózott hering.

- Nem hibáztatlak. Blandings elképzelhetetlen Beach nélkül. És ugyanúgy
elképzelhetetlen egy fiatalabb, ügyesebb komornyik a kormánynál.
Magasságos ég! Sejtem, milyen fickóra gondol: valami ifjú akrobatára, aki
szaltókat vet, és a lépcsõkorláton közlekedik. Állj a sarkadra, Clarence.

- Ki? Én? - kérdezte Lord Emsworth.

Annyira bizarr volt az ötlet, hogy megfontolásra sem tartotta érdemesnek.
Mint említtetett, Lord Emsworth szelíd és álmatag ember volt, a húga,
Constance viszont erõteljes, parancsoló modorú, az érett korú Kleopátrára
emlékeztetõ asszony. Névleg Lord Emsworth volt a ház ura, s mint ilyen,
gyakorolhatott volna elnöki vétót, de a gyakorlatban Connie szava volt a
törvény. Gondoljuk csak meg, hányszor vette rá bátyját, hogy a falubeli
iskola évnyitó ünnepségén cilindert viseljen. Lord Emsworth hiába érvelt,
hiába könyörgött, hiába mutatott rá a napnál világosabban, hogy vidéken az
efféle egyszerû horgászsapka tökéletesen megfelel az alkalomra. Minden
évben, mikor eljött az augusztus, mégis mindig ott egyensúlyozta feje
búbján azt a nyomorult cilindert, egyenesen provokálva a gyerekeket, hogy
pogácsával célba dobáljanak rá a teasátorban.

- Connie-val szemben nem állhatok a sarkamra.

- De én igen, és meg is teszem. Kirúgni Beachet? Még mit nem! Tizennyolc
évi áldozatkész szolgálat után! Botrány!

- Persze kapna nyugdíjat.

- Hiába próbálja Connie holmi nyugdíjígérgetéssel szépíteni a dolgot.
Csomagolhatja, ahogy akarja, a szikár tény akkor is az, hogy ki akarja
rúgni Beachet. Ezt nem szabad megengedni neki. Jóságos ég! Ezen az alapon
a canterburyi hercegérseket is ki lehetne rúgni.

Folytatta volna még, de odakintrõl ebben a pillanatban lábak csosszanása
jelezte, hogy Freddie megérkezett Fanshaw- éktól, és a szobája felé tart.
Lord Emsworth összerándult. Mint oly sok brit arisztokrata atya, õ is
fenntartásokkal viseltetett a másodszülött fiak iránt, ráadásul Freddie,
amióta Amerikában élt, fölszedett valami fürge, eleven rámenõsséget,
amivel Lord Emsworth idegeire ment.

- Frederick - mondta megrázkódva, mire Galahad észbe kapott.

- Nálam van egy távirat, amely neki jött - mondta. - Fölviszem hozzá.

- Tedd azt - helyeselt õlordsága. - Én meg azt hiszem, lemegyek, és
megnézem a virágaimat.

Kiment a szobából, és a rózsakertbe érve szórakozottan totyogott fel-alá;
idõnként beleszimatolva a kert díszeibe. Ebben a tevékenységben általában
nagy örömöt talált, de fájó szívére ezúttal a rózsaillat sem nyújtott
enyhet. Nyugtalanul visszabotorkált a könyvtárba, és leemelte a polcról
kedvenc sertéstenyésztési kézikönyvét, ám a disznók sem nyújtottak
vigaszt. A gondolat, hogy Beach kikopik Blandings látképébõl - ha ekkora
tömeg esetében egyáltalán lehet kikopásról beszélni - lehetetlenné tette
az összpontosítást.

Sötét mélabúba süppedt, amelybõl borongásának tárgya zökkentette ki.

- Engedelmet, mylord - mondta Beach. - Mr. Galahad azt kívánta, hogy
értesítsem: beszélni szeretne önnel a dohányzóban.

- Miért nem jön õ ide?

- Kificamította a bokáját, mylord. Õ és Mr. Frederick lezuhant a lépcsõn.

- Aha - mondta Lord Emsworth, de nem mutatott feltûnõ érdeklõdést. Freddie
mindig fura dolgokat mûvelt. Ami azt illeti, Galahad is. - Hogyan történt?

