J. A. Deutch - A möbius-metró
A metró bonyolult, szellemes hálózata a Park Street-i csúcspontból ágazott szét. Kitérővágány kötötte össze a Lechmere-vonalat az Ashmont-vonallal - erre közlekedtek délnek a szerelvények -, az északra tartó vonalakat pedig a Forest Hill-i vonallal. Harvard és Brooklyn alagúttal kapcsolódott, ez a Kenmore-Alsó állomáson haladt át, csúcsforgalmi időben pedig minden második szerelvényt átirányítottak a Kenmore-szárnyvonalon, vissza Eglestonba. A Kenmore-szárnyvonal Fields Cornernél lépett be a Maverick-alagútba. Két lépcsőben harminc méternyit emelkedett a pálya Copley-Felső és a Scollay tér között; azután megint lefelé tartott, és Boylstonnál belefutott a Cambridge-i vonalba. Az új boylstoni hurok négy szinten hét fővonalat kötött össze. Mint tudjuk, március 3-án helyezték üzembe. Ezután már az egész metrórendszerben bármelyik szerelvény bármely állomásról bármely más állomásra eljuthatott.
Hétköznaponként kétszázhuszonkét vonat közlekedett a teljes hálózatban, mintegy másfél millió utassal. Március 4-én a 86-os számú, Cambridge-dorchester-i szerelvény eltűnt. Kezdetben senki sem hiányolta. Az esti csúcsforgalomban valamivel nagyobb volt a zsúfoltság ezen a vonalon a szokásosnál. De hát ugye, a tömeg, az tömeg! A forgalomirányító táblán a Forest Hill-i remízben este fél nyolc körül keresték ugyan a 86-ost, de csak három nap múlva derült ki, hogy azóta sincs meg. A Milk Street-i kereszteződés forgalomirányítója átszólt a harvardi ellenőrző központba, és az esti hokimeccs után kért egy mentesítő vonatot. A harvardi központ továbbította a hívást a remízbe. A diszpécser erre kiküldte a 87-es szerelvényt, ami este tízig rendesen közlekedett. De a diszpécser sem vette észre, hogy a 86-os hiányzik.
A másnap reggeli csúcsforgalom tetőpontján Jack O'Brien a Park Street-i ellenőrző központból felhívta Warren Sweeneyt a Forest Hill-i remízben, és utasította, hogy küldjön még egy szerelvényt a Cambridge-vonalra. Sweeneynek nem volt nélkülözhető vonata, áttanulmányozta hát a forgalomirányító táblát, hol talál fölösleges szerelvényt és személyzetet. Csak akkor vette észre, hogy előző este Gallagher nem jelentkezett, amikor letette a szolgálatot. Kitette a névtábláját, és hagyott neki egy cédulát. Gallaghernek aznap tízkor kellett ismét szolgálatba lépnie. Sweeney fél tizenegykor lement a táblához, de Gallagher névjegye meg az ő cédulája érintetlenül ott volt. Mérgesen átszólt az ellenőrnek, és megkérdezte, késett-e Gallagher. Az ellenőr azt válaszolta, hogy aznap még nem is látta Gallaghert. Akkor - tudakolta Sweeney -, ki vezeti a 86-os szerelvényt? Néhány perc múlva felfedezte, hogy Dorkin névjegye is kint van még, holott aznap Dorkin szabadnapos. De csak fél tizenkettőkor jött rá, hogy a szerelvény mindenestül eltűnt.
Sweeney a következő másfél órában a telefonhoz ragadt. Sorra faggatta az egész metróhálózat valamennyi diszpécserét, ellenőrét, irányítóját. Fél kettőkor, ebéd után újra kezdte a nyomozást. Háromnegyed ötkor, mielőtt lelépett volna, némileg méltatlankodva jelentette a dolgot a Központi Forgalomirányítónak. Kis híján éjfélig csengtek-bongtak a telefonok valamennyi alagútban, irodában, míg végül a hír elérkezett a vezérigazgató lakására. Hatodikán délelőtt a főkapcsolótábla ügyeletes mérnökének eszébe jutott, hogy az eltűnt vonatnak valami köze lehet a reggeli újságok híreiben szereplő töméntelen eltűnt személyhez. Leadta a sztorit a távirati irodának, és ebédidőben már három lap rendkívüli kiadása volt kint az utcán.
Kelvin Whyte, a metró vezérigazgatója a délután java részét a rendőrséggel töltötte. Kiszálltak Gallagher otthonába, azután Dorkinhoz. Sem a metróvezető, sem a kalauz nem volt otthon 4-én reggel óta. Estefelé már tisztában volt vele a rendőrség, hogy jó háromszázötven bostoni lakos tűnt el a vonattal együtt. Zúgott a hálózat, és Whyte kis híján szívrohamot kapott. De a szerelvény nem volt sehol.
Roger Tupelo, a Harvard Egyetem matematikaprofesszora 6-án este lépett a színre. Telefonon sikerült végre elérnie Whyte-ot a lakásán, és közölte, hogy van valami elgondolása az eltűnt vonattal kapcsolatban. Azután taxin kiment Whyte newtoni házába, és megkezdődött hosszú tárgyalássorozatuk a 86-os szerelvényről.
