NNCL1081-464v1.0 A CHERUBION FANTASY EXKLUZÍV sorozatban eddig megjelent: 1. John Caldwell: KÁOSZ A Káosz Szava / A Káosz Szíve 2. KARD ÉS BOSZORKÁNYSÁG Fantasy novellák és kisregények 3. Jeffrey Stone: A HAJNAL TRILÓGIÁJA A Hajnal Lovagja / A Hajnal Királynője / A Hajnal Hadura 4. FÉNYHOZÓ Fantasy novellák és kisregények 5. John Caldwell: A KÁOSZ PAPJA A Káosz Éve / A Káosz káosza / A Káosz elszabadul 6. KALANDOROK Fantasy novellák és kisregények 7. BOSZORKÁNYOK Fantasy novellák és kisregények 8. DÉMONOK Fantasy novellák és kisregények 9. LIDÉRCEK Fantasy novellák és kisregények 10. HALÁLOSZTÓK Fantasy novellák és kisregények 11. William Glendown: LENDHORNI KÜLDETÉS Lendhorn / Boszorkányátok / A Kívánság Tükre 12. HOLTAK SEREGE Fantasy novellák és kisregények 13. SÁRKÁNYOK Fantasy novellák és kisregények 14. Jeffrey Stone: AZ ÉJ TRILÓGLÚA Harc az Éj Kövéért / Az Éj Kardja / Az Ej Istene 15. DÉMONHERCEGNŐ Fantasy novellák és kisregények DÉMONHERCEGNŐ Fantasy novellák és kisregények A cím angolul: Démon Princess Ali rights reserved! Szerkesztette: Nemes István A kötet Beregi Tamás, Bihon Tibor, Demeter Miklós, Horváth Ferenc, Hüse Lajos, Koch György, Nagy Zoltán, Nemes István, Pap Viola, Perényi Kálmán, Szendrei László, Szélesi Sándor, Tóth Norbert, Trencséni Dávid jogtulajdonosok műveinek felhasználásával készült egyszeri felhasználási szerződés alapján. . A címlap és a belső illusztrácók Szendrei Tibor művei. Fedélterv és címlaptipográfia: GRAPH-ART ISBN 963 7841 85 7 ISSN 1217-6893 Hungárián edition © Cherubion Kft., 1997 Felelős kiadó: Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit Szakmai tanácsadó: Bihon Tibor Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó Nyomta az Alföldi Nyomda Rt. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 1267.66-14-1 Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Terjedelem: 29 ív Készült Debrecenben, 1997-ben Tartalom John Caldwell: A farkasember utolsó éjszakája…………………….7 Anthony Sheenard: A gödör és a kívánság………………………...29 Eric Muldoom: A démonhercegnő…………………………………49 William Glendown: A sárkány…………………………………….99 Tim Zocney: Avalon utolsó sárkánya…………………………….115 Szélesi Sándor: A bosszúálló……………………………………..117 Colin J. Fayard: Még egy esély a halálnak……………………….145 Jason C. Leigh: Találkozásom a lidérccel………………………..179 Róbert Knight: Hetedévi holdforduló…………………………….183 Allén Newman: Kulcs és Kard……………………………………199 Louviot de Mórt: A Torony és az Ördög…………………………227 Mark Shadow: A vigyorgó lidérc………………………………..237 Liam Strong: A harcos éjszakája…………………………………251 Jessica J. Brutal: Kölcsön brutál visszajár……………………….293 Adrián D. Black: Büntetés……………………………………….295 Jonathan J. Ashwood: Párbaj…………………………………….301 Pap Viola: Boszorkányos bátorság……………………………….327 Szendrei László: Az átok…………………………………………337 Bertram Thomas McDowell: Megpróbáltatások…………………353 Mark Shadow: Anyaméh…………………………………………365 Arthur Philip Feist: Holtak ura……………………………………391 Jason C. Leigh: Kezesbárány……………………………………..451 Jeffrey Stone: Álmok bál után……………………………………455 John Chaldwell A FARKASEMBER UTOLSÓ ÉJSZAKÁJA. Jarvy Hekkir ismét sírva fakadt. Aymée lányszobájában térdelt az anyjától örökölt, régi baldachinos ágy előtt és könnyes arcát a puha dunyhába fúrta. Az ágyat azóta nem engedte bevetni, hogy Aymée utoljára felkelt belőle, s Jarvy még érezni vélte a kicsi lány bazsalikom illatát, testének melegségét. Még mindig nem tudta elfogadni a tényt, hogy örökre elvesztette Aymée-t, s soha nem fogja már tőle csivitelő hangon azt kérdezni a csöppség, hogy "apa, miért nem jön már haza a mama?". Jarvy Hekkir hangosan zokogott, és még akkor sem fogta vissza magát könnyekben megnyilvánuló érzelmeiben, amikor az ajtón túlról léptek dobbanását és a falépcső nyikorgását hallotta. Miért kellene szégyenkeznie bárki előtt is, hogy még mindig nem tud napirendre térni a leánya halála fölött? Aymée megcsonkított teste csaknem egy hónapja már a város temetőjében nyugszik, de ő azóta is minden reggel úgy ébred fel, hogy ide siet – azt remélve, hogy a kislánya él és a tragédia csak egy rossz álom volt csupán. – Mester úr! – Diego, Jarvy legidősebb segédje lépett be a rózsaszín kárpittal bevont hálószobába, és zavartan toporgott a küszöbön. – Kopogni akartam, de nyitva volt az ajtó... Jarvy Hekkir felemelte a fejét a puha dunyhából, de nem nézett az ajtó felé. – Mit akarsz? – recsegte sírástól elmélyült, reszelős hangon. Jarvy Hekkir negyvenkét éves volt, magas, csontos férfi; a feje búbján kopaszodott, mint egy kispap, és a rossz nyelvek szerint azért választotta épp a kalaposmesterséget, hogy elfedje huszonéves kora óta létező szépséghibáját. – Sajnálom, hogy megzavartam mélységes gyászában, mester úr, de itt van az az ember... Jarvy Hekkir előhúzta zsebkendőjét, és hangos trombitálással fújta ki az orrát. És ugyanazzal a mozdulattal a zsebkendő takonymentes részével a könnyei nagy részét is eltüntette. Sóhajtott. Megpróbált erőt venni a bánatán. – Miféle ember? – Hát... tudja... Amikor Jarvy Hekkir felegyenesedett, már ismét az a szigorú tekintetű, szorgos mesterember volt, aki régebben nádpálcával verte a segédei kezét, ha azok valami haszontalanságot müveitek. – Nem tudom, kiről beszélsz. És beszélj normálisan, Diego, ne mekegj itt, mint valami beszédhibás kecske! A segéd tizenhat és fél éves volt; épp egy idősek voltak Jarvy fiával, Patrick-kal. Patrick azonban már soha többé nem fog sem makogni, sem értelmesen beszélni. Nyolc hónappal ezelőtt meghalt. – Tudja, mester úr... az a fekete ruhás, gzsarkó kalapos idegen... Lgloggarából... és a mester úrral akar beszélni... Jarvy sóhajtott. – Szóval, a lgloggarai vámpírvadász keres? És nyilván nem azért jött, hogy megrendeljen egy új gzsarkó kalapot... – A kis Aymée halála felől akar kérdezősködni – nyögte Diego. Jarvy Hekkir bólintott. – Eridj, mondd neki, hogy azonnal megyek. És amíg várakozik, ültesd le és kínáld meg egy kupa borral... a jobbikból! Jarvy Hekkir özvegy volt és a gyermekeit is elvesztette. A feleségét három éve tépte szét, tizenhat éves fiát nyolc hónapja, kicsi lányát pedig épp a múlt alkalommal. Mostanra teljesen egyedül maradt. Házvezetőnőt nem tartott, csak a segédei és tanoncai dolgoztak mellette a műhelyben. Jarvy Hekkir az év nagy részében a város elismert polgára volt, a kalapos céh mestere, az elesettek segítője, mélyen hívő, templomba járó ember, aki mindig az első sorban ült és a leghangosabban énekelte a zsoltárokat. Senki sem tudta róla, hogy farkasember. Pedig ez volt az igazság. Három évvel ezelőtt marta meg egy átkozott bestia. Hogy miért nem tépte szét, azt Jarvy Hekkir sohasem tudta meg. Tény az, hogy életben maradt a karmolások és harapások után, és hetekig nem is gyanította, mit tettek vele. Aztán jöttek az álmok. Vad, véres, vészterhes látomások; vadászatról, gyilkolásról, szörnyű falatozásról. És aztán az álombéli látomások egy napon véres valósággá változtak. Telihold lett. Jarvy Hekkir átváltozott agyaras, karmos, parázsló szemű szörnyeteggé, és egy időre megszűnt embernek lenni. A farkas tört ki belőle, és Jarvy Hekkir képtelen volt védekezni a gyilkos ösztönök ellen. Amikor másnap hajnalban emberként visszanyerte a tudatát, el-szörnyedve látta, hogy a feleségéből csak egy véres, cafatokra tépett húsmassza maradt. És nem kellett különösebb képzelőerő, hogy tudja, ki tette ezt. Még ködös emlékei is maradtak arról az éjszakáról. Ezekben az emlékekben a farkas szemén át, látta a feleségét. Az áldozatát. Ő tépte szét. Pontosabban nem ő, hanem a testében lakozó fenevad. Jarvy Hekkir rettenetesen sajnálta a feleségét, de még rettenetesebben megijedt. Elismert kalaposmester volt Kirgardban, még a szomszédos tartomány nemesurai is eljártak hozzá cicomás fejfedőket csináltatni... és ha kiderül, hogy mit tett, vége mindennek. Oda a hírnév, oda lesz minden, amiért egy emberöltőn át keményen és megszállottan dolgozott. Oda lesz még az élete is. Megfosztják céhmesteri pozíciójától, elveszik a vagyonát, kiátkozzák az egyházközösségből és adakozó, templomjáró ember létére még az sem adatik meg neki, hogy együtt nyugodhasson a feleségével és az őseivel a városka megszentelt temetőjében. Nem, nem derülhet ki, hogy farkasember! Jarvy Hekkir rettenetesen sajnálta a feleségét, de még rettenetesebben sajnálta önmagát. Mire a gyermekei aznap reggel felserkentek az ágyból, Jarvy kemény és szívós munkával eltüntette a felesége maradványait, és az utolsó csepp vérfoltot is feltakarította a padlóról és a falakról. Nem volt könnyű munka. Aztán a maradványokat becsomagolta egy hatalmas batyuba, felrakta az áru szállítására használt ekhós szekér hátuljába, lefedte kész és félig kész kalapokkal, befogta mindkét lovát, és mire a nap felkelt, ő már félúton járt a szomszédos Uttregd felé. Nem volt ez szokatlan dolog, hiszen minden hónapban legalább kétszer megtette ezt az utat, vagy ha nem ő, hát akkor valamelyik idősebb segédje. Amikor este hazatért, nagy csodálkozást színlelt a gyermekei és a segédek meg a tanoncok előtt, hogy nem tudnak semmit a feleségéről. Nem is tudhattak, mivel ő maga kaparta el a maradványokat az erdő egy sűrű részén. A végén még mindenki őt sajnálta. Felmerült persze a gyanú, hogy neki is köze lehet az asszony eltűnéséhez, ám ezt természetesen senki nem hitte komolyan. Egy ilyen tekintélyes, templomjáró polgár... Jarvy Hekkir sokat szomorkodott a felesége végzetén, de még többet saját szerencsétlen sorsa miatt. Nappal továbbra is egy tekintélyes kalaposmester életét élte, de minden hónapban, teliholdkor kitört belőle a fenevad. Mivel ilyenkor elveszítette önmagát és képtelen volt uralkodni saját akaratán, úgy védelmezte saját bestialitásától a gyermekeit, hogy külön szobában altatta őket és teliholdkor tizenkét retesszel reteszeltette be velük az ajtókat és az ablakokat. Így akkor sem férhetett hozzájuk, ha úrrá lett rajta a gyilkos ösztön. Eleinte önmagát is megpróbálta bezártságra kárhoztatni a vészterhes éjszakákon, ám ilyenkor olyan rettenetes érzés tört rá, amit képtelen volt elviselni. Ráadásul, hiába zárta be magát vaskos reteszekkel, hiába lakatolta le belülről a szobáját és hiába dugta el a lakatkulcsokat. Farkasember énje megtalálta az eldugott kulcsokat, kinyitotta a lakatokat, elhúzgálta a reteszeket és éjszakai vadászatra indult. Véres, iszonyatos vadászatokra... Legtöbbször csupán tyúkokat, kutyákat, disznókat, nyulakat vagy őzeket marcangolt szét, de néha-néha vigyázatlan éjszakai alakok –tolvajok, részeg brigantik, hajléktalan koldusok, éjszaka hazatérő kereskedők – is áldozatul estek éles fogainak és kegyetlen kannáinak. Azonban a szörnyűségek ellenére sem terjedt el a szóbeszéd, hogy a városban egy farkasember garázdálkodik. Az áldozatokat az utcákra betévedő fenevadaknak, megvadult kutyáknak és ki tudja még miknek tulajdonították. És Jarvy Hekkir egyelőre biztonságban élhetett. Fokozatosan próbált meg úrrá lenni a benne lakozó farkason, mielőtt a fenevad lehetett volna úrrá rajta, az emberen. Néha már tudatosan is jelen volt emberi énjével, miközben farkasénje élte szörnyű óráit. Azonban képtelen volt uralni a fenevadat, csupán tehetetlen szemlélőként vehetett részt az eseményekben. Több mint két éven át, szenvedett a szörnyűségektől és a lebukás miatti rettegéstől, de alapvetően kezdte elfogadni a sorsát. Minden jól működött egészen nyolc hónappal ezelőttig. Ám akkor – egy vészterhes, teliholdas éjszakán – nem akart kimenni vadászni. Erős láncokkal az ágyhoz láncolta magát, és reménykedett abban, hogy így talán sikerül átvészelnie a gyilkos ösztönök időszakát. Azonban túl hangosan nyüszített, rángatta a láncait, vergődött, és Patrick – a fia – minden előzetes tiltás ellenére bejött hozzá, mert azt hitte, hogy az apja súlyos beteg, azért ad ki ilyen hangokat. És Jarvy Hekkir farkasénje épp ekkor szabadult ki a láncokból... Szegény Patrick még a tizenhatot sem töltötte be, de olyan érzéke volt a kalapossághoz, mint amilyennel egyik segéd sem dicsekedhetett. A legkiválóbb kalaposmester lehetett volna belőle, ha akkor éjszaka be nem megy az apjához, megnézni a zajok forrását... Jarvy Hekkir – amikor újra emberré vált – hangosabban ordított és nyüszített tehetetlenségében és elkeseredésében, mint korábban farkasként. Még szerencse, hogy odakinn mindenhol vonyítottak a kutyák, így nem keltett különösebb feltűnést. A fia maradványait könnyes szemmel, zokogva kaparta el a borospincéje legsötétebb zugában, és másnap mindenkinek azt mondta, hogy Patrick már korán útnak indult Lgloggarába, a szomszéd tartomány székes fővárosába, hogy beálljon inasnak Sklutgrét kalaposmesterhez és még inkább tökélyre vigye a nemes mesterség fortélyait. Az persze más kérdés, hogy Jarvy Hekkir lelke megkeseredett; szabad óráiban bezárkózott a szobájába, és egy hétágú ostorral verte magát, ahol csak érte. Ám a benne lakozó fenevadtól ezzel a ve-zekléssel nem szabadulhatott. Kislányát minden eddiginél jobban óvta, és teliholdkor kemény küzdelmeket vívott a benne lakozó fenevaddal a teste uralmáért. Már odáig jutott, hogy hosszú percekre képes volt szabotálni a gyilkos ösztönöket. Ha a kellő pillanatban lépett közbe és két-három percre sikerült megfékeznie a. fenevadat, ezzel alkalmat adhatott a potenciális áldozatnak, hogy elmenekülhessen. Vagy ami még jobb: kemény összpontosítással rá tudta kényszeríteni a fenevadat, hogy ne emberre, hanem állatra vadásszon. Ez persze egyre gyötrelmesebb küzdelmet eredményezett, és néha a fenevad ereje egyszerűen szétrobbantotta az ember akaratát, és ilyenkor a düh és a vérszomj minden eddiginél hatalmasabb erővel kezdett tombolni. Sajnos épp egy ilyen éjszakán – a legutóbbi teliholdkor – történt, hogy Aymée, Jarvy tízéves leánya lidérceset álmodott, és sikoltozva rángatta fel szobája többszörös reteszeit és a lidércálmok elől nem sokkal hajnal előtt kimenekült az udvarra. Jarvy mindent megpróbált. Ám a fenevad – amit sikerült szinte egész éjszaka kordában tartania – most kitört a szorításából és kéjes vérszomjjal állt bosszút a korábbi elnyomásért. A nyílt utcán üldözte, vadászta, hajszolta a megrettent kislányt, a temető kapujában érte utol és ott tépte cafatokra. A sikoltozásra, üvöltözésre és a hátborzongató hangokra fegyveres őrök rohantak a helyszínre, és a farkasember épp hogy kereket tudott oldani. Órákon át, hajszolták és vadászták a temetőben s annak környékén, s közben Jarvy visszaváltozott. Csodával határos módon jutott vissza a házába, és a félelem elfeledtette vele minden iszonyatát, öngyűlöletét és a kislánya iránti bánatát. Úgy érezte, menten beleőrül az újabb tragédiába, ám a túlélési ösztöne nem . hagyta megőrülni. Sietve megmosakodott, felöltözködött, és illatszerekkel permetezte be magát, hogy megszabaduljon a temető dögletes bűzétől és a vérszagtól. És amikor meghozták neki a hírt, hogy mi történt a kislányával, olyan fájdalmas és őszinte zokogás tört ki belőle, hogy csaknem megszakadt a szíve minden jelenlévőnek a sajnálattól. Am Aymée halála most már egyértelművé tette, hogy mi történik; egy farkasember garázdálkodik a városban. A gyanú természetesen nem érintette a köztiszteletben álló kalaposmestert, akivel a tragédia megesett, s aki valószínűleg hasonlóképpen veszítette el a feleségét három évvel ezelőtt. Ezért hívattak a városba a tanácsnokok egy neves vámpírvadászt, akitől azt remélték, hogy elkapja és megöli a farkasembert. Ez a vámpírvadász érkezett most Jarvy kalaposműhelyébe. A vámpírvadász hihetetlenül magas, hosszú lábú, hosszú karú, gúnárnyakú férfi volt keskeny, hosszúkás fejjel, aszkétikus arcvonásokkal, nevetségesen elálló füllel. Tetőtől talpig testhez tapadó, fekete öltözéket viselt, s még a feje búbján billegő, kicsiny, puritán kalap is szurokfekete volt. Nem viselt kardot az oldalán, csupán egy tőrt, dísztelen, fekete tokban. Amikor Jarvy Hekkir lejött az emeletről a nyikorgó lépcsőn, a fekete ruhás idegen felegyenesedett az asztal mellől. Nem volt előtte sem kupa, sem serleg, és ebből a házigazda arra következtetett, hogy a vendége visszautasította a kínálást. És ez nem is lepte meg túlzottan. Az idegen öltözéke, viselkedése, egyenes tartása, szigorú tekintete mind-mind arra utalnak, hogy a jövevény valószínűleg puritán, aszkétikus életet él és elutasítja a világi hívságokat. – Elnézést, hogy megvárakoztattam, uram... Az idegen nem reagált a mentegetőzésre, rezzenéstelen tekintettel rámeredt a mesterre, és jéghideg szeme fúrkészön mérte fel. kivel . áll szemben. Kőmerev arcvonásai elutasítottak mindenfajta udvari-askodást. – A nevem Blirel Velks. Ön nyilván Jarvy Hekkir. kalaposmester. Tudja, ki vagyok, igaz? – Úgy hallottam, vámpírvadász, akit a tanács hívott a városba, hogy kivizsgáljon bizonyos rejtélyes gyilkosságokat. – Vámpírvadász? – nyekeregte gúnyosan a jövevény. – Igen. így neveznek bennünket. Ám én jobb szeretem, ha Inkvizítornak titulálnak... lévén, hogy Isten kegyelméből Lgloggara Inkvizíciós Testületének magas tisztségét töltöm be. – Elnézést – motyogta Jarvy. – Nem állt szándékomban megbántani önt. – Nem tesz semmit – vetette oda a fekete ruhás. – Én sem fogom önt, a neves kalaposmestert sipkagyártónak titulálni. – Hm. Nos... Foglaljon helyet! Miben segíthetek? A vendég nem ült vissza az asztalhoz, mintha ezzel azt kívánná jelezni, hogy sietős a dolga. Ennek ellenére igen komótosan fogott bele a mondandójába. – Kérdéseket fogok feltenni – jelentette ki némi hallgatás után. –Arra kérem, feleljen ezekre legjobb tudása szerint! Jarvy már az asztalnál ült, és zavarta, hogy a vendége állva maradt. Azonban annyira remegett a lába az idegességtől, hogy nem merészelt volna ő is felegyenesedni. – Biztos, hogy nem ül le? – Mi történt négy héttel ezelőtt? – kérdezte válasz helyett a vámpírvadász. – Meghalt a kislányom – felelte komoran Jarvy. és nem kellett színlelnie az elkeseredését, a szemébe könnyek szöktek. – Iszonyatos halált halt. – Mindezt tudom. De hol volt ön az idő alatt, amíg a kislány az életéért menekült az őt üldöző bestia elől? Jarvy nagyot nyelt; annyira összeszorult a torka a bánattól és a keserűségtől. – Azt gondolja, hogy valami közöm lehet... – Nem gondolok semmit. Csupán tudni kívánom a tényeket. Tehát? – Az ágyamban aludtam. Az Inkvizítor arcán elégedett kifejezés jelent meg. – Gyanítottam. – Csak reggel értesültem a tragédiáról, amikor a szomszédaim bezörgettek hozzám. – A kislányát annyira széttépte és megcsonkította az istentelen szörnyeteg – biccentett a férfi kíméletlenül –, hogy senki sem ismerte fel. Csak később vélte úgy valaki, hogy a kalapos lányának volt olyan hosszú, szőke haja... Jarvy – akarata ellenére – szipogni kezdett, ajkai meg-megrán-dultak. – Ig-ig-igen... szép, szőke... hosszú... hajacskája volt... Születése óta... növesztette... – Szinte zokogva fordult az őket bámuló segédekhez és tanoncokhoz. – Ti meg mit meresztitek itt a szemeteket, he? Menjetek dolgotokra, egy, kettő! A vámpírvadász hosszan hallgatott. – Úgy értesültem, hogy ön özvegy – mondta végül. – A felesége mikor halt meg? – Három éve... eltűnt – motyogta Jarvy és a könnyeit, törölgette. – Azóta nem került elő, és én... én csak úgy gondolom, hogy meghalt, de senki sem találta meg... A vámpírvadász tett egy-két lépést az asztal mellett előre, hátra, aztán lecövekelt; hosszú lábait nevetségesen szétterpesztette. – A fiáról pedig azt beszélik, Lglogarrába ment, hogy Sklutgrét udvari kalapkészítö mester mühelyében inaskodjon. – Nyolc hónapja elment már. – Nos, én egészen véletlenül az elmúlt másfél hónapban többször is megfordultam az öreg Sklutgrét házában, és bizton állíthatom, hogy az ön fia nem inaskodik ott. Mint ahogy más sem Kirgardból. Sklutgréd mester büszkén hangoztatja, hogy ő nem fogad külhoniakat, csupán a legnevesebb lglogarrai kalapos családok sarjait okítja. És hát felvetődik a kérdés: ha nincs ott az ön fia, akkor hol van? Jarvy levegő után kapkodott. Már-már bevallotta, hogy Patrick teteme a pince leghomályosabb sarkában nyugszik fél méter keményre döngölt föld alatt. Ám mégsem tett vallomást. Képtelen lett volna beismerni fennhangon a bűnét. A dédapja elismert kalapos mester volt ebben a városban, akárcsak a nagyapja, az apja és később ő maga is. Hogyan vallhatna be ilyen rettenetet? Hogyan mocskolhatná be a Hekkirek ősi, makulátlan nevét? – Nincs... a fiam... Lgloggarrában? – Nincs bizony. Valahol máshol van. És én azt is gyanítom, hogy hol. Jarvy nagyot nyelt. – Ho-hol? A vámpírvadász elmosolyodott; egy zord harcos örömteli mosolya volt, aki kegyelemdöfésre készül megsebzett ellenfelén. Azonban válaszával nem a helyet jelölte meg. – Az a gyanúm, ma este találkozni fogok a fiával, Hekkir mester. – Valóban? A vámpírvadász abbahagyta az idegesítő járkálást, és váratlanul letelepedett a házigazdával szemközti székre. Csontos karjaival az asztalra könyökölt, és mivel a szeme így is legalább húsz centivel magasabban volt Jarvyénál, fensőségesen pillantott le rá. – Nem kertelek – szűrte a szavakat a fogai között keményen. –Gyanúm szerint a maga fia vérfarkas. – Mi? Hogy? Hogy Patrick? A vámpírvadász még közelebb hajolt. – Tudja, Hekkir mester, ez sok mindent megmagyaráz. A maga fia három éve megölte az anyját, a maga feleségét. Aztán eltüntette a nyomot. Eléggé tipikus. Valószínűleg ez volt az első gyilkossága, és ösztönösen cselekedett. A fenevadak általában mindig ezt teszik. Teliholdkor gyilkolnak, aztán másnap reggel rádöbbennek a tettük szörnyűségére, és rettenetesen megijednek. Hm. Ezek a férgek un-dorítóan gyáva teremtmények. A legtöbbjük hónapokig is tud nyü-szíteni saját áldozatait sajnálva. – Nos... – Feltételezem, hogy a maga fia is megsiratta az anyját. – Hát, nos, igen, ámbár... – Na látja! – Mit látok? – Miért siratta meg a fiú az anyját, amikor annak halála még be sem bizonyosodott? Hiszen mindenki csak annyit tudott, hogy eltűnt? – Nos, ez igaz. – És nem találja furcsának, hogy Patrick hangosan zokogva siratta? Jarvy Hekkir összeszorított szájjal hallgatott. – Azért siratta – folytatta kegyetlenül a vámpírvadász –. mert ő pontosan tudta, hogy az anyja halott. Pontosan tudta, hogy soha többé nem fog hazatérni. Jarvy még mindig nem tudott megszólalni. – És nyilván Patrick akarta, hogy maga küldje el inasnak Lglog-garrába, igaz? – Hát, az... – Nyilván még több gyilkosságot is elkövetett, és a megtorlástól félve el akart tűnni. – Vagy esetleg attól félt – ment bele a játékba Jarvy –, hogy akaratlanul is a húgát támadja majd meg, és minél messzebb akart menekülni tőle. Nagyon-nagyon szerette, imádta Aymée-t... A vámpírvadász vállat vont. – Amikor egy vérlény gyilkos ösztönei elszabadulnak teliholdkor, nem csupán a teste alakul át, de a lelke is átváltozik. Olyan ér- zések, hogy vonzódás, szeretet, tisztelet... egy csapásra eltűnnek. Csak a vér szaga marad. – Tudom – bólogatott szomorúan Jarvy. Majd mielőtt a vámpírvadász lecsaphatott volna a vigyázatlanul kicsúszott szóra, sietve hozzátette. – Sok legendát hallottam már ezekről a fenevadakról... de eddig nem hittem a létezésükben. A vámpírvadász megvetően elhúzta a szája szélét. – Léteznek, nekem elhiheti. Több tucatot küldtem már vissza közülük a pokolba. És volt alkalmam saját magam is tapasztalni, mire képesek. Tudja, ezek a lények látszatra ugyanolyan normális külsejű emberek, mint én vagy ön... de amikor eljön az idejük, testet ölt bennük a gonosz. Az ember nem is gondolná a szomszédos pékinasról, a polgármester feleségéről, vagy éppen a kalaposmester fiáról, hogy ezeken a vészterhes éjszakákon átadja magát a gonosz hatalmának. Jarvy nagyot nyelt. – Átadja magát? Nem túlzás ezt állítani? Én úgy hallottam... nos, izé... szóval, nem vagyok nagy szakértő a témában, de mintha azt hallottam volna, hogy ezek a szerencsétlen kreatúrák nem tehetnek arról, hogy a gonosz használja a testüket. Hiszen ők nem akarnak gyilkolni, nem akarnak pusztítani. Csak éppen egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a rájuk zúduló gonosz ösztönök ellen. – Jarvy hirtelen elhallgatott, mert a vámpírvadász szemében gyanakvó csillogást vélt felfedezni. – Megértem, hogy védeni akarja a fiát – vetette oda hidegen az inkvizítor. – Ám higgye el, fölösleges mentségeket keresnie a fia cselekedeteire. Patrick nem tehet semmiről; nem küzdhet a gonosz hatalma ellen. Hiszen ő csupán egy esendő gyermek. Semmi esélye. – És egy felnőtt férfi – harapott a szájában idegesen Jarvy – esetleg sikerrel küzdhetne a gonosz ellen? – Az első hónapokban igen – bólintott a vámpírvadász. – Ám amikor a fenevad már megízlelte a vér szagát, csupán egy módon lehet megfékezni. – Miképpen? A vámpírvadász egy kissé kihúzta a tőrét a tokból, és a keresztvas alatt egy ujjnyi hosszon kibukkant a keskeny penge. – Ezüst. Közönséges fegyverrel semmire sem megyünk ellenük, de az ezüst a haláluk. Jarvy érezte, hogy a vámpírvadász igazat mond; már az ezüst látványára is borzongás költözött a szívébe. – Ezzel a, pengével elég egyetlen döfés – folytatta a vámpírvadász. – Mert nem csupán ezüst, de ugyanakkor megszentelt fegyver is, amit maga a Szentatya áldott meg, hogy sikerrel forgathassam a sátán szolgái ellen. Jarvy még akkor is megbabonázva meredt a késre, amikor az már rég a tokjában pihent. – Elmondom, mit gondolok – folytatta korábbi okfejtését a vámpírvadász. – A maga fia megölte az anyját. Megölt másokat is. Aztán vagy azért, mert meghasonlott önmagával, vagy azért, mert a fenevad teljesen átvette fölötte a hatalmat, vagy valami egészen másért... el akart tűnni. Útnak indult Lgloggarrába, és talán meg is érkezett Sklutgrét mester mühelyébe. Elképzelhető, hogy a vén Sklutgrét az ön nevére való tekintettel be is fogadta. Ám Patrick itt sem maradt meg sokáig. A fenevad újra és újra kitört belőle, és hamarosan Lgloggarrában is forró lett a lába alatt a talaj. Én magam kezdtem el nyomozni a várost rettegésben tartó farkasember után. És a nyomok épp Sklutgrét mester műhelyébe vezettek. Ám ott nem találtam semmit. Valószínűleg azért, mivel addigra, mire én odajutottam, a maga fia már rég elmenekült. Visszatért ide. Kirgardba. Hazatérni nem mert, de itt bujkált valahol a közelben. A vámpírvadász diadalmasan nézett a kalaposmesterre. – És? – kérdezte Jarvy. – És feltételezem, hogy Patrick itt bujkált, ebben a házban... nyilván a maga tudta nélkül. – Lehetetlen! – Miért lenne az? Ez egy hatalmas ház, tele sötét zugokkal, kamrákkal, raktárakkal. Sok helyen el lehetne bújni. – Hát azért éppenséggel... – És a fiú ebben a házban nőtt fel. Ki tudja, gyermekként milyen rejtekhelyeken húzta meg magát, amikor rossz fát tett a tűzre... – Nos, nézze, azért ez... – Megbújhatott akár a borospincében is. Nem hiszem, hogy maga nap mint nap átkutatja a saját borospincéjét... Jarvy Hekkir keményen összeszorította a fogait, mert ha ezt nem teszi, hangosan vacogott volna. – Nyilván maga mit sejtette a fia ittlétéről – folytatta a vámpírvadász. – Viszont arra mérget mernék venni, hogy a kis Aymée tudott a bátyjáról. Talán véletlenül fedezte fel, de az is lehet, hogy Patrick maga mutatkozott meg előtte. Elvégre ennie neki is kell, és lehet, hogy a kis Aymée csent neki élelmet a konyháról. Jarvy még mindig nem bírt megszólalni. – És aztán bekövetkezett az a szörnyű nap, amikor a fiún ismét erőt vett a gonosz hatalom. Lehet, hogy figyelmeztette Aymée-t, hogy zárkózzon be aznap éjjel a szobájába, lehet, hogy nem. Ezt már nem lehet megtudni. Tény azonban az, hogy a kislány valami okból kiment a szobájából. Vagy talán meghallotta, amint a bátyja az ajtaja előtt nyüszit, kaparja az ajtót... és ő maga nyitotta ki a reteszeket, hogy beengedje... Jarvy már egész testében remegett. – Felvetődik persze a kérdés, miképpen lehetséges az, hogy a fenevad nem tépte szét azon nyomban, és miképpen lehetséges, hogy másfél mérföldön át hajszolta, üldözte a gyenge leányzót... A vámpírvadász maga felelt saját felvetésére. – A magyarázat elég nyilvánvaló. Patrick teste gonosz ösztönöknek engedelmeskedett, a lelke viszont minden erejével megpróbált küzdeni ellene. Talán vissza tudta fogni néhány másodpercre a fenevadat, és ez elég volt a kislánynak, hogy sikoltozva kirohanjon a házból az utcára. A fenevad persze üldözte. Ám valahányszor utolérte, mielőtt rávethette volna magát, Patrick minduntalan visszafogta... Micsoda emberfeletti küzdelem lehetett! Aztán a temetőnél utolérte... Sírjon csak nyugodtan, ne fogja vissza magát! Ha az én családomban fordulna elő ilyen tragédia, engem is megrázna. Ám ez sem tartana vissza, hogy leszámoljak a gonosszal! Jarvy Hekkir nyíltan zokogott. A vámpírvadászon nem látszott, hogy megsajnálta volna. A kőmerev arcvonások inkább megvetést és gúnyt tükröztek. – Meg fogom ölni a fiát! – jelentette ki ellentmondást nem türően. – Máshogy nem menthetjük meg. Az a test, amely egykor a fiáé volt, most már a gonosz tulajdona. Azzal, hogy megölöm, Patrick lelkét megszabadítom a rabságtól. Jarvy Hekkir a szemét törölgette. – Azért... jött hozzám... hogy ezt bejelentse? – Azért jöttem, hogy átkutassam a házát. Lehet, hogy a. fenevad most is itt rejtőzik. – Képtelenség! – Ennek az eldöntését csak bízza rám! Jarvy Hekkir még mindig szipogott. – Hol vannak az emberei? – Az embereim? – Gondolom, nem egyedül akarja átkutatni a házat... – De igen. Én egyedül dolgozom. Csupán Isten jelenlétét fogadom el társamul. – De hát... egyedül akarja átkutatni ezt a hatalmas házat? A vámpírvadász késpengényi szája sarkában gúnyosan megrándult egy izom. – Tíz perc alatt végzek – jelentette ki. És a vámpírvadász nem hazudott. A kutatás igen gyorsan haladt. Semmi mást nem tett, csupán Jarvy társaságában járt szobáról szobára. Nem turkált, nem nézett be a szekrényekbe, nem kotort be az ágy alá, nem húzta félre a függönyöket. Csupán megállt egy pillanatra, behunyta a szemét, szimatolt, aztán máris a fejét rázta. – Tovább! A figyelmét nem kerülték el az ablaktáblákon és az ajtókon lévő, vaskos reteszek. – Mindig ennyire zárkózik? – kérdezte. – Betörők – nyögte Jarvy, aki még mindig nem tudott teljesen megnyugodni. A vámpírvadász puszta jelenléte verejtéket csalt a homlokára. Az ezüstkés közelségétől pedig hányinger kínozta. – El sem hinné, hogy az utóbbi öt évben hányan próbálták elrabolni a kalapkészítéshez használt drága bőröket, kelméket, selymeket, drágaköveket, arany díszeket... A vámpírvadász nem tett megjegyzést. – Már csak a pince maradt. Jarvy Hekkir megborzongott. – Szükséges ez? – Nem véletlenül hagytam a végére. Együtt mentek le a borospince elkopott lépcsőjén a dohos, penészes falak között, és Jarvynak annyira remegett a keze, hogy alig bírta meggyújtani a bejárathoz készített gyertyát. Még jóformán le sem értek a lépcső aljára, a vámpírvadász megmerevedett és felhorkant. – Ah! – Érez valamit? – suttogta erőlködve Jarvy. – Valamit. A vámpírvadász behunyta a szemét, félretolta a házigazdát, aztán szimatolva, bizonytalan, gémszerü léptekkel megindult a pince legtávolabbi sarka felé. Egyenesen oda, ahová Jarvy nyolc hónappal ezelőtt a fia maradványait ásta. Jarvy Hekkir úgy érezte, hogy mindennek vége. Bal kezével a gyertyát tartotta, jobbjával pedig egy kisebb hordó vaskos fedelét emelte le. Lehet vagy két-három kilós... – Jöjjön ide! – recsegte a vámpírvadász anélkül, hogy hátrafordult volna. Jarvy remegő lábakkal indult, és izzadó bal kezéből csaknem kicsúszott a kis hordófedél. – Világítson ide! Ide, emögé a nagy hordó mögé! Jarvy felkészült rá, hogy hátulról fejbe csapja a vámpírvadászt, de hiába szorította erősebben a hordófedelet, képtelen volt megtenni. Most nem a fenevad uralta a testét, és Jarvy Hekkir alapvetően jámbor ember volt. Még egy csirke nyakát sem lett volna képes elvágni, nem hogy egy eleven ember fejét egy hordófedéllel szétlocs- csantani... – Igazam volt – sziszegte a vámpírvadász, és a hordó mögé mutatott. – Itt van. Jarvy pont ott ásta el a tetemet. – Mi... mi van itt? – nyögte. – Egészen pontosan nem tudom meghatározni, mit érzek – morogta bizonytalanul a vámpírvadász. – De érzem, hogy van... vagy volt itt valami. Látja, a föld le van döngölve, de mégsem olyan kemény, mint máshol a hordók között. – És? – Hát nem nyilvánvaló? Itt nemrégiben ástak. Elástak valamit. És ha az érzéseim nem csalnak, itt a farkasember egyik áldozata nyugszik. Jarvy ujjai összeszorultak a fedélen, és a keze kissé megemelkedett. – Holnap – folytatta a vámpírvadász gyanútlanul – rendelkezni fogok, hogy néhány ember ássa ki. Bár alig hiszem, hogy meg tudjuk állapítani a hulla azonosságát, feltételezem, hogy egy három éve rothadó, nőnemű test maradványai kerülnek elő. A maga felesége. Most! Most kell leütni! Tedd meg! Meg tudod tenni! Csupán fel kell emelned a fedelet, és lecsapni vele! Jarvy zsibbadt kezéből kicsúszott a fedél, és koppanva esett a földre. A vámpírvadász megfordult, és odapillantott. – Levert egy fedelet – jegyezte meg szórakozottan. – Majdnem a lábára esett. Vigyázzon, még megüti magát! – Megmondom, mit teszek – kezdte a vámpírvadász komótosan, amikor már ismét a műhely vendégváró helyiségében ültek a cico-másabbnál cicomásabb kalapok között. – Ma éjszaka telihold lesz. És én elkapom a farkasembert. Meg fogom ölni. Igen, telihold lesz, gondolta keserűén Jarvy Hekkir. Még mindig nem tudott szóhoz jutni, annyira megrázta a döbbenet, hogy ott kellett állnia a fia sírja fölött a borospincében. Amióta elföldelte, nem járt ott. – Gyanítom, hol fogom megtalálni – folytatta a vámpírvadász. – A temetőben. Ha valóban úgy van, ahogy gondolom és a maga fia a farkasember, valószínűleg a temetőben bujkál. És én is ott leszek. Várni fogom. – Nem túlzottan vakmerőség... – És maga is ott lesz. Jarvy Hekkir nem bírta befejezni az előbbi mondatot. Idegesen megnyalta a száját. – Mármint hogy... én? Hogy érti ezt? Miért lennék én ott? Mármint hogy ezt... nem egészen... – Maga is ott lesz – ismételte a vámpírvadász ellentmondást nem türően. – A fia lelke érdekében. Mert én megölni megölöm a fenevadat. Ám kell valaki, aki képes visszatéríteni a fia megrontott lelkét a helyes útra. És ki más segíthetne ebben, mint az, aki nemzette. – Ezt még mindig nem egészen... – Pedig olyan egyszerű – recsegte a vámpírvadász. – Amikor a fenevadat megölöm, elpusztul a test, s kiszabadul a szorítás alól az a lélek, amelyet a gonosz fogva tartott. Ám nem mindegy, hogy ez miként történik. Mert ha a lélek a test halála pillanatában nemi tér meg... akkor örökre elkárhozik. Jarvy Hekkir idegesen nyalta meg ismét a szája szélét. – Ilyesmiről én eddig... még sohasem hallottam... – Hány farkasember halálánál volt már jelen? – Természetesen egynél sem. – Én több tucatnál. Es tudom, hogy így van. Higgye el nekem! Jarvy Hekkir bólintott. – Elhiszem, de... fontos nekem... – Maga hívő, istenfélő ember. – Nem kérdés volt, inkább kijelentés, a kalaposmester mégis válaszolt rá. – Természetesen az vagyok. – És képes lenne a lelkére venni, hogy a fia lelke elkárhozzon? Képes lenne tőle megtagadni ezt az utolsó segítséget? – Természetesen nem. – Ha az én fiamról lenne szó, én akár a saját lelki üdvömet is kockára tenném, hogy rajta segíthessek. Jarvy Hekkir sóhajtott,' – Igaza van. A vámpírvadász felállt, és a térdizületei hangosan megreccsentek. A fickó úgy tett, mintha nem venne róla tudomást; valószínűleg szégyenkezett e testi hangok miatt. – Rendben van. Legyen éjfélkor a lánya sírjánál! Jarvy Hekkir a vámpírvadász távozása után hazazavarta a két fiatalabb tanoncát, a két idősebbet pedig útnak indította a szomszéd városba színes kelméket vásárolni. Magára akart maradni. Hogy felkészülhessen élete utolsó éjszakájára. Mert ő már eldöntötte magában, hogy elmegy a temetőbe. Hiszen, telihold lesz. Elszabadulnak a gonosz ösztönök, és ő farkasemberré változik. El fog menni a temetőbe, és cafatokra tépi a vámpírvadászt. Vagy megöleti magát. Jarvy Hekkir felment a hálószobájába, megállt a felesége mellképe előtt, amit nem sokkal a halála előtt készített az asszonyról egy átutazó piktor. Nem volt túl jó kép, de fel lehetett ismerni Margaret jellegzetességeit; pisze orrát, lenszőke haját, dundi állat, búzakék szemeit. A kalaposmester hosszan bámulta a képet, és a szemében ismét könnyek csillantak. Letérdelt a kép elé, és imádkozott. Bűnösnek érezte magát, pedig tudta, hogy nem ő tehet Margaret haláláról. A fenevad tette. És ezért a fenevadnak meg kell lakolnia. Kegyetlenül el kell pusztulnia. Miután végzett az imájával, hosszan elidőzött Patrick szobájában, majd végül, ismét Aymée bevetetlen ágyánál kötött ki. A kislány halála oly közeli volt, hogy mind közül ez volt a legfájdalmasabb emléke. – Ne haragudj rám, kicsim! – suttogta. – Nem én tettem. És mégis... bűnhődnöm kell nekem is. Igen. Ma este. Jarvy Hekkir félórán keresztül pityergett hangtalanul a lánya szobájában, aztán letörölte könnyeit, felkelt, átsétált a hálószobájába, lefeküdt az ágyára, és a falon függő keresztet figyelte. Hogyan lehetséges az, hogy nem érez borzongást a szent jelkép láttán? Hogyan lehetséges az, hogy képes elviselni a kereszt látványát? Elviseli, mivel most nem farkasember. De majd éjszaka... Jarvy nem sok gondolatot szentelt az éjszakának. Komoly, megfontolt ember volt. Ha elhatározta, hogy éjfélkor ott lesz a temetőben, akkor már nem változtatja meg a döntését. És hogy mi lesz majd, ha a vámpírvadásszal szembe találkozik? Szét fogja tépni. Aztán elveszi tőle az ezüst tőrt, és szíven döfi magát. Vagy ilyesmi... Jarvy Hekkir egész nap hanyatt fekve hevert az ágyon, és nem gondolt semmire. Az elméje tökéletesen üres volt, a lelke könnyű. Felkészült a halálra; készen állt a megváltásra. Nem vacsorázott, de még a szükségét sem végezte el. Érezte, hogy egyre inkább feszül a hólyagja, de aztán ez az érzés elenyészett. Nem számított. Feküdt tovább a nedvességben. Talán aludt is. De nem álmodott. Aztán kezdetét vette az átváltozás... Jarvy Hekkir farkasénje, szimatolva, szaglászva rohant a kihalt utcákon. Gyilkos ösztön lüktetett az ereiben, zsákmányt kereső szeme vörösen parázslott. És miközben a farkasember vadat keresve rohant az éjszakában, Jarvy Hekkir emberi énje a temető felé terelte. A fenevad nem ellenkezett. A hold, mint valami vérerekkel terhes, hatalmas, kerek sajt ter-peszkedett az égen, és minduntalan félretolta a képe elé suhanó, szemtelen, fekete felhőket. Kíváncsian leste, mi történik odalenn, a halandók világában. A farkasember vad, idomtalan szökellésekkel érte el a temetőkaput. Ott egy pillanatra megállt, szimatolt, mintha nem akaródzott volna neki megszentelt földre lépni. Ám Jarvy Hekkir emberi énje vadul nógatta, azt sugallta, hogy a zsákmányt odabenn találja. És a farkas maga is érezte. Van valaki odabenn, valaki, akinél alkalmasabb prédát e vészterhes napon nem is találhatna. Jarvy Hekkir nem látta magát, de pontosan el tudta képzelni, milyen látványt nyújthat. Torz, szőrös árnyékként suhant a gyommal benőtt sírok között az ember testű, farkas fejű szörnyeteg, lábujj karmai csikorogtak a kavicsos ösvényen, agyarairól dús nyál csöpögött, s bár üvölteni, vo-nyítani szeretett volna, ajkait csak mély, tompa morgás hagyta el. A friss sírok felé vette az irányt. Oda, ahová a legutóbbi áldozatát temették alig egy hónappal ezelőtt. Lábai tompán dobogtak, néha meg-megcsikordultak, de még így is oly csekély zajt ütött, hogy tudta, csak a legkifinomultabb hallású lények érzékelhetik közeledtét. És a következő pillanatban már el is érte azt a terebélyes fűzfát, amelyen túl, alig négylépésnyire Aymée Hekkir sírhantja emelkedett. A sírkereszt felőli végénél egy rendkívül magas, szikár férfi állt; a hold fénye kirajzolta hosszúkás fejét, fura, puritán kalapját. Háttal állt a fa mögül rá leső farkasembernek, és felemelt fejéből arra lehetett következtetni, hogy elmerült a telihold rajzolatainak csodálatában. Jarvy Hekkir háttérben rejtőző, emberi énje csodálkozva nézte a férfit, de még inkább csodálkozva nézte a keresztet. Tehát nem igaz az, hogy a szent jelkép látványától iszonyodva hátrálnak el a gonoszság kreatúrái! Igen, érez némi kellemetlenséget a látvány miatt, de mindez nem elviselhetetlen. A farkasember szinte hangtalanul felmordult, és megfeszülő izmokkal, előosont a fa mögül. Most oly nesztelenül mozgott, hogy még egy rakománnyal leterhelt hangya sem üthetett volna kevesebb zajt. Árnyékot nem vetett, a szél szemből fújt. Már csak kétlépésnyire volt a sírtól, amikor a vámpírvadász nyugodtan megfordult. – Isten hozta, Hekkir mester! Már vártam. A farkas megtorpant. Egészen összezavarodott. Jarvy Hekkir emberi énje megfeszült. Hogyan képes felismerni őt jelen formájában. Hiszen az átalakuláskor az alakja is teljesen átformálódik, a farkas pofája pedig nélkülözi az emberi arcvonásokat. Tudta! Mindvégig tudta, hogy én vagyok az! Csak a bolondját járatta velem! Szándékosan csalt ide! De miért? Nem szólt, csak morgott. Egyre hangosabban, egyre erősebben. Lábizmai megfeszültek, milliméterről milliméterre araszolt előre. Készült a végső ugrásra. – Jól sejtettem – mondta a vámpírvadász, és teljes nyugalommal karba tette a kezeit a mellkasa előtt. Nem húzta elő az ezüst tőrt. –Maga volt az, aki három évvel ezelőtt meggyilkolta a feleségét, nyolc hónappal ezelőtt a fiát, és az elmúlt teliholdkor a tízéves kislányát. A farkasember egyre dühösebben morgott. A vámpírvadászt ez csöppet sem zavarta. Olyan egykedvüen állt ott, mintha észre sem venné, hogy a szörnyeteg egyre közelebb kerül hozzá. – Szinte már akkor tudtam, hogy mi a helyzet, amikor megpil-lantottam magát ma reggel – folytatta a vámpírvadász ördögi hidegvérrel. – Jó szemem van ahhoz, hogy meglássam a színfalak mögött a lényeget. A farkasember egyre mélyebben morgott. Már csak kétlépésnyire volt. Ez egyetlen ugrás. Az izmai merő görcsben voltak. – Maga nem farkasember, Hekkir – jelentette ki a vámpírvadász. – Csupán annak hiszi magát. Egy beteg ember. Nem szállták, meg démonok, sem lidércek, és vérfarkas sem harapta meg. Jarvy Hekkir farkasénje megtorpant. – Hazugság! – morogta. – Kettős énje van – vetette oda a vámpírvadász. – De nem úgy, ahogy maga hiszi. Jarvy Hekkir egyre vadabbul morgott. – Valaki meglátta magát, amint a kislányát üldözi. Valaki meglátta, de nem merte elmondani senkinek, mert őrültnek titulálták volna. Jarvy Hekkir, a híres kalaposmester, a neves Hekkir család leszármazottja, a tiszteletbeli polgár nem lehet gyilkos, igaz? Jarvy Hekkir izmai még jobban megfeszültek, de nem tudta elszánni magát a végső ugrásra, pedig a karba tett kezű férfi könnyű prédának ígérkezett. – Nyugalom, Hekkir mester, nyugalom! Térjen észre! Maga nem farkas! Ugyanolyan ember, mint bárki más, csak éppen beteg. Látomásai vannak és eltorzítják a valóságérzetét. Ám ezek a látomások nem az ördög művei, hanem a saját lelkéből fakadnak. – Képtelenség! Farkas vagyok! A vámpírvadász enyhén nevetett. – Ugyan már, ember! Nézze az árnyékát! – Nem vetek árnyékot! – Nem látja. Vagyis inkább nem akarja látni. De akkor nézze a testét. Csaknem szörtelen. Maga szerint egy farkasembernek nem kellene szőrösnek lennie. – Miket beszél? – morogta dühösen Jarvy Hekkir. – Maga szerint mi borítja a testemet, ha nem sűrű szőr! Szőrös vagyok. Farkas vagyok. – Valóban? -gúnyolódott a vámpírvadász. – Én csak egy szánalmas alakot látok, egy szánalmas, erőtlen testben. Jarvy Hekkir végignézett magán. – Ez a. fenevad testei – morogta. – Csupa erő, duzzadó izmok, karmok, agyarak! – Egy idősödő kalaposmester szánalmas teste. – Elég ebből! – mordult fel hangosan Jarvy Hekkir. – Hazugságok, hazugságok, hazugságok! – Gondolkodjon el a szavaimon, Hekkir mester! Jarvy Hekkir idegesen toporgott. – Hazugságok! – morogta. – Átkozott hazugságok! – Biztos ebben? – Ha nincsenek karmaim... és, csak képzelem, hogy vannak –morogta Jarvy –, akkor azt mondja meg, hogyan téphettem szét bárkit is ezzel a "szánalmas" testtel? – Nem a karmaival tette. – Hát akkor mivel? Talán az agyaraimmal. – Nem – felelte nyugodtan a vámpírvadász. – Azzal a késsel, amit ott szorongat a jobb kezében. Jarvy Hekkir rámeredt a jobb kezére, de csak karmokat látott és szőrös ujjakat. – Nincs nálam kés! – Dehogyis nincs! Ugyanezzel a késsel vagdalta fel a feleségét, a fiát és a kislányát is! – Széttéptem őket! Mint ahogy most rögtön... széttépem magát is! Jarvy Hekkir ugrott. A vámpírvadász villámgyorsan cselekedett. Csak egyetlen lépést hátrált. Ám ez épp elég volt ahhoz, hogy Jarvy elhibázza az ugrását. És mielőtt újra mozdulhatott volna, a vámpírvadász erőteljesen rávágott a jobb csuklójára, és a kalaposmester feljajdult a fájdalomtól. Ujjai szétnyíltak, és a karmai lerepültek az ujjairól -felsértették a combját. A következő pillanatban a vámpírvadász hosszú karjai átölelték Jarvy felsőtestét, és kezei összekulcsolódtak a mellkas előtt. Olyan erősen szorította, akár egy medve, és mivel Jarvynak a teste mellé szorultak a karjai, nem bírta mozdítani azokat. Rángatózott, próbált kiszabadulni, de a vámpírvadász olyan erősen tartotta, mintha bőrszíjakkal kötözte volna le. Jarvy egy ideig még vonaglott. aztán feladta a küzdelmet. – Ha maga farkasember lenne – lehelte a fülébe a vámpírvadász szinte kedvesen –, le tudtam volna fogni ilyen könnyen? – Átkozott! – Figyeljen, Hekkir mester! Maga most a foglyom. Csak akkor mozdul, ha én akarom. És ha én akarom, megölhetem. – Átkozott! – Mondhatna már valami mást is! – Átkozott halandó! – kiáltotta Hekkir magából kikelve. – Csak szabaduljak ki, esküszöm cafatokra téplek, és a torkodból kiömlő vért lefetyelve csillapítom majd szörnyű étvágyamat... A vámpírvadász megvetően nevetett, és ő is elhagyta az udvarias magázó formát. – Térj már magadhoz! Te nem vérfarkas vagy, hanem egy szerencsétlen, háborodott kalaposmester! Sohasem mart meg semmi- féle bestia, nem szennyezte be a véredet az alakváltók vérével! Emlékezz! Ha megmart volna bármiféle állat vagy szörny, akkor lennie kellene valamiféle sebhelynek a testeden! Hol a sebhely? Soha nem is volt! Csupán képzelted az egészet! A farkas a fogát csattogtatva az őt fogva tartó kar felé kapkodott. Nem tudta elérni. – Jól van! – komorodott el hirtelen a vámpírvadász. – Próbálkozzunk máshogy! Jarvy Hekkir, hallasz engem? – Nem. Én a farkas vagyok! – De ott van benned Jarvy Hekkir is! És én azt akarom, hogy ő vegye át a test fölött a hatalmat! Jarvy Hekkir! A farkas eddigi morgása helyett most egy szánalmas, erőlködő hang hallatszott. – Képtelen vagyok... A fenevad túl erős! Nem bírok vele! – Dehogynem! Le kell győznöd! – Nem megy! – Légy erős, elszánt és határozott, Jarvy Hekkir! Győzd le a farkast! Jarvy Hekkir a fogát csikorgatta. – Átkozottfenevad! – Ez az! Sikerülni fog! Néhány percnyi rángatózás, fogcsikorgatás, morgás, nyögés után végül Jarvy ziháló hangja szólalt meg. – Legyőztem. Elengedhetsz... A vámpírvadász nevetett. – Biztos, hogy nem a. fenevad mondja ezt? Csupán azért, hogy elengedjem és akkor a torkomnak eshessen? – Nem – felelte Jarvy fáradtan. – Én vagyok az. A fenevad elpusztult. Örökre. – Tehát már nincsenek karmaid és agyaraid? És szőrös sem vagy? Jarvy Hekkir a homlokát ráncolva mérte végig magát. A teste csupasz volt, csaknem szőrtelen. Ujjain nem meredeztek karmok, és nem messze a lábától egy véres kés hevert. Az a kés, amely felsértette a combját, amikor kiesett a kezéből. És a látványtól hirtelen mindent megértett. Ő tényleg nem volt farkas. Sohasem. De legalábbis most nem. Amikor percekkel ezelőtt a vámpírvadászra támadt és az a csuklójára csapott, nem a körmei hullottak le, hanem a kést ejtette ki a kezéből. – Úristen! – motyogta. – Mit tettem!? Mit műveltem! Iszonyatos... Én voltam, igen én, én öltem meg a felségemet... és a gyermekeimet! Jóságos ég! Micsoda szörnyűség, micsoda elképesztő iszonyat... Egész testében remegett. – Nyugalom! – suttogta a vámpírvadász, és egészen közel hajolt a füléhez. Még mindig keményen tartotta a foglyát. – Nem a. fenevad tette, hanem én! – zokogta a kalaposmester. –Őrült vagyok! Elmeháborodott! És gyilkos! – Áldozat vagy! – Gyilkos vagyok! – Három évvel ezelőtt megátkozott egy boszorkány, Jarvy Hekkir! Attól az átoktól háborodtál meg! Attól az átoktól képzelted magad farkasembernek! Amiatt gyilkoltad le a családodat! – Mit beszélsz? – Az esetről semmit sem tudok – mondta a vámpírvadász –, csupán a tünetekből és a jelekből következtetem ki. És ráadásul egyértelműen érzem a rád bocsátott boszorkánymágia vibrálását. – De hát miért tették ezt velem? A vámpírvadász cinikusan nevetett. – Talán nem tetszett valakinek az egyik kalapod? – Mi? – Csak tréfa – komorodott el a vámpírvadász. – Azt beszélik, hogy a humorom feketébb, mint az öltözékem és a lelkem. – Mi? Micsoda? A vámpírvadász még mindig keményen lefogta, és miközben beszéltek, egyre közelebb hajolt a foglya fűléhez. Elég volt suttognia is, hogy Jarvy meghallja a szavait. – Csak tréfáltam, barátom. Amennyire én tudom, nem átkozott meg semmiféle boszorkány, a hiba a te elmédban van, és ezért nem bűnös senki más, csak Isten! – Miket beszélsz! – Nem tudom, miért tette ezt veled az Istened, azt azonban tudom, hogy nekem mi a szándékom veled. – Mi? Miféle szándék? Megölsz? A vámpírvadász cinikusan nevetett. – Épp ellenkezőleg-. Megajándékozlak. Új életet adok neked, új célt, hatalmat, hosszú életet, csaknem teljes halhatatlanságot. Jarvy Hekkir minden eddiginél jobban összezavarodott. – Hogyan? Mit? Mikor? – Felkészültél arra barátom, hogy elfogadj engem mesterednek és elfogadd az ajándékomat? – De hát... ki vagy te? A férfi ismét hátborzongatóan nevetett, lehelete szinte sütötte Jarvy Hekkir nyakát. – Hogy ki vagyok? Az emberek vámpírvadásznak tartanak, de én inkább úgy mondanám, vámpír vadász... vagy még inkább: vadászó vámpír. – Mi? – Hát nem zseniális? Ugyan ki merészelne gyanakodni az Inkvi-zíciós Testület tiszteletreméltó tagjára? Senki sem fog gyanút, ha áldozatokat találnak ott, amerre én járok, hiszen azt hiszik, én éppen azért vagyok ott, hogy elkapjam a vámpírokat. Ám közben én ma- gam is vámpír vagyok. És arra készülök, hogy téged is azzá tegyelek. Megadom neked mindazt, amire titokban vágytál, amiről álmodoztál, ami miatt a valóságból saját képzeletbeli világodba menekültél. Ezentúl nyugodtan vadászhatsz, hihetetlen erő birtokosa leszel, és nem lesz szükséged késre, hogy kielégíthesd gyilkos ösztöneidet. Ezentúl nem fogsz hányni, ha iszol az áldozataid véréből, és nem kell küzdened önmagáddal. Vámpír leszel, és új élet, új feladatok várnak rád... – Nem! – sikoltotta Jarvy. -Nem akarom! – Dehogynem – nevetett a vámpír, és Jarvy csupán két apró szúrást, érzett, amikor a tűhegyes fogak belemélyedtek a nyakába. És érezte, hogy e pillanatban a farkasember örökre megszűnt a testében. Ez az éjszaka volt számára az utolsó. Helyét egy vérre szomjas vámpír vette át. Anthony Sheenard A GÖDÖR ÉS A KÍVÁNSÁG. Az erdő sürü volt és sötét. Legalábbis azon a részén, ahonnan Malruth Gordon nagy nehézségek és hasonlóan nagy fáradtság árán éppen kikeveredett. A legelemibb tévedésbe esett, amikor azt hitte, hogy lerövidítheti a Saratonból Tógába vezető utat, ha levágja a szekérkerekek által kőkeményre döngölt falusi csapás egy óriási kanyarulatát. Egy ideig borzasztóan örült, hogy milyen remek gondolat is volt ez; órák múltán aztán már azt bizonygatta magának, hogy nem ijesztheti meg egy erdő csupán azért, mert sűrűbben nőnek a bokrok és nagyobb az aljnövényzet (és valahogy a hangok is átha-tóbbak); végül pedig fogadkozott, hogy innen nem fordul már visz-sza. Nem is tette, de ez nem a személyes bátorságának volt köszönhető, hanem annak, hogy elvesztette a vékony erdei csapást, amelyre rátért, és nem tudta, merre a visszaút. Ám minden jól eltitkolt rettegése ellenére sem történt semmi. Nem támadták meg, nem harapták el a torkát, nem vágták le a fejét, és egyáltalán senki nem bántotta, sőt, még csak meg se környékezték. Malruth Gordon már azt hihette, hogy egy másik világban jár, egy olyan helyen, ahol nincsenek vadállatok, viszont van törvény és béke, nincs mágia és szörnyetegek, viszont egyenlőek az emberek, és mindenki boldogan él. Amint ezekből kiderül, Malruth Gordon rettenetesen naiv tudott lenni néha. Megkönnyebbült sóhaja, amint kiért a bokrok, fák, s a sokféle kúszó és élősködő növény kusza sűrűjéből, az egekig ért. Tizenket-tő-egy-tucat arcára öröm telepedett (amely miután eltávozik, nem is talál vissza többet egyhamar), majd fütyörészve folytatta az utat Tógába. A fútyörészése árulhatta el. Minden úgy történt, mint a gyermekkori mesékben, amelyeket kegyetlen rút vénasszonyok pöntyögnek a tábortüzeknél, ha már csitul a tűznek lángja, és sötétségbe borul az arcuk olyannyira, hogy nem szaladnak el sikítva a gyerekek a ház és a takaró védelmébe: valaki megy az erdőn, és hirtelen egy cincogó, segítségkérő hangocskát hall a közelből. Malruth Gordon anélkül, hogy eszébe jutott volna bármelyik mesélő öregasszony, azt csinálta, amit a balekok szoktak a mesékben: megállt és körülnézett. – Ki az? – Még meg is kérdezte! – Erre, erre! – cincogta a hangocska, amely mellett egy hónapos egérkölyök üvöltő farkasnak hihette volna a saját cincogását, vagy azonnal beáll egy kolostor énekkarába.baritonnak. Majruth kikerült pár tölgyet, átlépett egy kirohadt fatörzsön, és átbújt Valami szúrós bokor marasztaló ágai alatt. Mindeközben egyre hallotta a hívást: – Erre, erre! Egy gödörhöz vitték lábai, amelynek mélyén aprócska alak üldögélt, és cincogott. – Erre, erre! – Itt vagyok! – hajolt fölé Malruth, mire a pötty alak a szívéhez kapott. – A kurta farkú mindenedet! – mondta, és felsóhajtott: – Akkora balszerencsém mégse lehet, hogy itt akadjak ki egy gödör alján. Malruth feltette azt a kérdést, amely feltétlen kell a történet folytatásához: – Ki vagy? – Balszerencse-manó – mondta a kis alak. és a mellét masszírozta. – Balszerencsét hozol rám? – Nem rád! Magamra – morogta a manó. – Tisztességes foglalkozás. Én rohadtul balszerencsés vagyok. Balszerencse után balszerencse ér, és ilyenkor mindig meg kell várnom, hogy valaki segítsen rajtam, akinek teljesíthetem egy kérését. Ennyi varázserőm van mindössze. – Még sosem hallottam ilyen lényről – mondta gyanakodva Malruth. – Vagyunk vagy féltucatnyian az egész világra – vont vállat a manó. – Nem teremtettek sokat belőlünk, mert szerintem az első széria annyira, gyengére sikeredett, hogy nem látták értelmét tovább erőlködni. Csak kevesen olyan szerencsések, hogy találkoznak velünk. – Ezek szerint ami neked balszerencse, az nekem szerencse. – Igen – bólintott a manó. – Mert ha te kihúzol innen, akkor nekem teljesítenem kell egy kívánságodat. Segíts ki, aztán megbeszélhetjük! Malruthnak ekkor jutottak eszébe a tábortüzes öregasszonyok, és a régen hallott történetek. Nem mindegyik fejeződött be kielégítően, sőt, meglehetősen kevés fejeződött be úgy. hogy a segítségnyújtó jól járt volna, vagyis ha jobban belegondolunk, minden esetben átverték. – Sok ilyen esetet hallottam... – pendítette meg a dolgot Malruth. – ...és? – ...és mindegyikben becsapták a jólelkű vándort. – Ez azért van – kezdte el a magyarázatát a manó –, mert ki a fenét érdekel egy olyan mese, amiben az van, hogy segítettek egy szenvedő élőlényen, aki aztán a megállapodás szerint elhalmozta kincsekkel a jótevőjét. Ez unalmas. Az ilyen történetet csak az átverésért jegyzik meg, és azért mondják el bűn ronda öregasszonyok a tábortüzek fénykörén kívül. Malruth elgondolkodott. – Aztán meg – folytatta a manó –, ha én nem teljesíteném a kívánságodat, és ennek híre menne, akkor ki segítene rajtunk legközelebb? Megmondom: a kutya sem. Minket pedig elég gyakran ér balszerencse. A magyarázat világos volt és követhető. Malruth elhitte. – Még segítek is kiválasztani a legmegfelelőbb kívánságot! Én aztán igazán tudom, mire vágynak az emberek – tette hozzá a manó. – Mivel húzzalak ki? A gödör elég mély volt, még egy ember se lett volna képes kimászni belőle. Az alját avarréteg fedte, az oldala gyorsan omló, megfoghatatlan barnaföldből állt. Dacára annak, hogy mindenütt fák meredeztek az ég felé, a földfalból nem kandikált ki egyetlen egy gyökér sem, amibe bele lehetett volna kapaszkodni. Malruth körbepillantott: milyen segédeszköz van a környéken? A bokor ágai még a manónak is gyengék lettek volna, maradt az elkorhadt fatörzs. Visszaballagott érte, de amint megpróbálta felemelni nedves forgáccsá omlott szét ujjai alatt, s rengeteg apró bogár rajzott elő belőle. – Az öved, az öved – cincogta a gödör mélyéről a manó. – Rövid – morogta Malruth. – Vágd hosszában ketté! Ennyit megér egy kívánság. Malruth megtapogatta a szövetcsíkot, amely a derekán tartotta a gatyáját. Vastag és erős anyagból készült: a célnak csakugyan megfelelt. – Milyen szerencse, hogy itt vagy! Nekem nem jutott volna eszembe – jegyezte meg örvendezve. Leoldotta a szövetet, amelyet elindulása előtt kétszer tekert körbe derekán. Apró kés hullott ki belőle, ezzel aztán kettévágta, majd egy hatalmas csomóval egybekötötte a két darabot. Majdnem három méteres "kötelet" kapott, amit leeresztett a gödör aljára. A manó szempillantás alatt felmászott rajta, a tetején átkapaszkodott Malruth kezére, s a férfi válláról került az édes anyaföldre vissza. – Újra fent! Csodálatos! Malruth szétbontotta az övét, majd mindkét részt külön-külön visszacsavarta az övére. – És most a kívánság – örvendezett a manó. – Megígértem, hogy tanácsokkal szolgálok neked. De ne feledd! Csak egy kívánságod lehet! – És ha kívánságokat kívánnék magamnak? – Malruth egy régi meséből emlékezett erre a trükkre. – Akár tízezret is – felelte a manó. – De én csak egyet tudok teljesíteni. – Akkor neked kívánok! – Abból neked mi hasznod lesz? – Mindkettőnknek...? – Rengeteg kívánságunk lesz akkor, de ki teljesíti? – Akkor azt kívánom, hogy én kívánhassak, te pedig teljesítsd! –találta ki Malruth. – Ez már két kívánság – emelte fel ujját a manó. – Csak egyre van lehetőséged! És leült a föFdre. – Akkor jól meg kell gondolnom – tett le Malrutlrarról, hogy megsokszorozza kívánságait. – Mit kérnek tőled általában az emberek? A manó feltartotta az egyik ujját. – Szerencsét... Aztán egy másikat – ...egészséget... Majd sorban a többit. – ...hatalmat, halhatatlanságot, varázserőt, a gyengébb eszüek kincseket, fegyvert, ki nem ürülő tarisznyát vagy kulacsot, csáberőt, gyorsaságot, gyermeket – dacára annak, hogy hat-hat ujj volt tenyerén, nem tudott többet felmutatni –, távoli utazást... Ilyeneket. – Huh! – mondta Malruth, mert kicsit hosszú volt neki a felso-rolás. – Melyik tetszenék? – Ráérsz – intett a manó. – Talán a kincsek! – Kincseket ugyan minek kérnél...? – Hogy gazdag lehessek. – De gazdag lehetsz akkor is ha hatalmat vagy szerencsét kérsz! Még a csáberő is többet ér, mint a kincsek, mert aki másnak tud parancsolni, az könnyen meggazdagszik. – A csáberő nem a nőkkel szemben érvényes? – kérdezte Malruth. – Nem. Mindenkire hat, nőre, férfira egyaránt. – Fúj! – A manó sóhajtott, de valójában nagyon élvezte. – Hatalom – ízlelgette a szót Malruth. – A hatalommal csak az a baj, hogy sok nehézséggel jár – figyelmeztette a másik. – Rosszakarók, rablók, gyilkosok... Mondjuk, én nem venném magamra! – Szerencse... – No igen, az más! Az nekem is elkelne – bólogatott a manó. – Bár kissé unatkoznék, mert azontúl nem lenne semmi dolgom, és hosszú életem során csak tengetném a napjaimat. Neked könnyebb. Meghalsz, mielőtt megunnád, hogy állandóan szerencséd van. Az emberek olyan rövid ideig élnek. – Halhatatlanság. – Ezt gondold meg: a szenvedés percei éveknek tűnnek. Hogy halhatatlan vagy, nem mentesülsz az öregedés és egyéb nyavalyák alól. A köszvény például nagyon rossz, de el lehet vele élni a világ végezetéig. – Egészség? – Malruth arcára kiült a tanácstalanság. – Ez látod ésszerű kívánság lenne! – mutatott rá a manó. – Ha az ember egészséges, akkor könnyebben lehet boldog! De lehet, hogy a nyakadra szakad tíz perc múlva az a fa, ott, és akkor mire mentél az egészségeddel? Vagy ha rosszat teszel véletlenül, és börtönbe dugnak, mit kezdesz ott az egészségeddel? Malruth térdre rogyott. – Nem tudom – zokogta. – Kérjek gyermeket? – Azt csinálj! Ilyen kérésük amúgy is a nőknek van! Nem illik egy tetterős férfihoz. – Varázserőt! – csillant fel Malruth szeme, és tovaröppent belőle a kétségbeesés. – Milyet? Feketét vagy fehéret? – Sokszínűt. – Legfeljebb pepitával szolgálhatok. Arra vonatkozott a kérésem, hogy jó varázserőt akarsz-e, vagy rosszat? – Melyik a hatékonyabb? – Nem is vagy te olyan hülye! – mondta elismerően a manó. – Attól függ, mire akarod használni. A világuralom megszerzésére, vagy a jók megsegítésére, és a béke fenntartására. – A jók megsegítésére. – Visszavontam az elismerésem. – Miért? A béke fontos dolog – ellenkezett Malruth. – Akkor kérj világbékét! – Tetszik az ötlet... – Te lennél az első a történelemben, aki ilyet kér! Képzeld el, hányan kerültek már hasonló helyzetbe: kívánhattak valamit maguknak. Eddig egyik sem kért világbékét! – Biztos? – Nézz körül! Malruth Gordon lassan feltápászkodott, majd apró lépésekkel körbe-körbe kezdett járni, hogy levezesse a lábán át a felgyülemlett feszültséget. Tanácstalan volt: a töpörtyű a tanácsaival többet ártott, mint használt. – És ha feketemágiát kérek? – Akkor a rettegett varázslók egyike leszel, óriási hatalommal a kezedben. Seregeknek parancsolsz, élőknek és holtaknak. Egész országok adóznak neked csodálattal, és sok egyébbel is: aranyak, gyémántok, szüzek özönlenek a váradba számolatlanul. Szolgáid mindenkivel elbánnak, aki rosszat gondol rólad. Ez az igazi karrier! – Ez se jó kérés – mondta Malruth. – Aztán miért nem? – Mert ha olyan jó lenne, már tele lenne a világ feketemágusokkal. Ezt sem kérték túl sokan. Meg ki a fene akar harcolni holmi semmit nem érő hatalomért? Boldog lennék vele? – Te említetted a varázslatot, mint egy lehetőséget, amit kérhetsz! – Igaz. Most már a manó is gondban volt. – Kérj valamilyen csodás tulajdonságot! Ha megfelelően választasz, lehetsz boldog, gazdag, egészséges. Halhatatlan nem, de az engem nem érdekel! – Mire gondolsz? – Például, hogy értsd az állatok nyelvét! – Kit boldogít, hogy miről röfögnek a disznók hátul az udvarban? – Kérd, hogy átláthass a falon! – Csodálatos! – hörrent fel Malruth. – Mi a jó nekem abban, ha láthatom a másfél mázsás szomszédnőmet este a férjével bujálkod-ni! – Kérd, hogy legyél gyorsabb mindenkinél! – Én mosogathatnék otthon. Nem, ez sem jó. – Tudod, mi a te bajod? – pattant fel türelmét vesztve a manó. –Hogy túlságosan tétova vagy! Szerintem ezért nem mentél eddig semmire az életben! Fütyülök rá, hogy mit kérsz! Kérj egyszerűen csak boldogságot, és lesz, ami lesz! – Na nem! – felelte megtorpanva Malruth. – Ez túlságosan is zsákbamacska. Honnan tudjam, hogy kinek az oldalán, és miért leszek boldog? Lehet, hogy egyszerűen elhülyülök, mint a falu bolondja. Nincs semmije, de hülye és boldog! – Nem ezt akarod? – kiabálta a manó. és tett egy lépést Malruth felé. Fenyegetően rázta karját. – Te ennél bolondabb már nehezen leszel. Válassz gyorsan, aztán hadd érjen engem újabb szerencsétlenség. Nem a tied a világ! Malruth hátralépett. – Te teljesítsd a kötelességed! – nyelt egy nagyot. – Van egy kívánságom, és neked ki kell várni a végét. – De gyorsan mert a türelmem véges! A manó felkapott egy követ, és Malruth-hoz vágta. A férfi tovább hátrált. – Ilyen egy tesze-tosza alakot. Más azonnal bír választani, ez meg itt nyöszörög. – Te zavartál össze! – A te fejedben nem kellett semmit összezavarni – kiabálta a manó, aztán csuklott egyet. Malruth eltűnt a föld alatt. A manó a gödörhöz sétált, aztán elhatárolón felemelte a kezét. – Nem én voltam – mondta. Malruth Gordon felnézett a gödör mélyéről. Hajába, ruhájába földszemcsék, és nedves levelek tapadtak, s ahogy ott feküdt a mélyben egyszerre nagyon levertnek nézett ki. – Húzz ki! – mondta. – Ez a kívánságod? – kérdezett vissza a manó, mire Malruth észbekapott. – Nem, dehogy! – ordította. – Kívánságszaga volt! – Nem az! – Akkor gyere ki! – Nem tudok. A férfi feltápászkodott, és vágyakozva nézte a gödör szélét. Még ugrani sem tudott akkorát, hogy ott megkapaszkodhasson. Persze nem is volt ott mibe megkapaszkodni. – Azt hiszem, nem kell tovább gondolkodnod – jegyezte meg kárörvendöen a manó. – Vagy azt kívánod, hogy kijöhess, vagy itt halsz éhen. – Feltöltöm a gödör alját földdel – mondta Malruth és kaparni kezdett. – Vajon meddig fogod bírni? – Sejtettem, hogy erre megy ki a játék! – mondta Malruth. – Átvertél. – Én ugyan nem – háborodott fel a szakma becsületének megsértése miatt a manó. – Az igaz, hogy nem szeretünk kívánságokat teljesíteni, de az is igaz, hogy ennek ellenére teljesítenünk kell őket a legjobb tudásunk szerint. Ami miatt ódzkodunk tőle az az, hogy sok ember olyan szerencsétlenül kíván, hogy nem bírom nézni. Aztán ott maradok, mondjuk én, a lelkiismeretemmel, hogy az az ember segített rajtam, én pedig nem világosítottam fel, miért kíván rosszat. Vállalnád te ezt a felelősséget? – Vállalnám – mondta utálkozva Malruth. Szétkent egy gilisztát. – Könnyű ezt mondani – felelte a manó. – Hova tartottál? – Tógába. – Na. Kívánd azt, hogy Tógában legyél, és így kikerülsz a gödörből is, és odajutsz, ahova akarsz. Mégis nyersz valamit a kívánságoddal. – Nem sokat! – Ez a balszerencse. Én már csak tudom! – Tudod, mit kívánok? – kérdezte Malruth. – Mit? – Azt kívánom – a férfi mély lélegzetet vett –, hogy legyél itt velem a gödör mélyén! A manó egy villanás kíséretében eltűnt föntről, és Malruth lába előtt materializálódott. – Most jobb? – kiabálta. – Megnyugodtam – mondta Malruth. – Most úgy beszélhetünk, mint egyenlő az egyenlővel! – Ilyen agyalágyultta! még nem találkoztam! – Amilyen kicsi volt, olyan hangosan ordítozott. Hol volt már az a segítségkérő, vékony cincogás! – Mi ebből a te hasznod? – Nem vesztettem semmit. Még mindig kisegíthetlek innen, és akkor tartozol egy kívánsággal! – A helyzeteden ez sem változtat. Akkor is csak azt kívánhatod, hogy kerülj, ki a gödörből. Most Malruth ült le kényelmesen á földre. – Csak a legvégső esetben. Beszéljük meg a dolgot, hátha eszünkbe jut valami jobb ötlet! – Én ugyan nem – húzta fel az orrát a manó. – Talán könnyebb is lesz – mondta Malruth. – Vannak még lehetőségeim... – Mondj példát! – Kérhetek varázserőt – tért vissza a témára Malruth. – Aztán kivarázsolom magam a gödörből. A manó hallgatott. – De kérhetek szerencsét, és ha működik a dolog, akkor erre fog járni valaki, aki kisegít. A manó unottan tapsolt néhányat. – Kérhetem a halhatatlanságot, és akkor mindegy mennyi időt töltök a gödörben. Ráérek kiásni magam. Malruth felnézett a magasba, és elmosolyodott: – És kérhetem a repülés tudományát is. Ezekhez mit szólsz? – Válassz végre! – morogta a manó. – Aztán juttass ki innen, és tűnj el az életemből! – De hálás tudsz lenni! – vigyorgott Malruth. – Miért legyek hálás? Egy órája békésen ücsörögtem a gödrömben, most pedig idegesen ücsörgők a gödrömben. Mi az. aminek fel. kellene dobnia? – A jelenlétem. – Akkor dobjál föl! – Amint eldöntöttem, hogy mit is akarok. – Akkor még ötven év múlva is itt fogok ücsörögni. Az egyetlen örömem az lesz, ha miután éhen vesztél, ritmust verhetek a felkarcsontoddal a koponyádon. Malruth nem sértődött meg. – Most hagyj gondolkozni! Azzal a feje alá tette karját, hanyatt dőlt. és becsukta szemeit. – Csak el ne aludj! – morogta a manó. – Ekkora balszerencsém nem lehet! Hallottam már arról, hogy néha nagyon összejönnek a. dolgok, de én azt hittem balszerencse és balszerencse között nincs nagy különbség. – Bárki megcáfolhatta volna – mondta csukott szemmel Malruth. – Nem kérdeztelek! Vannak dolgok, amiket az emberek balszerencsének hívnak, de valójában nem az, csak apró kis bosszantás a sors részéről. A balszerencse az fogalom. A balszerencse az balszerencse, és nem pillanatnyi baklövés vagy ügyetlenség, vagy mit –tudom– én! Eszerint balszerencse csak egyfajta van. Miközben a manó a balszerencse természetét boncolgatta, Malruth komolyan gondolkodott. Érezte, hogy előbb-utóbb talál majd olyan kiutat a csapdából, amely megfelelő lesz mindkettőjüknek, de legfőképpen az ő számára. A megoldás egyszerű kell, hogy legyen, mert azt mondják, hogy a legbriliánsabb megoldások mindig egyszerűek; viszont hogyha bonyolult, akkor az életben nem jön rá. Malruth mégvizsgálta a manó által felsorolt összes variációt. Megnézte az árnyoldalaikat is, és egyik sem elégítette ki. Ha most rosszul dönt, szidhatja magát élete végéig, vagy akár mindörökké, hogy elpuskázott egy ilyen lehetőséget. Egyszer élünk, és egyszer botlunk bele egy balszerencse-manóba életünkben, legalábbis a kiválasztottak, ki kell tehát használni a lehetőséget! Aztán új kívánságokon törte a fejét Malruth, hátha akad még néhány. Az "oldódjon meg az összes problémám" tetszett neki a legjobban, de változtatnia kellett a megfogalmazáson. Először úgy, hogy "oldódjon meg az összes problémám, de maradjak életben", majd "szerencsésen oldódjon meg az összes problémám, de maradjak életben", ám amikor az utolsó variáció, a "szerencsésen oldódjon meg az összes problémám, de maradjak életben, és a hozzátartozóim, barátaim is maradjanak életben, és legyünk ezután is egészségesek, és boldogok" még mindig nem volt tökéletes, akkor felhagyott az újabb bővítésekkel, és gondolatban tovább lépett. Mert ugye nem mindegy, hogyan oldódnak meg a problémáink. Emellett arra is rádöbbent, hogy egyetlen szóval meghatározott, félre nem érthető dolgot kell kérnie, mert ha mindent magába foglaló, magyarázatra szoruló kívánsága lenne, akkor azt könnyen félreértelmezhetik. Megoldást nem talált, viszont rádöbbent arra, hogy nem is olyan hülye, mint eddig hitte. Tud gondolkodni! – Jön valaki – suttogta a fülébe a manó, mire Malruth gyomra görcsbe rándult az ijedtségtől. – Ugye milyen kellemetlen? – Honnan tudod, hogy jön valaki? – Érzem. Téged is megéreztelek. Hamarosan hallótávolságon belül lesz. Malruth gyorsan áttekintette a helyzetet, aztán feltápászkodott a földről. – Kiabáljunk! – javasolta. A fickó kihúzza őt a gödörből, ő kihúzza a manót, és így megmarad a kívánsága. – Segítség! – Erre, erre!– cincogta a manó. – Miért nem beszélsz normálisan? – kérdezte Malruth. – Most kiabálok – felelte a manó. – Erre, erre! – Segítség! És miért nem azt kiabálod, hogy... segítség! – Ez a formaszöveg. Már bevált. Erre, erre! – Jövök már – hallatszott felülről. – Erre, erre! – mondta a manó. Egy busafejű, vastagszemöldökű férfi jelent meg a gödör felett. – Mi történt itt? – kérdezte. – Belezuhantunk ebbe a gödörbe – válaszolta Malruth gyorsan. Elhatározta, hogy ő beszél majd, nem akarta, hogy a balszerencsemanó bármit is kikottyantson holmi kívánságokról. – Kik vagytok? – jött a megszokott kérdés másodikként. A fickó meglátta a manót is, és felettébb elcsodálkozott. – Malruth Gordon – mutatkozott be Malruth. – Ez pedig egy erdei manó. Jöttem segíteni neki, de én is itt kötöttem ki mellette. Nem részletezte az eseményeket. A manó kinyitotta a száját, hogy közbeszóljon, aztán meglátta Malruth csizmás talpát felemelkedni, és úgy döntött, nem fecseg feleslegesen. – Az ég küldött! – mondta Malruth. – Csak a háziúr a kecskékkel Tógába. Most visszafelé tartok a kecskék nélkül Armiibesbe. – Húzz ki minket! Az idegen a gödör méreteit méregette, aztán lehasalt, és lenyújtotta a karját. – Add a markod! Hiába nyújtózkodott azonban Malruth. nem érte el a segítő kezet. Egyszer ugrott is, és ekkor érintette a fickó ujjait, de látszott, hogy nem ez lesz a menekülésük módja. – Rövid a kezem. – Az övem talán segíteni fog! – találta fel magát Malruth, és leoldotta a szövetet a derekáról. Most nem szedte szét, mert nem egy manó súlyát kellett kibírnia, hanem egy emberét. Csomót kötött a két végére, és az egyiket felfelé hajította. A fenti férfi sikeresen elkapta a szövetet. – Vissza ne ess! – jegyezte meg alul a manó. – Nem áll szándékomban – válaszolta Malruth kimérten, és lesújtó pillantással illette gödörtársát. – Én azért félek. – Szólj, ha húzhatom! – Tekerd a csuklódra! Malruth is tette, amit a fenti férfinak ajánlott. A szövet végét a csuklójára tekerte, és egyik lábát nekitámasztotta a földfalnak. A manó a gödör legtávolabbi részébe húzódott hátra. – Miért nem dobod először fel a manót? – kérdezte a fenti férfi. – Most már mindegy – felelte Malruth. A manó morgott valamit. – Húzzál! A busafejü fickó feltérdelt, és megvetette a lábát. Minden erejét beleadva húzni kezdte a szövetet, amely megfeszült Malruth súlyától. Malruth egyre feljebb tornászta magát. Lába alól rengeteg föld omlott a gödörbe, aztán elérte kezével a földfelszínt, ahol baljával megkapaszkodott, miközben jobbjával erősen fogta a szövetet. A fenti férfi előre nyúlt, és egy méternyit húzott a szöveten, de ekkor megtörtént a baleset. A föld megindult a fickó alatt, s mivel amaz nem tudta elengedni az övet, utazott a földdel együtt. Malruth érezte, hogy a szövet csattan a kezében:– elenged, majd megfeszül, és baljának tenyere alól is mintha kicsúszna a támasz. Aztán egyszer csak elvesztette egyensúlyát és visszazuhant a gödörbe. Vastag földréteg omlott rá, és a földréteggel együtt, egy mokány, alacsony fickó. Malruth keservesen felnyögött. Fájdalom nyilallt a hátába és a vállába, amelyeket alaposan beütött, de a nyögés oka főképp az ismeretlen volt, aki Malruth hasára zuhant, kissé keresztben, kissé hosszában, s az egyik térde megakadt Malruth lábai között, ahova természetesen nem hullott elég föld. – Tudtam, tudtam – hajtogatta a balszerencse-manó keserves áb-rázattal. – Ne sopánkodj! – préselte ki magából a szavakat Malruth, aki a földközelből csak felfelé tudott a manó arcába nézni, és akkor is fejjel lefelé látta ábrázatát. – Neked nem esett semmi bajod! – Fensdel Bolk vagyok – térdelt fel új sorstársuk. Malrujhot rettenetesen megrázhatta a szerencsétlenség, mert ismét felnyögött. - – Majd kitalálunk valamit. Nem olyan vészes a helyzet. A manó a tenyerébe fektette az arcát. Malruth kiemelte a kezét a földréteg alól, és a nagyját lesöpörte magáról. Fensdel arrébb kúszott, és felállt. Neki még elérhetetlenebb volt a gödör teteje, lévén másfél fejjel alacsonyabb Malruthnal. – Egymás hátára állunk, és aki kijut, az kihúzza a másikat – javasolta. – Nem ez az első eset, hogy gödörbe estem. – Manóval? – kérdezte ijedten Malruth. – Nem – felelte Fensdel, és összehúzta a szemöldökét. Malruth megnyugodott, ekkor azonban Fensdel kérdezett: – Változtat valamit a dolgok állásán a manó? – Neeem – húzta el az ajkát Malruth. – Nem sokat. Majd kihúzzuk őt is a végén. – Sosem rajongtam a manókért – súgta oda Fensdel. – Annyi buta történetet hall az ember a gonoszságukról meg a csalafintaságukról. Tudod, mire gondolok... – Fogalmam sincs. – Hát, hogyha segítesz, kívánhatsz valamit, aztán jól átverik az embert. – Ez nem olyan... Illetve nem kívánós manó. azt hiszem. A manó kilesett az ujjai közül a két suttogó férfira. Hallotta, miről beszélgetnek. – Ki emeli fel a másikat? – kérdezte hangosan Malruth. – Az lesz a legjobb, ha te engem – felelte Fensdel. – Én vagyok a kisebb és a könnyebb. Viszont megvan az erőm. hogy kihúzzalak. Így volt a jó. Malruth nem szívesen hagyta volna kettesben Fensdelt és a manót. Még a gödör alján sem. – Mindjárt összeszedem magam. Pár percet némán ücsörögtek a gödör fenekén. Malruth most még gondolni se mert a kívánságra, hátha a szeme csillogása elárulja. Mert ha Fensdel húzza ki a manót, akkor övé a választás lehetősége. Úgy tervezte, hogy miután kijuttatta Fensdelt és ö is kijutott, szétbontja az övét, és még egyszer segítséget nyújt a manónak. A legfontosabb tehát az, hogy ne adja ki a kezéből a kötelet. – Jót fogunk rá inni a kocsmában – jegyezte meg Fensdel. –Armiibesben évek óta nem történt ilyen izgalmas dolog senkivel. – Imádnám azt a falut – mondta Malruth. és megtapogatta fájó tagjait. – Szerencsétek, hogy erre jártam. – Feltétlenül. – Nem is tudom, miért akartam lerövidíteni az utat. Eddig nem jutott eszembe egyszer sem. De ma minden olyan más volt. Jöttem az úton Tóga felől... – Megpróbálhatnánk! – javallottá Malruth. – Segíts felállni. Fensdel felhúzta a férfit, majd odatámogatta a földfalhoz. Malaith háttal nekitámaszkodott a földnek, és két tenyerét összekulcsolva bakot tartott Fensdelnek, aki támasztékul megragadta Malruth vállait, és hegyes csizmáját a tenyerekbe helyezte. Lába kissé megcsúszott, Malruth erre alig láthatóan meggörnyedt, és a levegő egy szusszanással hagyta el tüdejét. – Nehéz vagyok? – kérdezte Fensdel. mire Malruth vadul nemet intett. Fensdel a tenyerekből a vállra lépett. A kezet természetesen el kellett onnan vennie, ezért Malruth fején támaszkodott meg, illetve hajába kapaszkodott, és végül is sikerült kiegyenesednie anélkül, hogy hanyatt zuhant volna. Nyakánál volt a földfelszín, kicsapta a karjait, majd a fejre állva még feljebb tornászta magát. Alul Malruth a talpak alá helyezte karját, és följebb lökte Fensdelt. – Megvan – üvöltötte fönn a másik. – Most jössz te! Malruth körülnézett, hol az öve. Egy fehér csücsök lógott ki a leomlott földkupac alól, előbb azt kellett kiszabadítania. Észrevette, hogy a manó már nem takarja el a szemeit. – Minden rendben – mondta. – Most tartunk ott, ahol az előbb – válaszolta pesszimistán a manó. – Ha szerencsénk van, talán nem esel vissza. Malruth csak legyintett. – Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. Malruth előrángatta koszos derékövét a föld alól, de mintha egy védekező kígyó lett volna: alaposan megizzasztotta. Aztán ellenőrizte a csomókat, leverte a felesleges földet, és várta Fensdel feltűnését a magasban. – Hohó! – kukkantott le Fensdel. – Készen állsz? – Igen. – Jöhet! Malruth (elhajította a csomót, és föld záporozott a nyakába. Fensdel most elvétette, és kicsúszott a kezéből, ezért még egyszer meg kellett próbálni. Másodszorra sikerült. Malruth megrázta a fejét, és hunyorgott. Fensdel megrángatta az övet, és felvette ugyanazt a testhelyzetet, amelyet először: letérdelt és kitámasztotta magát. Malruth érezte, hogy valaki megrángatja a nadrágja szárát, aztán felkapaszkodik rá, felkúszik a derekára; ekkor csúszni kezdett a nadrágja, hiszen semmi nem tartotta, az öve ott volt a kezében; majd az ingét húzta le egy nehéz test, szuszogást hallott a fülében, s amikor arra nézett megláthatta azt, amitől félt: a manó topogott ott. Aztán a manó a fejére lépett, és határozottan könnyebb volt, mint Fensdel, Malruth mégsem örült. Mozdulni sem tudott, mert olyan hirtelen történt minden: a manó felkúszott a megfeszült övön. és kiugrott a gödörből. Fensdel a meglepetéstől elengedte a szövetet, és Malruth ismét a földön kötött ki. – Kívánság-manó vagyok – hallotta lent Malruth. A manó óvatosságból egy szót sem ejtett a balszerencséről. – Éreztem – ujjongott fönt Fensdel. – A rohadék! – morogta lent Malruth. – Kisegítettél a gödörből, ezért kívánhatsz egyet. De jól gondold meg. mi lesz az. mert csak egy lehetőséged van! – És én?– kiabálta Malruth. – Te már túl vagy a lehetőségeden – mondta a manó, és feltűnt a feje a magasban. – Nélkülem most sem juthattál volna ki! – Te eljuttattál a gödör közepéig. Kijutni ő segített. Most Fensdel feje is feltűnt a manóé felett. – Ez nem igazság! – kiáltotta Malruth. – Csak egy kívánságot teljesíthetek. – Én nem osztozok – mondta Fensdel. – Eszedbe se jusson! – Mi lesz az a kívánság? – érdeklődött a manó. – Ez a nap úgyis túl hosszúra nyúlt már. A két fej eltűnt a gödör fölül. Malruth kifejezetten magányosnak érezte magát a gödör mélvén. – Ez komoly, ugye? – kérdezte Fensdel. Hangjában nem leplezett öröm csengett. – Komoly. – Nem csapsz be? – Nem. – És nem lesz olyan, hogy utána meggondolod magad, és visz-szaveszed, amit kérek? – Nem. – Nem fogsz átváltozni semmi mássá? – Nem! – Akkor egy szekér aranyat kérek! Malruth lent némán felkacagott. Ám lovak prüszkölését hallotta rögtön ezután, keréknyikorgást, és fémes csengést. Fensdel egy pillanatig csendben volt, majd hosszan üvöltött és ujjongott. – Hé, haver! – közölnie kellett Malruth-tal a jó hírt. – Aranyam van! Egy egész szekér aranyam! – Legalább innen húzz ki! – üvöltötte Malruth. de a másik meg se hallotta. Az egész erdő a kiáltásaitól zengett. – Minden istenekre – könyörgött Malruth. – Ne hagyj itt! – Gazdag vagyok! Gazdag vagyok! Aranycsengés, aztán hirtelen csend. – Hé, haver! – jelent meg napoknak tűnő másodpercekkel később a vigyorgó arcú Fensdel. – Te tudtad, milyen hatalma van ennek a törpének. – Mondjuk úgy, hogy sejtettem – bólintott megadóan Malruth. – Nem volt szép, hogy eltitkoltad előlem! – Nem akartam... – De én ennek ellenére segítek rajtad, hiszen valami részed neked is van abban, hogy gazdag lettem... Malruth mosolyogva bólintott, és feltérdelt. – ...azon kívül a jó szívemről vagyok híres. – Hálás leszek! Fensdel vigyora még szélesebb lett. – Nem a pénzért teszem! – jegyezte meg nagylelkűen. Aztán lenyúlt a lábához, és egy csomagot dobott Malruth felé. A férfi elkapta, és akkor látta, hogy nem csomag az. hanem maga a manó. – Ki tudtok ti jönni nélkülem is! Segítsd ki a manót, s kérd azt, hogy húzzon ki a gödörből! Látod, adok neked még egy lehetőséget! És nesze, itt egy arany. Igyál valamit az egészségemre, ha betérsz utána valahova! Malruth reflexszerűen az arany után kapott, és elejtette a manót. – Isten veletek! – kiáltotta Fensdel, hangja már távolról szólt. A lovak keservesen felnyihogtak, egy ostor csattant, és hallható keservvel elindult a megpakolt szekér. – És én balga, még lovat és szekeret is adtam neki! – panaszolta a manó, a derekát tapogatva. Malruth lezuhant mellé, és ugyanazt tette. – Azt is kért, nem? – Csak egy szekér aranyat. És normális esetben én csak egy szekér aranyat adok, és hordja el, ahogy tudja. De nem akartam már vacakolni vele. – Az áldott jó szíved... – Ilyen egy napot! – emelte az égnek a kezét a manó. – Most sem lehet szó arról, hogy két kívánságomat teljesítsd? –érdeklődött Malruth. – Én nem vertelek át. – Már benne lennék... de nem tehetem. – Miért nem? – Tudod, a törvény! – A törvény! A manó baráti mozdulattal Malruth lábára helyezte a tenyerét, amely enyhén megremegett, amikor fent Fensdel egy kétértelmű nótára gyújtott, elárulva, mire is gondol a pénzes szekér bakján ülve. – Legyél önfeláldozó! – mondta a manó. – Nincs más megoldás! Malruth ránézett, és már majdnem megsajnálta. Cefet helyzetben voltak, de felidézte, hogy a manónak ez a sorsa, neki pedig ez lenne új életének a kezdete. – Azért még mindig vannak jobb ötleteim annál, hogy Tógába kívánjam magam. – A repülés, a varázserő, a halhatatlanság és a szerencse – pislogott fel a manó Malruthra. – Ezeket említetted? – Igen, de szerencse nem kell. Már látom, hogy semmit nem érek azzal, ha erre jár valaki. – Válassz gyorsan! Legyünk túl rajta! Malruth megtisztította arcát a rárakodott szemcséktől. A füléből is kiverte a földet. – Mekkora varázserőt kapnék? – kérdezte utána. – Amekkorát akarsz. – Ha már olyan sok időnk van, elárulhatnád, miért nem jó üzlet nekem a varázserő! Érzem, hogy van valami oka... A manó egy sóhajtás kíséretében feladta az elveit, és elhatározta, hogy beszélni fog. – Mert varázserőt kaphatsz hét világra szólót, de észt nem kapsz hozzá. És mielőtt használni kezdenéd, a nyakadon lenne az összes többi varázstudó, hogy elpusztítson. Nem ajánlom. De el is ronthatsz valamit, mert gyakorlatlan vagy, és a hatalmad túl nagy, ezért a mágia a vesztedet okozhatja. A hirtelen kapott dolgok nagyon veszélyesek tudnak lenni. Válaszd a repülést! Fensdel harsonaszerü kurjongatása és hamis nótája a távolba veszett. Helyébe az erdő nyugodt csöndje, madarak és a szél társalgása költözött. – És ha észt kérek? Talán azt is kitalálnám, hogyan jutunk ki segítség nélkül. – Láttam én már szegény és boldogtalan embereket rengeteg-ésszel – mondta a manó. – Azontúl pedig gondold meg: hogy kívánj valamit, ki kell dobnod innen engem. Ha semmi okos nem jut az eszedbe, itt fogsz éhenveszni a gödör fenekén. – Ehetek gilisztákat. – Egészségedre! – Arról nem lehetne szó, hogy kijuttatlak innen, észt kérek, aztán ha nem jön össze a dolog, akkor visszaugrasz mellém, hogy még egyszer próbálkozzam? A manó úgy nézett Malruthra, ahogy az őrültekre szokás, ha éppen felgyújtottak egy várost, amely porrá égett, és mindenki ott veszett a tűzben. – Eszedbe ne vedd! Ha én egyszer kikerülök innen, nincs az a hatalom, ami visszakényszerítsen. Teljesítem, amit kérsz, aztán el-tűnök az erdőből. Malruth megértette. – Marad a repülés? – Igen – bólogatott felvillanyozódva a manó. – Ez a kívánságod? – Várj még! – Malruth intett. – Had gondoljam utoljára végig! – Utoljára? – kérdezte gyanakodva a másik. – Utoljára. Malruth lehunyta szemét, gondolatban ismét letért a szekérútról, és befordult az erdőbe. Átverekedte magát a sűrűjén, aztán meghallott egy hangot, és megkereste a gazdáját... Amíg a férfi felidézte a történteket, a manó talpra állt, és rendbe szedte öltözékét. Kibújt a gúnyájából, és kicsapta belőle a földet. Ugyanezt tette az ingével: még az erdő porától is meg akart szabadulni. Ott állt meztelen felsőtesttel, és utálkozva borzolgatta dús üstökét, még a szag is ingerelte, de az ellen egyelőre nem tehetett semmit. Aztán hányavetin felöltözött, és féllábon ugrálva egymás után megszabadult a sarujába költözött földtől. Amikor elkészült, azt vette észre, hogy Malruth szája sarkában különös mosoly játszik. A manó ismerte annyira az embereket, hogy ez a mosoly gyanakvóvá tegye. Ha az ember kitalált valamit, ami neki jó, akkor az egy balszerencse-manónak biztos rossz lesz. Ez is az emberek egy undorító vonása: még véletlenül se tudtak olyan megoldásokat találni, amely mindenkinek jó lett volna. – Maradjunk a repülésnél! – ajánlotta a manó. Malruth kinyitotta a szemét. Vidámság csillogott benne. Ez ke- gyetlenebb volt, mint a mosoly. – Jó ötlet – ütötte tovább a vasat a manó. – Az emberek ősi vágya, hogy szállni tudjanak. Híres leszel. Lesz pénzed, lesznek pártfogóid, mert a különös embereknek mindig akadnak önző-önzetlen támogatóik. Meghívnak a kocsmában, hogy mesélj; szép lányok omlanak a karjaidba; és nemes urak bíznak rád titkos üzeneteket... Malruth felállt, és termetének magasából nézett le a kis manóra. – Most ki akarsz jutni, vagy sem? Miért beszélsz annyit? – Félek, hogy rosszul döntesz! Már egész megkedveltelek, és nem akarom, hogy a vesztedbe rohanj. Mit találtál ki? Megbeszélhetjük. – Az előbb annyira türelmetlen voltál – emlékeztette Malruth. – Ne húzzuk az időt! – Meggyőztél, hogy felesleges sietnünk – bólogatott a másik. – Te is engem, hogy legyünk túl mihamarabb az egészen. – Már nem fontos. Egész jó itt. Amíg itt vagyok, nem érhet másik balszerencse! Ez már önmagában is szerencse, nem? – A manó kipréselt magából egy könnyed kacajt. – Dehogynem. Farkasszemet néztek egy pillanatig. – Csak annyit árulj el: repülés? Malruth lehajolt a manóért. Megragadta a grabancánál fogva, és a karjára ültette. – Azt azért meg kell mondanom – rótta meg –, hogy az előbb nem volt szép tőled végigmászni a ruhámon, és a fejemre taposni. – Bocsánatodat kérem – a manó láthatóan szégyellte magát. – Ott az öved! – készségesen lemutatott a földre. – Tegyél le, és idehozom neked! – Már nem lesz rá szükségem. – Ha repülni akarsz, akkor tényleg nem... Malruth nem ugrott be, nem válaszolt. Mélyen a manó szemei közé nézett. – És ne haragudj rám azért sem, mert Fensdel kívánságát teljesítettem – hadarta a manó. – Aztán én is megbűnhődtem. Most egyformán sanyarú a helyzetünk. – Semmiért nem haragszom – mondta Malruth, és pislogott. – A tenyeremre ültetlek, és kilöklek a gödörből. – Vissza fogok esni. Várj még! – Akkor addig próbálkozunk, amíg kint nem maradsz. – Biztos nem akarsz még beszélgetni? – Biztos. Malruth újból megemelte a gallérjánál a manót, és a tenyerére helyezte. – Kapaszkodj meg az ujjamban! – mozgatta meg a hüvelykjét. –Csak aztán idejében engedd el! – De elkapsz, ha visszaesem! – Elkaplak. A manó megkapaszkodott, Malruth visszahúzta a válláig a kezét, majd kitolta és megint visszahúzta. A kis fickó meglepően nehéz volt. – Kész? – Még nem! – Akkor rajta! Teljes erejéből meglökte a manót, aki kalimpáló lábakkal és kezekkel repült fel a magasba, túl a gödör szélén. Kis ívet írt le repülés közben, és a vastag avarrétegen landolt, kint a szabadban. Kettőt-hármat bukfencezett, és boldogan kiterülvc állapodott meg. Kint van, túlélte. És tartozik egy kívánsággal... Csak feküdt, és nem akarózott megmozdulnia. – Na, milyen volt a repülés? – hallatszott a foldalól. – Legszívesebben madár lennék – felelte a manó. és hangja csordultig volt boldogsággal. Visszamászott a gödörhöz, és lepillantott, de úgy, mintha azt várná, hogy üresen tárul majd a szeme elé. – Lehet, hogy arra is sor kerül. – Arra is? Ne számíts rá, hogy a kedvedért visszaugrom! – Nem is lesz rá szükség! – mosolygott kétértelműén Malruth. Aztán semmibe révedő tekintettel, kissé álmodozón azt mondta: –Azt állítottad, hogy az egész világon nincs több mint hat balszerencse-manó. Én mind a hatot ide kívánom a gödörbe! A manó megmerevedett, még bóliníani se bírt. Aztán egymás után öt gyors villanást kápráztatta el a szemét, s a hatodikat csak azért nem láthatta, mert ő maga volt az. aki utolsóként Malruth lába mellett megjelent. A férfi vigyorogva próbálgatta a váll izmait, és végighordozta tekintetét a gödör alján eszmélődő társaságon: – Lesz hat dobásom! Eric Muldoom A DÉMONHERCEGNŐ. Aldyr Don'narr, a nyughatatlan drow-mágus már hónapok óta rója Asslanthas rengetegét. A gnómok fogságában elszenvedett megpróbáltatások kisebb pihenőre kényszerítik, a kegyetlen téli évszak viszont már a sarkában lohol. Mielőbb maga mögött kell hagynia a fehér óriásokként útját álló Godor'o'Gharan bérceit, ha a majd fél. évig lappangó éjszakát már emberlakta vidéken akarja tölteni. Álmában sem gondolná, hogy Ullh, a Mélység Birodalma fogja rövidesen megismertetni vele a rettegést, a halálfélelmet, a gyűlöletet és a szerelmet... 