- Mr. Galahad úgy tájékoztatott, hogy átnyújtott Mr. Fredericknek egy
sürgönyt. Mr. Frederick pedig, miután felbontotta, és megismerkedett a
tartalmával, harsány kiáltást hallatott, megtántorodott, belekapaszkodott
Mr. Galahad vállába, és mindketten legurultak a lépcsõn. Mr. Frederick
ugyancsak kificamította bokáját. Visszavonult a szobájába, és ágyba
feküdt.

- Szent Isten! Nagy fájdalmaik vannak?

- Tudomásom szerint a kínok mostanra javarészt enyhültek már. A konyhalány
sietett segítségükre, õ ugyanis a Barnuskáknál tanult.

- A `kicsodáknál?`

- A Barnuskáknál, Mylord. Ismereteim szerint ez afféle nõi
cserkészszervezet. Tagjai megtanulják az elsõsegélynyújtás alapelemeit.

- Mi? Elsõsegélynyújtás? Á, vagy úgy: elsõsegélynyújtás! - derült fel
Lord Emsworth, mint akinek sikerült a sorok között olvasnia. - Kötszerek,
gyógyszerek, meg ez, meg az, mi?

- Pontosan, mylord.

Mire Lord Emsworth a dohányzóba ért, a barnuska már befejezte egészségügyi
szolgálatát, és visszatért A `Filmvászon Sztárjai`hoz. Gallie egy kanapén
hevert, a baleset szemmel láthatólag nem nagyon viselte meg. Épp egy
szivart pöfékelt.

- Beach azt mondja, elestél - mondta Lord Emsworth.

- Csúnyán - ismerte be Gallie. - De ki nem esett volna el, ha a
tökkelütött unokaöccse lerántja két lépcsõfordulón?

- Beach szerint Frederick azért tette ezt, mert valami rossz hírt kapott
a táviratban, amit odaadtál neki.

- Úgy van. Aggie táviratozott.

- Aggie?

- A felesége.

- Azt hittem, Frances a felesége.

- Nem Frances. Niagara.

- Fura egy neve van.

- A szülei érzelmi okokból keresztelték így. Niagara Fallsban voltak
nászúton.

- Aha, igen. Már hallottam Niagara Fallsról. Ahol hordóban szokás átkelni,
igaz? Hát én ebbõl nem kérnék. Rém kényelmetlen lehet, bár idõvel
bizonyára megszokja az ember. És mi volt olyan riasztó abban a
táviratban?

- Aggie azt írta benne, hogy holnapután idejön, és itt is marad.

- Semmi kifogásom.

- De Freddie-nek van kifogása, és meg is mondom, mi az. Odaadta Aggie
kutyáját Valerie Fanshaw-nak.

- Ki az a Valerie Fanshaw?

- Fanshaw ezredes lánya, Marling Hallból. Tudod, az a harsány, integetõs
fickó. Nem találkoztál vele?

- Nem - jelentette ki Lord Emsworth, aki, ha csak tehette, sohasem
találkozott senkivel. - De mi rosszat találhat Frances abban, hogy
Frederick egy kutyát adott ajándékba ennek a fiatal nõnek?

- Nem azt mondtam, hogy `egy kutyát`. Az `õ kutyáját `. Az õ saját, hõn
szeretett farkaskutyáját. Bár talán ezt is el lehetne simítani valahogy,
ha Valerie Fanshaw tésztaarcú és szemüveges volna, de sajnos nem az. A
haja, mint a csurrantott arany, a szeme ibolyakék, ami pedig az alakját
illeti, azt a sok évi vadászat, halászat, lövészet, lovászat - nem
beszélve a golfászatról, úszászatról és teniszészetrõl - sudárrá és
hajlékonnyá tette. Olyan, mint egy szépségkirálynõ, arról pedig talán te
is tudsz, hogy ritka az az ifjú feleség, aki támogatja, ha a férjecskéje a
fenti személyleírású teremtések között vegyül el. Ha Aggie csak egy
pillantást vet Valerie Fanshaw-ra, és megtudja, hogy Freddie kutyákat hint
a lába elé, még az is lehet, hogy elválik tõle.