Whyte értelmes ember volt, jó szervező és volt fantáziája is. - De vesszek meg, ha értem, miről beszél! - tört ki végül. Tupelót nem lehetett kihozni a sodrából.
- Ezt bárki nehezen értené, Mr. Whyte - mondta. - Értem, hogy önt zavarba ejti a dolog. Pedig ez az egyetlen magyarázat. A vonat eltűnt, és eltűntek az utasai is. A metróhálózat azonban zárt rendszer. A vonatok nem párolognak el. Következésképpen a 86-os most is ott van a rendszerben.
Whyte megint felemelte hangját:
- Márpedig én mondom önnek, dr. Tupelo, a vonat nincs a rendszerben! Egyszerűen nincs! Egy hétkocsis szerelvényt, amely négyszáz utast szállít, nem lehet nem észrevenni. Az egész rendszert átfésültük. Azt hiszi talán, hogy el akarom rejteni a vonatot?
- Dehogyis. Kérem, figyeljen kicsit, gondolkozzunk ésszerűen. Tudjuk, hogy 4-én reggel 8.40-kor a szerelvény útban volt Cambridge felé. Az eltűnt személyek közül legalább húszan valószínűleg néhány perccel azelőtt szálltak fel a vonatra a Washington állomáson, további negyvenen Park Street-Alsónál. Néhányan mindkét állomáson kiszálltak. És ez az utolsó adatunk. Akik Kendaltra, a központba, Harvardra tartottak - egy sem ért oda. A vonat nem érkezett meg Cambridge-be.
- Tudom, dr. Tupelo - mondta acsarogva Whyte. - A folyó alatti alagútban a vonat hajóvá változott. Kiúszott az alagútból, és elvitorlázott Afrikába.
- Nem, Mr. Whyte. Most próbálom elmagyarázni. A vonat belefutott egy csomópontba. - Egy csomópontba! - Whyte robbant. - Mi az a csomópont? A hálózatban nincs semmiféle akadály. A vágányokon nincs semmi más, csak a vonatok! Nálunk nem hevernek csak úgy szanaszét a csomópontok!...
- Még most sem érti. A csomópont nem akadály. A csomópont: szinguláris hely. Egy magasabb rendszer origója.
Tupelo magyarázata nemigen világította meg Kelvin Whyte szemében a rejtélyt. De hajnali két órára a vezérigazgató kegyesen engedélyezte Tupelónak, hogy szemügyre vegye az egész hálózat tervrajzát. A professzor hajnalig tanulmányozta a rajzokat. Ivott egy kávét, bekapott valamit, azután visszament Whyte irodájába.
A vezérigazgató épp telefonált. A beszélgetés tárgya a Dorchester-Cambridge alagút Charles folyó alatti átvezető szakaszának tüzetesebb vizsgálata volt. Amikor befejezte a beszélgetést, Whyte lecsapta a kagylót, és dühösen meredt Tupelóra. A matematikus szólalt meg először:
- Azt hiszem, az új hurok volt az oka.
Whyte megmarkolta íróasztala szélét, és némán jártatta végig eszét a szótárán, míg udvarias szavakra lelt.
- Dr. Tupelo - szólalt meg végül -, egész éjjel fent voltam, és az ön elméletén törtem a fejemet. Egyáltalán nem értem. Nem tudom, mi köze ehhez a boylstoni huroknak.
- Emlékszik, mit mondtam az este a hálózatok konvexitásáról? - kérdezte csöndesen Tupelo. - Emlékszik a Möbius-szalagra... az egy felületű, egyélű síkra(? És erre emlékszik?...
Kivett a zsebéből egy kis Klein-palackot, és az íróasztalra tette.
Whyte hátradőlt székében, és szótlanul bámult a matematikusra. Arcán gyors egymásutánban háromféle érzelem tükröződött: harag, zavar és végső kétségbeesés. Tupelo folytatta
- Mr. Whyte, a metrórendszer szédületesen komplex topológiai hálózat. Komplex volt már azelőtt is, hogy beállították a boylstoni hurkot, és a konvexitása igen magas rendű. Ennek a huroknak a beiktatásával azonban a hálózat tökéletesen egyedülálló. Én nem értem teljesen, de a helyzet valószínűleg a következő: a hurok a teljes rendszer konvexitását annyira magasrendűvé fokozta, hogy én már ki sem tudom számítani. Gyanítom, hogy a konvexitása végtelen.
A vezérigazgató kábultan hallgatott. Szeme valósággal rátapadt a kis Klein-palackra. - A Möbius-szalag - magyarázta Tupelo - szokatlan tulajdonságokkal rendelkezik, mert van egy szinguláris helye. A Klein-palack, amelynek két szinguláris helye van, önmagában foglaltatik. A topológusok ismernek olyan felületeket, amelyeknek ezer szinguláris helyük van, és ezeknek a tulajdonságaihoz képest mind a Möbius-szalag, mind a Klein-palack egyszerűnek látszik. Ám egy végtelen konvexitású hálózatnak szükségképpen végtelen számú szinguláris helye van. El tudja tehát képzelni, milyen sajátságai lehetnek ennek a rendszernek?
Hosszú csend következett. Azután megint Tupelo szólalt meg:
- Én sem tudom elképzelni. Az igazat megvallva, a boylstoni hurokkal rendelkező rendszer szerkezete meghaladja a felfogóképességemet. Csak találgatásra hagyatkozhatom. Whyte felemelte tekintetét az íróasztalról, méghozzá épp egy olyan pillanatban, amikor szívében a harag volt az uralkodó érzés.