1. A Kapu Godpr'o'Gharan. Az Álmok hegysége. Jégbe dermedő, szél ostromolta fennsíkok, felhőkbe temetkező, kietlen csúcsok, zordon fenyvesek, száguldó vadpatakok, sötét vizű tavak hazája. A völgyeit láthatatlan árnyakként megülő, halotti csendet és a komor, határtalan erdőkben kószáló magányt csak kevesen ismerik igazán. De akik ismerik és együtt élnek vele, másokká lesznek... Megtanulják tisztelni a kíméletlen vadont... És a vadon a tiszteletért cserébe megtanítja őket valamire, amire a Királyságokban mindenütt igen nagy szükség van. A túlélésre. Ám a vadon más erélyeket is osztogat hű népének. Észak barbár gyermekei, a rőt szakállú kodarok és a fekete hajú valkiádok a komor fennsíkok farkasainak vadságát és kitartását, a megsebzett párduc zabolátlan dühét és őrjöngő erejét szerezték tőle. A halovány bőrű draclonok, a Vér Népének szülöttei, szépségüket, kevélységüket, hajthatatlanságukat és kegyetlen bosszúszomjukat köszönhetik neki. De a fekete bőrű árnytündérek népe, akikhez Aldyr is tartozott, nem a sikoltó szél alatt nyögő fenyőfák lombjai alatt látták meg az erőtlen napvilágot. Még egy tündéröltő sem telt el azóta, hogy Asslanthas erdeibe vándoroltak, megtagadva Baar-Shagyrt, az ősi szülőföld mérges ködpárákban megbúvó völgyeit. Ez az időtáv az ő szemükben pedig még vajmi kevés volt ahhoz, hogy igazából megismerjék új hazájukat. Aldyr, az árnytünde varázsló is még csak kíváncsi gyermekként szemlélődött a vadonban. Századik életévét még alig töltötte be, amikor úgy határozott, megismeri a környező birodalmakat. A távoli Vendia füstös, különös embervárosairól, a mesés Zaburrah, a hódon harcosok rettegett sziklabirodalmáról, az elf Whuzanesti pompás palotáiról elolvasott számtalan legenda, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ellenállhatatlanul felszítsa érdeklődését a külvilág iránt. Az önbizalmat ahhoz, hogy szembenézzen az ismeretlen és szokatlan világ számos veszélyével, az ősi drow mágia elsajátításából merítette. De most, hogy még csak két rövid hónap telt el ván-dorútja megkezdése óta és a szeszélyes Sors máris több olyan veszedelembe sodorta, amiből csak Istennője kegyelméből menekült meg ép bőrrel – felhős kedéllyel rótta az erdei ösvényeket. A havas fennsíkokról dermesztő szél hömpölygött alá abba a völgybe, ahová a számtalan vadcsapás egyike vezette. A sziklákon néhány virág még sütkérezett az erőtlen napfényben, de a tündér jól tudta, Fryodar ébredező lehelete – a borzongató szél – már a közelgő tél fagyos üdvözletét hozza magával. Az elmúlt napokban valahogy az állatok is elkerülték, mintha máris téli vackaikba húzódtak volna. Aldyrnak erősen korgott már a gyomra, amikor több. kimerítő órás hegymászás után úgy döntött – még ha a következő napokban nem is sikerül zsákmányt ejtenie –, most akkor is elfogyasztja szegényes vacsoráját. Felkapaszkodott egy nagyobb, moha lepte sziklapárkányra, ami megfelelő pihenőhelynek mutatkozott. Valamelyest leporolta sötétzöld, néhol már fakulásnak induló köpönyegét, maga mellé fektette éjfekete varázsbotját, s letelepedett egy mohás sziklára. Arcára elégedett mosolyt csalt az előtte feltáruló látvány. A pihenőnek szolgáló szikla töredezett falai meredeken szakadtak le a völgybe, ahol néhány kisebb tengerszem felszíne csillogott aranysárgán a napfényben. A völgy túloldalán, ahol a roppant hegyvonulatok előterében kristályszín vízesés zuhogott alá, a fenyőerdő fokozatosan ritkult, majd eltünedezett – jelezve az erdőhatárt. A felhőfoszlányokba burkolózó vonulatok látványa gondolkodóba ejtette az elfet. Ha átkel Godor'o'Gharan hegyóriásain, azokon túl már Oww, a Halott-fennsík várja majd. Az évszázadokkal ezelőtti Holdháborúk és a pusztító járványok miatt elhagyatottan álló ősi kastélyok és kihalt városok vidéke, ahol titokzatos lények és természetellenes erdők fagynak jeges, téli dermedtségbe, őrjítő némaságban leselkedve az életunt bolondokra, a hősökre. – Emberek... – sóhajtott fel a tündér elképzelve magát egy tó tükrében. A tündérek fajtájára oly jellemző könnyed, nyúlánk testalkat, az árnytündérek ametiszt árnyalatú, éjfekete bőrszíne és hófehér, vállakra omló haja, bíborszín tekintet, szép vonású. kissé hosszúkás arc késpenge ajkakkal és csúcsba futó. hegyes fülekkel. Ilyen volt az asslanthasi Aldyr, az ősi D'nonshezbaras család sarja... Csodálat és kíváncsiság helyett, lehet, hogy az emberek – a misodok-a fajtája miatt undorral és gyűlölettel fogadják majd. Mély melankóliában fogyasztotta el az előhalászott ételmaradékokat. Egy kevéske füstölt húst. néhány szárított medvegombával és nyers tuskógombával – galmócával kiegészítve. Ezeket bekebelezve még egy maroknyi kesernyés, sárgás bogyót is elrágcsált. Miután komótosan megvacsorázott és a kulacsából kihörpintette az utolsó korty áfonyaszörpöt is, összepakolt. Hátizsákját felemelve egy utol- só, reményvesztett pillantást vetett a párába burkolózó hófehér hegyekre. – Legalább a teleportálás vagy a térkapunyitás működne... –mormogott magában. De a kontinenst behálózó mágiafonalak és örvények e varázslatok alkalmazását itt, Asslanthasban is szinte teljesen lehetetlenné és megbízhatatlanná tették. A repülést pedig amúgy sem szívesen és csak éjszaka, rövid ideig tudta használni. Néhány percig még zsörtölődött, aztán lemondó sóhajjal vágott neki az egyik felfelé vezető ösvénynek. Jó órás mászás után a vadcsapás visszakanyarodott a völgybe; s így kénytelen volt letérni róla. Meredek, sziklás kaptátokon küzdötte át magát, míg végre egy tenyérnyi fennsíkra érkezett. Itt úgy döntött, pihenni fog egy keveset, mielőtt éjszakai szálláshelyet keresne magának. Az apró fennsík tisztásán egy élettelen, több száz éves fenyőfa csonkja tört a sötétedő égbolt felé. A narancssárga fátyolba öltözött nap a horizont aljára hanyatlott. Az erdőre hideg félhomály telepedett. Aldyr borzongva húzta szorosabbra magán prémszegélyes, meleg köpenyét. Botladozva indult meg a fenyőfa felé. A szél hirtelen furcsa, nyöszörgő hangokat sodort felé. Derníedten húzódott a fenyőfa takarásába. Hiába fürkészte azonban a völgyet. Látása messze felülmúlta ugyan egy emberét, mégsem fedezett fel egy teremtet lelket sem. Kíváncsiságának engedve elhagyta a tisztást, majd, mint egy prédáját becserkésző vad – fától fáig settenkedve – az ismeretlen hangok irányába osont. Alig tehetett meg vagy száz lépést, amikor mesébe illő, vékonyka hangon visítozó teremtményeket pillantott meg az erdő fái között. A talán egy láb magas manók görbe és aránytalanul kis végtagokkal eltorzított, csupasz teste – eltekintve a szennyes ágyékkötőtől – piros bőrszínben pompázott. Nagy hordóhasuk akkora volt, mint két öklömnyi, kopasz fejük. Orruk – szinte elveszett az aránytalanul nagy, sárga és kidülledő szemek völgyében, apró, kerek füleiket pedig alig lehetett felfedezni. Sötétpiros bőrüket szemlélve az ámuló varázsló úgy vélte, a manók csakis mágia szülöttei lehetnek. A manók nem figyeltek fel a rejtőzködő tündérre – viszont annál inkább lekötötte őket az a drágakövekkel gazdagon rakott, elefánt-csontszín; ládika, amit nagy nyögések közepette cipeltek. Sipítozva, veszekedve folytatták útjukat egy közeli, a fák fölé gigászi dolmenként nyújtózó sziklafal felé. Aldyr teljesen elmerült a több mint két tucat manó tanulmányozásában. Egyelőre biztonságban érezte magát. A legszélső fák takarásában rejtőzött, és onnan leskelődött az előtte kibontakozó újabb tisztásra. Az apró, magányos kört a vadon rengetegében, félkörben magas, függőleges sziklafalak ölelték körül. Az ólomszín falakba vájt üregeket, fekete foltokat a sötét sziklalepedön már csak a kitűnő tündér tekintet fedezte fel. A sziklaodúkból szinte a megszólalásig egyforma manók sereglettek elő. A ládát hordozókat visongó tömeg fogadta. Némi huzavona és zagyva, hadaró karattyolás után valamennyien egy, a tisztás közepén álló kőkút köré sereglettek. A kör alakú, tíz láb szélességű kút rég letűnt korok emlékét idézte. Falaira ismeretlen kezek acsarkodó, szárnyas démonalakokat véstek. A rosszindulatú faragványok azonban már megtöredeztek, megfeketedtek. Titokzatos készítőik talán már több ezer éve a földben porladtak... A megbabonázottan álló drowt hideg fuvallat térítette magához. A szél újra és újra csípős hideget csapott az arcába. A hely bénító varázsa, ami eddig észrevehetetlen és megtörhetetlen erővel altatta el veszélyérzeteit, most megszűnt. Az erdőre sötétség telepedett. A drow riadtan nézett fel a fekete hegyek mögött végleg alábukó nap narancsvörös pírjára. Fekete arcvonásait ezüstkék fénybe vonta az égboltot birtokba vevő hold. A zsibongó manók, mintegy varázsütésre, elcsendesedtek. Aldyr ijedten nézett a sárga szempárok izzó erdejére. Valamennyi manó őt bámulta. Fojtott kiáltással perdült meg. Menekülni próbált, de láthatatlan falba ütközött! Hörögve próbálta áttörni pár méterrel távolabb a mágikus erőteret, de ott is ellen–, állásba ütközött. Őrjöngve pillantott vissza a kút körül felmorajló manókra. A lidérces látványtól döbbenten hátrált el. A kút viharos széllel sűrű, vörös ködöt okádott fel magából. Az acsarkodó, gúnyo–, san vinnyogó manók egymást hergelve tülekedtek felé. Eszelősen levitált fel, majd rohant körbe a láthatatlan kupola mentén, de az erőteret sehol sem tudta áttörni. A manók közül a bátrabbak már elérték, és megpróbáltak a lábaiba csimpaszkodni. Egyelőre csak néhány mérges, jól irányzott rúgással próbált megszabadulni tőlük. Most a kijutás volt a legfontosabb! – Dhnerr bredarhle! – recsegte, de semmi sem történt. .Az elemi erő rombolásának legerősebb formáját alkalmazta, mégsem tudta szétoszlatni az előtte feszülő láthatatlan falat. Az inkább mintha még jobban megerősödött volna! A köd fojtogatóvá vált. – Dmnoram sne snhuummar gnam dromerr mzhcnr mbdussh in fyehram... – hörögte a testét most csak pár másodpercre anyagtalanná tevő varázslat igéit. De az erőkupola nem engedett... csak kisebbedett. A talaj hirtelen megsüppedt a lábai alatt, és ágyékig merült vala-milyen hideg, nyálkás anyagba. Egy ismeretlen erő kérlelhetetlenül húzni kezdte lefelé. A kupolán belül felharsogó széltől alig hallotta meg saját ordítását. A lila ködtől teljesen vakon és fuldokolva, eszelősen próbálta leküzdeni légszomját, hogy újra varázsolhasson. De mielőtt a tomboló szélbe kiáltotta volna az első szavakat, váratlanul megszűnt létezni alatta a süppedő talaj... 2. Ullh, a Mélység Birodalma A semmiben lebegő testét határtalan sötétség folyta körül. Végtelen feketeség és néma, süket csend honolt mindenütt. Csend-Súlytalannak érezte magát, mégis úgy tűnt, lassan lefelé ereszkedik a tátongó űrben. A levegő egyre melegebb lett. Már izzadságcseppek gyöngyöztek homlokán. A mindent átfolyó, őrjítő sötétségben vörös fényszalag derengett fel. A fény egyre erősebb lett, a csík pedig kisebb folyó vastagságúra duzzadt. Most már ki tudta venni az alatta, mély szurdokvölgyben hömpölygő lávafolyam vérszínü áradatát. A félelem jeges vasmarokkal szorította össze szívét. Ki ne hallott volna e pokoli folyamról, amely átszeli Ullh, a Mélység Birodalmát?! Rejtélyes módon a démoni síkok egyikére került hát... De hogy melyik démonbirtokra került és miért, s hová tűntek a manók, akik csapdába csalták? E gondolatok most hidegen hagyták. Őrjítő bizonyosság öntötte el vérbe boruló elméjét. Ullh Birodalmában nem úgy működik a mágia, mint a felszíni síkon! A varázstárgyain kívül semmi másra nem számíthat... A lappangó sötétség láthatatlan súlyként nehezedett rá. Bekúszott végtagjaiba, a félelem ködével borítva el az agyát. Sohasem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak és helyzetét ennyire kilátástalannak. Ahogy egyre alacsonyabbra ereszkedett, a kanyargó lávafolyó eltávolodott. Vérvörös fénye már csak arra volt elegendő, hogy ha-lovány derengésbe vonja a szurdok peremét. Könnyedén ereszkedett alá a sziklatönnelékes, homokos talajra. A riadtságtól dermedten állt fel, torkában dobogó szívének mély döbbenései szinte megsüketítették. Együtt lélegzett a lappangó sötétséggel. Szusszanni sem mert, nehogy megzavarja a halotti csendet. Melegség ült meg mindent, mintha csak egy napperzselte, sivatagi katlanban lenne. Csakhogy itt éjszaka volt; ha ugyan létezett egyáltalán nappal ezen az elátkozott vidéken. Lassan, amennyire lehetett, szemei alkalmazkodtak a sötétséghez. Saját varázsbotján és a körülötte heverő apró köveken kívül azonban semmi mást nem tudott kivenni a feketeségben. A valahol messze derengő, már szinte észrevehetetlen vörös fénycsík felé meresztette villogó tekintetét, amikor narancssárga fények gyúltak fel az éjszakában. A remegő fénygömbök mintha életre keltek volna, növekvésnek indultak, s nyílegyenesen megindultak felé. Az apró pontokból máris tábortűz nagyságúvá lettek. Aldyr vadul megszorította botját, és megpróbálta leküzdeni lábainak remegését. Akármik legyenek is a felé tartó narancsszínű, lüktető lidércfények, jót nem jelenthetnek a számára. A mágiája nélkül annyit ér csak, mint egy kardművész a fegyverei nélkül. Vagy még annyit se... Dühösen tépte le ujjáról a gnóm sámántól megszerzett gyűrűt, majd rövid fontolgatás után lenyelte. A sötétkék, mágikus hatású ékkő, ami lapozgatható könyvvé formálta számára mások gondolatait, hamar szemet szúrt volna bárkinek. Hatalma démonok ellen mit sem ér. A gyomrában jobb helyen lesz. Legalábbis egy ideig... A két tucat narancssárga fénygömb vészesen közeledett. Aldyr habozás nélkül letuszkolta a torkán családi örökségét is. egy szerpentinköves gyűrűt. Ez az emlékezetét és az öntudatát óvta meg a külső, mágikus behatásokkal szemben akkor is, ha nem az ujján viselte. Méltatlan helyre került ugyan, de ettől a kegytárgytól a legkevésbé sem akart megválni. A lidércfények alig pár száz méterre vibráltak előtte. – Znarr drimmor g'dna snmaar bwulgdraimis – mormogta maga elé. Keserűen vette tudomásul, hogy valóban nem érzi a testében szunnyadó varázserőt. Egyedül mentális képességei maradtak meg, és a jelenleg tizennégy varázslatot magába fogadó rúnabot – személyiségének elválaszthatatlan darabja... Hideg borzongás futott végig a gerincén. Jéghideg, karmos kéz markolta meg hátulról a nyakát. Érces, valótlanul mély hang hörgött a fülébe. – Légy üdvözölve a Pokolban, tündér... A mancs gyengéden megszorította a varázsló vékony torkát, amitől az fuldokolni kezdett. Felesleges lett volna a védekezésre gondolnia. A démonnak egy szemvillanásába telt volna szétmorzsolnia a gyenge testrészt. A fagyos kéz birtokosa, akinek az előbb érthetetlen módon megértette hörgéseit. recsegve felkacagott és durván előretaszította. Vagy húszlábnyi repülés után elhagyva hátizsákját, tompa roppanással zuhant a köves talajra. Bal vállában égető fájdalom lángolt fel. A narancssárga fénygömbök amorf, pulzáló alakok formájában beérték és körbevették fekvő alakját. Nagyságuk már jóval felülmúlta az ő termetét. A vibráló, leginkább ködgomolyra emlékeztető lényekből határozott rosszindulat sütött felé. Aldyr leküzdve fájdalmát tehetetlenül próbált a hátára fordulni, amikor egy vörös, oszlopvastagságú szőrös láb taposott a jobb kézfejére, majd egy mancs kicsavarta markából varázsbotját. A drow agyát elvakította az indulat. Ordítva, kiguvadó szemekkel vetette magát hátra, elfeledve sajgó vállát. A fölébe tornyosuló rémisztő alak torz vigyorral szorította a megszerzett varázseszközt, majd egy erőteljes mozdulattal elhajította. A fénylények mögül a lecsapó kobra gyorsaságával hatalmas kar vágódott elő, mohón megkaparintva a felé repülő tárgyat. A drow csak egy pillantást vethetett a fekete, roppant mellkasra, a bestiális arcra, és az előreszökkenő démont már el is nyelte a bársonyos sötét. A fénykörön kívül lüktető feketeség megelevenedett. A hörgő, sziszegő, fújtató árnyak kavargásából vörösen parázsló tekintetek villantak elő. A groteszk, szörnyű testek csak néhány másodpercig tolongtak a sárgás fényben, de ez elég volt ahhoz, hogy a varázslót csaknem az őrületbe kergessék. A tündér torkát életében először páni rettegés szorította össze. Zavartan, szótlanul húzta össze magát akkor is, amikor a több méter magas démon felragadta, és a magasba emelte. A szörny fekete, húsos ajkai mosolyra húzódtak. Vaskos lábaival elrugaszkodott, és a levegőbe emelkedett. A pillekönnyű elf súlyát fel sem vette. Szárnyak nélkül, kimondatlan varázslattal repült egyre feljebb és feljebb. Társai, a körülbelül húsz, vele teljesen azonos démonok felzárkóztak mögé, a fénylények pedig elmaradoztak. Aldyr Dou'narr, az ősi D'nonshezbaras család sarja alig-alig fogta fel, mi is történik vele. Nálánál hidegvérübb kalandort sem kímélt volna az a tudat, hogy akaratán kívül egy démonbirtokra került, ahol megfosztották egyetlen fegyverétől, a mágiájától... A tündér lábai alatt hosszú mérföldek suhantak el, mire úgy-ahogy magához tért. Fintorogva próbálta elviselni a démont átható izzadságszagot és a semmihez sem fogható bűzt. A karmazsinszín lávafolyam erőteljes fényben derengett fel előtte, roppant hőséget sugározva felé. A vérszínű ragyogásban hatalmas, vörös sziklahegy bontakozott ki az éjből. Az irdatlan, könyökével a kősivatagba fúró-dó, karmos mancsot formázó szikla tenyerén vörös bástya és toronyerdő szökött a csillagtalan égbolt felé. A kastély furcsa szögben megdőlő tornyai körül szárnyas, madártestű lények csapongtak. Vijjogva siklottak alá az érkezők felé, felkorbácsolva a fúlledt, kén-szagú levegőt. Fénylő tollruhájuk ragyogó kék és zöld színekben csillogott. Keskeny, karvalyszerü csőrük hossza a tündér karjával vetekedett. A drowt cipelő démon üvöltésére nagy szárnysuhogta-tással szakadtak el a csapattól. Ekkor érkeztek a lustán hömpölygő, vörös lávafolyam fölé. A mély szurdokból iszonyú hőség szállt fel. Aldyr úgy érezte, ha még néhány percig itt időznének, biztosan megsülne. A sziklafal mentén felfelé repülve alkalma nyílt jobban megszemlélni fogvatartóit. A démonok testét apró, vörös szőrzet borította, csak alkarjukon és mellkasukon viseltek hosszú, fekete szőrruhát. A kiugró és hegyes áll, a mélyen ülő szemgödrökből elővillanó vörös szembogarak, a hegyes és szőrös fülek, az ujjnyi vastag szemfogak és a lemetszett végű orr rosszindulatúvá torzították pofájukat. Az elviselhetetlen hőséget látszólag fel sem vették... A palota egyik hatalmas kapujához közeledve az árnytündér visszaszerezte elvesztett önbizalmát. A démonoknak határozott céljuk van vele. Ha nem így lenne, már Shinowseevaar oldalán bámulhatna le szétmarcangolt testének roncsaira. Keskeny vonallá préselte össze fekete ajkait. A Baar-Shagyr-i áh kos vér haragvó élni akarást izzított fel kalimpáló szívében. Ha kell, foggal-körömmel fog harcolni az életéért!... 3. Mystrea A gigászi sziklamancsban ágaskodó kastély, fenyegető kolosz-szusként tört a nyers sötétség felé. A göcsörtös, karmos ujjakként meredező tornyok ablakaiban komor feketeség honolt. A legmagasabb kupolák kavargó felhőfoszlányokba burkolóztak. A levegő itt már korántsem volt fűlledt és perzselő. Az átizzadt, nedves ruhákban a varázsló vacogva tekintett alá a szurdokban fortyogó folyó vérszín szalagjára. Már olyan magasan repültek, hogy a "tündér, szédüléssel küszködött. Fogvatartói végre aláereszkedtek a kastély egyik kiugró sziklapárkányára. A mágust cipelő démon lerakta terhét, és elengedte szorításából. Aldyr botladozva állt fel, megmozgatva elzsibbadt tagjait. A palota fekete tömegéhez viszonyítva csak egyik kisebb kapuhoz hurcolhatták. A sziklanyelvről nyíló bronzszínű, kétszárnyas ajtó méterekkel magasodott a feje fölé. Tömör felszínébe cikornyás díszítéseket, megnyúlt, hullámzó testű démonokat véstek. A torz arcok tébolyult tekintete, a rémülettől kiguvadó szemek, a sikoltó, mégis néma ajkak elviselhetetlen kínokról tanúskodtak. A varázsló borzongva szakította el pillantását a kapuról. A mögötte mozgolódó démonok türelmetlen, prédáért acsarkodó farkasokként vinnyogták körül. Azt várta, mikor érzi a nyakába csapó forró leheleteket, a testébe tépő jéghideg mancsokat. A szörnyek vörös tekintetében bestiális vérszomj parázslott, amit a bronzszárnyak nyikorogása sem hamvasztott el. A kapuból láthatatlan fuvallatként lila fény ömlött a párkányra, beleharapózva a sötétségbe. A drow egy dísztelen, tizenöt láb széles folyosót látott maga előtt. A különös foszforeszkálást a járatot elárasztó buborékok sugározták. Ezek a folyosó talaján és falaiban ásító fekete üregekből szállingóztak fel, mintha levegővel töltött, színes vízbuborékok lennének. A varázsló önkéntelenül előrelépett. – Várj! – reccsent fel mögötte a démon. Hangja dörögve visszhangzott végig a folyosón. A gömbök, mintha varázsütés érte volna őket. megremegtek, és cuppogva fröcsögték szét kocsonyás tartalmukat. A sziklafolyosó talajára lila nyálka záporozott, sisteregve, sziszegve emésztve fel önmagát. A szörny, villogó szemekkel lépett be a járatba. – Kövess, és ne maradj le! – hörrentette foghegyről a varázslónak. Aldyr habozva követte, de a különös golyók remegve várakoztak üregeik torkában. Megvárták, amíg elhalad mellettük, s csak aztán rugaszkodtak fel. A kapu fémes nyikorgással szorította ki a csillag-talan éjszakát és a tolongó démonokat. A savas buborékokat elhagyva a fény elhalványult, a folyosó pedig hamarosan elágazott. Felfelé három, lefelé két lépcsősor tekergett. A démon a jobb oldali lejárót választotta. Egy szűkebb, de a varázsló termetének így is túl magas folyosóra érkeztek. Imbolygó alakjukra csendes félhomály telepedett. A zsákutcában végződő járat legvégén, egy sziklapadlóra felrajzolt varázskör izzott fel, zöld fényével fekete árnyakat rajzolva a falakra. A démon határozottan indult meg felé, a varázsló viszont lelassította lépteit. Tudatalatti képességeit hívta segítségül, hogy kihasználja a talán legutolsó lehetőséget arra, hogy uralma alá vonja a démon elméjét. Reménytelen és kétségbeesett próbálkozás volt ez, de tudni akarta, mire számíthat ezek után. Összpontosított, és szabadjára engedte láthatatlan szellemujjait. Néhány végtelennek tűnő pillanat után csalódottan hagyott fel a kísérlettel. Sehol egy parányi rés, sehol egy felfestett, szétszakítható falszakasz. A démon elméjét láthatatlan burokként feszülő, a sajátjánál többszörösen erősebb pajzs védte. Esélye sem lehetett beférkőzni az idegen tudatba... Szőrös, izmos mellkasba ütközött. A tettenért tolvaj bosszúságával vetette fel állat a bestiára. – Ne őröld fel a türelmemet, tündér! – hörögte a démon lebigy-gyesztve fekete ajkait. Roppant megalázó volt számára a tündérrel való érintkezés; de az Úrnő parancsát nem szeghette meg. – A nevem Bruquar. Az én feladatom az, hogy épségben vigyelek a hercegnő színe elé. Lépj be a varázskörbe! A varázsló átlépte az ismeretlen rúnákkal festett vonalat. – Miféle hercegnő elé – villant fel a tündér tekintete. Bruquar zord vigyorgása vérfagyasztó grimasznak hatott a varázsló számára. "Kissé nyeszlett ez a drovv, de a Hercegnőnek így is kitűnően megfelel majd... Jobbkor nem is érkezhetett volna..." – Mystrea hercegnő palotájában vagy, halandó. Az életed attól a perctől kezdve, hogy a birtokára léptél, az ő kezében van. A démon metszett orrát felrántva elővillantotta hosszú szemfogait. – Bár, az életedért én egy mogyorónyi gyémántot sem adnék!... – vihogott fel a szörny az elmetszett torkú áldozat gurgulázó hangján. Az árnytündér gyűlölködve szorította ökölbe a kezét. A varázskör felizzott, az erős zöld fény elvakította... Vak, kísértetjárta kriptákat megülö sötétségben találta magát. Néhányat pislogott, de a fekete fátyol nem akart fellebbeni tekintete elől. Olybá tűnt, mintha megvakult volna. A sötétben fej nagyságú, sárga szem pattant fel közvetlen az arca mellett. Ijedten hőkölt hátra, miközben újabbak és újabbak villantak fel mindkét oldalán, dió nagyságútól a fél méteresekig. A szemhéj nélküli, csupasz golyók izzása beleharapózott a nyers, ólomszínű sötétségbe, felfedve egy széles, lépcsőzetes folyosót. A sárga szemek valóságos tengert alkották az elf körül a falakon. Pislogva, résnyire szűkült pupillával bámulták dermedt alakját. Borzongató hullámokban áradt felőlük a mindent betöltő rosszindulat. A drow vére tüzesen lüktetett ereiben, majd' szétfeszítve halántékát. Ha tudna varázsolni! – Gnajdhass brigdor snedarll – kántálta a háta mögül előredob-banó Bruquar. Robosztus alakja a szemek közé lépett, és magabiztosan törtetett felfelé a lépcsőn. Aldyr késedelem nélkül követte. A több ezer nyálkás szemgolyó pislogásával, sárga izzásával szinte hipnotizálta. A drow a tekintetét a démon hátába fúrta, hogy ne lássa a szemeket. Elborzasztotta a tudat, mi mindenre lehetnénk képesek a szemek, ha Bruquar nem lenne itt. Hatalmas, fekete obszidián ajtó állta útjukat. Bruquar megérintette a csillogó felületű, rúnákkal televésett anyagot, mire az megremegett, és semmivé foszlott. Fehér fényben úszó kisebb csarnok tárult fel előttük, pompájával elkápráztatva a drowt. Bár a kincsszerzés és a meggazdagodás – ahogy titokzatos népét, őt magát sem érdekelte igazán –, de a szépet és a csillogást kedvelte. És az a mérhetetlen gazdagság, ami a csarnokban fogadta, messze felülmúlta a drágakövekről eddig alkotott legvérmesebb képzelgéseit is. Ha a falak aranyborításain, nem ember és nem tünde kéz alkotta dom-borművein nem ragyogott százféle drágakő – százféle színben és ugyanannyi árnyalatban – akkor egyetlen egy sem... Tisztafényü gyémánt, méregzöld opál, szivárványos igazgyöngy, kékeszöld cirkon, kék zafír, kékeslila ametiszt, zöld smaragd és égszínkék türkiz berakások csillogtak a falakat borító pompás veséteken. A bizarr démonszobrok kaotikus tonnái szinte kiléptek a vörös sziklafalból, az egész drágakőből faragott padlóberakások sziporkázó fényükkel szinte élni látszottak. A tejfehér, tíz méter magas kalcedon oszlopok között járva a tündér szinte teljesen megfeledkezett aggodalmairól. Lenyűgözte a pompa, a ragyogás. Csak nehezen szakította el tekintetét a sok csillogásról, hogy végre szemügyre vegye a csarnok őreit. A súlyos, skarlátvörös bársonyfüggönyök mellett, amelyek ráncos óriásokként zárták el a tovább vezető utat, Bruquar két démonnal társalgott. Hogy a halványsárga testű, Bruquar magasságával vetekedő őrök szájuk nem lévén miként adták ki a hörgő, érthetetlen hangokat, Aldyr csak találgathatott. A pupilla nélküli savószín szemek néha érdeklődve felé villantak ugyan, de megtépázott, poros alakjának nem szenteltek különösebb figyelmet. A tanácskozás végén megingatták kopasz, megnyúlt fejüket, mire Bruquar megvakarta fekete sörényét. A tündér figyelmét azonban már más furcsaság kötötte le. A boltíves átjáró kalcedon szegélyéről szürke bőrű -fej, nyak és test nélküli démonarcok néztek rá. Talán húszan, ha lehettek, de valamennyien hevesen gesztikuláltak, miközben mint a békák, felfújták pofazacskóikat. Némelyik, felfújt állapotában szinte az egész csúf arcot eltakarta. Hosszú, kampós orrukat és hegyes füleiket szinte megállás nélkül mozgatták. Amikor pedig éppen nem pofazacskóik felfújásával és leeresztésével foglalatoskodtak, heves grimaszolással és nyelvöltögetéssel fejezték ki az elf felé nemtetszésüket. A tündér nem tudta, mi lehet a rendeltetésük, mindenesetre megunta az idegesítő látványt. Inkább megpróbálta azonosítani a függönyök mögül áradó erős parfüm illatot. De az általa ismert kevéske virágillat közül egyikre sem hasonlított igazán. Talán leginkább a szamócával tudta azonosítani... Lágy kacagás csilingelt fel a szomszédos, ismeretlen teremből. Talán a hercegnő? – Mi lesz már, Bruquar? A kíváncsiság majd megöl mindnyájunkat! Ilyen pipogya testőröm lennél, hogy nem mersz belépni hozzám? – A búgó, dallamos hang halk kuncogásba fúlt. Jókedvű neyetgélés visszhangzott fel kórusban a teremben. A hercegnő nem volt egyedül. – Drow! – csattant fel a démonszolga sértődött hangja. – Kövess! – parancsolt a tündérre, megpróbálván kiküszöbölni a méltóságán esett csorbát. A drow azonban nem volt igazán jókedvében ahhoz, hogy nevet-hetnékje támadjon a leforrázott kedélyü démonon. A hercegnő hangja, bár maga sem értette miért, az izgalom jól ismert remegését oltotta gyomrába. A sárga démonok intésére félrelibbentek a skarlátvörös függönyök, és Aldyr Bruquar után átlépte az előzőnél még fényűzőbb terem küszöbét. A vörös és fehér színbe öltöztetett terem, méretarányaiban sokkal inkább hasonlított az általa megszokottakhoz, mintsem az előző. Itt a fehér, tizenöt láb magas oszlopok ovális alakzatban támasztották alá a domborművekkel díszített mennyezetet. Maga a terem is elnyújtott tojás alakjára emlékeztetett. Az oszlopokon, a falakon és a fehér márványkövezeten soha nem látott nagyságú kék, zöld és rózsaszín drágakövek sziporkáztak. Mágikus, halovány derengés ülte meg az egész termet, akárcsak a bódító parfümök és az oszlopok tövében heverő ismeretlen gyümölcsök édes illata. A kisebb csarnoknak is beillő helység középpontjában feltöltött medence tejfehér folyadékot ringatott a felszínén. A hegyikristályból faragott fürdőzőhöz ezüstberakásos körlépcsők vezettek le, csillogó felületükön jade tartókban kisebb levelek parázslottak. Illatuk beszivárgott Aldyr ruháiba, elnyomva még a démont körüllengő, nem épp kellemes illatfelhőket is. A medence mellett nyújtózó kecses, szépséges nők kristályszín bőrüket dörzsölték sűrű olajakkal, vagy jádekorsóikból színes, opálos nedűt csorgattak a tejfehér vízbe és a hercegnő porcelánfehér vállaira. Aldyr saját fajtáján kívül még nem látott más nőt; hacsak a kushon vérlidérceket és a töpörödött gnóm asszonyokat nem nevezzük annak. Ezek a démonok, bőrük fehéres színétől és vörös haj koronájuktól eltekintve – formára akár drow nők is lehettek volna. Alakjuk karcsú és formás, arcuk barátságos és gyönyörű volt, akárcsak a fúrdőző hercegnőé. Bár. a tündér azonnal megállapította, szépségük csak halovány árnyék lehet az embertestű hercegnő érzéki bájai mellett. Mystrea elefántcsontszín, bársonyos bőrén, kívánatos, olajosan csillogó fény ömlött szét. Dús, éjfekete hajzuhatagát a fürdővízzel hátrasimította, láttatni engedve ezzel rózsaszín ajkait, tengerkék, elbűvölő tekintetét. Arcának arisztokratikus, szépséges vonásai, ruganyos, formás alakja soha nem tapasztalt hatást gyakorolt a tündérre. A fehér nedűben ringatózó nő látványa teljességgel lenyűgözte. Még akkor is ha tudta, Mystrea egy démonhercegnő... – Hercegnőm... – hajbókolt meg a szőrös testőr. Félelmet keltő valója szöges ellentétben állt a fürdözők ártatlan, már-már angyali alakjával. Aldyr alig észrevehető fejhajtással követte a testőr példáját. Szálfaegyenes tartással állta aztán az Úrnő tekintetét. – Nos, kit hoztál nekem, hű Bruquar? – búgta a nő. A bársonyos, kellemes hang hallatán Aldyr összerezzent. A tündér füleinek a langy nyári szellő sem fuvolázhatott volna szebben... Mystrea vérforraló, ugyanakkor mégis tartózkodó és szűziesen ártatlan pillantásai láttán Aldyr arcát elöntötte a pír. Számára nem ez volt azonban a legbosszantóbb, hanem az. hogy a nő látványa ez idáig ismeretten érzeteket keltett egész lényében. Valami láthatatlan, kellemes bizsergetést hordozó szellemkéz érintette meg Mystrea felől. Sosem tapasztalt még effélét... Sértett büszkeséggel próbálta meg viszonozni a hercegnő átható pillantásait. – Egy árnytündért hoztam. Úrnőm – hörögte a démon, tekintetével szinte felnyársalva az elbambuló drowt. – Igen – kacagott fel selymes hangján a hercegnő. – Ezt magam is látom. De vajon, egy néma tündért csalt kelepcébe az a fránya kút?... Aldyr elszakította pillantását a vízből elővillanó, domborodó keblekről, és az égszínkék szemek közé tekintett. Megpróbált határozott, nyugodt hangon beszélni. – A nevem Aldyr, Hercegnő. Varázsló vagyok... azaz voltam, amíg nem vetődtem szerény birtokodra... – Hah... Még hogy varázsló! – hallatszott a lekicsinylő röffenés a háta mögül. Aldyr dühösen fordult meg, hogy szembenézhessen a közbevágóval. Az egyik díszítőül szolgáló smaragdgolyóról aprócska teremtmény nézett vele farkasszemet. A fekete kis démonmanó egész teste szinte nem volt más, mint egyetlen darab hatalmas, fej nagyságú szem köré csoportosuló, alig észrevehető száj és végtagok halmaza. Az éjfekete érzékszerv szinte magába szívta az elf pillantását. Aldyr úgy érezte, menten elszédül. – Bahhh! – hörrent rá az apró démon, mire a drow kőbálvánnyá meredt. A szó legszorosabb értelmében. Érezte, ahogy egy pillanat alatt elzsibbadnak a végtagjai. Mintha millió, tűzforró hangya lepte volna el az egész testét, talpától a feje búbjáig. Látását elvesztette, lélegzete akadozott, mozdulni nem bírt. A szíve hirtelen megállt, és végtagjaiba furcsa, jeges dermedtség kezdte befészkelni magát. Ordítani szeretett volna. De már egyetlen érzéke sem engedelmeskedett akaratának. Már a hercegnő szavait sem hallhatta. – Ugyan, Grukk! Hagyd ezt! – utasította rendre Mystrea a vakarcsot. Szavak nélkül fordította vissza a varázslatot. Az elf levegőért kapkodva esett össze. Most érzett először ennyire égető fájdalmat, ahogy a testébe lassan visszatért az élet. Most már tudta, mi is az a halálfélelem. Könnyező szemeit a korcs dé-monmanóra emelte. Most már azt is tudta, mi az az igazi gyűlölet! Mystrea csobogva emelkedett ki fürdővizéből. A magatehetetlen tündéren rötyögő Bruquar most abbahagyta elfojtott villogását, és kéjsóvár, vágyakozó pillantásokkal illette a hercegnő káprázatos sziluettjét. Mystrea azonban figyelemre sem méltatta. Bruquar csúf szolga volt csupán, akárcsak a többiek. Ő pedig Úrnő, aki hatalommal bírt mindannyiuk felett. Szolgálói puha törülközőkkel megszárították, majd vékony, vörös selyem köntösbe bújtatták. Királynői tartással állt meg a feltápászkodó varázsló előtt. Alig valamivel volt alacsonyabb az elgyötört tündémél. Aldyr maga is furcsállta, de nem tudott haragudni erre az illatos, alabástrombőrű nőre. Még nem. – Most menj! Majd még beszélünk a vacsora után. De ott így – mutatott Mystrea az átizzadt ruhákra és a piszkos lábbelikre –, nem- látnálak szívesen. Parancsolóan csattant Bruquarra. – Add mellé Khrillt, és kísérd a "szokásos" szobába!... Adjatok neki új ruhát is! – Igen, Úrnőm! – dörögte a robosztus testőr, és felsegítette a tá-molygó varázslót. – És, Bruquar! – Parancsára, Úrnőm! A hercegnő elmosolyodott. Egész földiesen... – Fürdessétek is meg! – Úgy lesz, Úrnőm! – röhögött a démon, és a még mindig remegő tündével együtt kilépett a fürdőből. A néhány perces út, amíg Aldyr a szobájához érkezett a teleportkör segítségével, alig maradt meg az emlékeiben. Csak találgathatott, hogy minek köszönheti bódultságát. Az illatok andalító orgiájának, a tengernyi ékkő csillogásának, a korcs manódémon varázslatának, vagy a hercegnő tekintetéből lüktető természetfeletti, mákonyos erőnek. Szinte arra sem emlékezett, közölt-e vele valamit Bruquar, mielőtt sietve távozott. Kóvályogva vette szemügyre a kisebb sziklaszoba vérszín falait és a leginkább márványra hasonlító, drágaköves padozatot. Az opálos ékköveket végigsimítva, érdeklődve járta körbe a szobát. Egy fehér kristályasztalkán vaskos, alacsony viaszgyertya mellett, egy kisebb aranykorsó pihent. A tündér megszagolta átlátszó tartalmát, aztán elégedetten, nagy kortyokban oltotta szomját. A tiszta vizű hegyi források vize sem lett volna üdítőbb, egy fárasztó hegymászás után. Pillantása a sarokban heverő fekvőhelyszerű, világoszöld és áttetsző masszára esett. Óvatosan ránehezedett, mire a ruganyos anyag besüppedt alatta és megremegett. Egyelőre úgy döntött, eltekint az ágyon való hosszabb pihenéstől. At ajtó nélküli erkélyszobát betöltő fény a mennyezetbe ágyazott fehér kristályból ömlött szét. Egyszerű mágikus praktika, jegyezte meg a drow. a szobából nyíló erkélyre sandítva. Ólomszín félhomály vonta be a kökorlát rideg faragványait, dacolva a ködpárás sötétséggel. A csillagtalan égbolt mozdulatlan fátyolként, feketén ásított le alakjára. Alig tett a korlát felé pár lépést, szeme sarkából megpillantotta a varázskörből felbukkanó szörnyet. Vajon mindegyik kisebb szobába el lehet így jutni, vagy csak az övébe? Bruquar, szőrös testén most fekete, ezüsttel hímzett brokát köntöst viselt. Az otromba nyakban függö. sárga drágakő párja díszítette az oldalára felcsatolt roppant handzsár markolatgombját is. Lidérces külsején szinte nevetségesnek hatott a pompás ruha és fegyver. Aldyr fintorogva azonosította a felőle áradó tömjénillatot. A démon a fürdőben terjengő parfümök egyikében illatozott. – Mosakodj meg, és vedd fel ezeket! – hajította felé a kezében összemarkolt ruhákat. A drow fekete köszoborként meredt a testőrre, tekintete mindvégig hűvös maradt. Bruquar fekete ajkai megremegtek, mélyen ülő szemei kárörvendő vadságot lövelltek az árnytündér felé. Csettintésére a szoba kö- zepén hordónyi kristálykád körvonalazódott. Mellette hevert az elf prémekből összevarrt hátizsákja, szétszórt tartalmával együtt. – Nem ajánlom, hogy megpróbáld elhagyni a szobát! – figyelmeztette a démon, hangjában szarkasztikus gúnnyal. – Nem óhajtom napokig keresgélni a darabjaid... – A testőr mély torokhangján felröhögött, majd visszalépve a körbe néhány pillanat alatt kámforrá vált. Aldyr csak egy megvető pillantással illette a felszívódó alakot. Sietve rakosgatta össze szétszórt tárgyait, ügyet sem vetve a gőzölgő fürdővízre. Egy apró, bőrkötéses verseskönyvet, egy számára még új varázslatokat tartalmazó papiruszcsomót, egy kis dobozt, benne húsz üvegcse sebforrasztó kenőccsel és száz csörgő, asslanthasi aranyat rejtő börerszényt rakott vissza a hátizsákba. Ezen kívül volt még egy tégely gyógykenőcse Edamez Anyától sebfertőzésre és zúzódásra, tíz zacskó növényőrleménye, két zacskó varázsfőzetkomponense és egy üvegcse sűrítménye, amiből már egy apró korty is napokig elűzte éhségét. A vékony, meleget adó mágikus takaró, szertartásköpenye és kékacélból készített vadásztőre sem hiányzott. Ezen utóbbi fegyvert meglehetősen jól forgatta. Használatát otthoni szabadidejében sajátította el néhány év alatt, de jól tette, hisz a zsákmánnyal való bajlódáshoz a vadonban nélkülözhetetlen eszköz volt. Az efféle munkákra nem alkalmazta a Mesterséget. Megnyugodva szemrevételezte felszerelését. Mindene megvolt hát, varázserővel bíró botját leszámítva, ami több évtizede elválaszthatatlan jó barátjává vált. Az is bosszantotta, hogy bár saját síkján idegen mágia el nem pusztíthatta a becses, egy emberöltő alatt elkészített varázseszközt, de itt, a démoni síkon a mágia más törvények szerint működött. Lehet, a démonok már rég megszabadultak tőle... Kesernyés szájízzel dobta le sáros prémcsizmáit és nadrágját, a székre hajítva köpönyegét. Meglehetősen szemérmesen nézett körül a szobában, csak úgy, a biztonság kedvéért. Legnagyobb megrökönyödésére nem volt egyedül... Egy csontvázvékony, macska nagyságú és formájú lény bámult rá a sarokból. Elkerekedő szemekkel ugrott bele a hasáig érő kádba. Ez volt a legközelebb. Ám alighogy belecsusszant a vízbe, a forróságtól sikítani lett volna kedve. Elliluló arccal próbálta visszatartani ordítását. Nem sikerült. – Aaaaaaahhh! – üvöltötte bele az éjszakába fájdalmát. Utoljára akkor ordíthatott ekkorát, amikor kisgyermek korában, az erdőben mezítelenül legurult egy csalánnal felnőtt gödörbe... Most már csak azon fohászkodott, nehogy visszajöjjön Bruquar. Sziszegve és fújtatva átkozta el a fúrdővízkészítöt és a továbbra is szobormereven üldögélő leskelődőt. A különös teremtmény nem zavartatta magát. – Mit akarsz?! – préselte ki a szavakat vicsorogva a tündér. A gombszemü, megnyúlt fejű teremtmény álla, amióta csak meglátta, ernyedten csüggött alá. Meredten szegezte tekintetét a tündérre, alsó, kiakadt állkapcsáról csörgött a zöldes nyál. Aldyr remélte, hogy nem az ő látványa bűvölte el ennyire a démont. A bamba tekintet felettébb kellemetlenné kezdett válni. Hirtelen új gondolat fogant elboruló elméjében. – Talán, te lennél Khrill? – kérdezte hitetlenkedve. A kezeitől eltekintve tényleg macskaszerü démon végre meglóbálta fejét, és felhúzta lógó állat. – Haa-ah. A tündér szemöldöke értetlenül megnyúlt. A démon vagy nem értette mit kérdezett, vagy ez valami köszönési forma lehet nála... – Szóval te vagy Khrill – jelentette ki Aldyr még mindig némi kérdő hangsúllyal szavaiban. A lény erre megint lebiggyesztette állkapcsát. Nagy, koromfekete szemei érdeklődve szemlélték a fehérhajú elfet. Aldyr vállrándítva nyugtázta, bizonyára így kényelmes neki. Megpróbálta más mederbe terelni a beszélgetést, miközben komótosan elkezdte dörzsölni magát. – Mondd csak... Hogy hívják a hercegnő birtokát? – érdeklődött, mélyen belélegezve a finom parfümmel meglocsolt víz illatát. – Haa-ah ah. Hah. Húúú-hahh – gügyögte a démon, és mint egy majom, ugrálni kezdett a sarokban. Nem túl fejlett a szókincse, jegyezte meg magának a tündér, miközben ámulva figyelte az ugrabugráló lényt. Amaz láthatóan jól elszórakozott. Néha behúzta a fejét a vállai közé. néha ide-oda ingatta, a nyelvét öltögette, himbálta az állkapcsát és megrogyasztott lábain rugózott csökött testével. Mondandója is alig változott. – Haa-a. Haa-ahh. Öööh-öh. Buu-haaöh... – Fejét lóbálva dülöngélt a kád és a sarok között. A tündér kezdte elveszíteni a türelmét. – Ne is törődj vele! – szólalt meg valaki a háta mögött. Aldyr megdermedt.a kádban. Nem elég hogy ezt a gügye démont el kell viselnie, de még rajta kívül is van valaki a szobában?! Itt már fürödni sem lehet nyugodtan!... Hiába kémlelt azonban hátra a válla felett, senkit sem látott. – Kibeszél? – Hát én. – Ki az az én? – Hát én. A gyertyatartó. – Hogy mi?! A tündér most már kénytelen volt hátrafordulni. Az asztalon lévő viaszgyertyából, részben megtartva eredeti formáját, egy emberszerű lény alakja bontakozott ki. – A gyertyatartó. Vagy maga a gyertya. Édes mindegy – cincogott vékony hangján az apróság. – Démon vagy? – kérdezte gyanakvóan az elf. – Nem! Dehogy! Mondom, hogy gyertyatartó vagyok! De nevezhetsz gyertyának is. Aldyr kezdte úgy érezni magát, mint aki megőrült. A dédapja mesélt neki egyszer egy fajtájabeliről, akit évtizedeken keresztül eszelős képzetek gyötörtek. Lám, most ő is képzelődik. Mellette egy gyagya csonthalmaz gügyög, akitől alig hallja a saját szavát, most meg egy gyertyával beszél... Úgy döntött, lesz, ami lesz, kimászik a kádból, és felöltözik. – Én a helyedben nem tenném – szólalt meg a gyertya. – Mit? – Hogy kijössz a kádból. – Miért?– értetlenkedett a drow. – Azért mert Khrill násztáncot jár. Még veszélyes lehet. Rámenős nő. – Nő?! Ez?! – Az elf undorodva vette szemügyre az egyre jobban dülöngélő, nyálcsorgató lényt. – Szerintem várd meg, amíg annyira feltüzeli magát, hogy az izgalomtól összeesik. S amikor majd mozdulni sem tud már, te akkor kijöhetsz. Higgy nekem! A kádba nem merészkedik a víz miatt. Ismerem a fajtáját. Aldyr lemondóan zöttyent vissza a fürdővízbe. Ez nem az ő napja, sóhajtozott. Minek is hagyta el az otthon barátságos fészkét?! – Beszélgessünk inkább! Olyan ritkán vetődik ide vendég... – tanácsolta a gyertyaember. – Kérdezd meg például, miért tudom beszélni a te nyelvedet! – Nos... Hogyhogy beszélsz a nyelvünkön? – Sehogy. Nem tudom miért, de itt, Mystrea birtokán, mindenki a sajátjaként érti meg mások mondókáját. Én például nem ismerem az árnytündérek nyelvét, de mégis értelek... A varázsló kezdett nagyobb figyelmet tanúsítani. – Tudsz még más érdekeset is mondani? – Persze. Csak kérdezz nyugodtan! Egy ideig eltart, amíg Khrill megnyugszik. A varázsló kényelmesen elhelyezkedett a kádban, és néhány pillanatig elidőzött a félig gyertya alakban maradó, alig öthüvelykes, barátságos arcú teremtmény láb nélküli figuráján. – Mi a neved? A gyertyaember elgondolkozott. – Régen, a barátaim Sumraknak szólítottak. Még amikor ember voltam. De ez már több száz éve lehetett... – Ember vagy? – lepődött meg a drow. – Igen. Az voltam. Amíg Mystrea gyertyává nem változtatott. – A hercegnő?! – Persze – vigyorodott el a gyermekes férfiarc. – Ha gondolod, megoszthatom veled életem rövid történetét. – Hallgatlak – válaszolta Aldyr. A gyertyaember arcát elöntötték a boldogság hullámai. Keresztbe fonta mellén a karjait, és mesélni kezdett. – A messzi Vendiában születtem egy apró. hegyvidéki faluban. Apám a gróf birtokán szolgált, és a vadászatokon, mint hajtó, su-hanc koromtól már én is részt vehettem. Ott figyelt fel rám egy nemesember, milyen kiváló tehetségem van a céllövészethez. Több évig tanulhattam az öreg gróf udvaránál, de mégsem háláltam meg a belém ölt fáradozást. – Sumrak révetegen elmosolyodott. – Én bolond, sok mesét hallva a Nyughatatlanokról, megszöktem, hogy vagyont szerezzek a tudásommal. Hogy kalandozó lehessek... És Oww erdeiben meg is találtam a megfelelő küldetést. De ugyanott megtaláltam Mystrea kútját is a manókkal egyetemben. így kerültem ide a hercegnő birtokára, a Vörös Sivatagba. Gondolom, te is hasonlóan jártál... Az árnytündér elmélázva bólogatott. Olvasott már arról, hogy a nyugati királyságok területén több átjáró is szabadon van a démoni síkokra. Kettőre is. De ezek mibenlétéről csak zavaros utalásokat talált. – Nos, a többi pedig már jött magától – folytatta a gyertyaember. – A hercegnőt itt a Fogadások Úrnőjeként tisztelik. Olyan hatalma van, hogy a többi démonfejedelem nem nagyon mer vele ujjat húzni. A szomszédos birtokokkal pedig egyelőre szövetséget kötött. És amikor csak teheti, versenyeket rendez olyan szerencsétlenekkel, amilyenek mi vagyunk. Ahogy minden birtokúr... ö is... rendelkezik kapukkal a felszínre. Amikor kellő számban összegyűltek a versenyzők... ha éppen nem vacsorának szánják őket... szerepelniük kell a játékokon. – Te magad is részt vettél ilyenen? – Igen. És ha jól sejtem, te sem kerülheted el – szánakozott Sumrak. – Azért lett belőled ez, mert nem sikerült a verseny? – Pontosan. És neked is csak akkor lesz esélyed arra, hogy innen elmenekülj, ha megnyered ezt az idióta játékot. Akár neki is állhatsz fohászkodni az istenedhez, hogy ne legyenek sokan az ellenfelek... Aldyr egyre kevésbé törődött a hűvös fürdővízzel. Most talán megtudhatja, milyen jövőnek néz elébe. – Miből állnak a feladatok? – Ezt ne kérdezd! – nevetett a gyertya. – Ezt még talán maga Mystrea sem tudja. Előfordul, hogy másnak ajándékozza el a feladatok kitalálását. Nem az számít, ki és hogyan győz. Nekik csak maga a fogadás számít! Minél többet lehessen csörgetni az arany és a drágaköves erszényeket. Nyerni és veszíteni. A legfontosabb a szórakozás! Aldyr csalódott a hercegnőről dédelgetett képben. Téveszmét melengetett a keblében egy démonról! Aki az életeket éppúgy semmibe veszi, mint a közönséges Bruquar-félék. De hát mit. is várt volna tőle! – És te azért lettél gyertya, mert vesztettél... – Igen. Csak egyvalaki győzhetett, s nem én lettem az. De, még így is szerencsésnek mondhatom magam, hogy Mystreát képviseltem. Más démonúr azonnal végzett volna velem. No persze, kaphattam volna a mostaninál is sanyarúbb sorsot, mint már sokan mások előttem és utánam. Lehettem volna piros bőrű, személyiségétől megfosztott csúf manó, hogy tőrbe csaljak másokat. Vagy éppen konc a szolgák asztalán, vagy mondjuk, lábtörlő... Vagy, egy nagy semmi... De úgy látszik, a lelkem nem volt túl kívánatos őhercegségének ahhoz, hogy ott helyben megöljön. A lelkem varázsereje egy csettintésre így is bármikor az övé. De ebben a formában – mutatott elszomorodva gyertya alakjára – legalább gazdagítom a berendezését. Amúgy is szereti bővíteni... És így legalább néha még el is beszélgethetek valakivel... A sok elmélkedés meg csiszolja az elmémet... A tündér viaszcseppeket látott az apró szemekben. – Néha még odébb is tesznek, és máshonnan nézelődöm... –szipogott a gyertyaember. – Te nem tennél oda az ágyra? – derült fel Sumrak. – Olyan nagyon rég nem voltam ott. – De. Odateszlek – válaszolta sajnálkozva a tündér. Vajon minden ember, hasonló lenne, mint Sumrak? Ha így van, szívesen találkozna velük; különösen akkor, ha esélye sem lesz a versenyen... És ha lesz egyáltalán verseny, s a hercegnő esetleg nem Khrill szeretőjének szánja, átváltoztatott alakban... Bosszúsan kecmergett ki a kádból, egy Bruquar által hozott ruhadarabba törülközve. Khrill nyáltócsában feküdt a földön, kezeit maga alá temetve. A vágyakozástól majd kiguvadó szemekkel falta a férfit, de mozdulni sem bírt. Csak a nyelve reagált enyhe remegéssel az indulni akarásnak. Aldyr, mintha gyermekkori csínyt követne el, komótosan öltötte magára a ruháit, válla felett néha hátrasandítva a kiforduló szemű, ernyedt szőrgolyóra. Az öltözék darabjai megszólalásig egyeztek a sajátjával, kivéve az ezüstszálakkal átszőtt, drágakövekkel felcicomázott brokátköpenyt. Ehelyett cakkozott, lógó ujjú díszköntösét öltötte magára. A sötétzöld, csincsillaprémmel szegélyezett ruhadarab hátára kecses obszidiánujjak szőtték meg Shinowseevaar, Istennője arcképét. Az öltözessel elkészülve, már csak a varázsbotját hiányolta. Akkor, talán illőbben bevonulhatott volna Mystrea elé. Mondjuk néhány drow szellemharcos kíséretében... Zordan lebiggyesztette sötét ajkait. Fajtájának daca és embertelen kitartása villogott bíbor tekintetében. Túl optimista volt ahhoz, hogy végleg lemondjon varázstárgyáról. Maga az istennője, Shinowsee-vaar sem tekinthetett nálánál bizakodóbban a kilátástalan jövőbe, amikor lázadó népét az ismeretlen és halálos ösvényekre vezette a Holdháború idején. – Mondd, Sumrak! A varázstárgyak is elvesztik itt a hatásukat csakúgy, mint a földi varázslatok? – kérdezte a zöldes ágyra helyezve a gyertyaembert. – Nem. A rúna – és a jelmágia megőrzik a hatásukat. Ezt egy varázslótól hallottam. Én ugyan nem tudom, mit jelent, de te bizonyára érted, miről is lehet szó. A tündér elmosolyodott. – Értem. A mágia tulajdonságait ismerve magam is így vélekedtem. A drow még számtalan dolgot kérdezett volna, de Sumrak félbeszakította a gondolatait. – Azt hiszem, menned kell. Aldyr meglepetten fordult a megjelenő Bruquar felé. – Ne húzz vele ujjat! – suttogta a gyertya. – A hercegnő testőreinek vezére. Elég véres természete van. – Látom, megtaláltad a neked megfelelő partnert! – hörögte a démon, szokásos becsmérlő modorán. – Jobb is, ha ismerkedsz vele! Lehet, hogy sokáig kell majd megosztanod vele a gondolataidat. Persze úgy, mint újdonsült gyertyacsonk... Kacagása, akárcsak a morajló vízesés zúgása, végigdörgött a szobán. A drow füleinek vérforraló volt ez a fajta zene. – Kövess! – mennydörögte a démon, félrerúgva az útból Khrill bámuló, tehetetlen kupacát. Kövess! Kövess! Csak ezt tudod hajtogatni?! – fortyogott magában az árnytündér a teleportkörbe lépve. Remélte, mire visszaér, a nyáladzó korcs már nem lesz itt... A varázsló, a fényűzéséről híres messzi Zahubar, a sivatag porából emelkedett királyság gazdagságát vélte maga előtt látni az éjébe táruló csarnok láttán. Kelletlen áhítattal adózott a hely szépségének. A fehér márványpadló öleléséből kecses alabástromoszlopok íveltek a mennyezet felé. A bolthajtásaikat megülő fényben, a szivárvány színeiben Asslanthas összes drágaköve káprázott, szinte elvakítva az elfet. Méteres, festett díszvázák, az oszlopfőkből előreugró vízkö- pők kék sugarait felfogó kristályedények, ismeretlen, olajbarna táncosnőket, ezüstbőrű tündérharcosokat ábrázoló szoboregyüttesek kísérték útját. A kavargó szellemujjakként tekergő, különleges mintázatú szőnyegeken taposva az elf késpenge ajkain gunyoros barázda táncolt. Asslanthas szépségével nem vetekedhetett semmi! Aldyr kihívóan nézett farkasszemet a látványosság őreivel. Mystrea csarnokában a legkülönfélébb démonszolgák kaptak helyet. A tartópillérek tövében remegő levelekkel hófehér, leginkább harmatos pókhálóra hasonlító ember nagyságú növények, vagy állatok nyújtóztak. Mézharmatként csillogó nedvük émelyítő illata betöltötte az egész termet. Az apró cseppeket citromsárga, zöld és lila színekben foszforeszkáló, rovarszerű lények látogatták. Apró testük egy pillangó és egy bolyhos pihe képtelen nászára emlékeztette a tündért. A pillangólények vidáman röpködtek a teremben, kisebb tálkáikban sűrűn keresztezve útjukat. A csarnok középpontjában terpeszkedő, kör alakú kristályasztal felé tartottak. Az asztalnál ülő démonokat a fejük felett, a vörös sziklamennyezetre csimpaszkodó csupa láb teremtmény sárga fénye hálózta be. A hatalmas, talán tíz métert is meghaladó polipcsápok átlátszó, szürkés bőre alatt zavaros folyadék pulzált. Szemek nélküli teste időtlen idők óta szunnyadó, szennyes foltként díszelgett az asztal felett. A drow vérében ott lüktetett az ősök túlélésben meg-edzett, vakmerősége mégsem kívánkozott volna ellenfélnek lenni az irdatlan bestia csápjaiban. Az ősi haza, a sötét Baar-Shagyr mérges ködfelhőktől és pókoktól hemzsegő vadonja nem efféle teremtmények ellen tanította harcra ametisztbőrű népét. A drow az agyaraitól és a karmaitól megfosztott, de még elejtetlen vad kilátástalanságával és elfojtott, vak dühével szemlélte fogvatartóit. Minden új démon, minden új látványosság újabb és újabb ellenfelet, akadályt jelentett a menekülés amúgy is keskeny, szakadozó fonalán. És ez alól az asztalnál trónolók sem képeztek kivételt. Csillogó pisztrángezüst, napsugaras arany és selymes fekete, bársony köntösök, haragos fenyőzöld és skarlátvörös brokát köpönyegek bújtatták torz testüket, mintha ezzel megtagadhatnák démon mivoltukat. Pedig csak a tündért undorította el a parádés ruhák és ékszerek kavalkádjában megbúvó – az asslanthasi mágusok által közdémonoknak elnevezett – lények csoportja. Ők, a Vörös Sivatag hüllőszemü, szőrös vagy éppen elszíneződött és csupasz testű szolgái a karmos mancsaikkal és villogó agyaraikkal talán ugyanezt gondolták volna egy hercegi kastély finom kelméket felvonultató udvartartásáról. Vagy a tündérek népéről... A drow is hamar megszabadult csapongó indulataitól. Háborgó öntudatát, amit ez idáig a rettenthetetlenség maszkjával próbált álcázni, jócskán felkavarta a hercegnő látványa. Mystrea a legendás scyton király elveszett koronájának legszebb ékeként, az obszidián trónusok legnagyobbikán és legszebbikén foglalt helyet. Arany prémszegélyes, éjfekete bársony köntösében jártatta királynői pillantását a jelenlévőkön. A pompás, cakkozott, lógó ujjú swcotte, amit viselt, láttatni engedte a szűk, testhez simuló vörös alsóköntöst. A finom bársonyba bújtatott, tökéletes domborulatok völgyében borostyánkő nyakék tündökölt. Fénye táncra kelt a perzselő, égszín tekintet tüzével, s megfúrdött az ajkak lángvörös, kívánatos pírjában. Az alabástrom bőr, a vörös drágakövecskékkel ékesített hajháló a koromfekete, csillogó hajzuhataggal földöntúli elegyet alkotott a nő mosolygó arcával. A hercegnő szépsége a legszebb vanúriai háremhölgyeket is megszégyenítette volna. A tündér ereiben a megvadult mén vérforraló dühével lüktetett az ismeretlen vágyakozás. Arcáról akaratlan lehullott az eddig viselt álarc, átadva helyét az áhítatnak. Megszűnt számára létezni a karattyoló, tucatnyi démon zsibongása. A hercegnő karcsú alakján kívül fekete köd homályosított el számára minden mást. – Jöjj, tündér! Foglald el helyed! – fuvolázta az éteri hang. Aldyr valamelyest kirázva agyából a mákonvos ködöt, önkéntelen, családjánál megszokott főhajtással ült le az asztalhoz. Pontosan Mystrea bal oldalára. A nő teljesen zavarba hozta. Mint egyébként is minden nő... De "ez" a nő, különösen... A tengerkék szemek felkacagtak. Hisz' nemcsak az ajkak, de a szem – a lélek tükre is mosolyoghat. – Nézd, Aldyr! Szolgáim valamennyien megnémultak – suttogta Mystrea az árnytündér füleibe. A partot nyaldosó óceán halk hullámai sem zúghattak édesebben. Aldyr körbehordozta tekintetét az elcsendesedett szolgákon. Ki gúnyosan, ki irigykedve, ki vérszomjasán méregette. Ám magában csak kacagott mindnyájukon. Ha tudna varázsolni, az ocsmány képükbe ordítana. Lehet, életével fizetne érte, de kit érdekel! Akkor talán megismerné, milyen sorsot szánt neki Shinowseevaar és milyen sorsot ez a nő. Mystrea, aki talán felébresztette benne az eleddig szunnyadó érzéseket, a szerelem első csíráit. Nevethetnékje támadt a gondolatra, hogy egy démonról áradozik. Ugyanakkor sírni lett volna kedve... – Ne is törődj velük! Csak az alkalom teszi. Ritkán ülhet itt mellettem ember, vagy tündér fia. És valamennyit képes voltál a halálba küldeni, csak azért, mert nem feleltek meg a kényes igényeidnek, igaz?! – kérdezte magától kétségbeesetten és bosszúsan a drow. A nő szemei a kíváncsiságon és az értetlenségen kívül nem tükröztek semmit. Várakozva fordult szolgáihoz, hogy a szokásos, unalomig ismert tósztokat meghallgassa. Pedig nagyon is jól tudta, mi játszódik le a tündér agyában. Hogy is ne Tudta volna?! Mérhetetlen hatalma olyan dolgokra is képessé tetté, ami csak egy istennőnek adatik meg. Bár elenyészően, de a felszíni királyságokban is voltak követői, akik istennőjükként tisztelték. Itt, Ullh birodalmában királynő lehetett volna, de ő nem akarta megszerezni magának a ranggal járó hatalmat és kötelezettségeket. Több oka is volt rá, miért nem, de indokait nem osztotta meg önmagán kívül senkivel és semmivel. A köszöntőket illedelmesen végighallgatva, ha kellett végigkacagva, a hallgatag tündér komorságától ostromolva megkönnyebbülten adta ki a vacsorát megnyitni hivatott utasítást. – Sherdanne! – szólította legkedvesebb szolgálónőit, a vörös hajú démonnőket. Valamennyit ő teremtette, akárcsak a testőrségét alkotó szőrös izomkolosszusokat. Azóta persze önálló életet éltek, akárcsak kastélyának többi alattvalója. Már nem tartotta számon, hányan lehetnek... A tündér előbb közönyös, majd álmélkodó tekintete előtt élete legkülönösebb lakomája vette kezdetét. A hercegnő nem méltatta figyelemre, ahogy a többiek sem. Az átsejlő, fehér selyemköntösben lebegő, kecses szolgálónők alighogy az asztalra helyezték az első fogást, mindenki a táplálkozásnak szentelte a teljes figyelmét. Az ő gyomra is követelőző mordulásokkal terelte el figyelmét Mystreáról. Az eltelt hetekben vajmi kevés élelemhez jutott. Igaz, egy emberhez mérten szinte nem is evett, de fajtája között nagyétkünek számított. A kristályasztalon volt miből válogatnia. A sherdanne-ok elsőként a vörös és a fekete különös árnyalatában játszó, kagylókkal megrakott jádetálcákat szolgálták fel. A drow étrendjében még nem szerepelt tavi kagyló, de látott már efféle ínyencséget. Ezek a kagylók azonban jóval apróbbak voltak a megszokottnál. Hogy ízletesek lehettek, azt az egyik sárgatestű, csáprágós démon étvágya ékesen bizonyította. A társaságot Mystrea kivételével amúgy sem jellemezte a kultúrált táplálkozás, de a dülledt szemű alak arra sem fecsérelte az idejét, hogy szétfeszegesse a kagylóházakat. Egészben ropogtatta el a gusztustalan, zöld húsdarabokat. A sherdanne-ok eltakarítva a kiszopogatott kagylóhéjakat, már hozták is a következő fogásokat. Aldyr egyelőre nem kívánt részt venni a lakomában, inkább szúrós pillantásaival a démonokat mustrálgatta. Bruquar-szőrös kolosz-szusán kívül egy sárgabőrü démont is ismerősnek talált. Bár ez semmit sem jelentett, hiszen a kastélyban, amelynek méreteiről még csak halvány fogalmakat alkothatott magának, az előbbi fajtájából akár még száz is lehetett. De az ő szeme amúgy sem volt képes megkülönböztetni őket, ahogy egy emberé sem. Mindenesetre a fúrdöhelységet őrző, megnyúlt fejű démonszolga most sem jeleskedhetett rágószervvel. Felettébb különös módon azonban előle is eltünedeztek az ételek. Egyszerűen semmivé váltak. Aldyr hitetlenkedve hagyott fel a jelenlévők tanulmányozásával. Ott volt még az az irdatlan szemű, fekete démonvakarék Grukk is, aki kis híján kővé dermesztette. Most figyelemre sem méltatta, ha ő volt az egyáltalán. A sherdanne-ok közül is ült egy a hercegnő jobb oldalán; éppen nyálkás kagylódarabkát maszatolt szét az ajkain. Társaitól eltérően fénylő, ezüstszín haját kényesen hátrasimítva várta a következő fogást. Az áttetsző, narancssárga testű, csáprágós démon mellett, akinek a gyomrában már láthatóvá váltak a szétaprított kagylódarabok, Bruquar kisebb, arányosabb termetű hasonmása tuszkolta le torkán az utolsó puhatestűeket. Bruquar testét a vörös és fekete szőrruha helyett aranyszín, tízhüvelykes bunda borította. A vele átellenben helyet foglaló, kígyófejű démon volt az egyetlen, aki néha pillantásra méltatta a tündért. Ilyenkor ferde szemei megvillantak, megnyúlt, nem teljesen hüllőszerü ajkai lefittyedtek. Kék, pikkelyes bőrén a nyálkás fedőréteg savanykás szaga fmtorgásra ingerelte a drowt. Hogy a zöld kagylóhús és a különféle parfümök illatorgiája teljes legyen, a száj nélküli démon avarszagot árasztott felé, Bruquar hasonmását kén, Grukkot pedig fehér üröm szaga lengte körül. A kagylóhéjak bomló halszagát csak egy kecskeszakállas, embertestű démon ánizs illata szárnyalta túl. Á varázslót a férfi vonásai, horgas orra, az arcán feszülő napcserzette bőr, a konok ajkak a napégette sivataglakókhoz, a zahubari jhidzsekhez tették hasonlatossá. Emberies, már-már elviselhető alakját csak vörösen izzó tekintete tette lidércessé. A sherdanne-ok a legutolsó, ismeretlen démonfajzat elé helyezték a kecses kristálykancsókat és az illatozó pecsenyéstálakat. Aldyr gyomra jól hallhatóan megkordult. Csak villanásnyi figyelmet szentelt a csontsovány, barna foltos, szürke bőrű szolgának, aki valószínűtlenül hosszú, késpenge éles kannáival kapott a gőzölgő húshoz. Ezt persze már csak akkor tehette, amikor Mystrea már megragadta vékony ujjaival a személyének szánt adagot. A hercegnő gondosan ügyelt arra, hogy feketére festett körmeit és arcát ne szennyezze zsírfolt. A vegyes és bizarr társaságban ő sem folyamodott késhez és villához, ahogy az a felszíni Királyságokban szokás volt. Mégis lassan, úriasan és kultúráltan evett, amennyiben a kézből való táplálkozást kultúráltnak lehet nevezni. Aldyr maga is kiragadott egy száraz húsdarabot a hercegnővel és az ezüsthajú sherdanne-nal közös tálból. A mócsingos. véres húsról, amit Bruquarnak és a rovarszájú démonnak szolgáltak fel, megpróbált nem tudomást venni. A pecsenye ízletesnek bizonyult, származását pedig igyekezett nem firtatni. A csontok anatómiája arra engedett következtetni, valamilyen ismeretlen madár maradványaival van dolga. Ezalatt egymás után a legkülönfélébb húsokat tálalták fel a legkülönbözőbb drágakötálcákon. Ezen sültek eredetéről már Aldyr nem alkotott magának olyan meggyőző képet, bár azt biztosra vette, rémes gondolatai alaptalanok. A húsok azonban szokatlan illatukkal és elszíneződött, hol sárga, hol áttetsző, hol fekete állagukkal nem tettek rá kedvező benyomást. Az egyik fekete combot megszagolva és megnyomkodva úgy döntött, a legelső pecsenyéből csillapítja éhségét. Kupájába is csak keveset töltött a zavaros, vöröses árnyalatú folyadékból. A démonok csámcsogásától, a csontok repedésétől és az elégedett hörgésektől alig hallotta a gyanús, ízre is ismeretlen lötty csorgását. A lakoma egyesek számára, ezek közé tartozott Bruquar is, mértéktelen zabálássá fajult. A szőrös testőr már annyi húst eltüntetett, hogy csak egymaga megette Aldyr egy évre tervezett adagját. A varázsló csak biztos távolságból vette szemügyre a vacsora további fogásait: a temérdek színű mártással leöntözött húsgombócokat, a legkülönfélébb – a tövisestől a szőrtelen vérvörösig terjedő – leveleket, a szivacsos, alig téphető gyökereket és a tejfehér, óriási rákokat. Aldyr hátradőlve székén nagyokat kortyolt a poharából. A vörös nedű leginkább a fürdővízére hasonlított, de mégis volt valami ellenállhatatlan zamata, ami felettébb ízlett egyébként finnyás gyomrának. Kicsit bosszantotta, hogy a hercegnő figyelemre sem méltatja, de megnyugvására szolgált, hogy a lakoma alatt a démonok egymás között is alig váltottak néhány szót. Az esetleg személyét is érinthető beszélgetésig pedig bizonyára nem maradhat majd itt. A sherdanne-ok fél tucat szárnyas, fekete, madárszerü lényt hoztak a roskadásig rakott asztalhoz. A varjú nagyságú tollas, sárga testű teremtmények vékony végtagokkal rendelkeztek. Apró kezeiket csőrükre tapasztva a legkülönfélébb hangokat csalták ki magukból. Mély dobütések, csilingelő csengettyűszó, könnyed fuvola trillája, ütemes kopogás, elnyújtott, váltakozó hangárnyalatú dúdolás, susogás és zümmögés töltötte be a csarnokot. A zene nem volt kellemetlen az elf füleinek, de a szokatlanul magas vagy mély tónusok zavarták érzékeny hallását. A különös démonok melankolikus dallamaira több méteres, csáphalmaznak tűnő lény került az asztalra. Millió, szivárványszínű pont csillogott áttetsző testében. Polipszerű masszája nagyban hasonlított a terem mennyezetén terpeszkedő, világító teremtményre. Édeskés illata szinte megszédítette a tündért. Nem várta be az ínyencségnek nekieső, elképesztő falánkságról tanúbizonyságot tevő démonokat. Mystrea beleegyező pillantást vetett felé, mintha csak belelátott volna a gondolataiba. Aldyr felállt az asztaltól, és a csarnokból az éjszakába terpeszkedő erkélyre igyekezett. A hangoskodó démonok ugyanúgy nem figyeltek rá, mint a már gyümölcsöstálakkal megrakodott sherdanneok. Az elf megpróbált kicsippenteni egy vörös lét eresztő levelet a tovasikló edények színes forgatagából, de a sárga golyók, a zöldeskék, hosszúkás bogyók, a lédús barna, fehér és zöld gyümölcsök elsuhantak markoló ujjai elöl. Nem szólt a szolgák után. Most hogy jobban végiggondolta a dolgot, az illatos termények némelyike a nedűjével akár mérgező is lehetne a számára. Remélte, hogy a vörös lötty és a hús sem fogják majd megterhelni a gyomrát. Már csak a gyűrűk miatt is... Egykedvűen lépett ki az erkély homályába. A balkon méretei nagyobb rendezvényekről vallottak, ahol a jelenleginél sokszorta zsúfoltabb lehetett az ebédlő. A sziklapárkányon lépdelve bársonyos sötét kavargott a drow lábainál. A hűvös éjszaka, a zsákmányára áhítozó vad szűnni nem akaró mohóságával kebelezte be a kastély robosztus tömbjét. Valahol a sziklafal legmagasabb pontján lehetett, a fekete, irdatlan tornyok egyikében. Raboskodása óta most először jeges szellő markolt köpönyegének ujjasába, meglobogtatva háta mögött a csarnok nehéz függönyeit. Milyen különös! Pusztulásra ítélt, jelentéktelen vadállatként bámészkodik egy démonkastélyban, ami nem más. mint egy hatalmas börtön. És ő a fogvatartóival vacsorázik együtt, akik mielőtt a küzdőtérre vetnék, még utoljára jól megtömik, hogy annyi éhség tüzelte bosszúvágya és haragja sem legyen, mint egy éheztetett oroszlánnak. Ráadásul szerelmes abba a hercegnőbe, aki nemcsak hogy démon, de talán halálos ítéletét is le fogja pecsételni! Szerelmes lenne? Vagy csak férfiúi vágyakat szított fel testében a kívánatos nő látványa? Maga sem tudta eldönteni. Mindkét érzés ismeretlen volt ez idáig előtte. – Nézd!... Nézd az égbolt sötétjét! – suttogta a mellé libbenő árny. A varázsló ereiben egy röpke pillanatra megfagyott a vér. – Látod? – mutatott a hercegnő ujjaival a végtelen feketeség egy távoli pontja felé. A drow alig bírta elszakítani pillantását a csodás tüneményről, hogy az égboltra emelje arcát. Ott, ahol a hercegnő kézfeje elveszett a sötétségben parányi, vörös pont viaskodott az éjszaka mozdulatlan leplével. Aztán felszikrázott mellette még egy és még egy. Mint megannyi távoli örömtűz rőt fénypontjai, egyre-másra gyúltak ki az apró zsarátnokok, lassan beragyogva az egész égboltot. Gyönyörködő alakjuk felett milliónyi vörös csillag tündökölt a messzeségben. De a legelbüvölőbben, mégis Mystrea szemeiben csillogtak. – A mai éjszaka az ő éjszakájuk. Mystrea hangja megremegett a szomorú emlékek súlya alatt. Hat emberöltővel ezelőtt, "azon" az az átkos éjjelen is milliárdnyi csillag ragyogott a sivatag egén. Bár sose látta volna meg vérvörös fényüket!... Szép arcára ráfagyott a szomorkás mosoly. Talán ha a tündér megismerné a titkát... De nem! Sohasem ismerheti meg! – húzta fel dacosan az állát, kesernyés pillantását újra a csillagokra emelve. – Még hosszú évekig gyönyörködhetek a látványukban – intézte szavait a tündérhez. – Aztán újra eltűnnek majd. mintha csak káprá-zat ülte volna meg kastélyomat... A hercegnő szemeiben hosszú és keserű évszázadok ősi bölcsessége és tudása csillogott, meghazudtolva kívánatos, ifjúi alakját. A drow már-már rávette magát, hogy átölelje az elérzékenyült nőt, ám az megremegett és rávillantotta a tekintetét. Most már nyoma sem volt arcán a szomorúság bágyadt vonásainak. Ahogy Aldyr elmerült a tengerkék szempár tükrében, gondolataiba képtelen ötlet fészkelte be magát. A Vér népe... Draclonok. A Sötét Hold kékezüst fényében fürdő barátságtalan fenyvesek, megközelíthetetlen fennsíkok hányatott sorsú, büszke, ősi népe. A halánték felé felfutó keskeny szemöldök, a fekete, eddig festettnek hitt körmök, a büszke és emberfeletti szépségű arc, a hibátlan alak, az alabástrom bőr, a néha elővillanó hegyes tündefülek... A hercegnő draclonok ivadéka lenne? Vagy mégsem?... A vérmágia ellentmondásos népe mélykék haj-zuhatagot viselt, vagy csillogó feketét, átszőve ezüst hajszálakkal. És az oly jellegzetes szemfogakat sem látta nála, bár ezeket a Nép gyermekei bármikor eltüntethették. A drovv elbizonytalanodott. – Nézz a szemembe! – követelte a hercegnő. Aldyr merengve engedelmeskedett. – Túl sok mindent találsz nem helyénvalónak, igaz? A birtok, a kastély és én, túl... felszíniek vagyunk neked... De miről is beszélek! Már talán így is túl sokat mutattam meg magamból! – sziszegte megbántottan. – Hercegnő vagyok, te pedig egy tündér, akinek a fajtája ezernyi gondot varr a nyakunkba. Néhány perce még úgy gondoltam, elég érdekes vagy ahhoz, hogy egy időre magam mellett tartsalak. De most döntöttem! Ellentmondást nem tűrően szegte fel állat. Ha a varázsló sejthette volna, milyen nehezére esett ez a döntés... De most nem ő volt az, aki mások gondolatait fürkészhette. – Hajnalban megküzdesz két szomszédos birtok jelöltjével. Ez egyfajta verseny lesz, amiből csakis egyvalaki kerülhet ki győztesen. Mystrea hátat fordított a mágusnak, és a korlátra dőlt. – Ha te leszel, aki győztesként kerül ki a megmérettetésből, szabadon visszatérhetsz a szülőföldedre! És választhatsz magadnak egy ajándéktárgyat is, amit magaddal vihetsz! A nő ujjasán hideg szellő táncolt, arcába csapva fekete hajtincseit. – De ha veszítesz, a veszteséged halált érdemel! És most menj! Személyed kezd terhessé válni számomra! Bruquar majd felkísér... Aldyr testére súlyos lepelként nehezedett a sötétség. Hosszasan időzött a hátat fordító démon félhomályba vesző sziluettjén. Sértődötten, szívében dacos keserűséggel lépett vissza az erkélyről. A meleg és illatos csarnokban a szolgák a zamatos gyümölcsök maradékain csámcsogtak. Csak Bruquar alakja magasodott előtte. A közöny szürkeségébe vesztek számára a mögötte elmaradó oszlopok. A teleportkörön jutott vissza szobájába, és Bruquar szerencsére azonnal magára hagyta. Bizonyára nem akarta elszalasztani a lakoma záróakkordjait. A drow az indulataival küszködve vetette le magát az ágyra, mire a szobát betöltő fény azonnal kihunyt. A hullámzó fekvőhely és a sötét magához térítette. Egész kényelmes fekvés esett a ruganyos masszán. Miután meggyőződött arról, hogy Khrill nem tartózkodik a helységben, megpróbált szót váltani a gyertyaemberrel. Sumrak azonban nem reagált halk szólítgatására. Úgy döntött, nem ébreszti fel. Megpróbálta kizárni agyából a hercegnő körül csapongó gondolatokat. Lelki szemei előtt áttetsző, fehér selyemköntösben libbent elé. Az erkélyen lebegett a csillagok gyenge, véres fényében, ajkai szólásra nyíltak; kebleire omló fekete hajzuhatagát gyenge fuvallat cirógatta. Karcsú kezével maga felé intette, és ő magába itta a nő testének bódító illatát. Az ábrándot elhessegetve szemei elől alvásra kényszeritette magát. Pihenni akart, elfeledni a sok megválaszolatlan kérdést. Azzal a gondolattal hajtotta álomra fejét, vajon mennyit kell aludnia egy gyertyaembernek, ha kell egyáltalán... 4. A Sivatag Gyöngye Óriási, vörös napkorong hevítette forróságával a sziklasivatag porát. A sziklamancs és a kastély árnyéka mérföldekre kúszott a végeláthatatlan pusztaságban. A sivár egyhangúságot csak a néhol felbukkanó nagyobb sziklaoszlopok magányos kolóniái törték meg. A kastélyt körüllengő, szinte remegő hőséget csak a szárnyas démon-madarak viselték egykedvűen. Rekedt vijjogással köröztek a tornyok között, megszokott őrjáratukat végezve. A kietlen táj a tollruhás démonokon kívül sem volt híján az életnek. A sziklakastély lábainál vörös, csonka púpként, félköríves aréna emelkedett ki a kösi-vatagból. Megkopott lépcsőin több tucat közdémon gyülekezett, fellármázva a sivatagot. Szinte Ullh minden szeszélye megtalálható volt vitatkozó soraikban. Szőrösek, szőrtelenek. sárga bőrűek, feketék, vörösek. Póklábúak, rovarfejűek, csáposak, alaktalanok, eltorzult testűek, pikkelyesek, taréjosak, kígyó alakúak. Nem mindennapos látványosságot nyújtottak, és különleges bemutatóra készültek. Ma újabb versenyen szórhatják majd el vagyonukat, vagy tömhetik tele erszényeiket. És ami a legfőbb, felszíni korcsok fogják szórakoztatni őket. Visongva, sziszegve, hörögve, morogva latolgatták az aréna közepén felsorakozó prédák esélyeit. Drágakőláncok, ékköves gyűrűk, karperecek, fóliánsok, varázsgömbök, varázspálcák, ritkaságszámba menő koponyák, csontok és varázsfüvek kerültek a tétek végtelen listájára. A tribün középpontjában Mystrea és a két szomszédos démon-birtokos foglaltak helyet. A hercegnő jobb oldalán a szőrös testű nősténydémon, Cthulrua méregetett éppen egy drágakőládikát. Emberszerű, sima bőrű arcán egymásba szaladtak a csúf. hosszú ráncok. Csúfondáros kacajjal rázta meg vörös hajzuhatagát. Talán a másik démonúr, Yara ajánlatát tartotta nevetségesnek. Vara tíz láb-nyi termetével messze a két nő feje fölé magasodott. Ólomszín csontjait sem arcán, sem teste egyéb részein nem fedte más, csak áttetsző, kocsonyás hús. Szürke, belső szervei, valószerűtlenül hosz-szú ujjai, hamuszín koponyaarca a merev kígyószemekkel nem nyerte el a perzselő napon verejtékező tündér tetszését. Yara és Cthulrua társaságát bizonyára nem találta volna olyan felemelőnek, mint Mystreáét. Most, hogy a kastélyból való kilépése előtt visszakapta a varázsbotját, Aldyr piros színben látta a világot. Még akkor is, ha az történetesen vörösen izzott a láthatáron. A hangyabolyként nyüzsgő és zsibongó démonokra nem vesztegette sokáig pillantását. Ellenfelein annál hosszabban időzött. A derekáig sem érő huund manót és a csupa izom emberkolosszust, a valkiai barbárt rendelte vetélytársának a sors. A huund fekete, cserzett bőrét vakarva, mérgeset köpött görbe lábai elé. Mogorván maszatolta el a hosszú orrán csillogó verejtékcseppeket. Rhaggar poklára! Micsoda hőség! – villogtatta idegesen véreres szemeit a démonokra. Kegyetlen grimasz torzította el undorító arcát, kivillantva megsárgult, hegyes szemfogait. Ezért valakit még elevenen fog megnyúzni Rhaggar oltárán! Legyen az akár démon, akár ember, vagy büdös, áfonyaszagú tündér! Alattomos, Aldyrra vetett pillantására csak a robosztus barbár figyelt fel. A valkiai rettenthetetlen, büszke bronzszoborként magasodott ellenfelei fölé. Villogó tekintete a dermedt észak kíméletlen zordságával nyársalta fel a töpörödött manó alakját. Éjfekete söré-nye roppant vállaira omlott, elvegyülve izzadságban fürdő testének fényével. Egy fejedelmi tigris méltóságával nyugtatta izmos karjait maga elé szúrt, irdatlan pallosán. Szenvtelen arcáról nem lehetett leolvasni azt a határtalan indulatot, ami roppant mellkasát majd szétfeszítette. Elátkozta a percet, amikor Godor'o'Gharan felé vette útját. Ha nem tartja vissza az oroszlán méltósága, már most nekiesett volna ellenfeleinek, hogy aztán véres húscafataikon taposva ronthasson neki végre magának a tribünnek! De gyanította, nem efféle küzdelmek várnak rá. Gőgösen, kihívóan biggyesztette le ajkait. A varázsló elgondolkozva szabadult meg köpönyegétől és hátizsákjától, csak a legszükségesebb dolgokat tartva magánál. Még nem váltott szót ellenfeleivel, pedig szívesen utánajárt volna, hogy vajon a szomszédos démonbirtokok mennyivel másabbak az itteninél. Gyanította, egészen különleges dolgokat is megtudhatott volna. Á türelmetlenül toporgó manó azonban jobban bosszantotta annál, mintsem hogy kérdezzen tőle valamit is. Rhaggar papja. A legundorítóbb fajta, sziszegte a drow önmagának, kelletlenül mérve végig a sötétképű huund kezében szorongatott, karmolásra görbülő mancsban végződő botot vagy inkább fegyvert. A manópap fekete köntöse, amit a borzasztó melegben is rajta evett a fene, a gonosz szimbólumaival, akárcsak a szertartásokhoz nélkülözhetetlen bot mindent elárult viselője jelleméről. Nem így a barbár mezítelen, ágyékkötős teste. A rendkívüli izomzat csak a valkiai iszonyú erejét és harcos mivoltát sejtette. A vizsgálódó tündér háta mögül váratlanul töpörödött vénasszony libbent előre. A rendkívüli csúfság láttán a démonok lelkes ovációban törtek ki, a Vhrunkra szót fújtatva. A barbár nagyot ser-centett a sziklatörmelékre, mire a vénség sziszegve jártatta végig hályogos szemeit a három halandón. – Hogy hívnak, Rhaggar fekete gyermeke? – suttogta bűzös leheletével a manó fülébe. A huund acsarkodva villantotta tekintetét a démonra. A savanyú földszagot, ami az asszony fekete köntöséből öntötte el, már ismerőseként köszöntötte. Kampós orra, ennél a temetőszagnál jóval kellemetlenebb illatokat is örömmel szaglászott már. – Grommúr a nevem, banya! A nősténydémon hisztérikus kuncogásban tört fel. Vércsevihogással fordult a közönség felé. – Az első versenyző tehát Grommúr, a korcs manó. Ladronac-ból... – A tömeg lelkes gúnyolódását meg sem várva, hirtelen fordulattal vetődött a barbár elé. Lefittyedő ajkai majdnem súrolták a barbár mellkasát. Hangja méllyé és recsegővé változott. – Hát te – dör-mögte gúnyos férfihangon – a zord Valkia szülötte... Te milyen névvel illeted magad? – Tabluk – recsegte a barbár. Vérfagylaló tekintete ölni lett volna képes. Vaskos ujjai elfehéredtek pallosa markolatán. – Yara Úr harcosa a valkiai Tabluk! – sikoltotta világgá a némber. – És te drow, Baar-Shagyr bűzös poklának Ha'? Téged milyen névvel jegyezzünk fel a versenyek hosszú történetébe? A varázsló bíbor tekintetét a hercegnő fenséges alakjára szegezte. Mystrea közönyös arccal trónolt székén, szemmel láthatóan a leghalványabb érzelmek nélkül. – Aldyr vagyok, az asslanthasi D'nonshezbaras-házból. – Szenvtelen hangját csak a mellette állók hallhatták. – Drowgour elsőszülött fia, a Bíbor Terem dnizzalmja – Fáradtan pillantott le Vhrunkra csúf vonásaira. Az egész színjáték belegázolt az önérzetébe. Küzdeni akart és győzni, hogy végre önmaga lehessen újra – a felszínen. Ha pedig nem győz. úgy is jó. De legalább kezdenék már el végre a nevetséges színjátékot ahelyett, hogy sértegetéssel húzzák az időt! A démonnő vigyorogva hagyta magára. – Tehát legvégül Mystrea hercegnő jelöltje Aldyr. Asslanthas-ból. Csípőre tett kézzel állt a publikum előtt. A három kalandor mögött domborodó nagy, mesterséges kristálykör felizzott. Fehér felszínén tökéletesen kivehetővé vált mindannyiuk alakja. A démonok minden bizonnyal ezen fogják végig követni mozdulataikat. A tarka ruhás, különös közönség már meg is tette tétjeit. Egyelőre csak a végső győztes személyére fogadtak, leginkább a legesélyesebbnek tartott huund és a tündér sikerében bízva. De voltak, akik a felállított arányok alapján a legkevésbé esélyes Tablukra tették fel értékeiket. Mégsem a nyerés vagy a veszítés volt számukra a legfontosabb, hanem maga a fogadás, a szórakozás. A tömeg zúgolódva, ezerféle morajjal várta a játék kezdetét. – A verseny szabályai a következők – rikácsolta feléjük a dé-monnő. – Van a kezemben három pergamentekercs egy-egy kérdéssel, melyeket a Hercegnő kegyes engedelmével saját magam készítettem el. Éspedig azért e kegy, mivel ma van a hétszázhuszonharmadik születésnapom! – A vénasszony magasba tolta hegyes orrát, és sűrű hajlongással fogadta a sipítozó, hörgő démonok elragadtatott megnyilvánulásait. Nevetséges, jegyezte meg magának Aldyr szorosan markolva varázsbotját. – De van a kezemben három hajszál is – folytatta a démonnő –, amiből húznotok kell majd! Akinek a legrövidebbhez lesz szerencséje, az választhat magának először tekercset. Ha ez is kész, megpróbálhattok helyesen megfelelni a pergameneken feltüntetett feladatoknak. Akinek nem sikerül, annak a kérdését más is megválaszolhatja. Miután mindnyájan végeztetek, a Hercegnő eldönti, ki felelt meg a legsikeresebben az első fordulóban. És ez a győztes lesz az, aki elsőnek indulhat némi előnnyel a többiek előtt, hogy megszerezze e gyönyörű, varázslatos éket! – Vhrunkra hófehér, öklömnyi gyöngyöt emelt a magasba. A vörös napfényben felsziporkázó drágaság mindhármukat elvakította. – A Sivatag Gyöngyét, Mystrea hercegnő ajándékát, amit a győztesnek szán! – recsegte a vénség. – De erről a fordulóról majd később! És végül ami a legfontosabb! Varázstárgyaitokat és az általatok pszínek nevezett tudatalatti képességeket... már akinek van... amíg nem engedélyezem, nem használhatjátok! Az elméteket védő nevetséges pajzsok nem számítanak, de ha ezen kívül mással is megpróbálkoznátok, arra úgy is azonnal fény derül. Most pedig, húzzatok! A tömeg lelkesen felüvöltött. Fogadásokat kötöttek arra, ki melyik hajszálat fogja kihúzni. A sikolyok, bömbölések, vijjogások és hörgések áriája majd megsüketítette a démonhoz lépő versenyzőket. A karmos, ráncos kézből Grommúr húzta a legrövidebbet, Tabíuk a leghosszabbat. A barbár morogva félrevonult, Aldyr pedig kíváncsian a botjára támaszkodott. Vhrunkra beleolvasott a tekercsbe. – Nézzük csak... – vihogott –, a feladat a következő. Tabluk és Aldyr alakja hamarosan átalakul előtted, és felveszi a saját fonnád... A barbár idegesen felhorkant megragadva a pallosát. – Persze valójában csak illúzióval lesz dolgod, hogy ne tudd felismerni őket. A barbárt Vhrunkra szavai nem nyugtatták meg. A sarokba szorított vadállat dühével morgott a vénségre, hogy ha kell, az élete árán akadályozza meg az undorító tervet. Még hogy ő átalakuljon korcs, büdös manóvá! – Mondom, csak illúzió lesz! – recsegte indulatosan Vhrunkra. – Csak a huund látja úgy, hogy megváltoztok, de ti valójában a saját formátokban maradtok! A démonnő már nem is Grommúrhoz intézte a szavait, hanem a valkiaihoz. – Grommúr feladata az lesz, hogy kettőtök közül valakit felismerjen. Ha azt akarjátok, hogy minél nehezebb dolga legyen, nektek mozdulnotok sem szabad, nehogy egy óvatlan pillantással vagy fújtatással eláruljátok magatokat. Világos? Nem érhet hozzátok, nem használhatja tudatalatti képességeit és varázslatait, megakadályozzuk, hogy használja szaglását, eltüntetjük lábnyomaitokat, és nem vagytok kötelesek reagálni a szavaira sem! Neki mégis határozottan fel kell ismernie egyikőtöket! Találomra választani pedig nem lehet! Tabluk ha nehezen is, de lassan megértette, miről is van szó. – Nos, Grommúr, melyikőjüket óhajtod felismerni? – kérdezte Vhrunkra, mialatt Aldyr és Tabluk átalakultak a huund tökéletes, egymásra is megszólalásig hasonlító másaivá. – A barbárt – hörögte határozottan a pap. – Fordulj még, és maradj veszteg, amíg nem szólok! A manó hátat fordított, mire Vhrunkra mindennemű hangot és illatot is felfogó elemi sötétséget teremtett a teste köré. és eltüntette harminc láb széles körben a lábnyomokat. A drovv és a valkiai helyet cseréltek, és mint két ál-Grommúr Vrhunkra utasítására kezeiket mellükre fonva mozdulatlanná dermedtek. Ha nem akarták elárulni magukat, valóban figyelniük kellett tartásukra, a huund illúzióalakja ugyanis követte összes mozdulatukat. Ok pedig egyáltalán nem szándékoztak megkönnyíteni a korcs manófajzat dolgát... – Rajta hát! Megfordulhatsz! – károgta a démon eltüntetve a fekete gömböt. Most már csak a huund szaglását tompította el teljesen. Az aréna, amennyire lehetett elcsendesedett, a fogadások ismételten megköttettek erre a feladatra is. Grommúr kaján vigyorral kacsázott közelebb a szobormerev hasonmásokhoz. – Nem véletlenül választottam ezt a... Tublukot – recsegte éles hangon úgy, hogy mindenki hallja. – Nem ok nélkül veszi mindenki biztosra a vereségét! – fitymálóan mérte végig a két rezzenéstelen alakot. – Hisz a bolond is láthatta, hogy alig bírta felemelni azt az ócska pallost. Egy valkiai barbár nem hagyta volna megsérteni büszkeségét! De nem ám! – Most már a tribün fele magyarázott, hátát mutatva Tabluknak és Aldyrnak. – Hát – ilyenek volnának Valkia két lábon járó farkasai? Ilyenek, akiken egy nyeszlett tündér is túltesz büszkeségben?! Nem! Nem ilyenek! De ahogy elnéztem satnya testét és csúf vonásait, annyi köze van az igazi valkiai harcosokhoz, mint nekem az emberekhez!... Nincs igazam? Helyeslő morajlás és heveny gúnykacaj zúgott végig a tömegen, akiknek láthatólag elnyerte tetszését a huund erőltetett csipkelődése. – Hát persze, hogy igazam van!... Sőt! Szerintem Remegőláb Tublukot, mielőtt a törzse elkergette volna magától, mert asszonyszívből volt elég, az anyja már születésekor elátkozta, hogy egyáltalán a világra jött! Hisz a törzs bolondjából egy is elég!... A démonok vérforraló gúnnyal felharsantak, a vörös sörényü Cthulrua nevetőgörcsben tört ki. A huund indulatosan megpördült, tekintetét találomra a még mindig mozdulatlan ellenfelek egyikére szegezve. Rhaggar segítségével Tablukot szúrta ki magának. – És én az ilyen pipogya senkinek a kisujjammal fogom kivájni a szívét, hogy aztán nyeszlett férfiasságát a Hercegnő lábai elé dobjam! – sikoltotta eszelős hangon, majd megragadta karmos fegyverét, s mindent egy lapra téve fel, üvöltve a két hasonmása felé vetette magát. Remélte, nem fog csalódni a barbár akaraterejében. Nem csalódott. Tablukot már Vhrunkra is épp eléggé felbosszantotta. Rettenetes önuralmába telt, hogy rezzenéstelenül állja a pocskondírozó manó fröcsögését. De most, hogy a korcs torzó felé lendült, nem tudta megfékezni pattanásig feszülő idegeit, sem ösztöneit. Az oroszlánok üvöltésével vetette magát a papra. Iszonyatos pallosa – karmos bot formájában – meglendült, hogy kettészelje a huund csupa izom, szálkás testét. A manót megtévesztette a saját képmásában felé lendülő, de annál a valóságban jóval méretesebb alak mozgása. Egy hajszállal ugyan, de elszámította vetődését. Ha nincs Vhrunkra tekintete, ami a barbárt sóbálvánnyá dermeszti, fejetlen testtel, rongycsomóként hanyatlik össze Tabluk lábainál. A megdermedő valkiai azonban tompa puffanással bukott orra, kisebb porfelhőt kavarva maga körül. A démonnö intésére, akárcsak az árnytündér visszanyerte eredeti formáját, de továbbra is tehetetlenül hevert a vörös köveken. Vhrunkra jobbnak látta, ha egyelőre így hagyja. – Győzelmed kétségtelen, Grommúr! Sikerrel választottad ki Tablukot! – rikácsolta a feszültségtől még mindig remegő papnak, aki a halál fekete mezsgyéjéről visszatáncolva, fújtató vadállatként fogadta az elismerést. A közdémonok lelkesen ordítoztak, Yara és az egész idő alatt hallgatag hercegnő kivételével. – Rajtad a sor, drow! Aldyr kiválasztott egy tekercset. – Lássuk csak... Á, igeen! – recsegte a démonnő. A drow köpönyeges, légies alakja mellett hatalmas, gőzölgő üst jelent meg. A tündér obszidián arcvonásai megnyúltak. – A te feladatod lesz megállapítani, milyen komponensekből készült ez a roppant ízletes főzet, amit jómagam készítettem a mai estélyre, a Yara birtokúrnál megtartandó lakomára... Az aréna elégedett morajlása közepette a drow az embermagas üsthöz lépett. Undorító, rothadt gombaillat és heveny dögszag csapta meg az orrát. A barnászöld lötty fortyogva kavargott, felszínére néha kisebb csont és szőrös fűldarabkákat vetve fel. – Minél több alkotóelemet... húst, fűszert, ízesítőt sorolsz fel, annál jobb eredményre számíthatsz. Márpedig össze kell szedned magad, ha utol akarod érni Grommúrt! – kacagott fel a némber, a magabiztosan vigyorgó huundra villantva hályogos szemeit. Aldyr megragadta a kondér oldalán függő fakanalat, és merészen belekóstolt a gusztustalan kotyvalékba. A semmihez sem fogható savanykás íztől hányingere támadt. Mély undorral küzdötte le nyelőcsöve tiltakozásait, idegesen nyugtázva: halvány elképzelése sincs a főzet tartalmáról. Az általa oly jól ismert herbáriák egyikét sem vélte felfedezni a második, erőltetett korty után sem. Megkavargatta a kotyvalékot, s tüzetesen szemügyre vette a benne úszkáló húsdarabokat és egyéb szőröket, bőröket, szemgolyókat, leveleket és csontokat. Keserű ábrázattal rágcsált el egy kevésbé gusztustalan, de rendkívül büdös húscafatot, de az, egyetlen felszíni állat zamatára sem hasonlított. Az elf dühösen hagyott fel a reménytelen próbálkozással, barátságtalan pillantásokat vetve a huundra, aki megítélése szerint jóval könnyebb feladatot kapott. – A tárkony, a savany wingra, a keser vérfü és a mákonyos zabran zamatát vélem a főzetben felfedezni – füllentette. A felsoroltak közül egyedül a savany wingrára tippelt valójában. A vénség csúfondárosan félnyögött. – Nyhehhehee... Sajnos egyet sem találtál el, árnytündér. De talán a nemes húsfélékről csak sejtesz valamit?! A drow a tribün röhögésétől leforrázva, indulatosan válaszolt. – Nem! Efféle bűzös kosztokhoz csak a magadfajta ért! – sziszegte fogai közt Vhrunkra felé. – Ha így állunk... pedig a Hercegnő végig rád fogadott... – fogta suttogóra csalfa mosollyal hangját –, akkor majd megkérdezzük heves barbár barátomat, ő miként vélekedik a főzet felőt... Tabluk érzékelte a körülötte zajló eseményeket, de mozdulni sem bírt. Vérben forgó szemei már nem akartak kifordulni üregeikből haragjában, és ordítani sem volt már kedve. Amikor végre újra ura lett a mozdulatainak, néma gyűlölettel felállt, és letörölte véres, felsértett arcát. Csapzott tekintetével keresztüldöfve a manót, az üsthöz lépett, és egy nagy merítőkanállal magába öntött a tartalmából. – Hgraaahhffph! – ordította az egész kotyvalékot kiokádva, lehetőleg úgy, hogy minél több érje belőle a kajánul vigyorgó Grommúrt. – A rothadó beleid lehetnek ilyen ízűek, vén banya! – vicsorogta Tabluk fenyegetően megfeszítve a karját. A ruháját és arcát törölgető huund a felkuncogó némberhez lépett. – Hajól sejtem, most én próbálkozhatok. – Ahogy gondolod – vihogta a démonnő. A manó megkavargatta az üstöt, és mélyen beleszippantott. Senki sem értett úgy a különféle főzetekhez, mérgekhez és bájitalokhoz, mint Ladronac sátáni lelkületű népe. Fekete orrát majd beledugta az edénybe, hogy visszakapott szaglását kamatoztathassa. Fekete, csimbókos üstökét vakargatva sorolta: – Vörös üröm, golyvagyökér és szürkbogyó – jelentette ki mély szippantások után. – Helyes – recsegte Vhrunkra. . A tribün elégedetten felmoraj lőtt, különös tekintettel azokra, akik Grommúrra fogadtak. A huund belekóstolt a főzetbe, és sűrű cup-pogások közepette megízlelte a barnás undormányt. – Érlelt denevérszem és ürülék, vizeletben rothasztott pangragomba és sárga tövis levele. A húst, sajnos nem ismerem... – Kitűnő! – hördült fel a démon a közönséggel egyetemben. Aldyr mérgesen nézett Mystfea felé. A hercegnő eddig érzelemmentes vonásai most már fokozódó bosszúságról árulkodtak. Pártfogoltja, a barbárral egyetemben, eddig nem szerepelt túl biztatóan. – Most már csak Tabluk feladata van hátra, ami pedig így hangzik – károgta Vhrunkra. – Vesd tekintetedet Cthulrua fenséges alakjára, és mondd meg, hány fekete szőrszál van a jobb felkarját borító vörös bundában! Tabluk hitetlenkedve vetette pillantását a vagy harminc méterre trónoló démonasszonyra, aztán rekedt vércseüvöltéssel ugrott rá Vhrunkra meglepett alakjára. Irdatlan karjaival a vállainál fogva megmarkolta a vénséget, és irgalmatlanul rázni kezdte, mint a rongyot. – Darabokra szaggatlak, te büdösszájú, vén szipirtyó! – ordította, vérben.forgó tekintettel fröcsögve fehér habot a felsikoltó némber aszott képébe. A sikolyra a barbár a füleihez kapott, aztán eldőlt, mint egy liszteszsák. Fülére tapasztott kezekkel dermedt meg a homokon, immár másodjára. A zúgó tömeg mindenféle válogatott jókívánságokkal halmozta el a fekvő Tablukot, vért követelve. Mystrea határozott intésére azonban megnyugodtak a kedélyek. – Az utolsó induló már meg is van! – sziszegte a megtépázott Vhrunkra, aki álmában sem gondolta volna, hogy a barbár kezet merészel emelni rá. Eldöntötte, ha a valkiai veszít, igényt tart majd a testére. – Grommúr?! Akarod-e tetézni biztos győzelmedet? – Kilencvenhárom! – vakkantotta a huund. – Aldyr?! – Nyolc! – A drow nyert! – hitetlenkedett a lecsillapodó nősténydémon. –Pontosan nyolc fekete szőrszál van Cthulrua Úrnő jobb felkarján. Kíváncsian tekintett a hercegnőre, majd kimondatlanul megérezve az Úrnő üzenetét, elrikkantotta az egyértelmű sorrendet. – A végső eredmény ebben a fordulóban tehát: a győztes Grommúr, őt követi Aldyr és legutolsó Tabluk! Most pedig, amíg a fogadások zajlanak – tekintett a kőlépcsőkön megbolygatott méhkasként felzúgó démonokra –, hallgassátok a második és egyben utolsó forduló szabályait! Barbár! Felkelhetsz! Tabluk mogorván felküzdötte magát, pillantásra sem méltatva a némbert és ellenfeleit. Ilyen sérelmeket még sosem kellett elszenvednie! Csak markolhassa meg végre úgy istenigazából a pallosát!... – Forduljatok valamennyien a kristálykő felé, ahol Mystrea és Cthulrua Úrnők, valamint Yara birtokúr felügyeletével állandóan látható lesz majd az összes tevékenységetek! Látjátok a sziklaerdőt és a brakraerdőt előttetek? A versenyzőktől úgy háromszáz méterre, a puszta kősivatagból kisebb-nagyobb sziklatömbök erdejét hevítette a vörös napkorong. Mellette barnás, feketés. leginkább gombalemezekre hasonlító erdő perzselődött a forróságban. Ezt nevezhette Vhrunkra brakraerdőnek. – A sűrű sziklaerdő és a brakrás keletről és nyugatról egy kopár tisztást határol. E tisztást északról dombok, délről az előttetek lévő sík terep fogja közre. Erre a tisztásra kell eljutnotok, hogy megszerezzétek a Sivatag Gyöngét – mutatta fel a sziporkázó fehérséget. -A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Először is az előbb felsorolt sorrendben elindulhattok a tisztás felé. Grommúr negyven méter előnyt kap, Aldyr pedig húszat Tablukhoz képest. Háromszáz méter után egy fekete sziklával jelzett teleportkapuhoz érkeztek. Ez a szikla, ha megérintitek, három helyre juttathat benneteket. A brakraerdőbe, a köerdőbe és a dombokhoz. Akármelyik helyre is kerültök; mindegyik kétszáz méterre lesz a tisztástól. Csakhogy a, dombos vidéken a legkönnyebb, a brakraerdöben pedig a legnehezebb az előrejutás. Mondanom sem kell, hogy az teleportálódik a dombokhoz, aki legelőször éri el a teleportkaput. Aki utolsónak küzdi le a háromszáz méteres távot, az csak a brakraerdőbe kerülhet... Eddig érthető? – villantotta tekintetét a barbárra. Mindenki kelletlenül bólintott. – Tehát elértétek a sziklát, elteleportálódtok és elindultok a tisztásra. A tisztásra érkezve találtok egy kört, a kör közepén egy újabb nagyobb sziklát... Itt lesz a Gyöngy!... Aki megszerzi, azt a Gyöngy ide visszateleportálja! De csak akkor teleportál, ha már mindhárman a körben vagytok! Igen igen! – vigyorgott Vhrunkra az értetlen tekintetekbe. – Hiába a sok törtetés! Ha valamelyikötök elsőként kaparintja is meg a Gyöngyöt, meg kell várnia, amíg a másik kettő ellenfél is a körbe lép. Ekkor semmi akadálya, hogy győztesként visz-szakerüljön ide, hacsak... a többiek bele nem szólnak a dolgokba akár már a körön kívül, akár a körön belül... Vhrunkra elégedetten kuncogott fel. – Láthatjátok, gondoskodtunk róla, hogy még rengeteg fogadást köthessünk és a küzdelem a végsőkig sok esélyes, legyen. Nos, még annyit, hogy az első sziklateleport után – mutatott a háromszáz méterre sötétlö kőtömbre –, de csakis utána, mindenki szabadon használhatja varázstárgyait és tudatalatti képességeit. Addig az ellenfélre fegyverrel rátámadni, repülni, szárnyakat növeszteni, teleportálni, térkaput nyitni, és saját gyorsaságotokat feljavítani nem lehet! Aki ezeket a szabályokat megszegi, a legrosszabbra számíthat! Erre kényesen ügyelni fogunk! A drow megkönnyebbülten pislantott a varázsbotjára. Nélküle, lehet, nem sok esélye lenne. – Ugyhogy, érdemes lesz kapkodni a lábaitokat, hogy először szerezzétek meg a Gyöngyöt, nagy esélyt adva magatoknak a végső győzelemre! – fejezte be a démon. – A kezdeti szórakozás után kezdődjön hát az igazi verseny! – rikácsolta a nőstény meghajolva a lelkesen üvöltő démonok előtt. Aldyr a köpönyegét és a hátizsákját az ellenfeleihez hasonlóan már rég félredobta, most a tikkasztó hőségben legszívesebben a bőrétől is megszabadult volna. Eddig is melege volt, de mi lesz majd az előtte elterülő sivatagban, ahol a perzselő forróságban még futnia is kell az életéért? A mellé lépő félmeztelen, izmos barbár tekintetét kereste, aki éppen most falta fel szőröstől-bőröstől a hátizsákjából előkerülő apró, szárnyaival elkeseredetten verdeső madarat. Tabluk a madár gyorsaságát akarta emígy megszerezni a törzs sámánjainak tanítása szerint. Milyen szeszélyes is a Sors! – elmélkedett a tündér megrökönyödve a barbár elfoglaltságán. Egy démonbirtokon kell találkoznia azzal a két fajjal, akiket a legkevésbé sem akart megismerni. Ők vajon honnan indultak és hová tartottak? És nekik, vajon mit jelent ez a küzdelem? Viszolyogva nézte a fekete bőrű huund kellemetlen alakját. Az alattomos és ravasz tekintet semmi jót nem ígért. A barbár is egy farkas vadságával és egy bosszúszomjas démon állhatatosságával küzd majd. Démon, a tündér ajka kesernyés mosolyra húzódott. Utolsó, bizakodó pillantását a hercegnőre vetette. – Fárasztó küzdelem lesz... – kacagott fel görcsösen magában, megmarkolva varázsbotját. Mindhárman feszülten várakoztak. A tribün elcsendesedett, még az eddig leghangosabb démonok is csak suttogva mertek vitába szállni az esélyekről. A feszültség érezhetően fokozódott. Mindenki a jelre várt. – Háromig számolok, aztán indulhat a manó! – sziszegte Vhrunkra eltelve saját hangjával. A drow Shinowseevaarhoz fohászkodott. – Egy, kettő, három! – rikoltotta a démon. A nézők végre felüvöltöttek, túlharsogva egymás ordítását. Grommúr lélekszakadva előreiramodott; lábai nyomán vörös porfelleget kavart. – Aldyr! – vakkantotta a vénség. A drow a tündérekre jellemző fürgeséggel lódította magát előre. A barbár idegesen hörrent fel. – Tabluk! A valkiai őrült iramban vette üldözőbe ellenfeleit. Lelki szemei már a fekete sziklára tapadtak. A hőség már a táv egyharmadánál megizzasztotta őket. Hamar kiderült, a manó kurta lábaival nem tudja, vagy nem akarja tartani előnyét a hosszúlábú elf és a kitartó, futásban edződött harcossal szemben. Aldyr az élre tört, a barbár pedig egyre biztosabban hozta be lemaradását. Mögöttük elhalkult a buzdító démonok ordítása. A sivatag vörösen perzselt a szemükbe, izzadó testükre viszkető por tapadt, ajkuk szinte azonnal kiszáradt. Tabluk utolérve a manót, könyökkel durván megtaszította. A szabályok nem szóltak efféle lökdösődésről. A huund orra bukfencezett, és néhányat görgött az apró köveken. Tabluk gonosz vigyorral rohant tovább. Az alaposabb verés majd később is ráér! Grommúr ordítva ugrott fel, látva, hogy a démonok fittyet hánynak a vele megesett sérelemre. Aldyr a nyakába lihegő barbárral már a táv utolsó harmadán is túljutott. Látta megcsillanni a teleportkövet, amikor hirtelen megfogyatkoztak talpa alatt az apró kövek, és majd térdig süppedt a forró homokba. Gyanította, a démonok keze van a dologban...Verítékben úszva kecmergett tovább. A barbár is utolérte, és szitkozódva igyekezett előre a tízlábnyira magasodó szikla felé. A huund beérve mindkettőjüket, elismerésre méltó szívósságról tett tanúbizonyságot. Tabluk egyre nehezebben vonszolta magát. Úgy érezte, a tűző nap kiszipolyozza minden maradék erejét. Hunyorogva pislantott oldalra. Valami feketeség mászott el mellette. A manó! Acsarkodva kapott volna a huund lába után, de annak volt annyi magához való esze, hogy jóval távolabb haladjon el a valkiai mellett. Grommúr lógó nyelvvel, fanatikus tekintettel, négykézláb mászott előre, ügyet sem vetve az ordítozó barbárra. Egész jó ütemben haladt. Aldyr megilletődve figyelte a vele egyvonalba érkező manót. Fogcsikorgatva próbált előnyre szert tenni a manó taktikáját alkalmazva. Néhány méterre a fekete szikla előtt már egyvonalban csúsztak-másztak céljuk