- Tán csak nem!

- Arrafelé ez könnyen megy. Az amerikai asszonyok úgy válnak, ahogy más
kezet mos.

- Szent egek. És akkor Frederick mit tehetne?

- Hát a lány apja biztosan nem tartaná meg a kutyakeksz- birodalomban.
Szerintem visszajönne ide lakni.

- Mi? Ide, a kastélyba? - fakadt ki Lord Emsworth döbbenten. - Irgalmas
Isten!

- Láthatod, milyen súlyos a helyzet. De már átgondoltam a dolgot,
meghánytam-vetettem eshetõségeinket, és örömmel jelenthetem ki, hogy
rábukkantam a megoldásra. Mielõtt Aggie megérkezik, vissza kell szereznünk
azt a kutyát.

- Megkéred Rosalie Fanshaw-t, hogy küldje vissza?

- Nem éppen. Õ sosem mondana le róla. A kutyát el kell csórni, és itt
jössz be te a képbe.

- Én?

- Ki más? Freddie meg én mozgásképtelenül, kínok közt fetrengünk, Connie-t
pedig aligha kérhetjük meg. Te vagy az egyetlen hadra fogható erõ. Fürge
intellektusod alighanem megsúgta már, mi a teendõd. Mit csinál az, akinek
kutyája van? Utasítja a komornyikot, hogy esténként engedje ki futni
egyet.

- Tényleg?

- Ez elkerülhetetlen. Különben a szõnyegek bánják. Késõ este minden kutyát
kiengednek, mégpedig alkalmasint a hátsó ajtón által.

- Mi van a hátsó ajtón?

- Által.

- Csakugyan? Persze, persze. Valóban.

- Tehát átruccansz Fanshaw-ékhoz - mondjuk, úgy este tíz tájban -,
meglapulsz a hátsó ajtó környékén, míg az állat meg nem jelenik, akkor
pedig szépen visszahozod ide.

Lord Emsworth halálra váltan meredt rá.

- De Galahad!

- Semmi értelme degalahadezni. Ennek meg kell lennie. Ugye nem akarod,
hogy Freddie életének gyökerei kiszáradjanak és elsorvadjanak, igaz? Arról
nem beszélve, hogy hátralevõ életét a kastélyban élje le. Aha; látom,
ettõl összerezzentél. Számítottam rá. A fenébe is, nem olyan nagy dolog,
amit kérek. Csak annyi, hogy álldogálj egy hátsó kertben, aztán csórj el
egy kutyát. Egy gyerek is képes volna rá. Ha nem akarnám titokban tartani
az ügyet, egy barnuskát bíznék meg vele.

- De mi van, ha a kutya nem akar velem jönni? Végül is alig találkoztunk.

- Gondoltam erre. A nadrágszáradat be kell hinteni ánizzsal. A kutyák
a világ végére is elmennek az ánizs után.

- Nincs is ánizsom.

- Beach biztosan tud szerezni. És Beach sosem kérdezõsködik. Bezzeg Connie
fiatalabb, ügyesebb komornyikja bizonyára tele lenne kérdésekkel. Á, Beach
- tette hozzá, mert megnyomta volt a csengõt -, van ánizs a háznál?

- Igen, Mr. Galahad.

- Megkérem, hozzon egy adaggal.

- Igenis, uram.

Ha a kérdés meglepte a komornyikot, ennek nem adta tanújelét. Tapasztalt
inas meglepõdést sohasem tanúsít. Meghozta az ánizst. A megjelölt órában
Lord Emsworth elhajtott Freddie sportkocsiján, és illata az egekig szállt.
Gallie pedig magára maradva újabb szivarra gyújtott, és figyelmét a
`Times` keresztrejtvényére összpontosította.

A koncentrálás azonban nehezére esett. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy
a keresztrejtvények az utóbbi idõben fölöttébb megnehezedtek, õ pedig
alapvetõen Napisten-Rá és Ausztráliai futómadár-Emu típusú ember volt.
Mióta látta a bevetésre induló Lord Emswortht, balsejtelmek és félelmek
marcangolták. Azt kívánta, bárcsak jobban hinne bátyja küldetésének
sikerében. Az élethosszú kapcsolat folyamán régen leszûrte már azt a
tapasztalatot, hogy a családfõ gyönge nádszál, melyben, ha vész közelg,
támaszt keresni dõreség. Ismeretségi körében közszájon forgott, milyen
zsenialitással képes hibázni.