- És maga még matematikusnak nevezi magát, Tupelo professzor?!
Tupelo majdnem elnevette magát. A helyzet kimondhatatlanul komikus volt. Kényszeredetten elmosolyodott, úgy mondta:
- Én nem vagyok topológus, Mr. Whyte. Ezen a téren magam is laikus vagyok - alig értek többet hozzá, mint ön. A matematika hatalmas vadászterület. Én történetesen algebrista vagyok.
A nyílt beszéd hallatán Whyte némileg fölengedett.
- Nos - szólalt meg végül -, ha ön sem ért hozzá, akkor talán egy topológussal kellene értekeznünk. Van ilyen Bostonban?
- Igen is és nem is - felelte Tupelo. - A világ legjobb topológusa pillanatnyilag bostoni egyetemen van.
Whyte a telefon után nyúlt.
- Hogy hívják? - kérdezte. - Felhívom.
- Merrit Turnbull. De nem találja meg. Három napja keresem.
- Nincs a városban? - kérdezte Whyte. - Érte küldünk... rendkívüli szükségállapot - Nem tudom. Turnbull professzor agglegény. Egyedül él, a klubjában lakik. 4-én reggel óta nem látták.
Whyte azonnal kapcsolt.
- A vonaton utazott? - kérdezte feszülten.
- Nem tudom - felelt a matematikus. - Ön mit gondol?
Hosszú csönd. Whyte tekintete Tupelo meg az íróasztalon álló üvegtárgy között repdesett.
- Nem értem - jelentette ki végül. - Felkutattuk a metróhálózat minden négyzetmilliméterét. A szerelvénynek egyszerűen nem volt hol kikerülnie a rendszerből.
- Nem is került ki. Most is a rendszerben van - mondta Tupelo.
- Hol?
Tupelo vállat vont.
- A vonat számára valójában nincs "hol". Az egész hálózatban nincs valóságos "hollét". Minden pontja kettős értékű, vagy annál is több.
- Hogy találhatjuk meg?
- Azt hiszem, sehogy - mondta Tupelo.
Megint hosszú hallgatás következett, amit végül Whyte hangos kiáltása tört meg. Hirtelen felállt, és a szoba túlsó sarkába hajította a Klein-palackot.
- Maga megőrült, professzor! - ordította. - Ma éjfél és holnap reggel hat óra között valamennyi szerelvényt kihozzuk az alagutakból. Leküldök háromszáz embert, átfésülik a teljes vágányhálózatot - lépésről lépésre mind a száznyolcvanhárom mérföldet. Megtaláljuk a szerelvényt! Most pedig elnézést, dolgom van. - És vadul bámult Tupelóra.
Tupelo kiment a vezérigazgatós irodából. Fáradt volt, tökéletesen kimerült. Gépiesen ment végig a Washington Streeten, az Essex-állomás felé. A lépcsőn lefelé menet félúton hirtelen megtorpant, és lassan körülnézett. Azután megint felment az utcára, és taxit hívott. Otthon megivott egy dupla adag whiskyt, és belezuhant az ágyba.
Délután 3.30-kor megtartotta "Tér- és gyűrűalgebra" című előadását az egyetemen. A Bíbor-bárban bekapott valamit vacsorára, azután hazament, és újra nekilátott a rendszer elemzésének. Végső eredményre nem jutott, csak egy-két figyelemre méltó következtetésre. Tizenegykor felhívta Whyte-ot a Központi Forgalomirányítóban.
- Gondolom, talán szükségük lesz rám ma éjjel a vizsgálatnál - mondta. - Lemehetek? A vezérigazgató nem épp a legudvariasabban fogadta Tupelo ajánlkozását. Utalt rá, hogy a Társaság maga is megoldja apró-cseprő problémáit, semmi szükség kelekótya professzorok segítségére, akik szerint teljes metrószerelvények egyszerűen átszöknek a negyedik dimenzióba. Tupelo tudomásul vette a barátságtalan választ, és lefeküdt. Hajnali négy óra tájban felcsöngette a telefon. Kelvin Whyte hívta, méghozzá ugyancsak alázatosan.
- Talán kissé elhamarkodtam a dolgot az este, professzor - hebegett Whyte. - Végül úgy gondolom, mégiscsak segíthetne nekünk. Le tudna jönni a Milk Street-i állomásra? Tupelo nyomban ráállt. Meglepetésére egyáltalán nem érzett semmiféle örömöt. Taxit hívott, és fél óra sem telt bele, ott volt a megbeszélt helyen. Az első lépcsősor alján, az állomás felső szintjén észrevette, hogy az alagút fényesen ki van világítva, mint amikor a metró rendesen közlekedik. A peron azonban néptelen volt, csak a túlsó végén dugta össze fejét hét férfi. Ahogy Tupelo közeledett feléjük, meglátta, hogy a hétből kettő rendőr. A peron mellett a síneken egy egykocsis vonat állt. Elülső ajtaja nyitva, a kocsi fényesen kivilágítva, de utasa egy sem. Whyte meghallotta a matematikus lépteit, és zavartan üdvözölte.