felé. Az arcukat és szemüket borító vörös portól már szinte vakon, fuldokolva ugrottak a teleportkapu felé. A manó göthös, de könnyebb és szívósabb teste gördült először a sziklához. Fényes villanásban tűnt el. Alig egy szemvillanással utána Aldyr követte. Tabluk vicsorgó, köpködő arccal csak néhány pillanattal maradt el mögöttük. Már az erdőre koncentrált. Ha győzni akar, eszeveszett tempóban kell majd haladnia. Ő nem rendelkezett felhasználható varázstárggyal. Csak saját erejére támaszkodhatott,,. A szikla fekete tömbje magára maradt. Aldjyrt sivár sziklaerdő fogadta. Kisebb-nagyobb sziklaoszlopok magasodtak fenyegető ujjakként magányos alakja fölé, különös alakzatukkal remegő árnyalakokat alkotva a vörös homokon. Az elf háta mögött kietlen sivatag terpeszkedett a fényes, vérző napkorong alatt. Csimbókos haját kisimítva poros arcából, lélekszakadva indult meg előre, ide-oda cikázva a vörös sziklakövek között. "Aki elsőként kaparintja meg a Gyöngyöt, annak nagy esélye van a végső győzelemre..." – visszhangzott fejében Vhrunkra mondata. Rohant. Grommúr, Rhaggar isten főpapja soha ilyen fürgén nem szedte még görbe lábait. Lihegve mászott le és föl a sziklaköves dombokon. Ellenállhatatlan erővel vonzotta a tisztás és Cthulrua ígérete. A démonnő bizonyára hátrányos, de hatalmában álló megszorításokat tesz majd, ha el is engedi, de legalább újra visszatérhet Ladronacba! Feltéve, ha először érkezik a Gyöngyhöz... Fogait összeszorítva hágott fel egy újabb emelkedőre. A dombtetőn elévillanó tisztás mindig új és új lendületet gyűrt zsibbadó végtagjaiba. Ha majd ott lesz a kőnél, már tudja mit kell tennie!... Tabluk módszeresen, megvadult cséphadaróként vágott ösvényt magának a száraz növényzetben. A fésűszerü, különös cserjék három-négy fejjel magasodtak fölé. Fekete, gombaillatú lemezeikből poresőt szórtak a arcába, de a valkiai harcos lendülete nem lankadt egy pillanatra sem. Néha eszelős oldalpillantást vetett a vöröslő napkorongra, hogy betájolja magát. Ha kellett, bujkálva, oldalazva, mászva küzdötte magát előre. Az éles csonkokon felhasogatott test fájdalmát és az égető viszketést fel sem vette. Egyedül a célra összpontosított. Most rőt villám hasított mellette a cserjésbe. Lángok martak a növényzetbe jobb kéz felől. A huund próbálkozott hátráltatni Tabfukot, eredménytelenül. A barbár ordítva verekedte át magát a fojtogató füstön és a keskeny lángfalon. A verseny folyamán most először szerencséje volt. A tűz a háta mögött harapózott éhesen tova, lángtengerbe borítva az erdőt... Aldyr remegő lábakkal esett ki a tisztásra.. A legváratlanabb pillanatokban elé tornyosuló kőoszlopok, az alattomos buktatók, a kiálló sziklahegyek erősen lassították a tempóját. Csak ügyességének és kitartásának köszönhette, hogy így is ideért. A tisztáson nem látott egy lelket sem. Sem áruló lábnyomokat a sziklatörmeléken... Sajgó szemekkel, enyhén szédelegve rohant a kör felé. Másodperceket sem lehetett vesztegetnie! Rekedt fuldoklással esett térdre a sziklaoltár előtt. A Sivatag Gyöngye ott hevert a lábainál! A zsákmányát megkaparintó, éhes párduc mohóságával markolta fel a Gyöngyöt. Gyanakvóan villogtatta körbe tekintetét a tisztáson, leguggolva a sziklakő mellé. Egyik kincsét sem féltette még ennyire, mint most a Gyöngyöt. Tudta, a Hercegnő be fogja váltani ígéretét! A dombokon nem látta feltűnni Grommúr alakját, Tabluk erdejében pedig rőt lángtenger harapózott el, elsötétítve a napot. Sietve ejtette ki a varázsigéket, amelyek felszabadították botjából az általa kívánt varázslatot. A varázseszközt aktiváló igék csak neki engedelmeskedtek. – Shinow! – suttogta erélyesen maga elé a dombokat fürkészve. Leginkább a huund paptól tartott. Azonnal felidézte magában a kiválasztott varázslat első igéit. Személyiségének szoros tartozéka, a varázsbot hűen bocsátotta rendelkezésére energiáit. Először is egy maroknyi homokból pár másodperc alatt elkészítette a Gyöngy tökéletes mását, amit letett a kezében szorongatott valódi helyére. Eközben második varázslatát elhasználva, már az összes felszerelésével és az életét jelképező Gyönggyel, láthatatlanná vált. Ezt a varázslatát nem evilági lények ellen alkalmazta, hisz nem saját síkján tartózkodott. így a barbár és a manó nem láthatta meg várakozó alakját. A láthatatlanság időtartalmát azonban nem akarta meghatározni, hiszen ki tudja, mikor ér ide a nem túl előnyös helyzetben lévő Tabluk. Nem lett volna kellemes, ha éppen a valkiai megjelenésekor válik újra láthatóvá... Ezért úgy döntött, folyamatosan tartja fent a varázst, fokozatosan használva el a varázsbotja energiáját. Ennek csak egy hátránya volt. A nagyobb mozdulatok megszakították a varázslat hatását. Sebaj! – nyugtatta meg önmagát. Majd mozdulatlanul várja meg a győzelmet jelentő teleportálást. Tabluk és a manó majd elintézik egymást. Anélkül, hogy neki átkos vér tapadna a kezéhez! Talán húsz-harminc méterre a körtől, felbukkant a dombokon bukdácsoló Grommúr alakja. A növekvő feszültségtől Aldyr ujjai megfeszültek a Gyöngyön. Csak lépjen már a körbe!... A manó vicsorogva, görcsös mozdulatokkal vonszolta magát előre, jobb lábát fájdalmasan húzva maga után. A Gyöngyöt megpillantva hangos rikoltással futott neki az utolsó mélyedésnek. Fekete, kócos üstöké eltűnt a domb takarásában. A láthatatlan tündér mellett fekete, vérmocskos gigászként tűnt fel a barbár. Aldyr nem tudta, vajon az ö érzékei tompultak-e el ennyire, vagy a barbár érkezett az ugrásra készülő fenevad neszte- lenségével és néma indulatával. Tabluk kormos és izzadt testét vörös vérfoltok szennyezték. A karjain és combjain felkarcolt, tépett sebekből szakadatlan ömlött a karmazsinszín nedű. Bronzbőrű óriásként, kíméletet nem ismerő, bosszúszomjas tekintettel várta a felbukkanó manót. Csak akkor ragadta markába a hófehér Gyöngyöt, amikor a huund kiguvadó szemekkel fedezte fel ottlétét. Grommúr az eszelősök sikolyával vetette magát ellenfele felé. A barbár fel-bömbölt, és pattanásig feszülő erekkel meglendítette kezében kétkezes pallosát. A huund habzó szájjal előrántva görbe kardját, karmos botjával az izomkolosszus csupasz mellkasára bökött. Ez volt az a pillanat, amikor a lapuló drow a szájában érezte a győzelem mámorító ízét. A valkiai barbár pallosa lecsapott, és kettészelt koponyát, nyakcsigolyát, mellkast, véresen állapodva meg a sivatagi porban. Vagy csak a vörös nap játszott volna a penge élén? A drow megrettent, a barbár megrökönyödött. Mindkettőjüket csúnyán átverték. Az illúzió Grommúr továbbra is ordításra tátott szájjal megdermedt, ugyanakkor Tabluk bal veséjénél véres seb nyílt. A barbár felsikoltott, kihullajtva a kezéből pallosát. Magatehe-tetienül. fennakadó szemekkel nyelte magába a levegőt, hogy utolsó halálsikollyal búcsúzzon az élettől. Görcsbe merevedő teste mellett megjelent az eddig láthatatlan Grommúr töpörödött alakja. Végig a körben volt, akárcsak a drow... A manó diadalmas vigyorral helyezte görbe kardját a harcos torkára. Érezte, hogy a Gyöngy – a valódi Gyöngy – máris magával ragadja. Nem hágta át a szabályt. Mindhárman a körben voltak, és még a barbár is élt-Gyors metszéssel fullasztotta hörgésbe Tabluk sikolyát. – Győztem, tündér! De ne félj, még találkozunk... a Pokolban! Aldyr remegő kezeiben az ál-gyöngy porrá omlott szét. A huund kacagását, akárcsak térdelő alakját elnyelte a lángoló sivatagi nap. – Vesztettél! – zendült fel a dallamos hang. A tündér réveteg pillantását a halott barbár mellett megjelenő Hercegnőre vetette. –Élvezd hát, a vesztesek jutalmát! – sziszegte a szépség. Vörös fénygömb villant fel, elvakítva a még mindig hitetlenkedő drowt. Testét milliónyi pókcsípésként földöntúli kín rántotta görcsbe. Szemei előtt vérvörös robbanásban omlott össze a környező világ... Kényelmesen szundított a poros kőpadlón. Szuszogó alakját játékos fény övezte a falon derengő sötétkék drágakőből. Valami azonban megzavarhatta álmában. Ébredezett. Nyammogva vakarta meg kopasz fejét. Nagy nehezen felnyitotta kókadt szempilláit, és szétnézett a teremben. Egy pinceszerü, száraz helységben feküdt, semmilyen berendezést nem látott maga körül. Észrevett viszont elszaladni maga mellett egy akkora csótányt, mint a saját keze... Mi a fene?! Elgondolkozva meresztette ki hatalmas, sárga gülüszemeit. Megtapogatta csupasz golyófejét, apró orrát, löttyedt pofazacskóit. Kipottyanni akaró szemekkel pattant fel piros karikalábaira támaszkodva. Nagy hordóhasa mellől elhűlve emelte arca elé vöröses, aránytalanul apró kezeit. Ordított. Már ha azokat a vinnyogó, cincogó hangokat, amiket kiadott magából, ordításnak lehet nevezni... Hirtelen túlsúlyos zsákként puffant le elméjében a felismerés. Mystrea apró manótestbe száműzte élete végéig!... . Erős székelési inger jött rá. Elgondolkozva kapta szájába tömpe ujjait. Most nem lenne jó! Mi lenne a gyűrűkkel?... Ez az! A gyűrűk! – Örömében majdnem felvinnyogott. Nem is szabadna emlékeznie a történtekre. A piros manók személyiség nélküli, emlékvesztett bábok! Ha hinni lehet a gyertyaembernek. Akkor pedig a családi gyűrűnek köszönheti, hogy tudatánál van! Vagy mégsem?! Talán a hercegnő akarta így?! Mindegy! Tátott szájjal, fülig érő vigyorral kezdett el ugrálni a fal mellett. Tényleg érezte a gyomrában lötyögő két gyűrűt! – Nyughass már, te! – gügyögte egy másik csupasz, piros manó nem messze tőle. Aldyr, már ami lett belőle, abbahagyta az idétlen ugrálást. Gyorsan szemügyre vette a pincehelységet. Száraz, durva falak, futkosó rovarok, férgek mindenütt. És egy sereg hordóhasú manó. Vagy százan lehettek a szűk odúban. Az egyik sarokban pedig ott vibrált egy zöldes fényárban úszó teleportkör. Sunyi pillantásokkal oldalazott a fal mellett a kör felé. A többi manó nem tulajdonított különösebb jelentőséget lopakodó személyének. Néhányan ugyan rá morrantak. – Haggyá má! Mit izegsz annyit! Már aludni sem hagynak! Nóó! Nyámm! De ezektől a figyelmeztető horkantásoktól eltekintve szabad útja nyílt egészen a varázskörig. Most már csak az volt a kérdés, be merjen-e lépni. És ha igen, akkor mi a terve a teleport működéséről. Vagy mi a terve egyáltalán? Ezen jó ideig eltöprengett. Ha Sumrak a verseny előtt felébredt volna, talán értékes tanácsokkal látta volna el. Most viszont azt sem tudja, mennyi idő alatt került ide és meddig feküdhetett eszméletlenül. De csak nem várja meg, amíg esetleg a Kúthoz viszik?! Ebben a testben esélye sincs megszökni, még ha a síkkapu engedné is. Az erdőben nem jutna így messzire. Nincs más megoldás, vissza kell szereznie a varázsbotját. Ha megszerzi, vissza tudja varázsolni eredeti alakját is! Eltökélten lépett be a körbe. Erre lehetetlen, hogy felfigyeljenek a démonok! Remélte, igaza lesz. De nem történt semmi. Továbbra is bután állt a zöldes fényben, néhány manó értetlen tekintetétől kísérve. Aztán se szó, se beszéd, az egyik piros parány odakacsázott hozzá, és beállt a körbe. Behunyta pilledt szemeit, és a következő pillanatban köddé vált... Nocsak! Ez felettébb érdekes, morfondírozott a tündér. Gondoljunk csak az itteni szobámra... Lehunyta szemeit, és maga elé képzelte az erkélyszobát. Nem érzett semmit. – Nahát! Egy gülmanó! – álmélkodott Sumrak ismerős hangja. Aldyr szájtátva meresztette ki látószerveit. – Sumrak! – nyekeregte. – Én vagyok, Aldyr! A zöld ágyon heverő gyertyaember felhúzta szemöldökét. – Az lehetetlen – sunyított. – Higgy nekem! Aldyr vagyok! – A varázsló elkeseredetten kacsázott az ágyhoz. – Elvesztettem a versenyt, és Mystrea átváltoztatott! Sumrak hitetlenkedve bámult le az apró figurára. – Te talán tudod, hol lehet most a varázsbotom! Az az utolsó reménységem! A gyertya elgondolkozott. – Hiszek neked! – válaszolta gondterhelten –, bár nem tudom, hogy őrizted meg a saját gondolataid. De mindegy! A varázsbotod, ha szerencséd van, még a bálteremben lehet a többi nyeremény között. Bár a hercegnő nem sokat nyert, inkább veszített miattad... – Tudom! – szörtyögött fel Aldyr. – De az a furfangos huund előbb érkezett a célhoz. Eltüntette a nyomait, és ugyanúgy láthatatlanná vált, mint később jómagam. És ő is hamis gyöngyöt rakott ki csalinak, akárcsak én a barbárnak... Nem vettem észre a turpisságot és az illúzióalakot sem – szipogta. – Ha birtokában lettem volna igazi mágikus tudásomnak, másként történt volna... – Ne keseredj el, barátom! Aldyr szomorúan nézett fel a gyertyaemberre. – Siess a bálterembe a varázskör segítségével! – sürgette Sumrak. – Csak rágondolsz, és máris ott leszel! Ha ott nincs, a fürdőben keresd! Az a hely mindennek a kulcsa! Csak onnan juthatsz vissza a te világodba. – De hát a manóktól is oda lehet jutni a Kúthoz... – hebegte Aldyr. – Igen. Oda lehet jutni. De a bűvköréből kijutni viszont lehetetlen! Nekem elhiheted!... Ha több időnk lett volna, sokat meséltem volna; még egy s másról... De sajnos néha igen sokáig és mélyen alszom, mint ma reggel is. Talán a kor... – Akkor hogy juthatok vissza? Sehogy? – kérdezte megszeppenve a tündér. – Magam sem tudom... Talán, a medence... A hercegnő mást sem tesz csak egész nap pancsol, mégis mindenről azonnal tudomást szerez... – Hirtelen elhallgatott. – A medence lenne a kiút?! Nincs más ötleted? – kérdezte az elf. – Nincs! Ne higgy a látszatnak! Itt sok minden tréfát űzhet veled. Indulj rögvest! Nagyon sietned kell! Ha nem késő máris... – Ha sikerült visszaváltoznom, visszajövök érted! – ígérte a drow. – Ne fáradj! – sóhajtotta a gyertyaember. – Nem hagyhatom el ezt a helyiséget... – hazudta. – Ez is az átkomhoz tartozik. – Sajnálom... – nyögte a tündér. Bánatosan hátrált a varázskörbe. – Sosem felejtelek el, Sumrak! – Isten veled, barátom! A varázsló apró alakját elnyelte a zöld fény. Tengerkék tekintet villant fel a bársonyos sötétben. A szempár gazdája mérhetetlen hatalmat mondhatott magáénak. Minden apró történésre felfigyelt a kastélyban. Mindenre és mindenkire... A bálterem kongott az ürességtől. S ennél kedvezőbbet, a tünde nem is remélhetett. Lihegve szaladt az ismerős körasztal felé. A mindent beburkoló némaságot csak a vízköpőkről alácsorgó kék nedű csobogása törte meg. Az erkélyről gyenge szellő furakodott a csarnokba, meglibegtetve a hatalmas függönyöket. A rohanó manó nyomában felrebbentek a pókhálóleveleken szunnyadó pihelepkék. Szivárványos derengéssel csapkodtak a drow feje felett. Az asztalt halvány izzásba vonta a mennyezeten terpeszkedő polipszerü bestia fényaurája. A varázsló remélte, továbbra is mozdulatlan marad. Sietve mászott fel az egyik obszidián trónusra. Ahogy nehézkesen felküzdötte magát, meglátta az asztalon imádott varázsbotját. Reménykedve húzta közelebb magához, fittyet hányva a halmokban heverő ékszerekre és egyéb drágakövekre. A terem még mindig csendes volt, csak a villogó lepkék zümmögtek feje körül apró szárnyaikkal. Aldyr suttogva, majdhogynem félve ejtette ki a varázsszót. – Shinow! – nyöszörögte megszorítva a botot. Sikerült! Heves hányinger kapta el, ahogy teste növekedésnek és változásnak indult. A botba foglalt tizenhárom rúnavarázslat közül ez. az élő anyag megváltoztatása volt az egyik. Most ugyan csak ideiglenesen tudja visszaszerezni az alakját, de ha netán kijut, már a végleges visszaváltozás sem okozhat gondot. Gyűlölettel gondolt Mystreára, miközben azon fáradozott, hogy ne ordítson fel a fájdalmaktól. Igaz, ha belegondolt, a hercegnő egyelőre meghagyta az életét. De hát milyen élet lett volna ez?! Sóhajtva törölte le homlokáról a verítékcseppeket. Csak egyszer jusson el innen! Az asztalon felülve Khrill bámuló tekintetével találkozott. Ha tehette, nem használta ütésre a varázsbotot. Most használta. Az embertelen gyorsasággal megvillanó varázstárgy iszonyú erővel csapta meg a démont. Khrill nyikkanás nélkül bukfencezett le az asztalról és mozdulatlanul terült el a fehér márványlapokon. Aldyr nem akarta megölni. Nem ártott neki a fogsága alatt. De vajon miért éppen most ette ide a fene?... Hirtelen ráeszmélt, hogy manóteste mezítelen volt. Rémülten konstatálta, új teste is. Fürgén nyalábolta fel az asztalon heverő hátizsákját, és a függönyök felé iramodott. Csak a köntösét találta meg belegyürve a többi szerzeménye közé. A teleportkör előtt megállt, és megpróbált gyorsan belebújni a köpenyébe. Mégsem mehet mezítelenül tovább! A varázskörből Bruquar alakja bontakozott ki. A vörös démon szemöldöke a homlokára szökött. A fekete áll elöreesett, láttatni engedve az ujjnyi vastagságú tépőfogakat. A mezítelen tündér nem lehetett valami felemelő látvány. Pillanatnyi meghökkenése volt az, ami megmentette a varázsló életét. – Shinow! – dörögte a tíz láb magas démon pofájába. Botjából kék villámfény cikázott Bruquar testére. A démonszolga üvöltve lépett előre a körből. A villámaura káprázatos gyorsasággal lepte el a mellkasát. Sistergő, kék villámhálóként hentergetta csarnok padlóján. Aldyr vicsorogva kapta magára köpönyegét. Némi elégtételt érzett ugyan, de nem lehetett biztos a villámaura tökéletességében. Bruquar szívós ellenfél lehet. Hátizsákját felnyalábolva a teleportkörbe ugrott. Az ajtónál láb-dübörgés vert visszhangot. Most már nincs visszaút... A füstölgő démon rángatózó teste eltűnt a tekintete elöl... A fürdő előtti csarnokban találta magát a kalcedon oszlopok alatt. Szóval csak kívülről érkezve kellett végighaladni a sárga Szemek nem túl biztató folyosóján! Nem hiányolta őket. A boltíves kapuban most két póktestü. démonarcú szolga strázsált. Az elf jöttére zizegő potrohokkal remegtek meg. Szőrös, hosszú lábaik sziszegve lódították őket előre. – Dhrnarr! – süvöltötte az árnytündér. A bal oldali iszonyatot narancssárga, vakító villám hasította ketté. A póktest fröcsögve hullott szét, a szőrös potroh és a lábak lángra lobbantak. – Mhurdamm! – kiáltotta Aldyr. A másik pókdémon kaszáló lábai alól széles lángoszlop csapott fel, erejével felkapva a bestiát rohanása közben. A varázsló alig tudott félrevetődni a szétégetett, de lendületében előrezúgó test elöl. A lángtenger belekapott bal karjának ujjasába, megégetve a kezét. A fájdalommal és a teremben eluralkodó füsttel meg bűzzel küszködve elemi erőaurát alkotott teste köré. Talán elég lesz az Arcok ellen. Fulladozva vetette előre magát. - Az Arcok felpuffadó pofazacskóikból sűrű. mérgező füstöt, maró savat és forró lávát öklendeztek a boltív alatt átsurranó testre. A drow mégis sértetlenül érkezett a belső terembe. A fürdőben pedig nem tartózkodott senki és semmi. Kaján vigyorral nézett vissza az átjáróra. – Csak grimaszoljatok! – sziszegte a képzeletében megjelenő csúfondáros Arcok felé. – Aghn-ardan! – dörögte. A Baar-Shagyrban oly gyakori mérges ködfelhők egyik leghaté-konyabbját alkotta meg a szomszédos csarnokban. Elég egyszer belélegezni ahhoz, hogy azonnal megtámadja és szétmarja a belső szerveket, s semmi sem fékezheti többé meg. A zöldes köd alattomosan ülte meg a boltíves átjárót, a kellemes parfiimillattal kesernyés füstszag kelt versenyre. A varázsló hátára vetve zsákját sietve vette szemügyre a medencét. Ha Sumrak tévedett, semmi sem menti meg a lassú és kíméletlen haláltól, amit a Hercegnőnél kiérdemelt! A hófehér medence anyagában nem látott mágikus véseteket. Talán a fehér víz rejtené a rúnákat a medence oldalfalain? Aldyr eszelősen csusszant bele a folyadékba, felkavarva a tükörsima felszínt. A fodrozódó, kisebb hullámok feltárták előtte titkukat. Hitetlenkedő, akadozó kacajjal locsolta félre kezével az illatos anyagot. Sumrak mégsem tévedett! A medence falait gondosan vésett varázsjelek díszítették, valamivel a folyadék szintje alatt. A drow a szemeit lehunyta, hogy a Kútra összpontosítson. Karnyújtásnyira előtte, a tejfehér habokból Mystrea mezítelen alakja emelkedett fel. – Csak nem akarsz elhagyni, tündér?... – búgta kesernyés gúnynyal ajkain. Hangja zengzetesebb volt. mint amit Aldyr valaha is hallott. A varázsló dermedten pislogott a nő égszínkék szemébe. Pedig dehogy akart ő a vesztét jelentő szempár bűvkörébe fonódni! De ellenállhatatlan erő késztette e botor cselekedetre. És a szemek beszéltek. – Maradj és szeress! – sugallták reménykedve. – Szeress az idők végezetéig! Vesztett volna, ha nincs ez a hihetetlen szalmaszál, amibe még mindig belemarkolhatott. De ő nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy maradjon. És ezt a hercegnő is tudta. Tekintetének villanása szomorúságról árulkodott. A drow nem firtatta, miért... Ez egy röpke gondolattól fosztotta volna meg. Hűvös szél – igazi, hűvös, erdei szél – csapott vizes arcába. Érezte, amint kisiklik a felsikoltó Mystrea szorításából. A sikoly majd szétrepesztette dobhártyáit. Üvöltve tapasztotta be szabad kezével bal fülét. Testét lilás ködgomolyag kíséretében okádta fel a Kút. Mystrea sikolya hirtelen elhalt, amint mezítelen teste derékig a kút felszínére emelkedett. Aldyr dülöngélve mászott tovább. El, csak el minél messzebb az átkozott kúttól! A síkkapu azonban nem próbálta meg elragadni, a manóknak pedig színét sem látta. Remegve fordult vissza. A hercegnő tekintete már nem izzott vörös lánggal, éles szemfogai is visszahúzódtak ajkai mögé. Karmolásra görbülő kezeit is leengedte már. Hangja, ahogy a testi valója sem, már nem hatolhatott át a tündérhez. Ajkai lemondó mosolyra húzódtak. Fázósan alabástrom keblei elé kulcsolta karjait, kecses, istennői alakját egy pillanatra fehér ködpára burkolta be. A hűvös szél elkergette a ködfoszlányokat. De a hercegnő, már eltűnt... A Kút üresen és titokzatosan derengett a Sötét Hold sápadt, ezüstkék fényében. Aldyr dideregve feltápászkodott, és körbehordozta tekintetét az1 erdőn. Asslanthasban volt ismét! Botorkálva indult meg az ösvényen, hogy a tisztást elhagyva meleg, védelmező varázskupolában hozza rendbe megviselt testét. Szomorú búcsúpillantást vetett a Kútra. Maga sem akarta elismerni, de nem tudott igazából eltelni örömével. Pedig tudta miért van ez, csak nem merte magának bevallani érzéseit. Szipogva olvadt bele az erdőt megülö jótékony sötétségbe... A gyertyaember csendes áhítattal gyönyörködött a korláton játszó vörös csillagfényben. A tündérről morfondírozott magában, aki elsőként menekült meg Mystrea haragja elől. Talán rájött volna a hercegnő titkára, amit az oly féltve őrzött mindenki elől? Nem. Akkor nem engedte volna el az Úrnő. Mert hisz futni hagyta, azt rebesgetik. Mindegy. Mosolyogva szemlélte az ólomszín égbolton sziporkázó milliárdnyi csillagot. Talán évtizedekig vagy évszázadokig is bámulhatja majd őket új helyéről, az ágyról anélkül, hogy elunná magát. Aztán meg majdcsak erre vetődik valaki... Aldyr az ezüstös csillagfényben szaporázta lépteit. Azon tűnődött, hogy soha többé nem látja már sem a gyertyaembert, sem a hercegnőt. Nos, ebben az egyben tévedett... A fák között megtelepedő bársonyos feketeségből jéghideg, fehéren izzó szempár indult meg tovatűnő alakja után. Villiam Glendown A SÁRKÁNY: Az egyik fegyverhordozó pillantotta meg legelőször a sárkányt. A rettenet sikolya, mely a fiú torkából kipréselődött, olyan hátborzongató vojt, hogy egy öreg, nagyothalló katona kivételével mindenki azonnal hátrarántotta lova kantárját – az idős testőr kancája tett még pár bizonytalan lépést, aztán a keskeny ösvényt eltorlaszoló többi paripa őt is megállásra késztette. Az emberek döbbenten figyelték a kezével hadonászó fiút, aztán értetlenül, kíváncsian indultak útjukra az elszabadult tekintetek: követvén a fegyverhordozó mozdulatait elszakadtak a szurdok peremén kanyargó út szalagjától, tovasiklottak a távoli dombok felé. A fenevad meglehetősen alacsonyan lebegett a messzeségben, a mélyzöld májusi színekkel, koradélutáni illatokkal teli táj fölött, valahol arra, északnyugat felé, amerre az út haladt. Szárnyait kiterjesztette, s mint a madarak, úgy élvezte a testét meg-megemelő szelet, majd lassan – még mindig teljesen mozdulatlanul – alábukott, elbújt a kíváncsi szemek elől, de csak azért, hogy a következő pillanatban, rábízván magát a légáramlatokra, ismét félemelkedjék. Bár a távolság kicsire zsugorította össze, mindenki tisztában volt azzal, hogy a messzeségben óriási tömegek, monumentális formák űzik játékukat a széllel, s a légies könnyedségnek, és a nehézségnek ez a játéka annyira bámulatba ejtő volt, hogy rövid időre még a félelmét is kiűzte a szívekből. A katonák, a fegyverhordozók, a lovakon, féloldalasan ülő, cukorsüvegeiknél is karcsúbb nemeshölgyek némán bámulták a szörnyet. Dehvyn gróf, a varázsló megfordult ébenfekete paripáján, és két cimborájára nézett. Sir Trestim és Beksen báró visszabámultak rá: amikor a tekintetetek találkoztak, mindhármójuk arcán boldog, cinkos mosoly jelent meg – a mosoly némileg idegenül ékelődött a varázsló arcának keménységét csak még jobban fokozó vékony, vörös bajusz, és szakáll keretébe, viszont tökéletesen festett a fekete hajú, sasorrú lovag, és a lányos arcvonású báró arisztokratikus ábrázatán. Delwyn most kissé oldalra léptette lovát – fekete köpenye alól elővillant kék gyapjúzekéje, szoros, zöld bársonynadrágja, no meg a nyeregkápa pompás elefántcsont-faragása. A lovag és a báró melléje lovagolt: az előbbi lemezvértje, hatalmas pallosa, és a paripa oldalára szíjazott pajzs, vakítóan csillogott – a fémes színek éles kontrasztot alkottak Beksen bőrzekéjének, bőrnadrágjának, és vállán átvetett íjának tompa barnáságával. Most megint a sárkányra emelték tekintetüket, s közben mind a hárman hasonló dolgokon töprengtek. Először visszaidézték legutóbbi csatájukat, amelyet egy, a távolban vitorlázó bestiához hasonló szörnnyel vívtak, aztán, visszafelé bandukolva az időben, elméláztak annak a sok-sok nagyszerű hőstettnek az emlékén, melyet immáron sok éves együttműködésük alatt vittek végbe, tovább öregbítve amúgy is makulátlan hírnevüket. Ezután arra gondoltak, hogy a három hetes vándorút, melynek során negyven katona kíséretében kell Mellila a hercegnőt, s annak három udvarhölgyét északnyugatra elvezetni, a végéhez közeledik, s mindeddig még a legkisebb kalandban sem volt részük: nem támadták még őket úton- áltók, szörnyetegek, nem jutottak átkozott erdei banyák karmaiba –következésképpen még egyáltalán nem bizonyíthatták senkinek sem a rátermettségüket, nem mindennapi képességeiket. Márpedig égtek a bizonyítási vágytól: egyrészt szerették volna elbájolni a hercegnőt, és az őt kísérő udvarhölgyek egynémelyikét –ez utóbbit nem minden hátsó szándék nélkül – másrészt engesztel- hetetlen gyűlöletet éreztek a lagooni királlyal szemben, akinek sáros kis országát hamarosan a hátuk mögött hagyják, s aki nem átallott útivámot kivetni rájuk egy hete, és csupán egyetlen apródját adta melléjük útikalauznak. Meg akarták mutatni az uralkodónak, milyen hitványul bánt a hercegnővel, a katonákkal, s velük, a kontinens szerte bálványozott hősökkel. A hosszú gondolatsor mindannyiuk fejében hasonlóan zárult: most végre itt azí alkalom a nagyszerű hőstettre, kiválóságuk bizonyítására, mert hát a sárkány, úgy tűnik, nagyon jól érzi magát jelenlegi tartózkodási helyén – ez pedig azt jelenti, hogy hamarosan akadályozni fogja továbbhaladásukat. Következésképpen meg kell szabadulniuk tőle. S ez – ezt jól elárulta magabiztos mosolyuk – nem lesz nehéz. Trestim lovag a testőrparancsnokhoz fordult: őt, s a közelben tartózkodó apródot, az útikalauzt maga mellé rendelte. A kövér parancsnok mormogott valamit kefebajsza alá. amikor odaért a három férfihez, a fiúcska pedig rémülten bámult a lovagra-szeme sarkából néha igyekezett a sárkányra sandítani. – Mondd csak fiam – szólt Trestim az apródhoz nem kevés megvetéssel a – Hangjában –, gyakran tűnnek fel birodalmatokban, ebben a Lagoonban, vagy hol, efféle fenevadak? – Nem... nem... – válaszolta a fiú, fejét rázva. – Meg sohasem láttam sárkányt. És, ha jól tudom, sosem fordult elő, hogy Lagoonban sárkány veszély lett volna... – Szóval még nem volt dolgotok sárkánnyal... – szólt most a tá-lvolba meredő Delwyn bársonyos hangján. – Ezt persze nem is csodálom. – Az efféle fenevadaknak kifinomult ízlésük van. A legnemesebb fajta vadászösztön fűti őket. Olyanok, mint a sasok: nem vadásznak patkányokra, és meztelencsigákra. Trestim, Beksen, és a testőrparancsnok kacagására jó pár közelben álló katona odakapta a fejét. a telt keblű, vörös hajú udvarhölgy pedig, ki Sir Trestim már jó ideje ostromolt egyre nagyobb sikerrel, odasúgott valamit a hercegnőnek. Az apród elvörösödött, ajkába harapva bámult maga elé. – Ne bántsd a fiút. Delwyn – mondta lágy hangján, félig nevetve Beksen báró. – Nem tehet róla, hogy egy ilyen kis sárfészekben született, távol a nyugati hegyektől, ahol a sárkányok tanyáznak. Távol minden lehetőségtől, hogy valaha is hőssé válhasson. – Mondd csak, fiam – kapcsolódott most bele a beszélgetésbe a testörparancsnok is –, ugye nem csal a sejtésem: a sárkány arrafelé repked, amerre az utunk vezet... – Igen – mondta a fiú a távoli dombokat figyelve. – Igen, mégpedig attól tartok, pontosan Gesron faluja fölött köröz. – Ajkába harapott, gépiesen bólogatott – Igen, ott azon a messzi, hegyen túl Gesron fekszik. Laggedoon utolsó települése... Pár mérfölddel utána már az országhatár következik. Odáig kéne elkísérnem titeket... Sir Trestim, Delwyn gróf, Beksen báró és a testőrparancsnok összenéztek. Az előbbi három férfi szemében elszántság csillogott, a parancsnok tekintete bizonytalanul ingadozott a határozatlanság, és a katonás eltökéltség között. – Nem irigylem Gesron lakóit – mondta Delwyn. – A sárkány, úgy látszik, terített asztalra lelt ott, parasztjaitok és jószágaitok között. – Nézte egy ideig a méltóságteljesen vitorlázó szörnyet, majd így folytatta: – Igen... Most teli a hasa, hollóként köröz a település fölött. Figyel, s nem engedi, hogy a házaikba szorult parasztjaitok elmeneküljenek. Aztán, amikor megint megéhezik, alábukik, és felkap valamilyen hízott asszonyságot, vagy tehenet. Úgy játszik az emberekkel, mint a macska az egérrel... Láttam már ilyet. S tudom, hogy addig nem fog továbbindulni, amíg fel nem zabálta az utolsó élőlényt is a környéken. Aztán elindul, és módszeresen végigpusztítja majd falvakokat, és városaitokat. Ritkán, talán minden ötszáz évben egyszer fordul csak elő, hogy egy sárkány messzire vetődik a nyugati hegységtől – ha azonban ez megtörténik, akkor, jaj annak a vidéknek, amelyet célba vesz Addig meg nem nyugszik, míg fel fal mindent, ami él és mozog. Ti persze képtelenek lesztek megállítani... Az apród kétségbeesetten pillantott a mágusra, majd a lovag, és a báró szeméből igyekezett kiolvasni némi együttérzést, de ehelyett csak cinikus tekintetekre lelt. – Istenem... most mi lesz... mi lesz ... – motyogta. A három férfi ügyet sem vetett a fiúra: ismét összenéztek egy pillanatra. A tekintetek rövid, érzékek fölötti kommunikációja után így szólt Delwyn a testőrparancsnokhoz: – Nem fordulhatunk vissza, sajnos, hogy más, Lagoonból kivezető utat keressünk. Különben is, vagyunk bőven annyian, hogy a vezetésünkkel elbánjunk a sárkánnyal. Katonáid szinte egytől egyig sokat próbált, nagyszerű harcosok. Nem fog nekik gondot okozni egy efféle csetepaté. – Iiigen... – habozott a testőrparancsnok. – Csak hát nem is tudom... nem volt még dolguk sárkánnyal... – Ugyan! – nevetett Beksen. – Csak nem akarod azt mondani, hogy az embereid gyávák? A parancsnokot úgy látszik, érzékenyen érintette ez a szó, mert összevonta szemöldökét, kihúzta magát a nyeregben. – Uram! – mondta. – Embereim a legbátrabb, legvitézebb katonák közül valók. Kérlek, ne mondj ilyet róluk... Trestim most az apródhoz fordult: – Van még egy falu az ösvény mentén, Gesron előtt? – Igen – felelte a fiú. – Kaften. Emlékszel, uram: sokat töprengtünk azon, hogy esetleg ott szállunk meg ma éjjel. – Helyes... – A lovag arcán széles mosoly terült el. – Akkor miért is ne szállnánk meg ott? – Barátaira nézett, a három férfi össze-bólintott, s a három paripa, gazdáik nógatásának engedelmeskedve egyszerre indult meg a hölgyek csoportja felé. A testőrparancsnok rövid habozás után követte őket, egyedül hagyva az apródot. – Mellila hercegnő... – Trestim lovag fejet hajtott a bíborszínű harangszoknyába, és szűk, jáspisssárga dolmányba burkolt középkorú, ám gyermekien filigrán hercegnő előtt, s ugyanakkor szeme sarkából forró, erotikus üzenetecskét reppentett a vörös hajú udvarhölgy felé. – Hercegnőm – mondta –, balsejtelmünk sajnos beigazolódott. A sárkány lehetetlenné teszi... legalábbis egyenlőre... biztonságos továbbhaladásunkat. Ha a lagooni apród nem téved, Gesron faluja fölött lebeg a szörnyeteg, azon Gesron fölött, melyen utunk átvezet, s amely elhagyása után végre búcsút inthetünk ennek a, mindannyiunk által gyűlölt királyságnak. Attól tartok, hogy. mivel ez az egyetlen járható ösvény a környéken, amely északnyugat felé vezet, nem térhetünk le róla, nem kereshetünk kerülőutat. – Várunk tehát, amíg odébbáll a szörnyeteg? – kérdezte a hercegnő. – A tétlen várakozásnak sem lenne sok értelme, hiszen a sárkány talán még napokig nem hagyja el jelenlegi vadászterületét. A hercegnő összenézett udvarhölgyeivel, és aggodalmas hangon szólt: – Mit javasol tehát, sir Trestim? – Nos, természetesen, ha úgy kívánja, visszafordulhatunk... Öt napja hagytuk el, nem messze a lagooni fővárostól azt az útelágazást, melyen, ha irányt változtatunk, talán más módon is kijuthatunk az országból. Ebben az esetben azonban nemcsak öt napot veszítünk, hanem, szerény becsléseim szerint még vagy két hetet, mert a jelenleginél sokkal hosszabb, nehezebben jártható ösvényen kell ki-evickélnünk a birodalomból. – Nem... – A hercegnő kétségbeesetten rázta meg a fejét. – Ezt nem tudnám elviselni. Sietnem kell, és nem bírnék ki újabb heteket koszos tanyákon tengődve, csótányok, és patkányok között. Látni nem bírom már ezeket a buta parasztokat, rosszul leszek, ha meghallom trágár beszédüket, és megfulladok a bűzüktől... – Ezzel nincs egyedül, hercegnőm – mondta gúnyos mosollyal a lovag. – A szemeiből kétségbeesést olvasok ki – folytatta –, ám higgye el, erre nincsen semmi oka. Társaimmal... ahogy azt nyilván ön is igen jól tudja... számos sárkányt küldtem már a másvilágra. Ez az egy sem fog gondot jelenteni: pillanatok alatt végzünk vele. Hátunk mögött tudunk több tucat, kipróbált katonát – itt körbepillantottak mindannyian: a testőrök izgatottan beszélgettek, kúpsisakjaikon, fegyvereiken meg-megcsillant a napfény –, s az ő_ segítségükkel végképp gyerekjáték lesz megküzdeni a fenevaddal. Úgy gondolom, az lesz tehát a legbölcsebb megoldás, ha megszállunk az innen alig öt mérföldre lévő Kaften faluban, aztán holnap, miután megtettünk bizonyos óvintézkedéseket az önök védelme érdekében, húsz derék katonával, és két társammal elindulok a sárkány felkutatására. ígérem, nem fogjuk sokáig várakoztatni önöket: talán már másnap visszatérünk. – Nem tudom... – mondta a hercegnő, és, mintegy tanácsra várva udvarhölgyeire pillantott... – Féltem önöket, és nincs kedvem egy újabb sárfészekben ücsörögni... – Ami ez utpbbit illeti – szólt most Delwyn –, megértem teljesen. De gondoljon bele abba, hogy ma éjjel ígyis-úgyis meg kellett volna szállnunk a faluban, és távollétünk legfeljebb csak egy-két nappal hosszabbíthatja meg ott tartózkodását. Ez egyben válasz első aggályára is: ne féljen, mert karunk, és elménk biztos erőt rejt. Nincs az a sárkány, mely dacolhatna velünk. Egy-két nap, és vidáman folytathatjuk utunkat. A hercegnő, úgy tünt töpreng még egy ideig, de persze látszott, hogy már régen döntött. Így senkit sem lepett meg a válasz: – Rendben van. Megbízok önökben. Induljunk. A testőrparancsnok ezt követően kihirdette a döntést. Meglepetésére katonáinak többsége lelkesen fogadta a határozatot – egyesek valóságos üdvrivalgásban törtek ki a bestiával való összecsapásra gondolva. Hát igen: a higgadt, bölcs parancsnokkal szemben a katonák többségét fiatalos lelkesedés, bizonyítási vágy fűtötte. Sárkánnyal megütközni – ilyen lehetőséget nem mindennap kínál a sors. S bár a kaland komoly veszélyeket rejt, a győzelem igézete hatalmas dicsőséget jósol a bátraknak. A csapat folytatta hát az útját. Sir Trestim, Delwyn gróf, Beksen báró és az apród a sor elején haladt, a nemes hölgyek előtt, akik mögött a testőrparancsnok, lovagolt serege élén. S, bár a sárkány nem bukkant fel többé aznap, a tekintetek állandóan az eget fürkészték. A dombokon túli borzalom pedig még váratott magára: csendesen, és türelmesen lapult a messzeségben. Hamarosan elérkeztek Kaften falujához. Talán a dombok nyúltak meg, talán a szurdok süppedt bele jobban a puha földbe: nem lehet tudni, mindenesetre a kiszélesedett völgy itt mélyen bent lapult a táj védőfalai között. Ahogy a minden oldalról feléjük tornyosuló, tölgyekkel fedett meredélyeket nézték, a biztonság, és a borzongató bezártság érzése egyszerre telepedett rájuk. Fura volt belegondolni abba, hogy a falusiaknak talán fogalmuk sincs még arról, miféle iszonyat ólálkodik a közelben. Koszos, kiáltozó gyerekek rohantak feléjük, szánalmas rongyaikat cipelve vézna testükön. Tágra meredt szemmel bámulták a csillógó jövevényeket, néhányan előreszaladtak, hogy értesítsék a falubelieket a csodás eseményről, a váratlan látogatók érkezéséről – a gyerkőcök többségében azonban a kíváncsiság győzedelmeskedett: a lovak mellett szaladtak, így kísérték be a sereget a településre. Kaften ugyanolyan sáros és lerozzant volt. mint az ország szinte valamennyi falva: a hét-nyolc vályogkalyiba, úgy tűnt, legszívesebben azonnal elemeire esne szét, s lényegében csak tátott szájú, ferde zsaluzatú ablakaik, s nagyobb méretük különböztette meg őket a szanaszét szórt ólaktól, csűröktől, istállóktól. A parasztok, mikor meglátták a lejtőn lefelé ereszkedő csapatot, mintegy varázsütésre hagyták abba az est előtti munkát. A férfiak kezében megállt a fejsze, ásó. vasvilla; a közelben csörgő patak felől mosott ruháikkal érkező asszonyok megmerevedtek, kezükben a teknővel; egy, házának tetőszerkezetét foltozgató öregember alól pedig kicsúszott a létra: a férfi egy ideig lógott még a levegőben, a zsúpfedélből kimeredő kampóféleségbe kapaszkodva, aztán halk nyekkenés kíséretében aláhullt. A kutyák veszettül ugattak, a trágyaszagú szél pedig rnalacröfögés és kecskebégetés hangjait hozta. A csapat megállt, Trestim kissé előrelovagolt, és öblös hangján így kiáltott: – Parasztok! Veszélyben vannak otthonaitok és gyerekeitek! Innen alig húsz mérföldre, Gesron falujában eey sárkány garázdálkodik! Izgatott moraj futott végig az embereken – a hangzavart nem is annyira a sárkány említése váltotta ki, hiszen a kaftenieknek, nyomorult földönfutók révén csak halvány sejtéseik voltak az efféle, még meséikben is ritkán felbukkanó lényekről, hanem sokkal inkább a hangsúly, mellyel Trestim a misztikus szót kiejtette. No meg az aggodalom: jó pár parasztnak rég nem látott, de hőn szeretett rokonai, barátai éltek a dombokon túl. – Jelenleg biztonságban vagytok – folytatta a lovag –, mert a sárkány Gesronban tömi a bendőjét a faluban rekedtekkel, de jó, ha tudjátok, hogy miután mindenkit és mindent felfalt már, továbbáll majd, és ha felfedez titeket, pillanatok alatt élve felfal mindannyiótokat... Nem lesz menekvés sátáni haragja elől... Ez megtette a kívánt hatást: a parasztok szemébe halálfélelem költözött, a gyerekek anyáikhoz bújtak, néhány kislány pedig sírva fakadt. – Mellila hercegnővel – folytatta a lovag, és a dámák felé biccentett – északnyugat felé tartottunk, amikor megpillantottuk a szörnyeteget. Úgy döntöttünk, hogy a hercegnőt és udvarhölgyeit elszállásoljuk nálatok. A katonák fele a testőrparancsnok vezérlete alatt itt marad a hölgyek, s a falutok védelmére, a másik felével én, sir Trestim, és barátaim: Delwyn gróf, s Beksen báró holnap útra kelünk, hogy megmentsük Gesront, s elpusztítsuk a bestiát. A sárkányok azonban kiszámíthatatlan állatok, így megeshet az is, hogy, amíg mi a fenevadat kutatjuk, az továbbáll és a falutok ellen, indul. Ám ez esetben sem kell félnetek, mert a katonák megvédenek majd mindenkit... Nos – fejezte be ünnepélyes hangsúllyal –, köszönjétek meg a sorsnak kétszeresen is a mai napot: egyrészt azért, mert királyi vendéget szállásolhattok el házaitokban, másrészt azért, mert megmenekültetek a pokol tüze elől! A beszéd felettébb hatásos volt. A szerencsétlen parasztok, akik sem sárkányt, sem hercegnőt, sem grófot, sem bárót, de még csak lovagot sem láttak eleddig, igazából fel sem tudták fogni, mekkora megtiszteltetésben van részük, a felajánlott védelem pedig biztonságot csempészett rettenettel teli szívükbe. Sokan a földre borultak, néhányan Trestim és a hercegnő lova felé kúsztak, s az állatok patáit igyekeztek csókokkal elborítani. Az emberek leszálltak paripáikról. Beksen, miután leemelte a hercegnőt a nyeregből, máris a régóta ostromolt lenszőke hajú udvarhölgy segítségére sietett: Trestimhez és Delwynhez hasonlóan (az előbbi a vörös hölgynek, az utóbbi pedig a kissé molett, fekete dámának segédkezett) az ő keze is elkalandozott a formás idomokon, és ő is örömmel vette észre, hogy a hölgy szemmel láthatóan máris sokkal kezesebb... Sir Trestim utasításait követve, a testőrparancsnok és az apród közvetlen irányítása alatt a falusiak azonnal nekiláttak a munkának: lecsutakolták a lovakat, sebesen forgatták a seprűket, rázták a rongyokat, sikálták a padlókat, hogy úgy-ahogy rendbe tegyék a vendégek elszállásolására szolgáló öt házat. A padlókra, az ágyakra, az asztalokra az utazósálrak kibélelésére szolgáló pokrócok, szőnyegek kerültek. Bár a vándorok rendkívül éhesek voltak, s az ólakban nyüzsögtek a háziállatok, le kellett mondani a meleg ételről, mert negyvenegynéhány ember jóllakatásához akkora sütés – főzést kellett volna rendezni, hogy sárkány legyen a talpán, akit az ezzel együttjáró illatok ne csábítanának a közeibe. így a földszinten összetolt asztaloknál lakomázó vendégek kénytelenek voltak beérni a kamrákban elraktározott füstölt, szárított húsokkal, sajtokkal, gyümölcsökkel, és a fanyar borral. A vacsora után, éjjel, Delwyn, a varázsló hosszú beszédbe kezdett. Trestim, és Beksen mellette ültek, a legnagyobb ház elé kitolt lócán, a hercegnő udvarhölgyeivel az emeleti ablakból kihajolva hallgatta őt, a katonák félkörívet alkotva az épületek előtt ácsorogtak, vagy a földön ültek, a parasztok pedig, egy csapatba gyűlve, a mágustól tisztes távolságba húzódva a fűben gubbasztottak – sokan oldalukra heveredtek kezükkel támasztva a fejüket, az anyák pedig ölükbe vették ujjaikat szopó gyerekeiket. A varázsló meg csak beszélt, beszélt, álomszerűen bársonyos hangján: mesélt arról, hogyan küzdött meg barátaival annakidején a hófedte nyugati hegyek között Rahoon sárkányaival; miképpen szállt bárkába sir Trestimmel a messzi – messzi conaahachi tengeren, hogy megmentse az akkor fogságba került Beksen grófot, és hogyan keltek aztán hárman útra, hogy megszerezzék a Tüzgyürűt. mellyel megsemmisíthették a Sareen gyönyörű városát rabul ejtő démonokat. Aztán arról szólt, miféle kalandokat éltek át Gargoon elátkozott szigetén, s hogyan pusztította el ő maga, egyes egyedül varázslataival észak jégsárkányát... A parasztok nem győztek álmélkodni és kérdezősködni, Delwyn pedig beszélt a sárkányok óriási karmairól, hatalmas kiterjesztett szárnyairól, mellyel képesek a napot is leárnyékolni; a testüket fedő óriási pikkelyekről, az ökörnagyságú fejekről, melyekben óriási fogak ágaskodnak, beszélt hosszú, kígyóként tekergőző nyakukról, a fenevadak pokoli tekintetéről, a mindent elhamvasztó lángokról, amelyek az iszonyú torkok melyéből zúdulnak ki... Csodálatos volt, és megható, hogy a hallgatóság miként olvadt össze egyetlen tömeggé, hogy a történetek miként szüntettek meg minden különbséget parasztok, és királyi ivadékok, katonák, és grófok, bárók, lovagok között. Az emberek, ha csak pár órára, de gyerekekké váltak egytől-egyig. De az utolsó kérdésre adott utolsó válasz után megszűnt a varázslat: a parasztok ismét rongyos földönfutókká alakultak, akiknek vissza kellett húzódni kalyibáikba, a katonák szolgákká, akik parancsnokuknak engedelmeskedve leheveredtek a szalmával felszórt padlóra, a hercegnő, az udvarhölgyek, és a három cimbora pedig felsőbbrendü nemesekké, akik, mintha elszégyellték volna magukat, amiért egyazon élményben osztoztak holmi parasztokkal, sértődötten vonultak vissza szobáikba. Kialudt az utolsó fáklya fénye, csend települt a szurdokra. Az éj bársonypokróca kifeszült, s a kisimult ráncokból kibújó csillagok körültáncolták a magasan lebegő Holdat. A tücskök, és a békák kétségbeesetten igyekeztek túlharsogni a katonaszállások felől érkező horkolás hangokat. A parasztok közül sokan nem aludtak – egyesek állandóan a sárkányszárnyak suhogását várták, mások Delwyn szavait hallgatták vissza elméjükben újra, és újra. Hajnalban eleredt az eső, s bár hamar tovavonult, mindent eláztatott. Ennek ellenére az előbújó reggeli napfény lázas munkában találta a parasztokat, és katonákat: Trestim, és a testőrparancsnok irányítása alatt végezték a megfelelő védőmunkálatokat. Fákat vágtak ki, végüket iszonyú karókká hegyezték, s ezeket felállítottak döntve vagy függőlegesen a házak körül; ástak, túrták a földet, hogy a patak vizét eltérítve csatornákat alakítsanak ki az épületek körül arra az esetre, ha ne adjisten tűz ütne ki egy esetleges sárkánytámadás során. A vályogtetőkbe a padlásszinten vékony Töréseket törtek, hogy az ott őrködő katonáknak jó búvóhelyük legyen; elhordtak minden, erősen éghető tárgyat a közelből. A megfigyelő, akit a környék legmagasabb dombjára küldtek fel, még délelőtt jelentette, hogy a sárkány ismét feltűnt, és még mindig Gesron felett szálldos: a faluban van tehát még élet. Sietni kellett – a kafteniek érezték a legjobban, hogy minden elvesztegetett perc szörnyű vész csíráját hordozza magában, s ezért olyan szívósan, olyan kétségbeesetten dolgoztak, mint a barmok. Beksen, akit két cimborájával ellentétben néha lírai, csendes érzések kerítettek hatalmukba, céllövő gyakorlatozása után egy kis buckán állt. Elnézte a szorgoskodó parasztokat, és arra gondolt, milyen kár, hogy ilyen erő, akarat ilyen hitvány, egyszerű elme szolgálatában áll, hogy ezek az acélos izmok unalmas, álmok nélküli hétköznapi életért munkálkodnak nap mint nap. Megérezte, hogy valaki figyeli. Megfordult: egy parasztfiúcska állt ott. Csenevész testét szakadt ing, s térdig érő vászonnadrág fedte, barna haja fésületlen volt és hatalmas, mint egy szénaboglya. Arca, minden vadsága ellenére bájos volt, és csillogó szemekkel nézte a hőst. – Uram – mondta érdes kis hangján –, uram, ha megölitek a sárkányt, ugye nem kell többé rettegnünk a pokol haragjától... – Nem, nem – nevetett a báró, és leguggolt a kisfiúval szemben –, nem kell félnetek többé, soha. – Uram, Gcsronban lakik az unokabátyám, Folq. Ugye megvéded őt? Ugye nem engeded meg, hogy a sárkány őt is felfalja... – Ne féltsed Folq-ot – mondta a báró. – A haja szála sem fog meggörbülni, ezt ígérem. – Tudod, Folq-nak is van egy ilyen lovagja, mint nekem – mondta, és elővette a mindeddig markában szorongatott lovasbabát. – Az őrködik fölötte, mert... mert bár kicsi, de majdnem olyan nagy harcos, mint amilyenek ti vagytok. De azért ö sem tudja sokáig megvédeni Folq-ot. Szüksége van erősítésre. Beksen mosolyogva vette kezébe a kopott kis lovast, meglova-goltatta a térdén, s közben így szólt: – Van egy vers, amit, ha megtanítasz neki. mindig győzni fog a sárkányok felett. Akarod hallani? – Akarom! – A fiú kezébe vette babáját, Beksen pedig így szólt: Sárkány, sárkány, szíved vérét íjam, acélpengém kiontja. Ködbe hullasz, sárba hullasz, S tovaszáll a világ gondja! A fiúcska félszegen mosolygott: bár nem sokat értett meg a strófák jelentéséből, azzal tisztában volt, hogy most valami nem mindennapit, valami nagyszerűt hallott. Beksen megpöccintette a gyerkőc orrát, és négy aranytallért nyomott a kicsiny tenyérbe. – Ezt szorítsd jól, ki ne ejtsed a markodból – mondta. – Vidd a szüleidnek azonnal. Na, sipirc! – Kiegyenesedett, még mindig a bőkezű adakozó mosolyával. A fiúcska tágra nyílt szemekkel nézte az égből hullott kincset (a pénz nagyjából családjának ötévi jövedelmével ért fel), aztán szó nélkül sarkon perdült, és elszaladt a csatornánál dolgozó apja felé. Beksen nem akarta megvárni a paraszt hálálkodását: csatlakozott Sir Trestimhez, Delwynhez és a testőrpa-rancsnokhoz, akik éppen a további teendőket vitatták meg. Dél körül pihentek egy kicsit a katonák, aztán gyakorlatoztak. A számszeríjakból kiröppent nyílvesszők sebesen hasították a levegőt, a kardok pengéi haragosan villogtak. A falusiak álmélkodva nézték a csodás fegyvereket, néhányan meg – megérintették, kézbe vették a fatörzseknek támasztott lándzsákat, pajzsokat, ám a harcosok rájuk mordultak, így hamarosan tisztes távolságba húzódtak vissza. A sietősen elfogyasztott ebédet nem kevésbé sietős zápor kísérte. Trestim Gesron felől érdeklődött a parasztoktól, és az apródtól: megtudta, hogy a települést elzáró hegy mögött széles mezők következnek, melyeket csak a messzeségben vesznek körül újabb hegyláncok. A nyugat felől érkező sárkánynak nem jelentett tehát nagy gondot eljutnia erre a vidékre: azt, hogy mi késztette otthona elhagyására, persze nem lehetett tudni. A testőrparancsnok, akinek az aggályait végleg eloszlatta a katonák lelkesedése, és a három férfibe vetett bizalom, kettéosztotta a sereget. Azok, akik ebben a pillanatban még szerencsésnek érezték magukat, Tresimékkel tarthattak. Delwyn kijelölte a falu közel egy tucat kecskéje közül a leghatalmasabb bakot: az állat majd csaliként fog szolgálni az út során. A végzetét sejtő, rémült bakot egy félig taliga – félig szekérszerű alkotmányra rakták fel. Sir Trestim rövid beszédet intézett a faluban maradottakhoz: a hercegnőtől ismét türelmet kért; a katonáknak taktikai útmutatásokat adott az esetleges sárkánytámadás esetére, s utasította őket, hogy egy-két megfigyelő mindig őrködjék a legmagasabb dombokon; a parasztokat nyugalomra intette, s arra, hogy ne kószáljanak messzire, és ne csapjanak nagy zajt. Néhány bátor férfi arra kérte a lovagot, had tartsanak vele: szeretnének részt venni Gesron megmentésében. Trestim persze a barátaival, s a katonákkal egyetemben hatalmasat kacagott. Még mindig rázta a nevetés, amikor így szólt: – Ugyan, mit képzeltek! Vasvillákkal, és ásókkal harcolnátok egy sárkány ellen? Nem, nem, ti csak maradjatok szépen itthon, és túrjátok a földet. A harcot pedig bízzátok ránk, hősökre. És koradélután, amikor az ég is kitisztult teljesen, Trestim lovag, Delwyn gróf, Beksen báró a húsz katona útnak indult végre. Amikor a három hős búcsúcsókkal illette a hölgyek kezeit, mindhárman halkan elrebegett ígéretet kaptak: ha sikerrel járnak, leszakíthatják végre több hetes fáradozásuk gyümölcseit. A csapatot kísérő gyerekeknek vissza kellett fordulniuk a szurdok tetején elkanyarodó útról: rikoltozásukkal túl nagy zajt csaptak, a seregnek viszont innentől kezdve síri csöndben kell becserkésznie a sárkányt: minden elhamarkodott mozdulat, kiáltás végzetes lehet. Lassan haladtak előre az összevissza gyűrődött tájban kanyargó ösvényen. A szörny a nap folyamán – bár csak egészen rövid időre – ismét felbukkant. Gesron, úgy tűnt, még mindig nem adta meg magát. Ez biztató volt, és kissé talán megnyugtatta az egyre izgatot-tabban dobogó szíveket. Bár a nap erősen tűzött, a levegő párás volt, így a nedvesség nem tudott felszáradni. Szirti sas pár körözött a messzeségben, délkelet felé, féltékeny rikoltozásokkal, amiért a hatalmas fenevad elvette tőlük légi királyságuk egy tartományát; a csupasz cserjék ágait kusza pókhálóvá varázsolták a napon csillogó vízcseppek, s apró muslicarajok járták reszkető táncukat a vizes fü fölött. Késő éjjel értek a hegyhez, mely elzárta a Gesron körüli mezőt. A fák elhúzódtak az ösvény elől, kicsiny tisztást alkotva, melynek közepén félig elszáradt, magányos gyertyán ácsorgott. A kikerekedett Hold fényesen világított, a megerősödött szél dél felől fújt. Lélegzet-visszafojtva, a táj minden rezdülését figyelve pakolták le holmijaikat a mező peremén álló fák alá, majd a paripákat biztonságos messzeségben elrejtették. Csak suttogva mertek beszélni, és még a három hős is érezte a gombócot a torkában. Trestim felküldött két megfigyelőt a hegytetőre. A katonák hamarosan visszatértek mind, s arról beszéltek, hogy, bár a falut eltakarja egy erdősáv, érezni lehetett a síri csendet, s a közelben ólálkodó halál folytonos jelenlétét. Az egyik, felettébb lelkes megfigyelő még hullaszagot is vélt érezni, de Delwyn haragos tekintete rádöbbentette arra, hogy ez lehetetlen, mert a szél a város felé fúj. Volt ennek a szélnek egy nagy előnye: biztosította Delwyn tervének sikerét. A mágus sárkányölö batyujából kis tömlőt vett elő, abból ezüstösen csillogó port szórt a tenyerébe. A port betekerte néhány ízletes levélbe, ezeket pedig megetette a kecskebakkal. A varázspor hatására az állat pár óra múlva olyan szagot fog árasztani magából, melynek egyetlen sárkány sem tud ellenállni: a szörnyeteg képtelen lesz megmaradni Gesron fölött, gyilkos ösztönétől vezérelve elindul az illat irányába. S amikor feltűnik a mező fölött, sorsa megpecsételődött. A gyertyánra felküldött három katona levágta az elszáradt ágakat oly módon, hogy azoknak csak a töve maradjon meg: a felfelé kes-kenyedő, lecsupaszodott törzs hamarosan úgy nézett" ki. mintha valamilyen karóba húzásra ítélt óriásra várakozna. Az összekötött lábú kecskét kötelek segítségével felhúzták a fa tetejére, majd odaerősítették, hogy moccanni se tudjon. Szerencsétlen pára. érezvén a pusztulást, kétségbeesetten mekegett. szemeit vadul forgatta: de -csak tovaszáguldó, fekete felhőket látott mindenfelé, és a szél vo-nyítását hallotta. A három katona, miután lemászott a gyertyánról, a többiekhez hasonlóan elrejtőzött a fák alatt. Felajzott számszeríjak meredtek felfelé, Trestim lovag pajzsát, és kardját szorongatta, Delwyn kitisztította elméjét, hogy helyet készítsen varázslatainak. Beksen maga mellé fektette íját. A sárkány váratott magára. És az emberek izgalmát lassan felváltotta a túlhajszolt nap utáni fáradtság. Mintha csak valamiféle bűbáj telepedett volna rájuk, lassacskán kezdtek elálmosodni: még Delwynnek, az örökké éber Delwynnek is le-lecsukódott a szeme, minduntalan vállára hanyatlott a feje. Mielőtt elaludt volna, megparancsolta a katonáknak, hogy fejvesztés terhe mellett, egymást óránként váltva éberen őrködjenek, és azonnal keltsenek fel mindenkit, ha valami furcsaságot tapasztalnak. Velőtrázó vonyításra, egyre távolodó nyöszörgés és szárnysuhogás hangjaira ébredtek. A lovak izgatottan nyíhogtak rejtekhelyükön. A szél a halál rettenetét hozta, veszettül rázta a fák ágait, a vágtató felhőkön át-átsütött a Hold. A kecskebak nem volt sehol, csak a szétszakított kötelek lógtak le a fa tetejéről. Az őrök elbóbis- koltak, a sárkány pedig, kihasználva bódulatukat, pillanatok alatt elragadta a becses csalit. – Átkozott, te átkozott! – üvöltötte Delwyn, és egy, még mindig félálomban tántorgó katonának rontott. – Büdös, átkozott parasztok! Hagytátok, hogy a sárkány kicsússzon a kezeink közül! A mágus úgy rázta a katonát, mint a rongyot, aztán megpofozta, s, ha társai nem fogják le, talán meg is öli a megrettent férfit. – Téged foglak megzabáltatni a porral, téged kötlek fel a fára! –harsogta Delwyn minden elővigyázatosságról megfeledkezve. – Aztán végignézem, hogyan szaggat szét a szörnyeteg! A mágus olyan ember volt, aki ígéreteit mindig valóra váltotta, s talán most is így történt volna, de Trestim és Beksen végül lenyugtatta: igaz, hogy oda a kecskebak, de, ha a sárkány visszatért a város fölé – már pedig a távolodó hangok abból az irányból érkeztek – akkor reggel majd, egy mindent elsöprő rohamban megütköznek vele a nyílt mezőn. A győzelem eltolódott pár órát, ez igaz, de így legalább sokkal szebb, sokkal emlékezetesebb lesz. Delwyn még sokáig ingázott a gyertyán, és a mező pereme között, míg végül lehiggadt. Nem sokkal hajnal előtt ő leheveredett társai mellé. Korareggel keltek. A katonák annyira izgatottak voltak, hogy egy falatot sem tudtak lenyelni, Sir Trestim, Delwyn gróf, és Beksen báró is megelégedtek néhány harapással a szárított húsból, és a rozskenyérből. Harmat csillogott a füveken, a rigók sorjában fúttyögték el a reggeli napfény kedvenc nótáit. Nyeregbe szálltak, megindultak a hegytető felé. A fák lombjai közötti réseken friss fénycsíkok leskelődtek. A táj csendjével, nyugalmával igyekezett csillapítani a szíveket megülő, csata előtti izgalmat. Felértek a hegytetőre, kibámultak a fák törzsei közül a távoli hegyek közé szorított, hatalmas síkságra. A Nap bearanyozta, a szél megborzolta a hegylejtő és az alattuk elterülő mező füvét. Gesron falujának csak a szegélyét látták, mert a még sok-sok mérföld távolságban lévő települést elzárta egy keskeny erdőnyelv. És a sárkány, mint a halálmadár, ott lebegett fölötte. Sebesen emelkedett egyre magasabbra és magasabbra, hatalmas, mozdulatlan szárnyait kiterjesztve, előreszegezett fejjel, vadul csapkodó farokkal. A lovag, a mágus és az íjász szemében túlvilági lángok lobbantak, a katonák kiszáradt torokkal, izzadó tenyérrel ragadták meg kardjaikat, lándzsáikat, emelték fel számszeríjaikat. Trestim feléjük fordult. Megcsókolta a nyakában lógó amulettet, magasba tartotta azt, és így kiáltott menydörgő hangján: Sárkány, sárkány, szíved véréi íjam, acélpengém kiontja. Ködbe hullasz, sárba hullasz, S tovaszáll a világ gondja! A katonák felüvöltöttek, a paripák nyerítve felágaskodtak, aztán megindultak lefelé a hosszú meredélyen. Trestim lovagolt legelöl, égnek emelve hatalmas pallosát, melynek Monncaneanban kovácsolt, nagyszerű pengéjén megcsillant a Nap; bal kezére szíjazott ékkövekkel kivert rutapajzsát vadul lóbálta, ébenfekete haja pedig,. mint a lósörény, úgy lobogott a szélben. Mögötte Delwyn, a mágus nyargalt hófehér kancáján: fekete köpenyét szétterítette a szél, hatalmas karjai, melyből az elméjében összesürűsödött, pusztító varázslatok fognak villámként előcikázni, mereven előrenyújtotta. A fél-lóhosszal mögötte száguldó Beksen célzásra emelte lythümenfából készült íját, amely gyilkos méreggel bekent hegyű nyílvesszőt fog tovaröppenteni a következő pillanatban, szemével, sosem tévedő szemével már kereste is a fenevad nyakán gyilkos lövés helyét. A katonák habzó szájú lovaikon vágtattak a sárkáhyölő vers strófáit zengve, előreszegezett kopjákkal. kardokat lengetve, számszeríjakat emelve a magasba. Folq, a gesroni molnár fia boldogan futott a nedves, hosszú fűben, háta mögött a többi, vígan kiáltozó kölyökkel. A fiú felfelpillantott a magasba, büszkén nézte jó kézügyességgel megáldott apja legújabb alkotását: fából, bőrből, pergamenből, zsinegből összeácsolt játék, mégis hatalmasabb még a levegő királyainál, a sasoknál is, melyek köztudomásúlag a legerősebb madarak, hiszen még a kecskéket, őzeket is képesek a magasba ragadni. Mikor kiért a fiú az erdősáv mögül, döbbenten állt meg. A többi gyerek hamarosan utolérte, s az ő lábuk is a földbe gyökeredzett a meglepetéstől. Egyikőjük sem értette, honnan került elő és mit akar tőlük a lejtőn lefelé száguldó, kiáltozó, csillogó félisten-csapat. Álmodnak csak? Vagy valóban leszálltak a mennyből a halhatatlan hősök? Folq leeresztette bal karját, melyre fel volt tekerve a végtelenül hosszú zsineg vége. A pergamensárkány pedig belekapaszkodott a szélbe, a magasban áradó déli szélbe, mely meg-megdobta, aztán hagyta, hadd lebegjen a föld és az ég között, valahol félúton. Tim Zocney AVALON UTOLSÓ SÁRKÁNYA: Si-r Nephraim nehéz sóhajjal ejtette ki ajkán az ima végén az ,,ámen"'-t Ezzel lezártnak tekinthette a ceremóniát, most már semmi sem halaszthatta tovább a tettek idejét. A lovag a kardja keresztvasára támaszkodva felegyenesedett, és tekintetét a sárkány barlangjának sötétjébe fúrta. Oda, ahonnét néhány szívdobbanás múltán előront a szörny, dicsőséget vagy halált hozva magával. Sir Nephraim kardját, e jó toledói acélt Róma papjai is megáldották, sőt ezekben a pillanatokban a harehilli irgalmasnővérek zárdájában száz szentéletű soror imádkozik a lovag győzelméért. A brit lovag mégsem merte életét csupán a zsidó isten kegyelmére bízni. Végül is, ahova ő indult, ott Neki nem sok hatalma vagyon. Mielőtt a süllyedő Avalonba hajózott volna, Sir Nephraim felkereste angolhon legvénebb banyáját, és addig sanyargatta a vén szipirtyót, amíg az átkok közepette elárulta neki, merre rejtezik Sárkányölő Georgius varázslatos páncélja, mely megvédte a neves szentet a sárkányféreg tüzétől. Sir Nephraim előző nap ért partot Avalonban, Merlin hírhedt szigetén. Szálas termetén ott csillogott a bűvös vért. A horpadozott vas szűknek bizonyult, kényelmetlen volt és ódivatú, ám Sir Nephraim hősökhöz méltó türelemmel viselte. Eljött az idő. – Hé! Sárkány! – harsogta a lovag a barlang előtt. – Isten nevében szólítlak, te féreg! Jer elő, hadd küzdjek meg véled! A sárkány mintha csak erre várt volna. Sir Nephraim még be sem csukta száját a kihívás szavai után, a féreg máris előrbntott. – Hagyj békémet, emberizing! – dörgött a sárkány hangja. Sir Nephraim büszkén nézett fel a magasban himbálózó fejre. – Nem! – kiáltott fel Sir Nephraim. – Te vagy Isten Földi Királyságának utolsó pokolférge! Pusztulnod kell! Látszott, hogy a sárkány e szavak hallatán igen megmérgesedett. A gigászi gyíktest megrázkódott, szárnyai kitárultak, a farka dühösen tekergeti. Orrlika fenyegetően kitágult, bűzös száját hatalmasra tátotta. Bendőjéből baljós fortyogás hallatszott... – Hah! – rikoltotta Sir Nephraim, azzal arcára csukta a sisak-rostélyt, és elszántan várta a lánglehelet áradását. A fortyogás és gurgulázás már a sárkány torkából tört elő... – Böööáááü! Sir Nephraimot elöntötte az áradat, ám a lovag semmit sem érzett a sárkánytűz pokoli forróságából. Georgius vértje megvédte! A lovag végre ki merte nyitni a szemét... és rosszul lett a látványtól! Egy óriási okádéktócsa közepén ácsorgott, tagjairól nyúlós patakokban folydogált az undorító szmötyi. Sir Nephraim az undortól és a szégyentől azonnal szélütést kapott, és élettelenül a hányadékba rogyott. – Az izgalomtól mindig felkavarodik a gyomrom... – motyogta szinte bocsánatkéröen Avalon utolsó sárkánya, miközben eltotyogott a barlang irányába. Szélesi Sándor A BOSSZÚÁLLÓ Monas apó átvette a gondosan összehajtogatott, majd egy hatalmas vörös pecséttel lezárt üzenetet és rám nézett: – Egy levél – mondta gyanakodva, és el kellett ismernem, hogy joggal gyanakszik. – Te ugye tudod, milyen feladat van benne? Egyszerűen képtelen voltam igent bólintani, így hát álltam bambán tovább. – Miért is lenne másképp! – sóhajtotta Monas apó lemondóan. – Ne most bontsd fel! – nyögtem ki a bénultságból felocsúdva, amikor a mackótermetű varázsló a pecséthez nyúlt. Nem bíztam benne, hogy közmondásos hidegvérét megőrzi akkor is, ha meglátja az üzenetet, amit kézbesítettem neki. – Hanem mikor? – kérdezte metsző hangon, de mosollyal arcán. Ettől a mosolytól a tiszta kék égbolt odakint a hegyek felett, mint tükör pattant meg és hullt darabjaira. Legalábbis meg voltam győződve róla, hogy ez történik pillanatokon belül. – Most elmegyek – intettem kifelé. – Kijönnél a tornácra, Monas apó? – Miért? – Biztos akarok lenni benne, hogy addig nem bontod fel, amíg el nem tűnök az ösvényen. – Rendben. – De ne bontsd fel! – Rendben! Így is lett. Kimenekültem a házból, és megkezdtem a leereszkedést a hegyről. Sűrűn hátrapillantgattam, de Monas apó csak furcsán mosolyogva nézett utánam. Amikor elvesztettem szem elöl, elhatároztam, hogy ha nemmuszáj, életemben nem dugom erre az orromat többé. Monas apó arcáról azonnal leolvadt a mosoly, amint eltűntem a fenyők mögött az ösvény távoli kanyarulatában. Lassan megfordult, és beballagott a házikóba, mert metsző északi szél kelt szárnyra a hegycsúcsok között, és egyre vadabbul cibálta a varázsló őszes üstökét. Bent az ablak előtt alaposan szemügyre vette a papírt, majd megtörte a pecsétet. Kihajtogatta a levelet, s rájött, hogy csupán egy üres lapot tart a kezében. – A versikéknél még ez is jobb – mondta aztán kis hallgatás után fennhangon, és megnézte a pecsétet, hátha azzal jut valamire. Juthatott volna, ha tudja, kit rejt az a hatalmas, cirádás N betű, amit a vörösre színezett viaszba nyomtak. De nem tudta. Oldaltáskájához nyúlt, és előkotorta drótkeretes szemüvegét. Az orra hegyére helyezte, és a nagyító lencséken át félig lehunyt szemekkel még egyszer megvizsgálta a levelet. – Egy nem-üzenet, amellyel üzennek valamit – vázolta fel a helyzetet, és elővette a pipáját. Sokszor hatásosabb volt bármilyen varázslatnál, ha pipázhatott. Lassan megtömködte, aztán egy mikro-tüzmágiával rágyújtott. Leült kényelmes hintaszékébe, amelyet még a Timarnon mocsaras mellékágának nádjaiból készített egy kétszáz éves mesterember, s némi pihentető-mágiát font a széket megerősítő kötelek közé. Monas apó ellazította tagjait, és csak a problémára koncentrált. Sok furcsa feladatot kapott már, és meg is oldott néhányat, de olyan feladatot, amelyben nem kell csinálnia, semmit még nem kézbesítettek neki. – Pihenni, nézelődni – próbálta meg értelmezni az üres levelet. -Induljunk ki az eddigi esetekből – javasolta aztán. Letette a szemüvegét egy asztalkára, meglökte a hintaszéket, és billegett rajta pár percig. – Jól van – egyezett bele, és elégedett volt, hogy meggyőzte önmagát. – Mi az az alapszabály, amivel minden eddigi történet leírható? A szoba levegőjét ekkor már teljesen betöltötte a dohány édeskés illata. Kellemesen meleg volt, és a fából készült bútorok, vastag gerendafalak az igazi otthon érzetét keltették. Monas apó ilyen környezetben tudott igazán gondolkodni. Szeme végigsiklott a réges régi tudást, és mintegy tucatnyi világ mítoszait őrző könyvein, majd megakadt az ablakon kívül széltől remegő virágokon. Minden békét és nyugalmat sugárzott. – Nyugton kell maradnom – mondta. – Eddig minden feladatom arra irányult, hogy megmentsek egy világot. Még akkor is, ha pusztítanom kellett... Elhúzta a száját. – Most az ment meg egy világot, ha nyugton maradok. Logikailag tökéletes volt a levezetés. Most, itt még hihetőnek is tűnt. – El tudom hinni – tette hozzá némi rosszmájúsággal, és bólogatott hozzá. Ismét meglökte magát, és hintázott. Hol belemerült a pipafüstbe, hol kibukkant belőle. Rövid szakállát simogatta: néha felhúzta a fülére, néha lehúzta az állára. Mindeközben egyre komorabb arcot vágott. Ha hitte is, amit kiókumlált, egyvalamit nem értett. Tovább szőtte a gondolat fonalát, és megakadt egy apró pontnál, ami aztán megkérdőjelezte az előző, meglehetősen kényelmes magyarázatot. Ez azonban felettébb zavarta Monas apót, aki szerette a hibátlan megoldásokat. Mágikus fonatú hintaszékében ücsörögve hirtelen úgy érezte, öreg már mindenfele kalandhoz. Aztán hozzátette magában, hogy nem is mindenfele kalandhoz, hanem csupán azokhoz, amelyeket az az idióta hoz, aki ezt az üres levelet is kézbesítette. Miután bólintott mind az utóbbi gondolatára, mind a jelzőre, visszatért a problémához. – Ha azt akarták, hogy ne csináljak semmit, miért kaptam a levelet? – morogta maga elé azt a kérdést, amire nem tudta a választ. Letette a pipáját egy kis asztalkára maga mellé, aztán keresztbe fonta karjait melle előtt. Lassan eloszlott a füst, a varázsló mégsem látott tisztán. Hiszen ha nem kapja meg ezt a levelet, akkor sem csinál, semmit. – Eszem ágában sem volt elmozdulni innen! Némi meddő töprengés után Monas apó úgy vélte, egy kis serkentőszer nem árthat, ezért felkelt, és kiballagott a konyhába. Onnan lépcső vitt a pincébe, ahol tíz-tizenkét hordócska állt azokkal a borokkal, amelyek olyannyira ízlettek a mackótermetű varázslónak. Sok világot bejárt életében, hiszen ismerte a létsíkok átjárhatóvá tételének varázslatát, számolatlan fajtájú bort végigkóstolt, és képes volt még a felejtés koptatta évtizedek távolából is visszatérni egy-egy világba, ahol ízlett valamelyik. Kikönyörgött, kikényszerített, megvett, lopott ezekből a borokból aztán egy hordónyit, s hazahozta. A hordók oldalán feltüntette a származási helyet, ami felettébb hasznos volt, ha elfogyott az ital. Rendkívül spórolt mindegyikkel, ritkán kínált meg vendéget belőlük, az utóbbi tíz évben mindössze egyszer és egyvalakit: egy régi barátot. Most kiválasztotta az éppen kedvére való fajtát, leeresztett magának egy kancsóval, s eszébe jutott, mit is kellett tennie ezért a borért. Tizenegy éve volt, és akkor már legalább ennyi éve nem udvarolt nőnek. Kocsmárosnőnek pedig soha-életében. Ráadásul mekkora volt a szentem! Megtelt a kancsó, elzárta a csapot, és felballagott a lépcsőn, vissza a hintaszékéhez, gondolataihoz. Egyszerű kristálypohárba töltötte a bordószínü nedűt, majd letelepedett a helyére. Aprókat kortyolgatva kereste a választ. De csak egy újabb kérdésig jutott. – Mit tettem volna, ha nem jön a levél? Az eddigi logika szerint ugye azért kapta az üzenetet, hogy maradjon nyugton, tehát olyat tett volna e levél nélkül, ami veszélyes lett volna másokra nézve.' – Vagy legalábbis nem jó nekik – mondta hangosan, virágot öntözne, ebédet főzne, nézegetné a felhőket a hegyek felett, olvasgatna... Semmi különös. Vajon melyik lehet veszélyes egy másik létsíkra nézve? Kockázni nem kockáztam volna – szögezte le határozottan. Talán az ebéd? Nos jó, be kell vallania, hogy nem kitűnő szakács, de hát mindent tehetségünkhöz mérten csinálunk. Ha pedig nagyon elszúr valamit, még mindig ott a mágia. Egy kis csalással nem árt senkinek; annak a tyúknak végképp nem, amelyik ott füstölög a tálon. Ez az! Nyilván odaégette volna az ebédet, aztán a varázslat máshogy sül el. Mit is akart csinálni, ma délben? Rántottát. Hát azt nem szokta elrontani... Egy korty a borból, és Monas ápó egy lépést visszahátrált töprengésében. Olvasgatna. Mit olvasgatna? Az olvasás is veszélyes lehet! Felállt, kezében a pohárral a könyvespolchoz ballagott. Végigvizslatta a könyvek gerincét, megérintette őket. Mihez lett volna kedve reggel, ha nem érkezik meg az üzenet és a kézbesítője? Milyen érzésekkel ébredt? Nem találta a papucsát és ettől ideges lett. Fekete mágiával foglalkozó írást a biztonság kedvéért ilyenkor nem olvas. A jobboldali polcot tehát kihagyhatja a számításból. Aztán takarítania kellett, mert egy virágcserép felborult az éjszakai széltől. A varázsló – pillantása egy földművelésről szóló könyvre esett, amely ékes ritmusokban íródott, és amelynek szerzőjével egyszer felettébb érdekes beszélgetése volt, természetesen egy másik létsíkon. "Néhány régi szabályi mondhatnék még, ha nem unnád, ily kicsinységre ha nem restellnél ráfanyalodni. " Nem, nem, ez a nyakatekert nyelv most tovább feszítette volna az idegeit, és különben is, már előkereste volna akkor, nem várt volna vele délutánig. Később kint a kertben felfigyelt rá, hogy egy rágcsáló pusztítja a veteményt. Akkor gondolt arra, hogy kutyát kellene tartania. Miért is vetette el az ötletet? Talán, mert eszébe jutott az a húsz évvel korábban megesett történet, amikor harminc kutyát vert szét. amelyek rátámadtak egy elhagyatott erdőben. Éppen nyulat nyúzott, hogy vacsorára megsüsse, amikor ráuszították azokat a dögöket. De akadt hasonló élmény időben közelebb is: nemrég néhány rászabadított kutya elől egy kerítés tetejére kellett teleportálnia. Mítoszokat olvasgatott volna ezen a délutánon? Kutyákról? Melyik világban kapnak fontos szerepet? Monas apó már emelte kezét a megfelelő könyv után. amikor megmerevedett, s visszakozott. Ha azért terelték el a figyelmét az üres levéllel, hogy ne olvasson könyvet a kutyákról, akkor most miért akar könyvet olvasni a kutyákról? A feladat az, hogy ne csináljon, semmit. – De biztos ez a feladat? – kérdezte az üres kristálypohártól, és gyorsan megtöltötte borral. De nehéz az örök kétkedők élete! Monas apó jól tudta, hogy az utóbbi idők világmentései, amelyeket úgy kézbesítettek neki szóban vagy írásban, s ezzel együtt a megbízások is, álomból születnek. Aki a feladatokkal jön, megálmodja egy másik világ problémáját, hiszen a tudata képes átlépni a létsíkok határait, ha az érzékei kikapcsolnak; aztán leírja álmait, és felhozza ide a hegyre; mire a varázsló elmegy végrehajtani a feladatot, mivel képes a létsíkok között közlekedni. – Lehet, hogy nem álmodott semmit? Vagy álmodott, de elfelejtette? Senki nem válaszolt. A mackótermetü varázsló arra gondolt, ahelyett, hogy itt tépi az idegeit megválaszolhatatlan kérdésekkel, valami konkrétum után kellene néznie. Mondjuk még tüzetesebben megvizsgálni a levelet, és a pecsétet. Összevonta a szemöldökét. A pecsét. A levélen pecsét volt! Tehát nem álombéli feladatot takar az üres papírlap. Ez egy küldemény. Nem feladat, hanem küldemény. Ezért kotródott el olyan hamar a küldönc! Monas apó megmasszírozta halántékát, aztán két ujjával keresztberántotta szemöldökeit a homloka közepén. Hogy erre nem jött rá hamarabb! Alaposabbnak kell lennie! Lezökkent a hintaszékbe, visszahelyezte orrára a szemüveget, majd ismét a fény felé tartotta a levelet. Átnézett a rostszálakon, hogy lássa megsértették-e papírt bármilyen láthatatlan tintával, vagy íróeszközzel. De a papírhoz hozzá sem nyúlt senki. Talán valami mágiát alkalmaztak – vélte a mackótermetü varázsló, és elkezdett kísérletezgetni. Előbb tűznek, aztán különböző erőknek, tereknek vetette alá a küldeményt, s leste, mikor tűnik fel rajta egy aprócska vonal, vagy bármilyenjei, amely eredetére utal. – Nézzük a pecsétet – mondta aztán, amikor már minden ötletből kifogyott. Kezébe vette a vörös viaszlepényt, és visszanézett a múltba, kinek a személyisége hagyta rajta jegyeit. Két személyt érzett, de sajnos az egyik olyannyira elnyomta a másik jelenlétét, hogy erről a másikról még azt sem lehetett megállapítani ember-e egyáltalán. A domináns személy pedig nem volt érdekes: a levél kézbesítője volt, aki mindent összetapogatva megnehezítette az azonosítást. – Még egy nyomorult levelet sem tud elhozni – morogta Monas apó, és mivel más nem maradt neki, az N betűt nézegette. A pecsétet a lehető leghagyományosabb módszerrel nyomták a viaszba: ezt bárki és bárhol a világon megtehette. Monas apó a pipája mellé dobta a levelet és a pecsétet, s a szemüvegét is, majd minden figyelmét a hintaszék nyugtató hatásának szentelte. Ha az a feladat, hogy ne csináljon, semmit, hát nem fog csinálni semmit. Talán nem esik nehezére. Ha viszont mégis történne valami, egy kis pihenés nem árt. Hamar elaludt, és amikor a kopogtatás felébresztette, azt sem tudta milyen napszak van éppen. Óra nem volt a házban, így csak a nap állására hagyatkozhatott, de az ablakon kipillantva a napot sem látta: ronda, barátságtalan felhők takarták el az eget, és a távoli hegycsúcsokat. A mackótermetü varázsló feltápászkodott a hintaszékből, amelynek öblössége ilyenkor hátrányává vált, aztán az ajtóhoz csoszogott. Átpillantott a vastag faléceken, majd elhúzta a reteszt, és kitárta az ajtót. Először a vihar szele csapta meg: rögtön elröppen, az. álom maradéka a szeméből. Összekoccantak a fogai. Egy bő lebernyeges, magas férfi állt kint, arcát eltorzította a maró fájdalom, amit az éles szél okozott a ruhája alá bebújva. Egy hatalmas zsákot tartott a vállán,,és súlya alatt meggörnyedve nézett fel a varázslóra, bár maga sem volt éppen alacsony termetű. Monas apó intett, mert szólni még mindig nem tudott, hogy jöjjön be, aztán amikor a hideg után a férfi is a házba került, a varázsló gyorsan becsapta az ajtót. Az idegen óvatosan letette zsákját. – Vándor... árus vagyok – dideregte. – És mit keres itt? – dideregte vissza Monas apó. A férfi levette köpönyegét, aztán beállította a sarokba. – Egészen... átfagytam – mondta először, s csak utána válaszolt: –Lent mondták, hogy él itt valaki... – Nem veszek semmit – jelentette ki Monas apó. – Azért maradhatok, míg elmegy a vihar? A varázsló nem válaszolt. Az ablakból szemügyre vette a felhőket, aztán kelletlenül bólintott. – Két napig is eltarthat. – A virágokat nem kellene beszedni? – kérdezte az idegen. – Hidegtűrők. Jobban megsínylenék a meleg szobát – Monas apó az idegen elé lépett. – Kérem a kardját, és a tőreit! Az idegen engedelmesen lecsatolta a fegyvereit az övéről, a csuklójáról, és kihúzta csizmájából. – A hátáról is – figyelmeztette Monas apó. A zsák száját alaposan lefűzték, azt majd megnézi később. Abból amúgy sem olyan egyszerű előkapni valamit. – Adom. – És csak miattam fáradt fel ide? – kérdezte faarccal a mackótermetü varázsló. – Annak, aki a hegyen egyedül él, sok mindenre lehet szüksége. Egy gazdag remete mindig jó üzlet. – Szóval ez a hír járja rólam. – És hogy meglehetősen mogorván bánik a látogatóival. – Ezt ki mondta? – Nem kellett mondani. Felfelé jövet egy észveszejtve menekülő fickóval találkoztam. Monas apó bólintott, és karján a fegyverekkel egy fémveretes szekrényhez lépett. Belehajította a vasakat a szekrény mélyére, majd elzárta őket. – Salinnak hívnak – mondta az idegen, aki nyugodtan fogadta, hogy megfosztották fegyvereitől. Nem félt attól, hogy a mackótermetű öreg ezek után rátámad. – Monas apó – mondta Monas apó. Nem látott Salinnál több fegyvert: az áruson csupán bő öltözéke, üres fegyvertartói, és a mellén egy acélból vert napdísz maradt, semmi más. A varázsló Salin gondolatai közé is bepillantott, amit ugyan elítélt, hiszen a vendégjog az vendégjog, de aztán azzal mentette magát, hogy egy vándorárus a lehető legritkább esetben vendég. Salin felszínes gondolatai világosak voltak, és egyértelműen arra irányultak, hogy eladjanak egy tucatnyi eladhatatlan kacatot: nem tolvaj volt és nem betörő. Ekkor Monas apó tekintete a levélre esett. Vajon köze lehet Salinnak a legújabb nem-feladathoz? Minden valószínűség szerint igen. Az üres papír azt jelentené, hogy ne vegyen semmit az árustól? Ha ugyan árus egyáltalán. Monas apó ekkor vette észre, hogy egy karikagyűrűt hord Salin a kisujján. A gyűrűből mágikus hatalom sugárzott szét. Valamiféle gyenge védőmágiát sejtett a varázsló, amire szüksége lehet egy embernek, aki az utakon éli le cseppet sem veszélytelen életét. S bár nem szokatlan az ilyesmi, mégis: az, hogy az árus rendelkezik egy mágikus eszközzel, nem siklott el Monas apó figyelme mellett. Sőt, ismét eszébe juttatta a zsákot, amit oly kíméletesen tett le Salin, miután átlépte a küszöböt. – Ki tudja? – morogta a mackótermetű varázsló – Lehet, hogy mégis veszek valamit. Salint meglepte a hirtelen fordulat, látszott a szemein. Aztán rutinosan elmosolyodott. – Ha kicsit átmelegedtem, megmutatom, mim van – és célzásként a bor felé nézett. Monas apó úgy döntött, nem fogja megérteni a célzást. A kandallóhoz ballagott, amelyben az előző esti tűz hamuja szürkéllett. Félig elfordult a vándortól, és nehézkesen leguggolt. Megkotorta a hamut egy vasrúddal, mire talált még néhány koszosfehér hamuruhát öltött parázsdarabot, amelyek széttörve felizzottak. Előkészített faháncsokat szórt föléjük, és rájuk fújt, A háncsdarabok gyorsan lángot fogtak, és kis idő múlva már barátságos tűz ficánkolt a kandalló rácsai mögött. – Megszomjaztam kissé a gyaloglásban – mondta ekkor Salin. – Van friss tejein – ajánlotta Monas apó. – Isteni lenne máskor, de most olyasvalamit kérek, ami átmelegít... belülről-. – Csak nem bort? – Bort. – Van erősebb italom is! – Pont megfelel... és látom, hogy elő van készítve. Monas apó elővett egy másik kristálypoharat, és mértékletességet tanúsítva megtöltötte – félig. Átnyújtotta, majd félreérthetetlen pillantást vetett Salin zsákjára. A kereskedő nem sietett. Tudta, hogyan fokozhatja a vevő kíváncsiságát, és azt is tudta, hogy meddig. Ráérősen a szeme elé emelte a poharat, és gyönyörködött a bor színében. Majd az illatára volt kíváncsi, s csak ezután közelítette ajkához, és nedvesítette meg szája szélét. Nem szólt, de elismerően bólintott, és Monas apó nem tudta örüljön-e vagy bosszankodjon, hiszen úgy látszott. Salin értékeli a bor a minőségét. A mackótermetű varázsló töltött magának is. és egy hajtással kiitta. Aztán leült az asztal mellé, és hatalmas hidegvérrel megvárta, ahogy Salin elfogyasztja a magáét – cseppenként. Ujjaival mindeközben monoton ritmust vert a falapon, s mellé tépdeste kicsit a szakállát. A vándorárus végre letette üres poharát, és a zsákhoz ment. Felemelte, az asztalra helyezte, s lassan kibontotta a zsák száját védő csomókat. Kisebb-nagyobb tárgyakat vett elő. lepakolta a varázsló elé az asztalra, és magyarázatot is fűzött mindegyikhez. Voltak ott teljesen hétköznapi eszközök és mágikus hatalommal bírók is. Monas apó közönyös arccal vette szemügyre őket. nem nyúlva egyikhez sem. Salin vég nélkül magyarázott, és dicsérte portékáját. Még félig sem pakolta ki a zsákot, amikor nekiszegezte a varázslónak azt a kérdést, hogy mi érdekli egyáltalán. – Nem vagyok oda a mágikus ereklyékért – mondta eltöprengve Monas apó. – Mágikus ereklyék kihúzva – bólintott Salin, és beleturkált a zsákba. Az egyik feléből áttolt valamit a másikba. – Nem kellenek házimunkához szükséges dolgok sem. – Házimunka törölve – Salin újból csoportosított, -i Nem szeretem a fegyvereket. – Semmilyet? – csodálkozott a vándorárus. – Minek egy remetének fegyver? – kérdezett vissza a mackótermetű varázsló naivan. – Bárki feljöhet ide ellenséges szándékkal – bizonygatta Salin. – De minek? Erre a vándorárus sem tudott válaszolni. – Nem kellenek a dísztárgyak sem. Úgysem látja senki – folytatta könyörtelenül Monas apó. – Az ember magának veszi őket, nem más kedvéért. Ezen a varázsló elgondolkodott. – Jobban szeretem, aminek haszna van. – Végre valami – mosolyodott el Salin. – ...viszont meg van mindenem, ami szükséges. – Olyan ház nincs – felelte rezignáltán Salin. – De tudok mutatni érdekességeket. Belenyúlt a zsákba, és egy két csőből álló, gyíkokkal díszített eszközt vett elő. Széthajtotta a két csövet. – Csiszolt lencsékből készült távolbalátó eszköz – fűzött hozzá használati utasítást, majd a hintaszék melletti kisasztalra, s azon az összecsuklott drótkeretes szemüvegre mutatott: – Hasonló azokhoz a lencsékhez, ám ezekkel éjszaka is lehet látni, sőt a ködön át. Monas apó kifejezéstelen arccal vette át Salintól. Tartott a kezében már ilyet, bár azzal nem lehetett átlátni a ködön és a sötétségen. Forgatta egy ideig, hogy megállapítsa honnan származik, majd az ablakhoz ment vele. A hegyre telepedő párafelhőt éppen átszínezte a közelgő éjszaka, így meg volt a lehetőség, hogy kipróbálja. Amikor aztán a szeméhez emelte a csöveket, Salin támadott. A vándorárus ott haladt Monas apó nyomában, míg amaz az ablakhoz ment. Kezeit összefonta melle előtt, s mintha csak ez lenne a természetes, ujjait ráhajtotta a stilizált napra, amit bőrszíjak tartottak a melle előtt. A mackótermetü varázsló két kézzel fogta a távcsövet, így emelte fel, s így nézett bele. Mögötte Salin szétválasztotta ölelkező karjait, és amit Monas apó nem látott: két hüvelykje kivételével a többi ujját éles acélkörmök nyújtották kétszeresére. Salin bal kezével Monas apó szívét, jobb kezével pedig nyakát vette célba... és szúrt. A hideg fém behatolt Monas apó bőre alá, de ott elakadt. Salin kirántotta, hogy ismét szúrjon, s bár a mozdulata a szem számára követhetetlen volt, a varázsló gyorsabbnak bizonyult a pillantásnál. A távcsővel csapott hátra Salin bal kezére. A jobbjával félreütötte annak jobbját, majd egy villanásnyi idő alatt összecsattintotta a távcső két csövét a vándorárus bal kezének fémujjain. Egy rántás elég volt hozzá, hogy az acélkörmök, amelyeket apró kapcsok tartottak a helyükön, lecsússzanak az ujjakról, némi húst magukkal szakítva. Monas apó megfordította a távcsövet, és Salin homloka felé hajította. Salin félrecsapta jobbjával, de a körmök négy párhuzamos csíkban így is felszántották arcbőrét. Salin nem vesztette el fejét, és újra támadásba lendült. Monas apó nem hátrált meg, hanem megragadta a torka felé irányuló jobbot, és megrántotta. A körmök beleszaladtak a ház egyik gerendájába. A bérgyilkos, mert a mackótermetü varázsló eddigre már rájött, hogy csakis az lehet a másik, átkulcsolta szabad baljával Monas apó nyakát, és satuba fogta. Maga felé rántotta volna, hogy befelé fordítsa és kitörje a nyakát, ha a mackótermetű varázsló nem áll szilárdan a lábán. Monas apó azonban meg se rezdült, viszont azonnal lecsapott a falhoz szögelt jobb kézre. A körmök a fában maradtak, az ujjak azonban kiszakadtak: a kar meglendült, vércseppek szóródtak szét a levegőben. A lendületet kihasználva a varázsló egy csavarintással rögtön felfelé húzta a bérgyilkos balját. Ha Salin nem fordul ki, és nem engedi el Monas apó nyakát, kitörik a keze. Ezt nem kockáztathatta meg, hiszen kor ide vagy oda, az öreg remete kiválóan küzdött, nem akármilyen gyakorlottságról téve tanúbizonyságot. A bérgyilkos hátraugrott, és ismét csak a napkoronghoz nyúlt. Apró kis tüskék vágódtak ki belőle Monas apó szemét véve célba. A varázsló bő házi ingét rántotta arca elé. Apró lökéseket érzett, majd valamiféle méreg kesernyés szagát. A szövet megvédte, de felhúzva vakká tette. Salin ismét ugrott. Monas apó megelégelte a dolgot. Taszító teret gerjesztett maga körül, s elégedetten nézte, ahogy a másik lendülete megtorpan, majd a bérgyilkos átrepül a szobán, és szemközt a falnak csapódik. A varázsló kihúzta a tüskéket ingéből és mint a megtestesült végzet közeledett Salin felé. Ám amazt már valami védte a kívülről jövő támadás és mágia ellen. Elég volt vetni egy pillantást világító gyűrűjére, és máris kiderült honnan származik ez az erő. Monas apó megsimogatta füle alatt a szakállát. – Gyere ki!-mondta aztán. Salin feleletre sem méltatta. Lecsatolta magáról a napkorongot, és feltépte ingét. Bőrére apró szörnyet tetováltak, s kitárulkozásával minden ízében megmutatta az ocsmányságot. A bérgyilkos lassan hanyatt dőlt és várt. A kis szörnyeteg megemelte a karját. Monas apó azt hitte a szeme káprázik, és közelebb hajolt. Az előbbi tornamutatvány mintha kiszívta volna izmaiból az erőt, és kicsit lassabbnak érezte mozdulatait, de óvakodott attól, hogy hangosan közölje magával ezt az észrevételt, amint azt gyakran megteszi. Salin győzedelmesen vigyorgott. A mellére tetovált szörnynek a karja után hegyes fülei mozdultak meg, majd vérben úszó szemgo-lyóit a varázsló felé fordította. – Undorító – mondta Monas apó. A lény elszakította fejét a bérgyilkos bőrétől, s mintha kitépett volna belőle egy darabot: saját teste lett. Aztán leugrott a földre. Monas apó kiegyenesedett, és várta, hogy mit fog tenni a térdéig érő rondaság. Az körülnézett, megköszörülte a torkát. Ide-oda lépegetett, táncolt, aztán kitátotta a száját. – Nem kap levegőt? – találgatott Monas apó. A kis szörny villámgyorsan kidugta pofáját a kör védelméből, és óriási lángcsóvát fújt a varázsló fele. Monas apó erőterén nem hatoltak át a lángok, viszont tüzet fogott kényelmes hintaszéke, a szőnyeg, és a könyvespolc. Előbb fellobbantak a lángok, aztán eltűnt a ház. Monas apó ott állt az esti félhomályban, a pára rögtön lecsapódott bőrére, a fagyos hegyi szél megrángatta öltözékét. Salin és a kis szörnyeteg nyugtalanul pillantott körbe, a homályban azonban nem lehetett kivenni, mi történt a házzal. Az egyik pillanatban még ott volt a tűz és a szoba melege, aztán az est hidege, és sötétség, a talpuk alatt pedig a jeges szikla. És ismét megjelent a ház, és ismét a szobában voltak. Már égtek a könyvek, és a galériára vezető lépcső. Monas apó szeme résnyire szűkült, és látszott, hogy tényleg haragszik. – Szakadjatok meg! – mondta. Ólomgolyóként koppantak szavai, amelyek egyáltalán nem illettek tisztességben megőszült fejéhez. A szörny aprókat röhhentett. Míg meg nem nyílt alattuk a föld. Monas apo akaratának engedelmeskedve a ház alatt kettészakadt a hegy. A faház gerendázata fájdalmas recsegéssel repedt szét, és a haldokló nyögését hallatta; a lépcső leszakadt, a polcok felborultak. A feneketlen mélyből lelket dermesztő fagyos áramlat csapott fel. Hiába volt Salin és a lény védőkörben, az nem tartotta meg őket a semmiben. A bérgyilkos a magasba csapta karjait, mintha találna ott valamit, amiben megkapaszkodhat. Mindeközben a szörny a mellére ugrott, és belekapaszkodott Salin ruházatába. Csak egy lélegzet idejéig tűnt úgy, hogy lebegnek. Nem sietett segítségükre senki, üvöltésük elkísérte őket a szoba közepén megnyílt repedés aljáig. Összezárultakor a rés legalább olyan félelmetes hangokat adott ki, mint amikor megjelent. A szél orkánná erősödött a szobában és kioltotta a tüzeket. De semmi sem lett már a régi. A megperzselt gerincű, fehér húsukat feltáró könyvek, megnyomorodott fabútorok, füstölgő szövet és szönyegdarabok nem hozták vissza az otthon hangulatát. Monas apó tehetetlenül fordult körbe, és meglátta a földön hányódó pipáját. : Odaballagott, lehajolt érte, s ekkor fura huzat húzott át a feje felett. Az ablakok érdekes mód sértetlenek voltak, így felettébb különös volt a szellő. A mackótermetű varázsló felegyenesedett, és amit látott Salin szelleme volt. – Ki küldött? – tette fel azt a kérdést, ami már igen furdalta az oldalát, csak valahogy eddig nem adódott rá alkalom, hogy rákérdezzen. – A bosszúálló – felelte a szellem. – És ki az a bosszúálló? – Majd megtudod, ha eljön...