Galahad azon törte a fejét, vajon a rendelkezésére álló melléfogási
lehetõségek bõséges tárházából Lord Emsworth vajon melyiket választja.
Árokba fordul a kocsival? Másik házhoz megy? Vagy egyszerûen mindenestül
elfelejti a feladatot, és az út szélén parkírozva sertésekrõl ábrándozik?
Lehetetlenség volt kitudni. Gallie lelki állapotát annak a tábornoknak
érzelmeihez lehetne hasonlítani, aki zseniális stratégiát eszelt ki, de
kételkedik abban, hogy csapatai képesek-e végrehajtani. A tábornokok ilyen
körülmények között többnyire zaklatottan szokták rágni a bajuszukat;
bizonyára õ is így járt volna el, ha visel bajuszt.

Az ajtó mögül súlyos zihálás hangzott fel. Beach lépett be.

- Miss Fanshaw van itt, uram - jelentette.

Gallie csak futólag találkozott Valerie Fanshaw-val, és az azóta eltelt
idõ alatt a lány elõnyös vonásainak némelyikét már el is felejtette. Most,
hogy újból elõtte állt, Gallie rájött, milyen pontos volt a leírás,
amelyet Lord Emsworth-nek adott róla. Valerie Fanshaw a szó legteljesebb,
legigazabb értelmében egy angyal volt és egy bombázó - röviden: pontosan
az a típus, akinek ifjú férjek a legkevésbé ajándékozhatják feleségük
kedvenc farkaskutyáját.

- Jó estét - mondta Gallie. - Bocsásson meg, hogy nem sietek üdvözlésére,
ahogy az etikett elõírná. Kificamítottam a bokámat.

- Részvétem - mondta Valerie. - Remélem, nem zavarom.

- Szó sincs róla.

- Azt mondtam a komornyiknak, hogy Mr. Threepwoodot keresem, de
elfelejtettem, hogy ketten vannak. Igazából Freddie-hez jöttem.

- Ágyban van. Kificamította a bokáját.

A lány kissé tanácstalan lett.

- Nem keverte össze a szereplõket? - kérdezte. - A bokáját ön ficamította
ki.

- Freddie is.

- Mind a ketten? Miért, mi történt?

- Együtt estünk le a lépcsõn.

- És mi vitte rá magukat?

- Á, semmi, csak úgy. Üzen valamit Freddie-nek?

- Ha nem terhelem vele. Csak annyit, hogy minden rendben van. Említette
önnek, hogy kutyakekszet szeretett volna eladni apámnak?

- Említette.

- Hát beszéltem errõl Papával, és azt mondta, hogy ki fogja próbálni. Nem
hinné, hogy az a keksz megmérgezné szegény oktalan állatokat, és ha már
annyira akarom, rendel belõle.

- Nagyszerû.

- És visszahoztam a kutyát is.

Galahad csak a legszenzációsabb hírek hallatán ejtette ki monokliját.
A lencse most úgy zuhant ki helyérõl, mint egy meteor.

- Hogy mit csinált? - kiáltotta, és újból szemébe nyomta a monoklit, hogy
még tágabbra nyílt szemmel bámulhasson a lányra.

- Délután kaptam tõle egy farkaskutyát, és most visszahoztam.

- Azt akarja mondani, hogy nem kell a kutya?

- Kelleni kellene, de nem tarthatom meg. A szerencsétlennek az volt a
belépõje a házunknál, hogy nyílegyenesen rárontott apám spánieljére, és
szét akarta tépni. Apám él-hal azért a spánielért. "Ki engedte be a házba
ezt a paranoiás fenevadat?" - ordította. Megmondtam, hogy én. "És honnan
szereztél ilyen bestiát?" - üvöltötte. Mondtam, Freddie-tõl kaptam
ajándékba. "Akkor most szépen visszaviszed annak a Freddie-nek, akárki
legyen is!" - ööö...