- Köszönöm, hogy idefáradt, professzor - mondta, miközben kezet nyújtott. - Uraim, bemutatom dr. Roger Tupelót, a Harvard Egyetem professzorát. Professzor úr, bemutatom az urakat: Mr. Kennedy, a Társaság főmérnöke, Mr. Wilson, a polgármester úr megbízottja, Gannot doktor úr az Irgalmasok Kórházából. - A kocsivezető meg a rendőrök bemutatásával már nem vesződött Whyte.
- Örvendek - bólintott Tupelo. - Van valami eredmény, Mr. Whyte?
A vezérigazgató zavart pillantásokat váltott a többiekkel, - Nos... igen, dr. Tupelo válaszolt nagysokára. -Valami eredmény van, azt hiszem.
- Látták a vonatot?
- Igen - mondta Whyte. - Illetve jóformán látták. Annyit mindenesetre tudunk, hogy itt van valahol az alagútban. - A többi hat rábólintott.
Tupelót egyáltalán nem lepte meg, hogy a vonat ott van. Végtére a rendszer zárt. - Lenne szíves elmondani, mi történt? - kérdezte.
- Vörös jelzést kaptam - mondta a kocsivezető. - Épp, mikor kifutottunk a Copley-csomópontról.
- A sínekről eltávolítottuk valamennyi szerelvényt - magyarázta Whyte -, csak ez az egyetlen kocsi maradt bent. Valamennyien rajta voltunk, végigjártuk az egész hálózatot, az eltartott vagy négy óra hosszat. Amikor Edmunds, a kocsivezető vörös jelzést kapott a Copley-csomópontnál, természetesen megállt. Azt hittem, elromlott a lámpa, és utasítottam, hogy menjen tovább. De akkor meghallottuk, hogy egy másik szerelvény megy át a csomóponton.
- Látták is? - kérdezte Tupelo.
- Nem láthattuk. A lámpa épp kanyar után van. De valamennyien hallottuk. A vonat kétségtelenül áthaladt a csomóponton. És csak a 86-os lehetett, mert a mi kocsinkon kívül más nem volt a síneken.
- Azután mi történt?
A lámpa sárgára váltott, és Edmunds továbbment.
- Követte a másik vonatot?
- Nem. Nem tudtuk biztosan, merre ment. Valószínűleg tévedtünk.
- Mikor történt ez?
- Először 1.38-kor...
- Aha - mondta Tupelo -, ezek szerint megismétlődött...
- Igen. De persze nem ugyanott. A Déli pályaudvar közelében megint piros lámpához értünk, 2.15-kor. Azután 3.28-kor...
Tupelo félbeszakította:
- És 2.15-kor látták a vonatot?
- Akkor még csak nem is hallottuk. Edmunds megpróbálta utolérni, de nyilván áttért a boylstoni hurokra.
- Mi történt 3.28-kor?
- Megint vörös jelzést kaptunk. A Park Street-i megálló közelében. És hallottuk, hogy előttünk jár a vonat.
- De látni nem látták?
- Nem. Ott a lámpa után kissé lejt a pálya. De valamennyien hallottuk. Csak azt az egyet nem értem, professzor, hogyan lehetséges, hogy a vonat öt napja közlekedik a hálózatban, és senki sem látta a...
Whyte szava elhalt, jobb keze felemelkedett, és csendet parancsolt. A távolban a sebesen gördülő vonat mély, fémes robaja hirtelen éles, hangos kerékcsikorgással fokozódott. A peron érezhetően beleremegett, ahogy alattuk elhaladt a vonat.
- Most elkaptuk! - kiáltott Whyte. - Épp az odalent állók mellett ment el! - És már rohant is az alsó szintre vezető lépcső felé. A többiek a nyomában, Tupelo kivételével. Ő előre tudta, mi lesz. Úgy is történt. Whyte még ott sem volt a lépcsőnél; egy rendőr bukkant fel az alsó szintről.
- Látták?! - kiáltotta.
Whyte megtorpant, a többiek is.
- Látták azt a vonatot? - kérdezte újra a rendőr, a lépcsőn pedig még két rohanó férfi bukkant fel.
- Mi történt? - tudakolta Wilson.
- Maguk nem látták? - mordult rájuk Kennedy.
- Hogy láttuk volna? - kérdezte a lenti rendőr. - Hisz ott ment, fent. - Dehogyis itt! - ordított Whyte. - Odalent!
A fenti hét dühösen meredt a lenti háromra. Tupelo Whyte mellé lépett. - A vonat nem látható, Mr. Whyte - mondta halkan.
Whyte hitetlenül bámult rá.
- De hisz maga is hallotta. Ott ment el, épp alattunk...
- Beszállhatnánk a kocsiba, Mr. Whyte? - kérdezte Tupelo.
- Azt gondolom, nem ártana, ha elbeszélgetnénk egy kicsit.
Whyte némán bólintott, azután a lenti rendőrhöz meg a társaihoz fordult.
- Csakugyan nem látták? - rimánkodott.
- Hallottuk - mondta a rendőr. - Ott ment el, fent, arrafelé, azt hiszem - mutatta hüvelykujjával az irányt.
- Menjen le, Maloney - utasította az egyik fenti rendőrt. Maloney rendőr megvakarta a kobakját, sarkon fordult és lement. A másik kettő követte. Tupelo a fenti csoport élén belépett a peron mellett várakozó kocsiba. Leültek, hallgattak. Mindannyian a matematikusra szegezték szemüket, és várták a kinyilatkoztatást.