– és támadt. – Ha eljön... – dohogott a varázsló, és egy fényelnyelő varázslatot küldött a szellem megjelenési formája felé. Salin alakját felszippantotta ugyan a fekete gömböcske, de csak átlátszó körvonalai tűntek el, ő maga láthatatlanul beérte Monas apót, és a testében megpróbált átjárót nyitni a túlvilágra. Ha sikerül neki, a kiözönlő démonok először a varázsló belsejét falják fel, aztán széttépik, hogy a kijussanak a létsíkra. Monas apó csuklott egyet. Érezte, hogy Salin próbálkozik, s a szellemet elhagyva átteleportált a szoba túloldalára. Közben felrobbantotta a fényelnyelő fekete gömböcskét, mert rájött, hogy hibát követett el; jobb, ha látja a szellemet, ezzel a módszerrel úgy sem szabadul meg tőle. Ám nem csak Salin szelleme öltött formát előtte, hanem vagy tíz másik hajdanvolt bérgyilkos is megjelent. Ki tudja honnan szerzett erősítést? Mindenesetre Monas apóban felrémlett egy emlék. – Ismerős módszer – mondta körbeforgatva a fejét. – Hogyan is hívták azt a szakállas fickót? Senki nem válaszolt, viszont felemelkedett a kandalló mellől a piszkálóvas, amellyel korábban Monas apó az azóta ellobbant tüzet felélesztette, és egyenesen a homlokának szegeződött. Miközben át-száguldott a szobán, a mackótermetű varázsló karikába görbítette, s a végén egyszerűen elkapta. Térzavaró mágiával felruházva hajította a szellemek közé, s azok össze is keveredtek egy időre: Salin alakja összekuszálódott, köldökére került a füle, a jobb lábfeje az orra alá, , s egyéb testrészei más, egyéb helyekre; de maga a vaskarika tovább repült és belevágódott Monas apó egyik vitrinébe, ahol tégelyeit őrizte. A poraim! – gondolta Monas apó összeszorított fogakkal. A virágainak akart kikísérletezni valamiféle tápszert. A porok ráomlottak a törött cserepek darabjaira és az üvegszilánkokra, majd szétszóródtak a vitrinben, s annak környékén. Aztán a polc felrobbant. Monas apó behúzta a nyakát. A szoba már romokban hevert: fa – és üvegdarabok mindenütt, az égett szőnyeget hirtelenomló pernyefecnik és szürke hamuréteg borította. Égésnyomok és repedések a falon, és kerge szellemek középütt. A varázsló érezte, hogy egyedül nem boldogul, ezért felélesztette a ház védelmi mágiáját, s ezzel együtt a szellemeknek határt szabott: e szobának a falait. A ház mágikus ereje gigantikus méretűvé nőtt a szobában tárolt könyvek, ereklyék erejéből táplálkozva. Úrrá lett a tárgyak, a tér, és az. idő felett is. Monas apó a házra hagyta a leszámolást, s ő maga teleportált az egyik közeli hegy tetejére. Igazi ellenfele minden bizonnyal követi mozgását és megjelenik, de emellett nem lett volna célszerű a ház és a szellemek küzdelmének közelében maradni sem. Papucsa harmadnapos hóba süllyedt, amelynek tetején recsegve tört szét a vékony, de kemény jégréteg. Talán soha nem járt még erre ember. Nem lehetett messzire látni, és nem csupán a sötétség miatt, a hegynek ezen a részén a felhő alja olyan közel volt Monas apó fejéhez, hogy ha a varázsló lábujjhegyre áll, akkor a feje elveszik a koszos-szürke pamacsban. Vissza kellene menni csizmáért – gondolta Monas apó. Fázott a lába. – És mi van, ha nem jön utánam? – Túl tömények voltak a porok – jutott eszébe aztán teljesen logikátlanul, és hangosan ki is mondta a hegyi szélre bízva a véleményét. A hangja nagyon magányosan csengett. És akkor beugrott, ki a bosszúálló. Látta maga előtt az arcát, és emlékezett a nevére is. Immár tudta, kit rejt az N betű, és mi célt szolgált a levél. Norgen! – Ameton Norgen – hallatszott egy hang a magasból. – Ideje volt kitalálnod. Először egy cipő tűnt fel aláereszkedve a felhőből, azután még egy, majd egy köpeny alja, zsebre tett kezek, egy öv, feljebb egy széles váll, s végül egy ápolt szakállal keretezett mosolygós arc. A másik jóval fiatalabb volt Monas apónál. A mackótermetű varázsló még hideg lábbal is tisztán átlátta, hogy felesleges menekülni. De azonnal becsukta gondolatainak kapuját. – Régóta kereslek – mondta Norgen győztes mosollyal. Monas apó valami miatt nem örült annak a mosolynak, és éppen rá akart kérdezni az okára, amikor egy erős szélhuzat megtépte Norgen köpenyének a szárát, lebbent és csattogott a szövetanyag; eloszlottak a felhők a hegytető fölül, és a tiszta égbolton megjelentek mereven remegő képükben a csillagok. A mackótermetü varázsló kicsit összébbhúzta papucsában a lábujjait, és nem kérdezett semmit, de várta a folytatást. Ami ezután következett, az azonban nem fokozta jókedvét. Norgen háta mögött, a távolban egy izzó üstökös jelent meg, de furcsa mód nem az égből hullott alá, hanem a földről szállt fel. Monas apó viszonylag hamar ráismert az üstökösre, ám későn ahhoz, hogy bármit is tegyen: a saját házát látta a magasba emelkedni, amely el-olthatatlan lánggal égett, aztán méltó halálként ezernyi darabra robbant szét. Hallani lehetett a szellemek túlvüági üvöltését, amelyben jelen volt a düh, hogy nem tudtak győzni, és jelen volt a mámor, hogy végre megszabadítja őket a pusztulás a szolgálatból; és látni lehetett, ahogy az égő gerendák a csillagok fényét elhomályosítva zuhantak át a fagyos éjszaka égboltján. A hidegvérü varázsló hirtelen Norgen felé fordult, és egy olyan lökéshullámot indított el, amely egész a holdig taszította volna a bosszúálló mágust, ha az felreppenve el nem kerüli a csapást. Éppen hogy megmenekült, válaszával azonban nem késlekedett: száz tűz-sárkány nem okád olyan tüzet, mint amelynek lángjai végignyalták a hegycsúcsot, elpárologtatva az összes havat, s majd izzásig hevítve az ösöreg sziklát. Egy időre olyan nappali világosság támadt a hegy tetején, hogy a falvakban lent kitódultak az emberek a házaikból, és tisztán látták egymás arcán az értetlenség és a döbbenet kifejezését. Monas apó egy buborékban állt a lángtenger közepén, és a tenyerét melengette. Emellett jobb lábát, s vizes papucsát tartotta a lángok közelébe, azután pedig a balt. Amikor Norgen kimerült, a mackótermetű varázsló vidáman intett felé. Arcáról azonban leolvadt a mosoly, amint sötét lett ismét, vonásai épp oly érzelemmentessé váltak, mint máskor. Csak próbálgatták erejüket. – Mit tehetek érted? – küldte el üzenetét Norgen felé Monas apó. – Tudsz adni egy világot? – Nem. – Akkor azt, hogy meghalsz! Monas apó megérezte, hogy a jól ápolt külső fortyogó lelket takar. Aztán magára nézett és megállapította, hogy ő bezzeg nem az alkalomhoz illő ruháját öltötte magára, és amiben van. abban sem a jól ápolt, és mindig kimért varázslót idézi fel. Vállat vont. Norgen egy őselemet, a levegőt fogta igába. Vihar söpört végig a hegytetőn, mindent magával ragadó, határtalan vihar. Városokat döntött volna romba és várak omlottak, volna össze alatta, ha városok és várak vannak a közelben. Az ilyen viharok szekereket görgetnek az úton, igásállatokat forgatnak a magasban, és embereket csapnak a kövekhez; túlélő ritkán akad. Monas apó képtelen volt elhárítani, de talán nem is akarta erejét védekezésben kimeríteni, így egyszerűen süllyedni kezdett, mintha nem sziklán, de valami mocsár közepén állna: egész a mellkasáig eltűnt a hegyben. Kővé dermedt, míg az orkán elzúgott felette. Amikor csend lett végre, Monas apó egy fejrándítással oldotta testének merevségét, és egy viszketővarázslatot küldött Norgenre. Éppen csak idegesíteni akarta, hátha elveszti a fejét. Norgen felfogta és felismerte a varázslatot, majd csodálkozott: utoljára tanonc korában próbálkoztak nála hasonlóval Még választ sem küldhetett, és megérkezett a második csapás: a csupasz szikla alól egy talpcsiklandozó mágia érte el. Életében nem találkozott még ilyen mágiával, de mire lerázta a lábáról, már üvölteni tudott volna az érzéstől. – Mi ez? – harsogta dühösen az éjszakába. Óriási pelyhekben hullni kezdett a hó. – Önuralom kell hozzá – jegyezte meg némi malíciával Monas apó, és egy kicsit jobban érezte magát. Felhúzódzkodott, és kimászott a sziklából. Norgen egy egész harci szekeret varázsolt elő a semmiből, amelyen óriási buzogányokkal hadonászva három üvöltő barbár közeledett. A sötétség elrejtette őket, de a hangjuk elárulta hol járnak. Monas apó felsóhajtott, és eltüntette a szekeret. A lovak szétszaladtak, a barbárok pedig a földön találták magukat. Sikítva menekültek, amint megérezték az elolvadó havat a bőrükön. Mojias apó tüsszentett. – Megint megfáztam – mondta, aztán a náthát egy kis szellővel átfújta Norgen felé. Annak nem tűnt fel a szellő, ám egyszer csak facsarni kezdte valami az orrát. Norgen Monas apó tudatát támadta meg, hogy rájöjjön, mit tett a mackótermetü varázsló. Most azonban nem látott bele a gondolatokba, s a végső megoldás mellett döntött haragjában: agyhalált próbált okozni, de visszafordult rá a mágia, és lángra lobbant a haja. Apró kékes, lánggal egy szempillantás alatt tövig égett. Monas apó nevetését jól lehetett hallani. – Nevetsz? – üvöltötte Norgen. Komoly harcra számított, de eddig csak szórakoztak vele. – Á, dehogy – mondta nyugodtan a közelében Monas apó. A varázsló hangja egy kőből szólt. Norgen pozdorjává zúzta a követ, és ha rajta múlik az egész hegyet is szétrobbantja, de Monas apó hangja ismét megszólalt. – És most kövess! Norgen a távolság és a sötétség takarásában elvigyorodott. Ha Monas apó látta volna, valószínűleg elgondolkodik azon, hogy amit tenni akar, azt nem használják-e ki ellene? Ez a mosoly ugyanis a farkasok mosolya volt elharapott torkú áldozatuk felett. A bosszúálló mágus régóta készült a leszámolásra: tudta, hogyha Monas apó túléli a szellemekkel való találkozást, és ha nem merül ki véglegesen a vele való harcban, utolsó menedékként teleportálni fog, vagy síkot váltani. Norgen előre kiválasztott egy világot, amelyekbén démonok hada, és kibírhatatlan forróság várta Monas apót. Igazi pokol, amelyből nincs szabadulás, csak el kell téríteni a mackótermetű varázslót eredeti céljától, és oda kell taszítani. S most Monas apó távozni készült. Felemelte a kezét, és az aláhulló hópelyheket kétszer megkavarta. Örvényleni kezdett a levegő, és tükörszerű, szilárd anyag lett belőle. Monas apó belenyúlt, és széthúzta, mint egy sátor száját. Ujjai eltűntek az anyagtalan valami mögött, majd a varázsló átlépte a létsík határát. Gyengén foszforeszkáltak körvonalai, mintha láttatni akarta volna, mit csinál. Norgen ismét felüvöltött, de nem a düh szólt belőle: – Nem szöksz meg! Monas apó után nyúlt, hogy beteljesítse végzetét, aztán ismét az egekig szökött benne a méreg. Tehetetlen volt Monas apó térváltó mágiájával. Soha nem látott még hasonlót, nem ismerte varázsszavait, nem ismerte a mágia lényegét. Győzelme pillanatnyilag semmivé oszlott, s hirtelen rádöbbent, most arra kell vigyáznia, nehogy ellenfele elszökjön. így hát arra koncentrált, hogy megtudja, melyik létsíkra távozik. Aztán kaput nyitott ő is a téren: egy kékes villanás kísérte, és lefojtott robbanás hangja, ahogy elszakadt ettől a világtól. Mögöttük a levegőben kavargó hószemcsék elkezdtek nőni és gömbölyödni. Kis híja volt, hogy Monas apó előre nem zuhant, amikor a köztes térből kilépett arra a másik létsíkra. Bosszankodnia azonban a hasraesés nélkül is volt miért: papucsos lábával egyenesen egy pocsolya közepén jelent meg, és nem egyszerűen át –, de teljesen elázott lábbelije. Az első pillanatokban ezzel volt elfoglalva, és körül sem nézett hol van: szeme sarkából hegyeket látott, amelyeket bevont az esti szürkület, és valahonnan a távolból békés dudaszót hozott feléje a szél. Aztán kiderült, hogy egy csatatér közepén áll. Kikecmeregve a vízből végre tudott mással is törődni, mint kényelmetlen, helyzetével, és felszínesen körbepillantott. Tényleg ott voltak a hegyek, s nem sokkal korábban eshetett is, mert mindenfelé pocsolyák tarkították a mélyedést: az lett volna csoda, ha száraz talajt ér a lába. Hideg volt a szél, csúnya szürke az ég, és egész barátságtalan a környék. És némák azok az emberek, amelyek két szemközti dombtetőn egymást méregették. Az eget kék kisülés, villám, vágta ketté. Ember formájú sziklák – gondolta Monas apó magától értetődően, aztán a sziklák fel üvöltöttek, és lerohantak a dombról. Mindkét csapat egyenesen Monas apó felé. Vártak már? – ez volt a mackótermetű varázsló következő gondolata, ám utána rájött, hogy egy ütközet közepébe toppant, és csak a csata előtti dermedt csend és a dudaszó miatt hitte azt, hogy békés a vidék. Gyorsan láthatatlanná vált. Norgen nem volt annyira szerencsés, hogy egy zavartalan, állott pocsolyába érkezzen meg. Egy bikafejes zászlót cipelő fickó előtt jelent meg, és azonnal legázolták: vert külsővel tápászkodott fel a sárból, de csak azért, hogy a második sor még egyszer visszataszítsa oda. Aztán a rohanó sereg magával ragadta a mágust a völgybe. Akárkik és akármiért is harcoltak, veszett küzdelem volt. Kardok csaptak össze kardokkal, támadások törtek meg pajzsokon, s ellentámadások indultak mögülük. Bárdok, buzogányok zuhantak alá, de ha más nem adatott, puszta kézzel is harcoltak. Monas apó mellett ketten fojtogattak egy harmadikat, aki a hátán feküdt: fejét a pocsolyába nyomták. – Menj a víz alá! – mondta az egyikük. Odébb egy pap állt, kezét kámzsája alatt tartva. Rövid kardot markolt benne, s egy hátratántorodó harcosnak elmetszette vele a torkát. Aztán keresztet vetett. – Bocsáss meg, fiam! Monas apó úgy döntött, elég a szórakozásból, és meg kell keresnie Norgent. Jobb, ha ö talál rá, mintha Norgen őrá. A csatatéren ugyanis senki nem használt mágiát, egyedül Monas apó, és hiába láthatatlan az egyszerű halandók előtt, most egy mágus az ellenfele. A mackótermetű varázsló tekintete azonban megakadt egy karddal ácsorgó fiatal férfin, aki valószínűleg először járt csatában. – Ki küzd meg velem? – kiáltotta felemelt karddal. – Ki áll ki velem? Mindenki elkerülte. – Halál a hitetlenekre! – üvöltötte valaki. Monas apó tovább forgatta a fejét, és hamarosan megtalálta Norgent: egy karddal harcolt, védekezett, hogy meg ne öljék. Nem tudni miért nem törölte el az ütközetet minden harcolóval együtt a föld színéről, s miért hadakozott inkább karddal, amelynek forgatásában nem volt annyira járatos, mint a mágiahasználatban. Teljesen lefoglalta a csata, és Monas apó már készülődött, hogy most odavág, amikor őt is lesodorták a lábáról. Csak annyit lehetett látni, hogy az egyik tócsa vize minden ok nélkül felfröccsen, aláhull, s ez utóbbit úgy, hogy a cseppek levegőben apró kanyarokat tettek meg. Monas apó felnézett a sárból, és érezte, hogy végigfut a víz a hátán. – Senki nem küzd meg velem? – kérdezte az ifjú. – Menekül mind... Akadjon már valaki! – gondolta Monas apó. – Gyere ide, kölyök! Állj ide mellém! – intett távolról a pajzsával egy fekete loboncú fickó, mielőtt rárohantak volna néhányan. Monas apó felült, és nagyon rosszul érezte magát. Csak az vigasztalta, hogy Norgennek még rosszabb. Persze a bosszúálló mágus azóta máshová vágta át magát kardjával, és eltűnt a közelből. Egy ló ágaskodott fel pár, lépésnyire egy messzi villám fényénél, ez vonta magára Monas apó figyelmét. A nyeregben tagbaszakadt férfi ült, arcán vadállatias kegyetlenség. A fején ragadozó koponyájából készült sisakot hordott, s emellett rengeteg szőrme és fémsúly húzta vállát. Kardját egy normális ember meg se tudta volna emelni. Leugrott a lováról, és az ifjú elé lépett, aki tapasztalanul hátrahúzta fegyverét, hogy csapjon vele. A hatalmas férfi azonban szúrt, s arcán a diadal és az élvezet vigyorával megforgatta a kardot a testben. Amikor kihúzta, az ifjú térdre roskadt. A győztes felemelte fegyverét, hogy a másik nyakára sújtson, amikor egy szőke, hasonlóan nagydarab férfi a lendület erejével nekirontott, és eltaszította. – Egyikünknek el kell pusztulni! – üvöltötte akoponyás hátrálás közben, majd eltűnt a rárontó harcosok alatt. Hát ellenfél az akadt – gondolta Monas apó. és lassan felállt. Nem így gondolta az előbb... Egy sebre való hosszú távú gyógyítómágiát küldött a haldokló felé. Késve hat, de még néhányszor segíteni fog...! A csatazaj hamarosan alábbhagyott, az ellenfelek meghaltak vagy szétszóródtak. A mackótermetü varázsló rögtön ráakadt Norgenre, aki egyenesen öt fürkészte. Az ifjú számára küldött gyógyítómágia elárulta Monas apó helyzetét. Ám Norgen nem támadt. Kimerültén támaszkodott kardjára, és hiába tudta, hol tartózkodik láthatatlanul Monas apó, nem csinált, semmit. Megvédeni meg tudta volna magát, de a mindent eldöntő csapás meghaladta erejét. Ami pedig megmaradt, azt nem akarta elaprózni. Monas apó ismét megmutatta magát. – Kövess! – intett Norgen felé, és megnyitotta a létsíkok közötti átjárót. Norgen a biztonság kedvéért először utánanézett, s megnyugodva vette tudomásul, hogy Monas apó célja egy napsütötte világ, s azon is egy hatalmas mező. Követte tehát, és megfogadta, hogy most nem szalasztja el. A dobok hangja volt az első, amire Monas apó felfigyelt. Már akkor hallotta őket, amikor a tér szövetének repedéseinél megjelent a fény, s a másik világból beszűrődő dobszó mellett, közvetlen a fülénél apró pattogás és csengő hang jelezte, hogy hamarosan kinyílnak a következő létsík határai. Sikerült – gondolta a varázsló, és hatalmas fütenger tárult fel előtte, amelyben természetesen a hasán landolt. Felnyögött, inkább megszokásból, mintsem a hasraesés miatt. Mindig így szokott történni... A fű olyan magas volt, hogy még akkor sem látott ki belőle, amikor felállt. Ez az apróság mégsem zavarta, hiszen sütött a nap, kék volt az ég, és a délutáni meleg levegő azzal kecsegtette, hogy öltözéke végre megszáradhat. Elindult a dobok irányába. Járt már ezen a világon, és járt már ezen a helyen. Ismert itt valakit, akiről ugyan nem tudta, hogyan fogja fogadni, de reménykedett a legjobbakban. Végszükség esetén legfeljebb pánikszerűen továbbáll. A különböző dobok hangja elvált egymástól. Az öblös puffogások közé vegyülő fürge tamtamok és pergő ritmusok mellett táncoló lábak toporgását is ki lehetett venni, és amikor Monas apó kiért a fütenger szélére, hatalmas por, s a porfellegben óriási kavalkád és eksztázisban vergődő embertömeg került a szeme elé. Monas apó megrángatta kicsit a szakállát, majd oldalra billentette a fejét és áthelyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra és vissza. Aztán megköszörülte torkát, és belevegyült a tömegbe. Ha a középen emelkedő állványig akart eljutni, át kellett verekednie magát a tombolókon és a dobosokon. Megint csak az jutott az eszébe, hogy Norgennek nehezebb dolga lesz. Behúzta a nyakát, ne magasodjon, ki a táncolók közül. Egy mackótermetű varázsló azonban sok mindenkibe beleakad ilyen esetekben. Mire elérhető közelségbe került az állvány, számtalan ráakaszkodó, kifordult szemű táncolót kellett leráznia magáról, és legalább annyi őrjöngőt odébb taszigálni, akik mind arcon, vállon, mellen és egyéb helyeken célozták meg cséphadaró-kezükkel. Hamar elege lett a vallási ünnepekből: emberekből és dobokból egyaránt. Hasogatni kezdett a feje, és fúlledtté vált a levegő. S aztán megpillantotta azt, akit keresett. Amaz is meglátta öt -nem lehetett nem észrevenni egy céltudatosan törtető mackótermetű alakot a céltudatlanul forgolódók között – és egy intésére tucatnyi, csuhát viselő, kopasz férfi indult Monas apó felé. A tömeg érdekes módon azonnal szétnyílt előttük, egészen a varázslóig. A csuhások körbevették Monas apót, majd mint egy foglyot felkísérték az emelvényre. A mackótermetü varázslónak tetszett a dolog. Már éppen nem kapott levegőt. – Nocsak – jegyezte nteg a főpap. Monas apó megállt előtte, és bólintott rá. Valóban, nocsak. – Mit keresel erre?– kérdezte a főpap., – Üldöznek – felelte nemes egyszerűséggel Monas apó. – És a segítségemet kéred? Bam-bam-bam – mondta valami Monas apó fejében. – Bam-bam – mondta a varázsló. Más is volt a levegőben, mint a dobok hangja. Legyűrte a szédülést. – Hol van? – kérdezte a főpap. – Hamarosan megjelenik. – A sivatagban persze nem így bántál velem... – a főpap megcsóválta a fejét. – Az ital miatt – vont vállat Monas apó.– Le sem tagadhatod. – Nem akarom. De az volt a válaszom arra, amit a sárkányommal tettél. – Éhen haltunk volna... – intett Monas apó. – De mi köze volt ehhez Huronnak? – Nem tudom. A főpap hallgatott, s megemésztette a hallottakat* – Persze csak a szervezet nevében. Én nem segítek. – Nekem az is elég – felelte a varázsló és közelebb hajolt. – Három különböző dologról beszélsz, amikor ezt a kettőt említed. – Nem mondasz újat. Húron felnyitotta a szemem. – Mi lett vele? – Meghalt. – A hatalom...? – A hatalom – bólintott a főpap. Észrevette Monas apó papucsát. – Tartozol nekem ennyivel – mondta Monas apó. Zavarba jött. de nem mutatta. – Tévedsz, mint mindig. Csak a sárkányomért tartozom. És a törpe az életével. – Mindegy... Keresd meg nekem az idegent! A föpap felemelkedett. – De aztán elmész! Én nem öletem meg helyetted, legfeljebb lefoglalom. – Nekem az is elég. – És az ünnepet ne zavard meg, mert ez esetben te leszel az áldozat! Monas apó, bólintott, és elégedett volt magával. Kicsit szépített ugyan az előbb, amikor a főpap a sivatagról beszélt, de most az életéről volt szót Majd legközelebb tisztázzák. A föpap pár szót lökött oda a csuhásoknak, akik felsorakoztak az emelvény szélén. Kifelé fordultak, mintha csak az őrjöngő tömeget bámulnák, de halk mormolásba kezdtek. Az elharapott szavaknak meg lett a hatásuk: a tömeg egyre jobban fortyogott, a dobok pergé-se felgyorsult, a levegő telítődött elektromossággal. Norgennek, aki ekkor haladt át a dobosok körén, a zaj pillanatok alatt a koponyájának mélyére hatolt, s nem csak a zaj, hanem azzal együtt valamilyen idegen hatalom is gondolatai közé furakodott volna: ezért csendmágiát vont a feje köré. Lábujjhegyre állt, hogy ellásson a fejek felett, mire szájba kapta valaki. Amikor körbepillantott, hogy kit kell megbüntetnie, akkor kapta a másodikat. Szétcsapott a körülötte rajzók között, és mint egy elefánt indult el a középpont felé. A lépései azonban egyre nehezültek, mintha csak sár akaszkodott volna a lábára. Megpróbált védekezni ellene, de nem sejtette, milyen erő akadályozza a mozgásban, s ettől kissé megrettent: az öreg varázsló alaposan megdolgoztatja. Pedig azt hitte, könnyű dolga lesz... Mágia ellen mágiával. Norgen megerősítette belső erejét, és lelökte magáról az idegen beavatkozást. Ám egy több ezer főből álló azonos akarat ellen nem harcolhatott sikerrel: a csuhások pedig a tömeg erejével istent idéztek meg Norgen zavarására. Monas apó a főpap mellett ácsorgott, és várta az eredményt. Néha kikandikált egy-egy barna köpenyes válla felett, és látta, amint a bosszúálló mágus különböző varázslatokat pukkant el a feje fölött. hogy megszabaduljon a zavaró hatalomtól. A mackótermetü varázslónak egy röpke pillanatra – de olyan röpkére, hogy tisztességesen meg sem fordulhatott a fejében – az a gondolata támadt, hogy most kéne leszámolni Norgennel. Persze, azután ő maga kerülne Norgenéhez hasonló, kényes helyzetbe. – Szerencséd, hogy ünnep van –jegyezte meg a főpap. Az istenek alkalomadtán ugyanúgy szórakoznak, mint az emberek – hallgatta el bölcsen Monas apó. Neki már csak illik tudnia... Majdnem isten lett egyszer... Bár itt nem isten volt jelen, hanem valamelyik alsóbb megnyilvánulása, de természetesen isteni erővel. – Miután eltűntem, tartsátok itt egy kis ideig – mondta Monas apó a főpapnak. Izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán: nem bírta a meleget. Ugyanakkor a felvert homokszemcsék is zavarták, érezte, hogy kiülnek az arcára, és eltömik az orrát. Visszavágyott a hegyei közé. – De csak annyira, hogy sietősen utolérjen. – Az istenünk haragudni fog – jelentette ki a főpap. – Felkínálunk valakit, és aztán elengedjük! – Húron is haragudott, amikor vízre akadtunk – jegyezte meg Monas apó. A főpap felhorkant. – Tudom – sóhajtotta Monas apó. – De emlékezz az álmodra! És amikor látta, hogy meggyőzte a főpapot, két csuhás közül kilépve az emelvény lépcsőjéhez ment. – Erre – kiáltotta Norgen felé, és integetett. Bam-bam – szólaltak meg a dobok Norgen fejében is. Az emelvény irányába kapta a fejét. A mackótermetü varázsló neki integetett.. És csak nagy nehezen tudta követni, amikor amaz meglépett erről a létsíkról. Harcolnia kellett egy talpalatnyi helyért, ahol megnyithatja az átjárót, s mindeközben leráznia magáról a bosszantó idegen hatalmat, amely a játékának nézte. Nem vethetett be ellene pusztító mágiát, mert rájött, hogy az eksztatikus tömeg védi őt, és ha elpusztítja maga körül az embereket, akkor komolyabb összecsapásra számíthat. A lábak közé leguggolva tudott végül megszökni innen. De akkor már minden tagja sajgott. Még arra sem jutott ideje, hogy megnézze, hova tartanak. Monas apó türelmesen várt, hogy végre feltűnjön valami kis világosság. Aztán a folyamatosan növő lyukon át meglátta a fényt, és egy láthatatlan kéz átnyúlt a résen, hogy kirántsa egy hideg, kietlen világra. A mackótermetű varázsló puhára esett. Megvárta, míg az alatta levő valaminek a rugózása alábbhagy – úgy remegett, mintha egy tál ételzselé lett volna –, és a hátára fordult; a hátára, amelyen megfagytak az izzadtságcseppek. Sötétség vonta be a vidéket. Az előbb látott fény nem erről a világról szűrődött be a létsíkok közé: a tér kifeszített határai szelídültek sugárzássá. Itt még a csillagokat sem lehetett látni, annyira éjszaka volt. – Hazaérkeztem – mondta fennhangon Monas apó, hogy tudassa mindenkivel a remek hírt. Csakugyan így volt: éppen afölött a pont felett hevert, ahonnan órákkal korábban elindult. Felült, de rögtön ki is kellett támasztania magát, mert az alatta lévő valamin a mozdulatára remegő mozgás szaladt végig. A varázsló lepillantott, de csak homályosan látta a talajt, amit frissen hullott hó takart. – Remek – mondta újfent hangosan. Óriási légbuborékokon ült. A megkavart hópelyhek gigantikus légbuborékokká fúvódtak fel az eltelt idő alatt. Ha nem tették volna, akkor a mackótermetü varázsló alaposan megüti magát, mert jóval a talajszint felett lépett ki a térbe. Most csendesen hintázott a sűrűn egymáshoz tapadt buborékok hátán. Kellemesebb volt, mint a hintaszék. Rettenetesen fáradtnak érezte magát. Megviselték a létsíkváltások és a harc. – Csak öregszem! – mondta lehangoltan, és igyekezett jól kihasználni a rendelkezésére álló rövidke időt. Intenzíven pihent. Nyugalmának Norgen vetett véget. Kék kisülés kíséretében érkezett meg, s a villanás megsokszorozódva csillogott a megannyi buborékhéjon. Norgen a felszínen lépett ki, és hirtelen nem tudta, hogy hol van. Aztán rájött, hogy csapdába csalták. Artikulátlanul felüvöltött, mire a hegycsúcson megülő buborékhalmaz kiszámíthatatlan remegésbe kezdett. Monas apó összevissza pattogott a tetején. – Elég lesz már – morogta. Norgen, miután kiüvöltötte magát, ököllel verni kezdte buborékjának belsejét. Nem sokra ment vele, mert minél erősebbek voltak az ütések, annál erősebben pattant vissza a keze. Ám ettől még jobban rezgett a saját gömbjét körülölelő ezernyi másik gömböcske. Monas apó alapos volt, nem akarta a véletlenre bízni a dolgot: Norgen akárhol lép ki, egy ilyen átlátszó és áttörhetetlen falú buborékban végezte volna. Nem lett volna olyan rossz mindennek a tetején hintázgatni és pattogni, ha süt a nap, és nem egy vékony papucs van a lábán. Monas apó úgy vélte, ideje tenni valamit. Alant Norgen mágiával próbálkozott. Ki akart törni, de aztán minden erejét felemésztette, hogy a buborékon belül maradó pusztító energiát semlegesítse. Majdnem a saját varázslata ölte meg. Más lett volna a helyzet, ha kívül van: akkor a hegytető is elpusztul a buborékhalmazzal együtt. Ám belül volt, bezárták. Az orránál fogva vezették, ő pedig mént az öreg varázsló után, mint va- lami megdühödött kutya, és belezuhant az első útjába eső csapdába, amit neki szántak. Monas apó óvatosan belecsusszant egy buborékba. A bizonytalanul remegő, varázslattal hizlalt hópehelyben négykézláb mászott Norgen felé, majd egy bensőséges cuppanás mellett, s a héj ragaszkodásának legyőzésével, átlépett a szomszédos buborékba. Korábbi gömbje elpattant, de helyébe egy másik ugrott. Amikor a mackótermetü varázsló Norgen fölé ért, kitárta karjait, hogy egyensúlyát megőrizze, s ne csapódjon ide-oda – mintha ezt csinálta volna egész életében –, és öt buboréknyit zuhant. Nem lett semmi baja, zuhanását felfogta a puha anyag. Norgen alaposan meglepődött, amikor egyik pillanatról a másikra szembetalálta magát ellenségével. De tenni nem tett már semmit: kimerültén térdelt börtönében. – Hogyan akadtál rám? – kérdezte Monas apó társalkodó hangnemben. – Életem legnagyobb tervét zúztad semmivé. Minden mágiámat és szolgámat azért a célért dolgoztattam, hogy felleljelek. – Ezzel nem mondtál semmit – figyelmeztette jóindulatúan Monas apó. – Ne hidd, hogy el fogom árulni. – Ne hidd, hogy még egyszer lesz alkalmad visszatérni. Norgen Monas apó felé vágott öklével, aztán megpördült maga körül, olyan erővel ütött vissza a buborék. – A játékod nem volt tisztességes – emlékeztette a mackótermetü varázsló a másikat. – Úgy akartál leigázni egy világot, hogy az ott élők még védekezni sem tudtak. Norgen feltápászkodott. – Mit számít? Nem voltak emberek! Mi viszont uralkodásra termettünk! Monas apó megcsóváltad fejét. – Az embert nem a születés teszi. Emberré válni kell. Az ember nem test, hanem fogalom. A valaha jól ápolt Ameton Norgen most vadállat módjára vicsorgott. – Ne tarts nekem szentbeszédet! Küzdjünk meg! – Már megküzdöttünk, és alul maradtál... – Nem ez volt az utolsó összecsapásunk! – Mielőtt végleg száműznélek – mondta szép tagoltan Monas apó–, szeretném tudni, hogyan találtad meg ezt a létsíkot. Hogyan találtad meg a világomat? – Hát találd ki! Monas apó megvonta a vállát, majd ujját Norgen buborékjába bökte. Halk szisszenés hallatszott, és némi levegő távozott a buborékból. – Nem ijedek meg! – kiabálta Norgen, de hangja nem csengett hihetően. Monas apó folytatta a levegő kieresztését. Norgen még egy utolsó mágiához folyamodott: megpróbált lelépni e létsíkról, ám hasztalan. Kékes fény borította be a hegytetőt, de a világnak ezen a pontján most olyan erős volt a létsíkot összetartó erő, hogy tíz mágus összesített ereje se mozdította volna ki egy darabkáját sem, legfeljebb elpusztítja a hegyvonulatot. Viszont a buborékhalmaz gyönyörűen csillogott. – Teszek róla, hogy többet ne háborgass – mondta szinte barátságosan Monas apó. – És teszek arról is, hogy másokat se háborgass. – Ha megölsz is visszatérek! A mackótermetű varázsló szomorúan megrázta a fejét. – Száz életem van! – folytatta Norgen. – Számtalan lekötelezettem... – Ne folytasd! A buborék közben egyre kisebb lett. Norgen felemelte karját, hátha képes megállítani a zsugorodását. A buborék elvesztette gömb formáját, és előbb úgy nézett ki, mint egy zsák, amelybe embert dugtak, majd mint egy bő köpeny, amely megázott, s ezután a szél gazdájának testére tapasztotta. Monas apó akkor húzta ki az ujját, amikor a buborék teljesen Norgen testére simult. A bosszúálló mágus levegő után kapkodott, és megpróbálta leszaggatni magáról az idegen anyagot, amely cseppfolyóssá, illetve krémszerűvé vált: beleivódott a ruházatába, rnajd felszívódott a bőre alá. Monas apó kissé hátrább húzódott, mivel már egy buborékban tartózkodott a kapálózó Norgennel. Norgen az arcát törölgette, de csak elmázolta a zsíros krémet. Újra kapott levegőt, és rá kellett jönnie, hogy Monas apó nem az életére tör; ám nem tudta, mit tervez, és védekezni sem tudott ellene. – Felesleges ellenkezni – oktatta ki Monas apó. – Már bejutott a vérbe, s hamarosan a csontokban és a húsban is jelen lesz. Norgen megmerevedett. Szemei üvegesen meredtek előre. – Így jó – bólintott a mackótermetű varázsló. – így nem fog annyira fájni. Az átváltozás lassan kezdődött, de aztán gyorsan végbement. Norgen teste felpuffadt, termetre megtelt, arcán a feszes bőr ráncossá, kezén kérgessé vált. Leégett haja újranött, és szakállával együtt kifakult, ősz szálak jelentek meg benne. Megöregedett, de ezzel együtt vonásai is átalakultak: orra kisebb lett, szája vonala egyenes, szeme sarkába összehúzott szemre jellemző szarkalábak húzódtak. Szemöldöke megvastagodott, homloka magasabb lett. nyaka szélesebbé vált. – Nem olyan rossz – mondta a végén Monas apó. – Végre látok némi humánumot a szemedben. Norgen nem válaszolt. Nem csak a gyors, szúró fájdalomtól, ami minden zsigerét átjárta, hanem mert fel sem fogta a szavakat, és azt sem tudta hol van. – Sok mindet elfelejtettél – folytatta Monas apó. – Kezdj új életet! Ha pedig az előzőre volnál kíváncsi, hát sokáig kell barangolnod, hogy akadjon valaki, aki segíteni tud. Norgen ekkor megmozdította a fejét. – Ki vagyok? – Nem tudom – felelte Monas apó. – így arcra, és alakra tökéletesen hasonlítasz egy mackótermetű varázslóhoz. Na, most pedig keressünk neked egy megfelelő világot!... Hol is utálnak engem annyira...? – Kifejezetten gyűlölöm a bérgyilkosokat – sóhajtotta Monas apó hintaszékében ülve. -A bosszúálló mágusokról nem is beszélve. Nagyot nyeltem. Én már tudtam valamit. – Az a buborékos mágia remek volt! – tereltem el a beszélgetést más irányba. – Miről jutott eszedbe? – Talán Charteronról. Ő akart mindig buborékban úszkálni. Nem sokkal Norgen után találkoztam vele, és amilyen kegyetlen volt az egyik, olyan buta volt a másik... – Emlékszem – morogtam. Nem voltak szép emlékeim az esettel kapcsolatban. – A házaddal mi lett? Láttam felrobbanni. Gyönyörű ívet húzott.... A hintaszék megállt, karfája megreccsent Monas apó tenyere alatt. – Kiloptam az időből – válaszolta a varázsló később. – Micsoda? – Tettem egy időutazást, és kiloptam a múltból, éppen abból a pillanatból amikor Salinnal és a kis szörnyetegével küzdöttem. – Ezért vannak megperzselődve a könyvek és a bútorok! – ismertemfel az összefüggést. – Igen. Kiloptam, aztán eloltottam a feléledő tüzet. Bólogattam, mintha nem zavarna az az apró kis paradoxon, ami ebből az időutazásból kilógott. De hát végül is itt ültünk és békésen beszélgettünk, és ez meggyőző érv a paradoxonnal szemben. Egyébként ilyen közös délutánra sem emlékszem mióta világ a világ... – Hogyan talált rád Norgen? – törtem meg a csendet gondolatmenetem után. – Talán a világok közötti háborgásokat figyelte, és aztán ellenőrizte, hogy ki is járt arra. Vagy egy talizmánt keresett, mivel azt hitte, az segít engem az utakon. A polcon nyugvó vörös gyémántra pillantottam... volna, ha ott lett volna. ~ Megszabadultam tőle ~ mondta Monas apó, – Hogyan? ~ Lenyeltem. Megdermedtem: – Ugye csak tréfálsz? – Persze – mondta hidegvérrel. – Örülök, hogy élek. És ezt úgy tudta mondani, hogy rámtört a bűntudat. Éreztem. hogy ideje távoznom, de valami visszatartott: – Monas apó – kezdtem –, melyik világba küldted a sok közül.. ? Colin J.Fayard MÉG EGY ESÉLY A HALÁLNAK: A tágas, árkádos udvar közepén félszáz bőrruhás fegyveres ácsorgott, bizalmatlanul méregetve egymást. Mivel az arcukat címeres szattyánmaszk takarta, ez az előzetes mustra csupán az izmokra, a testtartásra és a járásra korlátozódott – igaz az értőknek ez is nagyon sokat elárult. Többek között azt is, hogy az idei Wimhe-nassage-nordothel, azaz az Atyák Napja nagyon kemény lesz, még ha csupán a bajnokokat veszik figyelembe. Ugyanis ott lesznek a Rémek is. Az egykor dicső birodalom, Lyndeff legősibb ünnepségére készültek a fővárosban. A köznép már most ott tolongott az Indari rakpartján és a citadellára néző házak ablakában, hogy másnap reggel tanúja lehessen a Wimhenassage-nordothel utolsó felvonásának, amikor a túlélő bajnokok megjelennek a citadella kapujában. A főurak és a császári palota léhűtői sokkal kényelmesebb helyzetben voltak. Jelen lehettek a bajnokokat felszentelő ceremónián, közelről végignézhetik az összes vállalkozót, majd a végső ünnepségen is jelen lesznek. A császári palota egyik négyszögű udvarába gyűltek össze a bajnokok és a tibrizi kiválóságok. Az udvar közel volt a császári révhez, ezért a boltíves folyosókon beszökhetett a vízszagú szellő, és felfrissíthette a kis híján izzóra hevült levegőt. Oda, ahová a falak árnyékot vetettek a déli nap elől, még a múlt éjszakán bársonyhu–, zatos emelvényt ácsoltak. A frissen gyalult fa illata belengte a márványlapokkal kikövezett udvart, de az emelvény közelében egy ideje már nem lehetett érezni, mivel elnyomta a frissen érkezett pohos előkelők mósusz – és ámbraillata, amely összekeveredett a jobbjukon hordozott nők rózsa – és magnoliaolajának erős páráival. A gazdag férfiak harsányan nevettek egymás böködős tréfáin, magukban persze a mocsár fenekére kívánták a másikat. Most azonban még csupán a szavaikkal merészelték kifejezni dölyfösségüket. Bajnokaik még nem hozták el a pálmát, még nem szégyenítették meg bajnokukon keresztül a másik nemesurat. Miközben kedélyesen piszkálták egymást, nehéz pecsétgyűrűkkel teleaggatott kezükkel csendességbe húzódott nőiket fogdosták. Az illedelmesebbje csak derék alatt... Mellesleg meghittebb körülmények között én is szívesen meg-fogdostam volna némelyiket, sőt a szemük járásából láttam, hogy legtöbb bizony egy cseppet sem ellenkezne. Olyan mohón vizslattak bennünket, mintha most azonnal le akarnák tépni rólunk a ruhát. Ami azt illeti, megértettem őket. A kenderfütől és egyéb narkotikumoktól elplöttyedt tibrizi nemesurak a nyilvánosság kedvéért tartottak szeretőt, hogy elhozhassák az ilyen alkalmakra, mint a Wimhenassage-nordothel, és nem azért, mert feleségüket kevesellnék az ágyban. Legalábbis ezt mondják, és a szép hölgyek pillantásai alátámasztják a mendemondát. Nem a nők bámulása miatt hagytam abba a társaim, az ellenfeleim képességeinek felmérését. Sokkal inkább érdekelt, hogy melyik úrnak melyik a bajnoka. Egy helybélinek nem okozott volna nehézséget, mert a maszkunkra festett címerek minden kétséget kizárólag elárulnák, de én most jártam életemben először a fővárosban. Mivel az uraságok nem viseltek magukon címert – miért is tették volna – és a szemem sem olyan éles, hogy ilyen távolról megleshettem volna pecsétgyűrűjüket, a pillantásokból kellett kitalálnom, ki kivel van. Hamarosan beazonosítottam minden bajnokot. Úgy van tehát, ahogy Nogoiman mondta. Nincs már becsület Lyndeff fővárosában. Valamikor nagy becsben tartották az Atyák Napját. Ezzel tisztelegtek az ősök szellemének, és biztosították, hogy az utódok is észben tartsák az égieket. Válogatott legények vettek részt a próbán, jórészt nemesen születettek, de volt közrendű is; nem a származás, hanem az álmok vezérelték ide az ifjakat. Az ifjú, aki az év első napján elhalt őseivel álmodott, jogot nyert arra, hogy a nyári napforduló idején felkeresse a tibrizi Óváros monumentális citadelláját, illetve annak romjait, és ott teljesítse a feladatot. Az álommal nem lehet csalni. Aki álmodott, és nem ment el, az elvesztette az arcát. No. nem egyik napról a másikra, hanem csak lassacskán, de némelyik megőrült, némelyik kitaszított lett. Sok útonállóról derült ki a bitó alatt, hogy ő is egy elgyávult Álmodó volt, amikor az életével elszámolva bevallotta bűneit a papnak. Aki pedig úgy vett részt a Wimhenassage-nordothelen – csaik a dicsőség kedvéért –. hogy nem álmodott, sosem jött ki a citadellából. Nogoiman szerint akkor változott meg minden, amikor a nagyapám idejében a varunok behódoltatták az egykori birodalom maradványait. Azért a tenyérnyi kis földért cserébe, amit az egykoron dicső Lyndeffből meghagytak szabadnak, megvetett kutyái lettünk a sötétképü uraknak. Igaz, amint azt hallottam, Herno, régi ellenlábasunk sokkal rosszabbul járt, mert az elmúlt években az utolsó fáig felperzselték a varun ördögök. Szóval Nogoiman, atyai jó barátom azt mondta, hogy amióta a varunokkal lepaktált a császári ház – akik már csak a nevükben császáriak –, az ősök elvesztették a megbecsülést, s talán emiatt, de az erejük is elhagyta őket. Úgy ki lehet forgatni az Atyák Napját, mint egy rossz köpenyeget. Régen az álmok által kiválasztottak vagy az utódaik egytől-egyig hősei lettek a birodalomnak. Ma meg ostoba szórakozássá tették az elpuhult tibrizi nemesek, akik együtt szürcsö-lík az ópiumpipát a varun zsoldoskapitányokkal. Gladiátorokat, zsoldoskatonákat, vagy ügyesebb rabszolgáikat küldték maguk helyett a citadellába. De mit is mondok! Dehogy maguk helyett, hiszen nyakam rá, hogy nem is álmodtak. Túl öregek hozzá, no meg az sem fordulhatna elő, hogy az ősök szelleme minden újévkor ugyanazokat a nemeseket keresse meg. Mert ez lett mára a Wimhenas- sage-nordothel dicső hagyományából: évente megrendezett pikáns gladiátorviadal, ahol nem csupán egymás ellen küzdenek a béren-cek, hanem a citadella Rémei ellen is. Közben az emelvény előtt piros-tarka egyenruhás dobosok sorakoztak fel, majd pergő dobolásba kezdtek. Az emelvény ennek ellenére nagyon lassan csendesedett el. Jómagam nem foglalkoztam többet a fent ülőkkel, visszafordultam a bajnokokhoz, hogy még egyszer megnézzem magamnak azt a féltucatnyi harcost, aki komolyabb ellenfelem lehetne. Szememet a nyers erő nem csapta be, viszont a nyugodt ragadozómozgást, az ízületekben nyugvó robbanékonyságot nem felejtettem el. Nogoiman előre figyelmeztetett: már nem csupán a citadella Rémeit kell legyőzni, hanem az urak bajnokait is. Már nem a részvétel a fontos, hanem a győzelem. A régi időkben mindenki győztes volt, aki másnap hajnalban élve, megdicsőülten kilépett a citadella kapuján. Ma új szabályok élnek. Csak a legjobbak maradhatnak. A dobpergés hirtelen véget ért. Egy mélylila bársony köntöst viselő öregember állt előttünk a márványköveken. Rövidre nyírt haja ezüstösen csillogott, ráncos arcából sütött a tapasztalat és a feltétlen hit. Egy pap. Eres kezén még ott csillogtak a szenteltvíz cseppjei, csupán az imént mosakodott be szent feladatához. Mihelyt észrevettem, térdet hajtottam előtte. Amikor felegyenesedtem, láttam, hogy csak néhányan követték a példám, többen álltak kihívón szétvetett lábbal, mint roggyantott térddel. A pap egyetlen arcvonása sem árulta el, hogy észrevette-e vagy sem. Gondolom, az utóbbi időben hozzászokhatott már a tiszteletlenséghez. Halk, de zengő hangon beszélni kezdett. Ugyan én még a bajnokok közepén is jól hallottam, azt azonban már kötve hiszem, hogy a félhangosan duruzsoló, emelvényen terpeszkedő urak értették, amit mondott. – Az égben lakozók vigyázzák lépteiteket! – kezdte az öreg pap a hagyományos üdvözléssel. – Arctalanul álltok előttem és a megmérettetés előtt, hogy azután az érdemesek visszanyerjék arcukat, s dicsőséget hozzanak nemzetségükre és népükre. Ne feledjétek eztán soha: Kiválasztottak vagytok! Ekkor láttam meg a szemében a keserű, sápadt fényt. Elmondta a szakrális szöveget, ahogy azt a hagyományok megkívánták, de tudta, hogy a bajnokok már rég nem kiválasztottak, és csak a móka kedvéért arctalanok, hogy a gazdáik címerét mutogathassák a maszkon. Ugyan az enyémen is volt címer – anyám hímezte bele a puha bőrbe a nemzetségünk jelét, az ellenség fejét kopjájára tüző vágtató lovast –, de a többiekét valahogy mégis másnak éreztem. Én most senki vagyok, nemzetségemnek-véremnek hordozója. A többiek pedig bajnokok, és címerük gazdáin nagyon is látszik, hogy rettentő büszkék magukra, vagyonukra, nőjükre, vagy a tekintélyes pocakjukra, és sóvárogják a győzelmet. Úgy éreztem, nincs egy sem a bajnokok között, aki valóban Álmodó lett volna. Közben a pap befejezte mondókáját. A Búcsú Szava után azonban intett, hogy még mondani akar valamit. Az emelvényen türelmetlen moraj támadt. – Gyertek elibém bajnokok! – szólt a pap. – Tudom, sokan nem hisztek az ősök szellemében, de áldásom az ő nevükben száll rátok és fegyvereitekre, s bármily felvilágosultak is legyetek, azt el kell ismernetek, hogy most az ő birodalmukba merészkedtek be. Gyertek hát! Egymás után járultak a bajnokok a pap elé. Akik már korábban is kimutatták jelét tiszteletüknek, azok most is térdet hajtva fogadták az áldást, a többiek csak ímmel-ámmal mentek oda. biztos, ami biztos alapon lökték az öreg pap orra alá a kardjukat. Dicséretére legyen mondva, az öreg ezeket éppoly buzgó imával áldotta meg, mint a hívekét. Én hátramaradtam. Természetem a figyelmes szemlélődés, a dolgok megértése. Ezért nem sietek sehová, hiszen nagyon jól tudom, hogy aki elindul, az meg is érkezik. Ezt kivételesen nem Nogoimantól tudom, hanem a nagyapámtól, aki sok-sok évvel ezelőtt egy újévi éjszakán őseinkkel álmodott. .Sajnos sokat nem tanulhattam tőle, mert még apró gyermek voltam, amikor néhány száz vitézével elesett az Indari-szurdok védelmében. És utána már nem volt senki, aki megállíthatta volna a varun áradatot. A pap rám nézett. Már csak én voltam hátra. Kivont karddal elé-térdeltem. A maszkom eltakarta büszke mosolyomat, mert tudtam, hogy az öreg észre fogja venni, hogy én egy kissé más vagyok, és erre rettentő büszke voltam. Azonban az öreg buzgón imádkozott, miközben két ujját a pengén tartotta, és semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna. Miután elmondta kissé hosszúra nyúlt imáját, fejemre tette a kezét, és megszólalt. – Megidéztem az ősök erejét. Csak neked lesz rá szükséged. Ha nem látná szemem az ismeretlen címered, akkor is tudnám, hogy te Álmodó vagy. Kardod öreg, de erős. A szíved fiatal. Vajon az is elég erős? Holnapra kiderül... Ám ha kiderül, bánj magaddal annak megfelelően, fiam... – Jok – feleltem, mert éreztem, hogy a nevemre vár. – Jok vagyok, az Omara nemzetségből. – Jok, az Omara nemzetségből! Neved ismerősen cseng számomra... – mondta halkan, semmibe fúggeszkedő tekintettel. –Mindig tartsd szem előtt a citadella kapuja fölé vésett jelmondatot! "Adj még egy esélyt a halálnak!" Ez volt a vezérfonal a Wimhenassage-nordothel szent rituáléjában, és ez marad az egyetlen igaz út, amíg a citadella áll. Ne tévesszen meg a szavak egyszerű értelme! Mától gyakrabban kell a dolgok mögé tekinteni, mint gondolnád. Az ősök legyenek veled, ifjú Omara! Azzal otthagyott. A dobosok meg sem várták, hogy eltűnjön az árkádok alatt, azonnal rákezdtek pergő ritmusukra, majd néhány kürtös is bekapcsolódott valaki érkeztének hirdetésébe. Már jó ideje tartott a zenebona, és az előzőtől ellentétben nem azért, mert a lelátó nem akart elcsendesedni, ugyanis azok most pisszenetlenül vártak, hanemmert olyan valakit vártak, akinek igen nagy csinnadratta jár. – Őfelsége Rakh Ulejnad-Lynnfriodel, császári herceg! – kiáltotta több torok, amikor egy aranyruhás fiatalember feltűnt az egyik udvarra néző erkélyen, pontosan szemben az emelvénnyel. Arany ruhája úgy szórta a rávetülő napfényt, mintha lángnyelvek borították volna, kezeit nagylelkűen az égnek emelte üdvözlésképpen. A bajnokok és a nemesek hangosan hurráztak, míg a hölgyek aléltan sikoltoztak a gyönyörtől, hogy maga a császári herceg kegyeskedik elindítani az eseményeket. Engem az első percben ugyanúgy elbűvölt a pillanat szépsége, ám e veszett rajongás lassan kijózanított. A császári ház már csak báb a varunok kezében, akkor meg mit rajongjak az egyikük láttán? Miután ezt tisztáztam magammal, azt is észrevettem, hogy őcsászári hercegségének barnább az arca, mintsem hogy a napon való solymászat rovására lehetne írni. Bizony, Rakh herceg vérébe felerészt varun vér vegyült. Császárunk első felesége ugyanis ottani nemzetségből származott. És felőlem, lehet akár a varun király leánya is, bizony megrontotta vérével a császári házat. Ha ugyan volt még azon mit rontani... Nem hiába mondják mifelénk délen: Lyndeffnek bealkonyult. Rakh herceg megint a magasba lökte a karjait, de nem üdvözlésképpen, hanem mert szólni kívánt. A következő pillanatban már csupán egy távoli lónyerítést lehetett hallani meg az emelvény diszkrét recsegését, ahogy megpróbált ellenállni a ránehezedő súlyos testeknek. – Szeretett népünk! – hagyta el a herceg száját az első mondat. Rövid, de annál lelkesebb ováció szakította félbe erőteljes akcentussal kiejtett szavait. – Szeretett népünk! És még egyszer: Szeretett népünk! – Újabb ováció tört ki, gondolom, Rakhnak már hiányzott, azért ismételgette folyton ezt az ócska frázist. – Elérkeztünk a viadal kezdetéhez, a viadaléhoz, amely eldönti, hogy mely nemesúr bajnoka hozza el a győzelem pálmáját, mely házban lesz holnap vigadalom! Bármily ellenszenvesnek is tűnt eddig Rakh, azt azért meg kellett hagynom, hogy legalább őszintén beszél, és nevén nevezi azt, ami. Persze lehet, hogy ez nem őszinteség, hanem cinizmus. Ki tudhatja ezt, egy csecsemőkora óta etikettel gömbölyűre zabáltatott embernél. A városi népek gyakran érthetetlenek az én szememben és kétszeresen igaz ez a palotalakókra. – Ám meg kell mondanunk, hogy bár az utóbbi időben a Rémek egyre számosabbak és erősebbek, nem végeznek jó munkát! – Saját tréfáján egy szösszenetnyit nevetett, amit bátortalanul követtek az emelvényen ülők. Érdekes módon a bajnokok kevésbé találták viccesnek. – Ez részint rossz, mert sok a túlélő, és nem tudjuk eldönteni, ki a győztes, részint meg jó, mert legalább mi is élvezhetünk valamit a versengésből. Ugyanis mától új szabály van érvényben. Eddig mindig szétosztottuk a díjat az összes túlélő között... Azt nem mondta, hogy azért a bajnokok aktívan tevékenykedtek az irányban, hogy minél kevesebbre oszoljon a pénz, de mindenki erre gondolt. Ezt véltem felfedezni a fegyverekre fonódó kezekből. – ...és bizony ez a szokás idejét múlta már. Sajnos, a citadellába nem kísérhetjük el a bajnokokat, ezért látványosabbá kell tenni az Atyák Napjának mulatságait. Halljátok az új szabályt! Midőn holnap hajnalban a citadella túloldalán felbukkannak a bajnokok, pihenhetnek egészen délig. Délben vissza kell térniük ide, ahol meg kell küzdeniük egymással. Eddig a győztes bajnokok jutalma egy erszény volt, melynek tartalma száz arany, illetve a rájuk eső rész. Mától egyvalaki kapja az egész erszényt. Mindezt még szebbé tesz-szük azzal, hogy saját kincstárunkból minden bajnok, aki színünk előtt a mérkőzésen legyőz egy másikat, tíz aranyat kap. Ahány győzelem, annyiszor. A legyőzetett féltől pedig elveheti eddigi győzelmeinek pénzjutalmát! – Annak már úgysem lesz szüksége pénzre... – suttogta valaki mellettem. Szinte halottam, ahogy sistereg a bajnokok agya a nagy számolástól. Az új szabály azt jelenti, hogy a végén az összes pénz egyvalakihez vándorol. Ahogy ezt kiszámolták, eleinte szórványosan, majd egyre többfelől hangos hurrák harsantak. Rakh herceg azonban még nem fejezte be. – Hogy a nemes küzdelmet még izgalmasabbá tegyük, a mérkőző felek minden párviadal előtt sorsot húznak ebből a kártyapakliból. – Felmutatott egy ezüstlapokból álló csomagot, amelyeken valami karcolások lehettek, legalábbis a csillogásuk erre utalt. – Hogy felcsigázzuk a várakozást, elárulhatjuk, hogy az ezüstlapok különféle feltételeket tartalmaznak, amelyeket a bajnokoknak be kell tartaniuk a küzdelem során. Milyen fegyverrel küzdhetnek, hogyan és ehhez hasonlók. Hogy pontosan milyen utasításokat vésettünk rá az ötvösökkel, az majd holnap kiderül. Most már az egész udvar tombolt. A bajnokoknak a pénz ígérete, a nemeseknek a várható látványosság vette el az eszét. Halk szitokszavam saját magam sem hallottam. Ez aztán a Wimhenassage-nordothel végső megcsúfolása. Közönséges gladiátorviadallá mocskolni az ünnep szentségét, s közben a bajnokokat véres koncon marakodó kutyákká silányítani! Ehhez kell a varun vér, te fattyú! Dühös voltam azért is, mert vékony nyakam, mertem volna rátenni, hogy nekem is meg kell küzdeni, és ha nem a pénzért, akkor az életemért. A citadellában nem maradhatok, miután megtaláltam azt, amit a régi bajnokok kerestek, mert a kaput csupán napkeltekor nyitják ki, pontosan egy órára, s aki azalatt nem jön ki, bent marad. Következő kapunyitás egy év múlva. És legyek bármilyen ügyes, bármilyen erős vagy tiszta – bármelyik is kelljen a citadellába –, egy évig nem bírnám ki benn. Ha meg kijövök a kapun, befognak, hogy pihenjek, és rátenném a kardomat, hogy nem engednek el. Mi az, hogy én ki akarnám magam vonni az ö pompás mulatságukból? Hogy én csak az Omara nemzetség nevében vettem részt az Atyák Napján? Kit érdekel? Őnyomorultsága Rakh herceg új szabálya mindenkire vonatkozik. Még akkor is szitkozódtam, amikor kitereltek bennünket az udvarról. Az emelvény mellett nyílt egy hosszú folyosó, annak végében raktuk le a holminkat, no meg ott volt a csónakkikötő, utunk kezdete. A dagadt nemesek lelkesülten ordítoztak bajnokaiknak, azok meg nagy vígan visszaintettek nekik. Mindenki biztos volt a győzelemben, dicsőségben, pénzben. Én viszont csak a halált láttam magam előtt. Akinek még egy esélyt kell adni. Rakh megtette... Senki sem tudta, hogy pontosan mikor épült a citadella. Csak azt tudták, hogy már az Első Skawyn Dúlás előtt is nagyon régi és nagyon romos volt. Egy legenda szerint Lyndeff legnagyobb hősei vesztek bele, akik sárkányokkal csatáztak. Engem a dadám ijesztgetett mindig azzal, hogy ha nem leszek jó kisfiú, elvisznek a sárkányok és megesznek. Azután felnőttem, és kikoptam a mesékből. A dada is meghalt. És most egy olyan hellyel nézek farkasszemet, amelyet állítólag sárkányok romboltak le. Minél közelebb eveztek velünk a csónakosok, annál inkább elhittem. Ahogy ott magasodott az Indari túlpartján, uralva a sziklaszirtet, amelyre építették... hát ki más rombolhatta volna le, mint a mitikus szörnyetegek? A pusztulás után az ősök szellemei lakták a romokat. Akkor még szentélyként használták. Nem sokkal később azonban beköltöztek a Rémek is, és a citadella a Wimhenassage-nordothel szertartásának helyévé vált. Azt ugyan nem lehet tudni, hogy az első Rémek honnan származtak, azt azonban biztosan állították a papok, hogy akik elbuknak a szertartáson, maguk is Rémekké lesznek. És csak azok buktak el, akik nem érdemelték meg az ősök védelmét De mi van, ha már az ősök elhagyták a citadellát? Végül is manapság már nem tisztelik őket, és a Wimhenassage-nordothel szabályait sem tartják be. Már beléphetnek azok is, akik nem Álmodnak, sőt ki is jönnek, mintha az ősök nem ügyelnének a dolgok rendjére. Ha már csak a Rémek lakják a romokat, akkor... mi értelme? Nem gondoltam végig e szomorú kérdést. Homlokom a hűs kardgombhoz nyomtam, és imádkozni kezdtem az ősökhöz és az égiekhez. Nem a segítségüket kértem. Csupán azt, hogy adjanak értelmet a Wimhenassage-nordothel szertartásának, mint a régi bajnokoknak, mint a nagyapámnak. Hogy ne csupán azért küzdjek a Rémekkel, hogy majd utána kiszolgáljam a dekadens urak nyálcsorgató vérvágyát. Már nem akartam hős lenni. Bevallom, első gondolatom az volt, miután újév másnapján felébredtem, hogy nagy harcos leszek, és megszabadítom az országot az elnyomóktól, vagy ha én nem, akkor az utódaim, és az Omara nemzetség ismét teljesítheti kötelességét. De most, hogy saját bőrömön éreztem, mivé lett Tibriz. mivé lettek a hagyományok és az erkölcs, már csak abban reménykedtem, hogy legalább nekem megadatik tettem értelme. Bal kezem mutató – és középső ujját – az áldásosztókat, ahogy a papok nevezik e kettőst – bemártottam az Indari vizébe. Majd egy féltenyérnyit kivontam a kardomat a hüvelyéből, és ujjaimat végighúztam az élén. Vér és víz keverékét itta be a kardhüvely bársonyborítása, és megfogadtam – nemzetségem vérére és népem vizére –, hogy ha csak egyetlen ősi szellem is lakozik a citadellában, megkeresem, s ha nem találok rá, saját magam ítélkezem bukásom felett. Nem jövök ki többé. A rőt napkorong megérintette a vitorlások árbocát. Nemsokára mégnyílik előttünk a citadella kapuja, amely fölé bevésték az ősi jelmondatot. ADJ MÉG EGY ESÉLYT A HALÁLNAK! Az utóbbi órákat egy kicsiny téren töltöttük, amely a citadella és a folyó közé ékelődött. Csónakjaink visszatértek, csak az maradt itt. amelyik majd a papot – egy másikat, az áldásosztónál fiatalabbat –visszaviszi a palotába. Ez a pap fogja kinyitni nekünk a hatalmas mattacél kapuszámyat, aki éppen most végzett a kulcs megszentelé-sével. Hatalmas bronzkulcs volt, és bár csupán évente kétszer használták – egyszer, amikor megnyitották ezt a kaput, meg másnap, amikor kinyitották a túlfelén az acélmonstrum párját –, mégis mézsárgára fényesedett a karikája, mutatván, hogy ősidőktől fogva használják. A bajnokok közül néhányan a felszerelésüket vizsgálták, mások a fegyverüket élezték. Nekem egyikkel sem volt gondom. Még otthon átvizsgáltam a holmimat, Nogoiman segített összekészülni, és azóta érdemleges változás nem esett rajta. Benne volt a köteg fáklya, a tüzszerszám, a kötözőszer és egy marék hamu a családi oltárról, szépen varrott börzacskóba helyezve. "Több nem is kell!" – mondta Nogoiman, és én először nem nagyon akartam hinni neki, de most beláttam, hogy mégis igaza van. Mások egy fél szatócsboltot hoztak magukkal meg egy egész hentesüzletet. Én utoljára reggel ettem, igaz bőséggel, de most már nem kívántam az ételt. És tudtam, hogy másnapig nem is fog hiányozni. Egyedül a kulacsomat töltöttem meg az Indari vizével. Nem volt olyan tiszta, mint az otthoni folyók, de szükségemben ez is megteszi. A kardomat ugyancsak nem kellett pátyolgatni. Miiwekh kovácsszerzetesei készítették annak idején a nagyapámnak, a kolostor akkori igumenje, apátja edzette. A nagyapám akkor viselte először, amikor belépett ezen a kapun, ahol most én is állok. Azután végigharcolta vele a varun háborút, s a fegyver hűen szolgálta. Az utolsó csatáján is vele volt, akkor szerezte egyetlen sérülését, a keresztvasára egy mély vágást. Hasonlóan erős, mágikus fegyverrel találkozhatott. Mert a nagyapám kardja magában hordozta a szakrális mágiát, mint néhány azok közül, melyek Miiwekhben születtek. Az Indari-szurdok csatáját követően sokáig nem láttuk a kardot, míg egy napon visszatért hozzánk. Egy halott varun zsoldost találtak az egyik falunk határában. A nyomok hűen beszámoltak a történtekről: valamitől megbokrosodott a varun lova, levetette a nyeregből, és az beleesett a kardjába. Ebbe a kardba. Amikor a parasztok elhozták hozzánk a holttestet, apám sírva ismerte fel a kardot. A következő év – melyet apám már nem ért meg – első éjszakán a nagyapámmal álmodtam. Csak ültem, a hátamat melengettem az egyre lejjebb kúszó Nappal, és nem gondoltam semmire. Ezt a szerzetesektől tanultam. Kizárni a fényt, a hangot, a szagokat, kizárni a gondolatokat. Kiüresedni. Engem csak pihentetett ez a rituálé, de a szerzetesek elérnek egy állapotot, amikor valami megszületik ebben a semmiben. Sosem beszélnek róla, hogy milyen az, nevet sem adnak neki. De utána nagyon megváltoznak, s állandó mosoly ül az arcukon. Nem hallottam az ajtó nyikorgását sem, csupán arra riadtam, hogy egy kéz megérinti a vállamat. Felpattant a szemem, és a következő pillanatban eljutott fülembe a készülődő bajnokok zaja. Az ajtó megnyílt, a pap fennhangon zsolozsmázott, az emberek az ajtó előtt tolongtak. Senki sem akart még bemenni. A nyúlánk bajnok, aki megérintett, egyike volt annak a néhánynak, akiket figyeltem. A palotatéren, a sarkain guggolva olybá tűnt, mintha aludna, csak amikor jobban megnéztem, vettem észre, hogy a szeme nagyon is eleven. Figyelt, mint én. Azután, amikor a nemesek fel-özönlöttek az emelvényre, úgy pattant fel, mint az összenyomott acélrugó. Pedig abban a telitatpas guggolásban a legedzettebb atléta is jócskán elzsibbadt volna. Címerén fehér mezőben szárnyaló arany lovagkard volt, ő maga azonban koszhri stílusban enyhén görbülő szablyát viselt. Az álarc mögül sűrű csigákban előbuggyanó hosszú haja is arra utalt, hogy a bajnok az emír országában, Koszhrában született. Csak egy pillanatra bírtam elkapni a maszk mögé rejtett pillantását, máris hátat fordított nekem, és átvágott a kapu előtt nyüzsgő tömegen. Elsőként ment be. A többiek így is csak óvatosan követték. Bár még a Nap jó fényt adott, néhány fáklya máris a magasba emelkedett. Én lemaradtam, ahogy szoktam. A kapu a hátamnak verődve csapódott be, a fiatal papocska kissé buzgó volt a záró ceremóniát illetően. Nincsen szó, amellyel leírhatnám a citadella komor fenségét. A hatalmas, durván megmunkált kőtömböket a ma embere nem bírta volna egymásra halmozni, nemhogy erős falat építeni belőlük. Az ezredévek nyomtalanul múltak el rajtuk, és bár a citadellát romnak nevezik, mégsem volt az. Csupán régen, rettentő régen lakatlan. A kapu mögött egy apró tér nyílott, melyeket a külső falnál alacsonyabb, kerek tornyok szegélyeztek. A tornyok között szűk átjárók sötétlettek, szám szerint tizenkettő – most tűntek el mélyükön az első bajnokok. Magamban mosolyogtam, amikor azonosítottam a címereket. Nem tévedtem a palotatéren, jól láttam, kik azok, akik érnek is valamit a bajnokok között. A maradék, vagy negyven bajnok egy csomóba verődött, és egy erős hangú társukat hallgatták. Eleinte nem törődtem velük, mert teljesen elteltem a hely szellemével, és ujjaimmal az egymásra rótt köveket simogattam. A csontjaimba sugárzott vénségük és az a tudat, hogy ezen a helyen ők, az óriási szürke kövek az urak. A halandók és a dolgok fölött éppúgy, mint az idő folyama fölött. Óhatatlanul is bocsánatot kértem, hogy zavarni merészelem álmukat, és néma, megilletődött imával kértem magamrajó szándékú figyelmüket. Kisvártatva hangos helyeslés jutott a fülembe a bajnokok felől. Nagy nehezen elszakadtam a kövektől, és közelebb mentem; kezdett érdekélni, mi ez a nagy egyetértés. – Hiszen ismertek! – döngette meg a mellét a középpontban álló drabális fickó, sárkányos címerrel. Sokan bólintottak. Biztos ismerték. – Tudjátok, hogy magam felé hajlik a kezem. Na. ahogy mondtam, egyszerű számolás az egész. Minél többen megyünk ki holnap, annál több a tíz arany, amit a küzdelmekért szétosztanak-. Annál több üti a győztes markát... – Gondolod, hogy te leszel az? – vetette közbe gúnyosan valaki a tömegből. – Nem mondtam semmi ilyesmit! – vágta rá azonnal a másik. – De ha nem is győzhetek le mindenkit a holnapi viadalon, inkább egy bajtársam kezétől haljak meg, mintsem egy Rém marcangoljon szét! Szavaira az előttem álló bajnok tarkóján felborzolódott a szőr. A sárkányos tovább folytatta. – Nem csinálok, segget a számból, ha megismétlem még egyszer az ajánlatomat. Maradjunk együtt! Könnyebb úgy a Rémek ellen védekezni, és többen leszünk holnap. – Tiszta sor! Kettős haszon! Csináljuk! – hallatszott innen is, onnan is. Magamban igazat adtam nekik, valóban jó terv. Majdnem minden szempontból. Csendben hátat fordítottam a társaságnak, és elindultam egy találomra kiválasztott átjáró felé. – Hé, te! Idegen! – kiáltott utánam valaki, mielőtt még eltűnhettem volna a terecskéről. Lassan feléjük fordultam, sokkal vontatottabban, mint normálisan, hogy lássák, nem ijedtem meg a figyelmüktől. – Még nem láttuk Tibrizben a címered! Kit szolgálsz? – kérdezte a sárkányos. Nem jöttek közelebb, én sem mozdultam, így átkiabált hozzám a téren. – Fontos az? – kérdeztem a kérdésre. A sárkányos egy pillanatra meghökkent, majd erőltetett röhögésben tört ki. Páran vele tartottak. – Tetszik nekem ez a fickó! – harsogta a sárkányos, miután kiröhögte magát. – Hát persze, hogy nem fontos! Csak az a lényeg, hogy kikerüljünk innen, és felmarkoljuk a pénzt! Te nem tartasz velünk? – Nem hiszem, hogy én lennék a győztes Rakh versenyén – válaszoltam. – Na és?! A viadal csak délben kezdődik, mi meg már kint leszünk reggel. Hallottad, addig pihenünk! Én a magam részéről megmondom a gazdámnak, hogy akkor pihenek a legjobban, ha közben hentereghetek egy kicsit. Mivel tudja, hogy győzök, biztosan hozzám vágja néhány megunt lotyóját! Vagy te nem akarsz kettyin-teni, mielőtt meghalsz? Inkább felzabáitatod magad a Rémekkel? Mondókáját fantáziadús röhögés kísérte, ahogy egyre többeket győzött meg az igaza felől. Csupán a győzelmét firtatták néhány keresetlen szóval, de ez meg őt nem zavarta. – Na, mi lesz? – kérdezte. Nem akartam nekik előadást tartani arról, hogy mit jelent számomra a Wimhenassage-nordothel. Meg sem értették volna. Ehelyett csak annyit mondtam: – Egymagamban jobban el tudok bújni a Rémek elől. Azt, hogy a sárkányos bolondnak titulált engem és a felmenőimet, már a sikátorban hallottam. Az első Rém egy jó óra múltán rontott rám. Jobban mondva zuhant. Már teljesen besötétedett, kénytelen voltam fáklyát gyújtani. A könnyű hátizsákot a vállamon vetettem át, kardom a hüvelyében nyugodott. így legalább az egyik kezem szabad volt. Akkor meghallottam a csikordulást, magasan a fejem felett. Messze eltartottam a fáklyát, és felnéztem a szűk sikátorban. Egy sötét tömeg takarta el előlem a csillagokat. Mielőtt még kivonhattam volna a fegyverem, vagy akárcsak a magasba lendíthettem volna a fáklyát, a Rém rám vetette magát. Vércseszerü vijjogása egy pillanatra megdermesztette bennem a lelket, de rögvest kiszakítottam magam a rettegés rám fonódó hálójából, és mégiscsak felé csaptam a fáklyával. A Rém rikoltott, a fáklya kialudt, én pedig ordítottam a bal karomba hasító fájdalomtól. Nem értem rá babusgatni magamat, a Rém a nyakamba kapaszkodott, dögletes kipárolgása csípte a szemem, és nekem az életemért kellett küzdenem. Őrjöngve téptem, ahol értem, s a Rém, nem emberi hangon sikoltozva valamelyik éles testrészével marcangolta a ruhámat. Csak a zekém alatt hordott sodronying tartóztatta fel valamennyire, ám az ütései így is olyannak hatottak, mint egy sorozat lórúgás. Az ellen pedig nem véd a sodronying. Lassacskán azonban elkezdtem érezni ellenfelemet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármit is láttam, mert olyan sötét volt, mint az üst fenekén, ahhoz nem lehetett hozzászokni. Talán a testem látott a szemeim helyett, vagy a szellemem, mindenesetre kivettem a rajtam csimpaszkodó Rém formáját. Olyan volt, mint egy behemót, torz denevér; lebernyeg nélküli, vékony, de erős karjai görbe karmokban végződtek, amivel megkapaszkodott a sodronying szemei között, miközben csökött lábaival az övemre taposott. Nagy, kerek feje volt és a pofája helyén éles, gonoszul fogazott csőr meredezett, azzal csépelt. Mivel a jobb kezemet teljesen beszorította a falhoz, hogy mozdítani sem tudtam, sérült balommal csatároztam, de csomós szőrének tépkedésén kívül nagyobb kárt nem tudtam okozni rajta. Azonban amint láttam, miféle szörnyeteggel küzdők, felnyúltam, és egy hirtelen mozdulattal elkaptam a bestia csőrét. Hálát adtam az öcsémnek, akivel gyermekkorom nyarain légyfogásban versenyeztünk. Az adta a kellő gyorsaságot most is. Bár a Rém csőrén a hegyes fogak beleálltak a tenyerembe, nem engedtem el. Az életem múlott azon, hogy megtartsam a fogást. Lassan hátrafeszítettem a Rém fejét. Hihetetlen, hogy mekkora erő szorult abba a vékony nyakba. Ütései nyomán sajgó bordáim is jelezték, mire számítsak. Minél inkább ívbe hajtottam a Rém nyakát, annál inkább mentesültem testének préselő nyomása alól, mígnem ki tudtam szabadítani leszorított jobbomat. Már tudtam, hogy győzök. Két kézre markoltam az ocsmány csőrt, és addig feszítettem, fordítgattam, amíg a dög el nem eresztett a kannáival. Abban a pillanatban olyasformán rántottam egyet a csőrén, mintha ostornyél volna, a Rém teste pedig az ostor. A rándulás hulláma végigszaladt a Rém gerincén, és a reccsené-sekből ítélve több helyen pozdorjává zúzta a csigolyákat. Meggyújtottam a fáklyát, és nekitámasztottam a Rém moccanatlan testének. Most az egyszer jóra is használhatta a karmait: abba akasztottam a fáklya nyelének végét. Nem nézegettem sokáig. Ép-. pen olyan volt, amilyennek azt az imént megláttam. Közben le- akasztottam az övemről a kulacsot, és egy korty vizet a számba vettem. Nem nyeltem le, csak hagytam, hogy lemossa az ijedelem ízét, és jól elkeveredjen a nyálammal, majd óvatosan ráfolyattam a sebemre. Szerencsére közel sem bizonyult olyan súlyosnak, mint azt a fájdalom alapján hittem. Csak az egyik karma talált utat a zeke ujja alá, az hasított bele a bőrbe – igaz húsig. A nyálas víz kellemesen hűsítette az égő sebet, és ha igaz, amit a szerzetesek mondanak, akkor meg is védte a fertőzésektől. Ha mégsem, akkor majd egy felcser fűrésze fog leápolni... amennyiben túlélem az éjszakát. Mire a napon fehérített gyolcsot rátekertem a sebre és a vérzés is elállt, kipihentem a küzdelem fáradtságát is. Feltápászkodtam, és folytattam utam. Az atyák szellemét kerestem. De eltévedtem. Hogyan lehet eltévedni egy olyan helyen, ahol még sosem jártál? Nogoiman azt szokta mondogatni, hogy aki nem akarja tudni, hogy éppen merre jár, az sosem tévedhet el. Tévedett. Talán egyszer majd el tudom neki mondani. Nem voltam kíváncsi rá, hogy a citadella mely részében vagyok, mert a szempontomból bármelyik rész egyformán megfelelt. De a girbegurba utcák, szűk ajtajú házak, apró terecskék olyan rendben vagy inkább rendetlenségben követték egymást, hogy kezdtem azt hinni, körbe-körbe járok. Amint ezt az észrevételem, megpróbáltam a megfigyeléseimmel alátámasztani vagy megcáfolni, hirtelen rám tört az az érzés, hogy eltévedtem. Körbejárok, vagy sem? Ott keresgélek, ahol egyszer már voltam? Nagyon sokszor éreztem a múlt jelenlétét. Kézzelfoghatóan sugárzott a falakból, ott bujkált a fáklyám vetette árnyakban. Furcsa, délibábszerü képeket is láttam, mintha a magány játszana velem: gyönyörű nőket ismeretlen ruhákban, mezítláb szaladgáló gyermekeket, nyugodt és büszke férfiakat, néha karcsú fegyvereseket. Mindig a szemem zugában tűntek fel, és amint odapillantottam, semmivé foszlottak. Olykor úgy tűnt, mintha saját lépteim mellett másokat is hallanék, de ahogy jobban füleltem a zajokra, azok rendre elcsendesedtek. Ezek a látomások – mert kénytelen vagyok annak vélni őket – minden különösségük ellenére megnyugtattak, mintha azt mondanák: most minden rendben van, a Rémek távol maradnak. Voltak azonban fertőzött területek is, ahol félelemmel eltelve siettem át, s gonosz dolgok jelenléte ivódott a csontjaimba. Fekete, olajos felszínű pocsolyák terültek el a fala mellett, dögletes bűzt árasztva magukból. A levegő mintha sűrűbb lett volna, szürke és nehéz, nem engedte át magán a fáklyám árva fényét. Ezek a helyek gyűlöltek engem, mert megzavartam évszázadok óta zavartalan nyugalmukat, ki akartak vetni magukból, és amilyen nehezen tudtam közelíteni feléjük, olyan könnyen ment a távozás. Sok ilyen helynek lehetett kapcsolata a Rémekkel, de bizonyára akadt olyan is, amely csupán ősöreg és magányos volt, ebből fakadt a mai dolgok és minden élő iránti feneketlen gyűlölete. Később egy oszlopsoros ház előtt mentem el. Ilyet – vagy ezt? -már többször láttam az elmúlt órák során. Mivel egyébként ís fáradt voltam, beléptem a oszlopok közé, hogy pihenjek egy kicsit. így fáklyám gyér fénye – ez volt a harmadik, amióta besötétedett – bevilágította az eddig árnyékba burkolódzó részleteket: az oszlopok mélyén rejtőzködő ház mozaikdíszes falát és a tátongó bejáratot. A mozaik szépséget és megnyugvást sugárzott magából, bár geometrikus mintázatát nehezen értelmezhetné bárki is. Sugallatára beléptem a sötéten ásító ajtónyíláson. Az első házba a citadella területén. Egy tágas helységben találtam magam, jobbról, balról és szemben ajtók nyíltak. Azaz csupán a helyük, mert maga az ajtó innen is hiányzott, akár csak a bejáratról. Hamar bejártam a házat. Az összes helység üres volt, kivéve a szemből nyílót, ahol pontosan középen egy alacsony, kanyargós mintájúra faragott kerek követ találtam. Olyan volt, mint egy dupla vastag, díszes malomkő. A kő közepére öklömnyi lyukat mélyítettek az ismeretlen kezek. Rábukkantam egy ősi házi oltárra. Azonnal felismertein a füstszimbólumokról és az öklömnyi lyukról. Ugyan az otthoni oltárhamut talizmánként hoztam magammal, most mégis elővettem. A finom bőrzacskóval együtt a lyukba helyeztem, és az oltárkő előtt térdelve elmondtam egy imát. Anyám kezemunkája, házunk oltárának hamva és őszinte imádságom szolgáltak tisztelgésül az ősök szellemének. Választ nem kaptam, de nem is vártam. Hajnalig még sok idő fog eltelni, s addig megkapom. Vagy nem... Akkor pedig adok még egy esélyt a halálnak. Az ima után meditálva pihentem, hátamat a falaknak támasztva. Nem távolodtam el a valós világtól a szükséges módon, mert nem akartam, hogy egy erre kószáló Rém meglepjen, bármily kicsiny esélyt adtam is annak, hogy bemer jönni egy oltárral megszentelt házba. De az ördög nem alszik, szokta mondogatni Nogoiman. A rövid pihenés így is felüdített. Búcsúzóul megöleltem az egyik oszlopot, így köszönve meg a ház barátságos vendégszeretetét. Még javában ölelkeztem az oszloppal, amikor léptek zaja ütötte meg a fülemet. Óvatosan beljebb húzódtam, de arra már nem jutott időm, hogy a fáklyát is eloltsam. Rám kiáltottak. – Gyere elő, te féreg! Nem bírsz meglepni! Az egyik ragadozóléptü bajnok volt az. A maszkját már rég levette, de megismertem a címere nélkül is. Csatabárdot csak egyikük viselt.' – Nem akarlak bántani! – emeltem fel a jobb tenyerem, miközben kiléptem az oszlopok takarásából. – Csupán pihenni húzódtam be ide. A bajnok bizalmatlanul méregetett. Ő nem volt már velünk, amikor a sárkányos előadta az ötletét, s látszott rajta, hogy akármit mondok is, nem fog megbízni bennem. Csatabárdját lazán lógatta maga mellett, hogy bármelyik pillanatban belém vághassa. A fegyverről a kövezetre csepegő zöldes trutymó jelezte, hogy ma már eredményesen forgatta. – Nem akarlak bántani! – szóltam még egyszer. Mivel néhány bajnokot többre tartottam a társainál, s ez is közéjük tartozott, úgy véltem, lehetek őszinte. Legfeljebb bolondnak néz, hogy itt vagyok, de megért. – Az ősök szellemét keresem. Álmodó vagyok. A bajnok összeszűkült szemekkel méregetett. – Azt látom a címereden, hogy nem tibrizi uraságot szolgálsz... és a messziről jött ember sokat mondhat, miközben keveset szól. Úgyhogy gyorsan kapd le magadról azt a maszkot, hadd lássam, becsületes-e a pofád? Megráztam a fejem. Nem lehet, még nincs arcom. Valamiképpen itt kell elnyernem, így szól a rítus. Azt, hogy mi módon tegyem, nem árulja el. Majd itt eldől. Állítólag tudni fogom. – Hajnalban, ha még látjuk egymást, megmutatom magam –válaszoltam. – így szól a törvény, és ezt nem Rakh találta ki. A bajnok elnevette magát, és maga elé köpött a császári herceg neve hallatán: – Szóval ezért nem akarsz bántani, a patkány Rakh pénze kell neked! – Félreértesz, bajnok – válaszoltam. – Nincs az a pénz, amiért eladnám az arcomat. A másik közelebb lépett. – Lehet valami abban, amit mondasz... Talán tényleg nem akarsz megölni. De honnan tudod, hogy én sem? Az utolsó szavakat már üvöltötte, miközben a nyálkás csatabárd felém száguldott. Az mentett csak meg, hogy nem bíztam meg teljesen benne, és izmainak első rándulására beugrottam az oszlop mögé, így is szinte az orrom előtt találkozott az acél és a kő. Amíg a bajnok megfékezte lendületét, nekem sikerült hátratáncolnom, és kirántanom a kardomat. Sajnáltam ugyan összemérni egy mindent összezúzó csatabárddal, de most az életem volt a tét. A bajnok nem keltett csalódást. Már rajtam is volt. Egy pillanatra, belém villant, hogy legalább az ő esetében tévedhettem volna, bár ne lenne ilyen jó, aztán már nem maradt időm gondolkodni. Csapás csapást követett olyan sebességgel, hogy közönséges ember a nádpálcát nem bírná így suhogtatni. Egy ideig bírtam szusszal, és elugráltam előle, de nemsokára rá kellett jönnöm, hogy az ő erejével párosult ügyessége hamarosan kifáraszt, és akkor hibázni fogok. Támadnom kellett. Amit elgondolni könnyebb volt, mint véghezvinni. A bajnok ugyan motollaként hadonászott a fegyverével, de volt benne rendszer. Egyre hátrébb szorított, ugyanakkor levédte magát a szélről jövő támadásokkal szemben. Középütt pedig ott suhogott a csatabárd. Megpróbálkoztam egy fejcsellel, amelynek a végén tökéletes szúrást lehet bevinni az ellenfél kulccsontja alá. Egy másik karddal szemben talán bejött volna. így azonban hatalmas fegyverével majdnem sikerült telibe kapnia a vállamat. Annyit azonban elértem, hogy a bajnok visszafogott a lendületén. Várt. Minden mozdulatával azt leste, hogy mikor rontom el valamelyik támadásom. Én is nagyon óvatossá váltam. Nem akartam hibázni. Nem tudom meddig bírtam a tempót, amikor megéreztem, hogy rohamosan fáradok. Ha nem pihentem volna az oltárnál, már régen kiterültem volna, ám így sem sok hiányzott. A bajnok fogsora farkasvigyorba merevedett. Látta rajtam a kimerültséget. Erőm végső tartalékaiból ellentámadásba kezdtem. Érzékelhetetlenül cikázott a kardom, miközben nem törődtem többé a csatabárddal. Most ő kényszerült hátraugrálni. De nem sokáig bírta. Felüvöltött, és lecsapott rám, felülről lefelé, ahogy a hóhér nyesi le az áldozata fejét. Kétségbeesetten tartottam ellent kardommal. A két fém először a csata folyamán összetalálkozott. Valami repült felém, és mellbe vágott. Tüdőmből kiszaladt az összes levegő, és egy görcsös mozdulattal a bajnok felé szúrtam, aki közben becselezte magát a bal hónom alá, hogy kihasználva pillanatnyi kihagyásom, átszaladjon alatta, és hátulról öljön meg. Utána szúrtam, és el is találtam, de kirántotta a kezemből a fegyvert. Még mindig levegő után nyeldekel-ve vártam a véget, amikor a bajnok ahelyett, hogy görnyedt futásából felegyenesedett volna, hogy végezzen velem, néhány tántorgó lépéssel tovább szalad, majd fejjel előre a kövezetre zuhant. Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy valójában mi történt abban a szívdobbanásnyi pillanatban. A bajnok minden erejét beleadta abba a csapásba, és tudta, hogy nem állíthatom meg. Igaza volt. Azonban a kardom, amikor a fegyverek összeakaszkodtak, úgy vágta ketté a csatabárd fejét, mintha az viaszból lett volna. A nehéz acél felső kétharmada, amelynek a koponyámat kellett volna széthasítania, a mellkasomnak csapódott, az szorította ki belőlem a szuszt. A bajnokot, miközben a fegyvere maradéka ellenállás nélkül suhant tovább, magával rántotta az emberfeletti lendület. Ezt véltem én átbújós cselnek. És amikor félig vakon felé döftem, a tarkóján szaladt be az acél, majd a szájpadlását átütve, az orrnyergén bukkant elő. Nem csoda, hogy kirántotta a markolatot elgyengült kezemből. Kardom pengéjén nyoma sem volt a csatabárdnak. Földre borulva adtam hálát Miiwekh kovács-szerzeteseinek. – Jól csináltad, kölyök! Érdes hang riasztott fel hálámból. Kardomat magam elé tartva fordultam a hang felé. A magas alak a halott bajnok eldobott fáklyája felett állt. Hogy Rém, azt az első pillanatban láttam. Ugyanis a hóna alatt tartotta a fejét. – Tévedsz, ha azt hiszed, hogy Rém vagyok – mondta. – A Rémek nem beszélnek, csak ölnek. Én nem ölök. Beszélek. És ami azt illeti, látok is; egyet s mást. Láttam a harcot, nagyszerű voltál! De láttam azt is, hogy mit csináltál a házban. Te egy Álmodó vagy! Áhítatosan bólintottam. Hogy tévedhettem akkorát, hogy Rémnek néztem egy ős elgyötört szellemét! – Á, látom, már rájöttél, hogy ki vagyok. Bizony, engem kerestél. Őseid szelleme vagyok. Elnyerted a jogot, hogy találkozz velem. De ez még kevés! – Emelte fel a kezét látván mosolyomat. – Más szellemek figyelmét is ki kell érdemelned! – Hogyan? – kérdeztem, és hangom elárulta, hogy bármi légyen is a feltétel, én teljesíteni fogom. – Kövesd a mondást! – "Adj még egy esélyt a halálnak!" – idéztem, mint egy ima sorát. – Pontosan! – Az ős feje elmosolyodott a, hóna alatt. – Látom, nem csupán ügyes vagy, de az eszed is vág. Én úgy veszem észre, hogy te leszel idén a Kiválasztott... A Kiválasztott? – Mert a halál mindig éhes, mindig szomjas. Táplálni kell, ahogy most is tetted. De nem ezért leszel te a Kiválasztott. Tiszta a szived, és ez a szív az, amely megkülönbözteti a halál tökéletes szolgáját a mészárosoktól, mint az ott. – Bökött szabad kezével a bajnok teteme felé. Nekem közben szavak visszhangoztak a fejemben. Kiválasztott, halál szolgája, tiszta szív. Ez lenne hát, amit kerestem. A Wimhenassage-nordothel értelme?! – Meg kell ölnöm...? – kezdtem a kérdést. – ...mindet! – fejezte be helyettem az ős. A bajnok teteme mellett térdeltem, kezemben a kard még az ős felé mutatott, miközben ő közeledett felém, s mozdulatai szemernyi kétséget sem hagytak afelől, hogy meg kíván áldani, midőn utamra bocsát. – Ne feledd a halál esélyét, fiam! Mert az ősök kegyeit csak a legjobb nyerheti el. Odaért mellém, kezét a fejemre helyezte. Reszketett a meztelen penge a kezemben. – Ne feledd! Csak egy maradhat! Döftem. Alulról felfelé. A köldökénél hatolt be a kard, és a levágott feje helyén bukkant ki. Közben fellöktem magam a földről, és magamhoz rántottam a markolatot. A penge zöldes nyáktól kísérve hasította fel a beleket, repesztette el a hasfalat, metszette ketté a tüdőt és a szegycsontot. A levágott fej nem gurult messzire, még a fáklya fénykörén belül a koponyatetőre fordulva megállapodott. Bár az ajkai még mozogtak, a fordított arc csupán néma kérdést sugárzott rám. – A Rémek a bukott bajnokokból lesznek! – Hangosan mondtam, mert fájt, hogy egy álom összetört, s cserepei mögött egy Rém kukucskált. Szavaim legalább némi gyógyírt hoztak háborgó lel-kemre. – Csupán egy bukott bajnok veszi szájára az új idők jelszavát! "Csak egy maradhat..." Egy Rém ki tudja úgy forgatni a régi idők szellemét, hogy az az ellenkezőjét jelentse! De a halál esélye nem a halál táplálása! Dühömben könnyezve odarohantam az elgurult fejhez, és belerúgtam. Undorító reccsenéssel tört össze egy lépcsősoron. Még utána üvöltöttem néhány szitokszót, de sajnos, dühömnek nem csupán az adott tápot, hogy becsapott. Magam sem hittem teljesen utolsó mondatom igazában. A halott bajnokot behúztam az oszlopcsarnokos házba, abba a terembe, ahol az oltárhamvat hagytam. Tagjait elrendeztem, összeroncsolt arcára ráfektettem a maszkját. A fiókáit önvérével tápláló pelikán címerének tulajdonosa már nem fog vigasságot rendezni házában. Miután a házban végeztem, az álnok Rém maradványaira rá sem pillantva odébb álltam. Futva hagytam el az utcát, magasra emelt fáklyám szikrákat köpött a levegőbe. Sokáig, talán egy fertályóráig futottam. Erőmet visszaadta a csalódottság és a bizonytalanság. Hittem a Wimhenassage-nordothelben, de ez a hit már nem a régi volt. És hajnalig vissza kellett szereznem a régit. Halálhörgésre és sebesültek nyögéseire figyeltem fel, pedig alig neszezték túl saját lélegzetvételemet. Az egyik oldalra nyíló utca végében sárgás fáklyafényt pillantottam meg. Arra vettem az irányt. Ahogy közeledtem, és egyre inkább kinyílt előttem az utca, mindinkább beláttam a küzdelem helyszínét. Kéttucatnyi bajnok hevert ott véres összevisszaságban. A sárkányos csapata. Gyorsan körbepillantottam, és láttam, hogy több mint a fele halott már. Lehajoltam az első utamba kerülőhöz, akinek még mozgott a mellkasa. A szerencsétlen reszkető kézzel tartotta azt a véres valamit, ami az inge alól türemkedett elő. Arca még a gyenge fáklyafényben is sápadt-szürkének tetszett, mint az elhamvadt faszén. – Ne ijedj meg, testvér! – szóltam hozzá, amikor mellétérdeltem, és megérintettem a vállát. A sebesült rám nyitotta az egyik szemét – a másikat letapasztotta véres haja – és arca kisimult egy pillanatra, amíg a következő fájdalomhullám össze nem rántotta ismét. – Te vagy az, Idegen! Megismertem. Ő volt az, akinek a tarkóján felborzolódott a szőr, midőn a sárkányos a Rémeket emlegette. És a Rémek utolérték. – Ne beszélj! Adok vizet. – Ne... nem kell. Nemsoká ihatok eleget... Nem hallgattam rá, a kulacsomból pár csepp vízzel benevesítettem az ajkait. Többet nem tehettem érte, hiszen láttam a sebét és ismertem a hatását. – Neked volt igazad, Idegen! Egyedül kellett... volna. – Idecsődítettétek a Rémeket – találtam ki, mit akar mondani. Tévedtem. – Nem a Rémek... a sárkányos... és bandája... – kimerülten pi-hegett egy kicsit, de látszott rajta, hogy nagyon el akarja mondani, nem zavartam hát. Pedig már tudtam, hogy mit fog mondani. – Nem kellett neki... az a sok... pénz... Csak ál... áltatott... Félt, hogy a harc... küzdelemben alulmarad... biztosabb volt itt... el... intézni... Egy jelre nekünk... támadtak... felkoncoltak mindenkit... Röhögött rajtunk... hogy majd a... Rémek.... a Rémek... bevégzik. Ekkor sikoltott fel az egyik sebesült, mintha tudta volna, hogy miről beszélünk. Pedig nem tudta, csupán akkor ugrott rá egy Rém, és még ugyanazzal a lendülettel letépte a lábát, hogy a szájába tömje. – ÖLJ MEG!!! – kapaszkodott belém túlvilági erővel a sebesült. Izmait már a halál ereje szorította, s nem saját akarata. Fájt a karom, ahol belém kapaszkodott. – Nem akarok Rém lenni! Ölj!... Nem fejezte be a mondatot, mert kardom szentelt pengéje a bordái közé hatolt, hegye átdöfte a szívét. Gyengéd voltam, mint anya a gyermekével. Mert nagyon jól értettem én, mi az, ami még a halálnál is riasztóbb ezen a helyen. De csak remélni tudtam, hogy a miiwekhi penge hordoz annyi mágiát, hogy legyőzze a citadella átkát. Az immáron halott bajtársam fejét oly hirtelen engedtem el, hogy hallottam a koppanását, s miközben a kardomról leráztam vérét, hogy ne keveredjen a Rém gennyes nedvével, áldást kértem rá az égiektől, de már rohantam is az ezerfogú Rém felé. Mielőtt még elérhettem volna, száz torokból harsant fel a túlvilági rikoltozás, és seregnyi Rém özönlötte el a magatehetetlen prédát. Tépték, marcangolták őket, és annak volt jó, akiket már a kardok megöltek, mert ha másban nem is, ebben igazat mondott a sárkányos: szebb halál az, mint a Rémektől széttépetni. Szerettem volna megsokszorozódni, hogy az összes Rémet elűzhessem a tetemektől, de hamarosan már csak saját védelmemmel tudtam törődni, nehogy én is tetem legyek. Négy ocsmányság fogott közre, és karommal, csáppal, foggal kapdostak felém. Kinek milye volt. Fokozatosan szorultam vissza abba az utcába, amelyről jöttem. Még újabb öt Rém eredt a nyomunkba, miközben azt sem tudtam, hogy ezzel a négyel hogyan fogok elbírni. A kardom ugyan jó szolgálatot tett, és lenyesett néhány végtagot, ám utána óvatosabbak lettek a dögök, és megpróbáltak tisztes távolból körbefogni. így ha rárontottam egyre, oldalról nyomult a többi, s be kellett fejeznem a támadásokat, ha nem akartam megsebesülni. Egyelőre a szűk utca védett a bekerítéstől meg attól is, hogy a másik öt hozzám férjen, de kényszerű hátrálásom egyre közelebb hozta a kereszteződést. Az ősök szelleméhez fohászkodtam. Ha érdemesnek találnak a Wimhenassage-nordothel szentségére, akkor most mutassák ezt ki, mert félő, hogy később már nem lesz alkalmuk rá. Mellőlem hirtelen eltűntek a falak. Jönnek az ősök! – gondoltam örvendezve, de a következő pillanatban rádöbbentem a valóságra. Csak az útkereszteződésbe értünk. – Elkéstetek! – kiáltottam szemrehányón még utoljára az ősök szellemeinek, azután a megpróbáltatásoktól és a csalódástól félőrülten vetettem magam a végső küzdelembe. Meglepően jól ment a dolog. Amíg én egy-egy csapásommal végtagokat metéltem le, fejeket hasítottam ketté, törzseket fasíroztam miszljkbe. addig a Rémek csak karcolásokat ejtettek rajtam. Teljesen megtáltosodtam, ami abból látszott, hogy olyan sebesen forgattam a kardot, hogy jómagam is kettőnek láttam. Azt viszont egészen a csata vegéig nem bírtam felfogni, hogy ha az egyik kard egyenes, ahogy lennie kell, akkor miért látom görbének a másikat. Az utolsó Rém tetemét trancsíroztam, egy lóméretü pókfajzatét, ami számos lábával alaposan megizzasztott, amikor sebes kardom árnyéka, a görbe penge megakasztotta azeredetit, és megszólalt. – Már nem él. A koszhri bajnok volt az. Az ő görbe szablyáját láttam az én kardom árnyékának. Szó nélkül a nyakába borultam. Mondtam volna neki, hogy megmentette az életemet? Hiszen ezt ő is épp olyan jól tudta, mint én. – Menjünk! – sóhajtotta. Kimerült volt. akárcsak én. Neki sem ez lehetett ma az első csatája. Nem tudom hová és meddig vonszoltuk magunkat szótlanul, miközben csak a csillagok és az időközben magasra kúszó hold világítottak utunkon, de egyszer csak arra eszméltem, hogy egy kerek térre érkeztünk, amelynek közepén egy kiszáradt szökőkút komorlott. A szobor, amely a kutat díszítette, fáradtan beledőlt a medencébe. Egy harcost ábrázolt, valaha az égnek emelt rövid kardja most vízszintesen mutatott. Gépiesen követtem tekintetemmel az irányt. Egy magányos épületen akadt meg a szemem. Hasonló óriáskövekből építették, mint az egész citadellát, de sokkal kecsesebbre. Szinte légies volt, mintha milliónyi elkoppantott gyertyából felszálló füst alkotta volna. Kilenc vékony tornyocskája csipkézetten emelkedett a magasba, s csúcsukon mintha a csillagok is megültek volna. Megragadtam a koszhri vállát, és megmutattam neki az épületet. A koszhri bólintott. Egyet értettem vele: jó lesz bemenni, mielőtt a Rémek megint ránk találnak. Talán az oszlopos ház nyugalmának az emléke tette, de meg sem fordult a fejemben, hogy ez a tornyos épület akár rémtanya is lehet. Mint ahogy nem is volt az. Mert az ősök lakoztak benne. Először csak a hely különös hangulata fogott meg. Ugyanazt éreztem, amit a kapu terén vagy az oszlopcsarnokban. Meg kell érinteni a követ, simogatni, ölelni kell. Engedtem a késztetésnek, és úgy cirógattam az ezredéves falakat, ahogy a jó szeretőt szokás. A koszhri a maga részéről a kőpadlót ölelte magához: lehasalt, el-nyújtóztatta testét, mely kecses, de erőteljes mozgásában leginkább egy nagyra nőtt macskára emlékeztetett, és már el is nyomta az álom. Egyenletes szuszogását hallgatva engem is megkörnyékezett a fáradtság, úgyhogy hamarosan melléfeküdtem. Szorosan odabújtam hozzá, hogy legalább azt a kis meleget megtartsuk a hideg éjszakában. Még magamhoz szorítottam hü kardomat, azután elnyomott a buzgóság. Almomban ugyanígy feküdtünk az épület padlóján, de világos volt, és a keskeny ablakokon keresztül ránk tűzött a napsugár. Fel akartam ülni, de ekkor egy öregember felém hajolt, és gyengéden visszanyomott. A nagyapám volt. Fehér köntösében, hosszú fehér szakállával úgy nézett ki, amilyennek én sohasem láthattam. Mintha huszonhat évvel ezelőtt nem halt volna meg az Indari-szurdokban, hanem szépen megöregedett volna a maga kora szerint. Nagyapám beszélt hozzám, de nem hallottam, és a szájáról sem tudtam leolvasni, mit mond, bárhogy igyekeztem is. Mindig csak egy hajszál választott el a megértéstől. Azután a nagyapám eltűnt, én pedig hanyatt fekve a mennyezet köveit simogattam. A kövek lassan rám ereszkedtek, és szerelmes-kedni kezdtek velem. Aztán már nem kövek voltak, hanem egy lány; hosszú, fekete haja sűrű csigákba kunkorodott, szeme fekete mély kút, ajka vérpiros, apró mellei akkorák voltak, mint egy alma két fele. Később a lány is eltűnt, helyét ismét a kövek vették át. Magam alá húzott lábakkal ültem a kilenctornyú ház közepén – most már tudtam, hogy egykor imahely és szent épület volt –, és hallgattam a kövek tanítását. Órákon át, meséltek nekem. Hosszú ideje te vagy az első, mondták végül, és én egy csapásra elfeledtem mindent, amit eddig tanítottak. Nekünk elég annyi, hogy itt vagy, és ezzel még egy esélyt adtál a halálnak. Azaz nekünk, a halálban lévőknek, hogy továbbadjuk mindazt a tudást, amit ismerünk. Es neked is elég annyi, hogy itt jártál, és elég annyi, hogy tudásunk mélyen eltemesd magadba. Előbukkan, ha szükség lesz rá. A Wimhenassage-nordothel szentségét pedig nem tőlünk kapod, hanem belőled fakad. Különben sosem bukkantál volna rá erre a helyre. Azután a kövek visszacsusszantak a helyükre, s búcsúzóul csak annyit mondtak: Méltó vagy az arcodra. Eredj, és mutasd meg a kintieknek! Felébredtem. Még éjszaka volt, de a hold alábbszállt már égi útján. Vékony fénycsíkok vetültek a padlóra, és az egyikben ott feküdtünk mi. A koszhri arcáról lecsúszott az álarc. Aznap éjszaka már semmin sem csodálkoztam volna. Azon sem lepődtem meg, hogy a koszhri volt az a lány, akit álmodtam. De lehet, hogy nem is álmodtam. Felkeltettem. – Szebb vagy, mint álmomban! – üdvözölt abban a pillanatban, amint kinyitotta a szemét. – Pedig még nem is láttál napvilágnál! – válaszoltam, miközben sokkal fontosabbakat is mondhattam volna. De akkor már nem jutott többre idő. Hatalmas test takarta el elölünk a holdfényt. Ha nem üvölti el magát, ha nem árad felőle dögletes bűz, akkor is elárulta volna ocsmány sziluettje, hogy Rém. A leghatalmasabb, amit eddig láttam. Időközben a koszhri fáklyát gyújtott, és a sápadt fény jobban megvilágította az ajtóban tornyosuló szörnyeteget. Három oszlopszerű lábán roggyantan állt, karmai, mint az ekevas felszántották a kövezetét. Vöröses pikkelyekkel borított törzsén, ott, ahol a lábak eredtek, karvastag nyálkás csápok tekeregtek, mint a mondabéli Medusa fején, s a csápok végén a levedző, fogazott szájak felénk kapdostak. Fentebb, amerre a lény mellkasának kellett lennie, a vörhenyes pikkelyek megnőttek, közepük kicsúcsosodott, mint megannyi kegyetlen tőr ágaskodott szerteszét. A pikkelyek peremén sistergő sav szivárgott, s végigfolyt a lény egész testén, de semmi kárt nem tett benne. Nem úgy a kőlapokban, amikor rájuk cseppent. A fenevad a jobb kezében egy méretes vastuskót lóbált buzogány gyanánt, de sokkal riasztóbbnak tetszett üres balja: méregtől bőven csepegő szablyányi karmok koronázták. Feje, amely nyak nélkül ült a vállain, kócos szőrgolyó volt, s úgy nézett ki, mint egy őrült szűcs álma; a csimbókos szőrszálak között vörös parázsként izzottak a szemei. Hallottam, hogy a koszhri penge felszisszen, ahogy a lány kivonta. Felmarkoltam a földről a sajátomat is. – Gyere! – kiáltott oda neki a lány. Én nem merészeltem volna, féltem, hogy megteszi, és nem riasztja el a templom szentsége. Igazam lett. A Rém savat és mérget fröcsögve csámpázott át a küszöbön. Kissé félrefordult léptei közben, s látni engedte harmadik karját, amely a háta közepéből nőtt ki. Egy koponyadíszes jogart ló-bált benne. A Rémkirály látogatott el hozzánk személyesen. És egy-re csak közeledett. A savcseppek már a lábunk előtt marták a kövezetbe, bűzétől öklendeznem kellett. Védekező állásba helyezkedtem. Ma még csak hátráltam, s megfogadtam, hogy többé nem fogok. Nem is lett volna hova. A Rémkirály próbaképpen lendített egyet a buzogányán. Kemény acélnak látszott, de a kardom talán elbír vele. Viszont akkor a koszhrinak maradnak a szörnyű karmok. Ezért inkább átléptem a lány másik oldalára, és én kerültem szembe a négy mérgezett szablyával. A következő pillanatban megelevenedtek a kövek. Hosszú kőkarok nyúltak ki a falakból, és tépni kezdték a Rémkirályt, a padlóból kőfogak haraptak a lábába, a fejére kődárdák zuhogtak a mennyezetről. A Rémkirály üvöltése a dobhártyámat szaggatta. Azután elcsendesedett. Mire kettőt lélegeztem, a templom apró cafatokra tépte a Rémek királyát. Darabjait a kőkezek kihajigálták az ajtón. – Mindig megpróbálja... – jegyezte meg a padló egyik kószája, majd visszahúzódtak, és már csak a savmarta lukak árulkodtak az iménti viadalról. – Menjünk. Nemsokára nyitják a kaput – szóltam. – Nehéz dolgunk lesz... – válaszolta rekedten a koszhri. Követtem az előremutató kezét. Az ajtón túl Rémek hada marcangolta egykori királyuk maradékát. Ayweya, a koszhri lány úgy vívott mellettem, mint egy fúria. Megmutatta, hogy a koszhri szablya kiválóan alkalmas szörnyek le-nyakazására. Amelyiknek netán nem volt feje, arra én vetettem rá magam. Talán a királyuk pusztulása tette, talán az, hogy közelgett a hajnal, de ezek már nem harcoltak olyan vehemensen, mint korábbi társaik. Egy-egy csapással sikerült elintézni őket. De sokan voltak, nagyon sokan. Mire kiszabadultunk közülük, a felkelő Nap kifakí-totta az éj bakacsinját. Inunk szakadtából futottunk. Mihamarabb meg kellett találnunk a kijárati kaput, amit napfelkeltekor megnyitottak. Csupán egyetlen órára. Egyetlen információnk volt a kapu hollétét illetően. Miként a bejárati kapu terének sugárirányú útjai végül mind a citadella központja felé tartottak, úgy a központból kivezető utak is végül a kijárati kapu terébe torkollanak. Ha nem vétjük el az irányt – egy teljes fordulattal –, akkor minden út a szabadság felé visz. A kérdés csak az volt: milyen messzire van a szabadság? A szakadatlan harctól reszketett a lábam, és egy kis idő múltán már vánszorgásnak sem lehetett nevezni, amit csináltam. Ayweya odanyújtotta nekem.a kulacsát. Intett, hogy húzzam meg, és én úgy tettem, mire a balzsamos illatú, tüzes folyadék végigperzselte a bensőmet. Könnybe lábadt a szemem, és tapogatózó kezemmel meg kellett kapaszkodnom Ayweya vállába, de hamarosan kitisztult a fejem, és csodálatos módon visszatért az erőm. Ilyen hát az a hírneves koszhri Torokgyilkos, a berserker-harcosok rituális pálinkája. – Egy út, egy kulacs – mondta Ayweya. – A Torokgyilkos igen drága jószág. Drágább az életünknél. Ezt ti nehezen értenétek meg. Visszaadtam neki a kincset érő folyadékot. Már nem sok lötyögött a kulacs alján. Ayweya viszont láthatólag nem törődött vele. csak ráakasztotta az övére a bütyköst, és megveregette a váltamat. Fussunk! Úgy volt, ahogy gondoltam. A kijárat terét hasonlóra építették az egykori emberek, mint a másikat. Az embernagy kövekből összerótt, zömök tornyok között tizenkét szűk átjáró nyílott, s átellenben a külvilágot kizáró, kétszárnyú kovácsoltvas kapu. Amely éppen bezáródott. Talán egy sovány gyerek még átfért volna az egyre szűkülő nyíláson. Az arányló napfény, hívogatón tűzött be a térre, a kövekre vetett ösvény azonban legalább húszlépésnyi távolságot tett meg a citadella küszöbétől a lábunkig. Ayweya túlvilági kiáltással vetette magát előre. Rémült, vassisakos fejek tűntek fel a kapunyílásban, azután előkerültek a számszeríjak is. A. katonák a szélsebesen rájuk rontó fekete alakot Rémnek nézhették, s jó harcoshoz méltón eszerint cselekedtek. Azonban Ayweya semmilyen értelemben nem hasonlított egy Rémhez – például elbánni sem lehetett vele egykönnyen. Mire kiáltani tudtam volna, a kissé jobban kitárt kapuból már si-vítottak is a nyílvesszők. Ayweya megint hallatta azt a rémisztő sikolyt, és mozdulatai követhetetlenül felgyorsultak. Két törött nyílvessző koppant kezéből a földre. Két betört mellkasú katona hanyatlott hátra Ayweya telitalpas rúgása nyomán, majd a lány kipenderült a kapu résén. A túloldali meglepett kiáltozásból ítélve volt még néhány katona odakinn. Amit az imént tett a koszhri berserker-lány. az nagyon hasonlított a miiwekhí szerzetesek meditációjára, csak amíg ezek a belső csen-dességet érték el vele, addig a berserkerek lelkűk erejét mozgósítva természetfeletti képességekre tettek szert. A máskor rendíthetetlen nvugalmú harcosok egy szívdobbanásnyi idő alatt őrjöngő vadállattá váltak, innen kapták a nevüket is: berserker. Gyorsaságuk, erejük megsokszorozódott a mentális diszciplína használatakor – ám csupán nagyon rövid időre. Cselekednem kellett. Erőim maradékát összeszedve vánszorogtam Ayweya után, s mire ö a vérző katonák gyűrűjében tántorogva alélni kezdett, kiértem a citadella falai közül. Mintegy százlépésnyi hosszú és ugyanolyan széles, töredezett szélű kőplatón álltunk, melyet három oldalról a folyó vett körül. A túloldalon Tibriz házai vetették egymásnak az oldalukat, ablakaik tömve voltak a bámészkodókkal. A kőplató széléhez láncolva csónakok himbálóztak az Indari vizén, a túlélő bajnokok éppen beszállni készülődtek, amikor megérkeztünk. Még Ayweya furcsa belépője sem volt képes megriasztani őket annyira, hogy akár a ladikba ugráljanak, akár fegyvert fogjanak és visszajöjjenek a kapuhoz, a katonák megsegítésére. Halálos fáradság telepedett arcukra, szemük tompán fénylett, akár egy piszkos jégdarab. Ruháik rongyosak, vérmocskosak voltak, fegyvereik eltompultak, fényüket az éj folyamán elvesztették. Az a kéttucatnyi katona, aki a reggeli kapunyitást biztosította, éber volt és friss. Bár Ayweya néhány szempillantás alatt majd harmadukkal végzett, még mindig voltak elegen, hogy levágják, akár velem együtt is. A lány bizonytalanul kaszált még egyet a kardjával, majd összerogyott. Eddig tartott az erökoncentráció hatása. A katonák arca egy pillanat alatt felderült, eljött az ő idejük. Kardom mázsás koloncnak tűnt, amikor megemeltem, Éreztem, hogy nincs esélyem, de talán még egy kicsit feltarthatom őket, talán addig kiderül a tévedés. Másfél lépésnyi távolság választott el Ayweyától. – Ide gyertek! – kiáltottam, és a lány teste felé léptem. – Állj! Megállj! – harsogta egy hang. – Ezek bajnokok! Le a fegyverekkel! Az öreg pap volt az. Újra a palotában voltunk egy elzárt folyosón. Ayweya még nem tért magához, én pedig nem zavartam. Bevitettem a szobámba – minden bajnok kapott egy külön kis helyiséget, hogy pihenhessen –, és óvatosan lerakattam az ágyra. Kényelmesen elrendeztem a tagjait, és állig betakartam a vastag báránybőr, takaróval, majd leheveredtem az ajtó elé. Néhány nyugodt lélegzetvétel után elszunnyadtam. Csak egyszer riadtam fel álmomból, amikor Ayweya megbízója betoppant, hogy lássa bajnokát. Nemeshez illetlen, keresetlen szavakat vágtam a fejéhez, és megesküdtem, hogy ha nem kotródik el abban a minutumban, kihasítom a beleit. Meglehetősen mogorva voltam, de a célom, elértem, mert ezután már senki sem zavart. Ayweya keltett fel másodjára. – Dél van – mondta. – Ennünk kell, Jok, pótolni az erőnket. Futó csók után kiléptem a folyosóra, s azonnal nyílpuskák torkolata fordult felém. Nem is ereszkedtek lejjebb egészen addig, amíg közölvén óhajom, vissza nem húzódtam puritánul berendezett cellánkba. A folyosó megerősített őrsége nem csak a bajnokok nyugalmára, vigyázott, de magukra a bajnokokra is. Pillanatokon belül zsúfolt tálcák alatt roskadozott az asztal. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere, s mellette egy vékony pergamen, melyre üzenetet róttak Ayweyának. A megbízója írt, hogy reméli, kipihente magát az ő kis madárkája, és ezen étkekből bőséggel jut vérmes társának is, valamint reméli, hogy Ayweya lesz a győztes, ugyanis nagy pénzekbe került már eddig is a Wimhenassage-nordothel, ráadásként megtetézte egy zsíros fogadással, az utolsó bajnok kilétét illetően. Ayweya megvetöen dobta félre az illatos kis papírkát, majd mellém ült. Keveset ettünk, hogy ne terheljük le túl- ságosan a testünket, utána folytattuk a pihenést, amíg lehetett – im- már egymás társaságában. Ha csupán álmodtam a lányról az ősök kilenctornyú templomában, akkor bizony jól álmodtam, mert Ayweya hajszálra ugyanaz volt most is. Pontosan egy napja érintette lábam az árkádos udvar márvány kövezetét. Az emelvény most is zsúfolásig megtelt, bár a legtöbb nemes már elvesztette bajnokát, a véres látványosságra mindenki kíváncsi volt. Most is elhozták felcicomázott szeretőiket, de látványosan kevesebbet foglalkoztak velük, mint egy nappal korábban. Egy derékmagas palánkkal elkerített küzdőteret húztak fel oda, ahol tegnap még mi várakoztunk. A márványt bőven felszórták homokkal, gondolom, hogy beigya a kiömlő vért és óvja a drága kövezetét a fegyverektől. Egy helyen nyílást hagytak a palánkon, mellette egy kicsiny emelvényen ücsörgő, díszes ruhájú hivatalnok sürün tö-rölgette magasodó homlokát, ugyanis a Nap éppen a feje búbjára tűzött. A hivatalnok előtt két sorban ezüstlapok sorakoztak, lefordított felükre vésve maga a Sors, a lapok mellett pedig egy kisebb, aranyurna állt. A másik szembetűnő változás az őrség megduplázása volt, bár mi csupán harmadannyian voltunk, mint annak előtte. A katonák egy része az emelvényt vette körbe, a többi a küzdőteret. Az alabár-dosok súlyban tartották a fegyverüket; a nyílpuskások jobb kezükben a felhúzott számszeríjat tartották, baljukban pedig egy-egy vaskos nyílvesszőt fogtak. A bajnokok az árkádok árnyékában kaptak helyet tizennégy támlátlan apródszéken. A fegyvereket már előzőleg egy alapos motozással egybekötve be kellett szolgáltatni, most a hivatalnok emelvénye mellett hevertek, zsúfolt fegyverállványokon. Végignéztem fegyvertelen társaimon. Mindőjükön meglátszott az elmúlt éjszaka, több volt rajtuk a sebesülés, mint az ép felület. Ki hogy tudott, úgy próbálkozott a pihenéssel, de szemmel láthatóan nem sikerült mindenkinek. Sötét, karikás szernek pislogtak ki a szürke arcokból. Mindahányan azt a két palotaszolgát néztük, akik csendben mellénk léptek, és elvitték az egyik apródszéket. Úgy látszik, egyikünk belehalt a sérüléseibe... vagy szökni próbált. Kimért koppanások csendesítették el a morajló tömeget. A hercegi erkélyen strázsáló alabárdosok ütögették fegyverüket a kőre. – Őfelsége Rakh Ulejnad-Lynnfriodel császári herceg, a Wimhenassage-nordothel fővédnöke! – jelentették be teli torokból harsogva. A herceg méltóságteljesen lépett ki a balkonra, kezeit a magasba emelte. Valóban pazar látványt nyújtott teljes hercegi pompájában, ahogy mérhetetlen gazdagságát megcsillogtatta. Sötétkék mellényt, viselt, amelynek az anyaga a rávarrott drágakövektől szinte nem is látszott. Hálós szövésű ingének buggyos ujjában aranyszálak csillogtak, nadrágja a legfinomabb sevróból készült és ügyes kezek hímzései borították. Barna arca és csigás, fekete haja drága olajoktól fénylett. Ismét lejátszódott a tegnapi jelenet, a hisztériába hajló üdvözlés. Még a bajnokok is felugráltak a helyükről, feledve minden fáradságukat, és hangosan kiáltozták az éljent. Csupán Ayweya maradt ülve – velem együtt. – Szeretett népünk! – harsogta Rakh a jól bevált formulát, mire a tombolás az egekig csapott. – Szeretett népünk! – mondta még egyszer, s karmesteri mozdulattal csendet intett, mire a hangzavar egyik pillanatról a másikra abbamaradt. – Eljött a nagy nap, amely még az előzőt is elhomályosítja! A Wimhenassage-nordothel második napja, a Viadal Napja! Nemsokára kiderül majd, hogy ki a legjobb!!! – Szavait röpke üdvrivalgás szakította félbe. – Mint már az előző nap mondottuk, a bajnokok kihúzzák a Sors ezüstlapjait, melyeken az áll, hogy milyen megkötésekkel küzdenek meg egymással. A ceremóniamester előtt egy aranyurna áll, benne tizenhárom golyócska. Tizenegy fehér golyó közé két feketét vegyítettünk saját kezűleg, hogy a bajnokok egymás utáni sorshúzása után kiderüljön, melyik kettő áll a viadal porondjára. A fekete golyók tulajdonosai választják ki ezután a lefordított ezüstlapokból Sorsukat, amely könnyen végzetes is lehet... de nem a legjobbnak, aki minden sorscsapáson felül áll! – Újabb rövid üdvrivalgás. – A győztes megkapja tőlünk a zacskó aranyat, a vesztes pedig valószínűleg halott lesz. A bajnokok újra az urnához járulnak, melyben a két fekete mellett minden egyes viadal után eggyel kevesebb fehér golyó lesz... Szeretett népünk! Látjuk csillogó szemeteken az örömöt, hogy ily nemes versengés hoz majd dicsőséget valamelyik házra. És látjuk rajtatok a szomorúságot is, hogy az ócska szokások és a poros törvények arra kényszerítik a vesztes házakat, hogy egy teljes évig ne vághassanak vissza, mert a Wimhenassage-nordothel viadala minden évben csupán egyszer kerülhet megrendezésre. Egész éjjel rágódtunk ezen, és amíg a bajnokok a Rémekkel küzdöttek, addig mi népem javán munkálkodtunk, míg végül eszünkbe nem ötlött a megoldás. Nem kétséges, hogy isteni sugallatra villant elménkbe a gondolat: ezentúl havonta megrendezzük a viadalt, havonta megüljük az Atyák Napját! Leírhatatlan ünneplés vette kezdetét a lelátón. Ez a bejelentés nagyobb jutalom volt az unatkozó uraknak, mint az éhezőnek egy falat kenyér. Az izgalom ígéretét hordozta magában, kiégett érzékeik felélesztését. Én csak sötét dühöt éreztem, markom a karfát morzsolta. Kutyaszülte Rakh egy utolsót döfött a Wimhenassage-nordothelen, döntésével végképp elpusztította az értelmét. Nem csodálkoznék, ha ezután az ősök végképp elhagynák ezt a népet. Markoltam a szék fáját, mintha Rakh nyakát szorongatnám, és nehezen tartottam vissza magam, hogy rá ne rontsak a hercegre, mégha elérhetetlen magasan van is. Valami ősi, feneketlen gyűlölet horgadt fel a bensőmben, mely akkor még ott a palotában különösnek és idegennek tűnt előttem. Ayweya hűvös tenyere csillapított le. Amikor reszketésem alábbhagyott, a fülemhez hajolt, és belesúgta. – Tudom, mit érzel, de hidd el, még nincs itt az idő. Várj! Ha a Kilenctornyú Templom kövei annyi éven át képesek várni a hősöket, akkor neked is képesnek kell lenni rá. Hallgattam Ayweya szavaira, mert igazat szóltak, mint annyiszor már. Ez a keleti nő oly bölcsességről tett már tanulságot rövid ismeretségünk alatt, hogy számos, magát bölcsnek tartó férfit megszégyeníthetett volna vele, ha ez lett volna a célja. Eszembe jutott Nogoiman egyik mondása, amit férfivá avatásom szertartása után hallottam a szájából: "A szántóvető jól teszi, ha nem csupán a földektermékenységére veti figyelmét, hanem a benne lakozó szellemre is, mert a zsíros, de üres föld csak a pocakot növeli, míg a szívet összeszorítja, de a szellemmel teli föld táplálékot ad minden porcikánknak." Ma már e hosszú mondat helyett elegendő lenne annyit mondani: Ayweya. – Kezdődjék hát a Bajnokok Viadala, melynek végén nem marad más talpon csak a Bajnokok Bajnoka! – kiáltotta közben Rakh, mert az ünneplés elcsendesedni látszott. – Töltsük meg tartalommal népünk ősi mondását! A kifényesedett arcú nemesek egy emberként kiáltották Rakh herceggel a hősök jelszavát, amit nem is érthettek rövidke eszükkel. – ADJ MÉG EGY ESÉLYT A HALÁLNAK! Utána golyót húztunk az urnából, és ketten közülünk az arénában maradtak. Az ezüstlapok az egyiküknek könnyüpengéjü kardot tartogatott, a másiknak a könnyűlovasság rövidnyelü csatacsákányát, de mellette úgy rendelkezett, hogy a bajnok bal kezét kötözzék a testéhez. Gyors halála volt. Ellenfele értett a kardhoz, míg ő két kézzel is csak esetlen hadakozásra lett volna képes az ismeretlen fegyverrel. A kardos bajnokban volt annyi emberség, hogy a lelátó szakadatlan biztatása ellenére sem kínozta bajtársát apró, alattomos vágásokkal, hanem egy ügyes csellel belül került bizonytalan védelmén, és szíven szúrta, gyors és majdnem fájdalommentes halállal ajándékozva meg őt. Amíg néhány szolga kivonszolta a tetemet az arénából, ad- dig a herceg – alig titkolt nehezteléssel – lehajított egy kis bőrzacskót a győztesnek. – Jöjjön a következő húzás! – rendelte el, azután még hozzátette. – Remélem, ezentúl igazi küzdelmet látunk, mert ez nem volt több falusi kölykök ostoba játékánál. Ismét odaléptünk a ceremóniamester urnájához. Csörömpölve hullott bele a tizenkét golyó. Visszafojtott csendben húztak ki előttem két fehéret. Én következtem. Amikor belenyúltam az urna szűk szájába, az ősökhöz fohászkodtam, hogy mutassák, meg mit kell tennem. Feketét szerettem volna húzni, hogy küzdhessek végre, és reméltem, harc közben megtalálom a megoldást. Hosszasan turkáltam a golyók között, melyek sem súlyra, sem tapintásra nem különböztek egymástól. Végül a kezembe akadt egy, és valami azt súgta, hogy ez jó lesz. Kihúztam. Fekete volt. A lelátó most engem ünnepelt. Ahogy utánam a többi bajnok egymás után húzott fehéreket, félni kezdtem. Ayweya még hátra volt, és sorban emelték ki a bajnokok a fehér golyókat. Ayweya utolsó előttiként járult az urnához, belenyúlt, és gyors mozdulattal kihúzta az első golyót, amelyik a kezébe akadt. Fehér. Az utolsó. A hátramaradt bajnok elvigyorodott. Tudta ő is, miként mindenki, hogy már csak a másik fekete golyó van az urna rejtekén. Mégis feszült csendben maradt az udvar. A pillanat varázsa beléjük fojtotta a szót. – Ismét találkoztunk, gyáva idegen? – vigyorgott rám a bajnok, miközben belenyúlt az urnába. Azonnal megismertem a hangját. Az áruló volt az, a sárkánycímeres. Szívem repesett a boldogságtól, hogy én húztam a másik fekete golyót. – Most nem szaladhatsz el, gyáva idegen! – sziszegte oda nekem, és a magasba tartotta az utolsó golyóbist. A kitörő hangzavartól talán nem is hallotta, mit válaszoltam. – Üzenetet hoztam a citadellából. A Rémek csókoltatnak! – Az ezüstlapokat! – intett a ceremóniamester. A sárkányos húzott először, s arcán a széles vigyor még szélesebb lett. Odanyújtotta ezüstlapját a ceremóniamesternek, aki lejegyzett valamit egy papirosra. Én is húztam. Egy széttárt tenyér volt a lap másik oldalára karcolva. Mi lehet ez? Magam választhatok fegyvert? A ceremóniamester az én lapomról is leolvasta a Sorsot, majd felállt, és megköszörülte a torkát. – Anfari Taronmalh bajnoka, Sadar küzdelmét láthatjuk az Omara nemzetség bajnokával, Jókkal. Sadar fegyvere a Sors által kiválasztva a vadászlándzsa. Jok a Sors által kiválasztva puszta kézzel harcol. Egyéb megkötés nincsen! A többi bajnok már visszaült a helyére, amikor a ceremóniamester kihirdette a küzdelem feltételeit. Ayweya harcra kész kígyóként pattant fel az apródszékről, mire két szakasz palotaőr fordította felé alabárdjának öles hegyét. Már vártam a túlvilági sikolyt, amellyel hihetetlen erőkre tesz szert, ám Ayweya ismét meggondoltabbnak bizonyult, mint hittem. Egy szempillantás alatt nyugalom öntötte el ábrázatát, tagjai ellazultak, és békéltetőén széttárta a kezét. A palotaőrök gyanakodva vártak. – Mi a probléma, bajnok? – fordult oda kérdőn a ceremóniamester. – Semmi, uram! Csupán eszembe jutott, hogy az Omara bajnok az imént nálam felejtette a kulacsát, és most talán szükségét érezheti. Szeretném visszaadni, még a küzdelem előtt – szólt a lány a világ legtermészetesebb hangján, miközben a kérdéses kulacsot felmutatta, hogy a kopaszodó férfi jól lássa, miről van szó. A ceremóniamester egy pillanatig magába mélyedt. Jól látszott az arcán, hogy egyfajta utolsó kívánságnak fogja fel az egész kulacsügyet, és hajlott arra, hogy engedélyezze. Mielőtt azonban bármit is kibökött volna, félszemmel Rakh hercegre sandított, aki türelmetlen bólintással beleegyezett. – Csak gyorsan, ne húzzák a drága időt! – intett kegyes göggel a ceremóniamester, mire Ayweya odaszaladt hozzám, és a kezembe nyomta a kulacsát. – Idd meg az utolsó cseppig! – parancsolt rám, és még mielőtt tiltakozásra nyithattam volna a számat, gyorsan folytatta. – Úgy érzem, itt az idő! Most kell megtenned, amit megtehetsz, vagy késő lesz! Én készen állok. – Még várunk! Majd jelt adok – válaszoltam, mert valami azt súgta, hogy jobb még nyugton maradni. Másrészről fogalmam sem volt, hogy mi a fenét tehetnék egyáltalán. – Sadar és Jok megkezdi küzdelmét – kiáltotta el magát a fejem felett a ceremóniamester. Amíg Ayweyát néhány palotaőr visszakísérte a helyére, addig gyorsan felhajtottam a Torokgyilkost. Már ismertem az erejét, úgyhogy nem vágott fejbe, viszont kiváló hatása azonnal érvényesült, erőm maradéktalanul visszatért, elgyötört testemet újból rugalmasnak éreztem, tagjaim fájdalma csillapult. – Gyere, idegen! Hadd ontsam véredet! – harsogta Sadar a küzdőtérközepén. A vaskos lándzsát oly könnyedén forgatta a kezében, mint egy pálcát. A lelátó felujjongott, Sadart biztatták. A véres látványosság folytatódott. Vetettem még egy utolsó vágyakozó pillantást hűséges kardom felé – ott hevert a fegyverállvány szélén a koszhri szabja, mellett – és átlendültem a küzdőtér palánkján. Őrohadéksága Rakh herceg magasba emelte kezeit, megfeszítette a fehérre tisztított fűzfapálcát. Immár sokadszor, elcsendesült az udvar. A pálca ívbe hajolt a magasban, majd egy jól hallható reccsenéssel megadta magát Rakh erejének. Ez volt a küzdelem kezdetét jelző esemény. Azonnal harsány biztatásba kezdett a lelátó, vért akart látni, méghozzá jó sokat. És minél hamarabb. Sadar azonban nem rontott rám. Két kézzel ráfogott a vadászlándzsa középső harmadára, és óvatosan körözni kezdett a homokon. Ki akarta tapasztalni a gyengéimet, vagy csupán meg akart törni, az idegtépő várakozást felhasználva fegyverül? Nem tudom, de bármelyik is lehetett a célja, alaposan melléfogott. Ha azonnal lerohant volna, úgy felnyársal, mint egy választási malacot a böllér. így viszont nem csak időt adott arra, hogy megszokjam hátrányos helyzetem, hanem lehetőséget is a mozdulatai kiismerésére. Már ahogy a lándzsát forgatta, abból kiderült, hogy életében nem járt vadászaton, nem ismeri fegyverét, viszont gyakorlott botvívó, vagyis többirányú és kirobbanó támadásra lehet számítani. Azután cselezni kezdett, miközben akaratlanul is bemutatott néhány fogást, amit talán majd később használni szándékszik. Mire valóban támadott, én már nagyjából tudtam, hogy milyen ütésekkel akar végezni velem: a lándzsaheggyel balról egy áltámadást indít a mellkasom felé, majd egy gyors pörgetéssel azonnal elsöpri a térdem a másik oldalon. Amint a földre kerülök – és ez nem kétséges, hogy bekövetkezik –, a feje fölött megpörgetve a fegyvert, egy erőteljes mozdulattal átdöfi a szívem. Tiszta, törés nélküli, halálos mozdulatsor. Rekedt üvöltés préselődött ki Sadar gyomrából. Támadásba lendült! Apró, de gyors léptekkel közeledett, miközben mindkét kézzel a dárda végét fogta meg. Egyenesen döfött a gyomorszájba. Az acélhegy már elérte a zubbonyom, mire sikerült félrepördülnöm. A finomra cserzett szarvasbőr recsegve cafatokra hasadt, reményeimmel egyetemben. Mégsem jöttem rá, hogyan fog támadni, és ez életem utolsó tévedése lesz. Sadar elhúzott mellettem, de nem voltam képes visszaütni rá, mert az előző hirtelen mozdulatom után még nem sikerült visszanyernem az egyensúlyom. A sárkányos egymás mellé húzott, rogyasztott térdekkel fordult meg, lendületét átvitte a fegyverbe, az acélhegy süvítve körözött a levegőben, mígnem a bőrszíjakkal betekert nyaka csattanva megérkezett Sadar kinyújtott jobbjába. A lándzsa hegye ismét felém mutatott. Sadar újabb rekedt üvöltést hallatott, majd a lándzsa megindult a mellkasom felé. Majdnem elvétettem az utolsó lehetőséget. Jobbomat kétségbeesve emeltem a dárda útjába, amikor hirtelen belémhasított a felismerés: ez az a támadás! Csak a másik oldalról érkezett. És valóban. Amint a lándzsanyél közvetlenül a hegy alatt rácsapódott az alkaromra, ugyanazt a lendületet kihasználva már indult is a másik vége a védetlen térdeim felé. Én is felüvöltöttem. Részint a fájdalom miatt, részint erőim egybegyűjtése végett. Az üvöltéssel egy időben testem minden izmának minden ereje a bal kezembe sűrűsödött, ujjaim kemények lettek, mint a citadella kövei, s begörbültek, mint a vércse kanna. Vállból kifordulva Sadar torka felé ütöttem. Bal térdem együtt reccsent Sadar gégéjével. Ellenfelem torzult arccal, levegő után kapkodva rogyott össze. Jobbommal kirántottam elgyengült kezéből a lándzsát, és a magasba emeltem. Az egész udvar őrjöngött. Engem ünnepeltek és Sadar halálát akarták. Ilyen forgandó volt az urak figyelme. Az előttem térdeplő sárkányos bajnok rám emelte vérben forgó szemeit, s láttam, hogy elismeri győzelmem. Máskor elegendő lett volna ennyi, és futni hagytam volna, hercegi rendelet ide, vagy oda. – A citadelláért és a becsapottakért! – kiáltottam félhangosan, hogy a nagy hangzavarban eljusson Sadar füleihez, és döftem. Én vadásztam már vaddisznóra, nem is egyszer. Ismertem a vadászlándzsát, pontosan tudtam, hogyan és hova döfjek. A hosszú, levél alakú lándzsahegy a kulccsont és a lapocka között talált magának utat Sadar fekete szívéig. Az udvar dobhártyarepesztö tombolása közepette intettem Ayweyának. Készülj! A lány maga alá húzta a lábait, teste megfeszült, mint a prédára ugró macskáé. Rakh intett, hogy szólni kíván. Az erkély kétembernyi magasából tekintett le rám az az ember, akit még a sárkányos Sadarnál is jobban gyűlöltem. A herceg arcán a leereszkedő jóindulat mosolya, kezében a jutalmam kicsiny bőrzacskója. – Jok! Szeretett alattvalónk! – kezdte Rakh, a patkány. – Oly nagyszerű küzdelmet mutattál be nekünk az imént, hogy repesik szívünk. Kellemes csalódással szolgáltál, hiszen úgy küzdöttél, mint egy valódi bajnok, holott csupán önjelölt résztvevő vagy a Wimhenassage-nordothel nemes küzdelmein. Ügyességed és kíméletlenséged azonban igazolta merész tettedet. Sőt! Úgy döntöttünk, hogy kétszer akkora jutalmat kapsz, mint ami járna! Fogd! – kiáltotta, és két bőrzacskót hajított a lábaim elé. Nem hajoltam le érte, de Rakh herceget ez nem zavarta, mert imigyen folytatta: – Hogy mostantól helyet biztosítsunk neked a rendes bajnokok sorában, íme, saját szavunkkal a királyi ház bajnokává fogadunk! Mostantól te Jok vagy, az Ulejnad-Lynnfriodel ház bajnoka! S mint e cím tulajdonosa jogot és kötelességet nyersz arra, hogy minden hónapban te védelmezd dicsőségünket az Atyák Napjának viadalain. Remélem, ma sem hozol szégyent frissen kiérdemelt címedre! Elég volt. Megragadtam a lándzsát, és minden gyűlöletem beleadva Rakh Ulejnad-Lynnfriodel császári herceg szívébe dobtam. Mielőtt még meggondolhattam volna magam, a fegyver már Rakh mellkasában rezgett. A herceg úgy zuhant le hangtalanul, mint egy liszteszsák. Arccal előre érkezett a márványkockákra, súlyával átpréselte magán a lándzsahegyet, s utána az egész nyelet is. Úgy magasodott ki hátából a véres fegyver, mint egy obszcén zászlórúd. Az első döbbenetet kihasználva a fegyverállvány felé rohantam. Ayweya már ott állt, kezében a kardokkal. Gyorsabb volt nálam, mint mindig. Megragadtam a kezét, és rohanni kezdtünk egyenesen a palota falának. Mögöttünk egyre több kiáltás harsant, amelybe itt-ott számszeríjak pendülése vegyült. – Lasha! – kiáltottam, amikor a falhoz értünk, és töretlen lendülettel nekirohantunk a köveknek. Azok megnyíltak, és védőn körülöleltek bennünket. Később gyakran elképzeltem a palotaudvar döbbenetét, amint két ember a szemük láttára tűnik el a falban. Nekik csodaszámba mehetett, ami nekem természetessé vált azóta. Tudom használni az ősök tudását, bár beszélni nem tudok róla. A Wimhenassage-nordothel tanítását elfelejtettem, de bennem él, s amikor szükségem támad rá, feléled. Ahogy a híreket hallom itt a messzi Koszrában, Rakh-kal együtt a Wimheriassage-nordothel havonkénti megrendezésének őrült ötlete is elpusztult. Az új császár egyelőre teljesen betiltotta az Atyák Napjának megülését – ami szintúgy tűrhetetlen vétek az ősök szelleme ellen. Hogy visszamegyek-e? Van még mit tenni azért is, hogy a Wimhenassage-nordothel újból a régi dicsőségébe kerüljön. Sok hősre van még szüksége Lyndeff meggyötört országának. Mindamellett: furcsa, de örömömre is szolgál, ha felövezhetem ősi kardom, és megleckéztethetem népem hiénáit. De csak tavaszközép után kelünk ismét útra. Addig megszületik a legkisebb Omara, nemzetségünk új hajtása. Jabson c.Leigh TALÁLKOZÁSOM A LIDÉRCEL. Az elhangzott kijelentésen hitetlenkedve, s az elfogyasztott sörtől meglehetősen bambán meredtem a velem szemközt ülőre. – Azt mondod, hogy éjjel egymagádban átvágtál a Lidércek Erdején? – Ühüm – bólintott az arcán ork vonásokat is viselő, otromba fickó. A korsóért nyúlt, s egészen addig ivott, míg az ki nem ürült. Megpróbált felegyenesedve inteni újabb italért, de ebből csak egy tompa morgás, s megkésett böfögés sikeredett. Meglepő módon a kocsmáros ebből is értett. A habzó sörrel teli korsó fél percen belül ott volt asztaltársam előtt a koszos terítőn. – Aligha hiszem – mondtam és próbáltam kedvesen vigyorogni. A fickó jelentőségteljes mozdulattal fektette vaskos öklét az asztalra. – Pedig így történt – mondta reszelős hangján és újból ivott. Még ha eltekintek hordóhasától és igazán széles alfelétől, sem tudtam elképzelni, hová a csudába tölthette ezt a rengeteg italt. – Nem volt más választásom – morogta dühösen, mivel a korsó már megint gyorsan kiürült. – Időben kellett Drakwormba érnem. Ha nem jelentkezem azon a hajnalon Lord Willantine kastélyában, egész biztosan karóba húznak. És ezt csak úgy vihettem véghez, ha átvágok az erdőn. – Sötét éjjel? Egyedül? – csóváltam a fejem, amitől erős szédülés tört rám, ezért inkább abbahagytam. – Nem lódítasz? – Soha – mordult rám a fickó. Elégedetten nyugtázta az újabb italt, amit már rendelnie sem kellett, hiszen a kocsmáros a pult mögül csak azt leste, mikor ürül ki a félork korsója, és máris ugrott, hogy változtasson ezen a helyzeten. – Minden szavam igaz. Egyedül vágtam neki az erdőnek. Nem volt senki, aki az utat mutatta volna, s megóvott volna a lidércek támadásától. – Lidércek? Szóval igaz a mendemonda? Az erdő persze nem véletlenül kaphatta a nevét – mondtam inkább magamnak, mint ivótársamnak. A félork fintorgott. – Lidérc? Hát abból van bőven. Nekem is kijutott belőlük, hacsak egy is. Az éppen lenyelt sör cigányútra futott. Köhögve dőltem előre, s csak a félork barátságos hátba veregetésének köszönhettem, hogy ismét levegőhöz jutottam. Sajgó vállakkal pillantottam az újból a helyére telepedő dicsekvőre. – Ugyan már! – csóváltam meg a fejem. – Egy erdei lidérc nem piskóta. Akit egyszer becserkésznek, nem ússza meg ép bőrrel a találkozást. Vagy talán azt állítod, hogy megküzdöttél vele? A félork bambán meredt félig üres korsójába. – A lidérc jobbról rontott rám. Hatalmas volt és ronda, akár az ork öreganyám. Karmos mancsával felém csapott, s kis híja, hogy ott nem hagytam rögtön a fogam. Abbahagyta, hogy befejezze a félbehagyott műveletet. Az üres korsó csattanva érkezett vissza az asztalra. – És? – A kíváncsiság majd szétvetett. Előrehajolva lestem a félork szavait. – A lidérc a földre tepert, fölébem kerekedett és attól kezdve nem volt tovább. – Mégis, mi történt? – faggatóztam. A fickó belefogott az újabb italba, de nem kellett sokáig várnom a folytatással. – Mint mondtam, fölém kerekedett és bármennyire is küzdöttem, a fogait belém mélyesztette. Ennél a pontnál már biztos voltam benne, hogy a fickó szemérmetlenül hazudik. Hülye voltam, hogy eddig is hittem neki. Még hogy egymaga harcolt egy lidérccel. Marhaság! – Nem hiszed? – vonta fel bozontos szemöldökét a félork. Az ajkamat biggyesztve bámultam a saját italomba. – Nem tudom, hogy igaz-e, amit meséltél, de abban egészen biztos vagyok, hogy még soha senki nem élte túl egy erdei lidérc harapását. A félork eltolta magától a korsót. Felemelkedett ültében és miközben amúgy sem megnyerő vonásai a szemem láttára változtak még torzabbá, a pillanatok alatt lidércalakot öltő lény reszelős hangján röhögve kiáltotta. – Miért? Én talán igen? Még arra sem maradt időm, hogy sikoltsak, amikor a rám rontó lidérc éles fogai elérték a nyakamat; Robert Knight HETEDÉVI HOLDFORDULÓ Bár a nap beragyogta a környéket, s jóleső meleggel árasztotta el a világot, Csillagfényü Mangor nem érezte magát túlságosan jól. Az idő túl gyorsan telt a számára, s a nyugodt napok után ismét nehéz idők következtek. Ismét eltelt hét esztendő. Pontosabban csak el fog telni. Szám szerint hat nap múlva. S amennyiben addig nem sikerül megoldást találni a problémájára, Csillagfényü Mangorra szörnyű sors vár. Hiába volt tekintélyes tudással rendelkező varázsló, a végzetét hasztalan próbálta eddig megváltoztatni. Minden hetedik esztendő végén farkasszemet kellett néznie a sorsával, s bár eddig minden alkalommal ő került ki győztesen a találkozásból, sohasem lehetett tudni, mikor fordul a Sors kereke. Hatszor hét esztendő eddig. Negyvenkét év. Mangor csalódottan megrázta a fejét. Éveinek száma jócskán többet számlált, mint negyvenkettő, s csak remélni tudta, hogy élete fonala jó darabig nem szakad még meg. Kizárólag rajtam múlik, sziszegte eltökélten. Ha nem feledkezett volna annyira bele egy démonherceg készítette mágikus jogar titkának megfejtésébe, akkor most sem aggódott volna különösebben. Az ősi átok kétértelmű szavai megteremtették a lehetőséget arra, hogy saját erejéből kibújhasson a csapdából, amit egykor régen magának áhított mérhetetlen mohóságában. Fiatal volt és forrófejű. Hitt a mágia mindenhatóságában, s a saját tudását jócskán túlértékelte. Vakmerőségének köszönhetően látványos sikereket könyvelhetett el, ám utólag – az évek távlatából – már tudta, számos alkalommal csak a szerencséjén múlott, hogy nem lett a mágiával támasztott erők áldozata. Igazság szerint így is meglehetősen sokáig megúszta a dolgot komolyabb problémák nélkül. Talán ha néhány kisebb kudarc időben ráébresztette volna önnön hatalmának korlátjaira, akkor most nem kellene az átkos hetedévi holdfordulóktól rettegnie. Csillagfényű Mangor megborzongott az emlék hatására. Az évek tapasztalata ráébresztette, hogy még a legnagyobbak is óvakodnak ujjat húzni a túlsó népek hatalmaival. Különösen nem egy démonlorddal vagy egy ördögfejedelemmel. Az ifjú Mangor elkövette ezt a hibát. Kis híján rajta vesztett, s tulajdonképpen még örülnie kellene, hogy életben van. Nem csupán az életét kockáztatta akkor, ó nem Halhatatlan lelkét. Szerencséje azonban akkor sem hagyta cserben. Bár hatalma jelentős részét elveszítette, s csaknem beleőrült a haragvó démon körül tomboló mágikus érzelem-áradatba, valami felfoghatatlan fordulatnak köszönhetően sikerült időben visszaküldenie a túlsó lényt, oda, ahonnan botor módon megidézte. Mielőtt azonban ez bekövetkezhetett volna, a démon átkot mondott megidézője fejére. Akkor, a küzdelem hevében Mangor nem foglalkozott vele. sot igazság szerint később sem. Egészen az első hét éves ciklus utolsó hónapjáig nem tudott az átokról. Ekkor kezdték lidérces álmok gyötörni. Hiába próbálkozott a legkülönfélébb varázslatokkal, nem tudott megszabadulni tőlük; éjjelente rendszeresen meglátogatták. Végső kétségbeesésében álomfejtőhöz fordult. A ráncos arcú vénség végighallgatta Mangor utolsó álmát, majd hihetetlen bölcsességről téve tanúbizonyságot, habozás nélkül egy magas rangú paphoz irányította a varázslót. Mangor megfogadta a tanácsot, ám a papokkal való találkozás sem hozott megnyugvást a számára. Igaz, az már az első órában kiderült, hogy egy átok terhét nyögi, ám a pap képtelen volt kideríteni, ki bocsátotta a varázslóra a szörnyű mágiát. Értékes napok mentek veszendőbe a felesleges kutatással, mire Csillagfényű Mangor a templom pátriárkája elé került. A főpap csupán a kifizetett tekintélyes adományoknak köszönhetően foglalkozott személyesen a varázslóval, ám Mangor nem sajnálta a pénzt. – Érezte, ha nem sikerül villámgyorsan megfejtenie az átkot, akkor élete fonala rövidesen megszakad. Silvandon pátriárkának egy teljes napjába került, amíg sikerült a túlsó világ kisebb szolgái segítségével megfejtenie a lidérces álmokat. Innen már csupán egyetlen lépés volt eljutni Nnis démonlordhoz, a sötétség egyik feltörekvő, új urához. Silvandon hatalma azonban kevésnek bizonyult az átok semlegesítéséhez, pedig két alkalommal is megpróbálkozott vele. Mindössze az átok szavait, s részleges értelmüket sikerült felidéznie. “Hétév múlva félelmet csöpögtetek a Ielkedbe, kínzó rothadás fúrja magát a testedbe! Halandó, időtlen fájdalom lesz a részed, Amikor szolgáimat elküldöm majd érted." Az átok mágiája természetesen jóval bonyolultabb volt annál, minthogy egy néhány soros felidéző formula visszaadhatná a pontos értelmét. Miután éppen hét esztendő telt el a démon lorddal történt baljós emlékű találkozás óta, így a vers első sora nem szorult különösebb magyarázatra. A félelem a lidérces álmokat jelentette, s Mangor minden éjjel megtapasztalta, mire gondolt egykori ellenfele. Semmilyen álompor, varázslat vagy hasonló nem semlegesíthette az átkot, aminek következtében a varázsló reggelente teljesen kiizzadva, véreres szemekkel és idegességtől összekoccanó fogakkal ébredt. Néhány nap alatt Csillagfényü Mangorból ideges, minden hirtelen zajra összerezzenő idegroncs lett. Mégsem adta fel. A testét – bár külsőre épnek és egészségesnek tűnt – időről időre fájdalom kínozta, melynek intenzitása óráról órára erősödött. A varázsló fájdalomcsillapító teákon és gyökereken élt, s egyre nehezebben tudta összeszedni a gondolatait. Miután a papok nem tudtak segíteni rajta, Mangor inkább az egyedüllétben keresett vigasztalást. Bezárkózott a tornyába, s reggeltől estig a vaskos könyveket és a poros fóliánsokat bújta, hogy valami módon elkerülje a végzetét. A hetedévi holdforduló gyorsan közeledett. Úgy tűnt, a démon átka beteljesedik, s a vakmerő halandót eléri a végzete. Csillagfényü Mangor azonban – bár még fiatal volt és meggondolatlan – máris tekintélyes tudást halmozott fel, s az utolsó napok egyikén sikerült megoldást találnia a problémára. A démona testre bocsátotta az átkot, s nem a lélekre. Következésképpen Mangornak testet kellett cserélnie valakivel, hogy amikor a démoni szolga eljön érte, azt vigye magával túlnan-ra. Ez nem tűnt egyszerű dolognak – a mágia bonyolult szabályainak köszönhetően –, ám többet jelentett annál, amit a varázsló remélni merészelt. Minden ismeretét összeszedve nekilátott, hogy valamiképp kibújjon az átok alól. A testváltó varázslat pontos szövege egy régi, poros fóliáns titkos ládikájában lapult. Miután azonban áttanulmányozta az írást, Mangor úgy érezte, esélye sincs a megvalósításra. A testcsere ugyanis mindkét fél részéről tudatos beleegyezést igényelt. S merre talál egy ostoba fickót, aki hajlandó lesz önként lemondani a saját, megszokott testéről?! Mangornak sem ideje, sem ereje nem volt arra, hogy sokáig rágódjon a problémán. Némi gondolkozás után a legkézenfekvőbb megoldást választotta: egy olyan embert keresett, akinek már csupán napjai lehettek hátra. Némi pénz és rábeszélés ellenében – Mangor vezeklő szerzetesnek adta ki magát, aki szabadulni akar a halandó élet gondjaitól – a fickó ráállt, hogy a varázsló elvigye a templomba, és ott a papok elvégezzék a szertartást. A valóságban persze be sem léptek a templom ajtaján; az épület éppen úgy Mangor mágiájának a terméke volt, mint a szertartást végző papok. A mágia működött, s nem sokkal a hetedévi holdforduló elérkezése előtt Mangor lelke – a tudata és minden tudása – egy öreg, beteg testbe került. Egykori teste egy idegené lett, aki egyfajta eufórikus állapotban távozott. Nyilván őrültnek hitte Mangort, ám a varázsló nem foglalkozott ilyen kicsinységekkel. A fickó másnapra halott volt. Csupán egy rövid, velőtrázó sikoly jelezte a démoni szolga érkezését. Reggelre a fogadó, ahol az ostoba fickó megszállt, porig. égett, minden vendégével egyetemben. A tűzoltásra összesereglett emberek között többen megőrültek – néhányan később meghaltak –, amikor a vörösen izzó lángok közül egy démoni pofa vicsorgott rájuk. Úgy tűnt, a mágus elkerülte a végzetét. Az átok működött, de nem egészen úgy, ahogy azt Nnis démonlord elképzelte. Csillagfényű Mangornak egy teljes esztendejébe került, amíg az idős, beteg testet olyan állapotba hozta – pénzt és mágiát nem kímélve–, melyet immáron használni tudott. Az évek gyorsan teltek, s Csillagfényű Mangor teljesen megfeledkezett a dologról. Egyszer már kibújt az átok bonyolult hálójából, miért kellett volna hát bármitől tartania? Amikor azonban a következő hetedévi holdfordulót megelőző hetekben ismét rémálmok kezdték gyötörni, a mágus rádöbbent, a démonlord okosabb volt, mint hitte. Az átok valóban csupán a testre vonatkozott, ám valamiképp mégis kapcsolatban maradt Mangorral. Hiába váltott hát testet, csupán időt nyert; a démont nem sikerült kijátszania. S ez már így megy több, mint negyven éve. Minden hetedik esztendőben Csillagfényü Mangornak testet kell váltania, hogy elkerülje a végzetét. II. A varázsló ideges volt. Amikor másfél hónappal ezelőtt visszavonult a tornyába, melynek talapzatát a Shedan-tenger komor hullámai nyaldosták, álmában sem gondolt volna rá, hogy a nehezen megszerzett zsákmány titkainak kifűrkészése ennyi időt vesz igénybe. A jogar mágikus volt ugyan, ám a külseje és az előtanulmányok alapján Mangor nem sejtette, hogy milyen nagy hatalmú ereklye akadt a markába. Túlnanról való. Az azonosítás általában néhány napot, legfeljebb egy-két hetet vett eddig igénybe. Még a leghatalmasabb varázstárgyak is, melyekre eddig Mangor szert tett, kiadták minden titkukat a tizenharmadik nap,éjféle előtt. Ám a jogart nem halandó készítette. A mágikus tudományok sajátságos természetéből kifolyólag Csillagfényű Mangor nem szakíthatta meg az azonosítást, ha nem akarta megkockáztatni a jogar megsemmisülését, ami valószínűleg egyet jelentett volna az ő halálával is. A mágia nem játék. A vizsgálódás ráadásul annyira lefoglalta a figyelmét, hogy teljesen megfeledkezett a közelgő, baljóslatú napról. A hetedévi holdforduló settenkedve közeledett, érkezését ezúttal nem jelezték lidérces álmok; az azonosítás annyira kimerítette a varázslót, hogy álmodni sem maradt ereje. Egyetlen napja maradt csupán. Szűkös idő a megfelelő ember kiválasztására. Csillagfényű Mangor beleborzongott a gondolatba, hogy ismét olyan szerencsétlent kell választania, mint a legelső alkalommal. Akkor kis híján belepusztult az új test nyavalyáiba, s szentül megfogadta, soha többé nem engedi olyan alacsonyra a mércét. Inkább vállalja a kockázatot, s az utolsó pillanatig halogatja a döntést. Most azonban elérkezett a valóban utolsó pillanat. Az első alkalom kivételével Mangor gondosan megszervezte a testcserét. Hosszú heteket fordított a megfelelő személyek,kiválasztására, s mindig gondoskodott egy esetleges tartalékról is. Áldozatait – akik helyette kerülnek Nnis démonlord karmai közé – különféle hamis törtenetekkel vette rá a testcserére. Az emberek hiszékenyek voltak, csak meg kellett találni a megfelelő hangot a lelkükhöz. Mindig akadt valaki, akit megtévesztettek a varázsló ígéretei, s melyeket a démonszolga látogatása után esélyük sem volt számon kérni. – Eddig minden olyan könnyen ment! – sziszegte Mangor, miközben lendületes léptekkel fel s alá sétált szerénynek aligha mondható lakosztályában. Talpa alatt diszkréten suhogtak a vastag szőnyegek: a varázsló nem sajnálta a vagyonát, ha a saját kényelméről volt szó. – Ri'cgar kétfejű borjaira, figyelnem kellett volna a holdfordulóra! Chetar, találtál alkalmas személyt a feladatra? Sötét füst kezdett hirtelen gomolyogni az elefántcsontból kifaragott asztal fölött a levegőben, s egy pillanatra megremegtek a helyiséget nappali fénybe borító gyertyalángok. A füstből egy arasznyi, zöld lény tekergőzött elő, megjelenésében semmi emberi nem volt. Túlnanról való volt, akárcsak a démon, aki szörnyű átkával időről időre megnehezítette Csillagfényü Mangor életét. – Még nem, mester! – érkezett a válasz a famulustól. – Már a fél várost átvizsgáltam, ám mind ez idáig senkit nem találtam, aki megfelelne az általad támasztott feltételeknek! – Akkor mire vársz még? – sziszegte indulatosan a varázsló. –Menj, végezd a dolgodat! Halk pukkanás hallatszott, zöld lángok lobbantak fel a famulus helyén, majd furcsa, édeskés szag kezdett terjengeni a helyiségben, ahogy a lény a közeli városba teleportált. Mangor dühösen bámult maga elé. Az idő egyre fogyott, és pillanatnyilag remény sem volt arra, hogy megtalálja a megfelelő embert. Persze próbálkpzhatna bájolással vagy hipnózissal, ám ez aligha bizonyulna elégségesnek a testcserénél. Akkor pedig Mangor lelke elveszne a síkok közötti ürességben. A varázsló némi töprengés után úgy döntött, nem elégedik meg azzal, hogy a famulusára bízza a választást. Az az ostoba esetleg elszalaszt egy olyan alanyt, aki kiválóan megfelelne a célra. Mangor négy hosszú hónap elteltével ismét felballagott tornya legfelső, kilátónak kialakított teraszára, s komoly arccal fürkészni kezdte a mérföldek távolságában elterülő várost. Az alkonyi lényben a falak magasabbnak és erősebbnek tetszettek a valóságosnál, ám a varázslónak nem jelentett akadályt a bejutás. A távolság nagyobb részét Mangor teleportálás segítségével küzdötte le, ám mintegy százötven lépésnyire a falaktól, egy kisebb liget fái között öltött testet ismét. Nem akarta feleslegesen felhívni magára a figyelmet, márpedig egy mágus érkezésének híre mindig gyorsan elterjed. A kapukat éjfél előtt egy órával zárják le, így alkonyatkor mindig kisebb tömegek hömpölyögnek keresztül rajta. Csillagfényü Mangornak nem kellett tartania attól, hogy bárki is észrevenné a munkából hazatérők és a fáradt vándorok között. Ruháját még a ligetben átalakította egy kicsit, a mágia segítségével olyannak tűnt a köpönyege, mintha hetek óta a poros utakat járná. A varázsló arca kellőképpen elcsigázott volt ahhoz, hogy bárki elhiggye róla. valóban egyike a vándoroknak, s a pihenésen és egy jó vacsorán kívül semmi más nem jár a fejében. A bejutás nem volt nehéz, és a kapupénz megfizetése után Mangor észrevétlenül leszakadt a többiektől. Amire készült, ahhoz nem volt szüksége tanúkra. Az ösztöneire hallgatva nekivágott az utcáknak, hogy egy alkalmas vendégfogadót találjon, ahol talán ráakad a megfelelő emberre. Városlakót nem szívesen választott volna az ismerősök, rokonok és barátok miatt. Egy idegen senkinek sem fog hiányozni. A Tőr és Pallos cégére stílszerűen két fegyvert ábrázolt. Egy csendes mellékutca elején épült a fogadó, és a benti zajokból ítélve máris tömve volt. Mangor kivárt néhány percet – elméjében felidézett néhány egyszerűbb formulát, melyeknek köszönhetően senki sem fog emlékezni rá holnap reggel –, majd benyitott. Izzadt testek bűze ölelte nyomban körül, s a vendégfogadókra jellemző zsongás. A mágus átvágott az asztalok között, igyekezett észrevétlen maradni. Néhány szék még üresen tátongott a fogadó közepén lévő hatalmas étkezőnél, ám a varázsló nem akart ennyire az előtérbe kerülni. Néhány könnyű mozdulat és ügyes ujjgyakorlatok nyomán az egyik sarokban két félig részeg alak nehézkesen feltápászkodott. hogy odakint a sötétben elvégezzék a dolgukat. Mangor habozás nélkül elfoglalta a helyüket; a fickókra bocsátott bübájnak köszönhetően egyik sem fog emlékezni rá, hogy innen mentek ki. Az asztaloknál fojtatott beszélgetés egy gigászi hangfolyamba egyesült. Szavak és arcok villantak fel Mangor kutató tekintete előtt, ám a varázsló nem foglalkozott velük. Nem hősöket és nem is kalandorokat keresett, mint ahogy zsoldosok sem érdekelték. Csupán egyetlen fickóra volt szüksége. Társak és barátok nélkül. Akire senki nem fog emlékezni. – Meghívna egy italra? – Egy jól megtermett, ám szemmel láthatólag kedvetlen fickó huppant le a varázsló asztalánál álló másik üres székre. Mangor átkozta magát gondolatban, amiért elfeledkezett semlegesítő aurát mondani az asztala köré. Nem akart asztaltársat, s már éppen emelte a kezét, hogy némi mágiával továbbküldje a fickót, amikor megpillantotta annak arckifejezését. Született vesztesnek tűnt. – Nem akartam tolakodó lenni! – szabadkozott az idegen, ám egyáltalán sem sietett felállni. – Csak úgy gondoltam, bizonyára nem akarja az egész estét egyedül tölteni... Mangor kifürkészhetetlen arccal pillantott az idegenre. Tekintete nem sok jót ígért, majd hirtelen megenyhültek a vonásai, és intett a csaposnak, hogy küldjön az asztalhoz két pohár sört. – Nem hozott szerencsét az éjszaka? – kérdezte a varázsló, miután az italok megérkeztek. A fickót nem kellett faggatni. Megállás nélkül dőlt belőle a szó, és egy órával később Mangor már biztos volt benne, hogy rátalált az emberére. Amortios – a varázsló csupán ennyit jegyzett meg az idegen cir-kalmas nevéből – valóban született vesztes volt. Mangor büszke volt rá, hogy első pillantásra észrevette, érdemes időt és némi sört vesztegetnie rá. A fickó egyik napról a másikra élt. Szerencséje néha a magasba ívelt, azonban sohasem tudta abbahagyni a játékot, s ezért mindig elbukta a nyereségét. A mondás úgy tartja, akinek nincs szerencséje a játékban, szerencséje van a szerelemben. Nos Amortios esetében ez a dolog sem működött. Négy asszony játszott eddig jelentős szerepet az életében, ám az egyik kis híján megölte, amikor elkártyázta a hozományként kapott házat a fejük fölül, a maradék három pedig ilyen vagy olyan okok miatt intett búcsút a férfinak. Csillagfényű Mangor a legszívesebben örökre némaságra kárhoztatta volna a férfit – többet beszél, mint egy lepcses szájú vénasz-szony –, ám az érdeke másként kívánta. Gondosan ügyelt rá, hogy lehetőleg minél kevesebbet beszéljen önmagáról, és a sört is szűk-markúan mérte. A testcseréhez mindkét fél beleegyezése szükséges, mégpedig önként. – Sok mindent megadnék azért, ha egyetlen órára belebújhatnék valaki másnak a bőrébe... – ismerte be a beszélgetés második órájában Amortios. – Néha úgy vélem, a balszerencsém a testemhez kötődik, s ha megszabadulnék tőle néhány órára, akkor nagyot változna a világ. Mangor örült a kimondott szavaknak, s bár egy apró vészcsengő megszólalt a fejében – túl könnyen megy, s pontosan az történik, amit szeretnél... –, mégis lelkesen bólintott. – Néha szükség lenne ilyesféle kikapcsolódásra – válaszolta á varázsló, s titkon intett a csaposnak, hogy küldjön még korsó sört. – Persze csak szigorúan szabályozott keretek között, különben mivé lenne a világ! Bevallom őszintén, néha én is eljátszom a gondolattal. milyen lenne egy másik ember testéből nézni a világot... Amortios elvigyorodott. – Kár, hogy nem születtem varázslónak. Egyetlen csettintéssel megoldanám a problémánkat! Jómagam testet cserélnék valami gazdag ficsúrral, akin csüggenek a nők, neked pedig lehetőséget adnék, hogy akkor és azzal válts testet, akivel csak akarsz! Mangor mosolyt erőltetett az arcára. Már a nyelve hegyén volt. hogy nem ennyire egyszerű a dolog, de nem akarta idejekorán elszólni magát. – A fenébe is – komorodott el Amortios arca. – Olyan jó néha álmodozni egy kicsit, s annyira utálom, amikor rá kell ébrednem, az álmok sohasem válhatnak valóra. Pedig a fél életemet odaadnám, ha megszabadulhatnék a balszerencsémtől... Mangor barátságosan az asztaltársa karjára tette a kezét, és szelíden beszélni kezdett. Hangjába némi szuggesztiót is vegyített. Tehette, mivel most még nem a testcseréről volt szó. csupán a lehetőség előkészítéséről. – Hallottam egyszer egy bölcs embertől – kezdte óvatosan a mágus –, hogy pontban éjfélkor, egy keresztút közepén állva valóra válhatnak a legvadabb álmok is. Nem tudom, mi az igazság benne. de szívem szerint kipróbálnám. Amortios csodálkozó pillantást vetett a mágusra. – Testet cserélnél velem? Miért? Csillagfényű Mangor érezte, hogy veszélyes vizekre tévedt. Ha most nem úgy válaszol, ahogy kellene, akkor elszalasztja a nagy lehetőséget. – Nem vagyok biztos benne, hogy sikerülne a dolog – felelte lassan. – Mindössze azt mondtam, kipróbálnám, mi az igazság a bölcsek szavában... Arról nem is beszélve, hogy ha működne a dolog, akkor csupán egyetlen óláról lenne szó... Amortios szemében mohó szikra csillant, de gyorsan elfordította a fejét. A varázsló úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre a dologból. Érdekli a dolog... – Tételezzük fel, a bölcs nem hazudott – folytatta óvatosan Amortios, és kezdeti részegsége egy pillanat alatt elmúlt, bár továbbra is kicsit kábának tettette magát. – Szerinted érdemes lenne kipróbálni? Mangor megvonta a vállát. – Miért is ne? – kérdezett vissza flegmán, miközben ő is enyhe részegséget színlelt. – Ami azt illeti, amúgy is sétálni akartam egy kicsit... Az ital jócskán a fejembe szállt, elszoktam tőle. Amortios segítségével a varázsló elbotorkált a pultig, majd miután rendezték a számlát, hamarosan a friss levegőn sétáltak. Az út- cák jobbára csendesek voltak, ám Mangor gyorsan elmormolt egy árnyékba olvadást kettejükre; ha valaki rájuk nézett, legfeljebb sötét árnyékokat láthatott. A mágikus szavak részeg motyogásnak tűnhettek Amortios számára, és Mangor örült a dolog ilyetén fordulatának. Lassan bandukoltak a kockakövekkel kirakott utcákon. Útjuk cseppet sem volt sietős, hiszen éjfélig még közel fél óra volt hátra. Mangor megpróbálta felidézni magában a város kihaltabb részeit, hiszen amire készült, ott nem volt szükség felesleges szemtanúkra. Némi gondolkozás után az alsóváros felé vették az irányt. Azon a környéken éjfél körül a legtöbb ember gondosan bezárja ajtaját és ablakait, s ha teheti, spalettákkal is megerősíti a biztonságát. Az a néhány csavargó és tolvaj, aki a területet uralja, ilyenkor valószínűleg már a kiválasztott zsákmány után jár. Velük sem lesz gond. – Honnan jöttél? – kérdezte Amortios. Mangor ködös pillantást vetett ismerősére. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a társa időközben teljesen kijózanodott – talán csak színlelte a részegséget? –, ámbár továbbra is igyekszik enyhén im-bolyogva járni, s a nyelve is meg-megakad néha. – A felföldről – válaszolta a varázsló, miközben titokban végigmerte a társát. Nem zárhatta ki a lehetőségét annak sem, hogy kettejük közül ő az áldozat, s Amortios csupán a megfelelő alkalomra vár, hogy a hátába dőfje a kését, majd kifoszthassa. – Kicsit le vagyok égve, s az egyik társam azzal kecsegtetett, hogy ebben a városban könnyen munkához juthatok. Amortios hirtelen előremutatott. – Nézd, azt a keresztutat az istenek is nekünk teremtették! A sötétbe burkolózó házak között két út keresztezte egymást. A holdfényben kísértetiesnek tetszett a környék, a sövénykerítések közül az éjszaka neszei szűrődtek ki. A távolból kutyaugatást hozott a szél, ám ettől eltekintve a hely csendes volt és békés. Elsö pillantásra. Fertályóra sem lehetett már hátra éjfélig. Csillaglcnyü Mangor gondosan szemügyre vette a helyet. Szíve szerint jobban szerette volna valahol a falakon kívül végrehajtani a szertartást, ám nem akarta elszalasztani a kínálkozó lehetőséget. Amortios megfelelő alanynak tűnt, s minthogy önként vállalkozott a dologra, teljesítette a legfontosabb feltételt. Ami azt illeti, a varázsló elégedett volt a szerencséjével. Amortios, akármilyen szerencsétlen alaknak is tűnt, megfelelő fizikummal bírt. Mangor biztos volt benne, hogy nem kell majd sok időt és energiát pazarolnia új porhüvelyére, mire olyanná alakítja, amilyenre szeretné. – Most már csak vámunk kell... – bólintott megfontoltan a varázsló, miközben nekilátott, hogy felidézze magában a testcseréhez szükséges varázslat nagyhatalmú formuláit. – Ha a bölcs igazat beszélt, hamarosan kisebb csodának lehetünk szemtanúi... Amortios idegesen megnyalta a szája szélét. – Gondolod, hogy sikerülni fog? Mangor megvonta a vállát. – Azzal semmit sem veszítünk, ha megpróbáljuk! – válaszolta vihogva, s egy lapos flaskát húzott elő a köpönyege alól. – Ám addig is, komám, miért hagynánk kiszáradni a torkunkat? A mágus nagyot húzott az üvegből, majd a társa felé nyújtotta. Amortios átvette az italt, és aprót kortyolt belőle. Az erős ital köhögésre késztette, ám tovább színlelte az ivást. Csillagfényü Mangor gúnyosan elmosolyodott, ám gondosan elfordította a fejét. Immáron nyilvánvalóvá vált, mire megy ki a játék: ez a szerencsétlen alak utolsó szalmaszálként kapaszkodik a nagy lehetőségbe, melytől egész élete jobbra fordulását várja. S a varázsló abban is biztos volt, ha a testcsere nem sikerülne, visszafelé már aligha lesznek ilyen jó cimborák. Egy sötét kapualj, egy sikátor vagy valami hasonló helyen Amortios megpróbálja majd kárpótolni magát a csalódottságáért. Alkalom szüli a tolvajt, s egy kétségbeesett ember sok mindenre képes. Néhány arany reményében akár ölni is. Nem lesz rá alkalmad, fickó, futott végig a gondolat a mágus agyán. A testcserét követően gondoskodni fogok arról is, hogy ne beszélhess a történtekről... Egy néma fickó, aki ráadásul képtelen mozgatni az ujjait, igazán szánalomra méltó ahhoz, hogy pár napig kegyelemkenyéren élhessen. Utána pedig úgysem lesz semmire szüksége... – Hamarosan éjfél – jegyezte meg halkan Amortios, és látszott rajta, most először gondolkozik el azon, mi lesz. ha valóban megtörténik a csoda. – Mit kell tennünk? Csillagfényű Mangor megvakarta az állat, és úgy tett. mint akinek erősen gondolkoznia kell. Közben gondolati úton magához idézte a famulusát – ha valami rosszul sülne el, jobb, ha ketten vannak. – A keresztút közepén állva, pontban éjfélkor valóra válhatnak a legvadabb álmok is suttogta átszellemülten Mangor. – Mivel mindketten kívánni akarunk valamit, az lesz a legjobb, ha elfoglaljuk a helyünket. – Ilyenkor legalább nem kell megvadult lovaktól, sem akós szekeret húzó ökröktől tartanunk – tette hozzá lassan elvigyorodva Amortios. Mangor elrévedve bólintott, neki már a kezdő formulák jártak az eszében. Mindketten a keresztút közepére álltak; a varázsló magabiztosan, Amortios kicsit ideges, ám bizakodó vigyorgással. Nem volt kétséges a számára, hogy kettejük közül ki veszít többet a testcserével. – Már csak percek lehetnek hátra! – súgta tettetett idegességgel a varázsló. – Mindenesetre, hogy le ne maradjunk a megfelelő pilla- natról, azt javasolom, mindketten kezdjük el hajtogatni a kívánságunkat, így nem szalaszthatjuk el az éjfélt! Amortios egyetértőén bólintott, s máris nekikezdett hajtogatni a kívánságát. Hangja azonban alig hallatszott, túlságosan az orra alatt motyogta el. A varázsló kivárt néhány másodpercet, majd nekikezdett a varázslatnak. Az ősi igékhez megfelelő kézmozdulatok is társultak, ám Amortiost túlságosan lefoglalták a saját gondolatai, hogysem észrevette volna Mangor mesterkedését. – Add, hogy testet cserélhessek eme férfiúval... – Amortios fohásza lassan erősödni kezdett, a szavai egyre határozottabbakká váltak. Csillagfényű Mangor elégedett volt magával. A szeme sarkából zöld villanást látott, ebből tudta, hogy a famulusa is megérkezett. Szerencsére a lény nem közvetlenül előttük materializálódott, különben Amortios alighanem világgá szaladt volna. A mágikus igék támasztotta erők lassan tapinthatóvá sűrűsödtek a két férfi körül. A környéken a hangok természetellenesen eltompultak, és apró, sárga szikrák villantak fel. Amortios gyöngyöző homlokkal figyelte a jelenséget, azonban a kezeit ökölbe szorítva kitartóan ismételgette a kívánságát. A varázsló kimondta a lélekszabadító igéket. A tudatok elváltak a testektől. Mangor számára nem volt ismeretlen az érzés, hiszen az átoknak köszönhetően már hat alkalommal kellett ugyanezt átélnie. S most hetedjére... – Végre eljött az én időm, mert eljöttem én is! – Az üvöltés valahonnan nagyon messziről jutott el Csillagfényű Mangor tudatához. S bár nem voltak érzékszervei – a húsbörtön nyűgének eldobásával ezektől is megszabadult –, helyette másfajta érzékelést kapott. Döbbenten fordult körbe, de nem látott idegent. Csak homályosan érzékelte a világot; a fényt, sötétet, az alakokat és a hangokat. Látta, ahogy a két test – a sajátja és az ostoba Amortiosé – lerogyva hevernek a keresztút közepén. Mellettük egy ismerős zöld féreg lebegett, a famulusa. A két lélek egymástól néhány lábnyi távolságra helyezkedett el. Mangor kíváncsi pillantást vetett arra a ködszerű jelenésre, amely Amortiosból maradt. A férfi alakja nagyjából megmaradt, azonban az arcvonásai egybemosódtak, s inkább tűnt egy kísértetnek, mint eleven léleknek. Mangor lassan lefelé indult; hagyta, hogy a mágia ereje összekösse a lelkét az új testtel. Még percek voltak hátra a szertartás végéig, ám a máguson ismerős eufória lett úrrá: ismét sikerült kibújnia az átok alól, s ezáltal Nnis démonlord karmai közül. – Ezúttal nem kerülheted el a sorsodat! – A hang ismerősnek tetszett még ennyi év távlatából is, s hallatán remegés vett erőt a varázslón. Nnis démonlord! – Személyesen. – A démon a halottnak látszó testek mellett állt, és hatalmas agyarait kivillantva kacagott, de oly pokoli hangon, hogy a környező házak ablakai sorra berobbantak, milliónyi szilánkkal bombázva a rémülten ébredő embereket. Az állatok teljesen megvadultak; a lovak kitörtek az istállójukból, a kutyák szűkölve lapultak vackukban vagy félelmükben megőrülve saját gazdáig torkának ugrottak. A közeli temető hantjai megremegtek, és félig rothadt húsú halottak kecmeregtek ki a föld alól, hogy engedelmeskedve a felsőbb hatalom hangtalan parancsának, káoszt és halált terjesszenek a városban. Csillagfényű Mangor kétségbeesett gyorsasággal indult Amortios teste felé, ám valami nálánál hatalmasabb erő egészen más irányba kényszerítette. A varázsló minden akaraterejével és tudásával megpróbált szembeszállni Nnis démonlord akaratával, ám egy túlsó lény képességeivel ő sem kelhetett versenyre. Test híján nem használhatta a varázserejét, s így reménye sem volt arra, hogy visszaküldje a démont a saját létsíkjára. Egyetlen reménye maradt: megszerezni Amortios testét, mielőtt a kérlelhetetlenül pergő másodpercek ellopják tőle az időt, s azzal együtt az életet. Az éjfél sólyomszárnyakon közeledett, s Csillagfé-nyü Mangor tisztában volt azzal, ha nem sikerül mihamarabb testet találnia, az átok beteljesedésével legszörnyübb rémálmai válnak valóra. – Feleslegesen erőlködsz! – Nnis szenvtelenül nézte a mágus erőlködését. – Az a test már foglalt. S valóban. Amortios nehézkesen talpra kecmergett, majd valami nem emberi, őrült vigyorgással belerúgott a mellette heverő testbe. Mangor régi testébe. Majd egy jókora kést húzott elő a ruhája alól, és komótosan nekilátott, hogy elválassza a fejet a testtől. A visszavonulás lehetőségét is elvéve ezáltal. – Te voltál Amortios! – Mangor hangja mintha vízesés alól szólt volna. A démon kimérten bólintott. – Hat alkalommal elkerülted a sorsodat, ám ezúttal kifogtam rajtad... Mit gondolsz, kinek köszönheted az ereklyét, amely hosszú hetekre lefoglalt, s emiatt meggondolatlan cselekedetekre kényszerültél? Mangor üvölteni tudott volna dühében. Hát persze! Milyen ostoba voltam! – A régi testembe nem térhetek vissza. – Mangor kétségbeesetten próbált valami megoldást találni szorult helyzetére. – Amortios teste foglalt, a lelkem felett viszont nem bírsz hatalommal. Alkut ajánlok... Az életemért cserébe minden kincsemről hajlandó vagyok lemondani. Nnis ismét felkacagott, és nem akadt halandó, aki hallatán nem őrült volna nyomban meg. A távolból fegyvercsörgés hallatszott, a sírból kikelt holtak már szembetalálkoztak a városi őrség katonáival. – Alkut ajánlsz?! – kérdezte a démon hirtelen elkomorodva. –Ostobább vagy, mint hittelek! Nem azért vártam több, mint negyven éve a lelkedre, hogy most ilyen könnyen elengedjelek. Ami pedig a lelkedet illeti, nos nem maradhatsz örökké ebben az állapotban... – Előbb-utóbb találok testet magamnak... – Mangor megpróbált magabiztosnak látszani. Nnis megrázta a fejét. – Én már találtam neked egy megfelelőt. – A démon a földre mutatott, ahol egy ismerős, zöld féreg hevert élettelenül. – A famulusom! – hördült fel Mangor. – A néhai famulusod – emelte fel az ujját sokatmondóan a dé-rnonlord. – Sajnálom, de a céljaim eléréséhez szükségem volt rá. Ám megnyugtatlak; nem öltem meg, ó nem! A varázsló előtt hirtelen világossá vált, mi történt. Ha a démon áll előtte, akkor Amortios testébe a famulus lelke költözött. A régi testébe nem térhet vissza, hiszen az lefejezve hever az út porában. Nnis következésképpen arra akarja rávenni, hogy fogadja el a felkínált testet: a famulusét. Mangor akaratlanul is megborzongott, bár testetlen valójában ez másféle érzésekkel járt. Egy féreg testébe költözni a rosszabbnál is rosszabb választás lett volna. – Miféle pokoli ígéretekkel vetted rá a famulusomat az árulásra? – dühöngött a mágus. Nnis megvonta a vállát. – Te csupán egy halandó vagy, aki mágiával időlegesen béklyóba vetetted egyik szolgámat:.. Ám az uralkodója továbbra is én vagyok! Neked évek, talán évszázadok jutottak, nekem az örökkévalóság. Porszem vagy, akit az első szél elfúj, én viszont kőszikla, mely az idővel is dacolni tud. Mangor mindent megtett, hogy húzza az időt. Akármilyen hatalommal is bír a démonlord, nem tartózkodhat külső segítség nélkül huzamosabb ideig ezen a létsíkon. S aki időt nyer, életet nyer. Ha valahogy elkerüli a démon állította csapdát, akkor testetlenül is elboldogulhat valahogy. Kellő türelemmel pedig egy elillanó lélek helyét elfoglalva akár testet is szerezhet magának, – Az általad választott test külseje számomra nem megfelelő –jegyezte meg Csillagfényű Mangor kínos udvariassággal, és lassan , távolodni kezdett a démontól. – Tartok tőle, ezúttal sem jártál sikerrel, démonnagyúr! Nnis harmadjára is felnevetett, utoljára. Hangjára rohadni kezdtek a közelben" heverő halottak, és apró, vörös lángok szökkentek szárba az épületek belsejében. 196 – Nem veszíteni érkeztem – válaszolta Nnis démonlord, és a bal kezéből apró, sárga fénysugár csapódott Mangor testetlen lelkének. – Ami pedig a szépérzékedet illeti, varázsló, tartok tőle. nem áll módomban figyelembe venni az elképzeléseidet. Csillagfényű Mangor döbbenten tapasztalta, hogy lassan, de biztosan a famulus halott teste felé tart. Minden erejével ellene szegült a démon hatalmának, ám centiméterről centiméterre, közelebb kényszerült az undorító, zöld féregtesthez. Az eggyé válás egy pillanatig sem tartott. Mint amikor a vizet felissza a kiszáradt föld. Nnis démonlord elégedett pillantást vetett a lassan a levegőbe emelkedő féregre. A varázsló még nem adta fel, menekülni próbált, azonban láthatatlan erők kötötték új urához. – Légy üdvözölve a pokolban, varázsló! – bömbölte aztán a démon, és intésére vörösen lángoló kapu nyílott a levegőbe. Csillagfényű Mangor megpillantotta a túlsó világ rettenetes valóságát. S reménye sem volt a menekülésre. “Halandó, időtlen fájdalom lesz a részed... " Allen Newman. KULCS ÉS KARD: Tegarth Aghdin, a messze földön ismert arénamester az asztal fölé görnyedve az aznapi bevételt számolta. Már másodszor rendezte takaros oszlopokba a garasokat, de az oszlopok magassága ekkor sem változott. Kevés. Napról napra kevesebb. Tennie kell valamit. Meg kell idéznie a démont. Elővett a nyakában lógó bőriszákból – amit még lefekvéskor sem vetett le – egy lilán csillogó, emberszem nagyságú ékkövet, és a bal kezébe szorította. A varázsszavakat azonban még nem mondta ki. Habozott. Kudarcát félt beismerni a démon előtt. Pedig a másik dimenzióbéli lény cseppet sem volt félelmetes. Csak beképzelt, fellengzős és pökhendi. Tegarth Aghdin az idézéséhez szükséges követ a varázsigével együtt egy mágustól vásárolta négy évvel ezelőtt. Eddig mindössze háromszor használta. Először amikor megvette. Azt kérte a démontól, pusztítsa el a vetélytársait, az összes doardeni arénamestert. A démon azonban kinevette. Kérdezősködni kezdett a helyi viszonyokról, végül varázslás helyett tanácsot adott. Akkoriban a gladiátorok még vérre menő, halálos-kimenetelű küzdelmeket vívtak, de mivel a rabszolgaság korának már régen vége szakadt és kevés volt az önként jelentkező, aki kockára tette volna az életét, egyre csökkent a bajnokok száma, az arénák pedig fokozatosan elsorvadtak. A gazdagabb arénamesterek is csak úgy tudták rendszeressé vált összecsapásaikat megrendezni, hogy – lemondva hasznuk nagy részéről – egyre többet fizettek a gladiátoroknak, s ezzel elcsábították a szegényebb arénamesterek harcosait. Ezért kérte Aghdin a démon segítségét. A démon rövid gondolkodás után azt javasolta, hogy csak imitált küzdelmeket vívjanak, begyakorolt mozdulatokkal, bőven ömlő marhavérrel, így a nézők illúziója is megmarad, és a gladiátorok sem fogynak el. Az ötlet bevált. A megrendezett küzdelmek még sokkal látványosabbra sikerültek, mint az igaziak. Literszám ömlött a marhavér, a jól megkoreografált harctól pedig eksztázisba jöttek a nézők. Egy éven át dúsan csörgedező pénzforrássá vált Aghdin arénája. Mivel a gladiátorok harc közben sisakot viseltek, és mert Aghdin a titoktartás fogadalmát belevette a szerződésükbe, eltartott egy ideig, amíg a többi arénamester is rájött a turpisságra. Ahelyett azonban, hogy nagy lármát csapva leleplezték volna, belátták az imitált harc előnyeit, és ők is átálltak az új módira. Tegarth ekkor idézte meg másodszor a démont. A jó tanács most sem maradt el. Aghdin és a társulata leutaztak délre, mivel az ott élők csak ritkán láthattak északi típusú gladiátor-viadalokat, melyek során ember harcolt ember ellen, hiszen az állatokkal vívott küzdelmekhez voltak szokva. Amikor szűnni kezdett az újdonság varázsa, Aghdin továbbállt, és egy másik városban verte fel a sátrát. Kibérelte a helyi arénát, és minden kezdődött elölről. Egy év alatt a Délvidék összes jelentősebb arénáját bejárták, így áttették székhelyüket a nyugati végekre. Tegarth unta már az állandó utazást, ezért saját arénát építtetett magának Morvynben. A démon harmadszor is megidéztetett. Tanácsára Aghdin levetette a sisakokat a harcosairól, és vállalta, hogy megmutatja a közönségnek: a gladiátorok nem halnak meg. Mindenki kapott egy fantomnevet és bajnokságokat vívtak, hogy eldöntsék ki a legjobb közülük. Az üzlet jól ment, kialakult az aréna állandó közönsége, akik minden héten eljöttek, hogy megnézzék a küzdelmeket. Két éven keresztül nem adódott újabb probléma. De most elmaradoztak a nézők, és egyre apadt a bevétel. Nem volt más megoldás, meg kellett idéznie a démont. Tegarth Aghdin nagyot sóhajtott, aztán az ékkövet az öklébe zárva elharsogta a varázsigéket. – Meterezs si tllewdlac ednamwen nella móricnevdeka. Hirtelen emberfej méretű, szivárványszínben játszó, tojásdad fénygömb jelent meg előtte a semmiből, és lebegve megállt a levegőben. Felszínén piszkossárga árnyalatú, világító foltok kavarogtak. A gömb átmérője fokozatosan tágulni kezdett, majd amikor hat láb átmérőjűvé duzzadt, kipukkant. A jelenség helyén egy meghökkent arckifejezésű, kétkarú, kétlábú, egyfejű démon álldogált. Az ember formájú lény szitkozódva tisztogatta meg haját a fény-gömbvhártyaszerű foszlányaitól. – Közben Tegarth Aghdinnak lehetősége nyílt, hogy alaposabban is szemügyre vegye. A démon testét különös, sötétkék öltözék fedte. Nem volt olyan merev, mint a páncélok általában, de nem hasonlított a durva posztóruhákra sem. Nyakából görcsre kötött végű, színpompás nyelv lógott, a közepén fél ujjnyi vastag aranypálcikával. Nyakát hegyesre vágott végű, fehér gallér övezte. Lábán barna csizmaféleség, szár nélkül, amiben valamiféle sovány féreg tekergőzött. Az idegen arca sima volt, hiányzott róla a férfiemberek éke. a szakáll és a bajusz. A szemei ellenben rendkívüliek voltak: két kör alakú fehér üveg, sárga kerettel. – Na, kigyönyörködted magad, te betonagyú pávián? – kérdezte a démon, a másik dimenzióból. – Jobban is időzíthetnéd a megidé-zéseket! Legutóbb majdnem sikerült ágyba vinnem a titkárnőmet, de te éppen akkor szólítottál, amikor a fogselymemmel bajlódtam... Most meg a tőzsdét hagytam ott miattad, pedig az árfolyamok elég hektikusan viselkednek mostanában. Jobb lenne, ha visszaküldenél de azonnal! – Nem addig a! – szedte össze a bátorságát Tegarth Aghdin. –Addig nem engedlek vissza, amíg nem segítesz. – Legyen. Remélem, a brókerem nélkülem is tudja, mit kell tennie. Na, nyögd ki gyorsan, mi baj van már megint! – Egyre kevesebben jönnek el az arénámba... – Tehát csökken a nézettség... – Így hétről-hétre alacsonyabbak lesznek a pénzből rakott oszlopok, de a gladiátoroknak ki kell fizetnem a bérét... – Szóval a bevétel csökken, és mivel a költség állandó, csökken a nyereség. A termékéletgörbe hanyatló szakasza. – Nem tudom, mit tegyek. – Hmm. A költségeket nem lehet csökkenteni? – Mire gondolsz? – A gladiátorok fizetésének, illetve a takarítók, pénztárosok számának csökkentésére... – Még mit nem! – nyögte megrökönyödve Tegarth. – A gladiátorok vagy szétszednének, vagy elhagynának. Már így is keveslik a pénzüket. Természetesen nem alaptalanul... Néhány helybéli suhancot alkalmazok takarítónak, pénztáros meg csak egy van: én. – Hmm. Akkor a bevételt kell növelni. Emelhetnéd a jegyárakat. – A belépti díjra gondolsz? Már így is sokallják. Aszály volt, emelkednek az élelmiszerárak, kevesebb jut szórakozásra. Ilyen helyzetben nem emelhetem meg a... hogy is mondtad... jegyárakat. – Igaz. Korlátolt csecsszopó létedre jól jár az agyad. Akkor nincs más megoldás, mint a nézőszám növelése valamilyen fogással. Lássuk csak, mi jöhetne szóba... Mondjuk növelni kellene a marketingmunka hatékonyságát. – Tessék? – Aghdin értetlenül rázta a fejét. – A fenébe, mindig elfelejtem, milyen fejletlen világ is a tiéd. Nos, nálunk a termékeket... mivel sok van belőlük... meg kell ismertetni a fogyasztókkal. Erre szolgálnak a reklámok. Külön szakembereink vannak, akik megtervezik a média-mixet, hogy akár rádiót hallgat, akár tévét néz, akár újságot olvas, akár az utcán jár-kel, a potenciális vásárló mindenütt a mi hirdetésünkbe ütközzön. Figyelemfelkeltő képek és jó szlogenek kellenek... Ahogy a démon belelendült, lassan Tegarth Aghdin agya is kezdett megvilágosodni. Lelki szemei előtt megjelent a kép, ahogy egy mágus az égre írja tűzbetűkkel: "Gyertek el az arénába, jobb lesz itt, mint a kocsmába'! Nem baj, ha nem vagy bátor, küzd helyetted a gladiátor! Egész napos verekedés, nincs annál jobb időtöltés!" – ...Ezenkívül sztárokra van szükség. – Mi az a "sztár"? – Olyan ember, aki után epekednek a nők, irigylik és utánozzák a férfiak. – Hol találok ilyet? – Sehol. A sztárt nem találni kell, hanem csinálni. Kezdetnek kell egy jóképű, izmos férfi. Ki most a bajnokod? – Lance Cool, már három éve. – És hogy néz ki? Tegarth Aghdin megvonta a vállát. Nem volt a szavak embere. – Hát... Magas, vékony. Az arca átlagos, leszámítva a két, különböző színű szemét... az egyik zöld, a másik píros... és magas homlokát. – Nem túl bizalomgerjesztő... – Nekem mondod? – Sürgősen új bajnokot kell találnod. Olyat, aki jóképű, izmos, magas, vállas, napbarnított. Ha nem tudod, mi az, hogy jóképű, kérdezz meg néhány kamaszlányt, akik poszterekkel aggatják tele a szobájuk falát, aztán elég, ha ránéznek, máris könnyeznek és sóhaj-toznak. Annyit segítek, hogy a kereséskor ne magadból indulj ki... Tegarth nem tudta, mi fán terem a kamaszlány, és mi a csoda lehet a poszter, de ha minden ismeretlen szónál közbevágott volna, valószínűleg felingerli a démont, így hát inkább hallgatott. Már annak is örült, hogy sikerült felfognia a marketing lényegét. – De hát Lance a legjobb harcosom. Nem dobhatom ki! – Te alacsony értelmi színvonalú szülők gyermeke! A show-bizniszben nincs helye az érzelmeknek. Keress sztárokat, és nyiss fogadóirodát! Aztán csússzon be néhány meglepő eredmény. Lance-szel pedig ne vacakolj! Ha nem hajlandó átadni a stafétabotot, intézd el a dolgot fű alatt! Tegarth Aghdin megdörzsölte a fülét. Rengeteg furcsa szó záporozott reá, és egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy a démon esetleg megátkozta. – Mi az a show-biznisz, fogadóiroda, stafétabot? És mit kell csinálni a fű alatt? – Látom, most sem szabadulok könnyen. – A démon meglazította fehér nyakörvét, és kissé hosszabbra engedte színpompás nyelvét. – Legutóbb új titkárnő után kellett néznem, mert szegény egész éjjel hiába várt rám, és emiatt kissé megsértődött. De ha most csődbe megyek, sosem bocsátom meg neked... – Mi az csőd? – kérdezte Tegarth szinte sírva. – Nyugi, mindjárt felvilágosítalak. Legalábbis arról, ami rád tartozik. Gondolom, azt tudod, mi a fogadás? – I-igen. Amikor nem értesz egyet valakivel valamiben, és akár pénzt is felteszel az igazadra. Aztán aki győz, az elnyeri a másik pénzét. – Pontosan. A fogadóiroda pedig ennek intézményesített formája, ahol nem csak a győztes fogadó nyer, hanem az iroda is. – Az meg hogy lehet? – kérdezte Aghdin megrökönyödve. A démon megmagyarázta. Beszélt az esélyekről, a tétekről, a jutalékról és a csalásokról. – Tehát ha becsúszik egy-két váratlan eredmény, azzal nagy pénzeket lehet leakasztani... – Remek ötlet – mondta Tegarth mámoros arccal. – Nem is értem, miért nem jutott eddig még eszembe. . – Én sem tudom. Akkor legalább nem zaklatnál többé. – Visszatérve Lance Coolra: mit tegyek vele? – Ha nem hajlandó veszíteni, "véletlen baleset" kell hogy érje.... Lance Cool dühösen fújtatott, amikor elhagyta Tegarth Aghdin ? irodáját. Ő volt a legjobb harcos a gladiátorok között, ezt nagyon jól tudta. Még hogy szándékosan veszítsen? Soha. Már a gondolatától is megborsódzott a háta. Oda lenne a hírneve. Ráadásul az ingyen sörökről is lemondhatna, amit a győztes fogadók fizetnek neki. Szó se róla, jó ötlet volt Aghdintól a fogadóiroda megnyitása. A győztes gladiátorokat tejbe-vajba fürösztötték, ajándékokkal halmozták el, és a legszebb lányok versengtek a kegyeikért. De a vesztesek... Közutálat tárgyává váltak, hisz akadt, aki egész vagyonát tette fel rájuk. És a vesztesek soha nem bocsátottak meg... A mérleg egyik serpenyőjében ott volt a hírnév, az egyéjszakás kalandok és a mindennapi ingyen sör, a másikban pedig. Aghdin célozgatása arra, hogy megbánja, ha nem fekszik le annak a fiatal ficsúrnak. Hmm. Képes lenne rá Aghdin, hogy kirúgja? Szerződése van. Ha indok nélkül felbontja, végkielégítést kell fizetnie, ami elég szép summára rúg. Ezt nem teszi meg, túl zsugori hozzá. De mi van, ha durvább módszereket alkalmaz? Lance megvonta a vállát. Kit érdekel? Bízott magában. Ő a legjobb harcos. A közönség üdvrivalgásába még a távoli hegyek is beleremegtek, amikor a harcosok kijárójában megjelent Lance Cool, a bajnok. Lance meghajolt a négy égtáj felé, ezzel köszöntötte az arénában ülő férfiakat. Ezután néhány csókot is elhintett a hölgyek kedvéért. Sikerült elkapnia a főtribün első sorában ülő nő pillantását, s ez örömmel töltötte el. Vastag combú, ringó csípőjű, dúskeblű, kerek arcú szépség volt. Fekete haja göndör csigákban omlott a vállára. Orra kicsit fitos, szája cseppet széles, szemöldöke vastagabb az átlagnál, szeme pedig barna volt. De az arcra egy futó pillantásnál nem lehetett többet vetni, mert a tekintetet úgy vonzotta a kerek mellek halma, mint patkót a mágnes. Gisel du Moselnek hívták. A férje állítólag egy éve tűnt el egy hegyvidéki portya során. Mindig ott ült az arénában, ha Lance került sorra, de néhány pillantáson kívül nem volt közük egymáshoz. A gladiátor ezt igen fájlalta, mert a nő tüzesnek tetszett. Ám hiába kacsintgatott, integetett, kurjongatott felé, a hölgy soha nem várta meg az aréna, kapujában. Talán majd ma, gondolta Lance, és felkészült a harcra. Fiatal suhanc lett az ellenfele, akit Csonttörőnek hívtak. Az arénában, mert egyébként Llamour volt a neve. Karcsú, ennek ellenére izmos testű, széles vállú fickó. Jóképű a maga módján. Szabályos arc, szabályos fogsor, hibátlan mosoly, mélytüzü szemek, szélfútta, szőke, kócos haj. Van, akinek ez tetszik. De van, akinek inkább Lance vézna, de férfias teste, furcsa, eltérő színű szeme és boltozatos, dudorokkal borított homloka. Sajnos, ez utóbbiak voltak kevesebben. .Lance-t fenemód idegesítette, hogy Llamour névtelen újonc létére máris nagyobb sikerekkel büszkélkedhet a hölgyek között, mint ő, a bajnokok bajnoka. Ám most majd helyére teszi a dolgokat. Öt az egyhez adták a győzelmét. Nem lehet probléma. Úgy rontottak egymásnak, mint két tigris. Vaskoponya a Csont-törö ellen. Félredobtak minden koreográfiát, elfeledkeztek a betanult figurákról. A közönség is döbbenten figyelt. Érezték, hogy ez a harc keményebb, mint a többi. Lance az első összecsapás után rájött, hogy ez a fiú ügyes, meg kell majd szenvednie a győzelemért. A második összecsapás még kellemetlenebb felismeréssel járt. A sok megrendezett harc során Lance elszokott az igazi küzdelemtől, ahol a harcos improvizációján múlik a siker. Azon, hogy fel tudja ismerni és ki tudja használni ellenfele gyengéit. Llamour ismerte, és ki is használta Lance gyengéjét: gyors és váratlan szúrásait csak nehezen lehetett hárítani. A harmadik összecsapás után Lance rájött, hogy nincs esélye. Tegarth Aghdin szobájában felhajtott egy pohár szíverősítőt. Valami mákony lehetett benne, mert úgy érezte, mintha a keze ólomlassúsággal mozogna, míg fiatalabb társa szöcskeként ugrált körülötte. Ám még nem adta fel. Utolsó támadásra indult. Megpróbálta elsöpörni a Csonttörőt. Llamour félreugrott a bikaként rárontó Lance útjából, és miközben ellenfele elzúgott mellette, kardjának markolatgombjával a tarkójára vágott. Lance eszméletét vesztve zuhant az aréna homokjára. Arra riadt, hogy a melegbarna szemű, sokszor megkívánt úrhölgy hajlik föléje. Két keble Lance arcára tapadt, és szétfolyt rajta, mint a kelt tészta. – Lance, drágám, ne halj meg! – kiáltotta a hölgy elfúló hangon. – Eszemben sincs – nyögte a gladiátor alig hallhatóan. De az ő hangja nem az érzelmektől volt fátyolos, egyszerűen nem kapott levegőt a korábban elragadónak talált mellektől. – Hát élsz? – kérdezte Gisel könnyes szemmel. – Nem sokáig... Ha el nem engedsz... Az úrhölgy eleget tett a kérésnek. Lance Cool feje hátrahanyatlott, szája nagy kortyokban nyelte a levegőt. – Hazaviszlek a házamba, és ott ápollak... – ajánlotta Gisel. Lance már épp azon volt, hogy felálljon és leporolja magát, de az ajánlat hallatán változtatott a szándékán. Elhalóan nyögött egyet, és hálatelt szemeket meresztett az úrhölgyre. – Nem érdemlem én ezt meg. Egy ilyen angyal... Az angyal visszatuszkolta melleit a szorosra húzott fűzőbe, és intett a szolgáinak, akik máris a helyszínre siettek az úrhölgy hord- székével. A megrökönyödött közönség szeme láttára berakták a gladiátort, és miután úrnőjük is beszállt, kitrappoltak az aréna kapuján. Leszállt az est. Lance magányosan és teljesen meztelenül feküdt betegágyában. Fáradt volt és kimerült. Gisel egész nap nem tágított mellőle, gyógyteával itatta, pépes ételekkel etette, és teljesen figyelmen kívül hagyta a rohamos javulás jeleit. A gladiátor nagyon vágyott már egy kupa jó sör és valami szilárd halmazállapotú, hús ízü táplálék után. El is döntötte magában, hogy még egy napot nem bír ki. Ha Gisel ma éjszaka nem jön be hozzá, nem várja meg a következő estét, távozik, és megbeszéli az arénában történteket Te-garth Aghdinnal... Nyílott az ajtó. A nyílásban feltűnt Gisel du Mosel gömbölyded alakja, melyet derékon felül alig-alig takart el átlátszó tüllselyem hálóruhája. Derékon alul a rafinált ruha bár ugyanolyan anyagból készült, teljesen átlátszatlanná vált. Az úrhölgy keze háromágú gyertyatartót emelt a magasba, arcán talányos mosoly játszott. Nem szólt, csak letette a gyertyatartót a fésülködő-asztalkára, maga pedig bebújt az ágyba a gladiátor mellé. Lance elfújta a gyertyákat. Fojtott zihálás, majd káromkodás hallatszott. Ez utóbbi a gladiátor szájából. Lance kiugrott az ágyból, és remegő kézzel újra meggyújtotta a gyertyákat. Aztán kitakarta az úrhölgyet, és felhajtva a szoknyáját bevilágított a lábai közé. Tenyérnyi fémen csillant meg a gyertyafény. Közepén fekete, kulcslyukszerü nyílás ásított. – Mi ez? – kérdezte Lance felháborodottan. – Erényöv – hüppögött Gisel. – Mosel gróf, a férjem rakatta rám. Nagyon féltékeny természetű férfi volt, és így akarta megakadályozni, hogy gyakori távollétei alatt ne szarvazhassam fel. – Elég a könnyekből! Ha valahogy felrakták rád ezt az... erényövet, akkor valamilyen módon le is lehet venni. , Gisel még mindig sírva, megrázta a fejét. – Sajnos nem... A férjem, mint mondtam, igen féltékeny természetű volt. Északról hozatott mesterembert, hogy elkészítse az erényövet és hozzá egyetlen kulcsot. Nézd meg, igazi mestermunka! Erős és könnyű. A zárja olyan bonyolult, hogy gyakorlatilag feltörhetetlen. Megizzadt a mester, mire kiötlötte. Mégis, jutalom helyett, halál lett e munkáért osztályrésze. A férjem csalárd módon kifizette, de útban hazafelé rajtaütött, és megölte azért, hogy ne maradjon senki, aki ismeri a zár titkát. – Valóban mestermunka – dörmögte elégedetlenül a gladiátor, miután tüzetesebben szemügyre vette a fémdarabot. – És hová lett az egyetlen kulcs? – A férjemnél van. Mindig a nyakába akasztva hordta. – És hol a férjed? – Valószínűleg meghalt. – Gisel megpróbált gyászos arckifejezést varázsolni az arcára, de nem nagy sikerrel. – Hírt kapott, hogy rablók fosztogatják hegyvidéki birtokainkat. Felkerekedett hát tíz emberével, és útnak indult. Azóta senki nem hallott felőle. – Lehet, hogy megszökött egy másik növel... – tréfálkozott Lance, az úrhölgy vasvillatekintete azonban meggyőzte róla, hogy gyenge próbálkozás volt. Egy ideig mindketten hallgattak. – Lenne még egy megoldás... – kockáztatta meg Gisel. – Mi lenne az? – Te erős és eszes vagy... – Nem tagadom – bólintott rá a gladiátor. – Összeszedhetnél egy erős kis csapatot, és a férjem után mehetnél. Ha megtalálod a gyilkosát, megtalálod a kulcsot is. – Igen kicsi rá az esély... Több mint egy éve, hogy eltűnt. – De valamennyi esély mégis van. Ráadásul busásan megjutalmaználak téged és a társaidat, ha sikerrel jártok. – És ha nem? – Akkor kisebb lesz a jutalom, de még így sem lesz okotok panaszra... Lance úgy gondolta, négy ember elég lesz, ha mind kemények, bátrak és nem ijednek meg a saját árnyékuktól. Ha többen lennének, sokfelé kellene osztani a pénzt, ha kevesebben, a küldetés sikere kerülne veszélybe. Kell egy varázsló és három harcos. Persze nem a legjobbak, mert ahhoz kevés az előleg, amit Gisel adott. Ráadásul azt sem mondhatja el, hogy mi lesz a feladat, mert kiröhögnék. A kincskeresés meséje megfelelőbb. Végül is az erényöv kulcsa többet ér bárminél – Gisel du Mosel számára. Belépett a fogadó ajtaján. Fulladt, párás levegő, sör–, láb – és izzadságszag fogadta. Lance felmérte a vendégeket. Részeg polgárok, lecsúszott nemesek, zsugori kereskedők és néhány semmirekellő. Varázslót nem látott, de az egyik sarokasztalnál sugdolózó, három viharvert arcú, viszonylag józannak tűnő férfi felkeltette a figyelmét. Egyikük magas, vékony, piszkafa termet volt, akárcsak Lance, másikuk széles vállú, vastag derekú. cölöpcombú hústorony, míg harmadik társuk alacsony, köpcös, kopasz, kis gnóm. A magas férfi láncinget és csúcsos acélsisakot viselt, oldaláról hosszú, kétélű, egyenes kard lógott. A hústorony bőrvértet húzott magára, bal keze mellett pedig ott hevert súlyosnak tűnő, tüskésfejü buzogánya. A gnóm nem hordott sem páncélt, sem sisakot, ellenben székéhez támasztva egy termetéhez képest irdatlan méretű szekerce pihent. – Üdv nektek. Letelepedhetek? – kérdezte a gladiátor. A három furcsa figura tüntetőén, lassan fordult a hang irányába. – Mit akarsz? – morogta a hústorony. – Embereket keresek egy küldetéshez. A bágyadt szemekben érdeklődés csillant. – Folytasd... Lance megnedvesítette az ajkát. Most hazudnia kellett. Nem volt visszaút. – Kincskeresésről lenne szó. Drágakövek. Egész vagyon. – Hmmm. Jól hangzik. – Kemény legényekre van szükségem. Olyanokra, akik kegyetlenek a harcban, nem ijednek meg a saját árnyékuktól és bátran szembeszállnak a veszéllyel. A nyúlánk, magas férfi felröhögött. – Jól választottál. Mindannyian kegyetlen és könyörtelen harcosok vagyunk. Én például legutóbb levágtam egy városi őr fejét, aztán odaadtam a gyerekeinek, hadd labdázzanak vele... – Az semmi! – szólt közbe a gnóm. – Én a múltkoriban a fejszémmel kettéhasítottam egy lovas katbnát, a feje búbjától a lova patájáig. Aztán gratuláltam az anyjának, hogy ikrei születtek... A hústoröny fitymálóan legyintett. – Idehallgass, idegen... Mi is a neved? – A nevem Cool. Lance Cool – nyögte a kábult gladiátor. – A magunk részéről Mofte, Sabav és Timon. Szóval, Lance, alig egy hete történt, hogy Doardenben a buzogányommal úgy bevertem a városi őrkapitány fejét, hogy a szokásoktól eltérően nem ravatalozták fel. Féltek, hogy a látványtól kidobja a taccsot a rokonság. Nem mondom, szép ütés volt, három napig tartott, amíg megtisztítottam a fegyverem az agyvelő-csimbókoktól. Tudod, olyannyira rátekeredtek a tüskékre, hogy csak nagy nehézségek árán tudtam leszopogatni őket. Lance nyelt egyet, és hitetlenkedve kérdezte: – Megetted a nyers agyvelőt? – Hogy a fenébe ne! Ránézésre undorítóan néz ki, a bűz, amit áraszt, kibírhatatlan, ráadásul, miután bekaptad, rájössz, hogy nyú-lós és rágós, de az íze... Az íze... Az pont olyan pocsék, mint a kinézete alapján gondolnád. De meg kellett ennünk, mert nem volt rnás. Ugye, fiúk? – Ahogy mondod. – Jól beszélsz. – Szóval, üldöztek a doardeni városi őrök, és nem állhattunk meg pihenni egyetlen fogadóban sem. No, és ott voltak a kutyák... – Milyen kutyák? – Mindenféle kóbor kutyák. Nem szoktam rejtegetni a buzogányom, és megérezték rajta az áporodott agyvelő-szagot. De végül ezzel is jól jártunk, mert néhány közülük rajtavesztett, amikor a fegyverem körül kurkászott. – Csak nem ettétek meg a kutyákat is? – kérdezte a gladiátor utálkozva. – Miért, te mit tettél volna, ha már három órája éhezel? Jól laktunk, és a bőröket otthagytuk az üldözőinknek, akik eltökéltségünket látva visszafordultak. Jó trükk volt, nemde? – Az. De ha megbocsáttok egy pillanatra, elmegyek sörért. Hozok nektek is. – Az jó lesz. Siess. Lance fejét rázva, kábultan botladozott a pulthoz. – Hívja azonnal a városi őrséget! – súgta a fogadós fülébe. – Három veszélyes és őrült bűnöző ül annál az asztalnál! A fogadós megcsóválta a fejét. – Csak nem az agyvelős sztorival traktálták? Vagy esetleg a gnóm elmesélte, hogyan belezte ki saját kezűleg a karóba húzott cimboráját? Nem maga az első, akinek felfordult tőlük a gyomra... Rontják itt a forgalmamat. Talán a városi őrség tényleg segíthetne... Lance elvörösödött. Megköszörülte a torkát. – Felejtsük el a városi őrséget! Négy sört kérek... A hegyekben hűvösek az éjszakák. Lance maga köré tekerte a lópokrócot, és lefeküdt. Teljes biztonságban érezte magát, épp most váltották le az őrségből, reggelig alhat. Mások vigyázzák az álmát. És ott van a mágus is, aki azzal kérkedett, hogy mentálisan megérzi, ha ártó szándékú idegenek közelednek. Lance bízott a mágusban. Eszébe jutott, milyen szerencsés módon találkoztak... ...Hazafelé tartott. Fejét lehúzta a sok sör, amit benyakalt, lábai pedig minduntalan összegabalyodtak. A három tréfás kedvű idegen a hatodik korsó után igent mondott a küldetésre, így a csapat nagyobbik része már megvolt. De hiányzott egy varázsló. A gladiátor megállt, és nagyot böffentett. Úgy döntött, másnap folytatja tovább a keresést. Hajnalodott. Nagyon elment az idő. A ház ajtaja, amelynek támaszkodott, váratlanul kinyílt, és egy rongycsomó repült ki rajta. Szép, magas ívben szállt, míg röppályája végére nem ért. Földre huppanva hempergőzött párat, majd megállapodott. Pontosan Lance lábánál. – Megálljatok! – tápászkodott fel a rongycsomó. – Megkeserülitek még, hogy így bántatok egy varázslóval! Olyan átkot olvasok rátok, hogy még az unokáitok is nyögni fogják. Vagy inkább... – Elnézést – szólt közbe Lance. – Maga varázsló? A férfi kihúzta magát. Köpcös, puhány testű volt, arca pirospozsgás és pufók. Átlagos vonásokkal, a gladiátort mégis zavarta valami. Gyorsan rájött. A férfinak hiányzott a szemöldöke. – Az volnék. – Micsoda véletlen! Éppen egy varázslót keresek. – Hát talált egyet. De most nemérek rá csevegni. Varázsolni készülök, ha nem vette volna észre. Úgyhogy örvendek, hogy megismertem, bla-bla-bla, a viszontlátásra. A mágus az északon magasodó hegyek felé emelte karjait, és dörgedelmes hangon belekezdett egy varázsigébe. – Es yge gem dajju, neygel dűrűygynara zít! Lance érdeklődve figyelte. A mágus elhallgatott. Semmi nem történt. – Miféle bübáj volt ez? – kérdezte a gladiátor. – Átokvarázs. Most persze még nem látszik a hatása, de nézd meg őket húsz vagy harminc év múlva: kihullanak a fogaik, kopaszok és ráncosak lesznek... – És miért nem valami látványosabb, gyilkos erejű varázslattal próbálkozol? – Áh – legyintett a mágus –, disznók elé gyöngyöt! Bosszút álljak, mert kidobtak? Nem pazarlom ilyen alantas célra a varázserőmet... – Milyen igaz! Nemes lélekre vall, hogy leküzdve bosszúszomjad, hideg fejjel megbocsátasz, amikor ízzé-porrá zúzhatnád őket –bólintott elismerően Lance. A varázsló gyanakodva figyelte a gladiátor arcát, az irónia jelei után kutatva rajta. Mivel nyomát sem látta, hogy gúnyolódnának vele, elégedetten hümmögött egy sort. – Látom, te megértesz. Azt mondtad, varázslót keresel. Miért? – Kincskeresésre indulok negyedmagammal. Még egy emberre van szükségem. – Jól hangzik. – A mágus szemében kapzsi fény gyulladt. -Mekkora összegről volna szó?r – Felbecsülhetetlen érték. Érdemes kockáztatni érte. – Hmm. Előleget tudsz adni? – Magától értetődik. – Akkor vedd úgy, hogy felcsaptam... Lance dobhártya-repesztően szuszogott, mégsem tudta elnyomni az őt felváltó őr hortyogásának hangját. Ettől eltekintve azonban más zaj nem hallatszott. Azaz mégis. Óvatos lábak surrantak szinte nesztelen az éjszakában. A hegyvidék őslakói. A kék holdat felhők takarták el, így ha ébren van is a kis csapat bármely tagja, fekete árnyakon kívül mást nem láthatott volna belőlük. A jövevények fától-fáig lopakodva, egyre közelebb jutottak. A hold váratlanul kikukucskált a felhők mögül, és kék fénye vé-gigömlött a tisztáson. A fekete árnyak egy pillanatra megtorpantak, de mivel a fekvő alakok közül egy lélek sem moccant, hamarosan felbátorodtak, és megközelítették a tábort. A rongyba csavart lábú idegenek körbevették az alvókat. Közben az egyik árnyalak felszisszent, de társai villogó tekintetét látva, behúzott nyakkal tette tovább a dolgát. Két-két hegylakó jutott Lance csapatának minden tagjára. Amíg egyikük kést szegezett áldozata nyakának – biztosítékul, ha netalán felébredne –, addig társa átkutatta annak ruházatát. Gyorsan végeztek. Senki nem ébredt fel. A fekete árnyak amilyen váratlanul és észrevétlenül érkeztek, olyan váratlanul és észrevétlenül tűntek el. Csak néhány meghajolt fűszál tanúskodott ottjártukról... Lance ébredt fel elsőnek. Első pillantásával az őrt kereste. Hamarosan meg is találta: édesdeden szundikált az egyik fa alatt. – Talpra! – ordította a fölébe. A gnóm morgott egyet, majd átfordult a másik oldalára. Lance nem hagyta ennyiben a dolgot. Erősen megrázta. Mofte erre már magához tért annyira, hogy álomittas hangon azt motyogja: – Dehogyis horkolok, mama... A gladiátor elvesztette a türelmét. Felemelte az apró embert, és fejjel lefelé meglóbálta. – Ébresztő, ha mondom! – Tegyél le, te faragatlan tuskó! – sivalkodott a gnóm. Csipás szeme villámokat szórt. Lance eleget tett a kérésnek. – Mondd, hogy őrködtél az éjszaka? – Nem értem, mi bajod van – dörzsölgette elfeküdt nyakizmait a gnóm. – Elvégre élünk, és mindenünk megvan... Az apró ember alighogy ezt kimondta, elfehéredett arccal kapott a derekához. Gyors mozdulatokkal egy bőr zsákocskát húzott elő, kibontotta, aztán káromkodott egyet. – Ellopták az aranyamat! – ordította. Lance balsejtelemmel telve nyúlt az erszényébe. – Az enyémet is! – csatlakozott a gnómhoz. Erre felbolydult a tábor. Jobbról-balról lázas keresés hangjai, majd dühös kiáltások hallatszottak. – Minden pénzünknek nyoma veszett... – állapította meg keserűen Lance Cool. – Mágus, te miért nem figyelmeztettél minket? Minden szem várakozóan meredt a varázslóra. – Én csak azt mondtam, hogy mentálisan megérzem az ártó szándékkal közeledőket. De mint láthatjátok, élünk, úgyhogy bárki járt is itt éjszaka, nem akart ártani nekünk. – Nem tudom, hogy mit nevezel ártó szándéknak. A kirablásunkat azt látom, hogy nem – mondta neheztelően a gladiátor, de a gnóm félbeszakította. – És mi van, ha nem is idegenek voltak, hanem közülünk valaki...