- Harsogta?

- Igen, harsogta. "És hadd tegyem hozzá - tette hozzá -, hogy most azonnal
megyek, fogom a puskámat, tízig számolok, és ha ez az állat még akkor is
itt van, szétlövöm a fejét, Isten legyen irgalmas a lelkéhez." Szerencsére
vág az eszem; azonnal fölismertem, hogy Papának nincs kedve magához
édesgetni a kutyát, úgyhogy visszahoztam. Azt hiszem, a személyzet épp
vacsoráztatja odalent. Persze hiányozni fog. De hát ugye könnyen jött,
könnyen ment.

Ezt mondván Valerie Fanshaw visszatért Gallie bokájának témájához;
kifejezte abbeli reményét, hogy nem kell amputálni, majd eltávozott.

Ha valaki e pillanatban hozzálátott volna Gallie bokájának amputálásához,
õ talán észre sem veszi, annyira betöltötte gondolatait az öröm, hogy
milyen elképesztõ szerencse érte szeretett unokaöccsét. Ha, mint hitte,
Freddie urzõ angyala idézte elõ a happy endet, mint a bûvész, aki nyulat
varázsol elõ a cilinderbõl, hát Gallie szerette volna megveregetni a
vállát annak az angyalnak, és értésére adni, milyen nagyra becsüli
tevékenységét. A megváltás rejtekutakon jár - mondta magában, és
csöngetett Beachnek egy szódás whiskyért, hogy az alkalmat méltóképp
ünnepelje meg.

Nem csekély idõ telt el, mire óhaja valósággá vált; Beach mentegetõzött is
a késedelem miatt.

- Meg kell mondjam, határtalanul sajnálom, hogy ily soká várattam, Mr.
Galahad. Fanshaw ezredes telefonhívása hátráltatott.

- Úgy látom, ezek a Fanshaw-ék nagyon kultiválnak bennünket ma este.
Tartalmaz a család Fanshawné asszonyt is?

- Úgy tudom, hogy igen, Mr. Galahad.

- Akkor semmi kétség, hamarosan õ is bekukkant. És mit akart az ezredes?

- Õlordságát kereste, de képtelen voltam fellelni a házban.

- Kiment kószálni egyet.

- Csakugyan? Errõl nem volt tudomásom. Fanshaw ezredes azt kérte volna
tõle, hogy holnap reggel békebírói minõségében fáradjon át Marling Hallba.
Mint hallom, az ottani komornyik tetten ért egy betörõt a hátsó ajtónál,
és bezárta a pincébe. Fanshaw ezredes reméli, hogy õlordsága szigorú
ítéletet szab ki majd a bûnözõre.

Gallie monoklija aznap este már másodszor hullott ki helyérõl. Mint
láttuk, az az eshetõség nem aggasztotta, hogy fivére esetleg minden
szerencsétlenség nélkül éli végig az esti kalandot, de ilyesmihez még csak
hasonlóra sem számított. Ez még Clarence-tõl is kimagasló teljesítmény
volt.

- Beach - szólalt meg -, ez új gondolatsort indít el. Maga betörõt
említett.

- Igen, uram.

- Aki Fanshaw-ék hátsó ajtajánál ólálkodott, és most Fanshaw-ék pincéjében
van.

- Igen, uram.

- Nos, akkor jól figyeljen ide. Az a betörõ, akit emleget, nem más, mint
Clarence, Emsworth kilencedik earlje.

- Uram!

- Biztosíthatom. Én vezéreltem Marling Hallba titkos küldetéssel, amelynek
mibenlétét nem áll módomban felfedni, és hogy miként sikerült elfogatnia
magát, azt sosem tudjuk meg. Legyen elég annyi, hogy sikerült, és most
ott ül a pincében. Boros- vagy szenespince?

- Értesüléseim szerint szenes, uram.

- A mi dolgunk tehát, hogy kihozzuk onnan. Ne szóljon semmit. Gondolkodom,
gondolkodom.