- Önök nem azért hívtak engem ide hajnalban, hogy elmeséljék: megtalálták az eltűnt szerelvényt - kérdezte Tupelo, és Whyte-ra nézett. - Volt már az előbbihez hasonló eset máskor is?
Whyte fészkelődött ültében, és összenézett a főmérnökkel.
- Hát nem egészen - mondta azután kitérően. - De azért történt egy-két furcsa eset. - Például? - vakkantott Tupelo.
- Például a vörös jelzések. A Kendaltnál szolgálatot teljesítő őr ugyanakkor látta a vörös jelzést, mint mi a Déli pályaudvarnál.
- Azután?
- Mr. Sweeney Forest Hillről felhívott engem Park Street-Alsón. Épp két perccel azután hallotta ott a vonatot, mint mi a Copley-csomópontnál. Huszonnyolc mérföld távolságban.
- Ami azt illeti, dr. Tupelo - szólalt meg Wilson -, az elmúlt négy óra alatt több tucat ember látott vörös jelzést, vagy hallotta a vonatot, vagy mindkettőt. Úgy rémlik, egyszerre több helyen is van.
- Van is - mondta Tupelo.
- Egyre-másra futnak be a jelentések az őröktől, akik látják a vonatot - mondta a főmérnök. - Illetve nem kifejezetten látják, csak majdnem. Néha egyszerre két-három helyen is, a legkülönbözőbb pontokon, de egyidőben. Egész bizonyosan a síneken van. Talán szétkapcsolódtak a kocsik.
- Valóban olyan biztos benne, Mr. Kennedy, hogy a vonat a síneken van? - kérdezte Tupelo.
- Efelől semmi kétség - mondta a főmérnök. - Az erőműtelep dinamométerei mutatják, hogy fogyasztja az áramot. Egész éjjel fogyasztotta. Úgyhogy 3.30-kor kikapcsoltuk az energiaszolgáltatást.
- És mi történt?
- Semmi - mondta Whyte. - Az égvilágon semmi. Húsz percig szünetelt az áramszolgáltatás. Ezalatt az alagutakban tartózkodó kétszázötven ember közül senki sem látott vörös jelzést, senki sem hallotta a vonatot. De alig öt perce volt újra bekapcsolva az áram, már befutott két jelentés is - egy Arlingtonból, egy Eglestonból.
Hosszú hallgatás követte Whyte szavait. Odalent az alagútban valaki kiáltott. Tupelo az órájára nézett. 5.20-at mutatott.
- Vagyis röviden, dr. Tupelo - mondta végül a vezérigazgató -, kénytelenek vagyunk beismerni, hogy mégiscsak lehet valami az ön elméletében. - A többiek némán rábólintottak.
- Köszönöm, uraim - biccentett Tupelo. Az orvos köhintett.
- Ami az utasokat illeti... - kezdte -, van valami elképzelése arról, hogy... - Nincs - szakította félbe Tupelo.
- Mit tegyünk, professzor? - kérdezte a polgármester megbízottja. - Nem tudom. Mit tehetnek?
- Mr. Whyte-tól úgy hallom - folytatta Wilson -, hogy a vonat... hogy is mondjam... nos, átlépett egy másik dimenzióba. Valójában nincs is a hálózatban. Egyszerűen eltűnt. Így van?
- Így is mondhatjuk.
- És ez a... nos, ez a sajátos magatartás bizonyos matematikai sajátságok következménye, amelyek az új boylstoni hurokkal kapcsolatosak?
Így van.
- És mit tehetnénk, hogy a vonatot visszahozzuk... khm... ebbe a dimenzióba?
- Tudtommal semmit.
Wilson most már belelendült.
- Ez esetben, uraim, világos a teendőnk - mondta. - Először is le kell zárnunk az új hurkot, nehogy megismétlődjék ez a fantasztikus eset. Azután, mivel az eltűnt vonat valóban eltűnt, mindenféle vörös jelzés és zörej ellenére újból normálisan üzemeltethetjük a metróhálózatot. Összeütközéstől semmi esetre sem kell tartanunk - amitől ön, Mr. Whyte annyira rettegett. Ami pedig az eltűnt vonatot és utasait illeti... - Egy legyintéssel a végtelenbe küldte őket. - Egyetért velem, Tupelo professzor? - fordult a matematikushoz.
Tupelo lassan ingatta fejét.
- Nem teljesen, Mr. Wilson. Kérem, ne feledje, hogy én sem fogom fel teljesen a történteket. Sajnálatos módon pillanatnyilag senkit sem találhatunk, aki kielégítő magyarázattal szolgálhatna. Az egyetlen ember, aki ezt megtehetné, Turnbull professzor a Műegyetemről, ő pedig az eltűnt vonaton utazott. De akárhogyan is, az én megállapításaimat ellenőriztetnünk kell megbízható topológusokkal. Jó néhánnyal összehozhatom önöket. Ami pedig az eltűnt vonat megtalálását illeti, annyit mondhatok, nem tartom reménytelennek. Végleges valószínűség van rá, az én megítélésem szerint, hogy a vonat a hálózat nem térbeli szakaszából, ahol jelenleg tartózkodik, idővel visszatér a térbeli szakaszba. Mivel a nem térbeli szakasz tökéletesen hozzáférhetetlen, sajnos semmit sem tehetünk a visszatérés előmozdítására, még csak meg sem jósolhatjuk, mikor vagy hogyan fog bekövetkezni. De ha kiiktatják a boylstoni hurkot, a visszatérés lehetősége megszűnik. Épp a rendszernek ez a szakasza biztosítja a rendszer lényegi szingularitását. Ha a szinguláris helyeket megszüntetik, a vonat soha vissza nem térhet. Világos?