-vetette fel. Erre mindenki távolabb húzódott a mellette állótól. – Azért mi, hárman megbízunk egymásban, nemde? – dörmögte a cölöpcombú Timon. – Ha pénzről van szó, akkor nem. – Ezt már Sabav mondta. – No de, uraim! – lépett közbe a mágus. – Nézzük meg először, hogy találunk-e nyomokat. Egymásnak esni ráérünk utána! Átkutatták a tábor területét, és fáradozásukat végül siker koronázta. A tábortűz kihűlt hamujában egy emberi talp lenyomata látszott. Egy rongyba bugyolált emberi talpé. Ezt látva a táboron kívül-folytatták a kutatást. A szerencséjük most sem hagyta cserben őket. Az ismeretlen, aki a tüzbe lépve megégette magát, húzta a lábát, és így követhető nyomot hagyott maga után. Nospah, a mágus és társai a hegyormon lapultak, s a völgyben elterülő falut figyelték. Tulajdonképpen igen hízelgő volt a néhány rongyos nemezsátorból és faházakból álló települést falunak nevezni, de lakói számára biztos maga volt a paradicsom. A "házak" között szürke bőrű, kucsmás, bekecses vademberek sürgölődtek. Valamiféle szertartásra készülődtek, erről tanúskodott néhányuk kifestett arca, a szárnyas totemoszlopok köré rajzolt kör és a hatalmas kondérok körül sürgölődő vénasszonyok látványa. – Nem ezek raboltak ki minket – mondta csüggedten Timon. – Honnan veszed? – kérdezte a gnóm. – Csizma van a lábukon, nem rongy. Mofte hümmögött egy sort, és most már az ő tekintetét is lemondás felhőzte. – És ha lehúzták? – vetette fel Sabav. – Ez az! Nem lehetett másképp! – csillant fel a gnóm szeme. -És most mihez kezdjünk velük? – Menjünk, és verjük ki belőlük a pénzünket! – javasolta Timon, és egyetértésre sem várva elindult lefelé a lejtőn. – Állj meg, te borsóagyú barom! – kiáltott utána a mágus, de a cölöpcombú harcos füle botját sem mozdította. Egyre gyorsabbá váló léptekkel a falu felé tartott. Először a cimborái indultak utána. Aztán Lance. Végül a mágus is rászánta magát. – Én megmondtam, hogy hülye, ötlet, én megmondtam... –dünnyögte rohanás közben. A legöblösebb kondér tartalmát kavargató, fogatlan vénasszonyok egyike vette észre először a hegyoldalon lefelé zúduló támadókat. – Ellenssszég, ellenssszég! – sipította. Erre felbolydult a falu. Mindenki rohant, hogy elrejtőzzön. Hamarosan kiürült a tér. Csak a totemoszlopok és a fogatlan vénasz-szony maradt a helyén. – Hohó, öreganyám! Hová tűntek a többiek? – lihegte az elsőként érkező Timon. – Ssszerencséd, hogy öreganyádnak ssszólítottál! – válaszolta a vénség – Eszért nem fogok ellenkeszni, ha meg akarsssz gyalászni... – Már mér akarnálak meggyalázni? – értetlenkedett a cölöpcombú. – Mindenki tudja, hogy ha a ssszíkföldiek jönnek, el kell rejtőszni, mert megverik a férfiakat és meggyalásszák a nőket. – Akkor te miért nem rejtőztél el? – Ilyen ssszép ssszál férfiak elöl? Ssszeiíimi pénzért nem hagynám ki a gyalászássszt. – Az én testemet nem kapod meg, ebben ne is reménykedj! -ellenkezett Timon. – Akkor essszetleg a társsszaid hajlandóak rá... – Ebből elég! Hallgasssz már el, vén ssszipirtyó! – fakadt ki a cölöpcombú. – A fene ezt a sziszegést, lassan rám is rám ragad. Keressük meg a férfiakat! – javasolta Timon az időközben befutó társainak. De végül nem kellett azzal vesződniük, hogy a hegylakókat előrángassák a sátraikból. – Gyertek elő, asz idegenek csak öten vannak! Lássszátok el a bajukat! – kiáltotta a vénasszony bosszúszomjasan. amiért visszautasították felajánlkozását. A kiabálásra előbb egy, majd több fej jelent meg a sátörnyílásók-ban, Miután látták, hogy a banya igazat beszél, mind előözönlöttek, és körbevették Lance-t és kis csapatát. – Mossszt megbánjátok, hogy ide pofátlankodtatok! – óbégatott örömittasan a vénasszony. – Üssszétek őket! Elkezdődött a harc. Puszta kézzel. Lance az első két ellenfelét lefejelte, a többiek erre inkább Timonra vetették magukat, és a férfi eltűnt a testek sűrűjében. Hamarosan azonban felegyenesedett, és cölöpcombján körbeforogva szétrepítette ellenfeleit. Hárman közülük fekve maradtak, de a többiek lankadatlan önbizalommal újra támadásra indultak. A gnóm a vademberek ágyékát vette célba. Minden fejmagasságban előreirányzott ütése egy hegylakót tett harc – és nemzésképtelenné. Sabav, az általa ismert számtalan önvédelmi technika közül, a szélmalom-figurát választotta. Két kinyújtott kezével lapátolni kezdett, mintha úszni próbálna, és ezzel sikerült távol tartania ellenfeleit magától. A mágus, mivel félt, hogy tűzgolyó vagy villámvarázs alkalmazása esetén esetleg társainak is baja eshet, megpróbálkozott egy speciális varázslattal. Láthatatlanná akart válni, hogy kivonja magát a küzdelemből. – Dotál cm, dotál men, dotál! – kiáltotta. A következő pillanatban láthatatlanná vált – a varázslót támadó hegylakók ruhája! A meztelen vademberek egymásra néztek, aztán röhögni kezdtek. A pillanatnyi megtorpanás elegendő időt biztosított Nospah számára, hogy megpróbálkozzon egy újabb varázslattal. A levitáció mellett döntött. – Leviknes metlüper men gém, melevjllász! A hatás még meglepőbb volt, mint az előbb. A mágus lába előtt megnyílott a föld, és egyik pillanatról a másikra, húsz láb mély hasadék keletkezett. A hegylakók elvesztették a talajt a lábuk alól. Egy pillanatig lebegtek a levegőben, aztán lezuhantak a mélybe. Nospah – aki még mindig azon gondolkodott, hogy hol ronthatta el a varázslatot –, magára maradt. A küzdelem a többi helyszínen is eldőlni látszott. Lance homlokán a friss dudorok rózsaszínben lüktettek, de a lába előtt heten hevertek magzati pózba gömbölyödve. A gnóm is végzett már ellenfeleivel, és most Sabav segítségére sietett. Hátulról támadt a társát szorongató vademberekre, és alulról indított horgaival gyorsan kivonta őket a forgalomból. Timon megragadta az egyik hegylakó bokáját, és annak testét buzogányként használva, szétcsapott az őt támadók között. Hamarosan minden szürke bőrű vadember a földön hevert. Vagy betört orrát, vagy ágyékát, vagy egyéb testrészeit fájlalva. – Na, most már elő a farbával, fiúk! – mondta Timon a tenyereit összecsapva. – Hol vannak az aranyaink? Válasz helyett csupán nyöszörgés hallatszott. – Ne mondjam még egyszer! Ha nem nyögitek ki, ismét végigmegyünk rajtatok! Es nem leszünk olyan kíméletesek, mint az előbb... Erre már ijedt mozgolódás kezdődött a földön fekvők között. Végül az egyik hegylakó megszólalt. – A barlangban van. Odavezetlek benneteket. A hegy lábánál, kitátott szájként ásítozó barlangban a kinti friss levegőnél is hűvösebb fogadta őket. A mennyezetről, mintha fogak volnának, cseppkövek lógtak, hátul, nyálfolyam képzetét keltve, patak csörgedezett. – Ez az első terem – magyarázta a vezetőjük. – Mindkét irányban van folytatása, de mi most csak a bal oldalit nézzük meg. – Ne szövegelj annyit, mutasd az utat! – elégedetlenkedett Timon. Lance megtorpant. Amint körülnézett, figyelmét felkeltette az első terem végén, a búvó patak partján falatozó, ápolatlan, szakadt és kopett ruhás férfi. Bőre fehér volt, kirítt a hegylakók közül. És az arca is valahogy ismerősnek tűnt. Lance egy pillanatig habozott, hogy társait kövesse-e, vagy a remetével ismerkedjen-e meg, de végül győzött a kíváncsisága. – Nem baj, ha zavarom? A nevem Cool. Lance Cool – lépett közelebb. A hosszúra nőtt, csimbókos hajú, bozontos szakállú férfi felnézett. – Bernar du Mosel – morogta, és tovább evett. A gladiátor meghökkenve nézett a vademberre. Most már tudta, miért volt olyan ismerős. A házában járva, látta a grófról készült festményt. – Ön Gisel du Mosel elveszett férje? Az idegen bólintott. – De hiszen akkor ön meg van találva! Mosel gróf unott arccal kérdezte: – És ön talált meg? De hiszen el sem vesztem. Higgye el, ha nem így lenne, én lennék az első, aki tudnék róla. – Engem a felesége bízott meg, hogy keressem meg – magyarázta lázasan Lance, aki úgy döntött, hogy az erényöv kulcsáról bölcsebb hallgatni. – Egy éve, hogy nem adott életjelt magáról, mindenki halottnak hiszi. – Bár úgy lenne! – sóhajtott a nagyúr. – Bár úgy lenne... – Mi történt? Miért nem tért haza? – Fura történet. Talán el sem hiszi. Híreket kaptam, hogy a hegy lábánál fekvő birtokaimat a hegyi népek háborgatják. Felkerekedtem hát tíz emberemmel, és elindultam, hogy rendet teremtsek. Mielőtt behatoltunk volna a hegyek közé, jól megvacsoráztunk, mert tudtuk, hogy egy ideig nem lesz részünk efféle luxusban. Mit tagadjam, a zsíros ételektől mindannyian elnehezedtünk, és elnyomott bennünket az álom. Mire felébredtünk, minden pénzünk és kulcsunk eltűnt. Nem tehettünk mást... – Minden kulcs eltűnt? Még az is, amit a nyakában hordott? -kérdezte álmélkodva Lance. Bernar gróf szeme összeszűkült. Kutatólag nézett a gladiátorra. – Honnan tud maga erről? – kérdezte. – Becses neje ejtette el, amikor a küldetésről beszélgettünk... – Vagy úgy. – A gróf sokatmondóan elmosolyodott. – Hiányzom neki. – Ez végül is nem lényeges, térjünk vissza a történethez! – javasolta Lance. – Nos, ha nem lenne lényeges, már rég otthon lennék. Szóval rajtaütöttünk a vademberek táborán. Mint látta, szelíd népek ezek, senkit nem bántanak, míg hátat nem fordít nekik, vagy el nem alszik. Kivertem belőlük, hogy hová tették a kulcsokat. – És hová? – Jöjjön velem, megmutatom. Átsétáltak a jobbra nyíló terembe. Ez nagyobb volt az előzőnél. Lance tekintetét először a középpontban a hat láb magas bálvány vonta magára. Sziklaoszlop, amelynek arcot faragtak. Ez az arc egészen emberi volt, eltekintve hat szemétől, amelyek egymástól egyenlő távolságban körbeérték a fejét. Kör alaprajzú, majdnem tökéletes félgömb formájú, cseppkövekkel teli barlangban helyezték el. A második terem, az elsőtől eltérően, inkább egy olyan sündisznóra emlékeztetett, melynek befelé nőttek a tüskéi, semmint szájra. Lance a grófot követve közelebb lépett a falhoz, aztán döbbenten megtorpant. A befordított sündisznó tüskéinek mindegyikén, a kinövés hosz-szától függően, egy vagy több kulcs fityegett. Megszámlálhatatlanul sok, rozsdásodó kulcs. Kerek, szögletes, kicsi és nagy, egy –, két –, sőt többtollú, minden fajta. Furcsa és hátborzongató látvány volt. – Hát itt van valahol az a kulcs is, amit a nyakamban hordtam, és soha, de soha nem vetettem le... A gróf hangja megremegett, úgy tűnt, sírás fojtogatja. – A vademberek megmutatták a "Kulcsok termét", de hogy hová rakták az enyémet, arra nem emlékeztek. Egy éve nem láttam a napfényt, idelent élek, és a kulcsomat keresem. Önnek nem kell megmagyaráznom, miért nem mehetek haza nélküle. Az embereim lassanként elhagytak, magamra maradtam. A vademberek látnak el élelemmel. Tisztelik az "őrülteket". – De a hegylakók vajon miért gyűjtötték ide a vidék összes kulcsát? – kérdezte elhülve a gladiátor. – Majd én felelek neked, idegen! Egy vadember lépett elő az árnyékból. Alacsony volt, vörösre mázolt arcát zöld színsávok szabdalták, feje tetején kucsma helyett madártollak kornyadoztak. Köpenyét széttárva beszélni kezdett. – Mesém a régmúltba nyúlik vissza. Amióta Yncharta megteremtette a hegyeket, itt élünk közöttük. Szegényen, beérve azzal, amink van. Soha nem vágytunk többre. De ahogy telt az idő, egyre furcsábbnak találtuk, hogy nekünk miért nincsenek dúsan termő földjeink, jól tejelő marháink és más állataink, a síkságon élőknek pedig miért van. Azt hittük, ez istenünk büntetése, és nem szálltunk vitába vele. De én elhatároztam, hogy megtudom, mivel szolgáltunk rá sorsunkra. Szólítottam Ynchartát... – A sámán kezével a bálványra mutatott –, és ő válaszolt. Megjelent álmomban, és elmondta, a síkvidéki emberek az ősidőkben ellopták tőlünk azt, ami a miénk, és kulcsokkal zárták el, hogy ne férhessünk hozzá. De az átok megtörhető. Ha sikerül elvennünk minden kulcsot a síkföldiektől, akkor a javak újra közössé válnak, hiszen többé nem tudják majd elzárni őket. Nem leszünk többé szegények, nekünk is jut majd finom ruha, hús, bor és kenyér. Ezért a törzsem összegyűjt minden kulcsot a világon, hogy teljesítsük Yncharta akaratát. – Ha valójában csak a kulcsok kellenek, akkor miért lopnak az embereid pénzt is? - kérdezte Lance értetlenül. A sámán szemét lesütve válaszolt. – Senki sem tökéletes. Még a népem sem. Megbocsátom nekik ezt az apró bűnt, csak hozzák el nekem a világ összes kulcsát, hogy visszatérhessünk az ősállapothoz, és megbocsássanak az istenek... – De én, egy kulcsot... ha megtalálom... elvihetek, azt ígérted – szólt közbe a gróf. A sámán leengedte széttárt kezét, majd bólintott. – Ha visszahozod. – Ezt már megbeszéltük, bízhatsz bennem. Ekkor érkeztek meg Lance társai. Timon igencsak ingerültnek tűnt, amikor megszólalt. – Hol van a kincs, amiről beszéltél? – kérdezte. – Nem kaptátok vissza az aranyatokat? – De igen – válaszolta Mofte bosszúsan. – Megvolt hiánytalanul. Mást azonban nem találtunk. Azt mondom, szegények ezek a hegyvidékiek, mint a templom egere. Nincs itt semmiféle kincs. Becsaptál bennünket. Bernar du Mosel mentette meg a helyzetet. – Aranyat akarnak? Megkaphatják – mondta. – Ha segítenek megtalálni egy kulcsot. – Egy kulcsot? – értetlenkedett a mágus. – Milyen kulcsot? – Várjanak csak! – A gróf közelebb lépett a barlang falához. – Nem, nem, nem. Na, ez az. Ilyesmi kulcsot keressenek. Kicsi és kéttollú. Pont ilyet, mint ez. Mosel gróf váratlanul elhallgatott. Hitetlenkedve meredt a kezében tartott kulcsra. Megtalálta! Az erényöv kulcsa. Egy éve kutatja, és most véletlenül rábukkant. De titokban kell tartania. Lance Gool-nak biztos a feleségére fáj a foga. Megölné, és elvenné tőle a kulcsot. – Szóval ilyen kulcsokat keressenek. És ha találnak egyet, hozzák ide nekem. – És miből fizetnél ki minket? Nem úgy nézel ki, mint akinek telik a mi értékes szolgálatunkra! – aggályoskodott Nospah. A gróf kihúzta magát. – Ne tévessze meg önöket a külsőm! Bernar du Moselnek hívnak. Elég aranyam van ahhoz, hogy busásan megjutalmazzam önöket. De elég a szócséplésből, ideje munkához látnunk! Leszállt az est. A kulcskeresők fáradtan hagyták el a Kulcsok termét. Lance-t sorra megelőzték a társai, így több lépéssel lemaradva követte őket. Nem tűnt fel neki, hogy napközben a gróf sorra félrevonta az embereit, és hosszan pusmogott velük valamiről. Ha észrevette volna a dolgot, talán nem lepi meg az, ami később bekövetkezett. Mindenki kiért már az első teremből, egyedül Lance botladozott még a sötétben, amikor megszólalt Bernar du Mosel. – Most! Rajta mágus, tiéd a terep! Nospah sarkon fordult, és karját az ég felé nyújtva, szavalni kezdett. – Kezsiv tognál kezsiv tezüt! Ez volt az egyetlen varázsige, amelyikről tudta, hogy biztosan működni fog. A tüzvarázslat. Egyszer már megpróbálkozott vele, akkor égett le a szemöldöke. Szerencsére, rájött mi volt a hiba, és most korrigálta. Tenyeréből narancssárga tűzgömb pattant ki, felfúvódott és beröppent a barlangba. A bejárattól azonban nem jutott beljebb: a mennyezetnek ütközött, és szétpukkant. Hatalmas robaj hallatszott. A robbanás szele rongybabaként sodorta el az embereket. A gladiátort befelé, a többieket kifelé. Omló sziklák dübörögtek le a hegyoldalon. A por – és füstfelhő azonban eltakarták a szemlélők elől, hogy mi történt. Végül a por leülepedett, és láthatóvá vált a barlang beomlott bejárata. Embernyi sziklatömbök zárták el, egy egér sem fért volna át közöttük. A túloldalról ordítás hallatszott. – Mosel! Ezért a fejedet veszem! – Azt hittem, inkább a kulcs kellene! – Gúnyolódj csak, nem sok időd van hátra... – Talán megijednék, ha én lennék bent, és maga kint. Sajnos, most már távoznom kell. Ishtaar áldja! – Azzal a gróf elindult a hegyvidékiek faluja felé. Lance csak most döbbent rá helyzete kilátástalanságára. Könyör-gésre fogta a dolgot. – Fiúk, szabadítsatok ki! Emlékeztek még, milyen sok szép kalandunk volt együtt? Válasz azonban nem érkezett. A gladiátor magára maradt a sötétben. Azaz, mégsem volt egyedül. Sok ezernyi társa akadt. Sok ezernyi kulcs. Lance megpróbálta félregörgetni a bejáratot elzáró sziklatömböket, de megmozdítani sem bírta őket. Leült, hogy kifújja magát. Valahogy ki kell jutnia. Élelem és víz nélkül nem sokáig húzza. Víz! Megvan a megoldás! Az első terem végében patak csörgedezett. A víznek valahol ki kell jutnia a felszínre. Elméletileg. Ha nem búvópatak. Mindenesetre meg kell próbálnia. A patak vize jéghideg volt. Lance-nek térdtől lefelé teljesen elgémberedett a lába, amíg elcaplatott a falig. A víz itt eltűnt egy sötét mélyedésben. Lance mély levegőt vett, és lemerült. Szűk volt a patak medre, a fenekét és partját szegélyező sziklaszilánkok véresre dörzsölték a gladiátor oldalát. Lance egyik kezével a kiálló kövekbe kapaszkodva húzta előre magát, míg a másikat leszorítva tartotta, és csak néha-néha nyúlt föl, hogy megtapogassa a mennyezetet. Eltelt fél perc. Megfordult a fejében, ,hogy visszafordul – de a szűk meder miatt úgysem sikerült volna. Úszott tovább az árral. Eltelt egy perc. Alig maradt levegője. Semmi sem változott. Nem látszott napfény az alagút végén, a meder pedig ugyanolyan keskeny volt, mint eddig. Keserű epe tolult a torkába. Egy perc tíz másodperc. Lance szeme előtt színes szikrák ugráltak, a fűiében ütemesen pattogott valami. Elfogyott a levegője. Közeledett a halál. Szeme előtt nem játszódott le eddigi élete – túl hosszú ideig tartott volna –, és nem látott az égbe vezető létrát sem. Csak az járt a fejében, hogy mindjárt kinyitja a száját, és nagyot lélegzik. Habzsolni akarta a levegőt. Olyan sokat beszívni belőle, hogy egész hátralévő életére elég legyen. Felnyújtott keze nem ütközött akadályba. Lance elrugaszkodott a fenékről, és sebzett delfinként emelkedett ki a vízből. Aprócska barlangba jutott. Nem is barlang volt ez, inkább csak lyuk a kövek között. De elég nagy ahhoz, hogy az oxigén megszoruljon a víztükör és a mennyezet között. Lance mélyeket lélegzett, és lassan összeszedte magát a folytatáshoz. Újra lemerült. A patak medre kicsit szélesebb lett. Most már két kézzel húzta magát előre. Minden erejét beleadta. Nem vallhat kudarcot. Ez zakatolt az agyában. És nem is vallott. A távolból zúgás hallatszott, ami egyre erősebb lett. Lance kezdte sejteni, mi vár rá, de nem hátrálhatott meg. Kiért a felszínre. Örömét azonban nagymértékben mérsékelte az a tény, hogy egy vízesés tetején kötött ki. Még ordítani sem volt ideje, egy örvény szinte azonnal magával ragadta. Lába alatt a semmi. Szabadon esett. Tajtékos víz dübörgött körülötte. Megérkezett. A vízcseppek borzolta víztükör engedelmesen nyílt szét előtte. Lemerült egész a fenékig, aztán a folyó továbbgörgette, és mintha csak egy kavics volna a sok közül. Egy ideig hagyta, hogy az ár sodorja, aztán összeszedte maradék erejét, és tempózni kezdett a part felé. Mire kiért, jártányi ereje sem maradt. Csak feküdt az iszapban, talpát szelíd hullámok nyaldosták, és lihegett. Végül felemelte a fejét. – Mosel,jövök! – kiáltotta. A fogadó csendesen meghúzódva várt rá egy nagy tölgyfa árnyékában. Déltájt járt az idő. Nem sok pénze volt, de arra elég, hogy megebédeljen. Lance leszállt a lováról, amit előző este lopott egy másik fogadó istállójából, kikötötte, majd benyitott. Rögtön látta, hogy az ebédből nem lesz semmi. Három másik vendége is volt a fogadónak. Timon, Mofte és Sabav. – Jó újra látni titeket, fiúk! – próbálkozott Lance. – Kötve hiszem – jegyezte meg Timon. – Mosel gróf ugyanis azzal bízott meg minket, hogy itt várjunk rád. Sejtette, hogy a hegyvidékiek kiszabadítanak, hisz' nem bírnák elviselni kulcsaik és bálványuk elvesztését. – A fenébe! Hogy ez nem jutott az eszembe! – bosszankodott a gladiátor. – Nem kellett volna a jéghideg vízben szenvednem... – Itt küzdjünk meg, vagy odakint? – kérdezte Mofte. – Menjenek ki! Nehogy már összevérezzék nekem a berendezést! – szólt közbe a kocsmáros. Majd csak magának, dohogva hozzátette: – A fene beléjük, látszik, hogy még soha nem súroltak véres padlót... A négy férfi kivonult a fogadó elé. Hétágra sütött a nap, fülledt meleg bágyasztotta a harcosokat. Lance kivonta a kardját csakúgy, mint Sabav. Timon buzogányt, Mofte pedig fejszét ragadott. – Méltánytalanság volna, ha hárman támadnánk egyre – mondta Timon. – Válassz közülünk, hogy kivel akarsz megküzdeni! – Én csak a legerősebbel harcolok. Melyikőtök az? – Természetesen én – lépett előre vigyorogva Timon. – Nekem úgy tűnik, hogy bár keveset beszél és szerényen a háttérbe húzódik, de Sabav jobb harcos nálad! – szólt az állat dörzsölve a gladiátor. – Úgy van – bólintott helybenhagyólag a piszkafa termetű férfi. – Miért magadat állítod állandóan az előtérbe?! Hiszen nem csak én, de mások is úgy látják, hogy kettőnk közül én vagyok a jobb. – Már hogy lennél jobb!? – vitatkozott Timon. – Egyszálbélű, vékonydongájú alak vagy! Egy leheletemmel elfújnálak! – Te meg egy vastagcombú, lépni képtelen vadbarom. A háj. úgy látszik, már az agyadra is rátelepedett, hogy nem veszed észre, nincs esélyed ellenem. – Várjatok fiúk, nehogy összevesszetek! – lépett közbe a gnóm. Két társa kissé csillapodni látszott, de még mindig ellenséges tekintetekkel méregették egymást. – Azt hiszem, Mofte lehetne a döntőbíró köztetek – javasolta Lance. – Jó ötlet. Mondd meg, Mofte, ennek a kiélt arcúnak, hogy én vagyok az erősebb – kiáltotta Sabav. – Mofte, ugye velem vagy? Te is úgy látod, hogy én vagyok a jobb harcos?! – Hát, nem is tudom... – Hogyhogy nem tudod?! – ordított a tanácstalan gnómra Timon, és haragosan a magasba emelte a buzogányát. Mofte elugrott az ütés elől, de így egyenesen belehátrált a Timonra rontó Sabav kardjába. Sabav értetlenül figyelte a gnóm melléből előbukkanó kardhegyet. Ez a tétovázás az életébe került. Timon kiszabadította a földbe füródott fegyverét, és Sabav felé sújtott vele. A piszkafa harcosnak csak annyi ideje maradt, hogy kirántsa a gnómba szaladt pengéjét, de felemelni már nem tudta. Sisakja ripityára tört az ütés alatt. Timon sem sokáig örülhetett győzelmének. Mofte utolsó erejét összeszedve nagyot suhintott a szekercéjével. Deréktájon találta el a cölöpcombút, és mély nyílást vágott a hasába. Mindhárman a földre zuhantak. Lance megcsóválta a fejét. – Úgy látszik, tévedtem. Nem Sabav volt köztük a legjobb harcos. Egyforma erősek voltak... A gróf sejthette, hogy a három haramia nem tudja majd megállítani a bosszúszomjas gladiátort, mert újabb meglepetéseket készített neki útközben. A következő fogadónál nem volt zab. Lance-nek el kellett cserélnie a négy kimerült lovát két frissebbre. Másnap újabb fogadóhoz érkezett. Itt már váltólovak sem voltak. A gladiátor folytatta a hajszát, amíg hátasai bírták, majd amikor kidőltek, gyalog ment tovább. Két napi gyaloglás után már olyan közel járt Morvynhez. hogy szabad szemmel is kivehetőek voltak a város tornyai. A keresztútnál épült fogadóban azonban már vártak rá. Lance csak azért tért be, hogy megpihenjen – fűlledt kánikula volt –, de ahogy betette az ajtót maga mögött, rögvest megbánta e cselekedetét. A fogadó üresen tátongott, nem volt benn csapos sem, csak egyetlen vendég. Nospah, a mágus. – Hol vannak a vendégek? – kérdezte a gladiátor álmélkodva. – Sürgős dolguk akadt. Egyik a tehenét ment fejni, mások kapálnak a földeken, a fogadós meg vízért indult a patakra – válaszolta a mágus bárgyún vigyorogva, majd ugyanebben a stílusban folytatta: – Most látom csak, Lance, hogy milyen nyúzott az arcod. Rád férne egy kis pihenés. Segítek, hogy örök álomra hajthasd a fejed... – Ne ragadtasd magad ily elhamarkodott cselekedetre... – ellenkezett Lance, de a mágus nem hallgatott rá. Gyorsan túl akart lenni a feladatán. Bal kezét a gladiátor felé nyújtotta, és elharsogta a tűzvarázs szavait. A varázslat most sem hagyta cserben. Markából kiröppent a narancssárga tűzgolyó, és Lance irányába tartott., A gladiátor oldalt vetette magát, be a pult mögé, és ott meglapult. A tűzgömb szétpukkant. Minden éghető tárgy sisteregve lángra kapott. – Mágus, kudarcot vallottál! – bújt elő Lance sértetlenül a pult alól. Kezében kard villant. – Van még valami a tarsolyodban? Nospah rémülten látta, hogy ellenfele átugrik a tűzfalon, és felé közeledik. Őrülten zakatolt az agya, könnyen aktiválható, támadó varázsigék után kutatva. Időre volt szüksége, hogy valami hatásosat kitaláljon. Hogy időt nyerjen, megpróbálkozott a teleportációval. – Tto gem hsam a, tti mabál kiyge! – kiáltotta. A varázslat sikerült. Csak az alany nem stimmelt. Lance egy pillanat alatt az istállóban, egy szalmaboglya kellős közepén találta magát. Átkozódva utat fúrt magának, majd az orrát eltömítő porral és a viszketéssel nem törődve megkerülte az épületet. Kisvártatva újra a főbejárat előtt állt. Nem habozott sokáig, benyitott. Odabent tombolt a tűz. A mágus az emeletre menekült a lángok elől. A gladiátor eleget látott. – Próbálkozz meg a vízfakasztással! – kiáltotta kajánul, és becsukta az ajtót. A mágus kapva-kapott az ötleten. Varázsolni kezdett. – Azssiv ddiv, aízsit men ah, zív atzsit, zít! Lance csodálkozva tapasztalta, hogy eleredt az eső. Egy ideig az arcát a felhőtlen ég felé fordítva hagyta, hogy az esőcseppek lemossák róla a rárakódott pernyét és kormot, aztán sietős léptekkel elindult a város felé. Háta mögül robaj hallatszott. Összedőlt a fogadó. Romjai közül füstfelhő szállt az ég felé... – Hányszor mondjam neked, hogy nem eladó! Az apró ember ingerültnek tűnt. Lance azonban nem zavartatta magát. Régóta ismerte Peythont, a feltalálót. Gyakran söröztek együtt a kocsmában. Tudta, hogy mennyire szereti a találmányait. De azt is tudta, hogy az arany csillogását még jobban szereti. – Csak kölcsön kérem. Utána visszahozom. És három arany üti a markod. – Nem is tudom... – habozott Peython. – Négy arany. – Jól van – adta be a derekát. – De a fizetséget előre kérem. És havalami baja esik... – Nyugodj meg, vigyázok rá. Kettő előre és kettő utána. A feltaláló a gladiátor kezébe csapott, majd intett, hogy kövesse. Ahogy végigmentek a műhelyen, Lance-nek ismét alkalma nyílt megcsodálni a lábbal hajtott szekeret, a fából faragott, egyszemélyes tengeralattjárót és a vízenergia hajtotta perpetuum mobile-t. Végül megálltak az üzlet tárgyát képező találmány, egy fakeretre feszített, vászonból varrott denevérszárny előtt. – Biztos, hogy elbír majd? – kételkedett Lance. – Remélem. Mert ha nem, kitől kapom meg a két aranyat? – Most megnyugtattál – mondta a gladiátor a vihogó Peythonnak. – Mivel nincs más választásom, kipróbálom. Segíts felvinni a csillagvizsgáló tetejére! A gladiátornak tényleg nem volt más választása. Körbejárta Mosel gróf házát, és látta, hogy az minden emberét mozgósította. Őrök állták el a bejáratot, és őrök cirkáltak a ház körül is. Harc nélkül lehetetlen volt bejutni. De ha felülről érkezik... Peython megmutatta, hogyan kell be – és kicsatolni a hámokat, majd egy csiga segítségével felhúzta a gladiátort a toronyba, ahol csillagvizsgálót rendezett be magának. – A két kezednél van egy-egy zsinór, ezekkel tudod irányítani a denevért jobbra-balra! – üvöltötte a feltaláló Lance fűiébe. – Ilyenkor, éjszaka még jobb is repülni, mert nem szédülsz el a látványtól! Lance a torony ablakában állt. Megpróbálta betájolni magát. A Mosel udvarház kertjében – az esetleges behatolók miatt – fáklyák égtek, könnyű volt rálelnie. – Indulj már! – nógatta Peython. – Most kedvező a szélirány! A gladiátor engedelmesen elrugaszkodott. Már a város fölött lebegett, amikor eszébe jutott valami. – Te hányszor próbáltad ki? – kérdezte ordítva. Hangfoszlányként szállt utána a válasz. – Még egyszer sem... Csodálatos élmény volt. Talpa alatt fütyült a szél, és olyan szabadnak érezte magát, mint egy madár. De csak pillanatokra adta át magát a repülés gyönyörének, hisz nem szórakozás céljából vállalkozott Peython legújabb találmányának kipróbálására. Meghúzta a jobb zsinórt, és a denevérszárny engedelmesen jobbra kanyarodott. Sőt, túlontúl jobbra. Meghúzta a bal zsinórt. Most balra fordult, de megint eltért az iránytól. Felváltva rángatta a zsinórokat, ettől a denevérszárny részegen kóválygott a levegőben. Ennek ellenére sikerült megközelítenie a Mosel udvarházat. Átrepült a kivilágított kert, a szabadon engedett vadászebek és a cirkáló őrök felett. Már a tető fölött járt. Hat lábnyival. – A fenébe! Peython elfelejtette elmondani, hogyan kell leszállni vele! – füstölgött magában a gladiátor. Lassan a tető széléhez közeledett. Lance gyorsan cselekedett, mielőtt meggondolhatta volna, mit tesz. Kikapcsolta a hámokat. Hat láb magasból zuhant a tetőre. Próbálta tompítani a becsapódás erejét, felhúzott térdekkel, összegöm-bölyödve ért földet, és az ütközés után tovább gurult. Aztán lábát fájlalva fekve maradt. Várta, hogy felharsan a riadó hangja, de semmi nem történt. A denevérszárny tovaszállt, és őt sem vették észre. Talpra küzdötte magát. Kicsit megrándult a bokája. Nem vészes. Elsántikált a tető széléig, és lenézett. Nem messze alatta egy erkély nyúlt ki a falból. Megkapaszkodott egy galambot formázó oromdíszben, és leereszkedett. Az erkélyajtó nyitva volt. Gisel du Mosel szobájába érkezett. Micsoda szerencse! Gisel egyedül feküdt az ágyában. A gladiátor leült az ágy szélére, és megrázta. Az úrhölgy szeméből egy pillanat alatt messze szállt az álom. – Te?! – kérdezte meglepetten. – Mit keresel itt? – A fizetségért jöttem. Azért, amit aranyban ígértél, és azért, amit csak a szemedből olvastam ki. – Az akkor volt. Hazatért a férjem, és nála van a kulcs is. Miért fizetnék neked? – Szóval így állunk... – Szóval így – felelte Gisel dacosan. – Akkor már itt sem vagyok. Csak előbb rendezem a tartozásomat a férjeddel szemben. Hol van? – A könyvtárban. – Gisel szemében félelem csillant. – Mit akarsz csinálni vele? – Beváltom az ígéretem. De előbb... Lance letépte a bojtos végű csengőzsinórt, és miután a párnahuzattal betömte az úrhölgy száját, megkötözte. – Így ni. Csak azért, hogy fel ne verd az őröket – magyarázta Giselnek. – Nagyobb büntetést is megérdemelnél, de nem szoktam hölgyeket bántani... Mindkettőnknek jobb lett volna, ha másképp alakul. De most, agyő! A könyvtárszoba ajtaja nyitva állt. Odabentről beszélgetés hangja szűrődött ki. És mintha a gróf beszélgetőtársának hangja is ismerős lett volna... Lance nem sokat gondolkodott a dolgon, belépett az ajtón. Bemar du Mosel – aki a bejárattal szemben ült – vette észre először. – Áh, megjött hát Lance Cool barátunk, személyesen – mondta mosolyogva. Nem látszott rajta, hogy megijedt volna. – Foglaljon helyet közöttünk! Igen érdekes témáról folyik a szó. Arról, hogy van-e élet a halál után... – Azt hiszem, gróf úr, ezt hamarosan gyakorlati síkon is ellenőrizheti! – húzta ki a kardját a gladiátor. – Ne szaladjunk ennyire előre! Hadd mutassam be előbb a beszélgető-partneremet! Az ajtónak háttal ülő férfi felállt, és megfordult. Llamour volt az, a jóképü szépfiú, aki legyőzte az arénában. – Gróf úr, maga túl jó hozzám! Egyszerre két vágyamat teljesíti. Tálcán kínálja a lehetőséget a revánsra! – mondta Lance, és félrerúgta az útból a gazdátlanná vált széket. Llamour támadott először. Támadása gyors volt és halálos, akár a homoki viperáé. Lance megpróbált kitérni előle, de megrándult bokája lelassította. Ellenfele kardja elérte a mellkasát és széthasította a ruháját. A hasán ejtett seb szerencsére nem volt túl mély. Llamour elvigyorodott. – Hé, bajnok, nem vagy már a régi. Mondtam is a gróf úrnak, fölösleges az a sok őr, ha itt vagyok én! Lance-t feldühítették a szavak, vakon előreszúrt. Llamour félresiklott a pengéje útjából, .és lecsapott ellenfele kinyújtott karjára. Kardvasán ismét Lance rubinpiros vére csillogott. Lance felszisszent. A seb fájdalmas volt, de nem halálos. Llamour most körözni kezdett áldozata körül. Lance, amennyire fájós bokája engedte, követte ellenfele mozgását. Llamour néhányszor próbaképpen testre szúrt, de Lance mindannyiszor hárított. A fiatal gladiátor elérkezettnek látta az időt a leszámolásra. Kitapasztalta, mennyire akadályozza idősebb társát megrándult bokája, erre alapozta sikerét. Llamour széles ívű vágása Lance fejét vette célba. Lassú támadás volt, hárítása nem okozott gondot. A pengék sikoltva váltak el egymástól. Llamour a mozdulat folytatásaként arrébb szökkent, és visszakézből indított akciója ellenfele combjára irányult. A bajnok kénytelen volt fájós lábára helyezni a testsúlyát. Majdnem elkésett a hárítással. Llamour arrébb szökkent, és karja rugóként lendült előre. Ezt halálos szúrásnak szánta. Az éles fémdarab gonosz sziszegéssel tartott ellenfele mellkasa felé. A sérült Lance nem védhette. Mégis, az idősebb gladiátornak sikerült időben maga elé kapni a kardját, és a döfés félresiklott. Llamour döbbent arccal figyelte, ahogy a következő pillanatban Lance kardja előrelendül, és eltűnik a bordái között. A halálos sebet kapott férfi térdre rogyott. – Hogyan? – kérdezte elhaló hangon. – Fáj egy kicsit a bokám, az igaz, de nem annyira, mint ameny-nyire elhitettem veled... – felelte Lance, és kihúzta kardját ellenfele testéből. – Vajon létezik a Harcosok Csarnoka? – nyögte Llamour, majd eldőlt, és mozdulatlanul fekve maradt a szőnyegen. Bemar du Mosel ezt látva megnyalta a szája szélét. – Mondd, Lance, nem beszélhetnénk meg ezt a dolgot? Rengeteg aranyam van, gazdaggá tehetnélek... – Tudod, van valami, amit nagyon nem szeretek. Ha átvernek. És ez nálam nem pénzkérdés – válaszoJta Lance, és kivont karddal megindult a szükölő gróf felé... A kocsma zsúfolásig tömve volt. A padlón hortyogó részegekkel. Korán volt még ahhoz, hogy a masszív alkoholisták magukhoz térjenek. Lance egyedül ült a pultnál, méretes öklében söröskorsó fityegett. A Mosel udvarházból kijutni sokkal könnyebbnek bizonyult, mint oda bejutni. A ruhásszekrényből kiválasztott egy rávaló libériát, és kora hajnalban kisétált, mintha a piacra indulna. Az őrök csak a befelé igyekvőket ellenőrizték, a kifelé tartókat nem. Ügyet sem vetettek a korán kelő inasra. A grófot végül mégsem ölte meg. Keményebb büntetést eszelt ki számára. Lance nagyot nevetett magában, amikor elképzelte, milyen képet vág majd Bemar du Mosel, ha magához tér. Első gondolata a kulcs lesz. Ijedten kap majd a nyakához, aztán megkönnyebbült sóhajt hallatva dől hátra. Megvan! Miután lehiggadt, gondolkozni kezd. Miért hagyta meg az életét és a kulcsot is a bosszúálló? Furcsa érzés kínozza. Érzi, hogy valami nincs rendben. Aztán ráébred. Sebes mozdulattal nyúl a nadrágjába, de ahol lenni kellene valaminek, ott már nincs semmi. Hát igen. Csak pár centi különbözteti meg a férfit a nőtől. És az eunuchtól. Vajon mit tesz majd a gróf az erényöv kulcsával, amit nagylelkűen a nyakában hagyott? Túl féltékeny ahhoz, hogy megszabaduljon tőle. Örökké a nyakában hordja majd, mementóként. És a felesége? Gisel erényöve alighanem berozsdáll majd. Hacsak nem történik a gróffal, váratlan baleset... Lance felhajtotta a sörét. Elég a nosztalgiázásból. Még nem jött el a pihenés ideje. Van egy kis elszámolnivalója Tegarth Aghdinnal is... Louviot de Mort. A TORONY ÉS AZ ÖRDÖG: A néphitim félistenszerű faj, egy démon. Újra meg újra reinkarnálódik különböző korokban, és inkarnációi között egy mágikus tárgyban, un. fókuszban pihen a lelke. Minden újjászületéskor egy emberi testet foglal el. amely így corpusszá válik. A corpusban a nephitim tudata az uralkodó, de megőrzi az előző személyiség emlékeit. A nephitimek életcélja a Caelestia. Ez számukra a mennyország, a tökéletes beteljesedés. A nephitimek 23 Arkánumba csoportosulnak. Mindegyiknek mások a céljai és az elvei. A Torony Arkánum célja a fókuszok összegyűjtése és őrzése, az Ördög Arkánumé pedig a... Marduc megfogadta, hogy bosszút áll. És most eljött végre az alkalom. A semmiből jól ismert érzés szakította ki, tudata sokáig száguldozott a végtelen lélekútvesztő folyosóin, amelyen a normális halandók csak egyszer repülhetnek keresztül. Végül megérkezett. Sötét volt és hideg. Egy hajófenéken ringatózott, kényelmes ágyon. A közelben éjfélt ütött egy toronyóra. Egy koszos kikötőt kocsmában adogatta a sört a betévedő matrózoknak, minden nap du. 6-tól reggel 6-ig. Ő Stanley Dalton. Amikor apja meghalt, ráhagyott egy jachtot; neve OTTER. Luxusjachtnak nem lehet mondani, de Stan nem volt igényes. Ez volt az otthona, mely most Georgetown csendes vizein ringatózott. Hanyatt feküdt a fedélzeten, felette a hajnali égbolt; egy ezüstpénzt forgatott elgondolkodva. Borzongva emlékezett azokra a napokra, amikor az érem hozzákerült. Amikor a szél, kitépve kezéből a hajó irányítását, az óceán végtelen vizeire sodorta. Olyan hatalmas hullámok között hánykolódott, amelyek még egy nagyobb hajót is széttörtek volna. Kész csoda, hogy túlélte. Igaz, korábban is – horgászott már – sportból –, de most függött először a szerencséjén az élete. Ha nincs kapás, nincs étel. És nem is volt olyan felszerelése, amivel rendesen lehetett pecázni, pláne egy óceánban. Aztán az egyik halban, amelyet épp sütéshez készített elő, kincset lelt. Egy tenyérnyi ezüstpénzt. Egy hétbe telt, mire visszavergődött Georgetownba, hogy tovább robotolhasson a Részeges Vasmacskában. Felült. Figyelmesen vizsgálgatta Nagy Sándor arcvonásait, amelyet a professzor szerint oly remek ötvösök véstek a holtszínű fémbe több, mint két évezrede. Tőle tudta meg azt is, mekkora vagyont kaphat érte Barbini úrtól, a híres Veronai érmegyűjtőtől. ' És most, hogy már nem kell a vízzel harcolnia, nagy tettre szánta el magát. Újra nekivág az óceánnak. Veronába indul. Az Adige folyó vizén érte az éjszaka, Verona falai alatt. Célhoz ért. Nyugodt, mély álomba merült. Éjfél előtt különös látomások törtek rá egy afrikai tájról. Tudta, Alexandriában jár. Hogy honnan jöhettek a képek, sejtelme sem volt. Egy név merült föl benne, valahonnan kívülről, nem az emlékei közül: Marsados Kyrr. Egy ókori kereskedő életútja furakodott az elméjébe. .Ismerte őt. Ismerte életének minden mozzanatát. Aztán változott a kép... Egy furcsa alagútrendszerben száguldott. A falai füstként gomolyogtak. Földöntúli érzés kerítette hatalmába. Aztán egy középkori táj bukkant fel. Tudta, Germánia, 823. A neve: Gottfn-edKönigsmann. Káosz. Háború. Vér és pusztítás. Érezte, amint a szívét kard szúrja át. Ismét az, alagútban száguldott, majd Párizsba ért. 1618. Nicolas Pasteur. Nők, bor párbajok. Majd megint az Alagút, és egy jacht. Oldalán név, mely semmit nem mond neki: OTTER. Egy fiatalember, Stanley Dalton. Verona, 1995. Aztán felébredt. Ez volta negyedik idegen életút, amelyet az éjszaka megismert. Létének teljes tudatában, ő, Marduc, a nephitim, elfoglalta új corpusát, hogy újabb lépést tegyen a Caelestia felé. Az elkövetkező néhány napban beleszokott az új életbe. Mászkált a városban, ismerkedett a technika csodáival, nyakláncot csinált fókuszához, az ezüstéremhez, és mulatott. Felélte azt a kis pénzt, amit Stan félretett, hosszú évek spórolásával. Eközben megpróbálta felvenni a kapcsolatot a XVI. Arkánummal, a Toronnyal: újsághirdetésekbe szőtte a titkos üzenetet, amelyre hamarosan meg is érkezett a válasz. Mindig kedvelt temetőkben sétálgatni, most mégis volt benne valami szorongás, mint amikor egy kisgyerek először megy iskjolába. Egy ősi fűz alatt találkoztak. Csak pár percet kellett várnia, már jött is Thorg. Nem köszönt. Nem volt szokás. – Thorg vagyok. Engem küldött a Torony. – Marduc vagyok. – Tudom. Gyere! Marduc szó nélkül követte. Keresztülvágtak a sírok között. Marduc fejében gondolatok kavarogtak: milyen ironikus, hogy ők, a halhatatlanok temetőben találkoznak, ahol a halál szaga terjeng. Vagy egy fél órát keringtek a városban, Marduc már azt sem tudta, merre van a temető, míg végül Thorg egy templomhoz vezette. Megállt előtte, és körülnézett. Sehol senki. Elővett egy_kulcsot, kinyitotta a lakatot, és intett Marducnak, hogy menjen be. Átvágtak a hosszú templomhajón, egyenesen az oltárhoz siettek. Thorg lehajolt, megfogta az oltár lábánál körben kifaragott kővirágok egyikét; és félrehúzta az oltárt. Helyén egy lépcső bukkant fel. Thorg szólt Marducnak hogy menjen le, majd visszahúzta maga fölé az oltárt az aljába épített kis kampónál fogva. A katakomba falát fáklyák világították meg, fényük imbolygott. Tömör vasajtó zárta útjukat, amely közeledtükre halk szisszenéssel feltárult. A fényárban úszó terem melyén az asztal mögött egy misztikus, hosszú szakállú alak ült, élénkvörös színű köpönyege, mint a középkor nagy mágusaié. Bőrén tűzpiros foltok éktelenkedtek, egész szemgolyója parázsként izzott. Igen, az ő metamorfózisa már csaknem beteljesedett. – Üdvözöllek, Marduc! Marduc egy fejbólintással viszonozta a köszöntést. Nem csodálta, hogy a griff ismeri a nevét, hiszen ő is jól ismerte az öreget. Régi barátok voltak. Nagyon régi barátok. Amikor Marduc előző inkar-nációját élte Párizsban, már akkor is ó volt a Torony főnöke. Matthias igen nagyhatalmú lehetett, ha testét azóta megőrizte. Bár Marduc maga is griff volt a nephitimek között, Nicolas mégis Párizsban veszett. Marduc tudta, hogy valahol a teremben, egy rejtekajtóval elzárva, halálos védelmi rendszerek mögött őrzik a Torony Arkánum nephitimjeinek összegyűjtött fókuszait, amelyek általában fémből vannak, hisz évezredeket kell kiállniuk. A feszült csendet az öreg mély, mennydörgésszerű hangja törte meg: – A fókuszod? Halálod után vagy száz évig kutattam utána, de nem találtam. – Nem csoda. Az óceán közepén, a legveszélyesebb vizek mélyén feküdt. Kész szerencse, hogy Stanley – itt meghajolt, szája szélén szarkasztikus mosollyal – "kipecázta". – Őrizzük? – Nem. Ha bajban leszek, behozom. Kívánsz tőlem valamit? – Meg kell szerezned három hiányzó fókuszt a múzeumból. – Ha nincs más. aki megtenné, vállalom. – Tudod, itt Veronában igen megfogyatkoztak Arkánumunk tagjai. Matthias Marduc elé tolta egy rubinnal berakott gyűrű, egy zafírral ékes nyaklánc és egy gyémántos diadém képét. – Ezek azok. Marduc felismerte őket. Már hogyne ismerte volna! Jól emlékezett a kék köpenyes férfire, nyakában a lánccal, fején kalappal, amellyel megpróbálta eltakarni a homlokából előremeredő szarvacskákat, emlékezett a másik kék köpenyes férfire, kezében papírral, ujján a gyűrűvel, akinek a homlokából szintén kiálltak a szatírokra oly jellemző szarvacskák, és nagyon jól emlékezett a kék köpenyes nőre is, akinek kígyószerü fején ott csillogott a diadém. Gyűlölte őket. Fejében egy szó tombolt: BOSSZÚ! Vajon az öreg griff véletlenül adta neki ezt a feladatot? Nem, Marduc nem hitt a véletlenekben. Ez próba, hogy elvakítja-e a bosszú? El. Ha próba, hát elbukik rajta! Igenis elpusztítja azokat a fókuszokat! – Ezt a kis csomagot szerelném feladni. Mit fizetek? – 1,000,000 líra. Rokonnak lesz? – Igen – hagyta rá. Nem mondta el: a címet vaktában választotta ki egy telefonkönyvből. – Jó messze lakik... A feladót elfelejtette ráírni! S ha elvész a csomag? – Nem számít. Értéktelen. Megkönnyebbülten fordult ki az ajtón. Fókusza már biztonságban van a nephitimek igazságszolgáltatása elől egy távoli, ismeretlen helyen. 1630. Párizs. Nicolas Pastieur egy temető alatti rejtekszobában várta az időt, hogy elindulhasson fókuszáért. A Saint Etienne utcában veheti át Matthias ügynökétől, aki hosszú kutatás után lelt rá. Éjjel indult, a hold kísérte. Tél volt. Útközben izgatottan ismételgette magában a teendőket. Miután megszerezte fókuszát, kimegy arra az erdei tisztásra a város szélétől nem messze, hogy végrehajtsa a legnagyobb varázslatot, amit a nephitimek ismernek. Abban a pár percben lesz ott a legtöbb mágikus energia a csillagok állása folytán, ami ma a Hold nyugvása és a Nap kelte között van. amikor a színek eltűnnek és minden szürke lesz, amikor a legcsendesebb a vidék. Elsuttogja a rituális verseket, és a fókusz erejét felszabadítva majd azt feláldozva megnyitja a kaput a Caelestiába. Igen, a Caelestiába! Az egyetlen helyre, ahol a nephitimek lelke végleg megnyugodhat. Az egyetlen helyre, ahol a nephitimek lelke abbahagyhatja örökös vándorlását. Az egyetlen helyre, ahol a nephitimek lelke végre biztonságban lesz. Ahol több tudást kap. mint amennyit a legöregebb nephitim egész életében kaphat. Lényegét átitatja majd a tökéletesség érzése. Nincs több kérdés. Mindent lát, mindent hall, bár nem lesz többé szüksége emberi testre. Ebben a – világunkkal párhuzamos – dimenzióban ö lesz az energia, a lét, az élet, a halál, és egyben ezeknek az értelme. Ő lesz a szerencse, mely kedvez az embereknek, vagy a balszerencse, mely üldözi őket. Ő lesz a sors, mely irányítja a világot. Ő lesz az Isten!! És már csak egyetlenegy lépés választotta el ettől! Ő. Marduc az egyetlen nephitim, aki idáig jutott. Teste már teljesen átalakult azzá a démoni lénnyé, ami a lelke – ami annyira kirí az emberek közül. Egész szemgolyója vörösen izzott, csuklyáját jól a lejébe húzta. Erős kénszag lengte körül, amit parfümje sem tudott igazán elnyomni. Bőre gözölgött, a hó megolvadt a talpa alatt. Griff volt. Úgy elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre a feléje vágtató szekeret. Arra riadt fel, hogy közvetlenül mögötte lovak dühös horkantása és ideges topogása hallatszott. – Megőrült, jóember? Meg akar halni? Álljon már... – a kocsis elnémult, leugrott a bakról, és tekintetét Marducra szegezve rohant az ellenkező irányba. Ám Marduc nem hagyhatta, hogy titka kitudódjon. Egy apró varázslat, és a kocsis egyenesen belerohant az előtte a semmiből megjelenő karókba. Igazság szerint sosem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy nem járhat emberek között; bár tulajdonképpen nem is nagyon érdekelte. Hirtelen nagyot dobbant a szíve, amikor felfogta, mi történt. Meg is halhatott volna! Ilyen közel a célhoz! Akkor nem, csak várnia kell a következő inkarnációjáig, hanem újra kell kezdenie a küzdelmet a Caelestiáért. Itt NEM HALHAT MEG! NEM! Visszafelé sietnie kellett, közeledett a hajnal, a Hold már lefelé tartott. A zsebébe nyújt és megmarkolta az érmét. Fantasztikus érzés kerítette hatalmába. Érezte, hogy eggyé váltak. Érezte, hogy már senki sem veheti el tőle. A szekér még mindig ott állt az út közepén, nem messze tőle a kocsis hevert a vörös hóban, testét már nem látható karók lyuggatták ronccsá. Szomorúan lenézett rá. Értelmetlen halál. Hirtelen egy sarkon, tőle úgy ötven méterre három vidáman cse-vérésző kék köpenyes alak lépett elő. Két férfi és egy nő. Amikor a társaság közelebb ért, Marduc megérezte, hogy nephitimek. Nekik is észlelni kellene őt, de mint holmi közönséges halandók, akik egy bálból vagy egy színházból mennek haza, nevetgélve beszélgettek. Bár a közönséges halandók másképp reagálnak látványára. Most látta meg, mifélék. Két szatír és egy kígyó. A szatírokkal nem volt baja, hiszen azok becsületességükről híresek, a kígyók azonban alattomosak. Megfogta rapírja markolatát. Amikor elment mellettük, a kígyóhölgy leejtette a zsebkendőjét. Marduc nem tudta felfogni, hogyan eshetett épp a lába alá, de már képtelen volt visszafogni a lendületét, és rálépett. A nő felsikkantott, a két férfi megpördült. Egy szót sem szóltak. A szatírok keze már mozdult is rapírjuk felé. O is előrántotta a sajátját, és hátraugrott. A pengék összecsaptak. Marduc vívótudása fantasztikus volt, de a két szatírral nehezen vette fel a versenyt. Nagyon vigyázott a hárításra, hiszen most fontosabb volt az élete, mint bármikor máskor. De a becsülete megakadályozta abban, hogy mágikus tudásával kerekedjen felül. Előkapta rövid tőrét, s míg azzal is védekezett, rapírjával néha támadhatott. Váratlanul sikerült megsebeznie az egyik szatírt. így már könnyebb volt küzdeni. Lassan felülkerekedett. Ám ekkor hirtelen különös merevség állt az izmaiba. A mágikus támadás teljesen felkészületlenül érte. Az undorító férgek! Ennyit a becsületes párbajról! Ebben a; pillanatban sebesült ellenfele hasba szúrta. Kezdett halálfélelme lenni. Egy kétségbeesett riposzttal megölte támadóját, de a másikkal nem bírt. Amikor a hátába a kígyó nő kése fúródott, védelme teljesen megtört, s a következő pillanat-ban éles szúrást érzett a szívében, majd látta, amint a szatír kihúzza arapírt a testéből. Különös fásultság vett rajta erőt. Hát vége. Kezdheti elölről. Alagút. A három fókusznak PUSZTULNIA kell!! Ők az Ördög követői. Ez biztos. Hiszen az Ördög az egyedüli halálos ellensége a Toronynak. A múzeum bejárata előtt megállt, és koncentrált. Elsuttogott néhány szót, mire az ajtó halk kattanással feltárult. Marduc beosont: Könnyen megtalálta a termet, ahol az ékszereket őrizték. Lépteket hallott. Egy éjjeliőr; idős férfi zseblámpával. – Ki van ott? Kezeket fel! Marduc nem akarta megölni az öreget. Elaltatta. Az eldőlt, mint egy zsák. Megtalálta a vitrint, és egy mozdulattal betörte. Felberregett a riasztó, de nem törődött vele. Pár év nem olyan sok. Bekapcsolta a lángvágót. A kopjahal befejezte az aznapi táplálkozást. A nap fénye már átsütött a vízén, megvilágítva a tengerfeneket. Mióta idejött az öböl közepéből, zavarta a szokatlanul erős, eddig nem tapasztalt napfény. Ösztönei is pihenni küldték, így beásta magát a homokba. Itt a parttól nem messze jó puha volt a homok, könnyebb volt mélyre ásni. Nem pihent sokat, mikor remegni kezdett körülötte minden. A rázkódás egyre erősödött. Rövid életében még soha nem történt vele ilyen. Rémülten kiásta magát a homokból, és visszaindult az öböl belseje felé, ahol eddig élt, és ahol eddig soha semmi ilyesmi nem zavarta meg a nyugalmát. Kopjahal (lándzsahal) a csöszívüek (I.eptocandii) rendjébe tartozó. 5-7 cm. hosszúságú, oldalról lapított füzfalevélre emllkeztetö alakú állal. A tenger homokjába ássa be magát és ott él. Ám a rázkódás nagyon erős lett. Az úszás először nehézzé, majd lehetetlenné vált. A víz lassan a part felé sodorta a tehetetlenül vergődő kopjahalat. Az Ishinomaki öblöt hatalmas földrengés rázta meg, toronymagas hullámokat korbácsolva. Matthias felfestette a pentagrammát a kőpadlóra, sarkaira piros gyertyákat helyezett. Meztelenre vetkőzött, és a közepébe ült. Maga elé terítette Japán térképét; egy rézedénykét megtöltött egy marék faszénnel, meglocsolta alkohollal, és gondosan ráillesztette a térkép egy pontjára. Agyagból hegy-makettet gyúrt, belsejébe apró köveket és puskaport rakott, végül az egészet rátette a faszénhalomra. Mágiával szikrát lobbantott az edénybe. Az alkohol lángra kapott, és a faszén, égni kezdett. Matthias ekkor varázsszavakat kántált, és nem hagyta abba, amíg a puskapor fel nem robbant. A kődarabok valami titokzatos energia folytán megolvadtak, és mint a láva, kifolytak. Pár csepp a térképre hullt, oda, ahol Ishinomaki városa fekszik. Matthias abbahagyta a kántálást, és fáradtan, félájultan eldőlt. A föld megremegett. Tudta, ha nem töri meg a tökéletesen felfestett pentagrammát, megmarad a mágikus kapcsolat a várossal. De már a kezét sem tudta mozdítani. Hatalmas mágus volt, ám ez a varázslat már neki is elszívta minden energiáját. Marduc ördögi vigyorral az arcán nekiesett a gyűrűnek. Amint az arany olvadozni kezdett, egy lélek utolsó, kétségbeesett halálordítá-sa reszkettette meg a múzeum levegőjét. A vitrinek és az ablakok kirobbantak keretükből. Amikor a gyűrű rubinja megrepedt, és szilánkjaira robbant, az üvöltés elhalkult, majd elnémult. Ishinomaki városában kitört a pánik. Földrengés ingatta meg a házakat. Kysho nem tudta, mit csináljon. Félredobta a csomagot, amit percekkel ezelőtt hozott a postás, összekapkodta vagyonkáját, és fejvesztve rohant ki a házból. Lakása padlóján egy eldobott csomag hevert. Feladó nem volt rajta, a postai bélyegző szerint Veronából küldték. Marduc már a nyakláncot olvasztotta. Az ordítás ismét megresz-kettette a falakat. Amikor a zafírkövek darabokra törtek, a szatír hangja elcsendesedett. Ishinomaki hegye tűzesőt lövellt magából. A láva a városra folyt. Emberek százai haltak meg pillanatok alatt. Mint Pompeiben. A bugyogó folyam házakat, autókat, szobrokat pusztított el. Kutyák, galambok, gyermekek és felnőttek meredtek torz. görcsös szobrokká. Az Alagútban hamarosan lelkek százai kerestek a kijáratot. Marduc a diadémmal eljátszadozott egy ideig. Nem repesztette meg a gyémántokat. Hosszú percekig kínozta az álnok kígyót. Az ordítás minden eddigit túlszárnyalt. Nicolas elpusztítója megszenvedett azért, hogy egy lépéssel a Caernia előtt ölte meg. alattomosan. Potyogni kezdett a vakolat, a vitrinek maradványai kiestek a falból. Lassan nagyobb kövek, téglák hullottak alá; egy fal teljesen kidőlt. Ám a csörömpölésen és robajon szirénahang szűrődött át. Nem volt ideje tovább játszadozni. A lángvágó sugarát a diadém legnagyobb gyémántjára irányította. Az üvöltés elhalkult, majd abbamaradt. – Jöjjön ki felemelt kézzel, és adja meg magát! A házat körülvettük! Marduc kilépett a múzeum kapuján. Bízott az igazságban. Egy rablásért nem kaphat túl sokat. Még az őrt sem ölte meg. A múzeum előtt vagy harminc rendőrautó sorakozott, ablakuk betörve. A járdán a környező házak ablakcserepei hevertek. Emberek holttestei feküdtek szerteszét, orrukból, fülükből, szájukból ömlött a vér. Marduc nem gondolta volna, hogy a kigyónö halálsikolya így hat a halandókra. De megdöbbenésre nem volt ideje: sortüzet nyitottak rá. Marduc mosolyogva dobta corpusát a halál karmaiba. Egy inkarnáció megérte a bosszút. Lelke az alagútba röppent. Valahol, egy japán város szobájában egy csomag hevert a földön; a címzett már az Alagútban bolyongott, csakúgy, mint a feladó. A szobát forróság árasztotta el. Az utca felőli ajtók és ablakok egyszerre robbantak be, ahogy a láva beomlott. Mint a szökőkút, úgy spriccelte szerteszét pokoli cseppjeit. Először egy ilyen cseppet kapott a csomag, mely méterekre repült a főáradattól. A csepp sisteregve tűnt el a papírborítás alatt, amelyet ezután egy egész zuhatag lepett el; de az már nem az ötezer fokos lávából, hanem a tizenöt fokos vízből, ami az öbölre néző terasz felől érkezett. Hulláin hullám után. az egész szobát betöltve, szembeszállva a forrósággal, iszonyú gőzt keltve kővé dennesztve a pusztító lávát. Hamarosan a város utcáin folyó lángoló áradatot is megkövítette az Ishinomakira második csapásként érkező tsunami .,A víz magával sodort mindent, ami mozdítható. Tengeri állatokat, (kopjahala-kat,) autókat, bútorokat, a tűzhányó szoborrá kövült áldozatait, és egy ezüstérmét, amelyről leázott a papírcsomagolás, és amelyen Nagy Sándor arcképe látszott – egy csepp nagyságú, olvadt szélű lukkal a homlokán. Veronában a Santa Ferrara templom alapjaiban megremegett, és összeomlott. Alóla láva bugyogott fel; a téren szétégette a fákat, de áldozatot nem szedett. Csak egyet. Matthias az Ördög Arkánum utolsó élő tagja volt. Életét a Torony elpusztításának szentelte, a legnagyobb titokban. A XVI. Arkánum összes tagjával végzett Itáliában. Akiket még nem sikerült elpusztítania, azoknak a fókuszai – a sajátjával együtt – ott robbantak szét a rejtett folyosó végében, ahol lassacskán kezdett megszilárdulni a láva. Marduc lelke nem találta a kijáratot az Alagútból. Iszonyú tömeg volt most ott. Követte a főáramlatot, és meg is talájta az ismerős kijáratot, de egy titokzatos erő minduntalan visszalökte. Érezte: valami nincs rendben a fókuszával. Lehet, hogy megsérült? Nem lesz könnyű helyrehozni. A bejárathoz sodródott. Megpróbált ott kijutni – vissza az életbe. Lord Burmingham régész professzor volt. Most épp egy afrikai expedíción vett részt. Van valahol a dzsungel mélyén egy kifinomult kultúrával rendelkező, ősi város; ezt akarta felkutatni, a mai napig egyenlőre eredménytelenül. Este a sátrába tért. Búcsúcsókot adott felesége, fia és unokái fényképeire. Párnája alá helyezte kabaláját, egy régi pénzérmét, amit fia hozott neki Japánból. Éjszaka különös dolgot álmodott. Afrikai tájon járt; tudta, ez Alexandria. Hogy honnan jöhettek a képek, sejtelme sem volt. Egy név merült föl benne, valahonnan kívülről, nem az emlékei közül: Marsados Kyrr. Egy ókori kereskedő életútja furakodott az elméjébe. Ismerte őt. Ismerte életének mintlen mozzanatát. Aztán változott a kép... " tsunami (cunami): óriási, a tengerpartokon végigsöprő hullámsorozat. Tenger alatti földrengés okozza. A hullámok magassága a partoknál 15-30 m., terjedési sebessége 400-800 "km per h. Mark Shadow A VIGYORGÓ LIDÉRC: Már jó előre tisztázzunk valamit: az alábbi történethez nekem alig van közöm. Mosom kezeimet. Csak közzé teszem annak a meg tépázott, sárga színű réges-régi kéziratnak a tartalmát, amelyet a híres mesélő, Gordel. a hullarabló mondott tollba, irodalmi babérokra pályázva. Talán nem tűnik szépséghibának vagy ünneprm-tásnak, hogy az akkori krónikás buzgóságát, mellyel Gordel meséit papírra vetette, nem feltétlenül egy úly irodalmi talentum mindent el-söprö tehetsége motiválta, hanem sokkalta inkább Gordel kése, va-lamivel a krónikás ádámcsutkája felett, hajszálnyira a nyaki ütőértől, mely inzultusból a jeles hullarabló nyilván ihletet merített. Bevallom őszintén, utánanéztem, de ilyen üstököshulásra nincs példa az irodalmi lexikonokban. Végül is Gordel írói munkásságnak megtorpanását nem feltétlenül az okozta, hogy nem tudott msgbirkózni a hagyományos műfajok tudatos vegyítésének, egybeolvasztásának a problémájával, hanem az a sajnálatos gyilkosság sorozat, minek következtében karóbahúzták. De ne törjünk pálcát fölötte had tegyem hát közzé első meséjét, amely két elválaszthatatlan jóbarátról szól, akik életük során példát mutattak az, egymás iránti hűség és az őket inzultálók ápolásából. Patkánykát majd szétvetette a méreg. Aznap még nem akadt egyetlen kalandja sem! Márpedig egy ilyen rettenthetetlen hős, mint ő, nem ülhet ölbe tett kézzel. Vékony, keszeg kis emberke volt, pecsétes, kopott bőrruháját a derekánál széles, piros övvel kötötte át. Az övében egyetlen fegyvere, hosszú kardja lógott alá, sosem vált meg tőle. Legfélelmetesebb fegyverének a jobbegyenese számított. Messze földön híressé tette. Erről leghitelesebben Tagur, a krok rabló tudna beszámolni, akit egyszer utolért ez a szélvészgyors, süvítő ököl. Tagur az évekkel ezelőtti affért azóta is úgy adja elő, hogy azért keresztezik egymást a pofacsontjai, mert az istállóba lépve rászakadt a mestergerenda. Patkánykában lüktetett a vér, életeleme volt az izgés-mozgás. Ennek a szalmasárga. kócos hajú emberkének meggyötört, ráncos volt az ábrázata, noha alig lépte át a harmincadik életévét. Kis szemei azonban tüzesen fénylettek, és rendkívüli okosságról, de legfőképpen ravaszságról árulkodtak. Sokszor került a gúnyolódások kereszttüzébe, de Patkányka mindig kivágta magát. Mi az, hogy kivágta! Szájról-szájra jár az a történet, sőt immáron legendává vált, ahogyan Sabar hercegnőjét kiszabadította a gyilkos rablóvezér, Geffer fogságából. Mesélik, Geffer legyőzhetetlen harcos hírében állt, nem fogott rajta semmilyen fegyver, élete során még csak egy karcolás sem érte. Fekete páncélja miatt sokan csak Sötét Veszedelemnek nevezték. Patkányka, stílusosan, egy öblös patkánylyukon keresztül kúszott be Geffer katonákkal telizsúfolt várába. A bűzös csatornákban, derékig érő ürülékben nyomult előre, míg a hercegnő tömlöcéhez nem ért. Az őrt álló katonának homokot szórt a szemébe, aztán úgy kupán vágta, hogy a vár kovácsai azóta is vasalják a sisakját. Patkányka villámgyorsan elszedte az alélt őrtől a cella kulcsait, és kitárta az ajtót. Sabar hercegnője egyenesen megmentőjének a karjaiba hullott. Ebben a nemes gesztusban annyival játszott kevesebb szerepet a hála, mint amennyivel többet az az orrfacsaró bűz, ami Patkánykából áradt, s ami Sabar nemes hercegnőjét ilyen illuminált állapotba hozta. A rettenthetetlen győző azonban nem ismert akadályt! A vállára kapta a szépséges hölgyet, és kikerülve az őrséget, hosszas keresgélés után ráakadt egy liánokkal beborított, titkos kijáratra, amikor dörgő lépteket hallott. Az alélt hercegnőt óvatosan lefektette a kövezetre, majd villámgyorsan megfordult. Maga Geffer tornyosult előtte, kétméteres magasságával, súlyos, fekete páncéljában, másfél méteres, kivont kardjával a kezében. A jobb adni, mint kapni alapon Patkányka máris bevitt egy szélvészgyors jobbegyenest, de Geffer éppen hogy csak megrázta a fejét, és hangosan felröhögött. Hősünk még háromszor ismételte meg ezt a müveletet, de csak annyit ért el vele, hogy Geffer sisakján derékszögbe fordult az orrvédő. A fekete lovag ekkor döntő csapásra szánta el magát. Megforgatta a feje körül félelmetes kardját, s úgy tűnt, hősünknek befellegzett. Patkányka azonban feltalálta magát. Egy hirtelen gondolattól vezérelve úgy térden rúgta ellenfelét, hogy annak kifordult a térdkalácsa. A híres Sötét Veszedelem ettől a naptól kezdve sokat veszített népszerűségéből, lévén, hogy ezután csak négykézláb tudott járni. Patkányka pedig félrehúzta a liánokat, és a titkos kijáraton át elmenekült az alélt hercegnővel, akit épségben haza is vitt apja várába. Elhalmozták volna minden jóval, de Patkánykának nem volt maradása. Nem szerette a tétlenséget. így hamarosan útra kelt. Még azt a zacskó aranyat sem fogadta el, amivel a hálás apa útnak indította. . Patkányka fütyült a pénzre, két dolog éltette: a kaland és a szabadság! Nem lenne hiteles ez a sebtiben felvázolt kép hősünkről, ha nem szólnánk arról a nemes cselekedetéről, melyet Worfel király országában vitt véghez. Ezt a jóravaló uralkodót szerette népe, mert békében élhettek országában. A nyugati határszélen azonban egy hegyi zsivány fosztogatta az embereket, név szerint Bozontos Behemót. Nevét onnan kapta, hogy nagydarab, tagbaszakadt fickó volt, és soha nem érintette még beretva a szörzetét. Haja a hátára omlott, szakálla a mellét verdeste. Ez a gonosz haramia számtalan szolgálótól körülvéve egy barlangban verte fel a rezidenciáját, és szörnyű adót vetett ki a békés parasztokra. Vérszomjas katonái minden kecskét, birkát, marhát elhajtottak, úgyhogy az emberek nyomorogtak és éheztek, Egy szép napon vékony, keszeg kis emberke jelentkezett Bozontos Behemót hegyi zsivány rezidenciáján, és merészen kijelentette, hogy a rabló katonája szeretne lenni. A bandavezér végignézett a szalmasárga hajú, kócos kis ernberkén, akinek széles, piros övéből egy kard lógott alá, aztán hangosan felröhögött. Az egyik katona megkérdezte a jövevényt, mire alapozza merész kívánságát, erre akkora pofont kapott Patkánykától, hogy ijedtében rángatózni kezdett. Később nekitámasztották egy kókuszpálma törzsének, így magától lepotyogott a termés. Egy másik katona azonban sérelmezte bajtársa megalázását, és elégtételt követelt. Az elégtétel abban nyilvánult meg, hogy ő is kapott egyet, erre a nyaka közé kapta a lábát, csak Bozontos Behemót legfúrgébb gyorsfutárjának sikerült őt utolérnie a közeli határszélen. A hegyi zsiványnak megtetszett a keszeg kis emberke bátor kiállása, és bevette rablókból álló csapata közé. No, nem katonának, hanem szolgának. Patkányka feladata ettől kezdve az volt, hogy eleget tegyen Bozontos Behemót életcéljának, filozófiájának, amely abból állt, hogy naponta legalább háromszor berúghasson. De hősünk nem panaszkodott. Éppen ellenkezőleg: elérte célját, és a rosszhírű hegyi zsivány bizalmába férkőzhetett. Bozontos Behemót nyolc-tíz méter magas barlangja előtt egy kezdetleges teraszt ácsoltak, amelyen egy derékmagasságú korlát futott végig. A hegyi zsivány minden reggel kitántorgott rezidenciájából, ne-kitámaszkodott a korlátnak, s leköpött emberei közé, akik alant feküdtek pokrócukba csavarva. Patkányka nem értette, mit jelent ez a különös szertartás, de már az első reggel rájött arra, hogy véresen komoly dologról van szó. Bozontos Behemót hejremasszírozta másnaposságtól lüktető halántékát, és kinyújtott mutatóujjával a leköpöttre mutatott. Aztán visszabukdácsolt a barlangba, megivott három liter bort, és úgy látszott, felélénkült, mert máris fogta a kardját, lerobogott a falépcsőn, ahol már várta a terasz előtt az imént leköpött katonája. Az reszketve letérdeít, engedelmesen kihúzta magát, Bozontos Behemót pedig nemes egyszerűséggel, egyetlen suhintással levágta a fejét. Patkányka rövidesen rájött a dolgok nyitjára. A hegyi zsivány embereinek száma egyenes arányban kellett, hogy legyen az elrabolt élelem mennyiségével. Rengeteg rabló tódult erre az eldugott helyre az évek során a könnyű élet reményében. Szinte minden reggel kurtítani kellett a számukon. Patkányka azt is látta, hogy a katonák félelmükben minden este távolabb táboroztak le a terasztól, egy időbén már a szomszédos domb mögött vertek tanyát. Bozontos Behemót erre begurult, és a szemközti hegyről egy ibrikben mészkődarabokat hozatott, porrá zúzatta, és egy félkörívet szóratott fel a terasz előtt. Ezt a területet senkinek sem volt szabad éjszakára elhagynia. Az teljesen mindegy volt, hogy a tákolmányhoz közelebb, avagy távolabb heveredtek le. A katonák élete reggelente a hegyi zsivány szájában összegyűlt nyál mennyiségétől függött. Patkányka pedig rendületlenül töltötte a bort a hírhedt rablóvezér kupájába, lévén, hogy ez volt a feladata. De a kiváltságosok közé tartozott, mert éjszakánként a barlang egyik zugában húzhatta meg magát, megmenekülvén a gonosztevő félelmetes sercintéseitől. Bozontos Behemót rendkívül hiú ember hírében állt. így például egy egész éjszakán át a fejére húzva tartotta az ács glutinenyvvel töltött kondérját, hogy reggelre még bozontosabb legyen legendás sörénye. Bozontos Behemótnak a bortól felhevültén voltak világosabb pillanatai is, ilyenkor meglepő műveltségről tett tanúbizonyságot. Kijelentette, hogy olyan feleséget szerez majd magának, aki szőke lesz, mint Salamon, bölcs, mint Vénusz, ügyes, mint Paris, és szép, mint Odüsszeusz. Az egyik este Patkányka elérkezettnek látta az időt. A zsivány utolsó adag borába egy rejtélyes zacskóból csipetnyi altatóport szórt, aztán valamilyen furcsa szerszám után nyúlt... Másnap reggel a katonák remegő tagokkal ébredtek, és félelemmel a szívükben várták Bozontos Behemót immáron legendás hírűvé vált, a halálos ítéletet jelentő köpését. Aztán egyszerre ugrottak talpra, és kikerekedett szemmel bámultak. Attól, amit láttak, a borzadály futott végig a testükön, pedig harcedzettek voltak valamennyien: tolvajok, rablók, gyilkosok. Egy nagydarab, fénylő fejű, kopasz ember tántorgott ki a barlangból, a korláthoz bukdácsolt, és nyálat gyűjtött a szájába. Majd megmasszírozta másnaposságtól lüktető halántékát, és hirtelen olyat üvöltött, hogy beleremegtek a környező hegyek! Az ács, később úgy magyarázta el a történteket, hogy tulajdonképpen nem az ö hibája, amiért a terasz összeomlott Bozontos Behemót alatt, mert ő az előírt mélységig süllyesztette a csapszegeket. A mítosz elszállt, a legendás sörényétől megfosztott Kopasz Behemót hatalma egyszeriben véget ért. A nagy uralkodókhoz hasonlóan neki is menekülnie kellett. Egy szál pendelyben hagyta el alattvalóit, de oly sebesen, hogy a tábor szélén kockázó örök közül az egyik ijedtében hetest gurított. És ahogy az ilyenkor már lenni szokott, a csőcselék a hatalomért halomra gyilkolta egymást. Patkányka pedig jóízűen elmosolyodott, eldobta a beretváját, és örökre távozott onnan. Mesélik, azóta béke honol azon a tájékon, ugyanis sehogy sem tudták eldönteni, ki legyen a vezér. Mikor már csak ketten marad- tak, fej vagy írás alapon döntöttek a vezérség sorsáról. A pénzfeldobó azonban akkora csaló volt, hogy buzgóságában három fejet preparált a pénzérme két oldalára, így háromszorosan nyert, tulajdonképpen három trón illette meg. A másik erre begurult, és egyszerre sújtottak le egymásra. Ki is lehelték a leiküket. így ért hát véget Worfel király országában a nyugati határszélen a banditizmus. De keressük meg történetünk eredeti fonalát, mert egy kissé messzire kalandoztunk el. Patkányka tehát unatkozott, s szomorú képpel bandukolt Tvork városának egyik sikátorában. Ennek a városnak nem volt elöljárósága, mivel afféle rosszhírü találkozóhelynek számított, ahol a legkülönfélébb rablók és gyilkosok adtak randevút egymásnak. Inkább hasonlított egy folyton vándorló nomád településhez, semmint egy városhoz. Ennek megfelelően a rozzant bádogviskóktól kezdve a kezdetleges vályogépületeken át, a sebtiben összetákolt faházakig az épületek minden nációja föllelhető volt itt. Az utcák porosak voltak, szűkek és büdösek; macskák, kutyák és még számtalan állatfaj egész arzenálja vert rajtuk tanyát. A kereskedők, akik mindig a rablók nyomában jártak, fülsiketítő rikácsolást csaptak, ahogy egymást túllicitálva megpróbáltak túladni portékájukon. Patkányka elkeseredésében betért egy csapszékbe, hogy az út porát leöblítse, egyben azt remélve, talán valaki beleköt. Rossz szagú volt a helyiség, rossz arcúak az emberek, akik a durva ácsolatú asztalok körül ültek és kártyáztak. Az idegen megjelenésére azonban dermedt csönd támadt. Patkánykának végre felforrósodott a vére. Kalandszagot érzett a levegőben! Kimérten a söntéspulthoz lépkedett. A kocsmáros, akinek olyan undorító volt a pofája, mint egy elkeseredett disznónak a rosszul sikerült nászéjszaka után, a mocskos kövezetre sercintett. Látszott, egykor valamilyen csetepatéba keveredhetett, mert valaki vállból levágta a bal csuklóját. – Bort! – csapott a söntéspultra Patkányka. A kocsmáros eltátotta a száját. Hősünk különleges érdeklődéssel szemlélte odvas, csonka fogait. – A legjobbikból! – A söntéspult újra megremegett. A kocsmáros kimeresztette a szemét, és teljesen eltátotta a száját. Patkányka megállapította, hogy a tulajdonos gyomorsava kilépett a medréből. – A legnemesebb bort, de fürgén, szaporán! – A kocsmáros megmaradt, szőrös, vastag jobb kezével a söntéspultra támaszkodott. – Hallod-e, te szarházi! Velem nem szoktak ám így be... Valami villant egyet a levegőben. Patkányka ökle indult el felfedező útjára, amit alkalmasint a disznóarcú kocsmáros pofája képezett. Mikor negyedóra múlva nagy nehezen magához térítették az immáron teljesen disznóarcúvá vált, vérző orrú kocsmárost, a férfi mindenki füle hallatára kijelentette, hogy még ma este elmeséli az unokáinak, milyen hősiesen védekezett a tizenkét hegyi rabló ellen, akik az erdőben ki akarták fosztani. Ekkor egy magas ember emelkedett fel a kocsmasarok asztalai mellől. – Felismertelek, kópé! Patkányka, hát te nem ismered meg régi cimborádat? – Bambuszrügyes Banán! – ámult el Patkányka. – Istenem, mennyi ideje is annak, hogy utoljára találkoztunk. – A mi barátságunkon nem foghat az idő! – A magas, zörgő csoritú, vékonydongájú férfi a szalmasárga hajú erriberkéhez lépkedett, és feléje nyújtotta a karját. A két férfi összeölelkezett. Bambuszrügyes Banánnak sanyarú gyerekkora volt. egy szalmakunyhókból összetákolt falu közepén nevelkedett. Az apja tűzvész áldozata lett. Ugyanis meggyulladt benne a mértéktelenül vedelt bambuszpálinka. Égő fáklyaként cikázott végig a szalmakunyhók között, de senkinek sem sikerült eloltania őt. Fiára egyetlen örökséget hagyott: a felperzselt falut. Menekülnie kellett. Mivel anyját régen elvesztette, kóborlásra adta a fejét. A véletlen hozta össze Patkánykával, akivel gyerekfejjel örök barátságot kötött. Elválaszthatatlanok lettek. De egy ostoba nőügy miatt fél évvel ezelőtt összevesztek. Azóta ma találkoztak először. Bambuszrügyes Banánt akár jóképű férfiként is jellemezhetnénk: fekete haj, barna szemek, éles arcél, csak azok a rémes bibircsókok az állán... azok rontottak az összképen. Mestere volt a kardnak és a késnek, de nem remegett meg a keze akkor sem, ha egy íj húrját kellett felajzania. Tudott Patkányka piros övében lógó. de a hüvelyéből utoljára gyermekkorában előhúzott kardjáról, s habár megmosolyogta barátja szeszélyét, de ismerte annak félelmetes jobbegyeneseit. A két jó barát pedig kibékült, és az egyik asztalnál ülve. a legza-matosabb bort kóstolgatva pecsételték meg barátságukat. Ekkor az egyik lóképű haramia felemelkedett, és összecsapta a kezét: . – Patkányka és Bambuszrügyes Banán! Híretek ide is eljutott. De hallottam egy históriát. Nem tudom, igaz-e, ám az emberek, bárhol is jártam, mindenhol erről meséltek. Egy Gonosz Lidérc áll a dolgok hátterében, akit Bűvös Varázslat irányít. Egyszer alaposan megtréfált téged, Patkányka. Mondd igaz-e a történet, vagy csak a bortól jerészegedett marhatolvajok zagyvasága? – Úgy van! – hallatszott innen is, onnan is. – Meséld el! Kíváncsiak vagyunk rá mi is! Patkányka egy boroskupával a kezében felemelkedett ültéből, és a kocsma közepére lépkedett. Minden szempár rászegeződött. – Barátaim!– – kezdte ünnepélyes pátosszal a hangjában.– Igaza történet, és a következőképpen játszódott le... Cimborámmal, Bam-buszrügyes Banánnal egy fogadóban szálltunk meg Radzir városában. Aznap éjjel förtelmes álmom volt. Egy láthatatlan ellenféllel hadakoztam, de lépten-nyomon alulmaradtam. Sok-sok éve már ennek. Jóképű fickó voltam, aki szerette az életet. Verejtékező arccal forgolódtam, egészen belegabalyodtam a lópokrócba. Valami nagy-nagy nyomást éreztem. Félálmomban összevissza kotorásztam, de semmi keményet nem tapintottak ujjairn. Kábultan állapítottam meg, hogy a nyomás egy lidérc volt. Még ma is a fülemben csengenek a túlvilágról jövő intelmei: “Hallottam hírét, hogyan bántál el Tagurral, a krok rablóval, aki jó barátom. Addig csak féleszű volt, de azóta félarcú is. Büntetésül összezsugorítom a testedet, és patkányképűvé változtatom az ábrázatodat. Cimborádnak, Bambuszrügyes Banánnak pedig, aki kevésbé bűnös, bibircsókokat varázsolok az állára. Hatalmam még nem teljes, nem tudom majd megakadályozni, hogy elbánj Bozontos Behemóttal, a híres hegyi zsivánnyal, akit attól kezdve csak Kopasz Behemótként fognak emlegetni. De ábrázatod csak akkor nyeri vissza eredeti formáját, ha Kopasz Behemótnak ismét kinő legendás hírű sörénye." Ez volt tehát a lidérc intelme – folytatta Patkányka –, és nem tudom, mi történhetett Bozontos-Kopasz Behemóttal, mert évekkel ezelőtt bántam el vele, de az ábrázatom még ma is ugyanolyan, mint ahogy azt a lidérc álrnomban megjósolta. Talán Behemót fazont váltott. – Tény azonban – kezdte ismét Patkányka –, hogy a lidérc álmomban megmondta a nevét is. Razim Ber Rabasnak hívják, és olykor emberi alakot tud ölteni... Keresni és kutatni kezdtük, de sehol sem találtuk. Két évvel ezelőtt cimborámmal, Bambuszrügyes Banánnal már jártunk nálatok, Tvork városában, de egy másik kocsmában szálltunk meg. Az egyik reggel izgatott kis ember rontott be a csapszékbe, de úgy remegett keze-lába, hogy meg se tudott szólalni. Pedig igencsak mondani akart valamit. De annyira hadonászott, és annyira rezgett minden porcikája, hogyha végigzavartuk volna egy bambuszültetvényen, másnap reggel már be lehetett volna takarítani a termést. Mikor a konyhában csörömpölni kezdtek a porcelántányérok, pedig megesküszöm rá, hogy kőrisfából készült valamennyi, megelégeltük a dolgot. A kocsmáros hozott egy kötelet, és gúzsba kötöttük a szerencsétlent. De erre meg a fogai kezdtek el vacogni, de olyan hangosan, hogy a kocsmárosnak a fejére esett a falra akasztott cserépkorsó, pedig esküszöm, hogy egy bolond művész faragta tölgyfából. Erre meguntam a dolgot, benyúltam az emberke szájába, kivettem a protézisét, és a kocsmapultra tettem. A vacogás abban a pillanatban abbamaradt. A gúzsba kötött emberke csak pislogott. A söntés felé intettem. “Kocsmáros! Két deci rizspálinkát, de a legerősebb fajtából! “Én nem ifom, csak fifet", selypítette az emberke. “Pofa be, igyál!" A pofájába töltöttem a méregerős italt, és éppen idejében ugrottam félre a lángcsóva elől, ami a torkából tört elő. A kocsmáros – már a várostoronyba akart rohanni, hogy félreverje a harangot. Amikor leülepedett a pernye, visszatettem az emberke szájába a protézist, mivel szemmel láthatóan megnyugodott. Végre beszélni kezdett. Elmondta, hogy előző este rőzsét.gyűjtött a közeli erdőben. Mire végzett, beesteledett. Ekkor különös dolgokra lett figyelmes: Árnyak cikáztak a fák között, és egész éjszaka kísértették. Végül egyikük megszólalt, de hangja mintha a túlvilágról jött volna. Razim Ber Rabasnak nevezte magát, és kijelentette, ha a két idegen, aki a városban tartózkodik, látni akarja őt, keressék a valamikori Bozontos Behemót rezidenciáján. Tudni fogják, hol találják meg öt. Patkányka azzal fejezte be a történetet, elejét véve a további kérdéseknek, hogy sem a lidércnek, sem Kopasz Behemótnak nem bukkantak a nyomára. Pedig a valóságban mindez másként történt. Egy óra múlva már útra készen álltak, és harmadnapra megérkeztek Worfel király országának nyugati határához, mert Patkányka,sejtette, hogy Ismeretlen Hajzatú Behemót visszatért régi rezidenciájára. Javában tapodta lábuk a poros utat, amikor egy tagbaszakadt óriásra figyeltek fel, aki szembe jött Velük, csak úgy gyalogosan, akárcsak ők. Egy gemél harcos volt, a legveszedelmesebb fajta valamennyi közül. Ezeknek az óriásoknak egyetlen szemük volt. az is a homlokuk közepén. Bármikor harcra készen álltak, bárhol bevethetőek voltak, náluk vérszomjasabb fajtát aligha ismert a világ. De mostanában békében éltek, különben is a két jó barát meglehetősen jó viszonyban volt velük, régóta ismerték egymást. Annak meg külön örültek, hogy a szemből közeledővel régebben már baráti viszonyra tettek szert. A gemél harcost Szeletelő Rettenetnek hívták. Két évvel ezelőtt egy kártyacsatában megölte bajtársát, ezért halálra ítélték. De a halálos ítéletet végűl is visszaminősítették kihágássá, és az ügyet meghatározatlan időre felfüggesztették, mert a gemél harcos kamrájában még tizenkét társának a csontvázára bukkantak, akiket előzőleg felszeletelt. De a csontokat precízen összerakta, ügyelve arra. hogy – például a lengőborda megfelelő szöget zárjon be a hetedik gerinc-csigolyával. Ám kimagyarázta magát, azzal érvelt, hogy a várban éhínséges idők járnak, ezentúl tizenkét emberrel kevesebben fogják majd ellopni az éjszaka leple alatt a lovak elől a zabot. Erre felmentették. A gemél harcos megérkezett, amit az a bűzfelhő bizonyított a legjobban, amitől Patkányka kis híján hanyatt esett. A szót Bam-buszrügyes Banán vitte. – Údvözöllek, gemél testvérem. – Én is üdvözölni téged, Rügyesbambusz Banana. – Mi járatban, gemél testvérem? – Ó, én igen nagy bajban lenni. Inni, inni sok-sok finom rizses pálinka. De elfogyni minden pénze nagy gemél harcosnak, pedig akarna berúgni. Sabtu gramu, perdorja varku Nincsene semmi rézgarasa. Torka kiszárada. Szomjas, szomjas, szomjas! – Miként segíthetnénk nagy gemél testvéremen? – Irga burga, sahatri paíná Ti megvenni enyém kard, eladni kevés rézgarasa. – Öt rézpénz. – Banana megőrülni. Kard érni száz garasa. – Idefigyelj, nagy gemél testvérem. Emlékszel, amikor sok-sok holdtöltével ezelőtt lopott pokrócokat árultál a hegyi zsiványoknak? – Nem, az nem úgy lenni. – És arra sem emlékszel, amikor az árából a megroggyanásig leittad magad? – Nem, azaza nem! – tiltakozott most már hevesen a gemél. – Akkor nyilván az sem tiszta előtted, ki vitt el a hátán az árokpartról, ahol tökrészegen hevertél? – Ez már aztán nagy hazugsága! – tett egy fenyegető lépést a gemél. – Burda verdi, ihaju csepaíul – Idefigyelj! – szerelte le Bambuszrügyes Banán a gemél haragját. – Itt van ötven garas. Csapj a kezembe, megveszem tőled a kardot. De valld be, a múltkor lopott pokrócokat árultál a hegyi zsiványoknak. – Ige, ige – bólogatott a gemél. – Leittad magad a sárga földig! – Ahogy montada. Ez lenni igen nagy igazsága! – A hátamon cipeltelek a várig, nehogy megfenyítsenek. – Telitalálata! Ahogy mondani szoktátok ti, szögén találtad a fejét. – Itt a pénz! – Itt van enyém volt kard! – Akkor megegyeztünk! – Mega. Ó, de lenni jó, inni rizses pálinkákat! Sokat, sokat, sokat! Ti velem rendesek lenni. Én segíteni nektek. Vigyázni!. Innen nem messze, barlangba verni tanya, nagy hegyi rabló. Neve Kopasza Behemóta. Számomra érthetetlene, feje tisztára meztelen. Rajta már sok-sok légy megcsúszni, kezét-lábát kitörni... De most én elővenni eldugotta tőr. Kardomat visszaadni! Nagy gemél harcosa ravasza, mint a róka. Patkányka Bambuszrügyes Banánra nézett. – Micsoda?! – hördült fel. – Annak az átkozott Kopasz Behe-mótnak még nem nőtt ki a haja? A gemél harcos a fogait csattogtatta. – Elfelejteni enyém félelmetes fenyegetése?! Vissza a kardomat! – Kuss, Rettenet! – Patkányka homloka ráncba futott. – Kedves cimborám, Bambuszrügyes Banán. Nagy bajban vagyunk. Ha fog rajtunk a lidérc átka, semmit sem változunk. A pokolba! Csak tudnám, miért kopasz még mindig az az átkozott hegyi rabló. A gemél harcosnak habzott a szája, őseire gondolt, és belekezdett a rituális táncba, amit pogány szokásaik szerint a foglyok kivégzése előtt roptak. – Vissza a kardomat! Ölni, ölni, ölni! Hogy elejét vegye a további szócséplésnek Patkányka akkora pofont kevert le Szeletelő Rettenetnek, hogy csak évekkel később sikerült visszavarrni ijedtében felvont szemöldökét a tarkójáról. Visszavették tőle az ötven garast, és útnak indultak. Másnapra megérkeztek a hegyi rabló barlangjához, melyet Patkányka már jól ismert. Az erdő szélén posztoló őr az újraácsolt terasz elé vezette őket. Meglehetősen békés kép tárult eléjük. A katonák a terasz előtt összetákolt asztalok mellett ültek, és kártyáztak. Patkányka éles szeme rögtön kiszúrta a legnagyobb csalót. Már nem is cinkelt lapokkal játszott, mint a többiek, hanem egyenesen ólmossal. Nemrég azonban leejthette az egyik lapot, erre utalt az asztal alá elrejtett, begipszelt lába. – Jó lesz vigyázni! – súgta Patkányka Bambuszrügyes Banánnak. A katona felment a lépcsőn, és meghajolt a barlang bejáratában. – Felséges úr... – Mit akarsz, te barom?! – hangzott odabentről. – Két idegen óhajt a színed elé járulni. Az egyiknek szalmasárga a haja, és olyan, mint egy patkány, a másik meg zörög. mint a kóró. és bibircsókos az álla. Ekkor kivágódott egy nagydarab, kopasz ember a teraszra, és felkiáltott: – Patkányka és Bambuszrügyes Banán, drága barátaim! – Azzal lerobogott a lépcsőn. – Csapdát gyanítok – súgta Patkányka. – Drága cimboráim! – csattant fel újra Kopasz Behemót hangja. –Nincs mitől félnetek! Nem haragszom rád, Patkányka. Igaz, hogy annak idején elbántál velem, de a katonáim, akik akkor elkergettek, halomra gyilkolták egymást. Azóta új sereget szerveztem. – Nem látok itt, csak néhány katonát. – A többiek kint vannak a kókuszpálma ültetvényen. Átvettem a módszeredet. Emlékszel arra a katonára, akit orrba vertél, és akinek ettől idegrángása támadt? Akkor nekitáinasztottuk a pálmatörzsnek. és magától lepotyogott a termés. Kiképeztem öt emberemet arra a félelmetes jobbegyenesre, s habár meg sem közelíti a tiédet, így is jó munkát végeznek. Wolfel király pedig nem neheztel rám, mert kókuszdió kivitelben feljöttünk a második helyre a textilkereskedelem mögé. Ma sok elítélt nálam dolgozik, afféle börtönfelügyelő lettem. – Behemót! Hallottad már Razim Ber Rabas nevét? – Már hogyne hallottam volna. – Ez a lidérc, aki emberalakot is tud ölteni, álmomban megátkozott bennünket. Csak akkor nyerhetjük vissza eredeti ábrázatunkat, ha újból kinő legendás sörényed. Mondd, miért borotválod a fejedet? – Én ugyan nem borotválom. – Akkor miért vagy még mindig kopasz? – A fene tudja. Talán görcsöt kaptak a hajhagymáim. – Nem sejted, merre bujkál Razim Ber Rabas? – Dehogynem. – Hol? – Hol? Bent van a barlangomban. Gyertek utánam. Patkánykának és Bambuszrügyes Banánnak egyszerre esett le az álluk. Tétován követték a Még Mindig Kopasz Behemótot, és beléptek a barlangba. A félhomályban egy fáklya sercegett a falba tűzve, alatta egy díszes kanapén ott ült Sabar hercegnője, akit Patkányka mentett meg annakidején a Sötét Veszedelem Geffer lovag tömlöcéből. – Foglaljanak helyet, uraim, és ne csodálkozzanak! Én Razim Ber Rabas vagyok, a lidérc, aki egyszerre több emberi alakot is tud ölteni. ' Patkányka nyelt egy nagyot. – Már megbocsásson tiszteletreméltó Sabar hercegnő, alias szemtelen lidérc, de kutyaszorítóba kerültünk. Kopasz Behemórnak görcsöt kaptak a hajhagymái. – Úgy kell nektek! – vigyorodott el a lidérc. Fejének egy határozott mozdulatával Patkányka társai felé biccentett. – Menjetek ki! Most, azonnal!- Bambuszrügyes Banán és Kopasz Behemót tétovázva távozott. Mikor végre magukra maradtak, Sabar hercegnő lazított a tartásán; bal lábát diszkréten átvetette a jobbon, ügyelve arra, hogy formás combjain felcsússzon a szoknya, és sejtelmesen, látszódjék az anyaöl, amit magányos férfiak egészen más néven ismernek, és a rendeltetését is állandóan félremagyarázzák. Azonban Sabar hercegnő nem érte be ennyivel; megnedvesítette telt ajkait, rándított egyet a vállán, mire mélyen dekoltált selyemruhája a derekára csúszott. Patkányka ki kerekedett szemmel bámult. Sabar hercegnő csábos tekintete lassan elsötétült, az előbb még lágyan dudorászó ajkai veszedelmet sejtetően szétnyíltak, és a kígyó sziszegéséhez hasonlatos hangokat hallattak: – Vetkőzz le! – Na de, kegyes hercegnő, én... – Vetkőzz le! – A sziszegő hangokat perzselő tekintet kísérte, nem lehetett nem engedelmeskedni. – Így megfelel, fenséges... – A gatyát is! – Ó, ne... Én már nem is tudom, hogy mióta... – Azt teszed, amit parancsolok! Jól tudod, kivel állsz szemben! – A mandula vágású szemek pupillái egyre jobban kitágultak. – Most pedig gyere az ágyamba! És ajánlom, hogy állj helyt derekasan, mert a kezemben tartalak! Ha úgy látom jónak, akkor soha többé nem nő ki Kopasz Behemót legendás hírű sörénye. és te örökre patkányképü maradsz. Azelőtt karcsú dalia voltál és híres szerető. Ha az ágyban nem adsz panaszra okot, akkor annyi varázserőt sűrítek Behemót fejére, hogy bizonyára ellazulnak majd a hajhagymái. Gyere! Siess már! A mai napra már alig maradt varázserőm, és a maradék mennyiséget, mint Sabar hercegnője akarom kiélvezni, és nem mint Razim Ber Rabas, a lidérc. Patkányka pedig vitézül helyt állt, és oly sokszor tette boldoggá Sabar hercegnőjét, hogy a nemes hölgy egészen ellágyult. Kéjesen pihegett, és odavolt a gyönyörűségtől. Patkányka derekasan megfizetett a kapott kéjért cserébe, és most úgy feküdt az ágyon a fáradságtól leverten, mint amikor egy réges-régi kocsmai affért követően Belgur, a félszemű haramia, kupán vágta egy lópatkóval. Sabar hercegnőjének tágra nyílt a szeme, és az újabb kéj érzése után sóvárogva, megindultan nyögdécselte: – Még. Mééég... – Nem. Neeem! – Patkányka, mint akit darázs csípett, úgy ugrott ki az ágyból, anyaszült meztelenül. Sabar hercegnője magára kapott egy selyemköntöst, és hősünkhöz lépett. – Ne légy ostoba – mondta. – Mára elfogyott a varázserőm, talán ha tíz percre futja még, és akkor ismét Razim Ber Rabas leszek. Használjuk ki ezt a kis időt! – Na de nemes királynői fenség... Tisztelt hercegnő... Nem vagyok én.. A mandulaszemek felvillantak. – Így is jó. Majd teszek.róla, hogy örökre patkányképü maradj! Most pedig fordulj meg, fel akarok öltözni. Patkányka kényszeredetten engedelmeskedett. Eltelt tíz perc, amikor felhangzott Sabar hercegnő hangja: – Most már megfordulhatsz. Hősünk tétován engedelmeskedett, és kis híján hanyatt esett a meglepetéstől. – Behemót...nyögte ki nagy nehezen. – Patkány ka... – Hogyan kerülsz te ide? – Én is ezt kérdezem. – És miért vagy meztelenül? – Patkányka vörös lett, mint a cékla. Villámgyorsan felöltözött, és már távozni készült, de megtorpant egy pillanatra. – Mi történt veled, Behemót? Kopasz Behemótnak ugyanis leesett az álla... Félóra múlva Patkányka és Bambuszrügyes Banán komoran ballagtak egy poros ösvényen, már messze maguk mögött tudva a hegyi rabló rezidenciáját. – Tennünk kell valamit! – sziszegte Patkányka. – Ez a megátalkodott vigyorgó lidérc az idegeimre megy. – Nem hagyhatjuk annyiban – bólogatott Bambuszrügyes Banán. – Nekem van is egy ötletem. – Nosza, ki vele! Hadd halljam, mit sütöttél ki a kobakodban. A két elválaszthatatlan jó barát pedig elégedett arccal sugdolózni kezdett... De hogy milyen tervet eszeltek ki, az már Gordel, az irodalmi babérokra pályázó hullarabló egy másik története... Liam Strong A HARCOS ÉJSZAKÁJA: A hatalmas bárd lesújtott. A kiszáradt fa reccsenve hasadt ketté. A dagadó izmok által irányított fegyver megint a magasba emelkedett, a pillanat tört részéig kivárt, majd újból lezuhant. A tönkön álló tuskó megadta megint és immár negyedekké törve hullott le kétoldalt a földre. – Braqhorn! Az idős férfi felegyenesedett. Kézfejével megtörölte izzadó homlokát és szemét szűkítve nézett a pajta ajtajában megjelenő tizenéves gyerekre. – Bátyó! A férfi mosolyogva fogadta a hirtelenszőke kislány köszöntését. – Xilya! öreg szívemnek mindig öröm, ha téged láthat. A kislány pironkodva fogadta az idős férfi szavait. Lesütötte a te–, kintetét, s úgy rebegte el az anyja utasítását. – Lady Gwilgain azt üzeni, ha végeztél a tűzifa felaprításával, menj és segíts Holfínak beterelni a juhokat a karámba. Braqhorn arcán komor árnyék suhant át, ám ez mindössze egyetlen pillanatig tartott. Amikor a kislányra emelte a tekintetét, a férfi újból derűsen mosolygott. – Jól van, hercegnőm. Csak végzek ezzel a néhány darabbal, és már indulok is a karámhoz. Xilya megfordult és könnyedén kifutott a pajtából. Az idős férfi sokáig nézett utána, majd megköpte a tenyerét és ismét a bárd nyele után nyúlt. Könnyedén felemelte a méltatlanul faaprításra használt, súlyos fegyvert, és lesújtott a következő tuskó kellős közepére. A fa reccsenésével szinte egy időben hangzott fel odakintről Holfi, az udvaros kiáltása. – Lady Gwilgain! Braqhorn felkapta a fejét, és a félig nyitva hagyott ajtón át a napfényben fürdő udvarra bámult ki. A távolból ajtónyitódás, majd az uradalom tulajdonosának hangja hallatszott. – Mi van, Holfi? – Idegenek, asszonyom. Vagy tizen vannak, és egyenest felénk tartanak. Braqhorn. bár nem akarta, a markát szorosabbra fonta a bárd nyelén. – Fegyveresek? – Úgy látom, egy sötét köpenyes úr és fegyveres kísérete az. Ruházatuk és a lovak szerszámai után ítélve nem akárkik lehetnek. Braqhorn arcán ideges rángás futott végig. A hatalmas bárdot továbbra sem engedve el, a pajta ajtajához osont, majd az egyik résen át óvatosan kilesett. Abból a szögből nem láthatta igazán jól az uradalom tágas udvarát, mindössze a feljáró alsó fokait és a Holfi által szélesre tárt hatalmas kaput. Az idős férfi a száját összeszorítva figyelte, amint Xilya szökdécselve fut a főépület irányába, majd látta a feljáró tetején megjelenő, most is, mint mindig, földet söprő, sötét ruhába öltözött, felkötött hajú, nemes tartású asszonyt. Lady Amélia Gwilgaint, aki immár hatodik esztendeje nevelte egyedül a lányát és igazgatta az uradalmát. A nőt, aki férjét, a wistingsi csatában a királyért elesett Lord Balfourt már alig siratta. Braqhorn a figyelmét most a kapun beügető lovasokra fordította. Az udvaros, bár sokan csak egy szélütötte, kelekótya alaknak tartották, jó megfigyelő volt. A. csapat egész pontosan tíz főből állt. Az élen, sötét lovon egy fekete köpenyt és fejére borított csuklyát viselő, magas alak ült. Még csak a kezét sem emelte fel. a mögötte sorakozó fegyveresek mégis értették az utasítást. Egyikük előreugratott a lovával, megállt a lépcsősor tetején várakozó úrhölgy előtt, s a sisak rostélyát felcsapva, így kiáltott. – Weega da Mordenstan Nagyúr kér bebocsátást a kastélyodba, nemes hölgy. Lady Gwilgain szigorúan mérte végig az előtte sorakozó alakokat. – Ami, úgy látom, már megtörtént – jegyezte meg élesen. Néhány fokot lépett lefelé, de nem ment közel a lovasokhoz. – És mi járatban mifelénk? A nő a kérdést a csuklyásnak intézte, ám helyette megint a gondosan nyírt kecskeszakállt viselő, fiatal tiszt válaszolt. – Lord Mordenstan hazafelé tart a kastélyába. Mordokba. Mivel már régóta úton vagyunk és még vagy. félnapi lovaglás vár ránk. úgy véltük, a szomjunkat olthatjuk eme barátságos lak falai közt. Braqhorn a lélegzetét visszafojtva figyelte, mit válaszol erre a Lady. Amélia Gwilgain az ajkát biggyesztve méregette a csuklyást, a mögötte sorakozó, mozdulatlan fegyvereseket, majd a tekintete a nyitott kapuban a kezét tördelve, félszegen várakozó udvarosra villant. – Holfi! A fickó magát meghajtva közeledett a Ladyhez. – Hozz vizet az 'uraknak'! A sötét csuklya mintha megmozdult volna, de az alatta rejtőző alak most sem fedte fel az arcát. Az eddig helyette is szóló, kecskeszakállas tiszt az urára vetett egy pillantást, majd újból az uradalom gazdájához fordult. – Lord Mordenstan köszöni a szívélyes fogadtatást, igazán örömére szolgál ilyen kedves emberek közt megpihenni. – És az urad ezt miért nem saját maga közli? – csattant fel élesen a Lady hangja. A fegyveres azonban nem látszott zavartnak. – A Nagyúr-szavak nélkül is képes érintkezni velünk. Mi egész egyszerűen csak TUDJUK, mit akar őlordsága. – Aha – húzta el a száját inkább megvetően, mint hitetlenkedve a Lady. – Őlordsága ugye konyít valamit a mágiához? A kecskeszakállas szeme idegesen rebbent meg. Bár a testtartásán mit sem változtatott, mégis mintha az urához fordult volna, hogy tőle várjon tanácsot erre a minden bizonnyal sértő kérdésre. És akkor a csuklya alatt rejtőző alak megszólalt. – Igen. De többet nem mondott. A kecskeszakállas alig látható sóhajjal eresztette ki magából a hirtelen felgyülemlett feszültséget. A nőre pillantott és a tekintete szinte mosolygott, amikor kiegészítette a sötét csuklyás mondandóját. – Lord Mordenstan a Mágia Nagymestere. Amióta a gonosz és kegyetlen IX. Tarqof ellen a népe felkelt és véres, de igazságos csatában a pokol fenekére küldte őt és seregét Wistings mezején, a Nagyúr maradt az egyetlen szerte a tartományban, aki a birtokában van eme tudásnak... – Elég! E második rövid kijelentés talán még sokkolóbban hatott az előzőnél. A kecskeszakállas riadtan húzta be a nyakát és csak a szeme sarkából pislogott a merev arccal figyelő úrhölgyre. A csuklyás azonban megelégedett ennyivel, nem szólt, nem is mozdult, míg az udvar túlsó végében lévő kút irányából fel nem tűnt Holfi. – Hahó, nagyurak! – kiáltozott vígan az udvaros és a kezében egy tálcán teli kupákat egyensúlyozott. – Itt hozom nektek a finom, hideg vizecskét. – Úgy ám! – kiáltotta egy kedves, fiatal hang, és a feszülten figyelő Braqhorn az udvaros mellette egy hirtelenszőke hajkoronát és vidáman mosolygó pirospozsgás arcocskát pillantott meg. – Igyanak csak a kedvükre, szomjas vándorok. Mivel a tíz kupát nehéz lett volna egymagának elhozni és a tálcán el sem fért, így Holfi Xilyát kérte fel segítőül. A kislány boldogan tett eleget a kérésnek, számára már az is rendkívüli eseménynek számított, ha bárki is útba ejtette az uradalmukat. Xilya jól érezte magát az anyja meg a nemcsak Bátyónak szólított, hanem a lelkében annak is tartott Braqhorn, no meg a szeleburdi Holfi társaságában, de fiatal szíve titokban vágyott rá, hogy megismerje a világot. A világot, amely nem ér véget az uradalom kapujánál. Xilya boldogan nyújtotta fel a kupát, egyenest a csuklyásnak. A magas, szikár alak az italért nyúlt. Ügyesen elvette a kupát a tálcáról, de az arcát még most sem fedte fel. A kislány már tovább is lépett a következő lovashoz, s addig járt körbe közöttük, míg mind az öt kupa el nem fogyott az ezüsttálcáról. Akkor kedvesen meghajtotta magát, de nem ment el a jövevények közeléből. – Köszönjük – mondta a társai és szótlan ura helyett is a kecskeszakállas. – Mondd csak, asszony, mi a neve a kicsikének? Lady Gwilgain arcán halvány pír futott végig, s szedett szemöldöke aprót rándúlt. – A lányomnak? Xilya. De miért érdekel ez téged... vagy az uradat? – És ő ugye alig múlt tizenhárom? – kérdezte óvatosan a kecskeszakállas. Az asszony az ajkát biggyesztette. – Nem. Xilya holnap tölti be a tizenharmadik életévét. A kecskeszakállas eddig szelíd viselkedése gyors változáson ment keresztül. A férfi az üres kupát a földre hajította, majd kihajolt a nyeregből és megragadva a gyanútlanul ott álló kislányt, a levegőbe emelte Xilyát. Mindezt olyan gyorsan cselekedte, hogy sem a megkövültén álló Lady, sem a lovasok mögött tébláboló Holfi nem akadályozhatta meg. – Tizenhárom, Mester! – rikoltotta a kecskeszakállas. – Most lesz tizenhárom! – De uram! – kiáltotta élesen a Lady, és futva indult a katonához. A kislány riadtan kapálózott az erős markok szorításában. Holfi először értetlenül figyelte az eseményeket, majd óvatosan hátrálva tűnt el a sövény mögött. Braqhorn marka szorosabbra fonódott a bárd nyelén, de az öreg harcos még nem mozdult. Várt, bár minden porcikájában érezte, hogy innentől az események már nem vehetnek kedvező fordulatot. Lady Gwilgain odaért a lányát fogva tartó alakhoz, s követelőén nyújtotta érte a kezét, ám a kecskeszakállas nagyot taszított rajta csizmás lábával. A nő összecsuklott és a földre zuhant. A kecskeszakállas nem fordított több figyelmet rá, maga elé emelte a nyeregbe a zokogó Xilyát és lovával a Mágus elé léptetett. – Nagyúr! – mondta és a lányra mutatott. – íme a személy, akit kerestünk. A csuklyás felemelte a kezét. Görbe, csontos ujjai a kámzsa széléhez nyúltak és lassan kezdte visszahúzni, amikor egy rekedt bömbölés vonta magára a fegyveresek figyelmét. A bokrok közül az udvaros tört elő, a kezében egy husángot szorongatott. A szeme vérben forgott, a szája nyálat fröcskölt. amikor Holfi a fegyveresek közé rontott. A Nagyúrnak utasítást sem kellett adnia, kísérői közül ketten azonnal a felbőszült szolgának ugrottak. Egyikük a kardja élével, míg a másik csak a lapjával vágott a magán kívül csapkodó férfira. Holfi, akit a vágás a torkán, míg a csapás a gerincén ért, elzuhant, s vért bugyborékolva hörgött. Xilya sikoltozott, anyja, a Lady a porban hevert. A Mágus elérkezettnek látta az időt, hogy felfedje az arcát és végre a saját szemével is szemügyre vegye a lányt, akit TÉNYLEG régóta keresett. – Hozd ide! – utasította a kecskeszakállast. A férfi gonosz mosollyal nyújtotta át a minden ízében remegő, de már nem sikoltozó és nem is rúgkapáló lánygyermeket a Nagyúrnak. Da Mordenstan hátravetette fejéről a csuklyát. Egy öreg, NAGYON öreg arc tekin- tett Xilya riadt pofijába. Ráncoktól barázdált, ősz haj keretezte, petyhüdt bőrű, sárga arc, verteién ajkak, kampós, csupa csont orr –csak a szemek voltak mások. Fiatalos, majdhogynem eleven szemek bámultak hüllőszerű merevséggel az áldozatra. – Ő lesz az – suttogta a Mágus és megragadta a lányt. – Ő lesz, aki átveszi a helyem. Aki örökül kapja az énemet, birtokába jut a hatalmas tudásnak. A Nagyúr villámgyorsan maga elé emelte a nyeregbe a lányt, akin hirtelen erős fáradtság lett úrrá. A szőke fejecske aléltan hanyatlott a ló hátára. A Mágus még egy pillantást vetett a vérben úszó, görcsökben fetrengő szolgára, a még mindig ájult anyára, s parancsot adott az indulásra. Sietnie kellett, ha másnapra a kastélyba akart érni. – Gyerünk! – mondta és maga rúgtatott a csapat élére. – Menjünk és teljesítsük be Wordon akaratát! – Megállj! A Mágus abban a pillanatban mozdulatlanná dermedt. A bénultság azonban mindössze egyetlen szemvillanásnyi ideig tartott, és az arcot takaró csuklya azonnal visszakerült a helyére. Da Mordenstannak oda sem kellett néznie, hogy tudja, a pajta ajtajában egy idős férfi áll. A kezében jókora bárdot szorongatott, és dühödten méregette túlerőben lévő ellenfeleit. – Hagyd a lányt! A Mágus tudta, hogy a fickónak semmi esélye. Bár izmos felsőtestén jól látszottak az egykori csaták nyomai, ez a test azonban már nem volt a régi. A harcos megőszült, megöregedett, s ezek az izmok nem voltak másra valók, mint fát aprítani, begyújtani, salakot kihordani – de semmiképpen nem küzdeni. – Bízd rám őt, Nagyúr! A Mágus nem mozdult, mégis engedélyt adott a tisztnek, hogy végezzen az alkalmatlankodóval. Lábának apró mozdulatával indulásra ösztökélte a hátasát, majd a csapat, magasra csapva az udvar porát, kiviharzott a kastély kapuján. Nem maradt ott más, mint a gyors és egyenlőtlen küzdelemben legyilkolt udvaros, a lányától megfosztott, eszméletlen Amélia Gwilgain és az egymással farkas- szemet néző Braqhorn és a lováról a földre csúszó, kecskeszakállas tiszt. – Mi van, öreg? – kérdezte a katona, s a pallosát megmarkolva közeledett a mozdulatlanul várakozó Braqhornhoz. – Elment az eszed, hogy belém kötsz? Nem tudod, ki vagyok én? Yord Matushek,.a bajvívó. A wistingsi csata hőse. Már egészen közel álltak egymáshoz. Braqhorn karján kidagadtak az erek, ahogy minden porcikájában megfeszülve szorította magához a bárdot. – Saját kezemmel vágtam le a király seregéből vagy ötven katonát. És nem más, mint én magam hívtam ki párviadalra Tarqof unokaöccsét, a piperkőc Bonfonit, aki a király veszte után egyedül próbálta irányítani szétzilálódott seregét. Braqhorn a száját összeszorítva méregette a lassú léptekkel köröző ellenfelét, csak a fogai közül sziszegte megvetően. – A kardoddal küzdj, ne a száddal, fajankó! A kecskeszakállas megtorpant, a kardot két marokra fogta, majd haragos kiáltással döfött a harcos szabadon hagyott mellének. Braqhorn ügyesen ellépett a sebesen közeledő fém útjából, s azon nyomban a tisztre sújtott bárdjával. A fegyver éle lecsúszott a sisakról, de ezzel a csapással sikerült kibillentenie az egyensúlyából a kecskeszakállast. Yord Matushek megdöbbent ellenfele alábecsült erején, de nem maradt sok ideje a csodálkozásra. Visszarántotta a kardot, és a magasba emelve próbálta kettéloccsantani Braqhorn koponyáját. A harcos maga elé rántotta a bárdot, fém a fémen csattant szikrázva. A kard elcsúszott, s míg a saját súlyától vágódott a földnek, a harcos kihasználta a kedvező lehetőséget. A bárd nyelét erősen szorítva megpördült a tengelye körül és a fegyver élével ellenfele testére csapott. Az eltelt hat esztendő unalmas estéin szüntelen élezett bárd úgy mart a páncélba, mint kés a vajba. A ruha reccsenve szakadt, s a hasadékon át vér tört a felszínre. Az előbbi ütéstől térdre zuhant tiszt zihálva bámult a fölébe magasodó harcosra. Braqhorn ütésre készen tartotta a bárdot, bár tudta, az újabb használatra már nem lesz szükség: A seb elég mély volt, hogy a vérveszteség kioltsa a kecskeszakállas életét. – Te... te... úgysem úszod meg – zihálta Yord Matushek. – Nem maradhat életben, aki magával... magával... Előre zuhant. Görnyedve fúrta arcát a porba, s a felszálló felhő jelezte, hogy a tiszt még nem lehelte ki a lelkét. Braqhorn szánakoz-va állt felette, közel hajolt, s így hallhatta a kecskeszakállas utolsó szavait. – Téged is... meg... fog... ölni... Braqhorn megérezte, hogy valaki figyeli. Felegyenesedett, hogy szemből fogadja a támadóját. Előbb csak az udvaros kimerevült testét, s a feljáró aljánál fekvő Ladyt látta, majd a nap fényében megvillant valami fémes. A harcos önkéntelenül is a magasba emelte a bárdot, de amint megtette, tisztában volt vele, hogy ezzel most semmire nem megy. Az udvarház tárva maradt kapujában egy másik fegyveres állt, s a kezében tartott számszeríjjal megcélozta őt. A húr nagyot pendülve lökte előre a vesszőt, s Braqhorn későn mozdult el az útjából. A lövedék a derekába fúródott, s szinte teljesen átütötte a testét. Braqhorn felkiáltott. Kezéből a bárd a földre zuhant. A lábai megroggyantak, de mielőtt a teste elérte volna az udvar porát, Braqhorn előtt elsötétült a világ. A fegyveres elégedetten bólintott. Ügyesen a nyeregbe pattant, visszacsúsztatta a tokjába a számszeríjat, majd a lovát vágtára fogva igyekezett beérni a Mágust és kíséretét. Tudta, hogy Weega Da Mordenstan bőséges jutalomban részesíti az őt jól szolgálókat, de jaj. annak, aki valaha is ellenszegül a Nagyúrnak. Mint tette ez az ostoba alak, aki iránt a fegyveres semmi sajnálatot nem érzett. 