Ha egy hétköznapi ember iparkodik kiókumlálni szenespincébe zárt fivére
kiszabadításának tervét, e folyamat többnyire hosszadalmas, és
homlokráncolással, fejvakarással, alkalmankénti ujjpattintgatással jár
együtt, de az olyan férfi esetében, mint Gallie, ez nem így zajlott le.
Nyúlfarknyi idõ elteltével máris képes volt kijelenteni, hogy megvan a
megoldás.

- Beach!

- Uram?

- Menjen fel a hálószobámba, nyissa ki a zsebkendõs fiókot, és találni fog
benne egy üvegcsét, amelyben fehér tabletták vannak. Azt hozza le nekem.

- Igenis, uram. Ez volna az említett üvegcse, uram? - kérdezte Beach
néhány perc múltán visszatérve.

- Ez az. Most még néhány apró, de fontos részlet. Cimborája magának
Fanshaw-ék komornyikja?

- Ismeretségben állunk, uram.

- Akkor nem fog meglepõdni, ha maga váratlanul beállít hozzá?

- Nem hinném, Mr. Galahad. Olykor amúgy is megteszem, ha utam Marling Hall
közelében visz el.

- És ilyen alkalmakkor lecsúszik ez-az, ugyebár?

- Uram?

- Bedobnak egy-két pohárkával, igaz?

- Ó, hogyne, uram. Mindannyiszor megkínál némi frissítõvel.

- Akkor nincs is más hátra, mint az üdvrivalgás. Látja ezt az üvegcsét,
Beach? A benne lévõ anyagnak mind közönségesen Micky Finn a neve. Hallott
róla?

- Nem, uram.

- Igen elismert nyugtatószer az Egyesült Államokban. Amikor legutóbb New
Yorkban jártam, egy kedves barátom, aki bármixer a Nyolcadik Sugárúton,
megdöbbenve vette tudomásul, hogy nem hordok ilyet magamnál. Égre-földre
bizonygatta, hogy enélkül senki sem létezhet. Meg is ajándékozott néhány
tablettával, hangsúlyozva, hogy elõbb-utóbb okvetlenül jól jön majd.
Mostanáig nem volt alkalmam hasznát venni, de azt gondolom, most jött el
az idõ, hogy a szer a segítségünkre siessen. Tud követni, Beach?

- Nem, uram.

- Ugyan, ugyan. Ismeri a módszereimet, hát alkalmazza. Csempésszen egy
pirulát a komornyik italába, és meglátja: menten összecsuklik, mint a
gyönge liliomszál. Innen már sima lesz az útja: megkeresi a pincét,
eloldozza láncairól õlordságát, és szépen hazafuvarozza.

- De Mr. Galahad!

- Mi az?

- Aligha...

- Ne jöjjön nekem felszínes kifogásokkal. Ha Clarence nem szabadul ki
virradat elõtt, ronggyá lesz a neve. Mindenki hátat fordít neki, és ujjal
mutogat rá.

- Igen, uram, de...

- És a dolog másik vetületét se tévessze szem elõl. Ha végrehajtja ezt
a szimpla feladatot, õlordsága hálája nem ismer majd határokat. Degesz
erszények cserélnek majd gazdát. Drága fûszerekkel, ritka kenetekkel,
olajokkal megrakott tevék zörgetnek majd a blandingsi kastély hátsó
kapuján, és címzettként a maga neve lesz feltüntetve. El sem tudja
képzelni, mennyit kaszálhat az ügyön.

Ez nyomatékos érv volt. Beach dupla tokája megszûnt boldogtalanul rezegni.
Szemében kigyúlt az eltökéltség lángja. Olyan komornyiknak látszott, aki
V. Henrik tanácsát megfogadva tigrist utánoz cselekvésiben, inát feszíti,
felszítja vérét, bõsz dühvel álcázza szelíd természetét, szörnyû
tekintetet ád szemének, mely érc ágyúként les ki a fej kapu likán, s oly
félelmesen boltozza a szemöldök, miként vad, pusztító óceán mosta,
rongyolt szikla csügg le erkélyként háborgó töve fölé.

- Igenis, Mr. Galahad - mondta.