Világos ugyan nem volt, de a hét hallgató csöndesen bólintott. Tupelo folytatta:
- Ami a metrórendszer üzemeltetését illeti, amíg a vonat a hálózat nem térbeli szakaszában tartózkodik, én csak úgy közölhetem önökkel a tényeket, ahogyan én látom: a belőlük következő súlyos döntést az önök ítéletére bízom. A térbeli szakaszba való visszatérés időpontja és helye meghatározhatatlan, mint már említettem. Azonkívül mintegy ötven százalék valószínűséggel számíthatunk arra, hogy amikor visszatér, rossz vágányra kerül. Akkor persze elkerülhetetlen lesz az összeütközés.
- Hogy ezt a lehetőséget, kiküszöböljük - szólalt meg a főmérnök -, nem hagyhatnánk az ön javaslata értelmében nyitva a boylstoni hurkot, csak épp úgy, hogy nem küldünk át rajta szerelvényeket? Ez esetben ha az eltűnt vonat belép a hurokba, nem találkozhat más szerelvénnyel.
- Ez az óvatossági intézkedés nem lenne eredményes, Mr. Kennedy - felelte Tupelo. - A vonat ugyanis a hálózat bármely részén felbukkanhat. Az igaz, hogy a rendszer az új huroknak köszönheti topológiai bonyolultságát, de mivel a hurok a rendszerben van, most már az egész rendszernek végtelen a konvexitása. Más szóval, a kérdéses topológiai sajátosság a hurokból ered, de az egész rendszerre kiterjed. Ne feledje, hogy a vonat először a Park Street és a Kendalt állomások között haladt át, több mint három mérföldre a huroktól. Még egy kérdésre óhajtanak nyilván választ. Amennyiben elhatározzák, hogy amíg a vonat elő nem kerül, tovább üzemeltetik a rendszert, a boylstoni hurokkal együtt - megtörténhet-e ugyanaz egy másik szerelvénnyel? Nem vagyok egészen bizonyos benne, de úgy gondolom, hogy nem. Azt hiszem, itt kizáró elv érvényesül, vagyis egyszerre csak egy vonat foglalhatja el a hálózat nem térbeli szakaszát.
Az orvos felállt.
- Dr. Tupelo - kezdte félénken -, amikor a vonat előkerül, az utasok...
- Nem tudom, mi van az utasokkal - vágott közbe Tupelo. - A topológia elmélete ilyen kérdésekre nem terjed ki. - Gyorsan végignézett a hét elgyötört, töprengő arcon. - Nagyon sajnálom, uraim - mondotta kissé szelídebben. - Egyszerűen nem tudom. - És Whyte-hoz fordulva hozzátette: - Azt hiszem, ma már nemigen tudok önöknek segíteni. Ha szükségük lenne rám, tudják, hol érhetnek el. - Azzal sarkon fordult, kilépett a kocsiból, és felment a lépcsőn. Odafent már hajnalfény ömlött el az utcán, szétoszlatta az éjszaka árnyait.
A magányos metrókocsiban rögtönzött értekezletről nem emlékezett meg a sajtó. A sötét, bonyolult alagútrendszer éjszakai tapasztalatairól sem. Az elkövetkező hét során Tupelo még négy, ezúttal szabályosabb értekezleten vett részt, Kelvin Whyte és néhány városi tisztviselő társaságában. Két értekezleten topológusok is megjelentek. Bostonba hozatták Philadelphiából Ornsteint, Chicagóból Kashtát, Los Angelesbol Michaelist. A matematikusok sehogyan sem tudtak közös nevezőre jutni. Hármójuk közül egy sem támogatta Tupelo következtetéseit, noha Kastha utalt rá, hogy esetleg lehet bennük valami. Ornstein arra a megfontolásra jutott, hogy véges hálózatnak nem lehet végtelen konvexitása, habár ezt a tételt nem tudta bizonyítani, és nem is tudta kiszámítani a metróhálózat konvexitását. Michaelis azt a véleményt hangoztatta, hogy az egész ügy kacsa, és semmi köze a hálózat konvexitásához. Szentül állította, hogy ha a vonat a rendszerben van, akkor a rendszer szükségképpen nyitott, vagy legalábbis egy alkalommal kinyílt.
De minél mélyebbre ásott Tupelo a probléma elemzésében, annál jobban meggyőződött kezdeti analízise helyességéről. Topológiai szempontból a metróhálózat hamarosan több értékű rendszerek valóságos családjára engedett következtetni, mindegyiken belül végtelen számú végtelen diszkontinuitással. De ezeknek az új, térbeli - téren felüli rendszereknek a végső elemzésére valahogyan mégsem tudott rábukkanni. Csak egy hétig szentelte teljes figyelmét a témának. Ezután egyéb kötelezettségei arra kényszerítenék, hogy tegye félre az analízist. Elhatározta, hogy a tavasz folyamán, amikor már nem lesznek előadásai, újra visszatér a tárgyhoz.