2. Az első, amit érzékelt, egy gyengéd kéz kellemesen hideg érintése a homlokán, majd rögtön utána az égető fájdalom. Braqhorn fel-jajdult, de még képtelen volt kinyitni a szemét. Panaszosan nyögve feküdt a földön, s tisztában volt vele, hogy bár a lövedék nem oltotta ki az életét, súlyos sérülést okozott az oldalában. Az íjász, bármenynyire is kitűnő lövő volt, most tévesztett. Elvétette az idős harcos szívét, s az acélhegyű lövedék így csak a férfi oldalát fúrta át. CSAK? – Maradj veszteg! Bármennyire is fájt a seb, a hang hallatán a harcos szívét öröm járta át. Amélia! A nő élt és most mellette térdelt, hogy előbb lemossa, majd amennyire szerény tudása engedte, ellássa a férfi sebét. Mint ahogy azt tette hat évvel ezelőtt. Braqhorn végre kinyitotta a szemét. A nőre pillantott, s megpróbált mosolyogni. – Szerencséd volt – mondta a Lady, s a mély sebre mutatott. – A vessző szabályosan átlyukasztott téged, de nem ért egyetlen nemes szervet sem. Amennyire meg tudom állapítani, a tüdőd ép, a májad sértetlen és a vesédet is elkerülte a vashegy. A harcos csak görcsös mosolyával és pillantásával jelezte háláját. – Mivel a lövedék hegye hátul kijött, így kettétörtem a vesszőt és nem kevés vesződség árán kihúztam belőled. A vérveszteség, amennyire megállapítható, komoly, de nem tragikus. Szóval, fel fogsz épülni, barátom. Braqhorn szétnyitotta cserepes ajkait. – Xilya! A lány neve volt az első, amit ki tudott préselni magából. Az említésére a Lady homlokát gond felhőzte el. Elfordult, hogy a harcos ne láthassa felbuggyanó könnyeit, de Braqhorn így is tudta, hogy a mindig kemény és céltudatos Amélia hangtalanul zokog. – Elvitték magukkal – nyögte sírva a Lady. – Azaz átkozott po-kolfajzat elrabolta a lányomat! Braqhorn, amennyire a fekvő testhelyzet és súlyos sebe engedte, bólintott. Zokszó nélkül tűrte, hogy a nő elhalt férje gyolcsingét szétszaggatva bekötözze a sebét, majd a friss kútvízzel teli korsót a szájához tartotta. Braqhorn hosszan ivott. Mivel egész teste seblázban égett, úgy érezte, mintha ezer éven át, szikkadt volna a tűző napon. Amikor a korsó kiürült, a harcos hálásan pillantott úrnőjére. – És most? – kérdezte reszelős hangon. A Lady meglepve pillantott rá. – Utánuk megyek – jelentette ki határozottan. – Ha kell, le-ereszkedem a pokol kénköves fenekére is, hogy visszakapjam a lányomat. A harcos kurtán biccentett. – Helyes. Veled tartok. A Lady tágra nyílt szemekkel bámult a férfira. – Te?! A harcos mosolygott. – Hiszen te magad mondtad, hogy a seb mély, de nem súlyos. Csak egy óra, és már talpra állok. És... – És? – ismételte meg a Lady. – Hiszen még azt sem tudjuk, mit tesz vele az átkozott pokolfajzat. Magával vitte, de hova? És minek? A rabszolgájává teszi, vagy ami még ennél is rosszabb, az ágyasává? – Tartok tőle – motyogta a harcos –, hogy van ennél még rosz-szabb lehetőség is. A Lady nem szólt, csak meredten bámult a harcosra. – Neki a lányod fiatal teste kell. Nem kihasználni akarja őt, hanem egész egyszerűen használni. – Hogyan? – hűlt el a Lady. – El akarja venni a testét mágiával? – Fekete mágiával – pontosította Braqhorn. – Da Mordenstan egyike a lehírhedtebb Mágusoknak, mint ezzel ő maga büszkélkedett. Gonosz lelke halhatatlan, amíg csak megfelelő testet talál magának az újjászületésre. És ehhez nem kell mást tennie, mint... – Felkutatni egy ártatlan, de főleg gyanútlan, fiatal emberi lényt! – kiáltotta hevesen Amélia. – Magával vitte a lányomat, hogy amikor az betölti a tizenharmadik életévét, mágia segítségével beköltözzék Xilya gyermekien ártatlan testébe. – Így Da Mordenstan meghosszabbíthatja a létezését további hetven-nyolcvan esztendőre. Egészen addig, míg újból meg nem öregszik és... – Nem! A Lady felpattant, de nem hagyta magára a harcost. A kezét tördelve töprengett. – Nem! Ezt nem hagyhatom. Ha kell, felkutatom utána az egész tartományt. Eljutok a legtávolabbi sarkába is, hogy visszakapjam a lányomat. – Az idő – szólt közbe a harcos. A nő megmerevedett. – Az idő gyorsan fogy, asszonyom. Xilya holnap betölti tizenharmadik évét. A szertartás kezdetét veszi, és amint a Mágus elfoglalja Xilya testét, nincs az a hatalom, amely elűzheti onnan. Addig kell cselekednünk, míg ez meg nem történik. –. Nem TÖRTÉNHET meg! – jelentette ki határozottan a Lady, majd valamivel bizonytalanabbul pillantott a harcosra. – De ha mégis... ígérj meg nekem valamit. – Mi lenne az? – kérdezte rekedten Braqhorn. A Lady hirtelen mozdulattal nyúlt a ruhája zsebébe. Szétnyitott tenyerén egy apró csomagocska feküdt. – Mi ez? – nyögte a harcos. Nem kis fájdalom árán ülő helyzetbe kínlódta fel magát, s próbált talpra állni. Nem ment. MÉG nem. – Méreg. Puszta érintésre, a bőrön át is felszívódik. Azonnal hat és szinte fájdalommentes. Braqhorn elhűlve meredt Lady Gwilgainre. – Nem – rázta meg határozottan a fejét. Amélia Gwilgain a férfi kezébe erőltette az áttetsző csomagolásban lévő, fehér szert. – Nem akarom. – Én sem – sóhajtott mélyet a Lady. – De ha Da Mordenstan mesterkedése sikerrel jár és elátkozott lelke elfoglalja az én kis Xilyám testét, meg kell, hogy mérgezd őt. A harcos nem szólt, nem is bólintott, a mérget tartalmazó csomagot mindenesetre a zsebébe rejtette. A Lady a haját szétrázva igyekezett magától elűzni a komor gondolatokat. A tekintetében megcsillanó reménnyel fordult a harcoshoz. – Mi a véleményed, hol kezdjük a keresést? – Nem kell keresnünk – nyögte a harcos. – Jól emlékszem da Mordenstanra és seregére – folytatta. – Akkor persze nem viselt csuklyát. Hat évvel fiatalabb volt, akárcsak jómagam. Közel ezer vértes élén jobbról támadt a sorainkra és ő meg az emberei kíméletlenül levágtak mindenkit, aki csak az útjukba került. A csata sorsa megpecsételődött, a királyi sereg szétfutott. Ám ez nem volt elég Da Mordenstannak. Kegyetlen parancsára legyilkolták a sebesülteket, haldoklókat, a következő napok során pedig felkutatták, elfogták és négybe vágták a királyt szolgáló és megfutott harcosokat. Én is csak hihetetlen szerencsémnek és persze asszonyomnak köszönhetem, hogy előlük elrejtőzhettem. – Weega da Mordenstan. – A nő mélyről jövő gyűlölettel ejtette ki az utálatos nevet. – Mordok – bökte ki a harcos. – A Mágus fellegvára. Ott kell keresnünk Xilyát. – Mordok! – A Lady inkább kiköpte, mint mondta a nevet. – Ha még ebben az órában lóra ülünk, estére akár el is érhetünk oda. A harcos elgondolkozva ingatta a fejét. – Nem. Az utat nem használhatjuk. – Hogyan? – vonta fel vékonyra szedett szemöldökét a nő. – Da Mordenstan lesbe álló őröket hagyhat az úton, hiszen nem lehet benne biztos, hogy nem eredsz azonnal a nyomába. A nő töprengő arccal bólintott. – Igaz. Tudsz jobbat? – A Yulan – villant meg a férfi szeme. – A folyó? – lepődött meg a Lady. – A folyón akarsz eljutni a fellegvárig? – Miért is ne? Bár a folyása nem gyors, az áramlat egyenest Mordok tövébe sodor bennünket. Nem lesz más dolgunk, mint le-csorgunk Korgig, ott partra evickélünk és néhány órán belül Mordok alatt, lehetünk. A neheze persze ezután következik. – Rendben – mondta a nő. Megragadta Braqhorn feléje nyújtott kezét és talpra segítette a férfit. A harcos feljajdult a hirtelen mozdulatra, de tűrte a fájdalmat. Tudta, hogy talpon kell maradnia, míg Xilyát ki nem mentik a Mágus karmaiból. így kell lennie, hiszen tartozik ennyivel a lánynak és az anyjának. Kiszabadítja Xilyát da Mordenstan démoni kastélyából, és biztonságos helyre viszi mindkettőjüket. Távol attól az elátkozott helytől. És ha mindezt elvégezte, akár meg is halhat. De addig még sok dolog vár rá! 3. Az élen lovagló Mágusnak szólnia sem kellett, a nyomában ügető fegyveresek mégis tudták, hogy megállási parancsot adott ki a számukra. Lovukat lefékezve, a magasan szállongó porfelhőben szenvtelen közönnyel arcukon teljesítették a Nagyúr parancsát. Óvatosan, nehogy a ló nyergében aléltan fekvő lányt meglökje, da Mordenstan az emberei felé fordult. A kámzsa alig mozdult, amikor a Mágus megszólalt, ez alkalommal a saját hangját használta közlendőjére. – Várunk. Senki nem merte a kérdéseivel zaklatni a nagyhatalmú férfiút. A fegyveresek a tekintetüket lesütve, zavartan várakoztak, míg a távolban lódobogás nem hangzott fel. Akkor néhányan a kardjuk után nyúltak, ám a Mágus megállította őket. – Nem. Ő a mi emberünk. És egyedül van. Az úton az általa hátrahagyott íjász közeledett. Ügyesen megállította hátasát közvetlen a Mágus előtt, s csak nehezen palástolva hangja izgatott remegését, jelentette. – Halott. A Mágus nem szólt, a fegyveres mégis tudta, hogy folytatni kell. – A lövedék pontosan a szívét járta át. – Matushek? Az íjász zavartan sütötte le a tekintetét. – Yord Matushek is a küzdelem áldozatául esett. A Mágus nem adta jelét érzelemnek. Minek is tette volna, hiszen Yord Matushek pótolható embere volt. Gyorsan elfordult a még mindig zavartan várakozó fegyveresektől, de még nem adott jelt az indulásra. Csak a lova kantárját vonta szorosabbra, majd a Matushek halálával rangidős tisztté előlépő, vörös szakállas fickóra pillantott. – Őrséget állítani az úton. – Uram? – kérdezte kíváncsian a tiszt. – Arra az esetre, ha az a lövedék mégsem járta volna át a fickó szívét. – De Nagyúr... – kezdte az íjász, akit a Mágus a harcos legyil-kolására hagyott hátra. Ám befejezni nem tudta. Az íjász arca elvörösödött, vonásai eltorzultak s a férfi fuldokolva kapott a torkához. A szemei kidülledtek, a testén néhány gyors rángás futott végig. Az íjász a ló nyakára dőlt, majd oldalt lassan lecsúszott róla. A súlyos test nagyot puffanva érkezett le az útra. A katonák nem szóltak, még csak halott társukra nézni sem mertek. A Mágus közönyösen fordult el áldozatától, s mielőtt a lovát megsarkantyúzta volna, ezt mondta. – Tévedtél. Bár a seb súlyos, az a barbár túlélte a lövést. Mint ahogy a rebellis Balfourt szukája is magához tért és akkora bosszúvágy fűti ellenem, hogy a hullámai idáig érnek. Kár, hogy nincs időm foglalkozni velük. Gyerünk, mielőbb érjünk Mordokba! A Mágus előrerúgtatott, s a kis csapat a nyomában, de attól kezdve minden ötven mérföldön egy-egy fegyveres lemaradt a többiektől, hogy a sűrűben elrejtőzve, lövésre tartott számszeríjjal várja, feltűnik-e valaki. Bárki, aki da Mordenstan Nagyúrra vagy Mordokra nézve veszélytjelenthet. Mire a távolban végre feltűntek a fellegvár komoran magasodó falai és sötét cseréppel fedett, karcsú tornyai, a Mágus mögött mindössze egyetlen alak vágtatott szürke hátasán. Wil Hopward, a Matushek halálával a ranglétrán előrelépő fiatal tiszt. Az őrtoronyban figyelő strázsák már messziről észrevették, de még inkább érezték da Mordenstan Nagyúr hazatértét, ezért jó előre leengedték a felvonóhidat. A két kimerült paripa patájával hangosan csattogva jutott át a hídon, majd a várudvarra érve végre kifújhatták magukat. A vastag láncok ismét megmozdultak és a nehéz felvonóhíd megint a helyére került. Mordok sötét fellegvára nem számított hívatlan látogatókra. Érkezzenek azok bármely szándékkal is. 4. A harcos óvatosan hajtotta félre az útját álló, jókora páfránylevelet. A magaslatról, ahol álltak, már jól látszott a folyó, Braqhorn mégsem mert egyenest a vízhez vágni. Mintha tartott volna valamitől. – Nos? – kérdezte türelmetlenül mögötte a Lady. – Itt kell lennie valahol – töprengett hangosan a harcos, de még most sem mozdult. – Kinek? – forgatta a fejét kíváncsian a nő. – Kire számítasz, Braqhorn? – Dangó a neve az illetőnek – mondta a harcos, s a lába mellé támasztott bárd nyele után nyúlt. A vadászöltözéket viselő Amélia Gwilgain, aki mindössze egy keskeny pengéjű karddal volt felfegyverezve, csendesen követte a folyó felé induló férfit. – Különös csengésű név – jegyezte meg a nő, de a harcos nem válaszolt. Váratlanul megtorpant, s bár semmit nem látott, vagy hallott, megorrontotta a veszélyt. Újabb tétova lépés, majd egy másik, s ahogy a testsúlyát megint a jobb lábára helyezte, megérezte a torkának feszülő penge élét. A hideg acél épp, hogy érintette a bőrt, de a harcos tisztában volt vele, hogy a gazdája haladéktalanul használatba helyezi, hacsak a legkisebb ellenállást tanúsítja. – Állj – sziszegte egy fojtott hang –, különben véged! Braqhorn mozdulatlanná dermedt. Mögötte Amélia a kardja után kapott, de nem merte előhúzni a hüvelyéből. Bármennyire is meresztette a szemét, sehogy nem tudta kivenni a támadót. Egy izmos kar szorult Braqhorn felsőtestére, míg a másik kéz egy tőrt tartott a torkához. – Dangó! – nyögte a harcos, s alig merte mozdítani az ádámcsutkáját. – Braqhorn vagyok. Ismersz engem. – Meglehet. A penge és a két kar éppoly gyorsan, mint foglyul ejtették őt, eltűntek a férfi testéről. Braqhorn levegő után kapott, de azon nyomban a keze ügyébe helyezte a bárdját is. Megfordult, hogy szemtől szembe álljon támadójával, de amikor az alacsony, tömzsi alak kilépett a félhomályból, a harcos gyorsan visszafogta a fegyvert. Intett a kardját emelő Áméliának, majd az arcán torz mosollyal biccentett az előtte álló, nála jó két fejjel alacsonyabb nőnek. – Téged kereslek, Dangó. Lady Gwilgain a kardját továbbra sem dugta vissza a helyére, csak tüzetesen végigmérte a dacos terpeszben álló, tömzsi nőszemélyt. – Dangó... egy nő? Az alacsony, kócos, fekete hajú alak dacosan felvetette a fejét és villámló tekintettel állta az előkelő vadászöltözéket viselő nő pillantását. A tőrt már korábban visszarejtette a helyére, s csak neméhez szokatlanul vaskos öklét emelte a Lady felé. – Talán van valami kifogásod, ellenem? Braqhorn a fejét csóválta. – Nem. A Ladyvel minden rendben, Dangó. – Lady? – kérdezte inkább gúnyosan, mint meglepve a kócos hajú. – Mit keres egy úrihölgy ebben a rengetegben? – Mindketten a folyóhoz tartunk – mondta a harcos és a fejével a víz irányába bökött. – Szükségünk lenne a segítségedre, Dangó. – Amennyiben? – kérdezte a nő, s még mindig nem vette le a tekintetét a Ladyről. – Egy csónak kell. – Meddig? – Korgig. Az idegen nő most először bámult a harcosra. – Mit akartok ti ott? Korg egy sárfészek. Nem hiszem, hogy egy úrihölgynek bármi dolga lenne a korgiakkal. – Nem is – mondta a harcos. – Onnan indulunk tovább. Mordokba. Dangó tágra nyílt szemekkel meredt Braqhornra. Majd Lady Gwilgainre bámult, s újból a harcosra. A szája a csodálkozástól tát-va maradt, majd elhanyagolt külsejéhez egyáltalán nem illő gyöngyöző kacagás tört fel belőle. – Mordokba? Da Mordenstan fellegvárába. Ugyan, ne ugrass, Braqhorn! – Komolyan beszélek. Dangó a harcosra pillantott, s tudta, hogy nem tréfának szánta a bejelentést. – El sem jutsz a várig, nemhogy a falakon belülre. Térj magadhoz, Öreg barátom. Talán elfeledted már, mire képes da Mordenstan? Nem emlékszel a csatára, amelyben te is, én is komoly sebeket szereztünk? De mi még elfuthattunk. Nem úgy az apám. Több szúrástól vérezve zuhant a földre, s egy jó felcser segíthetett volna még rajta. De jött az a kurafi es az embereivel lemészároltatott mindenkit, aki csak élt és mozgott. Kegyetlen, szívtelen pondró az, Braqhorn, és igen veszedelmes alak. Nem tanácsos ujjat húzni vele. – Nem jószántunkból tesszük – szólt közbe Amélia. A kócos hajú a száját összeszorítva pillantott a Ladyre. – Mordenstan elrabolta a lányomat és jó okunk van azt feltételezni, hogy alantas célokra akarja felhasználni, mielőtt a nap kétszer felkelne. – Alantas – vonta össze dús szemöldökét Dangó. – A Mágus tudomásom szerint nem tart ágyasokat, szolgálókra pedig nincs szüksége. – Nem – rázta meg a fejét a Lady. – Neki a lányom teste kell. Saját céljára. Dangó szája tárva maradt a meglepetéstől. – Holnap egy mágikus szertartás keretében testcserét hajt végre Xilya és maga közt. Ha sikerrel jár, a lányom lelke örökre elkárho-zik. Most nemcsak a kócos hajú, hanem Braqhorn is meglepődve bámult az úrnőre. – Honnan tudhat egy úrihölgy ilyesmiről? – kérdezte kettejük helyet is Dangó. – Magam is jártas vagyok valamicskét a mágiában – mondta Lady Gwilgain. – Nem állnám meg a helyem egy varázslóval szemben, de az a néhány év, amit Worbeth közelében tölthettem, elegendőnek bizonyult, hogy néhány dolog rám ragadjon a magas művészetekből. – Kegyed ismerte Haif Worbethet? – kiáltotta élesen Dangó. –Őfensége udvari varázslóját? – Apám, Lord Gronden VIII. Tarqof testörségének kapitánya volt. így volt alkalmam találkozni Worbeth Főmágussal, és kamaszlányként ellesni tőle néhány kisebb trükköt. – Haif Worbeth hűségesen szolgálta a királyt, majd amikor az uralkodó egy vadászat során a halálát lelte, az örökébe lépő fiát –mondta, mintegy leckeszerűen Braqhorn. A másik kettő töprengő arccal hallgatta az emlékező harcost. – És amikor a lázadó seregek a király ellen törtek, Worbeth Főmágusnak jutott a tisztség, hogy a jobbszárnyon elhelyezett lövészeket és almágusokat vezesse. Az acélhegyü nyílvesszők és izzó magvú tűzgömbök azonban nem bizonyultak elegendőnek da Mordenstan harcosainak eszeveszett rohamával szemben. Worbeth a végsőkig kitartott, de amikor a csapata összeroppant, a menekülőket éppúgy kardélre hányták, vagy lándzsahegyre szegezték, mint magát a védekezést irányító Főmá- gust. – Szegény Worbeth – mondta szomorúan a Lady. bár tudta, hogy a varázslón kívül vagy fél tucat más gyászolnivalója is akad, ha számba veszi őket. – Ezért is fizetnie kell Mordenstannak – mondta elszántan Braqhorn. – Ne késlekedjünk tovább! – sziszegte Amélia, s elsőként indult a folyóhoz. A harcos előbb a gyorsan távolodó Ladyre, majd a kócos hajúra pillantott. Megvonta a vállát és egyik lábára erősen sánti-kálva követte az úrnőt. Dangó a fejét csóválva lendült a nyomukba. – Várjatok! – kiáltotta utánuk. – Én is veletek tartok. – Látta, hogy a Lady közönyösen, míg a harcos örömmel fogadja a bejelentést, ezért gyorsan hozzátette. – Persze csak Korgig. A harcos megvárta, míg Dangó felfedi az egyik termetes erdei fűz vízbelógó sürü ágai közé rejtett csónakot, majd mellélépett a sekély vízbe, hogy segítsen elővontatni az erősen korhadt, de még használható vízi alkalmatosságot. A kócos hajú villámgyorsan a csónakban termett, s már nyúlt is az egyik evezőért. A harcos ügyesen besegítette Améliát, majd ellökte a csónakot a parttól, s maga is elhelyezkedett benne. A nap vörös korongja lassan alámerült a látóhatár mögött, s a folyóra sötét és csend telepedett. 5. A csónak lágyan ringatózott a folyó szinte teljesen sima felszínén, mégis jól érezhetően haladtak a sodrással lefelé. A harcos időnként megmerítette evezőjét a vízben, erre is inkább az iránytartás, mint a gyorsulás miatt volt szükség. Ilyenkor kissé a folyó fölé hajolt, amit a csónak orrában ülő, ápolatlan külsejű nő rosszalló fejcsóválással vett tudomásul. – Mihez kezdtek majd? – kérdezte Dangó, s fejével abba az irányba bökött, amerre Korgot sejtette. – Nem sokat időzünk, hanem rögtön útnak indulunk a fellegvárhoz. – Ugyan, ugyan – ingatta a fejét Dangó. – Csak nem hiszed... ne hajolj annyira ki a csónakból, Braqhom... csak nem hiszed, hogy ti ketten mentek valamire a Mágussal és katonáival szemben? – Nincs más választásunk – felelte komor képpel a harcos. A Ladyre pillantott, aki csendesen szundikált a csillagos éjszaka rezzenéstelen, meleg levegőjében. – Neki köszönhetem az életem. Tartozom ennyivel Amélia Gwilgainnek és lányának. – Jó – mondta horkantva Dangó. – Kérlek, fogadj szót, és ülj beljebb! Tudod, a vízi tolgárok miatt. Ha elkapnak, véged! – Hát még nem pusztultak ki egészen? – vágott meglepett képet a harcos. – Igazán elvihette volna őket a fene da Mordenstan Mágussal egyetemben. – De nem vitte, Braqhom – mosolygott a nő. – Ezért jobban teszed, ha óvakodsz tőlük. Jobb félni, mint... – Nincs szükségem üres közmondásokra – vágott Dangó szavába a férfi. – Inkább szolgálj valami használható tanáccsal. – Talán segíthetek – töprengett Dangó. – Ismerek valakit, aki engesztelhetetlenül gyűlöli a Mágust. Azt hiszen, kérni sem kell, hogy veletek tartson, hiszen alig várja, hogy leszámolhasson da Mordenstannal. – Ki az illető? – kérdezte hevesen a harcos. Dangó a folyót övező rengeteget fürkészte a tekintetévek – És hol találom? – Korgban. Ahová igyekszünk. És hogy ki ő? Legyen elég annyi, hogy a Mágus régi ellensége. Tehát a barátunk. – Ahogy mondod – vigyorgott a harcos. Az evezőt megint megmerítette, s közben önkéntelenül is a vízre pillantott. Mintha egy sötét árnyék suhant volna el a hold fényében csillogó felszín alatt. Az egész olyan gyorsan játszódott le, hogy Braqhom képtelen volt a részleteket megfigyelni. A szemét meresztette és éppen közölni akarta megfigyelését a Dangóval, amikor a folyóból kivágódott egy hosszúkás alakú, feketén csillogó test. Két erős kar ragadta meg a csónak szélén üldögélő harcost és ragadta magával a mélybe. Braqhom felkiáltott, de a hangját elnyelték a hullámok. – Braqhom! – hallotta Dangó rémült sikolyát, majd ez is eltűnt a világ ismert részével együtt. A tolgár, mert hogy az volt, afelől Braqhomnak kétsége sem lehetett, szorosan tartotta a harcos testét. Igyekezett magával vinni a mélybe, ahol, miután áldozata elegendő levegő híján megfulladt, a kedvére feldarabolhatja annak testét. A harcos tüdeje majd szétpattant a bennszorult levegőtől. A tolgár éles karmai felhasogatták a bőrét, a vére a szeme előtt kavargott a vízi szörnyeteg erőteljes mozgásától. Braqhom próbálta megragadni a tolgárt, megszorítani, vagy bármit tenni ellene, de a keze minduntalan lecsúszott a sikamlós testről. Tágra meredt szemei előtt apró fénykarikák ugráltak, a füle pattogott az erős nyomástól. Braqhom még egyszer, utoljára rúgott egyet a tolgár felé, majd kezével tett görcsös mozdulatot, de a tudatában már feladta a küzdelmet. A tolgár közelebb húzódott áldozatához és minden porcikájában megfeszülve várta a haláltusa végét, amikor... A megfulladás határán álló Braqhom hirtelen könnyűnek érezte magát. Először azt hitte, hogy ez az agóniával együttjáró csalóka érzet, de akkor megpillantotta a tolgár elemyedő teste mögül feltűnő zömök alakot. A feketehajú nő kirántotta a tőrt, majd a lábával odébb taszította a víziszörnyeteg testét. Megragadta a harcos vállát és erőteljes rúgásokkal megindult a felszín felé. Braqhom már az eszméletvesztés határán járt, amikor a feje kibukkant a levegőre. – Hála Horthnak! Braqhom hörögve szívta magába az éltető, friss levegőt, s remegő kézzel próbált kapaszkodót lelni a csónak peremében. Az arcába tapadó nedves hajtól alig látta a feléje hajló alakot. Csak érezte, mint tudta, hogy a háta mögül Dangó, míg felülről a csónakból kihajló Lady közös erővel beemelik a vízijárműbe. A harcos a szemét lehunyva, még mindig erősen zihálva nyúlt el a kellemesen meleg deszkákon. – Phü, ez meleg helyzet volt. Dangó a lábait maga alá húzva telepedett a harcos mellé. A Lady még mindig a lassan elsimuló vizet nézte. Az út további része azonban eseménytelenül telt el. Az éjszakai csendet nem zavarta meg semmi. A csónak halkan siklott a folyó sodrával, másokkal, élőlényekkel vagy vízi alkalmatossággal nem találkoztak. És Braqhom most már megfogadta Dangó tanácsát és nem hajolt a víz fölé. Hogy is tehette volna, amikor a szerencsés kimenetelű kalandot követően fél órán belül kimerültén zuhant álomba. A Lady a csónak orrában ült és az előttük sötétlő folyót fürkészte. Dangó időnként megmerítette az evezőjét, de a sodrás elég erős volt, hogy a jármű magától is haladjon. Szót nem szóltak, mindkettőjüket a saját gondolataik kötötték le. Braqhom mozdulatlanul feküdt, s csak akkor tápászkodott fel nyögve, amikor a fák mögül előbukkantak a kelő nap első sugarai. A harcos kinyújtóztatta elgémberedett tagjait és a szemét dörzsölve pillantott a kanyar után feltűnő első házakra. Korg, a folyóparti városka látóközeibe került. Dangó csak aprót biccentett és a csónakot ügyesen úgy kormányozta, hogy a jármű orra hamarosan nekiütközzék a kikötői móló oldalai.ok. Braqhorn a kötelet a móló lábához erősítette, majd a bárdját magához véve, elsőként lépett a deszkákra. 6. A sötét köpenyes alak teljesen mozdulatlanul állt a csúcsíves ablak előtt. Nézte, amint a láthatár peremét lassan bearanyozó fény jelzi az új nap eljövetelét, majd maga a lángoló korong is előbukkan az alacsony hegyek mögül. A Mágus gondolatai azonban nem az égitest körül jártak. Az előtte álló szertartásra gondolt és arra a felemelő, csodás érzésre, amit egy új és fiatal test jelentett. Ma nyolc óra harmincöt perckor újjászületik. Weega da Mordenstan, a Mágia Nagymestere magára ölti egy tizenhárom esztendős szűz testét és megújult fizikai képességei birtokában, újjászervezheti bomlásnak indult seregét, megerősítheti gyengülő hatalmát. Felfegyverez minden harcképes embert, majd a sereg élén megindul, hogy legyőzze, majd a földig igázza a szomszédos tartomány, Ruthia fejedelmét. És akkor ő, a hatalmas Mágus lesz a kontinens legerősebb uralkodója. Halk kopogtatás ütötte meg a fülét. Da Mordenstan összerezzent, majd meg sem fordulva szólt az odakint állóhoz. – Beléphetsz. Az ajtónyílásban egy vörös szakállal keretezett, erősen kipirult arc jelent meg. A Mágusnak látni sem kellett, hogy tudja, ki az illető. – Mi van, Hopward? – Várom méltóságod parancsát a lány foglyot illetően. A rút fejet elfedő csuklya alig mozdult, amikor a Nagyúr megszólalt. – Ó, igen. Xilya. Hogy töltötte az éjszakát a kicsike? A vörös szakállas közönyös képpel vonta meg a vállát. – Aludt, mint a tej. – Hogyne – bólintott a Mágus. – Hiszen így akartam. Kipihentnek, frissnek és üdének kell lennie, amikor a szertartás a kezdetét veszi. Adjatok neki enni, frissen fejt kecsketejet inni, de vigyázzatok, dél elmúltával már nem juthat idegen anyag a testébe. – Értettem, uram. – És Hopward! – szólt a távozni készülő tiszt után a Mágus, Küldess embereket a toronyszobába! Megbízható embereket, akik kitakarítanak ott, de semmihez nem nyúlhatnak. Megértettél, ugye, fiam? – Természetesen – hajtotta meg magát a tiszt, majd villámgyorsan eltűnt a nyílásban. A zár halk kattanása jelezte, hogy becsukta az ajtót, majd sietősen csattogó léptei a folyosón, hogy ment. tenni a dolgát. Da Mordenstan ismét magára maradt. Továbbra is az ablaknál állt és az immár teljes nagyságában megmutatkozó napkorongot bámulta. Magában már jó előre eltervezett mindent, pontosan kiszámította a kislány születésének időpontját, memorizálta a szertartáshoz szükséges varázslatot, gondoskodott a fellegvár mágikus védelméről – mindezek ellenére maradt benne egy mind jobban eluralkodó nyugtalanság, érezte, hogy valami történni fog, amire még ő sem számított. Valami vagy valaki keresztülhúzhatja az egész tervet. És ahogy da Mordenstan ellépett az ablaktól, hogy az asztalhoz siessen és ebben a testében utoljára táplálékot, vegyen magához, azt kívánta, hogy bárcsak a saját kezével végzett volna azzal a bárddal támadó, idős férfival. Ha már elmulasztotta megtenni Wistings mezején hat évvel ezelőtt. 7. A harcos értetlenül meredt a mellette álló kövér fickóra, majd a fejét csóválva fordult a társnőjéhez. – Nincs erre most idő, Dangó. Sietős a dolgunk, és erre mit teszünk? Beülünk az első utunkba eső kocsmába? – Fogadó – pontosította udvariasan a nő, miközben fél szemmel az egyre türelmetlenebbül várakozó fogadóst leste. – És a pihenő semmiképpen nem haszontalan, hiszen táplálékra van szükségünk, mielőtt nekivágunk a... további útnak. – Rendben van – vetett véget az értelmetlennek tűnő vitának a Lady. A fogadósra pillantott. – Hozz nekünk valamit enni, fickó. Legyen vadhús és friss zöldség a tálcán, hozzá lédús gyümölcs, tégy mellé egy kevés diót, mandulát vagy más magvat, a végén pedig illatos muskotályt vagy likőrbort innánk. A kocsmáros bamba képpel hallgatta végig a mind a ruházata, mind a beszéde után is előkelőnek ítélt hölgy monológnak beillő rendelését, majd nagyot cuppantya ennyit mondott. – Ürühús van és sör. Vagy beérik ezzel, vagy elmennek a fenébe! A Lady rosszallóan ráncolta a szemöldökét erre a pimaszságra, Braqhorn keze pedig lejjebb csúszott a bárd nyelén. Dangó, a helyzetet mentendő, felpattant a helyéről és kezével gyengéden eltessékelte az asztaltól a fogadóst, miközben a hangját lehalkítva súgta a fülébe. – Jól van, csak hozd már! Braqhorn megadóan engedte el a fegyver nyelét, és a fejét alig forgatva, körülnézett a fogadóban. Rajtuk kívül vagy tízen tartóz- kodtak még a helyiségben, ezek szinte valahányan a szomszédos hosszú asztalt ülték körbe és hangosan kurjongatva vedeltek, míg egy rejtélyes figura, a pult melletti, félhomályos zugot választotta magának és szinte mit sem mutatva magából, kortyolgatta a sörét. A vendégeken túl csak egy igen rongyos öltözetű, ősz hajú és szakállas apóka volt az ivóban, ez utóbbi a söntéspult mellett, egy háromlábú széken, a fejét előrehajtva, szundikálva ült. – Ne! A kedves invitálás az asztalra került éteknek szólt. A fogadós inkább ledobta, mint tette a viseltes tálat, rajta a hideg ürühússal. A korsó a "szag"-nak aligha tisztelhető bűzt árasztó itallal a tálca mellé került. A fickó a kezéről a zsírt a kötényébe törölgette, s várakozón állt meg Dangó mellett. – Két arany lesz – bökte ki a fogadós, miközben a tekintete a harcosra villant. Braqhorn alig észrevehetően nyúlt az asztal alatt tartott bárd után, míg a Lady ismét a szemöldökét ráncolta. Ám Dangó ismét megelőzte a társait, a zsebébe nyúlt és két érmét dobott a kocsmáros mohón megnyíló markába. A fickó vigyorogva tüntette el köténye zsebében a pénzt, majd indult, hogy a pult mögött leljen menedéket, mielőtt az idegesen kapkodó úrihölgy vagy a marcona öreg fickó megkísérli kard – vagy bárdélre hányni őt, de a kócos fekete haj ú nő megálította. – Várj! – ragadta meg a fogadós karját Dangó. – A pénzemért mást is kérek! – Ugyan mit? – esett le a fickó vaskos álla. – Még sört? Vagy pálinkát? Dangó a fejét rázta. – Nem. Éneket. Tőle – mutatott Dangó a pult mellett gubbasztó, ősz hajú dalnokra. – Ifwortól? – húzta el a száját a kocsmáros. – Ha gondolod... – Akarom – mondta rendkívül határozottan Dangó. – Mégpedig-azonnal. – Nem hiszem – szólt közbe meglehetősen ingerült hangon Amélia –, hogy a helyzet megfelelő lenne danászásra. – Mást fogsz mondani, ha meghallod Ifwor énekét – vetette ellent Dangó és a kocsmárosra meredt. A fickó vállat vont és lomha medveléptekkel ment a pulthoz. Durván megragadta a dalnok vállát és addig rázta, míg az öreg fel nem ébredt. Riadtan kapta fel a fejét, s bámult a fölébe magasodó alak ostoba képébe. – Menj! Az az úri társaság téged akar hallani. A dalnok nyögve tápászkodott fel a háromlábú székről, majd a falnak támasztott hangszerért ment. Magához vette a lantot és óvatos bicegő léptekkel indult az énekét hallani akaró háromfős társasághoz. A szemén látszott, hogy Dangót ismerősként fedezi fel köztük, de nem üdvözölte a nőt. Még csak nem is szólt, hanem amikor hozzájuk ért, pendített néhányat a lant húrjain, megköszörülte a torkát és énekelni kezdett. A dal, mint valahány ezekben az útmenti fogadókban, szerelmes volt, egy ifjú lovag és szívszerelme tragikusan végződő románcáról szólt. Dangó megvárta, míg a dalnok a strófa végére ér, majd a kezét feltartva intette csendre őt. – Nem! Az öreg csodálkozva nézett az ismerős nőre. Dangó lopva körbepillantott, majd a hangját lehalkítva mondta. – A csatáról dalolj nekünk, öreg! A küzdelemről, amelyben a jó elvérzett, és a gonosz uralma elkezdődött. Wistingsről szólj, Haif! A névre a mócsingos, fagyott ürühúst a késével csak turkáló Amélia felkapta a fejét. Apró rezdülés látszott a szája sarkában, de az elmúlt évek alatt megtanult uralkodni az érzelmein. Csak a szemét nyitotta tágra, s a tekintetével majd felfalta az agg dalnokot. – Haif! – lehelte szinte hang nélkül. – Haif Worbeth. – Ifwor a nevem, asszonyom – hajtotta meg magát az öreg. Újból nekikészülődött, hogy eleget tegyen a vendégek kérésének, de Dangó nem hagyta ennyiben a dolgot. – Bennük megbízhatsz, Haif. – Ugyan kiben bízhatunk manapság? – kérdezte az öreg szomorúan. Megpendítette a húrokat és újabb strófába kezdett, A dal persze tovább szőtte a két ifjú reménytelen és beteljesületlen szerelmének a történetét, szó sem esett benne csatáról, jóról és rosszról, főként nem Wistingsről, és mindarról, ami ott elveszett. Az idős dalnok jól ismerte az ivót és vendégeit, tisztában volt vele, hogy az italozók közül legalább négyen-öten a Mágus felesküdött hívei és rögtön közbeavatkoznának, amint csak a szöveg a nem megfelelő irányba változna. És Ifwor, ahogy a dalnok magát nevezte, nem kockáztatott. Úgy vélte, ennek még nem érkezett el az ideje. Szilárd, az eltelt hat esztendő alatt megkövesedett véleménye volt ez, ám a kialakított ideológia egyetlen pillanat alatt megingani látszott, ahogy az ősz férfi az asztal végén ülő, megnyerő arcú és előkelő öltözékü nőre nézett. Ki lehet ez a finom dáma? És honnan ismeri őt? Valahol valamikor egész biztosan találkoztak már-. – Barátok vagyunk, Haif! – szakította félbe az éneket Dangó. Az öreg az orra alatt dünnyögve válaszolt. – Ugyan ki az. ebben a világban? Braqhorn csüggedten horgásztatta le a fejét. Dangó szomorúan sóhajtott, s úgy. döntött, engedi a dalnokot befejezni a dalt, ám most Lady Gwilgain volt, aki nem hagyta ennyiben a dolgot. Közelebb csúszott a padon, s egészen előre hajolva, hogy csak a másik három hallja a szavait, súgta a dalnoknak. – Mindazon személyek, akik egykoron hűségesküt tettek a királynak. Ifwor gyanakodva vonta össze ősz szemöldökét. – Ki vagy te? Találkoztunk már valaha? A Lady kitartóan állta az öreg kutató pillantását. – Aligha. Én soha életemben nem jártam még Korgban, így nem hallhattam ennek az Ifwor nevű dalnoknak az énekét. Annál tovább éltem viszont a királyi udvarban, ahol volt alkalmam hallani, és mint az éltető táplálékot, magamba szívni, Haif Worbeth, udvari Főmá-gus tanítását. – Amélia! – motyogta fojtott hangon a dalnok. – Te itt!? A Lady barátságosan mosolygott az idős férfira. Az öreg egy meglehetősen egyszerű dallamot kezdett játszani a lantján, miközben, mintha csak énekelne, ezt mondta. – Hogy kerülsz ide, az isten háta mögé, gyermekem? Bármennyire is igyekezett keménynek és elszántnak látszani, egy könnycsepp jelent meg a Lady szeme sarkában, amikor válaszolt. – Velük jöttem. Braqhorn régi társ, szolga és barát, harcos és pótatya egy személyben. Dangó csak a folyónál csatlakozott hozzánk és vállalta, hogy elvezet ide. Haif néhány taktus erejéig megcifrázta a dallamot, majd visszatért az előbbi egyszerű szólamhoz. – Pótatya? Tényleg, a gyermeked hol hagytad, Amélia? A Lady mélyet sóhajtott, hogy erőt gyűjtsön a válaszhoz, de addigra a harcos vette át tőle a szót. – Da Mordenstan. – A név kimondásakor a hangja megbicsaklott, s csak nehezen tudta folytatni. – A Mágus magával vitte őt a fellegvárába. Ha jól gyanítjuk, ma éjfélig fel fogja Xilyát használni mocskos varázslatainak egyikéhez. Nem tehetünk mást, mint megkíséreljük meggátolni, hogy sikerrel járjon. Úton vagyunk Mordokba, a gonosz kastélyába, de Dangó tanácsára betértünk ide, hogy felkeressük őfensége valaha egyedülállóan hatalmas és bölcs varázslóját, a híres... – Ne többet – dalolta az öreg, s a szeme a szomszéd asztalnál italozókra villant. – Semmit az idegen fülnek, mert ártó szándék sarjad belőle. Braqhorn tekintetével az asztal lapja alatt rejtegetett bárdot kereste, de mivel nem érzett veszélyt, öklét visszafektette az asztalra A dalnok lehunyta a szemét és egy hosszú pillanatig úgy tűnt, mintha aludna. Braqhorn és a Lady nyugtalanul fészkelődtek a helyükön, a fogadós feltűnő kíváncsian pislogott feléjük, az eddig hangosan civakodó asztaltársaság tagjai elhallgattak és rájuk bámultak. – Ifwor! – mordult dühösen a fogadós a dalnokra. – Miért nem folytatod az éneket? Az öreg feltekintett. A férfi teljes testével a pult felé fordult, előrenyújtott kezéből a lant az ivó padlójára hullott. – Nem! – kiáltotta olyan erővel, hogy a hallatán a fogadóban tartózkodók kivétel nélkül felugrottak a helyükről. – Ifwor nincs többé! – Micsoda? – kérdezte elképedve a fogadós és kilépett a pult mögül. A kezét csípőre téve mérte végig az öreget, aki mintha vagy kétfejnyit nőtt volna az elmúlt percek alatt. – Akkor te ki a csoda vagy?, – Én?! – harsogta az ősz férfi. – Aki mindig is voltam. Haif Worbeth! A név hallatán a szomszéd asztal körül állók zsibongásban törtek ki. Haif Worbeth sejtése, hogy a Mágus emberei vannak köztük, beigazolódott. A torz képű, bőrvértekbe öltözött és tőrökkel felfegyverzett alakok mozgolódni kezdtek. Néhányan közülük az öreg felé közeledtek, míg a többiek a már eddig is gyanúsan viselkedő társaságra rontottak. Braqhorn elérkezettnek látta az időt, hogy végre TÉNYLEG felemelje a bárdot. Egyetlen dühös mozdulattal húzta ki az asztal alól, s egyazon lendülettel le is csapott vele. A rátámadó, sebhelyes képű alak felüvöltött, s tőrét elhajítva kapott szétroncsolt vállához. Braqhorn elrúgta maga elől a padot, és a bárdot a feje fölött forgatva, üvöltötte. Gyertek csak! Azok, akik a tőrükkel bőszen hadonászva az ősz dalnokra rontottak, gyors és könnyű sikerben reménykedtek. Az öreg, aki ráadásul háttal állt nekik, fegyvertelen volt. Az élen futók egyike a tőrét meglendítette, hogy az aggastyán meggörbült hátába döfve, hegyével a bordák közt a szívéig elérjen. A tőr akadálytalanul csúszott előre, de addigra az öreg már sehol nem volt. A fickó a lendülettől előrebukott és bevert orrát tapogatva a padló kötött ki. Társai döbbenten fékeztek le és a fejüket forgatva tanácstalanul bámészkodtak. – Hahó! – kiáltotta vígan a pult mögül kilépő Haif. – Csak nem engem kerestek? Az ősz hajú varázsló barátságosan odébb tessékelte az útját keresztező fogadóst, majd átlépve az aléltan összeeső test felett, teljes testét mutatva állt meg a szájukat tátó fickók előtt. – Káprázat! – nyögte a padlót fogott, feldagadt ábrázatú fegyveres. – Átkozott varázstudók. – Csak nem ijedtek meg egy öregembertől? – kérdezte nevetve a varázsló és a karját széttárva közeledett a holtra vált társasághoz. Azok elhűlve figyelték, s csak akkor vették észre, a szorosra zárt ujjak végén izzó, apró energiagolyókat, amikor már késő volt. A varázsló maga elé zárta karjait, a szemét lehunyva összpontosított, majd a tíz gömböcskét egyetlen labdává egyesítve, útjára engedte a pusztító varázslatot. – Meneküljünk! – üvöltötte halálra válva a bevert orrú, de a figyelmeztetés megkésett. A gömb sebesen zúgva ért közéjük és azon nyomban felrobbant. Lángnyelvek borították el a fickókat. Volt, akinek a ruhája vagy a bőrvértje fogott tüzet, mások nem voltak ennyire szerencsések. A bevert orrú haja fáklyaként lángolt, egyik társa szétégett arcát fogva, üvöltve tántorgott. A varázsló nem moz- dúlt, csak elégedetten nyugtázta, hogy aki csak tehette, menekülésre fogta a dolgot. Braqhorn ez idő alatt két támadóját küldte a padlóra. Egyikük szétroncsolt térdét fogva hentergett, míg a másik rövid haláltusa után kilehelte a lelkét. Braqhorn most a Ladyhez fordult, aki a kardját maga előtt tartva készült csatlakozni a küzdőkhöz, de erre szerencsére nem került sor. Braqhorn a szája szegletében apró mosollyal figyelte, amint a varázsló a karjait maga elé tartva engedi szabadjára pusztító gömbjét, majd ezt mondta a mellélépő Dangónak. – Igazad volt. Ő az, akire szükségünk van. Dangó a férfira pillantott. A szája mosolyra húzódott, ám a tekintete hirtelen a harcos mögé villant. Braqhorn tudta, hogy veszély fenyegeti. Fordulni akart, ám a támadója addigra már a hátába döfött. A kard hegye a harcos testét érte, ám a seb szerencsére nem volt mély. Braqhorn felüvöltött, s meglendítette a bárdot, hogy ott nyomban szétloccsantsa a vakmerő fickó koponyáját, ám erre nem volt szükség. Támadója, az utolsó, aki még talpon maradt, tágra nyílt szemekkel, megbicsakló lábain alig állva meredt a szívét hátulról átjáró kard hegyére. A mögötte álló férfi visszarántotta a fegyvert, s a bőrvértes holtan zuhant a padlóra. – Bocs, hogy közbeavatkoztam – mondta mentegetőzve a fiatal, nyurga férfi, s kardjáról a vért az elesett ruhájába törölte –, de nem szenvedhetem a zajongást. – Kösz – morogta Braqhorn, s a földön fetrengő és már kimúlt, de még égő testeket óvatosan kerülgetve a varázslóhoz sietett. Haif Worbeth a karját keresztbefonva a mellén állt és figyelte a közeledőt. A harcos megállt előtte és barátságosan kezet nyújtott az ősz férfinak. – Bevallom, varázslónak jobb vagy, mint dalnoknak – mondta elismerően. – Nos, hogy döntesz? Haif maga köré mutatott. – Már döntöttem. Untam ezt a helyet. Elegem van a bujkálásból és a megaláztatásokból. Meg aztán nekem is van némi elszámolni-valóm Mordenstan urasággal. – Mordenstan? – kiáltotta élesen a nyurga fickó és közelebb húzódott a beszélgetőkhöz. – Jól hallottam, őt említetted? – Igen – mondta a varázsló és gyanakodva vonta fel a szemöldökét. A Lady ismét megkereste az övébe tűzött kard markolatát. Dangó a tőre markolatát szorongatta, de Braqhorn egyetlen mozdulatával megállította őket. A harcos inkább érezte, mint tudta, hogy a nyurga, gyerekképű fiatalembertől nem kell tartaniuk. – Magam is úton vagyok Mordokba, hogy személyesen találkozzam a Nagyúrral – mondta a nyurga fickó. Szabad kezével a zekéje belsejébe nyúlt. A mozdulatra Amélia előrántotta a kardját, de látván a gyerekképű arcán a mosolyt, úgy döntött, egyelőre nem használja a fegyvert. A nyurga óvatosan, nehogy riadalmat keltsen, előhúzta féltve őrzött kincsét. – Ajándékom van da Mordenstan ura-ság számára. Apám hagyta rám, azzal a szigorú paranccsal, hogy ne nyugodjak, míg ezt az értékes darabot vissza nem juttatom a címzettjéhez. A Mágushoz. – Apád? – kérdezte a Lady, miközben le nem vette a szemét a csillogó tárgyról. – Igen. Del Crewshein báró. – A Mágus bizalmasa – szisszent fel a Lady, s most már biztos volt benne, hogy rövidesen használni fogja a kardját. Dangó is óvatosan közel húzódott és a tőrt a keze ügyébe helyezte. Braqhorn a bárd nyelét a combjához támasztotta, de felkészült rá, hogy egyetlen mozdulattal bezúzza vele a nyurga fiatalember fejét, ha a helyzet úgy hozná. Egyedül Haif Worbeth tűnt nyugodtnak. Derűs képpel hallgatta a magát báróivadéknak bemutató ifjú történetét. – Igen. A Mágus egykori bizalmasa. Aki sokáig hűségesen szolgálta da Mordenstant. Teljesítette a parancsait, legyenek azok bármennyire is kegyetlenek, s csak egyszer mondott neki ellent. Ez persze elégségesnek bizonyult, hogy kegyvesztetté váljék, és távoli birtokára száműzessék. – Mi történt? – kérdezte nyugodt, mégis acélos hangon a varázsló. – Da Mordenstan parancsba adta apámnak tíz, újholdkor napvilágot látott újszülött csecsemő begyűjtését és megölését, majd megcsapolt vérük felfogását egy üvegedénybe. – Iszonyatos! – kiáltott fel a Lady. A nyurga egyetértve bólintott. – Igen. A Mágusnak sötét kísérleteihez volt a csecsemők vérére szüksége. És apám akkor nemet mondott neki. Da Mordenstan mégsem végzett vele. Szomorúan engedte, hogy a rangjától megfosztott del Crewshein báró a fiával a birtokára távozzék, és csak amikor az apám, feledni igyekezvén mindazon szörnyű vétkeket és tetteket, amit Mordokban parancsra elkövetett, végtelen italozásba menekült, küldött utána egy bérgyilkost, hogy végezzen vele. A méreg, amit a borába csempésztek, lassan ölt. Apám sokat és hosszan szenvedett. És amikor már úgy érezte, hogy itt a vég, magához hivatott. Megvallotta mindazon rémségeket, amit a Mágus szolgálatában elkövetett, majd megesketett rá, hogy ezt az ajándékot egyszer eljuttatom Mordok pokoli urához. A többiek csendben hallgatták a fiatalember történetét. A csak égési sebeket szenvedett támadók már rég távoztak a fogadóból, és a haldoklók sem vergődtek végső tusájukban, mindössze a különös kéklánggal égő tűz ropogása hallatszott, amint elemészteni készült a fogadó berendezését. Braqhorn az ajkát beharapva bámult el a pult fölött a semmibe, míg a Lady a történet befejezés után ismét hallgatásba burkolózó férfiú gyerekképét fürkészte. Dangó egykedvüen dünnyögött, így elsőként a varázsló döntött úgy, hogy megtöri a csendet. – Rendben van. Velünk jöhetsz Mordokba... hmm... barátom. A nyurga nem nézett Haif Worbethre, amikor ezt mondta. – A nevem, amit apám után örököltem, nem fontos. Ti, ha úgy tetszik, hívjatok csak Crew-nak. Ezzel a bárófi a kezében szorongatott, s a tüz fényében csodála–, tosan csillogó kincset gyorsan visszarejtette a zekéje belsejébe, majd a rommá változtatott fogadó maradványain át, a többieket megelőzve a kijárathoz indult. Sértetlenül érték el a városka határát. Ebben persze döntő szerepe volt az ősz mágus által köréjük varázsolt ködnek, hiszen így nem láthatta meg őket senki. Még azok a kardokkal és lándzsával hadonászó, felbőszült alakok sem, akik a küzdelem hírére a fogadóhoz tódultak. Betörték a félig megégett ajtót, beözönlöttek az ivóba, készen rá, hogy darabokra szedjék az ősz hajú dalnokot és álnok társait – ám odabent a hullákon és a kábultságából lassan éledező fogadóson kívül mást nem találtak. – Gyerünk Mordokba! – mondta mosolyogva a varázsló, s mire az alig fél óráig kitartó varázsköd szertefoszlott, kiértek a nyílt mezőre. A fákkal övezett úton egyenletesen haladtak, s csak akkor torpantak meg, amikor a csapat irányítását szinte észrevétlenül magára vállaló Haif Worbeth feltartott kezével adott jelt a megállásra. – Mi van? – kérdezte érdeklődve Braqhorn. – Mi lenne? – kérdezett vissza a varázsló. – Pihenésre van szükségünk. Ez a kis csetepaté egészen kimerített. Gondolom, így vagytok ezzel ti is; – Nem, mi nem vagyunk fáradtak – vetette ellen a Lady. A többiek helyeslőén bólogattak. Egyedül Crew, a bárófi nem csatlakozott hozzájuk, a karjait lóbázva, töprengő képpel állt a társai mögött, a gondolatai szemmel láthatóan messze jártak. – No és? – vonta meg a vállát a varázsló. – Akkor sem mehetünk fényes nappal Mordokba. – Miért? – kérdezte Lady Gwilgain. – Nincs vesztegetnivaló időnk, ki kell szabadítanunk Xilyát. Hogyan tudnék pihenni, míg ő a Mágus karmaiban van? Ma este kezdetét veszi a szertartás, és ha nem igyekszünk, a lányom örökre elvész a számomra. – A szertartás, mint említetted, valóban ma éjszaka, lányod születésének időpontjában fog megtörténni. Nem előbb és nem később, pontban akkor, más esetben a testváltás kudarcot vall és da Mordenstan nem tehet mást, mint beköltözik az első útjába kerülő szabad testbe. – Micsoda? – kérdezte iszonyodva a Lady. – Lehetséges ez? – Igen. Fekete mágia – bólogatott a varázsló. – Da Mordenstan évek óta készül rá, hogy megtegye, de csak most adatott meg neki az alkalom, hogy megfelelő testet találjon. A szertartás szigorú szabályok szerint zajlik, s ezek előírják, hogy a sikeres váltás érdekében az alany nem lehet több tizennégynél, de kevesebb sem, mint tíz. A te lányod, Amélia, hogy úgy mondjam; az ideális alany da Mordenstan számára. – A mocskos féreg! – sziszegte Braqhorn, s a keze olyan görcsösen szorult a bárd nyelére, hogy az ujjai kifehéredtek. – Csak kerüljön egyszer a fegyverem elé! – Egyetlen pöccintésével megsemmisíthet téged – közölte szárazon a varázsló. – Hatalma nagy, az ereje utolérhetetlen. Ezért nem tehetünk mást... – Elkapjuk és addig szorítjuk a torkát, míg a gonosz lélek el nem hagyja a testét! – kiáltotta indulatosan a harcos. Dangó egyetértőn bólogatott, a Lady a szemét lesütve hallgatott. Crew továbbra is egykedvűen bámészkodott. – Nem. Előbb megvárjuk, míg a szertartás elkezdődik, s amikor da Mordenstan minden varázserejét a testváltásra kénytelen összpontosítani, csak akkor lépünk közbe. – És ha... ha... – nyelt nagyot a Lady –, ha elkésünk? – Nem – jelentette ki határozottan Haif. – Pontosak leszünk. Akár a halál. – Amáliára pillantott. – Mikor is született meg a lányod? – Nyolcharminckor – felelte a Lady. – Jó – bólintott a varázsló. – Pihenjetek le, estére minden erőnkre szükség lesz. Haif Worbeth az egyik útmenti fa tövébe telepedett, hátát a törzsének támasztotta, s alig pár percen belül felhangzott az ősz férfi-apró, reszelős hortyogása. Braqhorn figyelte, amint a varázsló kényelmesen elhelyezkedik, s csak ennyit jegyzett meg halkan, hogy a többiek ne hallhassák a szavait. – De én is ott leszek ám. És ahol a mágia kudarcot vall, megteszi ez is! – A harcos szenvedéllyel szorította magához a bárdot. Bár a nap éppen csak delelőre hágott, s a távolban már felsejlettek Mordok sötét körvonalai, úgy vélték helyesnek, ha követik a varázsló példáját. Ha Haif Worbeth úgy ítéli célszerűnek, hogy várjanak az alkony eljöveteléig, megteszik. Ha így osonhatnak be észrevétlenül a fellegvárba, hogy kiszabadítsák Xilyát a Mágus karmaiból, hát engedelmeskednek neki. Braqhorn figyelte, amint a két nő is kiválaszt magának egy-egy fát az útmenti csalitosban. Az egész társaság pihenőre készülődött, így a harcos sem tehetett jobbat, mint maga is leheveredett. Nemsokára őt is elnyomta az álom. Arra riadt, hogy valaki gyengéden rázza a vállát. Braqhorn hirtelen mozdult, a sebe fájdalmasan sajdult meg. A harcos panaszosán szisszent fel, de nem engedte magán eluralkodni a kínt. Fogait ösz-szeszorította és erőt véve magán talpra kászálódott, s csatlakozott a többiekhez. A két nő és Crew már útra készen várakoztak. A varázsló, aki a pihenésre szánt időt – bár a többiek azt hitték, hogy szundikál – néhány aktuális varázslat memorizálására használta fel, a csapat élére állt, s kezét keresztbe fonva mellén bámult a csak halvány körvonalakban látszó fellegvár irányába. – Mehetünk? – kérdése inkább hangzott kijelentésnek, így meg sem várva a többiek beleegyezését, elsőként indult úti céljuk felé. Bár még nem volt sötét, erősen alkonyodott. A nap közelített a látóhatár széléhez, így mire a hallgatásba burkolózó társaság elért a fellegvár tövébe, eltűntek az árnyékok, s a szürkület helyét a sötétség váltotta fel. – És most? – kérdezte a hangját lehalkítva a Harcos. Haif, akinek a kérdést címezte, bölcs mosollyal fordult Braqhorn felé. – Nincs szükség, sugdolózásra, fiam. A varázslat, amit egész ide-felé utunk során magunk köré vontam, nem engedi, hogy akár a Mágus, akár az emberei felfigyeljenek a közeledésünkre. Egész egyszerűen nem létezünk a számukra. De vigyázat, a kámforvarázs csak addig tart, míg a fellegvár kapuján át nem lépünk. – Bár ott tartanánk! – sóhajtott fel a Lady. A varázsló mosolyogva pillantott rá. – Bátorság, Amélia! Akad még néhány meglepetés a tarsolyomban. És mintha nem is a félelmetes és csak rettegéssel említett fellegvár, Mordok falai alatt lennének, Haif Worbeth határozott léptekkel indult a falakat övező vizesárok partjára. Megállt és kezéből tölcsért formázva kiáltott fel a kaputoronyban lévő őrnek. – Hahó! Braqhorn érezte, amint az ereiben megfagy a vér. A mellette várakozó Ladyre, majd az egyik lábáról a másikra álló Dangóra pillantott. Del Crewsheint nem láthatta, hiszen a fickó valahol a háta mögött volt. A kiáltásra először nem történt semmi, majd nyílt az ablakrostély és egy meglehetősen bamba arc bámult ki. Előbb csodálkozva, majd értetlenül, később rémülten meredt a vele szemközt, az árok túlpartján várakozó sötét köpenyes, kámzsás alakra. – U-uram – dadogta megrökönyödve és az égadta világon semmit nem értett. – Meddig várakoztatsz még, fajankó? – kérdezte élesen a varázsló és a válla fölött cinkosán kacsintott a társaira. – Má-máris, méltóságod! Az őr zavarodott képe eltűnt a szűk nyílásból, s a felvonóhidat tartó súlyos láncok hamarosan csikorogva mozdultak meg. A varázsló egykedvű mosollyal figyelte, amint a felvonóhíd döndülve csapódik a töltés tetejének, majd intett a mögötte várakozóknak. Ő maga lépett először a hídra, s hallotta, amint mögötte egyre több lépés koppan a fán. Braqhorn utolsónak maradt. Megvárta, míg a két nő és a nyurga bárófi is felzárkózik a varázslóhoz, majd maga is követte őket. Mielőtt elérte volna a jöttükre lassan megnyíló kaput, erősebb fogást keresett a bárd nyelén, s a fogait csikorgatva, figyelmét erősen összpontosítva haladt át a boltíves bejáró alatt. Tisztában volt vele, hogy a neheze még hátravan és minden por-cikájában feszülten remegve várta a találkozást Weega da Mordenstannal, az átkozott fekete mágussal. 9. Da Mordenstan komoran tekintett az előtte álló alakra. – Nos? – Az előkészületek megtörténtek, Nagyúr. A foglyot... – Nem! – recsegte érces hangon a Mágus. – Nem fogoly. Ő az utódom, Xilya da Mordenstan, a Fekete Mágia nagyhatalmú Úrnője. – Hogyne, uram – hajtotta meg magát zavartan Hopward. – Ahogy akarja, uram. Szóval, a kislányt felvittük a toronyszobába és méltóságod utasítását követve, a nagy kerek varázskőhöz kötöztük. – Igen – mondta inkább magának, mint Hopwardnak a Mágus. – A varázskő. És rajta a jelek. A tiszt megvárta, míg a Mágus befejezi halk motyogását, majd óvatosan folytatta. – Két emberemre bíztam az őrzésétét. Vigyáznak rá, míg méltóságod oda nem ér, hogy... megkezdje a szertartást. – Igen – mondta fennhangon da Mordenstan. – Közeleg az idő. Csak percek vannak hátra e testben eltöltött életemből. A lelkem és vele valamennyi tudásomat magába ölelő személyiségem átköltözik a leányzó testébe. Megint ifjú leszek, de birtokában minden tudásomnak. Xilya, a Mágia Úrnője. A tiszt egykedvűen hallgatta a Mágus szavait. Da Mordenstan most hirtelen megindult, érezte, hogy mielőbb a toronyszobába kell érnie. Közel az idő, amikor a már napok óta hosszan tanulmányozott varázslatot véghez kell vinnie. A bűvös szavak elhangzanak, a mágikus jelek a leányzó és saját testének megfelelő pontjára kerülnek, s az adott pillanatban ők ketten helyet cserélnek. Xilya átkerül ebbe az elaggott porhüvelybe, míg ő... Az ajtóhoz lépett. Hopward udvariasan maga elé engedte a sietősen nekiinduló Mágust. Da Mordenstan nem vett többé tudomást a fiatal tisztről, határozott léptekkel ment a folyosó végét lezáró ajtó- hoz. Kinyitotta, majd a meredek ívben felfelé vezető csigalépcsőm a toronyszobába indult. Wil Hopward nézte, amint a Mágus eltűnik az ajtó mögött, majd mély sóhajjal engedte ki magából a feszültséget. Megcsóválta a fejét, majd megfordult, hogy a kastély udvarára siessen, amikor meghallotta az ismerős, most mégis oda nem illő hangot. A felvonóhíd! A súrlódó zajok, majd a távoli csattanás egyértelműen jelezte a számára, hogy az őrök leeresztették a felvonóhidat. Vajon miért? Honnan vették a bátorságot, hogy ezt parancs nélkül megtegyék? Hopward futva indult a kapuhoz. Ám még a folyosó végére sem ért el, amikor az egyik szemben közeledő őrt pillantotta meg. A riadt képű fickó a tiszt láttán megtorpant, s kezében a kivont kard vi-tustáncot járva remegett. – Mi történt? – ugrott Hopward a halálra vált őrhöz s a vállát megragadva rázta a fickót. – Kit engedtetek be? – Maga... maga... da Mordenstan Nagyúr érkezett a kapuhoz! – Hogyan? – üvöltötte rekedten a tiszt. – Hiszen alig egy perce, hogy magam láttam őt elindulni a toronyszobába. Az őr láthatóan nem vett tudomást a tiszt szavairól. – A Nagyúr érkezett meg a kíséretével, akik közt volt egyébként maga... maga is – nyögte. A tiszt elengedte az őrt. Az zavartan folytatta. – Azonnali bebocsáttatást követelt és mit tehettünk mást, mint leengedtük a hidat. Én az egyik ablakból néztem, amint a Nagyúr és kísérete áthalad a hídon és amint a kapun belülre értek, a szemünk láttára változtak át. – Illúzió! – sziszegte a tiszt. – Átkozottak! Hopward nagyot taszított az előtte állón. Az őr a falnak esett, a feje koppanva ütődött a kemény anyagnak. A fickó megszédült, majd előrebukott. A fején keletkezett sebből vér szivárgott, az ütéstől pedig elvesztette az eszméletét. Ám mielőtt ez bekövetkezett volna, sikerült néhány szót kipréselnie magából. – Öten vannak. Csak öten. És az őr ájultán nyúlt el a hideg kövön. Hopward addigra leért a lépcsősor aljába, kitárta az ajtót és kiugrott az udvarra. A lendülettől épphogy le tudott fékezni, s mindössze annyi ideje maradt, hogy a kardja után kapjon, az előtte álló alak már fel is emelte hatalmas bárdját, hogy lesújtson vele. 10. Haif Worbeth tisztában volt azzal, hogy az illúzió csak addig tart ki, amíg át nem lépik Mordok sötét mágiával védett kapuját. A Weega da Mordenstan védelmező mágiájával övezett várfalak rögtön leárnyékolják az általa keltett hatást, erre még jó időben figyelmeztette a társait. – Álljatok készen! – mondta, amikor a fahídról beléptek a várudvar kövére. – Az őrökre nem pazarolhatom el az erőmet, fegyverekkel kell végezni velük! A harcos határozottan bólintott, s megemelte a súlyos bárdot. A Lady előhúzta a kardját, s hasonlóképpen cselekedett Crew is. A macskaléptekkel osonó Dangó hosszú tőrét szorongatva leste a kitárt kapu mögül előlépő alakokat. Egyikük, a kapu őrizetével megbízott szakállas katona az arcán bamba vigyorral fogadta a kastély urának hazatértét. Csak azt nem értette, mikor és hogyan távozott a Nagyúr a kastélyból az ö tudta nélkül. Ám ez a kifejezés hamarosan értetlenségbe, később riadalomba, majd újabb másodpercek elteltével dühbe csapott át. A szakállas felüvöltött és a kardjához kapott. – Árulás! – rikoltozta és fegyverével az élen haladó varázslóra rontott. Haif Worbeth ügyesen félresiklott a feléje zúgó penge útjá-ból, s a szakállas most egy hatalmas termetű harcossal találta szemközt magát. Braqhorn nem várta meg, míg az őr ismét döfésre emeli a kardot, a két marokra fogott bárddal vízszintesen feléje sújtott. A bárd éle könnyedén szakította át a bőrvértet, húsba mart, s a súlyos sebtől a szakállas hörögve üvöltött. A karddal megpróbált ugyan sebet ejteni a harcoson, ám Braqhorn a lábával nagyot taszított rajta, majd ismét lesújtott a bárddal. A kapu melletti őrfúlkéből fél tucat fegyveres ör rontott elő. Legtöbbjük karddal hadonászott, egyikük lándzsát szorongatott. Ez utóbbi egyenesen Braqhornra rontott és a lándzsával előredöfött. A fémhegy húst ért, s a harcos fájdalommal üvöltve próbált meg oldalt ellépni az újbóli támadás elől. Combján a mély szúrt seb, s a hadakozástól ismét megsajduló régi akadályozta ugyan a mozgásban, ám így is maradt lehetősége, hogy a bárddal a támadójára sújtson. A nagy súlytól magától lendülő fegyver a vállán találta el az őrt, a fickó felüvöltött, a kezéből a lándzsa kiesett a kőre. A harcosnak újabb csapásra szüksége sem volt, a fegyvertelenné és harcképtelenné vált őr magától választotta a menekülést. Az őrség többi tagjával hadakozóknak sem volt könnyebb a dolguk. Lady Gwilgain ügyesen forgatta a kardot. Annak idején a vívóleckéket maga Lord Balfourt, a férje adta, s Amélia jó tanítványnak bizonyult. Szorgalmasan gyakorolt, kitanult minden fogást, elsajátította a vívóművészet legapróbb trükkjeit is. Ez azonban most mégis más volt. A Lord mindig kínosan ügyelt rá, nehogy sebet ejtsen a feleségén, ez persze nem volt elmondható a felbőszülve hadakozó őrökről. Egyikük a Lady felé szúrt keskeny pengéjű kardjával, ám Amélia könnyedén ellépett a döfés elől. Kardjával rácsapott a támadó pengére, majd egyazon mozdulattal, minden erejét beleadva felfelé döfött a fegyverével. A kard hegye megakadt az őr mellvért- jében. Amália erőlködve próbált rést találni a sűrűre szőtt fémhálón, s közben közel került, a kudarcán gonoszul vigyorgó férfihoz. A fickó visszarántotta a hegyével a kövezetnek ütődő kardot, s arra készült, hogy véget vessen a számára meglehetősen egyoldalúnak tetsző küzdelemnek. A fegyvert döfésre emelte, s arcán a kegyetlen vigyor gonosz kéjbe váltott át, miközben a Lady kétségbeesetten igyekezett a beakadt kardot megszabadítani. A fickó a száját összeszorítva tolta előre a fegyvert, s az csak akkor futott félre a cél előtt, amikor hunyorogva összeszükített szemén át egy pontosan célzott tőr hegye fúródott az őr agyába. A Lady megkönnyebbülve figyelte, amint a fickó zsákként vágódik el a földön, s még időben sikerült végre kirántania a láncingbe szorult kardot. A háta mögül Dangó tűnt fel futva. Már korábban végzett egy másik őrrel, most könnyedén ugrott át a kinyúlt test felett, s ügyesen kirántotta tőrét az élettelen őr szemüregéből. – Kösz – nyögte Amélia, de sok ideje nem maradt további há-. lálkodásra. Mindössze egyetlen pillantást vethetett a társára, amikor újabb fegyveres rontott rá. A szeme sarkából látta, hogy a szétroncsolt vállal menekülő lándzsás után Braqhorn most újabb küzdőfelet keres magának. Dangó véres tőrét a magasba tartva rohant neki az egyik újonnan érkező fegyveresnek, míg a nyurga bárófi a maga megszokott módján, kimérten és látszólag magabiztosan hadakozott. Ám az, hogy nem először vesz részt küzdelemben, rögtön meglátszott nemcsak precíz, jól irányzott szúrásain és célzott döfésein, hanem a lába előtt heverő kisebb halom elesett őrön is. A Lady perdült, hogy kikerüljön a feléje suhanó penge elől, s.mi-előtt a kardot támadója védtelen hátába döfte volna, szemrehányó hangon kiáltott a küzdelemtől kissé elvonultan várakozó varázslóhoz. – Igazán segíthetnél, Haif! A varázsló tanácstalanul tárta szét a karját. – Nem tehetem, hidd el. Nem, míg a kastély ezen része a Mágus védelme alatt áll. – És... és... – lihegte Amélia, aki az imént elcsúszott szúrástól sértetlen maradt őrrel hadakozott –, és nem tudnád ezt megszüntetni? – Talán igen – mondta Haif és fejével az előttük magasodó torony felé bökött. – Ám felesleges erőpocséklás lenne részemről. Hiszen megszűnik az magától is, amint Morgenstan meghal. De már akkor vészesen elenyészik, amikor a szertartás kezdetét veszi... Lady Gwilgain maga is lopva a toronyra pillantott. Felvillant előtte a kép, amint az aszott testű, elfajzott lelkű Mágus különféle varázsigéket mormolva, mágikus jeleket a levegőbe rajzolva hajol az ő egyszülött gyermeke fölé, hogy annak testét megkaparintsa, s ettől a tagjait elárasztó jeges düh mintha megkétszerezte volna az erejét. – Xilya! – kiáltotta élesen és a kardot oly erővel, döfte előre, hogy az könnyedén átszakírva a bőrvértet, utat talált a vele hadakozó őr szívéhez. Még csak ki sem rántotta az elzuhanó testből a fegyvert, máris futva indult a toronyhoz. Meglepve látta, hogy a harcos, megelőzve őt ebben, elsőként ér a vasrudakkal megerősített ajtóhoz. Braqhorn rácsapott a kilincsre, s megkönnyebbülve tapasztalta, hogy az ajtó nem volt zárva. A harcos arra készült, hogy a nő előtt lépjen be a toronyba, amikor a hátuk mögött ércesen harsant fel a varázsló kiáltása. – Végre! Braqhorn a válla felett bámult oda, míg Amélia az egész testével fordult a kapu mellett, ám a küzdelemtől biztos távolságra álló Haif Worbethhez. – A szertartás a kezdetét vette! Gyengül a mágia! Amélia felsikoltott és kétségbeesett pillantást vetett a mellette álló harcosra. Braqhorn megint a kilincshez nyúlt, s a kardok csattogásán, a sebesültek jajgatásán és a küzdők feszült kiáltásain túl hallották, amint a varázsló, megérezve a falakat belülről, mentálisan védő mágikus rács szertefoszlását, végre az útjára engedi a fejét majd szétfeszítő, várakozásra kényszerített igét. – NE MOZDULJ! És a bőszen hadakozó őrök abban a minutumban kővé dermedtek valamennyien. Dangó gyorsan befejezte a már megkezdett műveletet, végigrántotta tőrét a csodálkozva rábámuló fegyveres torkán, ám a sebből nem spriccelt fel vér. A vágás abban a pillanatban behegedt, s a katona talán sosem tudta meg, hogy Haif Worbeth varázslatának köszönhette az életét. Dangó sietve hagyta ott ártalmatlanná vált áldozatát, s csatlakozott a torony ajtaja előtt várakozó társaihoz. Hamarosan maguk mögött tudhatták a kardjáról a vért egy kendővel törölgető Crew-t és a feszülten összpontosító varázslót. A harcos egykedvü morgással nyugtázta a varázslat sikerét, majd harmadszor is a kilincs után nyúlt. Ez alkalommal nem volt, aki vagy ami megakadályozta volna, hogy kitárja az ajtót. És abban a pillanatban már a fegyvere után is kapott. A nyílásban egy, a kardját maga elé tartó katona állt. Braqhorn meglendítette a bárdot, hogy egyetlen csapással szelje ketté a vakmerő alakot, a tiszt, szúrásra tartotta a kardot. Amélia segítőkészen tolakodott a harcos mögül előre, hogy ha kell, maga is csatlakozzon a meglehetősen egyoldalúnak ígérkező viadalhoz. Dangó lábujjhegyen ágaskodott, hogy tőrével megcélozhassa a fickó fejét, de mégis elsőként a bárófi cselekedett. Váratlanul és meglehetősen durván félrelökte az útját elzáró Dangót, valamivel kedvesebben tolta el a Ladyt, s Braqhorn széles háta mögül pipiskedve, mutatott a katonára. – Wil! Hopward az ismerős hangra kővé dermedt, szabad prédául szolgálva a magasba lendített bárdnak. Braqhorn azonban nem sújtott le. A száját tárva bámult előbb a katonára, majd a félig mellette, félig mögötte ágaskodó bárófira. – Wil Hopward! Barátom! A katona bizonytalanul leengedte a kardját, és gyanakodva meredt a nyurga fiatalemberre. – Te... itt? – Eljöttem, hogy beteljesítsem apám utolsó akaratát – vetette oda a bárófi. – Szükségem van a segítségedre! A tiszt komoran meredt rá. – Ha arra akarsz rávenni, hogy forduljak a Nagymester ellen... – Tartozol nekem, Will! Meg akarom ölni Morgenstant, és neked segítened kell! – Elment az eszed? – rikoltotta eszelősen a tiszt. – Ilyet kimondani! Már a puszta szándék miatt is halálfia vagy! És a lelked örökre elkárhozik! Es ha csak egy pillanatig is megfordul a fejemben a segítség gondolata... akkor végem van nekem is! – Le tudjuk győzni:! – recsegte magabiztosan Haif. – Elpusztítjuk, és akkor nem kell tartanod a bosszújától. A tiszt bizonytalanul méregette a behatolókat. Braqhorn időközben leengedte feleslegessé váló bárdját, s utat engedett a hátulról előrefurakodó Ladynek. A katonának elegendő volt egyetlen pillantást vetnie a kipirult arcú nőre, meg a mellette álló, dacos tekintetű harcosra, és rögtön átlátta a helyzetet. – Az anyja! – Hopward inkább mondta, mint kérdezte. Amélia bólintott, s tekintetével már a toronyba vezető lépcsősort kereste. A tiszt megadóan lépett félre az útjából, és vonakodva rámosolygott a bárófira. Nézte, amint a vadászöltözéket viselő, kivont kardú nő kettesével véve a fokokat, indul fel, majd a harcos is követi őt csattogó léptekkel. A bárófi megvárta, míg Dangó és a rejtélyesen mosolygó varázsló is megindul a lépcsőn, majd a lábát az első fokra téve, kérdőn pillantott gyerekkori játszópajtására. – Nos, Wil? Velünk tartasz? A tiszt vállat vont. Lehajolt, könnyedén felkapta a kardot, majd visszatűzte a helyére. De a száját csak akkor nyitotta szóra, amikor a nyurga bárófi is nagyokat lépve igyekezett felzárkózni a társaihoz. – Jól van. Megyek, de arra ne számíts, hogy fegyvert emelek ellene. – Erre nincs is szükség, Wil. Hiszen én épp ezért jöttem ide. Hopward mélyet sóhajtott, majd a fejét ingatva csatlakozott a barátjához. – Légy nagyon óvatos da Mordenstannal! – mondta inkább magának, mintsem a sietősen lépkedő bárófinak. – Az a gátlástalan és lelketlen alak bármire képes. Nincs tekintettel senkire, legyen az bármely hozzá közel álló személy. Mivel a bárófi látszólag figyelmen kívül hagyta rég látott barátja szavait, Wil Hopward úgy vélte helyesnek, ha szótlanul követi őt. Mindössze akkor tett egy újabb megjegyzést, amikor a kis csapat, élén a kipirult arcú, hangosan ziháló Ladyvel és a mellette ügető Braqhornnal felérkezett a torony csúcsába. A többiek szaporán szuszogva zárkóztak fel társaikhoz, s fegyverüket magukhoz szorítva készültek fel a bejutásra, amikor a bárófi mellé lépő tiszt halkan ennyit súgott a barátja fülébe. – Sose kerülj szembe vele, Weega! A csapat tagjai annyira feldúltak és feszültek voltak, hogy nem hallották Hopward figyelmeztető szavait. Mindössze a hozzájuk legközelebb álló varázsló kapta fel meglepődve a fejét. Tágra nyílt szemmel fordult a bárófihoz és szinte hangtalanul ismételte el a nevet. – Weega? Még szeretett volna valamit kérdezni, ám erre nem maradt idő. A harcos felemelte a lábát, és haragos kiáltás kíséretében szakította be vele a toronyszoba ajtaját. 11. Weega da Mordenstan szenvtelen közönnyel tekintett a kifeszített tagokkal a varázskőhöz kötözött leányra. Xilya nem jelentett számára többet, mint leendő új testét, amit perceken belül elfoglal. Újjászületik, hogy hatalmas tudásával és tapasztalataival még vagy száz esztendeig irányítsa a tartomány életét. Nemet vált, de ez a Mágusnak nem jelentett egyebet egyszerű technikai kérdésnél. És hogy a szertartást követően mi történik elhagyott régi testével? Végez vele, majd a maradványaitól mindörökre megszabadul. – Kérem, ne bántson! – nyüszítette a lekötözött lány. A Mágus szigorú parancsát követve a szertartást megelőzve a lánynak sem ételt, sem italt nem volt szabad magához vennie. így a kora reggel, az étkezéshez felszolgált kecsketejjel beadott kábítószer hatása lassan múlni látszott. Xilya kitárta a szemét és bár nem tudta, hogy hol van, rémülten sikoltott fel. – Anya! Segíts! Da Mordenstan a karját keresztbefonva mellén mérte végig a kifeszített tagokkal, mindössze egyetlen áttetsző pendely által fedett női testet. A látvány inkább emlékeztette egy gyermekre, mint sarja-dzó hajadonra. Nem baj – gondolta magában kéjesen a Mágus –, lesz bőven ideje megnőiesedni. Bár az igaz, hogy egyetlen férfi halandónak sem lesz alkalma soha megízlelni ezeket a női bájakat. – Mama! – sírta a lány és próbálta mozdítani a tagjait. Ám a Mágus segítői ügyesen dolgoztak. A kötelek erősen tartották Xilyát. A Mágus most szavak nélkül, egyetlen pillantásával utasította a szobában tartózkodó két őrt, hogy húzódjanak vissza az ajtóhoz. A fegyvereseknek nem kellett kétszer mondani, olyan közel kerültek az ajtóhoz, hogy a hátuk szinte súrolta annak fáját. Da Mordenstan a varázskő mellé lépett. A simára csiszolt anyagon ősi, csak általa ismert és tudott rúnák látszottak. Jelek, amelyek arra voltak hivatottak, hogy különböző szertartások során felhasználják őket a világ erőinek megidézésére. És a Mágus jól tudta, melyikre van szükség ehhez a meglehetősen nagy összpontosítást igénylő művelethez. Gyorsan megszüntette a sok mentális energiáját lekötő védelmi rácsozatot, s akkor megérezte az idegenek jelenlétét a kastély falain belül. Nem örült ennek a fejleménynek, de nem is igazán ijedt meg. Elbánik velük. – Hát mégis eljöttetek? Tudatában volt annak a félreérthetetlen jelzésnek is, hogy a koponyáját belülről bizsergető érzés idegen mágikus erő jelenlétére utal. Egy varázstudó Mordok falain belül! Ugyan ki lehet az? Talán a kislány anyja? A Lady valaha ismert néhány varázstrükköt... Weega da Mordenstan azonban nem aggódott. Tudta, hogy minden erejét a szertartásra kell összpontosítania. A lány kétségbeesetten vergődött a varázskövön. A két őr idegesen állt az ajtónál. A Mágus a szemét lehunyva, karját enyhe szögben maga elé tartva koncentrált. A kivetített képzeletbeli képernyőn látta a varázslathoz szükséges igéket előtűnni. A rúnák citromsárgán világítottak, s csak olvasnia kellett, hogy kimondhassa a bűvös igét. – Horden da mostfahl – mormolta a Mágus. Mintegy üvegburán keresztül hallotta a lány távolinak ható sikolyát, az őrök zavarodott pusmogását, de nem hagyhatta abba a műveletet. MOST MÁR NEM! – Wolden abu bordahl! A citromsárga jelek egyből égővörössé változtak. A Mágus ennek nem tulajdonított jelentőséget, bár a szertartást, amire most készült, korábban még soha nem végezte, el, a sorban egymás után következő müveleteket gondolatban ezerszer is végigcsinálta. Tudta, hogy ki kell mondania a varázsigéket. Le kell bontani az egóját, ehhez az öreg testhez béklyózó minden köteléket, majd ugyanazt tenni a lányéval. És amikor mindkét személyiség függetlenné válik húsbörtönétől, megtörténhet a csere. Kínosan kell ügyelnie rá, nehogy megzavarják a szavak kimondásakor. És ha ez megvan és a mágikus jeleket is a megfelelő helyre rajzolta, nincs az az élő személy, aki megakadályozhatná a lelke újjászületését. – Korbau staffyorda – folytatta a harmadik, immár bíborszínben izzó sort. Bár a Mágus körül látszólag megszűnt a külvilág, s már szinte nem is hallotta a lány jajveszékelését, az őrök aggódó kiáltásait, most mégis megérezte a veszélyt. Az erő, amely feltartóztathatatlanul közeledett feléje, már csak lépésekre volt tőle. A varázstudó a lépcsőn haladt a toronyszoba irányába és mások is kísérték. Ezek körül nem érzékelt mágikus erőt, így nem fordított sok figyelmet rájuk. Ugyan mit árthatnának neki primitív fegyverekkel, a fizikai léthez kötött otromba testükkel? De az a varázstudó – neki talán szentelhetne némi figyemet. Gyorsan, nehogyvmegakadályozzak benne, kimondta az utolsó, ez alkalommal zölden villódzó sort és kilépve ebből a megváltozott tudatállapotból, szemét kitárva fordult az ajtóhoz. – Hobet quafda mórba! A lány abbahagyta a sikoltozást. Még csak nem is sírt. A tekintete kimerevült valahová a kő fölé, a toronyszoba mennyezetére. Megbéklyózott tagjai nem mozdultak és a kislány egy eszelős tekintetével nézett a fölébe hajló Mágusra. – Jól van – suttogta da Mordenstan. – Eddig minden rendben. A két lélek megkezdte a béklyók lebontását. Csak néhány pillanat és máris szabaddá válunk. Mindketten, akár a galambok. Csattogó léptek hallatszottak az ajtó irányából. Az őrök, amikor látták, hogy az ellilult arcú, rángatózó Mágus ismét visszatér közéjük, és ugyanúgy viselkedik, mint azt megszokták, abbahagyták a remegést és figyelmüket a szoba felé közeledőkre, fordították. Kivonták a kardjukat és támadóállásba helyezkedtek. – Tartsatok ki! – parancsolta a Mágus, miközben felkészült rá, hogy folytassa a szertartást. – Akár az életetek árán is! Da Mordenstan még egyszer leendő testére pillantott, majd villámgyorsan mentális pajzsot létesített mostani teste köre. Éppen időben tette, mert az ajtó reccsenve szakadt be és a helyiségbe fél tucat feldúlt alak rontott be. Az őrök hangos kiáltásokkal estek a jövevényeknek. Egyikük a kardjával az élen futva közeledő, lobogó hajú nő felé döfött, ám az a kardjával időben hárított, majd ügyesen megtalálva a rést az őr vértjén, a tűhegyes pengét a fickó mellébe mártotta. Az őr sebe nem volt súlyos, akár karcolásnak is vehette volna, ám az újbóli támadásra készülő katona nem számolt a háta mögé kerülő és teljes erejéből rásújtó Braqhornnal. A bárd éle, mint kés a vajba, hatolt az őr vállába, s tőből lemetszette a fickó karját. A fegyver a levágott végtaggal együtt hullott a padlóra. A Mágus szenvtelen közönnyel figyelte az őr elestét, majd mentális védelme biztos tudatában fordult vissza a lányhoz. Gyorsan kikereste a mozdulatlanná dermedt Xilya egyik combja mellett látható írásjelet, s gondosan lemásolva azt, felrajzolta a kislány, majd a saját szíve fölé. – Szív a szívben, test a testben – mormolta a Mágus. Látnia sem kellett, hogy tudja, a felbőszültén csapkodó, őszülő halántékú harcos végzett másik áldozatával is, s nem kérve a többiek beleegyezését, bárdjával most feléje lódult. Weega da Mordenstan még csak meg sem rezdült, amikor a hatalmas fegyver a feje felé csapott. A bárd éle pendülve ütődött a mindössze a levegő halvány rezgése által jelzett mentális pajzsnak és apró fényszikrákat vetve siklott félre. A harcos szitkozódva emelte újra magához a fegyvert és értetlenül pislogott az ajtónál álló varázslóra. – Mágikus pajzs – magyarázta Haif és mosolyogva indult a szoba közepén álló alakhoz. – Semmi és senki nem hatolhat át rajta, ami csak a fizikai létezés síkján található. – Remek! – kiáltotta mérgesen a harcos. A Mágusra bámult, aki zavartalanul rajzolta a következő ábrát előbb a szintért vibráló energiával védett leányzó köldöke, majd a saját köldöke fölé. – Lélek a lélekben, élet az életben! – dünnyögte a Mágus, s bár mindeddig nem vett tudomást a kudarcon dühöngő harcosról, most mégis alig észrevehető remegés futott át rajta. Érezte, hogy van még valami hívatlan látogatói tarsolyában, valami, ami ellen még talán ő is tehetetlen. – Hagyd! – emelte fel a kezét a varázsló. Braqhorn tehetetlen dühében a fogát csikorgatva, s bárdját szorongatva,-míg a többiek kivont karddal álltak a mentális erők védelme mögé megbújt Mágus előtt, készen voltak, hogy a pengét megmártsák a testében, amint erre lehetőségük adatik. Dangó a száját tárva, ám kezét mindvégig a tőr nyelén tartva, követte az eseményeket. A bárófi és a tiszt a többiek háta mögött, az ajtónyílásban várakoztak. A karjától megszabadított, félájult őr a falnak támaszkodva ült és hangosan zokogott. Halott társa széttárt karokkal feküdt előtte a padlón. – Majd én! – mondta a varázsló. Közelebb húzódott az újabb jelet felrajzolni készülő Mágushoz. Da Mordenstan csak,a szeme sarkából pillantott rá, majd sietősen befejezte a müveletet. – Mag a magban, sarj a sarjban – mondta megemelve a hangját, s a mindössze egyetlen kör által szimbolizált jelet előbb a lány nemi szervére, majd a sajátja fölé rajzolta. A varázsló azonban nem várta meg, míg a Mágus újabb, immár az utolsó jelet is felviszi mindkettőjükre, hanem az ujjait már régóta bizsergető kicsiny tűzgolyókat egyetlen nagy labdába egyesítve, az energialövedéket a Mágus energiapajzsához vágta. A vörös lövedék sisteregve csapódott a pajzsnak, szikrákat vetett, majd néhányszor fellobbant, de az általa keletkezett pár vékony repedés szinte azonnal összeforrt. A Mágust a váratlan támadás kizökkentette egyensúlyából, s da Mordenstan kénytelen volt a kőben kapaszkodót keresni. Most a száját összeszorítva, dühösen morogva fordult támadójához. – Te... te átkozott fattyú! – Nem – rázta meg a fejét a varázsló. – A fattyú nem én vagyok. De ezt te nálam is jobban tudod. – Dögölj meg! – vágott a szavába a Mágus és figyelmét elvonva a kőhöz kötözve fekvő lányról, a varázslóra támadt. Bár Haif Worbeth gyorsan maga is varázshéjat létesített a teste köré, mintha elkésett volna. vele. Hiába az elmúlt hosszú évek alatt magányos estéken végzett gyakorlatok, a számtalanszor memorizált és mégsem használt varázsigék, a varázsló tudása alaposan megkopott a nélkülözés esztendeiben. A pajzs létrejött, ám akadt egy rés, amit da Mordenstan éles szeme rögtön meglátott. A kezében felvillanó varázslövedék kirobbant és a. résen át befúrta magát Haif Worbeth pajzsa mögé. Robbanás remegtette meg a levegőt, és a földre lökte a közelben állókat. Braqhorn a bárdja nyelét szorongatva esett térdre. A Lady a kőre zuhant, míg Dangó hangos kiáltással kötött ki az ajtófélfának csapódó Hopward ölében. Egyedül a nyurga bárófinak sikerült talpon maradnia. Crew egyáltalán nem szentelt figyelmet társai széthullásának, sem a felismerhetetlenül véres húscafatokká szakadt varázslónak, kezét a zekéje mélyére csúsztatta és a kőhöz sietett. – Tee?! – A Mágus erővel vonta el a figyelmét megsemmisített ellenfeléről és pillantott a nyurga ifjúra. – Te... itt? – Igen, apám – mondta az ifjú. Lady Gwilgain úgy érezte,, hogy megfordul körötte a világ. A kardjára támaszkodva tápászkodott fel a kőről, míg a harcos továbbra is a bárdja nyelét markolva, térdeplőhelyzetben maradva figyelte a nem várt találkozást. – Velük? – köpte ki megvetően a szót a Mágus és a feje mozdulatát hűen követő pajzzsal a Ladyre és megfogyatkozott csapatára bökött. – Csak így, kerülhettem a közeledbe. De én tudtam, hogy meg kell történnie. Évekkel ezelőtt, amikor nevelőapámmal együtt száműztél a kastélyból, úgy éreztem, a szívem hasad ketté. – Nekem is fájt – suttogta maga elé a Mágus és a kellemetlen emléktől eltorzult az arca. Valahol mélyen még most is érezte a veszélyt, tudta, hogy nem bízhat meg ezekben, de a varázsló vesztével már nem árthattak neki. Hiszen az ő testét mágikus energiapajzs védi, míg... A jel! Be kell fejeznie a szertartást. Már csak két jel maradt hátra. A testcserét végig kell csinálnia, rég látott és elveszettnek hitt fiával később is ráér foglalkozni. Da Mordenstan megint a lányhoz fordult és a negyedik, két egymásba futó háromszöggel jelzett ábrát előbb a kábultan fekvő Xilya, majd a saját homlokára rajzolta fel. – Gondolat a gondolatban, tudás a tudásban. A szeme sarkából látta, hogy a bárófi... az ő fia lassan közeledik feléje, az arcára bánatos mosoly ül ki, s egyik kezét továbbra is a zeke belsejében tartja. Vajon mit rejteget ott? A Mágus megrázta a fejét, s figyelmét az utolsó jelre fordította. Két, egymásba kulcsolódó kör. Az egyik sötét volt, akár az éjszaka, a másik fehéren világított. Da Mordenstan tudta jól. hogy melyikkel kell kezdenie. És a varázsige, amit kimondva rögtön megszabadul ettől az elaggott, kihasznált testtől. Ettől a megunt... – Apám – mondta szenvedélyesen az ifjú és a Mágushoz lépett. Da Mordenstan remegő kézzel készült az ábra lemásolására. Az ajka szóra mozdult, s amikor a fia felé fordult, alig hallhatóan rebegte. – Lét a létben, élj a fényben! Az ifjú hangosan zokogva tárta szét a karját. A Mágusnak nagy önuralomra volt szüksége, hogy be tudja fejezni a megkezdett igét. – Ez a test mától az enyém! Többé nem volt ura az akaratának. Valami idegen hatalom elkábította, elhódította, s manipulálta a tudatát. Nem tudott tenni ellene, hogy a karját kitárva, a keblére ne vonja kölyökként zokogó fiát. Tudatosan fel sem fogta, hogy a fia úgysem juthatna a közelébe a mágikus energiaburok miatt. A fia felé tárja a karjait. Crew lassan, hogy a szobában tartózkodók közül senki ne láthassa, elővonta a markában szorongatott, ezüst pengéjű tőrt, közel lépett, mintha elfogadná az ölelést, majd a mágikus erejű fegyvert teljes erejéből az apja mellkasába döfte. A tőr akadálytalanul hatolt át a lilán felizzó energiapajzson, majd belefúródott a Mágus aszott testébe; a hegye végül a szívben kötött ki. A Mágus utolsó erejével ellökte magától az álnok ifjút és kiguvadt szemekkel meredt a melléből kiálló markolatra. – A varázstőr! – bugyborékolt fel a torkából a kiáltás. – Amit én ajándékoztam neked a születésedkor. – A nagyhatalmú Mágus megtántorodott. Ködösödő tekintetével még látta, amint a kábult-ságból ocsúdó harcos ugrik, hogy bárdjával gyorsan átvágja a lányt fogva tartó köteleket. A kislány, miután a Mágus halálos sebével a mágikus rács róla is levált, panaszos sírással ugrott a harcos nyakába. – Bátyó! Braqhorn könnyekkel küzdve nyújtotta át a lányt a hozzájuk futó anyjának. Amélia Gwilgain zokogva ölelte magához Xilyát. – Fussatok! – kiáltotta Weega del Crewshein. – Ha meghal, a felszabaduló energia az egész tornyot szétveti! A Lady, nyakában a halálra vált Xilyával, meg Dangó szinte egyszerre értek az ajtóhoz. A lépcsőhöz iramodtak, nyomukban Wil Hopward ügetett hangosan szitkozódva. A bárófi nem mozdult, csak kíváncsian pillantott a szintén maradó harcosra. – Este? Braqhorn a fejét rázta. – Nem mehetek, míg meg nem győződöm róla, hogy ez a mo–, csok valóban elpusztult. Crew szólni készült, ám meggondolta magát. A fejét lehajtva sietett ki a szobából. Braqhorn a kőre dőlve lihegő, erősen vérző Mágushoz fordult. – Megdöglesz, átokfajzat! A Mágus szemével az előbb már majdnem lemásolt ábrát kereste. A két kör. Előbb a sötét, majd a világító fehér. És akkor... – Ütött az utolsó órád! – emelte fel a bárdot a harcos. – Csak megvárom, amíg a barátaim elérik a kaput és biztonságba jutnak. És akkor... – Akkor te meg én egyek leszünk! – kiáltotta hihetetlen erővel a Mágus. Ellökte magát a kőtől és görbe, csontos ujjával előbb a harcos, majd a saját homlokára rajzolta fel az utolsó jelet. – Még mindigjobb a te tested, mint az örök nemlétezés! Az erőfeszítéstől ernyedten hanyatlott vissza a kőre, majd elveszítette az öntudatát. Braqhornt a homlokára vetett jeltől szédülés fogta el. A szeme elé köd ereszkedett, s a sejtelmesen gomolygó tejfehér anyagon át inkább érzékelte, mint látta, amint a külvilág fokozatosan szétesik körötte. Erejének utolsó morzsáival kiejtette a kezéből a feleslegessé váló bárdot, majd a zsebéhez nyúlt. Görcsbe ránduló ujjaival kitapintotta az ott rejtőző kis csomagot, belevájta a körmét, majd megpördült a tengelye körül és elzuhant a padlón. 12. A cikázó vonalak lassan kisimultak és egyenletesen hömpölygő, színes sávvá tömörültek. A fényes izzás csillapodott és a férfi végre kinyithatta a szemét. A küzdelem nyomait magán viselő toronyszobában volt. Gyorsan körülnézett és megnyugodva tapasztalta, hogy a testváltás sikerrel járt. Az elmetszett kötelékek jelezték Xilya hűlt helyét, a varázsköre borulva azonban egy másik, mozdulatlan alak hevert. A Mágus öreg, elhasznált teste feküdt ott holtan. Akkor ez nem jelent mást, mint... Weega da Mordenstan elégedetten tekintett végig új önmagán. A harcos teste nem volt már fiatal, de néhány évig ez is megteszi. Arra az időre, míg fel nem készül az új szertartásra és kerít magának egy igazán fiatal szűzies testet. Egy tizenhárom esztendős hajadont, vagy legényt, esetleg... A gyomrába váratlanul éles fájdalom mart. Da Mordenstan előregörnyedt és próbált eljutni a varázskőig, Közben gyors pillantást vetett a sötét köpenyes alak kimerevült arcára, majd megkapaszkodva a kő szélében, akart felegyenesedni. A kín azonban újból nekitámadt. Már nemcsak a gyomrát, hanem az egész lényét égette a villámgyorsan tovaterjedő fájdalom. – Mi történhetett? Hiszen minden rendben lezajlott. Igaz, nem pontosan úgy, mint elterveztem, de a mágikus jelek a helyükre kerültek. Immár én uralom a harcos testét és... Az átkozott fattyú! Különösebb elemzésre sem volt szüksége, hogy biztosan tudja, az új testet pillanatok alatt elárasztó gyilkos érzés nem mástól, mint gyorsan ölő méregtől származik. Hát ez volt az, amit a harcos, életének utolsó pillanatában, cselekedett. Hiszen még láttam is, amint a fehér csomagot a körmével szétfeszíti, de akkor ennek nem tulajdonítottam jelentőséget. Weega da Mordenstan feljajdult. A kín már nemcsak a gyomrát és belső szerveit, hanem a torkát szorongatta. Felszökött a fejébe és tüzes csíkokkal bombázta a szemeit. A füle majd szétrepedt, az orrából vér csepegett. A harcos erős testén remegés futott végig. A lába megbicsaklott és a férfi kínlódva vonszolta magát az ablakhoz. Lihegve támasztotta meg magát a párkányon és véres habot nyá-ladzva nézte az odalent sietősen távolodó alakokat. Elől a szőke nő futott, még mindig a nyakában Vitte erősen kapaszkodó, hisztérikusan kacagó tizenéves lányát. Mögötte az a másik, sötéthajú szuka ügetett, míg a sort Hopward és Weega del Crewshein zárta. – Az átkozott áruló! – sóhajtott fel fájdalmas fintorral a harcos, majd engedte a testét a földre csúszni. Tudatának utolsó felvillanásával próbált kapaszkodót keresni a párkányban, hogy meggyőződjék róla, a menekülők elég messzire jutottak Mordoktól, majd egy utolsó fájdalmas nyögéssel visszaadta lelkét a Teremtőnek. Az úton gyorsan távolodók nem néztek hátra, meg sem álltak, s csak akkor vetettek egy bánatos pillantást a fellegvár irányába, amikor a sötéten magasodó torony megremegett, majd nagy robajjal omlott össze. Lady Gwilgain szomorúan sóhajtott, majd halkan pityergő lányát magához szorítva, felgyorsította a lépteit, hogy mielőbb a Yulan parti városkába, Korgba érjenek. Alig egy napja megismert, új barátai szaporán szedve a lábukat követték a hosszú, lobogó hajával övezett, kipirult arcú, boldog és ugyanakkor bánatos nőt. Jessica j. Brutal KÖLCSÖN BRUTÁL VISSZAJÁR: – Az ember ideje lejárt – recsegte a sárkány. – Az ősi nép visz-szatért. Tudod, mit jelent ez, varázsló? A megtört, hajlott hátú férfi, aki felemelt fejjel állt a márványtrónon terpeszkedö drakón király előtt, nem remegett meg. Túl öreg volt már ahhoz, hogy bármitől is féljen. Túl sokat tapasztalt, túl sokat látott, nem félt a haláltól. Elfogadta, hogy ez a dolgok rendje. Amikor az emberek öntudatra ébredtek a barbarizmusból, elűzték, legyilkolták, szolgasorba kényszerítették a sárkányokat. Az ősi nép –ahogyan a sárkányok magukat nevezték – nagy része elmenekült. És az emberek nagy önhittségükben azt hitték, hogy soha többé nem térnek vissza. Tévedtek. – Megölsz? – kérdezte a varázsló közönyösen. – Megtehetném. – A sárkány szeme vörösen parázslott. – Százszorosán is rászolgáltál a halálra... Több mint kétszáz évig tartottál fogva, és ocsmány, megalázó tevékenységekre kényszerítettél. Hetente kétszer megcsapoltad a véremet, hogy felhasználd a varázskotyvalékaidhoz. Mágikus vegyszerekkel kezelted a bőrömet, hogy elhullajtsam a pikkelyeimet, s azokból te varázspajzsokat készíthess. Kivájtad a jobb szemem, s varázskomponensül alkalmaztad egy távolba látó mágiához... S mindennek tetejében engem használtál kovácsfújtatónak, amikor a mágikus fegyvereidet kovácsoltad. – Igazad van – sóhajtott a varázsló. – Valóban rászolgáltam a halálra. – Csakhogy én nem öllek meg. A varázsló pislogott. – Mi? – Elhatároztam, hogy kamatostul visszafizetek neked a megaláztatásaimért. A halál túl könnyű lenne számodra. – Mi? – Foglyom leszel kétszáz éven át, mint ahogy én is a te foglyod voltam. És ne félj, gondoskodom róla, hogy bőven legyen részed megaláztatásokban. – Miféle megaláztatásokra gondolsz? A sárkánykirály vállat vont. – Egyelőre fogalmam sincs. De addig is, amíg eldöntőm... és ez maximum tíz-húsz év... itt maradsz velem a tróntermemben szobadísznek. Úgyhogy... ha lennél szíves lehasalni medvebőr-pozitúrába, hogy rád tudjam mondani a megfelelő varázslatot... Adrian D. Black. Büntetés. Síri némaság honolt a kikötő sziklái között. A késői óra ellenére különösen kihalt volt minden, mintha valaki szétkürtölte volna városszerte, hogy ma este jobb elkerülni ezt a környéket. A parttól néhány méterre sűrű ködfal gomolygott, eltakarva Tornwill szélvédett öblét. A kikötőtől néhány nyíllövésnyire egy hatalmas hadigálya ringatózott a tengeren. Senki nem láthatta, és nem halhatta, hogyan sorakozott fel a hajó legénysége a fedélzeten. – Uram! A katonák és a matrózok teljes létszámban kihallgatásra felsorakoztak – tisztelgett Borgus a hercege előtt.