*

Gallie ismét elõvette a keresztrejtvényt, és minden eddiginél erõsebb
meggyõzõdésévé vált, hogy a meghatározások szerzõje agylágyulásban
szenved. Idõ múltával súlyos zihálás riasztotta fel szunyókálásából, amely
a vízszintes hetes értelmezésére tett meddõ kísérletek közben vett erõt
rajta. Beach érkezett vissza a frontról, és olyan benyomást keltett, mint
akinek mélyreható spirituális élményben volt része.

- Nos? - így Gallie. - Minden rendben? Simán ment?

- Igen, Mr. Galahad.

- Beadta a normál felnõtt adagot?

- Igen, Mr. Galahad.

- És kiszabadította õlordságát?

- Igen, Mr. Galahad.

- Ez a beszéd. Most hol van?

- Fürdik, Mr. Galahad. Meglehetõsen beszennyezõdött. Kíván még valamit,
uram?

- A világon semmit. Bújjon ágyba, és álma békés legyen. Jó éjt.

- Jó éjszakát, uram.

Eltelt néhány perc, mialatt Gallie a függõleges 12-vel birkózott, s ekkor
magányát olyan látogató zavarta meg, akire nem számított. Nagyon ritkán
fordult elõ, hogy a nõvére, Constance az õ társaságát kereste volna. Attól
eltekintve, hogy idegesen összerázkódott, ha a közelébe került, Constance
nem sokat kommunikált vele.

- Á, helló, Connie - szólította meg. - Értesz a keresztrejtvényekhez?

Lady Constance nem mondta azt, hogy "Pokolba a keresztrejtvényekkel", de
látnivaló volt, hogy csupán a neveltetése tartja vissza ettõl. A
fensõbbséges dühnek abban az állapotában leledzett, amelytõl Lord Emsworth
oly gyakran változott megszeppent kocsonyává.

- Galahad! - mondta. - Nem láttad Beachet?

- Épp az imént csevegtem vele. Miért?

- Fél órája csöngetek neki. Úgy látom, képtelen ellátni a munkáját.

- Clarence említette már, hogy ez a véleményed. Azt mondta, ki akarod
rúgni.

- Ki is fogom.

- Én nem tenném.

- Hogyhogy?

- Utóbb elátkoznád azt a napot.

- Nem értelek.

- Akkor hadd mondjak el egy kis mesét elalvás elõtt.

- Megkérlek, hogy ne idétlenkedj, Galahad. Komolyan mondom, néha úgy
érzem, hogy neked még kevesebb eszed van, mint Clarence-nek.

- A történet - engedte el füle mellett a sértést Galahad - a család
érdekei iránti feudális hûségrõl szól, amelyet nem lehet eléggé nagyra
becsülni. Oly kedvezõ fényben tünteti fel Beachet, hogy szerintem utána te
is egyetértesz majd velem abban: ha a kirúgásáról beszélsz, már megbocsáss
a kifejezésért, csak a szél lebegteti a szádat.

- Te ittál, Galahad?

- Csupán néhány üdvpoharat ürítettem a Komornyik egészségére, akinek neve
legendákban és népdalokban örökre fennmarad. Íme a történet.

Jól adta elõ, egyetlen apró részletrõl sem feledkezve meg, s miközben
ajkain a história mind jobban s jobban kibontakozott, úgy erõsödött Lady
Constance arcán a hamuszürke árnyalat, úgy kezdett mindinkább levegõ után
kapkodni és nyeldekelni, amivel kétségkívül fölkeltette volna bármely
gégész szakorvos szakmai érdeklõdését.

- Hát ennyi - fejezte be Gallie. - Ha netán nem rendített volna meg Beach
önfeláldozó magatartása, ha esetleg nem méltányolnád ördögi ügyességét,
amellyel Micky Finnt csempész mások italába, akkor is be kell látnod:
õrültség volna piros lapot mutatni neki. Nem engedheted meg, hogy
megyeszerte híresztelje Clarence történetét, márpedig azt te is tudod,
hogy ha kirúgod, hónapokig ebbõl fog élni. Ha én lennék a helyedben,
Connie, kétszer is meggondolnám a dolgot.

Elégedett tekintettel méregette a roncsot, aki valaha az õ sudár, délceg
nõvére volt. Tudta olvasni a nyeldeklés üzenetét. Látta, hogy húga éppen
kétszer is meggondolja a dolgot.