Közben a metróhálózat működött, mintha mi sem történt volna. A vezérigazgatónak meg a polgármester megbízottjának valahogy sikerült elfelejtenie a vizsgálat éjszakáját, legalábbis újraértékelték az akkor látottakat, illetve nem látottakat. A sajtó és a közönség vad találgatásokba bocsátkozott, és szüntelenül nyaggatták Whyte-ot. Az eltűntek hozzátartozói számos pert indítottak a metrótársaság ellen. Az állam közbelépett, és alapos vizsgálatra készült. A kongresszusban vádló szónoklatok hangzottak el. Tupelo elméletének eltorzított Változata valahogy kiszivárgott, és megjelent az újságokban. Nem vette tudomásul, úgyhogy hamarosan elfelejtették.
Teltek-múltak a hetek, már egy hónap is eltelt. Az állami vizsgálat befejeződött. Az újságokban a metrósztori az első oldalról a másodikra került, azután a huszonharmadikra, azután eltűnt teljesen. Az eltűnt személyek nem tértek vissza. Többnyire már nem is hiányoztak senkinek.
Április közepén Tupelo megint metróval utazott, a Charles Streettol Harvardig. Mereven ült az első kocsi elejében, figyelte a síneket meg a szürke alagútfalakat, amint a vonatra zúdultak. Kétszer kapott a vonat vörös jelzést és megállt; Tupelo azon tűnődött, vajon csakugyan előttük van-e a másik vonat, vagy egyszerűen a téren túl. Félig-meddig remélte, kíváncsian, hogy kizárásos elmélete téves, és hogy a vonat, amin utazik, átléphet a térfeletti szakaszba. De idejében megérkezett Harvardra. Az összes utas közül csak találta izgalmasnak az utazást.
A következő héten megint rászánta magát, hogy metrón utazik, azután megint. Kísérletei sikertelenek voltak, és sokkal kevésbé izgalmasak, mint április közepén az első. Tupelo már-már kételkedett analízise helyességében. Májusban már megint rendszeresen metrón közlekedett Beacon Hill-i lakása és harvardi intézete között. Agya már nem száguldott a vonat előtt kuszálódó vágányútvesztőben. Nyugodtara olvasta a reggeli lapot vagy a Matematikai Szemlét.
Aztán egy reggel felnézett az újságból, és érzett valamit. Elhessegette a pánikot, és gyorsan kinézett a jobb oldali ablakon. A vonat fényében látszott a mellettük elszáguldó fal fekete-szürke csíkja. Szokásos acél-disszonanciájukat dalolták a sínek. A vonat megkerült egy kanyart, és keresztezett egy ismerős csomópontot. Tupelo gyorsan felidézte, amint a Charles Streetnél beszállt a vonatba, Kendallnál észrevett a jégszínház plakáton a lányt, találkozott a központi pályaudvarra befutó, délre tartó szerelvénnyel.
A mellette ülő utasra nézett; ételhordót tartott az ölében. Más üdéseken is ültek, sokan álltak, és a szíjakba kapaszkodtak. Egy tésztaképű fiatalember az elülső ajtó mellett cigarettázott a tilalom ellenére. Mögötte az ülésen két lány valami táncestről fecsegett. Előtte egy fiatalasszony a kisfiával pörölt. Az asszony előtti ülésen egy férfi újságot olvasott. Feje fölött egy hirdetés a floridai narancs dicséretét zengte.
Tupelo a két üléssel odébb ülő férfira nézett, és leküzdötte feltörő rémületét. Szemügyre vette a férfit. Mi ez? Barna, a haja őszül, feje gömbölyű, arca sápadt, vonásai jelentéktelenek; vastag a nyaka, tarkóját benőtte a haj, ráférne már a nyiratkozás; szürke, csíkos öltöny van rajta. Míg Tupelo figyelte, a férfi elhessegetett a bal füléről egy legyet. Kissé ingott a vonat mozgásának ütemére. Újságját középen függőlegesen összehajtotta. Az újság! De hiszen ez márciusi újság!
Tupelo tekintete átugrott a mellette ülő férfira. Az ételhordó alól kilátszott egy újság. Mai. Megfordult ültében, hátranézett. Egy fiatalember kezében újság, a sportrovatnál nyitva. A dátum: március 4. Tupelo tekintete fel-alá száguldozott a kocsiban. Vagy tucatnyi utasnál látott tízhetes újságot.
Tupelo kiugrott az ülésből. A mellette ülő férfi elnyomott egy káromkodást, ahogy a matematikus átbotladozott a lábán. Egy ugrással átszelte a fülkét, és meghúzta a fogantyút az ablak fölött. Hatalmas fékcsikorgás közepette állt meg a vonat. A riadt utasok ellenséges tekintetekkel bombázták Tupelót. A kocsi végében felpattant az ajtó, berontott egy magas, szikár, kék egyenruhás férfi. Tupelo szólalt meg elsőnek:
- Mr. Dorkin? - kiáltott rá.
A kalauz megtorpant, és eltátotta a száját.
- Súlyos baleset történt, Dorkin - mondta hangosan Tupelo, hogy elnyomja az utasok egyre zajosabban megnyilvánuló felháborodását. - Azonnal hívja ide Gallaghert.
Dorkin felnyúlt, és négyszer meghúzta a kötelet.
- Mi történt? - kérdezte.
Tupelo mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Most ő kérdezett:
- Hol volt, Dorkin?
A kalauz bambán nézett rá.
- A következő kocsiban, de...
Tupelo félbeszakította. Órájára pillantott, és rákiáltott az utasokra: - Kilenc óra lesz tíz perc múlva, és május 17-e van!
A közlés egy pillanatra elhallgattatta a morajt. Az utasok riadtan összenéztek. - Nézzenek az újságokra! - kiabálta Tupelo. - Az újságokra!
Az utasok megint zúgtak. Ahogy felfedezték egymás újságját, a lárma fokozódott. Tupelo megfogta Dorkin karját, és a kocsi végébe vezette.
- Hány óra? - kérdezte.
Dorkin az órájára nézett.
- 8.21 - mondta.
- Nyissa ki az ajtót - mutatott előre Tupelo. - Engedjen ki. Hol itt a telefon?
Dorkin engedelmeskedett. Vagy száz méterrel előbbre, egy falifülkében volt a telefon. Tupelo kiugrott, és végigszáguldott a kocsi és a fal közötti keskeny ösvényen.
- Központi Forgalomirányító! - kiáltott rá a telefonközpontosra. Várt néhány másodpercig, azután látta, hogy a vonatuk mögött vörös jelzésre megállt egy szerelvény. Reflektorfények pásztázták az alagutat. Meglátta, amint Gallagher futva közeledik a 86-os vonat túlsó oldalán. - Kapcsolja Whyte-ot! - parancsolta Tupelo, amikor jelentkezett a Központi Forgalomirányító. - Életveszély!
Csend a vonalban. Mellette a kocsikból hangok hallatszottak - harag, félelem, hisztéria hangjai.
- Halló! - ordított a kagylóba Tupelo. - Halló! Életveszély! Kapcsolja Whyte-ot!
- Átveszem - hallatszott egy férfihang a vonalban. - Whyte foglalt.
- Visszajött a 86-os! - kiáltott Tupelo. - A központ és Harvard között van. Nem tudom, mikor tért vissza. Én tíz perce a Charles Streetnél szálltam be, és csak egy perce vettem észre.
A vonal túlsó végén a férfi olyan hangosan hördült fel, hogy tán még a 86-oson is meghallották.
- Az utasok?... - kérdezte rekedten.
- Mind rendben, már aki itt van - mondta Tupelo. - Néhányan biztos kiszálltak Kandallnál és a központnál.
- Hol voltak?
Tupelo leejtette a hallgatót, rábámult, a szája tátva maradt Azután odavágta a villára, és visszarohant a nyitott kocsiajtóhoz.
Nagy sokára helyreállt a rend, és fél óra múlva a vonat folytatta útját Harvard felé Az állomáson a rendőrség védőőrizetbe vette valamennyi utast. Időközben Whyte is befutott, már várta a vonatot. Tupelo a peronon találkozott vele.
Whyte ernyedten intett az utasok felé.
- Csakugyan semmi bajuk? - kérdezte.
- Semmi a világon - mondta Tupelo. - Nem is tudnak róla, hogy eltűntek.
- És Turnbull professzor? - kérdezte a vezérigazgató.
- Nem láttam. Valószínűleg kiszállt Kendallnál, mint mindig.
- Elég baj - mondta Whyte. - Szeretném látni.
- Hát még én! - mondta Tupelo. - Mellesleg most aztán itt az ideje, hogy lezárják a boylstoni hurkot.
- Már késő - mondta Whyte. - A 143-as szerelvény huszonöt perccel ezelőtt Egleston és Dorchester között eltűnt.
Tupelo Whyte mögé bámult, végig a síneken.
- Meg kell találnunk Turnbullt - mondta Whyte. Tupelo Whyte-ra nézett, és fanyarul elmosolyodott.
- Gondolja, hogy Turnbull valóban Kendaltnál szállt ki a vonatból? - kérdezte.
- Hát persze! - vágta rá Whyte. - Hol máshol.
Borbás Mária fordítása
( A geometriában a görbült terek megértésére szokták példaként bemutatni a Möbius-szalagot. Ez akkor keletkezi, ha egy papírlapot 180(-os szögben megcsavarunk, és a két végét összeragasztjuk. Meghökkentő tulajdonsága, hogy bár két oldala van, mégis egyoldalú felület, széle pedig egy csomó nélküli görbe vonal. Az ilyen szalagon a szélével párhuzamosan húzott vonal önmagába tér vissza, tehát határtalan. A szalagon sétáló légynek nem kell átmásznia a szalag szélén, enélkül is eljuthat a szalag bármely pontjára. Az ilyen teret végigutazó vándor teste megfordul, jobb oldala az végén a baloldalt lesz, bal oldala pedig jobboldalt.
Novellánk írójának ez a különös tulajdonságú szalag adta az alapötletet. A Möbius-szalaghoz hasonló térben haladó metro - ha volna ilyen! - valóban eltűnhetne a szemünk elől, utasainak jobb és bal oldala felcserélődne.