– Ywerd biccentett a fejével, aztán felsétált a tatra, hogy a fáklyák fényében szemügyre vehesse alattvalóit. Ahogy végignézett az egyenes sorokon büszkeség töltötte el egy pillanatra, de aztán eszébejutott, miért is vannak most itt. Mindkét kezével megfogta a korlátot, parázsló szemmel méregette embereit. – Katonák! – kezdte dörgő baritonján. – Mindannyian tisztában vagytok vele, milyen fontos a küldetésünk. Urunk, az ősmágus bizalmát élvezzük azzal, hogy itt lehetünk. Mégis vannak hálátlanok közöttünk, akik nem tartották be, amit megfogadtak. A pillanatnyi szünet alatt az arcokat kutatta. A megdöbbenés moraja futott végig a sorokon. – Árulók vannak közöttünk! Elárulták urunkat, és ezzel halálosan vétkeztek ellene. De én nagylelkű vagyok és adok nekik egy lehetőséget, hogy bebizonyítsák hűségüket. Ha önként jelentkeznek, mindannyian megvívhatnak velem. Ha legyőznek, itt maradhatnak, ha, nem, akkor legalább igazi katonaként fognak meghalni! Az emberek nem mozdultak, az arcok rezzenéstelenek voltak, a tekintetek nem árultak el semmit. Senki nem merte vállalni azt a nyilvánvaló képtelenséget, hogy élve megússzon egy párviadalt az ősmágus főgenerálisával. Ywerd várt néhány percet, de igazából ő sem hitte, hogy a bűnösök önként fognak jelentkezni. – Senki?! – A herceg kiegyenesedett, tekintetét körbehordozta a lent állókon. – Bárkik legyenek is azok, bánni fogják, hogy nem éltek a felkínált lehetőséggel. Barátom – fordult oldalt Ywerd – rád vár a feladat, hogy megkeresd és megbüntesd az árulókat. Az árnyék megelevenedett, és viseltes szürke csuhájában a Szerzetes lépett a sorok közé. Csuklyáját mélyen a szemébe húzta, senki nem látta a fürkésző szempárt. Mindenki előtt megállt egy pillanatra. Az emberek feszengtek; hideg veríték fojt végig az arcokon, megremegtek a lábak, egyesek szemében rémület tükröződött. Miután befejezte a vizsgálódást, a mágus lassan felsétált a tatra a harcos mellé, aki kérdőn nézett rá. A Szerzetes szembefordult a legénységgel, csuklyáját. leemelte a fejéről. – Te és te! – mutatott két lent állóra. Hangja villámként menny-dörgött a csendben. Nem néztek körbe, nem keresgéltek a többiek, kik lehetnek a megszólítottak. A két katona azonnal féltérdre rogyott, esdeklőn néztek fel parancsnokukra. Szájuk hevesen mozgott, de nem lehetett tudni, hogy kegyelemért könyörögtek, vagy lelki üdvükért fohászkodtak, mert hang nem hagyta el a torkukat. – Borgus! – kiáltott Ywerd. – Ezt a két hitvány férget állíttasd a föárboc mellé, a többieket pedig két oldalt a korláthoz; hadd lássák jól, mi jár az árulóknak! A legénység csendben elfoglalta a helyét, amíg a két szerencsétlent lefegyverezték, és az árbochoz vonszolták. A mágus a szemeit lecsukva csendes kántálásba kezdett. Eleinte csak halkan suttogott. A hangja valahonnan nagyon mélyről jött, hallatán az emberek eszelős, rémült szemekkel meredtek a varázslóra. A dallam néha magasra fel-felcsapott, szinte süvöltött, aztán megint visszatért a mélybe. Olyan volt, mintha két, egymástól teljesen idegen lény felelgetett volna egymásnak. Es valahogy egyik sem illett ebbe a világba. A két elítélt hisztérikus mosollyal az arcán bámulta a szürke csu-hást, majd az ének ritmusára felső testük lassan ringatózni kezdett. A többiek zavartan nézték hol a mágust, hol két társukat. Döbbenetük még tovább nőtt, amikor a katonák énekelni kezdtek felváltva: hol az egyik síri morgással, hol a másik mámoros sivítással. Beszélgettek. A Szerzetes már némán figyelt a tatról. Ywerd hátán végigfutott a hideg. Megdörzsölte a karjait. – Erősen lehűlt a levegő – jegyezte meg félhangosan felnézve az égre. Csak most vette észre, mennyire megsűrűsödött a köd és a sötétség a hajó körül. A fáklyák fényeit a korlátokon túl egyszerűen elnyelte az éjszaka. A harcos körbenézett. Katonái megbabonázva bámulták kárhozatra ítélt társaikat. Szemükben a rémület és a kíváncsiság egy furcsa keveréke tükröződött. Még a jó öreg Borgus is elfelejtkezett magáról és összevont szemöldökkel, hitetlenkedő arccal figyelt. " így hát csak a herceg látta, amikor lassan megmozdult a köd. Hatalmas, gomolygó fellegként forgott, kavargott a hajó körül egyre gyorsabban. Belsejében bizarr minták, alakok formálódtak furcsa összhangban a kántálással. Hol egy vigyorgó koponya, hol egy óriási denevér, hol egy hívogatóan mezítelen nimfa bontakozott ki a ködből és tűnt el hirtelen. Ywerd szinte beleszédült a látványba. – Ne bámuld sokáig a ködöt! – térítette magához a Szerzetes hangja. A herceg tágra nyílt szemmel nézett barátjára. – Mit teszel velük? – Megmutatom nekik, milyen az őrület! Milyen az. ha valaki más elfoglalja az elméd és kiszorít onnan, hogy kívülről figyeld, ugyanakkor érezd mit tesz veled! – A harcos vállára tette a kezét, mosolyogva. – Hidd el, ezután senki nem fogja megtudni, ki is küldött minket ide. Ywerd furcsán meredt a varázslóra. Soha nem látta még ilyennek. Úgy tűnt, a Szerzetes valami régen nem látott, nagyon kedves játékszert kapott vissza, ami szinte gyermeki boldogsággal tölti el. Aradis elégedett arccal fordult vissza a szerencsétlenek felé. A két katona már régen nem hasonlított régi önmagához. Önkívületben vonaglottak térden állva, vonítottak embertelen hangon. Társaik viszolyogva figyelték egykori bajtársaikat, akik elkezdték letépni magukról a ruháikat, körmeikkel véres barázdát szántottak mellükön. A köd egyre csak rohant hangtalanul, de a levegő meg sem mozdult. A ködfalból néha-néha karmos kezek, csattogó állkapcsok csaptak ki, de sohasem értek el senkit, mintha valamilyen láthatatlan fal állná útjukat. Az eszeveszett rikoltozás hirtelen abbamaradt. A két emberi roncs, rogyadozó lábakkal állt föl. Tépett ruháik véresen lógtak rajtuk. Zavartan néztek körül, szemük kutatott valamit. Egyikőjük imbolyogva indult el a hajó korlátja felé; társaik sietve nyitottak utat maguk között. Kisvártatva a másik is követte példáját a gálya túlsó oldalán. Csak álltak és megbabonázva bámulták a rohanó ködgomolyagot. Aztán egyszerre mindkét oldalon valami formálódni látszott a füstszerű párában. Egy ember nagyságú arc, ami egy gyönyörű nőé volt. A hosszú hajcsigákat meg-meglibbentette valami eltévedt fuvallat, a szemekben végtelen szelídség tükröződött. Mézédes ajkak mosolyogtak a két katonára, akik szemében mohó vágy csillant meg azonnal. Az arc lassan kiemelkedett a kavargó felhőkből, egyre közelebb az eszét vesztett emberekhez. Aztán légies csókot lehelt a földbe-gyökerezett lábbal állók homlokára, majd körvonalai elmosódtak, eltorzultak, és újra szédítően forgó ködöt látták csak. – A múzsa csókja – kuncogott a Szerzetes. Ywerd hitetlenkedő szemmel nézte barátját. A varázslót rég nem látta ennyire elégedettnek. Egy ordítás térítette vissza révedezéséből, amely kettéhasította a csendet. A két katona egymással szemben állt. Szemükben a jól ismert “zöld szörnyeteg" fénye táncolt féktelenül. Vicsorogtak, mint a veszett kutyák, szájukból nyál csörgött a hajó fedélzetére. Egy láthatatlan pont körül köröztek. Tekintetük egy pillanatra sem tévedt le a másik arcáról. Aztán hirtelen egymásnak rontottak. Rúgták, karmolták, harapták a másikat, ahol csak érték. Néhány másodperc múlva mindkettőjük testét felismerhetetlenné tették a sebek: bőr – és húscafatok lógtak róluk, milliónyi patak indult a padló felé, ahol egyre nagyobb tócsákban gyűlt össze a vér. Újra, meg újra összecsaptak, lendületük semmit sem enyhült. Mély morgó hanggal ugrottak egymásnak, akár a harci kutyák az arénában. A döbbenet némává tette a nézőket. Ywerd sem tudta levenni szemét a vérszomjas küzdelemről. Soha nem látta még, hogy mire is képes egy őrült puszta kézzel. Odalent a küzdők szétváltak. A két egykori ember méregette egymást, majd felemelték fejüket, hogy mindketten velőtrázó ordí-tást hallassanak. Aztán hirtelen néma csend. Csak a zihálásuk hallatszott, ahogy ott álltak egymást nézve. Lassan elindultak a másik felé. Összeölelkeztek, és nem engedték el egymást. Mindketten a másik nyaka felé hajoltak furcsa, kitekere-dett mozdulattal. Fogaik összezárultak. A szájak alól lüktetve tört elő az élénkpiros, habzó vér. Ölelésük nem engedett, bár arcuk gyorsan hamuszürkévé vált. Mégis természetellenesen későn dőlt el nagyot döndülve a két ösz-szefonódott test. Mindenki dermedten állt a fagyos csendben. Ywerd megrázta a fejét, és nagyot nyelt, hogy beszélni tudjon. Egy kéz érintésére rezzent össze. – Felesleges figyelmeztetned őket a jövőre – szólt a mágus mérhetetlenül nyugodt hangon. – Nézd! A fedélzetre mutatott. Odalent az emberei közül néhányan rémülten kiáltottak fel meglepetésükben. A két katona békésen feküdt egymás mellett. Élettelennek tűnő szájuk mosolyra húzódott. Arcukon a megnyugvás tengere tükröződött. A herceg hitetlenkedve markolt a tatfedélzet korlátjába. Mindketten sértetlenek voltak... Jonathan J. Ashwood. PÁRBAJ: – Nem harcolok veled, Damien! – Pedig hidd el nekem, fiú, jobban tennéd! Nem illenék egy harcoshoz, hogy küzdelem nélkül mondjon le az életéről. – Már nem vagyok harcos! Nem ölök többet! Soha, érted Damien, soha többé nem érintem meg a késemet, és semmilyen más kést sem! – Ebben ne légy ennyire biztos! Rutinfeladat. És erre is volt szükségem. Pénzre és némi, viszonylagos nyugalomra. Az elmúlt hetek mind testileg, mind lelkileg meggyötörtek. Úgy éreztem, végleg leszámoltam előző életemmel. A múlt húsz kemény éve, születésemtől mostanáig megszűnt a számomra. Nem voltak gyökereim, barátaim, és talán ellenségeim sem. A fickó egy lepusztult csehóban szólított meg. Nem tudom, mi alapján szúrhatott ki magának éppen engem. Nem lógtam ki a törzsközönségből. Valaha tetszetős mellényem megfakult, több helyen kiszakadt, fehér ingemről lerítt, hogy már egy hete mosásra szorulna. Az asztalon egyszerű fakupa, benne valami lőre, aminek már a szagát is nehezen viseli egy hozzá hasonló, kikent-kifent fi-csúr. Mégis mellém ült le. Hogy miért? Gondoltam, mindjárt kiderül. Ki is derült. – Üdvözöllek szeretett városunkban, idegen! – kezdte nagy ud-variaskodón, ami pont annyira nem illett a helyhez, mint ő maga. – Egy ilyen hatalmas városban, mint a mienk, biztosan nagyon egyedül érzed magad. Kezdtem kapizsgálni a pályát. Biztosan egy strici, aki a nyakam-ba akarja varrni agyonhasznált, de azért még jó karban lévő nőjét. Egy pillanatra még el is gondolkoztam, talán ráállok a dologra. Á kis mocsoknak abban igaza volt, hogy egyedül érzem magam, de ezt korántsem a város mérete okozta. Amíg tépelődtem, ő folyamatosan karattyolt. Be nem állt a bagólesője. Valami csodálatos palotáról beszélt, meg mit tudom én, mivel vetett ágyakról, illatos fürdőről, meg efféle csacskaságokról. Ha az volt a célja, hogy elkápráztasson, bizony csalódnia kellett. Fapofával hallgattam a dumáját. Amikor úgy éreztem, elég a mellébeszélésből, közbevágtam: – Steff. A pasiban persze az ütő megállt. Gondolta, nem beszélem a helyi nyelvet, és most elküldtem az anyjába. Persze megint tévedett. Csak bemutatkoztam. Az meg bámult rám a hülye szemeivel, még csak nem is pislogott. Aztán hirtelen megértette, mit mondtam. Egy őszintének tűnő sóhaj után, feltűnően megkönnyebbülten folytatta: – Én pedig Aky Najeeb. Megbocsásd, barátom, hogy ily mo-dortalan voltam, de rengeteg dolog elvonja a figyelmemet mostanában, meg aztán... – Elég a szájalásból, srác! – mordultam rá. Mondanom se kell, eléggé meglepődött. A jelek szerint fiatal versenyzőnk nem szokott hozzá az efféle stílushoz. Persze ha akarok, tudok ám én szépen is-beszélni, de azt nem neki tartogatom. De hát mit tehettem? Tényleg elegem volt a szájtépésből. És azt el is értem, hogy egy pillanatra elhallgasson, ezért gyorsan, és ha lehet, az eddigieknél inég egy kicsit barátságtalanabbul folytattam. Élveztem a helyzeti előnyömet, hogy egy ilyen mocsok kricsmiben én vagyok otthon. – Egy: barátod neked a hóhér és az ő egész családja. Kettő: nem érdekel az élettörténeted. Add elő, milyen a bőr, aztán alkudunk. A fazon köpni-nyelni nem tudott. Először csak a szemei guvadtak ki, aztán harákolni kezdett, végül izzadni. Baromira oda volt. Én meg csak röhögtem rajta, és bevágtam egy slukkot a lőréből. Amikor erélyesen az asztalhoz vágtam a bögrémet, néhány csepp bor az inge fodraira fröccsent. Ez gyorsan magához térítette. – Ne haragudj – kezdte bocsánatkérőn –, de nem értem a kérdésedet. Megmagyaráznád? Ekkor már rajtam volt a megdöbbenés sora. Ha ez nem strici, akkor ki? De nem hagytam magam összezavarni. Ha nem érti a ficsúr az alpári modoromat, beszélhetek én másképp is: – Hogy néz ki a nő? – kérdeztem újra, ezúttal szépen lassan, érthetően tagolva a szavakat, mint mikor az ember egy gyereknek vagy egy külföldinek magyaráz –, akit el akarsz nekem adni ma éjszakára? És ha már... Csitt! – emeltem fel a hangom és a mutatóujjam, mikor válaszolni akart. – Egy füst alatt azt is mondd el, van-e szoba, és mennyit kérsz? Most már beszélhetsz! – Na de, uram! – kiáltott felháborodva. – Minek néz engem? – Totál ki volt bukva. – Stricinek – mondtam teljesen színtelen hangon, mint aki valami teljesen egyértelmű dolgot magyaráz egy hülyének. Bár ekkorra teljesen elbizonytalanodtam: tulajdonképpen mi is olyan egyértelmű? És ki a hülye? – No de, uram! – kiáltotta immár másodszor, némi módosítással. Nem egy nagy szókincs. – Én nem vagyok... – látszott, hogy tényleg küzd a szóval. Végül alulmaradt. – Én nem vagyok az! Ez egy borzasztó félreértés – szabadkozott, mintha legalábbis ő követte volna el. Ha ez neki jó, hát tegye, bár már egy kicsit szántam. –Kérlek, jöjj el velem egy ennél otthonosabb helyre, ott majd mindent tisztázhatunk. Kérlek! – mondta némi nyomatékkal, majd fölállt. Gondoltam, ami neki “otthonosabb", az nekem luxusnak számít. Akkor meg miért ne? Elvégre ő hívott, ő fizet. És amúgy is kezdte piszkálni a csőrömet, mit is akarhat tulajdonképpen. – Rendben! Indulás! – És magam is feltápászkodtam a székemröl. Kifelé menet odaintettem a tulajnak. Már vagy egy hete itt lógtam, így semmi oka nem volt rá, hogy attól féljen, fizetés nélkül lépek majd le. Rendes fiú vagyok én. Azt mondta, ez az utolsó megbízatás. Ha ezt rendben teljesítem, szabad vagyok, nem tartozom neki semmivel. Hosszú volt az az öt év, amit a szolgálatában töltöttem. De hát az én hibám volt, hogy a fiú megszökött. Én fizetek érte. így van ez rendjén. így kell lennie. A palotában tartózkodtam éppen, mikor értem küldetett. Egy fiatal fiú – talán a konyhán segített – tört rám a vívóteremben. Látszott rajta, hogy régóta keres. Izzadt volt a futkosástól. Mivel senkinek nem szoktam megmondani, mikor hol vagyok, végignyargalt az, egész házon. Gyorsan el akarta mondani az üzenetet, de nem talált sehol. Ezért volt ideges és ezért rontott úgy be, mintha támadás ért volna minket. Tehát fontos. Komoly következményei lettek volna normális helyzetben, ha gyakorlás közben megzavar. De ez nem volt az, így a szidalom elmaradt. – Mit akarsz? – mordultam rá. Csak a felsőtestemet fordítottam felé, lábaimmal megőriztem a stabil küzdőállást a páncélos szalmá-bábúval szemben. Előrenyújtott kezemben a rapír pontosan a fiú szíve felé mutatott. – A nagyúr hívat, uram! – lihegte. Rettegése az arcára volt írva Nem tudta, vérét veszem-e, amiért rám tört. Összeszedve minden bátorságát hozzátette: – Nagyon fontos! – Azzal már iszkolt is ki, mielőtt bántódása esnék. A hívás sürgős volta ellenére nem siettem. Ahogy mondani szokták, nem vagyok én egy kapkodó idegbeteg. És minek is? Ha vadászol, egy elhamarkodott, gyors mozdulat a vesztedet okozhatja. Ha pedig közel vagy az Udvarhoz, ha nem sietsz, azt mondod: hatalmam van, nekem akárki nem parancsolgat. Mindkettőt jól megtanultam. Nemegyszer a saját káromon. A kezemben lévő vívótört visszahelyeztem a kard-állványra, majd ruháimat hónom alá gyűrve visszaballagtam a szobámba. Nyugodtan lemosakodtam és elkezdtem öltözni. A “nagyúr" várhat Ha engem hívat, akkor úgy is olyan baj van, amit csak megfelelő óvatossággal és körültekintéssel lehet megoldani. A nyugalom nem csak akkor fontos, ha ölsz. Fekete nadrágomhoz vörös inget és fekete zekét vettem fel. Hadd lássa mindenki, harci színekben járok. Bár nem nagyon értem, miért gondolják azt, hogy a vörös harci szín, hiszen ha lopva támadsz a környezettől elütő ruha ugyanúgy az árulód lehet, mint egy megroppanó ág. De mindegy. A divat is fontos itt, talán még a tudásnál is értékesebb. Végigvágtam a folyosókon, át a titkos tárgyaló terembe. Én mindig itt kaptam a feladataimat. Ezt a helyet nem lehet kihallgatni, és az őröknek sincs falba épített lesállás. Csak mi ketten. Régi szabály: csak az tudja, akire tartozik. Sokan nem veszik emberszámba a cselédséget és nyíltan beszélnek előttük. Ez nem csak hiba, de bün is. Hány “nagyúr" vesztét okozta már, hogy az ellenség a szolgálók közé furakodott be, onnan intézve támadást, ahonnan a legkevésbé várták. És mégsem tanulnak belőlük. Az ő dolguk, az ő életük. A háznép kitért az utamból, enyhe meghajlássál jelezve tiszteletük, s földre sütött tekintetükkel félelmüket. Nem törődtem velük. Féljenek, ha van rá okuk. Én erre ugyan nem szolgáltam rá. Soha senkit nem sebesítettem meg. De a fajtájuk azért megérzi a veszélyes embereket. Ettől hosszú életűek. A tanácsterembe érve meglepett a sok, személyes kihallgatást kérelmező kisnemes. A probléma igen nagy lehet, ha félbeszakítja miatta az audienciát és az információ egy nemesenszületettől származik. Valószínűleg még most is bent van a nagyúrnál. Majd akkor távozik, ha én belépek. Igazam lett. Egy fontoskodó ábrázatú bugris volt az. Mikor beléptem a különterembe elhallgattak és mindketten rám emelték tekintetüket. Bár a beszédét nem hallottam, biztos voltam benne, ugyanolyan cirkalmas és cizellált, mint a ruhája. Bohócnak is beillett volna. Csupa csipke, meg rojt. Persze a bő ujj alatt könnyedén el lehetett volna rejteni akár egy rövidkardot is, de ennek itt még annyi esze sem lehetett, hogy tudja, mire is lehetne használni egy olyat. Persze ott volt az arannyal futtatott övén a tőr, jelezvén, nem akárkivel van dolgunk, de valójában egy darab zsírt sem lehetne vele kettészelni. Leereszkedő mosolyt villantott felém, majd hányingert keltően nyálas ábrázattal, egy szó nélkül felállt. Dereka, mintha megroppant volna, annyira előrehajolt a nagyúr felé, majd változatlan testtartásban kihátrált. Csak miután betette maga mögött az ajtót, hajtottam meg a fejem üdvözlésképp a nagyúr felé. – Uram, hívattál – mondtam tárgyilagos, kimért hangon. Voltunk olyan viszonyban, hogy nekem ne kelljen a behízelgőt adnom, akkor is tudja, számíthat rám és megbízhat bennem. – Igen, igen. Ülj csak le – intett szórakozottan az egyik kipárnázott karszék felé. Látszott rajta, hogy súlyos dolgokat hallott az előbb. Némi hallgatás után folytatta: – Tudom, hogy csináltál, már régebben is ilyet. Van egy kis problémám, és biztos vagyok benne, hogy segíteni fogsz. – Úgy lesz, uram. – Látom nálad a baselard-od. Fogadd el a kihívást! Te legyőzhetsz. – Nem, Damien. Sem veled, sem mással nem harcolok. Megmondtam. – Tartozol nekem! Ezt soha ne feledd! A jog mellettem áll. Emlékezz! Bármit kérhetnék tőled! – Nem illenék hozzád, ha visszaélnél ezzel. – Nem teszem. De az Ősök és a Tudást-szerzők vérével megpecsételt esküd alapján kérlek: fogadd el a kihívást, harcos-testvér. – Rendben vagyunk így? – kérdezte egy fertályóra hosszán át, tartó monológ után megbízómmá avanzsálódott – azért ismerek én ilyen cifra szavakat is – vendéglátóm. – Ja – feleltem tömören. – De azért csak vegyük át még egyszer. Itten van ez a fazon, valami Fritóff báró, aki... – Báró Firthoffen – javított ki segítőkészen, majd rögvest viszszakozott, amikor meglátta rosszalló ábrázatomat. – Engem őszintén szólva rohadtul nem érdekel, hogy nevezte el az a jó édes apja, de azt megmondhatom, ilyen névvel nehéz lesz karriert csinálnia. Na mindegy, az ő baja. Tehát most itt van. És ez fenemód cinkes néhány tagnak. Tehát a bárónknak víz. – Itt egy pillanatra elakadtam. Olyan értetlenül bámult rám, mintha nem ezt magyarázta volna az előbb. – A gyengébbek kedvéért – tettem hozzá leereszkedőn –, mennie kell. Itt jövök én a képbe. Néhány ürgével együtt át kell szállítanom őkelmét máshova, és ott, lehetőleg egészben és komolyabb vérveszteség nélkül átadnom... őő... – már nyitotta a száját, hogy közbepofázzon, amikor kifogtam rajta –, egy másik bárónak. – Igen – hagyta helyben a mondókámat. – Név szerint az idősebb Firthoffen bárónak – mondta, és kényelmesen hátradőlt, mint aki jól végezte dolgát. Értetlen tekintetem azonban gyorsan megoldotta a nyelvét: – Remélem, még nem felejtetted el a fiatal bárót? – kérdezte. Ezt valamiért gúnyolódásnak éreztem. – Ne kóstolgass, srác! – fötmedtem rá. – Emlékezek én mindenkire. Csak ne lenne ilyen hülye neve. Na és ki is ez az idősebb... Firthoffen? – vágtam ki a nevet büszkén. – A fiatal báró nagyapja – jegyezte meg némi lemondással. – Ja – feleltem ismét a rám jellemző tömörséggel. – És ha már itt tartunk, nincs ennek a kölöknek apja? Esetleg dajkálhatná ő, vagy a kedves mama. – Ebbe talán most ne menjünk bele – kérte. – Inkább ismerd meg a csapat másik három tagját! A szomszédos szobában várnak. – Egy pillanat! – kiáltottam felpattanva eddigi ülőhelyemről. – Ha szabad kérdenem, ők is annyit kapnak a melóért, amennyit én? – Természetesen. Mindannyian tíz arany dukátot kapnak. A felét előre. És ha valamelyikük nincs ott, amikor a báró találkozik a nagyapjával, akkor az ő részét a többiek megkapják. – Fene jól megy egyeseknek. Negyven dukát? Fontos lehet a srác. – Az. És ha kérhetlek, fáradj át a másik szobába. Nekem egy kis elintéznivalóm van még – mondta, azzal lelépett. Ott hagyott tök egyedül egy vadidegen szobában. Ilyet még az anyám, se mert volna csinált, pedig ő aztán érdekes egy teremtés volt. De ha már így magunkra maradtunk, tényleg érdemes lehet le-meózni a többi fazont. Ha ők is olyan jók, mint én, nem lesz sok dolgom. Feltéptem a kétszárnyú ajtót és roppant érdekes dolgokban szemlélődhettem. A lakájosan berendezett szobában egy fazon ült, valami drapériás kanapén. Kettő a földön hempergődzött egy ízléstelen szőnyegen. Nem nagyon lehetett kivenni, hol kezdődik az egyik, és hol a másik. Vagy baromira csípték egymást – ami mondjuk furcsa lett volna, tekintve, hogy mindketten, hmm, nadrágot hordtak –, vagy csak problémájuk akadt egymással. Az utóbbira tippeltem, tekintve, hogy igen ronda dolgokat mondtak egymás anyjáról, apjáról, és egyéb – közelebbről meg nem nevezett – felmenőkről. – Már vagy fél órája ezt csinálják – jegyezte meg lakonikusan a kanapén ülő, a másik kettőre mutatva. Most, hogy kezdtem hozzászokni a jelenethez, úgy éreztem, talán alaposabban is szemrevételezhetném. Vékony, csontos muksó volt. Az ujjai, mintha csak porcból meg csontból álltak volna, sehol egy kis husi. Fekete haja két oldalt, elöl és hátul – egyszóval mindenhol – rövidre nyírt. Fantáziadús a borbélya. Szeme annyira seszínű, hogy arra gondoltam, az se tűnne fel, ha kivenné. Ami viszont igazán megdöbbentett, az a szája volt. Életemben nem láttam még ennyire kócos fogakat. Mintha mindegyik baloldalon akart volna lenni. Egyszóval egy röhejesen kinéző nyakival volt dolgunk. Oldalán dísztelen hosszúkard, csizmaszárában – jól látható helyen – dobótőr. – Ahogy beléptem ide – folytatta a verekedés hiteles történetét –egymásnak estek. Nem tudom, miért. De jól bírják a strapát. Már vagy fél órája csépelik egymás fejét. – Ezt már mondtad, nyaki – jegyeztem meg. Gondoltam jó lesz gyorsan összehaverkodni velük. Egy rögtönzött becenév csak oldja a gátlásokat. – A nevem Derol. Mintha nem viselte volna túl jól a baráti ugratást. Mondanom se kell, az első pillanattól ellenszenves volt. – Rá se ránts, nyaki. Ezt már nem hevered ki egykönnyen. Egyébként Steff. – Ez a kettő meg – terelte gyorsa más dologra a figyelmemet –, már ha jól értettem, az egyik Szemét Rohadék Bret, a másik Mosadék Gennyláda Tony. Hogy melyik-melyik, ne kérdezd. És én nem tettem. De abban biztos voltam, az elkövetkezendő egy hét alatt vajmi keveset fogunk unatkozni, mi így négyen, plusz a Fritó báró. A feladat egyszerű volt. A célszemélyt és a vele tartózkodókat likvidálni. Utolsó táncnak nem is hangzott túl nehéznek. Persze öthat embert megölni soha sem egyszerű. De legalább bőven volt rá időm. A bevett szokás az, hogy mielőtt az ember elindul, részletes és mindenre kiterjedő tervet dolgoz ki. A jó terv nem túl bonyolult, hiszen ha túl variálod az egészet, könnyebben rontod el. De számolni kell minden, vagy legalábbis majdnem minden – lehetőséggel. Mi van, ha... Birtokában kell lennie a változás képességének. Szerencsére én egyedül dolgoztam világ életemben, ezért gyorsan tudtam mindig módosítani, ha a helyzet úgy kívánta. Nem kell mindenkivel egyeztetni, átbeszélni ezerszer, mit is vár tőlük az ember. Gyorsan, csöndben, profin. Ha így csinálod, te maradsz életben. Az alap, természetesen az, hogy egyenként kell velük végezni. Lehetőség szerint éjszaka. Ha másképp nem megy, alvás közben átvágni a torkukat, bár ez a legkockázatosabb. Nem olyan egyszerű a legkisebb zaj nélkül megölni valakit. A legcélszerűbb, egy széles pengéjű, rövid, rombusz keresztmetszetű tőrt használni. Egyetlen gyors szúrás a torokra, és megforgatni a fegyvert. Csak sajnos ezt hátulról kell megtenni, hogy a fejét feszítsd, és egyben a száját befogd. Semmi más nem szükséges hozzá, mint hosszú évek tapasztalata és gyakorlás. Ha elég széles a penge és erősen szúrsz, egyszerre vágja át az ütőereket és a légcsövet. Akkor már nem jön ki hang a torkán. De ez sem megy mindig simán. Fennáll a veszélye annak, hogy a penge túl hosszú, és a tarkón áthatolva magadat seb-zed meg, vagy egyszerűen nem tudod a nyaka elé nyújtani. Persze nem ez az egyetlen megoldás, de megfelelően precíz munka az ízlésemnek. Am volt néhány dolog, amivel számolnom kellett. Mi van, ha nem találom meg őket? Ezen nem volt mit gondolkozni: baj. Akkor egyszerűen nem tudom teljesíteni a feladatot. Mi van, ha csak az utolsó napon akadok rájuk? Először a célszemélyt likvidáljam, utána a többit, vagy fordítva? Mindkét esetben nagy a kockázat. Ha elsőnek a célponttal akarok végezni, a testőreinek leszek kiszolgáltatva. Ha előbb azokkal harcolok, esélyt adok neki a szökésre és lehet, hogy később már nem találom meg. Úgy határoztam, a terepviszonyok fognak dönteni. Erdős területen a har-cosoké az elsőbbség. Ha ott menekül, olyan nyomot fog maga után hagyni, mint egy ménes. Lakott terület közelében viszont első a célpont, aztán majd kivágom magam. Fontos szabály, hogy városban vagy faluban az ember ne bonyolódjon nagyobb drámába, mert nem lehet tudni, a lakosság kinek az oldalára áll. És lehet az ember akármilyen remek vívó, tíz nekivadult parasztot csak egy falanx állít meg. Mi van, ha egy éjszakai rajtaütéskor zavarnak meg? Helyben próbáljak végezni velük, vagy elmeneküljek, és később csapjak le rájuk újra? A probléma megint csak kettős. Ha maradok és harcolok, esetleg megölnek. Ha elmenekülök, a továbbiakban fokozottan fognak vigyázni, esetleg a nyomomba is erednek. Ebben megint a helyzet fog határozni. Ha már kettővel végezni tudtam, vállalom a nyílt harc kockázatát. Ha az első támadáskor bukom le, menekülök Néhány napig csak passzívan figyelem őket, és csak azután támadok újból, hogy ismét lankadni kezd az éberségük. Ha üldözőbe, vesznek, akkor előre fölállított csapdákkal lassítom őket és egy alkalmas helyen szembeszállók velük. Egy dologban biztos voltam. A sorrendben. Ha minden simán megy, utolsónak a célpont fog meghalni. Ez a praktikus okok mellett még azért is fontos lehet, mert nem nagyon lesz időm feltérképezni a személyiségét. Hogyan viselkedik válsághelyzetben? Há egymás után kétszer arra ébred, hogy meghalt valaki mellette, a továbbiakban nem fog valami jól pihenni. A kialvatlanság pedig hanyagsághoz és figyelmetlenséghez vezet, és a lelkét is megtöri. Az is lehet, hogy valami hatalmas hibát követ el, amit feltétlenül ki kell használnom. Természetesen a siker érdekében mindig a legrosszab-bat kell feltételezni, de ez is egy lehetőség. Miután mindezeket többször is átgondoltam, a felszerelésemet kezdtem összeállítani. A csomag legnagyobb részét a megfelelő mennyiségű élelem és víz töltötte meg: Ezen kívül tüzszerszám. Noha nem szándékoztam tüzet gyújtani, elképzelhető, hogy figye-lemelterelésképpen jól jöhet. Meleg ruha, kötél, vékony fémdrót, gyógyfúvek, kötszer, fenőkő, ásó, fejsze, fáklyák, nem túl sok pénz és természetesen fegyverek. Semmi más. Se szerencsehozó amulett, se nyaklánc, se a kedvesed arcképe. Mindez ahhoz vezethet, hogy ha elkapnak, vagy megölnek azonosítani tudnak. Első a megbízó és a diszkréció. A fegyverek típusát mindig a feladat határozza meg. Egy profi sohasem ragaszkodik egyetlen fegyverhez. Egy bajvívó csak a rapírját szorongatja. Persze sok helyzetet meg tud vele oldani, például egy párbajt. De nem sokra menne azzal a piszkavassal, egy harci kalapáccsal szemben. Szakembere lehetsz egy fegyvernek, de értened mindegyikhez kell. Természetesen mindenkinek van egy “kedvenc" fegyvere, amihez a legjobban ért, ami a legjobban illik az egyéniségéhez és a harcmodorához. Az én fegyverem a baselard. Ez a kétélű, rombusz keresztmetszetű, keskeny pengéjű tőr. Megalkotójának igazi zsenijére a markolatgomb helyett keresztvasban végződő markolat vall. Aki részt vett már tőrharcban, az tudja, milyen jól jön ez az alsó hárításoknál. Természetesen a baselardot vittem. De mi kellhet még? Mindenre fel kell készülni, viszont egy egész fegyverraktár hátráltat a haladásban, hiszen gyalog megyek, és olyan hangos, mint egy nekibőszült nehézlovas vágtája. Úgy döntöttem magammal viszek egy ílisszát. Ez a hosszú, majdnem egy méteres pengehosszúságú, ke- cses, kétélű kard megfelelő fegyver bármilyen más kard vagy buzogány ellen. Ezen kívül szükségem lehet dobótőrre, ezért eltettem négyet. Végül magamhoz vettem egy pugiót. Ennek a tőrnek olyan széles a pengéje, hogy akár egy ökör nyakát is átvágná kétoldalt, ha elölről beledöföd. Ha ezekkel a fegyverekkel nem tudom megvédeni magam, akkor a halál megérdemelt következménye lesz tudatlanságomnak. Legvégül nem maradt más hátra, mint a térkép böngészése. Hosszú töprengés és sok fel-alá járkálás után egyetlen utat tartottam valószínűnek a kis csapat számára. Ha ezt követik, az első két nap szép, nyílt terepen haladhatnak, elszórt tanyák között. Ez után viszont négynapi erdő következik. Nekem ez alatt az idő alatt kell lecsapnom. Ha ezen túljutottak, már csak egy napom marad erősen lakott vidéken. Nem érdemes kockáztatni. Egyetlen megoldatlan probléma maradt: ők lovon lesznek, én gyalog. De, ha hihetünk a hírhozónak, ők csak négy nap múlva indulnak. Tehát hat napom van rá, hogy feltérképezzem az erdőt, meg kell tippelnem mennyit haladnak egy nap, majd ideiglenes táborhelyeket kell kialakítanom. Ha minden jól megy, három nap elég lesz rá. Főleg lovon. Aztán az első táborhelyen várok, amíg fel nem tűnnek. Es utána akció. Addig meg részben elfogyasztom, részben eltemetem a lovat. Utána viszont nyargalás a következő helyre. Ez persze problémás lesz, de ha a tőrömön és az élelmen kívül mindenből négyet viszek, nappal nem kell hurcolásznom, így jelentősen gyorsabb leszek. Az Istenek segítsenek engem, és óvják őket. Nem szívelem a könnyű prédát. – Elfogadom a kihívást, harcos-testvér, az Ősök és a Tudástszerzők vérével megpecsételt esküm erejével. Egyenlők vagyunk harcban, halálban. – Harcban és halálban. Mikor megöllek, lelked az enyém lesz, melyet fegyvered jelképez. – Mikor megöllek, tudásod az enyém lesz, melyet tenyered bőre jelképez. Az Istenek áldását kérem harcunkra és fegyverünkre. – Az Istenek áldása rajtuk. Az Istenek akarata ez, melyet a természetjelképez. – Az Istenek akarta lesz, mikor egyikünk elmegy innen. Két nap szín, lógás. Az amatörizmus után ez idegesít a legjobban. Az rendben, ha nincs meló, lógás van. De ha lenne mit csinálni, akkor minek várni? Ha gázos a dolog, jobb minél előbb túlesni rajta. Ha meg sima galopp, akkor meg előbb marjuk fel a pénzt, mintsem a főnökök meggondolják magukat. És ez a mostani leginkább a második esetnek nézett ki. Az addig rendben van, hogy a felét előre odaadták, de hát felelőtlen állat az ember. Én elismerem, nehéz elverni két nap alatt öt dukátot. De hát engem mindig felspannoltak a nehéz dolgok. Kemény mulatozás árán, de sikerült a nyakára hágni. No meg ez a három figura. Nehéz őket segítség – azaz alkohol – nélkül elviselni. A Nyaki saját állítása szerint iszonyú nagy harcos. A dobótőr mestere. Na igen. Én meg a padisah. Ez még enni sem tud a késsel, nemhogy dobálózni. Ez persze néha tényleg nagy mázli. Tekintve azt, hogy amilyen kétbalkezes, még humora sincs. Meg az sincs neki az ínyére, hogy Nyakinak szólítom. De ha egyszer az? Mit tehet az ember fia? De azért a másik kettő se népünnepély. Bret és Tony. Mint kiderült, testvérek. Úgy hasonlítanak egymásra, mint a tyúk és a tojás. De én ennek ellenére sem vagyok képes megkülönböztetni őket egymástól. Mindkettő köpcös és csúnyán néz a világra. Állandóan rossz nevet mondok, erre egymás torkának ugranak, mondván, a másik a nevével akarja sárba tiporni azt, akit rosszul szólítottam meg. Nem paranoiásak, ahhoz különben sem elég értelmesek, csak attól félnek, hogy egy este esetleg testvérkéjüknek az a kósza gondolata támad, hogy ideje kipróbálni az egyke létet. Egyetlen pozitív tulajdonságuk, hogy felnéznek rám. Persze mást nem is igen tehetnének, tekintve, hogy mindkettőjüknél vagy egy fejjel vagyok magasabb. De most tényleg. Engem kérnek meg, hogy tegyek köztük igazságot, meg ilyenek. Állati. Aztán eljőve a harmadik nap reggele. És ez a reggel minket, a báró úr felkent testőrségét fejet és gyomrot hasgató másnaposságban talált. Nincs is szebb, mint a derekunktól fölfelé macskajajjal, lefelé egy lóval kell beláthatatlannak tűnő távolságot megtenni. Ám amint megláttuk újdonsült gazdánkat, rádöbbentünk, jó oldalai is vannak a másnapnak. Például az ember nem bír harsányan röhögni. Az ifjú báró valójában nem is volt annyira ifjú. Sokkal inkább egy hatéves kiskölök. Biztos anyuci öltöztette fel a nagy útra, és azt gondolta: ez tényleg báli menet lesz. Ám lenne igaza. De ettől még nem kellett volna úgy felcicomázni ezt a gyereket, mint áldozatkor az istenszobrokat. A kilónyi arany, amit fülbevaló, nyaklánc és gyűrű formájában viselt magán, csak azért nem adott olyan hangot, mint egy harangjáték, mert a tüll, bársony és még mint tudom én milyen anyagok mindent felfogtak, elrejtettek. Még a gyereket is. Távolról úgy tűnt, jön egy apró test, de valószínűleg a hóhértól – mert a hatalmas körgallér fölött annyira nem látszott a feje. Ez persze mind az ő dolga. De az már nem annyira, hogy úgy ült a lován, mintha szék lenne. Ez nem lesz sétagalopp, legfeljebb sétalovaglás, mert ha egy picit is elkezdene himbálózni a ló, ez a gyerek nyomban leesne. El vagyok ragadtatva. Végül is minden mindegy alapon elindultunk. A gyerekhez feltűnően nem szólt senki. A két testvér egymást csesztette, Nyaki meg nekem karattyolt valamit a születési előjogok és a hatalom kapcsolatáról. Mondhatom, nagyon emelkedett volt. Igazán meglepő módon mindössze egy fertályórára volt szükség ahhoz, hogy kiérjünk egy olyan városból, ahonnan én öt perc alatt kivágtatok. Próbáltam persze elterelni a gondolataimat a gyerek okozta bosszúságról, de a fejfájás akkor is makacsul ott maradt. Istenem, hanyadszor fogadtam már meg, hogy többet nem iszom? Délre borultam ki teljesen. Megálltunk enni. Enni! A kölök meg rám parancsolt, hogy a málháslováról, ami úgy meg volt pakolva, hogy alig látszott a feje, vegyem elő az eszcájgot(?) vagy mit. Amikor értetlenül néztem rá lebunkózott, majd az evőeszközök felé bökött. Ekkor mintha elpattant volna bennem valami. Először arra gondoltam, hogy megölöm. Francba a pénzzel! Aztán arra, hogy csak megverem. Végül úgy döntöttem, csak a ruháját gyalázom meg. Néhány perc alatt, némi rugdalózás és sikongatás után csodás úti ruhát fabrikáltam a gönceiből a késem segítségével. A kis bárócskának nem igazán tetszett, de a többiek elégedettek voltak velem. A kajálás elmaradt. Gyerek föl a lóra duzzogva, főleg, hogy senki nem sietett a segítségére. Komikus volt, ahogy ott küzdött. Végül a Nyaki megszánta és felhajította a nyeregbe. Az meg bevágta a durcit, és egy szót se szólt. Nem mintha bántuk volna. Teljesen meg voltam magammal elégedve. Egyből helyre tettem ezt a kisfelfuvalkodott pávát, és a többiek elé kerültem. Én lettem a vezető. És ez természetes is. Az utunk meglehetősen egyhangú és unalmas vidéken vitt keresztül. A döngölt földút, mint mit tudom én micsoda, mondjuk egy kutya hosszú, nagyon hosszú barna nyelve, szakította ketté a szántóföldek zöld és aranyló bársonyáriak finom szövetét a végeérhetetlen messzeségbe mutató, ujj gyanánt. Na. Szóval szántóföldek jobbra, és szántóföldek balra. Néhány helyen tanya. Nem valami változatos. De itt meglepetésszerü támadást csak egy sárkány intézhet ellenünk. Ahogy ez eszembe jutott, azonnal el is kezdtem ecsetelni a lehetőséget a kölöknek. Ó még hitt a sárkányokban. Mondanom se kell, nagyon beszart. Mi meg röhögtünk rajta. Szép kis társaság, de hát kit érdekel egy gyerek? Mire besötétedett, a gyerek teljesen kiütötte magát. Magam elé vettem a nyeregbe, nehogy elaludjon a lován. Még leesik nekem, és nem lesz megfelelő állapotban, amikor átadjuk. Azért mi sem voltunk éppen rózsásan. Mire éppen kezdtem volna én is kibukni, találtunk egy tuti kis fogadót. Amolyan füstös, mocskos, lerobbant kis lebujt néhány kiadó szobával. Ez kell nekünk és semmi más. Házi koszt, házi sör, házi kosz. A gyerek meg azt sem vette észre, hogy ágyba fektettem, nemhogy azt, milyen ágyba. Végül is elindultunk, és ez a fő. A számlát ő állja, de azért csak mértékkel a piát. Azért azt eldöntöttem, hogy reggeltől egy kicsit másképp fogok bánni a kölökkel. Nem rossz gyerek, csak rossz helyre született. Még akár ember is válhat belőle. Nem volt nehéz dolgom, – bár fájt egy kicsit a szívem a lóért. Pompás állat volt. Kár érte. Természetesen a nagyúr ismét kitett magáért. Legjobb emberének a legjobb felszerelést. De azért a lóért valóban kár volt. Elsősorban a hátasnak köszönhetően még három napra sem volt szükségem, hogy felmérjem az útvonalat. Valaha élénk kereskedelem folyhatott erre. Szép szakaszosan, egynapi lovaglásra egymástól viszonylag berendezett táborhelyeket találtam. Nem újkeletüek, de látszott rajtuk, hogy ma is használatban vannak. Kiirtott növényzet, ledöngölt föld, parázstartónak kialakított üregek, kővel körülrakott tűzrakó hely, a második táborhelyen még kút is, kis, jól rejtett ösvény az erdőbe, hogy a kellő magányban végezhesse el az ember a szükségét. Nemesi piknikekhez kiváló helyszín, és akár a halálhoz is. Az erdő egy vekni kenyérhez hasonlít a legjobban. Az út a közepén vág keresztül. Megkerülni talán egy fél holdhónap is kevés lenne. Az út karban van tartva, de sem erdőkerülők, sem a környék favágói nem merészkednek messzire az úttól. Az erdő mélye érintetlen vadon. Minden az én kezemre játszotta őket. Egy kényelmes helyen az emberek hajlamosak a lazaságra. Ha éjszaka alaposan körülveszik magukat fénnyel, azt gondolják, már sérthetetlenek. Valójában pontosan fordítva van. Mindenki tudja, hogy a fényből nem lehet kilátni a sötétségbe. Mégis hosszú évek gyakorlása és rutinja kell hozzá, hogy egyáltalán ne, vagy csak minimális fénnyel vedd körül magad egy sötét helyen. És ha így cselekednek? Nos, az is sokat elárul. Soha nem szabad lebecsülni az ellenfelet, de ha profi vagy, megengedhetsz magadnak néha egy belső mosolyt a hibái láttán. Ha tüzet gyújtanak, mindenképp előnyben leszek meneküléskor. Én ismerem a terepet, tudom, merről jöttem, holvannak a csapdáim. Ők félig vakon, álmosan és rettentő indulattal vethetik utánam magukat. A három közül egyik sem jó tanácsadó. Nem lesz nehéz elmenekülni előlük, ha valami balul ütne ki. Sőt, szélsőségesen ideális esetben megtehetem, hogy csukott szemmel támadjak rájuk, ezzel is fokozva helyzeti előnyömet. A szem nagyon lassan szokik hozzá a hirtelen sötétséghez. Néhány perc alatt kialakul egy gyenge hozzászokás, de ez valójában csak illúzió. A legveszélyesebb, mikor úgy jársz, mintha mindent látnál, pedig ilyenkor látod a legkevesebbet. Az ember számára elérhető tökéletes éjszakai látás hozzávetőleg két-három fertályóra alatt alakul ki. És elég egy messzi fáklya, hogy újra odavesszen. A táborhelyektől egy órányi könnyű futásra építettem ki ideiglenes raktáraimat. Az élelemadagokat és a felszerelést, fegyvereket egy viaszosvászonba csavarva egy méter mélyre ástam, majd betemettem és elrendeztem az aljnövényzetet. Nem lehetetlen, hogy rátalálnak valamelyikre, de ezzel számoltam. Ha a második helyen már nem lesz ott a holmim, mindegy, hogy állat vagy ember vitte el, akkor teljesen magamra és a tőrömre vagyok utalva. Erre is meg van az esély. A csapdáim könnyen elriasztják az állatokat, de nem ölik meg őket. Nem lenne ideális, ha a táborhelyeim környékét döglött nyulak és mókusok jeleznék a farkasoknak. Nincs az a csoda, amelyik megmentene egy éhes farkascsorda közepéről. A harmadik nap végére még arra is futotta az erőmből, hogy a helyzethez képest kényelmessé és lakályossá tegyem kiinduló táborhelyemet. Ideális esetben még három napot kell rájuk várnom. Azt legalább töltsem a lehető legkényelmesebben. Az első éjszaka megettem a nálam lévő élelmet, és még sötétedés előtt aludtam néhány órát. Mire felébredtem, a nap már lebukott. Elhatároztam, hogy az éjszakát a ló nyergében töltöm. A szaga oda-vonzhatja az éjszakai ragadozókat. Ugyan nem tudna vágtázni az erdőben, de én könnyebben védekezhetek magasabbról. Egyesek szerint a várakozás művészete teszi a vadászt igazi “szakemberré". Szerintem az ellenfél fejével való gondolkodás. Soha nem szerettem a tétlen várakozást. Ha csak fekszel a fűben és figyeled a mozgást, az jó. Leköt, fel tudod mérni, kivel állsz szemben. De ha csak úgy vársz, hogy történjen valami? Az ember ilyenkor ezerszer végigrágja magában a terveket, új elemeket épít bele, majd rájön, hogy a régi jobb. Ezt soha nem lehet megszokni. Sőt, a tapasztalat talán még ront is a helyzeten. És ahogy egyre fáradsz, kezded elveszteni a kapcsolatot a realitással. Ilyenkor úgy érzed, egy gyerek is le tudna győzni, a terved siralmas, az első pillanatban fog kudarcot vallani, ez az utolsó vadászat. És közben kétségbeesetten küzdesz a fáradsággal, ezzel az igazán alattomos ellenséggel. Mikor már azt hiszed, túl vagy a holtponton, akkor jössz rá, hogy ezért olyan árat fizettél, ami még jobban kiszolgáltat a veszélyeknek. A fegyvered egyre nehezebb, s noha azt hiszed józanul gondolkodsz, már csak fantáziálsz. De a tapasztalat mindig segít az életben maradásban. Reggel megint aludtam néhány órát, tüzet raktam. Ez volt tervem egyik érzékeny része. A lovat le kellett vágnom, de a vér és a hús szaga nappal is vonzza a ragadozókat. Mindegy, meg kellett tennem. A táborhelyemtől vagy egy mérföldnyire levágtam a lovat, és magamhoz vettem annyi húst, amennyire szükségem lesz a két nap során. A sült egy részét megettem reggelire majd hozzáláttam, hogy alaposan feltérképezzem az erdőt az útig. Úgy tippeltem, napszállta előtt két órával érkezhetnek, ha mára – vagyis a tervezett előtt két nappal – ideérnek. Nem tartottam valószínűnek, de mindennel számolni kell. Estig még rengeteg időm volt, és ez csak az ő életben maradási esélyüket rontotta. – Az ősök érdemével ne kérkedj: – íved, ha nem magad feszíted, nem tied. – Mit neked érdem, melynek sír a lakása? – Erős folyó a medrét maga ássa. – Ne légy kemény, de maradj szilárd! – Legélesebben a leghajlóbb vas árt. – Az elsőbbséget a jobb legjobbnak adja. – A kardnak éle is kell s kell markolatja. Lám-lám. A kölyök elindult az emberré válás göröngyös útján. Talán, persze csak ha így folytatja, még a nevét is használni fogom. Dániel. Szép név. Teljesen meghatott, hogy nem kezdett nyafogni, ahogy fölébredt. Várt vele még vagy öt szívdobbanásnyi időt. Ezalatt magához is tért. Nos, azt hiszem őbáróságának nem volt ínyére akoszlott kricsmi. De hát mit tehetett. Azért arra jó volt, hogy reggel alaposan megtömjük korgó gyomrunk, és a következő néhány napra ellássuk magunkat kajával. No meg némi borral. Szigorúan a jó hangulat kedvéért. És még egy kis pálinkával, persze csak a hideg ellen. Este nagyon le tud ám hűlni a levegő. A reggel és az indulás ugyan megviselte egy kicsit a srácot, de túlélte. Es mi is. A lovat még mindig elég bizonytalanul ülte meg, de most látszott rajta, hogy legalább küzd. Az ikerpár persze megint egymást ölte, a nyaki meg nekem szövegelt. Arra gondoltam, leütöm és kész. Akkor legalább nem jár a szája. Később rájöttem, szórakoztatóbb, ha a kissrác küzdelmét figyelem. A Nyaki meg csinál, amit akar. A táj persze ma se változott igazán. Körbe-körbe a nagy büdös semmi. Dögunalom. A déli pihenőnél azért történt egy-két dolog. Először is, Dániel nem volt hajlandó leülni mellénk. Nyaki persze egyből elkezdte a pofázást: – A nagyságos úrnak nem fűlik a foga leülni a pórok közé, mi? – kérdezte gunyorosan. Mielőtt a gyerek megszólalhatott volna, közbevágtam: – Te hülye! Nem látod, hogy feltörte a nyereg a seggét? Ahelyett, hogy fölöslegesen pofázol, inkább tömd a fejed! Nem viselte túl jól, hogy leugattam. Egyből elkezdett támadni: – Te meg mit szólsz bele? Még fegyvered sincs! Hogy akarod megvédeni? Dumával? Nem nagyon érdekelt a vélemény, de hogy abbahagyja, elhúztam a zekémet, látni engedve övembe tűzött tőrömet. Erre elhallgatott. Koradélután kezdett megváltozni a terep. Egy enyhe kaptató után felértünk egy vékony dombgerincre, ahonnan be lehetett látni az alattunk elterülő völgykatlant, benne az úticélunktól elválasztó erdő- séget. Szép nagy volt, lakott területnek, vagy akár egy háznak a nyoma sem látszott. Úgy saccoltam estére elérhetjük a rengeteg szélét. Ha már más képtelen rá, nekem kellett döntenem, hogy letáborozunk-e itt, vagy továbbmegyünk sötétedésig. A továbbmenetelmellett voksoltam. Éjjel nem megyünk be a fák közé, de a közelükben alszunk. Hadd szokj a a gyerek az erdőt. Nem nagyon morgolódtak. Ugyanolyan csendben értük el az első facsoportokat, mint ahogy tábort vertünk. Csak a gyerek panaszos sóhajait hallgattuk. Rajta meg nem nagyon volt mit segíteni. Hosszas megfontolások után hagytam, hadd gyújtsanak tüzet. De amiért hagytam magam meggyőzni, kizsaroltam belőlük, hogy hárman osztoznak az éjszakai őrségen. Közöltem velük, én a gyerekkel alszom a sátrában. Ott tudom a legjobban megvédeni mindentől. No meg az a legkényelmesebb hely. Ezen azért már zúgolódtak egy kicsit, de belementek. Mindezek után egy kicsit megrázó volt, hogy – úgy éreztem -amint lehunytam a szemem valaki elkezdett bökdösni. Amikor felnéztem, a Nyaki vigyorgott rám önelégülten, megdöbbentő fényárban. Elsőre azt gondoltam, ezek felgyújtották az erdőt. Csak valamivel később jöttem rá, hogy már reggel van. Ennél azért többet is bírtam volna aludni. Morcos hangulatban lovagoltam be az erdőbe. Jól előrehúztam, nem nagyon érdekeltek a többiek. Aztán hirtelen egy ragyogó gondolatom támadt. Bevártam a csoportot, majd közöltem velük, hogy előre megyek felderíteni az utat. Ha nincs semmi gond, akkor csak este találkozunk a táborhelynél, amit én addigra kerítek. Gyorsan beleegyeztek. Szerintem látták rajtam, hogy ha nemet mondanak, én akkor is megyek. Előrevágtattam, és nem is lassítottam addig, míg érezni nem kezdtem, hogy a lovam határozottan fárad. Lelassítottam és nyugodt galoppra fogtam. Csak ekkor jutott időm valóban szétnézni az erdőben. No, ebben sem volt semmi különös. Mint bármelyik másik. Fák, némi aljnövényzet, madarak és kisebb rágcsálók. Nem ettől fogok hanyatt esni. Enni sem álltam meg. Majd este. Vagy egy félnapi előnyre teszek szert a többiekkel szemben. Ennyi idő alatt ki tudom magam aludni és enni is jut idő. Erőltetett tempómnak köszönhetően dél körül értem el oda, ahová körülbelül ők estére megérkeznek. Elkezdtem hát valami táborhelyet keresni. Két fertályóra sem telt belé, mikor ráakadtam valami piknikező helyre. Minden csodás volt. Döngölt föld, körbe kiirtott " növényzet, tüzrakóhely, miegymás. Az égiek is nekünk teremtették. Kicsaptam a lovat legelni, hadd csatangoljon, én meg leheveredtem. Ha baj van, a ló úgyis előbb megérzi. Majd riaszt. Ismét bökdösésre ébredtem, ám ezúttal édes, enyhet adó álomból. Megint a Nyaki volt az. Már besötétedett, ők meg teljesen önállóan letáboroztak. Nem lehetett nehéz észrevenni engem az útról. Némi hússal csitítottam határozottan követelőző gyomromat, majd határozott nagylelkűségi rohamomban közöltem velük, elvállalok két őrséget. Hajnal felé majd ébresztem a Nyakit. Na ezért aztán végképp nem morgolódtak. A jóllakott gyomor, bizakodóvá és figyelmetlenné teszi az embert, de én nem izgultam tulajdonképpen. Hiszen bizakodó voltam. Megraktam a tüzet, majd egész éjszaka azzal játszottam, hogy éppenhogy hagytam elaludni, aztán újra megraktam. Jó játék. Hajnalban aztán felrugdostam a Nyakit, megittam altatónak egy kis pálinkát és átadtam magam a jóleső kábulatnak. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Sejtenem kellett volna, hogy nem mehet minden simán. Túl egyszerűnek tűnt minden. Hát tessék, itt van a probléma. Egy teljes napot töltöttem semmittevéssel, miután felállítottam a csapdákat a menekülési útvonalon. Ültem egy fa ágai közt, és az erdőt meg az állatokat figyeltem. Miután leszállt az este, visszamentem a táborhelyemre és egy pihentető, zavaró álmoktól mentes éjszakát töltöttem alkalmi heverőmön. Másnap reggel újra átvizsgáltam a csapdákat. Amint arra számítani lehetett, néhány nyúl és egy róka esett áldozatul az alattomos karóknak és hurkoknak. Eltemettem a dögöket és ismét felállítottam a csapdákat. Aztán megint várakozás a fán. Nem valami kényelmes. Dél körül egy lovas haladt el a tisztás mellett. Gondoltam, továbbmegy. Nem rá vártam. De mégis megállt. Leugrott a lováról, leszerszámozta és a nyereggel a feje alatt elaludt. Mesze voltam tőle, de az arcvonási így is ismerősek voltak, ezért úgy döntöttem, hogy a megfelelő óvatosság mellett közelebbről is szemügyre veszem. Láthatóan mélyen aludt, így veszélytelenül meg tudtam közelíteni. És egyszerre megismertem Sokat változott, férfiasodott, de öröklött vonásai most is átsejlettek keményre edzett alakján, marcona borostáján. A háládatlan és áruló fiú, aki öt évet rabolt el az életemből, és aki közben igazi férfi lett. Soha nem voltam rá mérges azért, amit tett, de tudtam – és ezt ő is tudta –, ha megtalálom, megölöm. De nem így, nem álmában, mint egy orgyilkos. Ez nem illene kettőnkhöz. De ha ő is a csoporttal van, érdemes mindjárt a legrosszabbat feltétélezni, akkor egy kicsit módosul a terv. Ó lesz az utolsó. Ha nem, akkor most elmehet békével. Első a munka, a személyes dolgok mindig háttérbe szorulnak. Miközben ezt végiggondoltam, végiggondoltam a megfelelő módosításokat, beesteledett. Sajnos legrosszabb elképzelésem igazolódott: a csoporttal volt. Még három fegyveres férfi és egy gyerek csatlakozott hozzá. A célpont a kicsi. Persze nem szeretek ölni, fó-leg gyerekeket nem, ha tehetem, el is kerülöm, de ez a feladat most nem volt elkerülhető. Ez is benne van a pakliban. Ahogy azt várni lehetett, őrséget álltak, elvégre testőrök. Pont ő kezdte. Ennek alapjában örültem, hiszen ha nem ő az első, akkor a harmadik ember fáradt lesz és bágyadt, a többiek pedig mélyen fognak aludni. A negyediket már senki nem fogja ébreszteni. De úgy tűnt, a tervem már az első nap csődöt mond. Hajnalig eszébe sem jutott senkit ébreszteni. A tűzzel játszott, mint egy kisgyerek, aki nem tud mit kezdeni magával. Végül aztán mégiscsak felébresztette az egyik társát. De már nem volt sok időm. Alig két óra volt hátra a napfelkeltéig. Döntenem kellett: vagy akkor támadok, mikor még a hideg nem téríti teljesen magához, vagy a legmegfelelőbb pillanatra várok, ami talán el sem jön reggelig. Az azonnali cselekvés mellett döntöttem. Minden helyzetben igyekszem ragaszkodni az első tervhez, ami a további módosításokat illeti, csupán egyszerű rögtönzések, melyeket a helyzet diktál. A harcos magas volt és vékony, oldalán hosszúkard. Fázósan magára terítette a pokrócát és a tűz mellé telepedett. Látszott rajta, hogy még félig alszik, feje le-lekókadt mellkasára. Ennél jobb alkalom nem is kínálkozhat. Lemásztam a fáról, és elkúsztam a tisztás széléig. Most következett a legveszélyesebb szakasz. Öt méter fedezék nélkül, kiszolgáltatva. Ilyenkor bármi megtörténhet. Egy légy valakinek az orrára száll, az elhessegeti és egy pillanatra, szinte még álmában felnéz. Az ember a veszély tudatától nagyon gyorsan magához tér és már kész is a dráma. Mindegy, kockáztatnom kellett. Igyekeztem kihasználni az alak hosszúra nyúlt árnyékát. Könnyebb észrevenni a gyors mozdulatokat, mint a szépen kiszámított, lassú mozgást, de most nem ennek volt itt az ideje. Mikor összegörnyedve, szinte guggolva megtettem a köztünk lévő távolság felét, elővettem a baselardot. Ilyen körülmények között lehetetlen valakit nyakon szúrni. Kicsit kimozdultam oldalra a takarásából. Összegörnyedtem és minden energiámat az ugrásra készítettem elő. Csak egy lehetőségem volt. Ha elrontom, négy fegyveressel kell harcolnom, akik között ott van ő is. Egyszóval, vagy meg tudom csinálni, vagy meghalok. Combjaimat megfeszítve előrevetettem magam. Ugrás közben mindkét kezemet előrenyújtottam. Torkom a vallanak ütközött. Ballal befogtam a száját. Előre, oldalra dőltünk az ütközés erejétől. Én kerültem alulra, háta a mellemnek feszült, hátrafeszített feje az enyém mellett. Láttam a döbbenettől kerekre nyílt szemét. Lábammal és fegyvert tartó jobbommal továbblöktem magamat, így végül én ültem az ö hátán. Nyakát megfeszítve próbált ellenállni, de ahogy összeszedhette volna magát a támadás okozta sokkból, mindkét nyaki ütőeréből lüktetni kezdett a vér. Az első vágással nem metszettem el a légcsövét, mert a tüdőből kiszoruló levegő hangosan sípolhat. A második szúrás pontosan a torka közepén érte, a gégéje alatt. Markolatig döftem bele a tőrt. Addig nem húztam ki belőle a fegyvert, míg meg nem bizonyosodtam róla, hogy halott. Az egész nem tarthatott tovább tíz szívdobbanásnál. Nyugodtan hagytam el a tisztást. Az első összecsapást a halál nyerte. Vagyis én. – Lásd, elfogadtam a kihívást az ősi szokások szerint, de valamit tudnod kell. – És mi lenne az? – A vérrel pecsételt eskü mindennél erősebb. Csak vér oldja fel. lm most egyikünk élete lesz feloldozás első esküm alól. S lesz újabb esküm megpecsétlője. – S vajh kinek a vére lesz az^ harcos-testvér? Senki nem képes megbarátkozni az erőszakos halál látványával, ahogy az élettelen test saját vérében a porban fekszik. Nem szívelhettem a Nyakit, de a halálát sem kívántam. Főleg most nem. Most, amikor nem csupán róla van szó. Már jócskán túlvoltunk a napfelkeltén, mikor Bret felrázott. Mutatóujját szája elé helyezve jelezte, hogy csak halkan, majd a tetem felé mutatott. Látszott a srácon, hogy ő már túlvan az első megrázkódtatáson, talán még egy kiadós hányáson is. Miután felkeltem és megnéztem az ismeretlen müvét, megértettem. Profi munka. Rég elfeledettnek vélt tudás elevenedett fel bennem a halott láttán. Leguggoltam és szisztematikusan átvizsgáltam a testet. Hason feküdt a tűz mellett, a nyaka körül jókora vértócsa. Mint egy glória, jóval túlnyúlt a homlokán is. Vagyis amikor elvágták a torkát, hátrafeszítették a fejét és egy darabig – viszonylag rövid ideig – úgy is maradt. Az arc félig elfordult, így láttam még a szemében a csipákat. Nem lehetett nehéz meglepni, még aludt. El sem kellett fordítani a fejet, tudtam, mit látnék. Az első vágással csak az ütőereit metszették el, csak utána a torkát. Egy pillanatra nagyon furcsa érzés kerített hatalmába, ezért Bret felé fordultam: – Fordítsd a hátára! – mondtam inkább parancsolóan, mint kér-lelőn. Zokszó nélkül megtette. Folytattam: – Vedd ki az övemből a tőrt, feszítsd föl a fejét, és finoman illeszd bele a nyakán lévő sebbe. Csak ameddig puhán fut. Kicsit bizonytalanul nézett rám, de megtette. Valahogy nem lepett meg, amit láttam. A baselard markolatig csúszott a nyakba. Bret fölpillantott rám, majd intett a fejével, hogy ennyi, nem megy tovább. Hideg nyugalom szállt meg. Sejtettem, kivel állhatunk szemben. Az ország talán legjobb fejvadászával. Jól ismertem. Ő képzett ki. és voltak tippjeim, mit akar. A gyereket és aztán engem. Nem let- tem túl vidám a felismeréstől, de tudtam, hogy azonnal cselekedni kell. Felkészületlenül nincs esélyünk ellene. Nekem meg főleg. Fölpattantam és elindultam a holmim felé. Bret értetlen tekintettel nézett utánam. Látta rajtam, hogy valamire rájöttem, de kérdezni nem akart. És ez igen bölcs döntés volt a részéről. – Azonnal indulunk! – jelentettem ki ellentmondást nem türően. – Te kapard el a hullát, én felrázom a többieket. Egy fertályórád van. Azonnal felállt és elkezdte az erdő felé húzni a tetemet. Nemigen lesz módja rendesen elhantolni, de mindegy. Azért nem volt a kebelbarátom. Mire Bret végzett, mi már a lovakon ültünk. Nem nagyon mondtam el a többieknek, mi is történt. Tony, mint edzett harcos, magától is rájöhet, a gyereket meg nem kell fölöslegesen ijesztgetni. Bár ő is elég éretten viselkedett. Amikor meglátta a vért, azonnal összekapcsolta a Nyaki eltűnésével. Rám nézett és annyit kérdezett: – Meghalt? Nem szóltam semmit, csak bólintottam. Ő sem kérdezett többet. Némán, leszegett fejjel lovagoltunk. Mindenki magában rakta össze a történteket. De csak én tudtam az igazat. Csak az Istenek a megmondhatói, ki éli túl a következő napokat. S noha tudtam, vagy legalábbis tudni véltem, mi vár ránk, nem éreztem félelmet. Mindenesetre azt tudtam, kivel állok szemben. Ha még ezzel sem lettem volna tisztában, valószínűleg pánikba esem. Egész nap azon gondolkoztam, hogyan védjükki az esti támadást. Mert abban biztos voltam, hogy támadni fog. És éjszakára meg kell állnunk. A gyerek még ezt a tempót is nehezen bírja, szüksége van a pihenésre. És nekünk is. Senki nem bírja túl sokáig alvás nélkül. Abban reménykedtem, hogy most is találunk egy, a tegnapihoz hasonló tisztást. Akkor talán van egy kis esélyünk. Az ebédet is csöndben költöttük el, majd lovagoltunk tovább. Este felé kezdett felengedni a hangulat. Persze ezt csak az bizonyította, hogy a testvérpár megint elkezdte egymást gyilkolni. Ők természetesen csak szóban. Napszállat előtt egy órával értük el a második tisztást. Úgy tűnt, az Isteneknek gondjuk volt ránk. És legnagyobb szerencsénkre ez nagyobb volt még az elsőnél is. Még egy kutat is találtunk. Mindannyian megmosakodtunk benne, és csillapítottuk szomjunkat. Tudtam, ha ő előttünk jár is, nem kell attól tartanom, hogy méreggel próbálkozna. Nem az ő stílusa. Lepakoltunk és előadtam a tervemet: – A tisztás nyitott az útra – kezdtem. – A gyerek sátrát az út mentén, a lehető legtávolabb verjük föl az erdőtől. A tűz egész éjjel égni fog. Sőt még fáklyákat is le kell szúrni. Láttam néhányat a kö-lyöknél. Ha valaki ide akar jönni, másszon csak át az egész irtáson szép kivilágításban. Ennyit a meglepetésről. Őrködni pedig párban fogunk. Bret és Tony kezdi. Aztán két óra múlva felváltom Bretet. Utána Tony vált, és így tovább reggelig. Ellenvetés? Természetesen nem volt. – És még valamit. Aki alszik, az a gyerek sátrában. Mindig legyen valaki mellette. Értve? – Mindannyian bólogattak. – Akkor oszolj! És ne veszekedjetek, inkább az erdőre figyeljetek! Csak semmi hősködés! Ha dráma van, hárman erősebbek vagyunk. Azzal hátat fordítottam nekik és mentem aludni. Amikor Bret felébresztett, látszott rajta, úgy hiányzik ez az egész neki, mint egy kés a fülébe. De nem volt választásunk. Megveregettem a vállát és átadtam neki a helyem. Tony mereven ült, inkább a fülére, mint a látására hagyatkozott. Okos. Most úgy sem látnánk semmit a fák között. A hangok viszont nem törődnek a fénnyel. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Két óra múlva egy árva mukk nélkül felállt és elment. A váltás, akár az éjszaka, halálos csöndben folyt. Amikor rám került az alvás sora, én is így cselekedtem. Akkor álmodtam, és álmomat a két testvér vigyázta. Reméltem, hogy rájuk is vigyáz valaki. Nem volt egy nagy futás. Úgy tippeltem, három óránál előbb semmiképp nem fedezik fel. Persze történhet bármi, nyugodt voltam. Tudtam, kikkel állok szemben és az első csatát megnyertem. A rögtönzött bázis felé menet néhány csapdát fölszedtem. Ne ez vezesse el hozzám őket, ha követni kezdenek. Bár ebben nem hittem igazán. Megvolt az esély arra, hogy ő rájön mi történt. Akkor viszont iszkolni fog tovább és a következő tisztáson lesz csak nehezebb a dolgom. Amint visszaértem, mindent elástam, amit nem akartam magammal vinni, azaz a baselardon kívül mindent. Majd a feladat elvégzése után összeszedem a holmikat. Amint ezzel végeztem, a hajnali hidegben nyugodt, hosszúléptű futásba kezdtem. Inkább csak éreztem a talaj, mint láttam. Óránként pihentem öt percet, de ekkor sem álltam meg, csupán lelassítottam, hogy inni tudjak egy keveset. Ha leállsz, megmerevednek az izmaid és még nehezebb lesz folytatni az utat. Úgy gondoltam, egy óránál semmiképp nem lesz több előnyöm velük szemben. Ebbe beleszámoltam azt, hogy egy jódarabot szöszmötölnek a hullával, tanakodnak és csak aztán indulnak. Nem túl sok idő, és nem is biztos, de most úgysem volt szükségem többre. Késő éjszaka, vagy kora hajnalban fogok támadni. Elég időm lesz megcsinálni a menekülési útvonalat. Délben egy fertályórás pihenőt tartottam, majd futottam tovább. Izmaim jól viselték a megerőltetést; köszönhetően a mindennapi edzésnek. Tudtam, hogy bírni fogom, és talán egy kis alvásra is jut idő. Nem nagyon tanakodtam azon, milyen meglepetést fognak kieszelni a számomra. Ha ő rájött, ki van a nyomukban nehéz dolgom lesz, de improvizálni is tudni kell. Naplementére értem el a második irtás magasságát. A holmim a helyén volt. Semmi nem utalt arra, hogy bárki is járt volna a környéken. Néhány csapda ugyan aktiválódott, de dögök nem voltak a közelben. Eddig minden rendben volt. Nekivágtam az útnak a tisztás felé. Félúton járhattam, mikor az általam kijelölt ösvény mellett nem sokkal egy kisebb, természetes tisztást láttam meg. Feldühített, hogy csak most vettem észre. Úgy döntöttem, inkább most, mint soha. Át-furakodtam két fa között és kiléptem a nyílt térbe. Ki tudja, miért, a fák érintetlenül hagyták a területet. Puha fű nőtt az egyenes talajon. Az egész nagyon hívogatón festett. Az idill hatására egy új terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Tudtam, hogy ezzel minden eddigi tervet fölborítok, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Visszasiettem a holmikhoz és elővettem négy fáklyát. Értékes időt vesztettem, de most nem érdekelt. Veszélyes volt a terv, de stílusos. Miután végeztem, a réten hevenyészett csapdákat kezdtem készíteni. A sokéves rutin hatására az a minimális fény is elég volt, amit a fák lombja átengedett a csillagok sugaraiból. Nem voltak túl komplikáltak, de a sötétben hatásosak lehetnek. És lassítják az üldözőket. Márpedig üldözők lesznek, és nekem időre lesz szükségem. Két,óra alatt tettem meg az utat a táborhelyükig. Eltéveszthetetlen volt. Úgy kivilágították, mintha tényleg pikniket tartottak volna. Okos. így a nyílt terület annyira ki van világítva, hogy nem lehet őket lopva megközelíteni. De ez azt is jelentette, hogy ő rám ismert. Nem rossz teljesítmény, de alábecsült. Ez nem hiba. Már vétek. Nem bántott meg a dolog, de ez valakinek az életébe fog kerülni. Bíztak a világosságban, de azért nem teljesen. Ahogy közelebb húzódtam a földhöz lapulva, két alakot pillantottam meg a tüz mellett. Egymással szemben ültek és az erdőt vizslatták. Számítottam erre. A terv egy pillanat alatt módosult, és felöltötte a helyzetnek megfelelő formát. Ahogy a körvonalakat ki tudtam venni, pont ő ült velem szemben, megfelelő távolságra az erdőtől, vagyis tőlem. Neki háttal egy alacsonyabb alak kuporgott, nem láttam az oldalán fegyvert. Való-színüleg a kezében tartja. Ő is okos, de már nem sokáig. Közelebb húzódtam hozzájuk. Fél óra alatt tettem meg húsz métert. És ugyanennyi választott el még tőlük. De nekem már csak öt méterem volt a tisztás szélén álló bokrokig. Újabb hosszú percek. Néhány centimétert mozdultam előre, majd fekve hallgatóztam. Semmi: Nem fedeztek fel. Elértem a bokrokat. Most következett a dolog veszélyes része. A bokor nem lehetett hatvan centinél magasabb. Hanyatt fordultam és a kezembe vettem egy dobótőrt. Méregettem egy kicsit, ellenőriztem a súlyozását. Olyan volt, mint amilyet kértem. Rövid nyelét a mutató – és a hüvelykujjam közé szorítottam. Levélszerű pengéje nem lehetett hosszabb egy arasznál. Megint a hasamra fordultam és magam alá húztam a térdem. Majd nagyon lassan, mindkét kezemen támaszkodva felguggoltam. A térdeim az államat érintették. Vettem egy mély lélegzetet és utoljára ránéztem. Aztán... Hirtelen egy sötét árny mozdult Tony mögött a tisztás szélén. Macskához illő könnyedséggel ugrott át a bokrokon. Ugrás közben mindkét karját előre lökte, majd kezeivel csillapította a földetérést. Mire fölegyenesedett, már én is álltam. Ő volt az. Nem csinált semmit, fegyver sem volt a kezében, csak mosolygott. Totál le voltam döbbenve. Tony meg moccanatlanul ült, mint eddig. Lepillantottam rá. Feje előrebillent a mellére, így látni lehetett a tarkójából kiálló dobótört. Őszinte döbbenettel kiáltottam föl: – Damien! Te eddig soha nem használtál... – Eddig jutottam, amikor Bret tört elő a sátorból, kezében rövidkard. Pillantása kettőnkre villant, majd közöttünk halott testvérére. Damien elmosolyodott és biccentett, mint aki jól szórakozik. Nem tudom, mi volt előbb. Ő ugrott-e, vagy Bret kezdett üvöltve felé rontani, de mire elérte volna, már az erdőben volt. – Steff! – üvöltött rám. Ki akart rántani a megdöbbenésből. Sikerült. – Nem menj utána! – kiáltottam. – A gyerek! Megöl! Én nem segíthetek! – Nem beszéltem teljesen összefüggően, de megértette. Egy pillanatra megmerevedett, majd rám ordított: – Hozd a kölköt! Én kinyírom ezt a szemetet! – Azzal berohant az erdőbe. Hallottam, ahogy a köpcös utánam csörtet. Mint egy vaddisznócsapat. Ahogy kiért a fényből, azonnal elbizonytalanodott. De gyorsan feltalálta magát. Távolodtak a léptei, gondoltam visszament a tisztásra egy fáklyáért. Nehogy elveszítse a nyomomat, megálltam. Nem kellett tévednem. Pár pillanat csend, utána kiabálások. Vele veszekedhetett. Ő nem akart követni, de a másik igen. Erre számítottam. Akkor nála lesz a gyerek. így a legjobb. Imbolygó fénykör jelent meg mögöttem. Az ostoba. Ahogy rázza a fáklyát futás közben, az árnyékok állandó mozgásában nem fogja látni a csapdákat. Már csak arra kell rávennem Seffet, hogy ha a másik előbb meghal, ö kövessen. Azt hiszem, nem lesz nehéz a hiúságára hatni. Az őrült. Nem hallgatott rám. Csak a magáét hajtogatta, hogy az öccse,, meg a bosszú. Nem tudtam mit csinálni. Én nem segíthetek neki. Én nem ölök többet embert. De ez őt nem érdekelte, akárcsak a gyerek. Elfuthattam volna, de nem tudtam szabadulni egykori mesterem bűvköréből. Gondolataim úgy zümmögtek körülötte, mint bogarak a lámpa körül. Hónom alá kaptam a gyereket és rohantam utánuk. Tudtam, hogy Damien biztosította a menekülési útvonalát, ezért számoltam a csapdákkal. Próbáltam lépést tartani Brettel. Ahol ő már átment, ott nincs veszély. Ő meg valószínűleg Damient követi. Minden úgy ment, ahogy akartam. Az ostoba minden irányváltásomat követte. Még ott sem rövidített, ahol logikus lett volna. Hagytam, hogy a távolság lassan csökkenjen közöttünk. Szinte éreztem, ahogy a tarkómnak szegezi a pillantását és le sem veszi onnan. Az indulatai fogják a vesztét okozni. Könnyedén ugráltam gyökérről gyökérre, figyelve a talaj változásaira a lábam alatt. A kis köpcös meg úgy vágtatott, mint egy nekivadult ökör. A távolság hat méterre csökkent. Cselekednem kellett. Az egyik fánál jobbra fordultam, futottam egyenesen két métert, majd vissza az előző csapásra. Ezt már ő sem követte. Gondolta, ha nem utánoz, nyer két métert. Nyert. Láttam, vagy inkább csak sejtettem, hogyan iszkol Damien a fák között, miközben lassan csökkent a távolság közte és Bret között. Én meg kezdtem lemaradozni. Azért nem könnyű éjszaka egy erdőben rohangálni egy gyerekkel. Damien egyszerre kivágott jobbra, majd vissza Bret elé. Azonnal megértettem, mi történik, de kiáltani nem tudtam. Bret két fa között futott el, amikor hirtelen, szinte a semmiből előtte termett egy, felé lendülő dárda. Eddig a fák koronája tartotta és rejtette. Egyszerű bukódrótos csapda, de bevált. A szegycsontja alatt döfte át. Bret furcsán groteszkül nézett ki egy kétméteres fadarabbal a hasában. Mikor mellé értem, még mindig nem értette, mi történt, csak bámult hülyén a karóra. Görcsös kezéből kivettem a fáklyát és tovább mentem. Ez nem egy gyerek szemének való látvány. Én is majdnem elhánytam magam. Tíz méter után megálltam. Most mit tegyek? Kövessem Damient, vagy meneküljek? Ő megoldotta helyettem a dolgot. – Gyere! – intettem felé. ... Hátra se kellett néznem, hogy tudjam, a csapda bevált. Megálltam, és hallgatóztam. Steff továbbjött de aztán megállt. Visszafordultam hozzá, hogy egy kicsit felbátorítsam. Beléptem a fáklya, fény körébe: – Mutatni akarok neked valamit – mondtam kimérten. Majd megfordultam és elkezdtem sétálni. Hallottam, hogy követ. Öt perc telt el így. Négy méternél nem jött közelebb, de nem is távolodott el jobban. A gyereket is letette, most már ő is lépést tudott velünk tartani. Elértem a rétet. Megálltam és hátrafordultam. Steff is megállt, mellette a gyerek. A kicsihez fordultam: – Most maradj itt! Nemsokára valamelyikünk érted jön. Nem kell félned, de ne mozdulj innen. Rendben? Csak bólintott. Nagyon kába volt, de láttam rajta, hogy megértett. Intettem Stefinek, majd kiléptem a tisztásra. Mikor mellém ért, kivettem a kezéből a fáklyát. Egy szót sem szólt. Meggyújtottam a leszúrt fáklyáimat, majd az övét is ledöftem. Az öt égő fáklya kört alkotott. Megálltam az egyik szélén és vártam, hogy Steff is belépjen. Mikor bent volt, megszólalt: – Nem harcolok veled, Damien! – Pedig hidd el nekem, fiú jobban tennéd! Nem illenék egy harcoshoz, hogy küzdelem nélkül mondjon le az életéről. – Már nem vagyok harcos! Nem ölök többet! Soha, érted Damien, soha többé nem érintem meg a késemet, és semmilyen más kést sem! – Ebben ne légy ennyire biztos! – Nagyapa! Nagyapa! – sivalkodták a gyerekek. – Mesélj tovább! Ki győzött? Az öreg hirtelen felriadt szendergéséből, és zavartan pislogott körbe, mintha hirtelen nem tudná, hol van. Könyv nélkül mesélt a három unokájának. A saját életét. Az emlékek, a múlt felidézése sok energiáját emésztette föl. Nagyon fáradt volt. Az ágyra nézett, ahol a három gyerek mohó érdeklődéssel várta a folytatást. – Ma már nem, gyerekek – sóhajtotta fáradtan. – Késő van. Aludnotok kell! Majd holnap befejezem – azzal fölállt, és mit sem törődve az elégedetlen nyafogással kiment a szobából. Menye éppen a vacsora maradékát szedte le az asztalról. A fatá-nyérokat rakosgatta egymásra és vitte a dézsához, a maradékot pedig a disznóknak tartogatta. Mikor a kenyeret is el akarta rakni, az öreg felemelte a kezét és így szólt: – Azt még ne tedd el, lányom! Szeretnék még enni belőle egy szeletet. A nő készségesen bólintott és már vágta is. Furcsa szokás volt ez náluk. Mindig ő vágta a kenyeret meg a húst. Az apósa nem nyúlt a késhez. Amikor megkérdezte, miért, csak annyit mondott: egy esküt csak egyszer lehet megszegni. Pap Viola BOSZORKÁNYOS BÁTORSÁG: A horizonton szinte észrevétlenül bukkant fel a fehér vonal, majd lassan, alig kivehetően vastagodott, míg nem egyre többet takart el a tengerből. Úgy tűnt, mintha fehér szőnyeget görgetnének a szürkébe forduló, erős hullámokba verődő vízre – a Hódítók flottája jó széllel közeledett a part felé. A duzzadó vitorlák után idővel a hajótestek is kivehetővé váltak a partról. Apró pöttyök kerültek a felhős égbolt alatti, egyre terebélyesedő fehér lepelre, mely célratörően takart mind többet és többet a tenger vizéből. Catherina a legszebb ruhájában, a rózsaszín, csipkeszegélyes ünneplőjében a leigázottak tömegébe vegyülve bámészkodott a partról. Amikor egy-egy jókora hullám hangos csattanással visszalökődött a közeli szikláról, bátortalanul megszorította kedvese, John Warvick kezét. Néha a fiúra emelte félénk tekintetét, és úgy találta, mintha a fiú arcára boldogság költözött volna a közeledő vitorlák láttán. Mintha a fiú máris a Hódítók szolgálatában állt volna. Szíve elszorult, és lelkében a hullámok már-már félelmetesebb táncba kezdtek, mint a tenger hullámai. A tenger hullámai azonban a flotta közeledtével szelídülni kezdtek, és mire az Anyacsászárnő hajója fergeteges pompájában kiélesedett a partról bámészkodók szemének, meghunyászkodva nyaldosták körbe a sziklák talpait. A szél is elült. Bevégezte dolgát, partközeibe kísérte a Hódítók flottáját. Catherina lelkében a félelmetes hullámok immáron egymással vetekedtek, és a vihar annak az előszelét hozta számára, hogy el fogja veszíteni a kedvesét. John Warvick, mint minden, állítólag valamire való Leigázott férfiember be fog állni a Hódítók szolgálatába. Miért is ne állna? – fűzte gondolatait a lány a könnyeivel küszködve. Seszínű hajtincseit félresöpörte arcából. Az összes Leigázott közül egyedül az ő kedvese kapta meg a Bátrak Bátra minősítést, míg ő a megsemmisítő Félős jelzőt kénytelen viselni. Kikötött a flotta, kisütött a nap, a Leigázottak bámészkodó tömege szétoszlott. Catherina nem merte távozásra biztatni kedvesét, aki változatlan bűvöletben meredt a flotta hajóira. Catherina tisztában volt vele, ha venné a merszet és elvonná kedvesét a partról, a Hódítók közeléből, lenne esélye, hogy ne veszítse el. Mert ha elveszíti... Nos, ha elveszíti, milyen esélyei lehetnek egy Félősnek, hogy visszaszerezze magának? John Warvick lélegzet-visszafojtva kísérte figyelemmel, amint a Hódítók fekete csuklyás leplükben partra szállnak fenséges hajóikról a Hódítók és a Leigázottak felségterületét elválasztó, vékony léckerítés túloldalán. Belefeledkezve a csodálkozásba egy lépést tett feléjük. Keze kicsusszant Catherina kezéből. A lány nem mert utána kapni. Lenyugodott a nap, lehűlt a levegő. A Hódítókat elnyelték a Hódítók felségterületén pompázó paloták. John Warvick intett Catherinának, hogy mehetnek haza. Miután kiértek a part menti sziklák közül a földútra, Catherina véletlenül rálépett egy gilisztára. Gyomra görcsbe rándult, meggörnyedt, a görcs továbbgyűrűzött a testébe, föl az arcába, finom vonalú ajkait eltorzította, nagy, kerek szemét egy vonallá húzta össze. Az undor kegyetlenül rázni kezdte a testét, mire ide-oda vonaglott, időközönként sípoló hörgés hagyta el a torkát. John Warvick féltön karjába kapta, a lányt, de nem bírt vele. Kénytelen-kelletlen hagyta, hogy saját lábán vergődjön haza, otthonukba, a vályog kalyibába. Szegény Catherina! Milyen félős! – forgatta fejében John Warvick a gondolatot, és teljes szívéből sajnálta, hogy nem áll módjában segíteni kedvesén. Csupasz otthonukban a lány nyomban leheveredett a földre vetett ágyukba, és álomba merült. Hajnalban, amikor felriadt rémálmából, ruhája zsebéből előhúzta a Hódítóktól kapott minősítő kőlapkát. A rávésett szó gúnyosan nevetett rá: Félős! Óvatosan megfordult, nehogy megzavarja kedvese békés álmát. John Warvicknak azonban hűlt helyét találta maga mellett. John Warvick fehér selyem palástja alatt még magán érezte a Hódító Aranyfürtös Lány testének melegét. Kellemes bódultságában alig-alig figyelt a szónokra. A baráti szavak, amelyekkel egyéves eredményes pályafutását ecsetelték, nem tudták elcsábítani figyelmét az Aranyfürtös karcsú derekáról. Kifejezetten nehezére esett a Hódítók Bizottsága elé járulnia, hogy átvegye a Hódítók Nagydíját. Térdre ereszkedett az ünnepi, fehér, csuklyás leplet viselő Anyacsászárnő előtt, kezet rázott az ünnepi, fehér, csuklyás lepelbe öltözött Elnökség tagjaival, majd a Hódító Közönségre mosolygott, kezében a színarany Hódító Hiéna díjjal. Tetszett neki, hogy a Hódítók, a rettegett Hódítók elismerik bátorságát. Az összegyűltek aztán átvonultak a szomszédos fényes terembe, és ki-ki a maga választotta ismerősökkel csoportba verődve ünnepelte a Leigázottak bátor emberét, John Warvickot, a Bátrak Bátrát. Idővel az Anyacsászárnő apró, sunyi tekintetével megkereste John Warvickot, és magához intette. – Ez az úr itt a Hódítók főnyomozója, a Nyurga Öreg – mutatott a termetes Anyacsászárnő a mögötte álló, szikár férfira. – Szíveskedjen vele fáradni! John Warvick letette az aranyló borral telt poharát, és rosszat sejtve elindult a fekete, csuklyás lepelbe burkolódzott Nyurga Öreg után. Az utca fehér kövein a Nyurga Öreg lassabbra fogta lépteit. – Meghalt az Aranyfürtös lány – mondta hosszú hallgatás után. – Igen különös módon – tette hozzá sokára. John Warvicknak nem jutott eszébe, mit szokás ilyenkor mondani a Hódítók között. Az Aranyfürtös testének melege égető emlékképként suhant át fejében, gondolatai összezavarodtak, és ahogy közeledtek a palota felé, ahol az Aranyfürtös lakott, félelem fogta el. A palota kapujában a Nyurga Öreg megtorpant. Mélyen John Warvick szemébe nézett, majd maga előtt betessékelte. Négy Hódító tartózkodott a palotában. Látszólag tétlenül szemlélődtek. A Nyurga Öreg kinyitotta az egyik terem aranyozott ajtaját, és John Warvick szembesült a látvánnyal. A Hódító Aranyfürtös lány a vastag aranykeretes tükör előtt feküdt a bal oldalán. Fekete, csuklyás leple alól előkandikáló keze sárgásán áttetszett, nyaka szabálytalan, torz alakban végződött, melyből a nyakcsigolya kinyúlt, s körötte arányló hajfürtök hevertek. John Warvick gyomra éles görcsbe rándult, meggörnyedt, a görcs továbbgyűrűzött a testében, föl az arcába, erős ajkait eltorzította, nagy kerek szemét egy vonallá húzta össze. Az undor kegyetlenül rázni kezdte a testét, mire ide-oda vonaglott, és szabálytalan időközönként sípoló hörgés hagyta el a torkát. Irtózatos ürességet érzett maga körül. Segítségért epekedő tekintetét fogva tartotta az arany fürtök alól kikandikáló, csupasz koponya. – Mintha lerágták volna a húst róla – suttogta maga elé döbbenten. A Nyurga Öreg bólintott. – Borzalmas – nyögte John Warvick. – Iszonyatos! – Csak ennyit tud mondani? – firtatta a Nyurga Öreg szenvtelen hangon. – Talán azt hiszik, én tettem? A Nyurga Öreg gúnyosan mosolygott. – Nem. Az Anyacsászárnő tisztázta magát. Déltől egyfolytában a közelében volt, háromtól ráadásul a beszámoló értekezleten éppen szemben ült vele. A halál három óra körül következett be. Tehát ön, Bátrak Bátra nem követhette el ezt a fölöttébb szokatlan bűntényt. Csupán szeretnénk, ha segítene nekünk. – Megteszem, ami tőlem telik. – Tud ön olyan betegségről, ami önök között, a Leigázottak között hasonló következménnyel jár? – Nem. Sosem ismertünk ilyen betegséget. – A Hódítók társadalmában még sosem történt gyilkosság. Önök között, a Leigázottak között azonban ez megszokott, mindennapos dolog. Milyen eszközt használhattak ez esetben? – Nem tudom. – Amikor ön innen távozott, az áldozat fel volt öltözve? – Igen. Ezt a csuklyás leplet vette fel. – Elmehet. Tartózkodjon otthon, hogy szükség esetén azonnal megtalálhassuk! John Warvick bizonytalan léptekkel távozott. – Mire jutott? – rontott be az Anyacsászárnő a titkos ajtón. – Nem tud semmit. A két másik lánynak, akikkel kapcsolatot tartott fenn, megdönthetetlen alibije van. Nem tudunk róla, hogy több nő szerepelne az életében. Nem tudunk nyílt ellenségéről sem, bár ez a fényes és gyors karrier sokak nemtetszését váltotta ki a Hódítók között is, hiszen a Bátrak Bátra minősítést egyetlen Hódító sem kapta meg. – Ezekben a történelmi időkben talán hiba volt elismerni a bátorságát – ráncolta húsos homlokát az Anyacsászárnő. – Mi a helyzet a múltjával? – Semmi különös. Legutóbb egy beteg lánnyal tartotta a kapcsolatot, aki tőlünk Félős minősítést kapott. Amióta Warvick a szolgálatunkban áll, nem találkoztak. – A mieink hozzáférhettek a Leigázottak irodalmához? – Igen. A másik két Hódító lány házában találtunk is néhány könyvet. Ezek a Leigázottaktól származnak. Vizsgáljuk, hogy tartalmuknak lehet-e köze az eseményhez. Az Anyacsászárnő hosszasan elnézte az Aranyfürtös, az egykori szépség torz maradványait, majd távozott. John Warvick a házának ablakából látta, hogy az Anyacsászárnő fogata elhalad a háza előtt, lassít, majd sebesen továbbhajt, jóval sebesebben, mint az a fehér köveken biztonságos lenne. Végigfutott a hideg a hátán. Bereteszelte a bejárati ajtót, s két vaskos széket húzott elő. Az estével leszálló sötétség felborzolta az idegeit. Nem mert fényt gyújtani. Meghúzódott a sarokban álló öblös fotelben, és megpróbált abban elaludni. Tűzpiros képek villantak fel előtte: a város üvegkupolája, amint azt a kerítés mellől egyszer megcsodálta, a kitüntetése, a Hódító Aranyfürtös lány, és ami maradt belőle, ezúttal zavaros vízen lebegett. A Félelem megremegtette izmos testét. Homloka mély ráncokba futott. Fejét tenyerébe temette, s amint behunyta szemét, megszédült, mintha a zavaros víz magával ragadta volna... A víz egy pillanatra kitisztult, valamiféle fény átszűrődött rajta és villanásnyira feltűnt Catherina csodálkozó, égkék szeme. John Warvick felugrott. A Félelem megdobogtatta szívét. Sokáig tartott, amíg megnyugodott és álomba merült. A Nyurga Öreg nehézkesen lehajolt az áldozat mellé. – Ez már a második – morogta maga elé bosszúsan. – Hallatlan! – háborgott az Anyacsászárnő. – Ez szabotázs! Ez merénylet az egyetlen igaz és üdvözítő rendszer, a bátorság rendsze- re, a Hódítók rendszere ellen! Ez volt a másik Hódító Lány, akivel John Warvick kapcsolatot tartott? – futatta csodálkozó tekintetét az egykori szépség derékban végződő tetemén, majd szemügyre vette a terem sötétkék selyem szőnyegén szanaszét heverő hosszú, vöröses hajtincseket. – Mit szól ehhez? – emelte vizenyős szemét a Nyurga Öregre. – A harmadik lány, akivel John Warvick kapcsolatot tartott, kinn toporog az ajtó előtt. Láthatóan megviselte a látvány. Alig tud uralkodni magán. Egy jósnő. Ez az áldozat volt az asszisztense –magyarázta a Nyurga Öreg, s összehúzta magán a fekete leplet. –Feltűnt önnek, felséges Anyacsászárnő, hogy sehol egy csöpp vér? – Igen. Talán klasszikus emberevővel van dolgunk? – Nincsenek fognyomok... Különben John Warvick nem lehetett a tettes. Az embereink minden lépését figyelik. Otthon van. – Császári Udvarunkban nincs más Leigázott. – John Warvick akkor sem lehet a tettes. Bár lehetne! Halkan kopogtak az ajtón, és belépett a jósnő. Középmagas, karcsú alakja megtörtén támaszkodott a falnak, derékig érő, aranyszőke hajkoronája sápadtságában is káprázatosán nemes vonású arcot ölelt körül. – Valamit el kell mondanom – kezdte a tünemény elcsukló hangon. Zavartan beletúrt göndör fürtjeibe. – A Hódító Tudományos Bizottság kezdeményezésére és jóváhagyásával John Warvick ellen tudományos támadást intéztünk. Arra építve, hogy a John Warvick-félék halandók, legújabb varázs-eljárásunkkal meg akartuk szerezni tőle nem mindennapos tudását, erejét, de legfőképpen páratlan bátorságát, hogy átültessük egy Hódítóba. A támadást hárman dolgoztuk ki, és most hármunk közül ketten már nem élnek... Nem olyan régen távoztam innen. Néhány fontos teendőt tárgyaltunk meg, és begyakoroltuk a rituálét, amivel megfosztjuk John Warvickot bátorságától. Valamit elfelejtettem és visszajöttem... De akkorra az asszisztensemből csak ez maradt... Ehhez John Warvicknak mindenféleképpen köze van! – John Warvick tegnap estétől egyfolytában az otthonában tartózkodik. Mondhatnám, legnagyobb sajnálatomra! – sóhajtott a Nyurga Öreg. – Úgy tűnik, igen megviselte az első áldozat látványa. A jósnő megremegett – csak nem megtámadta a földiek hírhedt betegsége, a Félelem? . Az Anyacsászárnő felemelte sötét, vizenyős, sunyi szemét. – Elmehet – mondta a jósnőnek. – Tartózkodjon otthon, hogy szükség esetén megtaláljuk! – Hájas testével szembefordult a Nyurga Öreggel. – Tudja, mit érzek most? A John Warvick-félék úgy nevezik, Félelem. Ön, Nyurga Öreg alaposan áttanulmányozta a Leigázottak irodalmát? – firtatta bizalmatlanul. – Igen. És tudom, hogyha ehhez John Warvicknak nincs köze, boszorkánysággal állunk szemben. Az Anyacsászárnő hangtalanul a félig nyitva maradt ajtóhoz vonszolta hájas testét, és kilesett. A jósnő ingatag lépésekkel távolodott, fekete, csuklyás leple nem palástolta, hogy egész testében remeg. Az udvaron egy pillanatra nekitámaszkodott a falnak. Fejét lehorgasztotta, lehajolt, felvette a fal tövében heverő, piros selyemsálat, nyakába tekerte, és ingatag lépteivel kilépett a kapun. – Gyanús – fordult az Anyacsászárnő a Nyurga Öreghez. – Már ellenőriztem állítását a Jósok Bizottságánál. Igazat mondott. – Azt is ellenőrizte, vajon tudta-e a jósnö, hogy a két áldozat a vetélytársa, már ami John Warvickot illeti? A Nyurga Öreg felkapta a fejét. Késő délután az Anyacsászárnőt a Császár fogadására szállító hintó mellé páncélos vágtatott, s megállásra szólította fel a hintót. A Nyurga Öreg meghallgatta a küldöncöt, majd útjára küldte. – Mi történt? – firtatta az Anyacsászárnő villogó tekintettel. – Meghalt a jósnő, akit John Warvick oly intenzíven kitüntetett kegyeivel. Az Anyacsászárnő mélyet sóhajtott. Hallgattak, amíg megérkezett velük a hintó a jósnő házához. – Aligha féltékenységgel van dolgunk – szögezte le gúnyosan az Anyacsászárnő, amint megpillantotta a jósnő holttestét. – Talán boszorkánysággal? – Nem tudom, mi az – vonta meg pámás vállát az Anyacsászárnő, és szemügyre vette, ami a jósnőből megmaradt. – Egyszerűen leszakították a fejét... Megint sehol egy csöpp vér... Milyen különös! A sála leesett a feje és a nyaka közé... – Lehajolt a sálért. – Milyen finom selyem! Szinte él! – A sálat a nyaka köré tekerte, és vaskos ajkát mosolyra húzta. – Vajon lesz több áldozatunk? – tűnődött hangosan a Nyurga Öreg. – Remélem, nem. Ha mégis, kénytelen leszek magát leváltani. Igyekezzen minél előbb fényt deríteni a rejtélyre. Én most megyek. Vár a fiam! Amikor a hintó elindult vele, bársony szütyőjéből elővette halványzöld üveg varázsalmáját. Meglehelte, megdörzsölte, és megkérdezte tőle, mi a boszorkányság? A varázsalma méregzöld színt öltött, majd erőtlen fémes hangon azt válaszolta: – BÁTOR DOLOG. Az Anyacsászárnő vizenyős szeme hunyorgott. – És? – erőszakoskodott. – ERŐS! – felelte a varázsalma éles férfihangon. Az Anyacsászárnőnek John Warvick erős teste jutott az eszébe. – SZÉP! – folytatta a varázsalma bársonyos női hangon. Az Anyacsászárnönek az jutott az eszébe, hogy legelső gondolata John Warvickkal kapcsolatban az volt: szép. – OKOS! – harsogta a varázsalma mély bársonyos hangon. Az Anyacsászárnőnek felrémlett, John Warvick éppen okosságával tette rá a legnagyobb hatást. – ÉS FIATAL! – jegyezte meg a varázsalma könyörtelenül. Az Anyacsászárnő az ajkába harapott, és egy hirtelen mozdulattal összeroppantotta a varázsalmát. A fekete, csuklyás lepelbe öltözött Hódítók összegyűltek a téren, mint ahogy azt a Leigázottak irodalmából tanulták. Kíváncsian körbejárták az emelvényt és találgatták, vajon az építésznek sikerült-e hasonlót alkotnia a vesztőhelyhez, amelyről minden forrást összegyűjtöttek a Leigázottak irodalmából. Érdeklődéssel szemlélték a pallost, és képzeletükben máris lesújtottak vele John Warvick, a boszorkány nyakára. Amikor a fekete, csuklyás lepelbe burkolózott Anyacsászárnő helyet foglalt a vesztőhellyel szembeni arannyal díszített trónemelvényen, a tömeg kettévált, és folyosót nyitott John Warvicknak a vesztőhelyhez. Az Anyacsászárnő megigazította a kövér testét borító lepel vastag redőit, s szorosabbra húzta a húsos nyakát bújtató, fakó piros, fölöttébb finom tapintású selyemsálat. – Döntött az Anyacsászárnő? – lépett hozzá a fekete, csuklyás lepelbe öltözött Császár. – Biztosítalak, felséges anyám, hogy remekül fogom eljátszani a hóhér szerepét – nevetett ki a törpe csuklyája alól, s megiramodott a vesztőhely felé. Az Anyacsászárnő hirtelen nem értette, miért ütközött meg császári fia testi hibáin: hajlott gerincének, formátlan, nagy fejének, aránytalanul vastag törzsének a hóhéröltözet éppúgy kedvezett, mint a Hódítók egyenruhája, a fekete, csuklyás lepel. Benyúlt fekete bársony szütyőjébe, s tenyerére emelte elsőszülött fiát, Hódító Manót. Az abszolút törpe, ráncos arcán örök sértődött-séggel, durcásan behunyta egyetlen szemét, s pimaszul fütyölni kezdte rontást hozó kis dalát. Az Anyacsászárnő erre intett, hogy elővezethetik John Warvickot. Fölmorajlott a tömeg. John Warvick megjelent két Hódító kísérője között és lassan közeledett a vesztőhely felé. Magas, fehér lepelbe burkolt délceg alakja kitűnt a Hódítók közül. Megállt az Anyacsászárnő előtt, s ahogy ráemelte fényes tekintetét, megborzongott. – Nos, John Warvick, tagadod-e bűnösségedet a három Hódító Áldozat halálában? – Igen – bólintott John Warvick. Tekintetét fogva tartotta az Anyacsászárnő nyaka köré tekert sál, és ahogyan az első gondolatok megszülettek a fejében, ismét átjárta a borzalom. – Tagadod, hogy boszorkány vagy? – Tagadom – felelte halkan John Warvick. – Mivel magyarázod a három Hódító Áldozat halálát? – Azzal a sállal – mutatott John Warvick az Anyacsászárnő felé. Az Anyacsászárnő felkapta a fejét. Tényleg boszorkány, szögezte le magában, különben honnan tudhatná, hogy a sálat a jósnőtől vette el? – Halljam a magyarázatot! – Az első áldozat a nyakában viselte a sálat, amikor utoljára láttam. Amikor meghalt, a sál nem volt a nyakában. A második áldozatról tudjuk, hogy közvetlenül a halála előtt a sál a nyakában volt... A jósnő... Nos, a jósnőről csak a felséges Anyacsászárnő és a Nyurga Öreg tudhatja, viselte-e a sálat, amikor meghalt, mert ha nem, akkor a sál volt halálának okozója. John Warvick tekintetét a földre szegezte. Az Anyacsászárnő megijedt. Visszadugta elsőszülött fiát, Hódító Manót a szütyőbe. Eszébe jutott, hogy a sál a jósnő nyaka és a feje között hevert. John Warvick tehát boszorkány. Kár érte, gondolta, kár, hogy éppen őt akarja megfélemlíteni, a bátor Anyacsászárnőt! Tekintetét John Warvickon felejtette, majd lehunyta a szemét. A tömeg türelmesen várt. Csönd volt a téren, senki sem moccant. Lélegzetüket visszafojtva figyelték az Anyacsászárnőt: nyakában a sál pirosabb és pirosabb lett, arca fehérebb és fehérebb. John Warvick szíve nagyot dobbant, szája keserű mosolyra szaladt. Aztán leesett az Anyacsászárnő feje. Á sál letekeredett a torz alakban végződő nyakból. A tömeget megbénította az ijedelem, a döbbenet – a Félelem: John Warvick boszorkány. Igazán az! John Warvick minden erejét összeszedve megiramodott a kerítés felé. Ahogy felmászott rá, testét felsebezték a kiálló szálkák. Nem figyelt a fájdalomra. A kerítés tetejéről leugrott és rohant az első fáig. Erőtlenül lerogyott a tövébe. A Hódítók felségterületén kívül. Szabadon! A Nap, delelőn járt, amikor kábultan felébredt. Nehezen rajzolódott ki előtte a környezet és nehezen tisztult ki a kép, de kitisztult. Catherina viseltes, csipkeszegélyü, rózsaszín ruhájában a kerítés mellett guggolt, és a föld felé mutogatott. Később már a hang is eljutott az agyáig, Catherina puha, bársony hangján számolt: százegy, százkettő... Már megint az a csibész... Catherina felállt, s tekintetük egy pillanatra találkozott. A lány leszegett fejjel fürkészte a kerítés mentén. John Warvick felkászálódott. – Mit csinálsz, itt? – kérdezte elhaló hangon a fiú. – Hm? Keresek egy... hernyót. – A lány tekintete átfutott John Warvickon, majd lehajolt és tenyerére emelt egy selyemhernyót. – Öt kerestem – mutatta tenyerén a hernyót John Warvicknak. – Ő még túl fiatal és túl falánk. Nem lett volna szabad annyit ennie az Anyacsászárnőből. De szerencsére meg tudott menekülni tele hassal is. John Warvicknak a földbe gyökerezett a lába. – Indulhatunk! – kiáltotta a lány, mire lába előtt tömérdek selyemhernyó rendeződött oszlopokba, s megindultak befelé, a Leigázottak felségterületére egyre beljebb. John Warvick értetlenül bámulta a ritmusosan kúszó selyemhernyó sereget. – Te hernyókkal? Nem hiszek a szememnek! – Magam tenyésztettem őket. Egyszázezer-egyszázhárom kell. egy selyemsálhoz, hogy az olyan legyen, amilyennek lennie kell. A lány a tenyerén pihenő kis falánk hernyóra ejtette meleg, kék tekintetét, aztán megindult a hernyósereg után. John Warvick ösztönösen a, lány után eredt. Amikor beérte és megfogta a kezét, soha nem érzett melegség járta át. Valami a lelkét simogatta. Az az érzés, amikor átvette a Hódító Hiéna díjat, semmi sem volt ehhez képest. Szendrei László AZ ÁTOK: I. Gróf Alfréd Roxengorr nagyot sóhajtva nézte a sötétvörös színben haldokló nap utolsó erőtlen harcát az éjszaka szürkéskék előfutárával. Mint mindig, most is az acélszürke lepel győzött, s a sápadtan izzó korong elmerült a komor látóhatár óceánjában. – Megint eltelt egy nap! – dünnyögte maga elé a gróf, s busa fejét csüggedten leeresztette. Hirtelen egy vékony, rekedtes öreg hang zökkentette ki Alfréd Roxengorrt kezdődő melankóliájából. – Gróf úr! Jöjjön be ide a jó melegbe, mert még megfázik itt nekem! Hűvösek az áprilisi éjszakák! Alfréd Roxengorr önkéntelenül is elmosolyodott. – Jó öreg Walter! Te mindig csak az egészségemre gondolsz! – Tudja a gróf úr maga is, hogy nem betegedhet meg! Holnapután lesz a becses születésnapja, s hátha megint lesz egy vállalkozó kedvű parasztlegény, kóbor vadász, erdőjáró vagy egyszerűen csak egy meggondolatlan másföldi, aki ki akarja próbálni erejét és szerencséjét! Walter mélyen barázdált, ráncos, kerek arcán aggódó tekintet tükröződött. Az aprócska, alig öt láb magas vénember fiatalos gyorsasággal totyogott az ura elé, s erőteljes nyújtózkodással tudta csak a grófra teríteni a nemes menyétprémmel bélelt, aranyszegéllyel díszített bíborszínü köpenyt. – Ugyan, Walter! – legyintett megfáradt mozdulattal a gróf. – A legutóbbi, az a pökhendi prémvadász óta már eltelt vagy tizenöt esztendő! – Tizennyolc, nagyuram, de az ördög soha nem alszik! Walternak megvolt a jó oka arra, hogy aggódjon ura egészségi állapotáért. Különös, titokzatos átok fogta a szolgát az örök bizonytalanság satujába. Ura halálakor ő maga is a sötétség birodalmába költözik át. Szarvaslak városában azt beszélték, a jól értesültek, hogy maga az öreg gróf átkozta meg az utolsó szavaival, mert állítólag tevékeny részese volt Donovan és Brad Roxengorr, Alfréd két fivérének hirtelen halálában. Természetesen mindezt a legfiatalabb testvér érdekében. Kétségtelen tény, hogy Alfréd Roxengorr lett a grófság új ura, s Walter, a hű szolga megkapta a főintézői titulust. A gyászszertartás már másnap és igen szűk körben zajlott le. A hivatalos verzió szerint az öreg Darton gróf gutaütésben halt meg, a két idősebb fivér életét meg szerencsétlen baleset oltotta ki. A kastély toronyszobájába felvivő deszkalépcső beszakadt, s Donovan és Brad a nyakukat szegték. Alfréd gróf a hanyagságban bűnösnek talált udvari asztalost és két segédjét azonnali hatállyal kivégeztette. A pletykák azonban már lábra kaptak, s szélsebesen terjedtek a kisvárosban. Egyre vadabb és vadabb verziók láttak napvilágot. – Nem véletlen, hogy éppen hatvanhat éves volt az öreg Darton gróf, amikor meghalt! Az ördög vitte el a sötét lelkét! – mondták egyesek. – Az ifjú Alfréd gróf saját kezűleg gyilkolta meg mindet – súgták halkan, jól körbenézve mások. Akárhogy is ügyeltek rá, a szóbeszédek foszlányai a kastély falai közé is beszivárogtak. Alfréd gróf szigorú törvényt fúggesztetett ki, miszerint mindenki, aki rosszipdulatúan szájára veszi a Roxengorr család bármely tagjának nevét – igaz, hogy a nagyhírű család egyetlen még életben lévő tagja Alfréd volt –, az több évi kényszermunkára ítéltetik, illetve rendkívül súlyos esetekben kivégeztetik. A szigorú törvénynek meg is lett a hatása. Egy hét leforgása alatt négy embert ítéltek el, egyet pedig pallos által fejeztek le. Azóta tabu témává vált a grófi családdal kapcsolatos bármely cselekedet. Időnként a lerészegedett hetvenkedők vették szóra a becses nevet, de azokat hamar elhallgattatták. A következő két év április idusán meg kellett védenie Alfréd Roxengorrnak a grófi címet. Ez az aktus, a grófságban ősrégi szokás volt. Az eredete már a múlt homályába burkolódzott, de ennek ellenére szinte jelképévé vált Szarvaserdő grófságának. A rítus szerint az uralkodó gróf születésnapján történő hatalmas ünnepségen, déli tizenkét órakor, egyszeri alkalommal bárki fia kihívhatta az ünnepeltet életre-halálra, melynek ezenkívül, a birtok is tétje volt. Az öreg Darton gróf tizenhárom győztes párviadalt vívott, de komolyabb sérülést egyszer sem kapott. Hatvanöt évesen egy hatalmas termetű délvidéki harcost vágott ketté ezüst markolatú pallosával. Alfréd gróf először el akart törölni ezt a régi rítust, de aztán mégis meggondolta magát. Bátyjainak barátai voltak a kihívók a két következő évben, de Alfréd mindegyiket megölte. Az utóbbi küzdelemben egy kisebb karcolást szenvedett a bal vállán, s általános megrökönyödésre Walter vállán is megjelent a seb. A hű szolga éveket öregedett a párviadal alatt. Azóta érthetően rettegett ura egészsége miatt és április idusától. Szerencséjére az ominózus eset óta nem volt több jelentkező, ami érthető is, hiszen a megsebzett gróf dühében apró darabokra vágta a szerencsétlent. Ennek már tizennyolc esztendeje. Walter kavargó gondolatai közé befészkelte magát egy irtóztató, rettenetes érzés. A hideg rázta, s iszonyatosan félt. Két nap múlva április idusa, s érezte, hogy akkor történni fog valami borzasztó. Walter bezárta távozó ura után az erkélyre kivezető ajtót. Bent a hűvös áprilisi estéhez képest jóleső meleg fogadta, a kandallóban vidáman ropogott a tűz. Walter azonban legbelül mégis fázott. II. – Nagyuram, vigyázzon! Balra! – kiáltott Jonathan, s habozva a kis nyílpuskája felé nyúlt. A tisztáson tombolt a harc. A bronz mellvértes lovag kitűnően forgatta a tenyérnyi széles és jó emberhosszúságú pallosát, de mégis úgy tűnt, hogy ő marad alul. Három bőrvértes haramia már holtan hevert a vértől mocskos zsenge fűben, a lovag azonban így is bajban volt. A hatalmas pallos éppen most csapódott az egyik útonállóba, annak vállától le egészen a bal melléig, majd megállt. A bandita üveges szemmel csuklott össze, de a pallos nem mozdult. A mö-. götte lévő vastag tölgyfába is belehasított, és a sértett fa most bosz-szúból nem adta vissza rögtön az életet mentő pengét. A bronz mellvértes egyből felmérte a helyzetét, s az oldalán lógó tőr felé nyúlt. A fiú figyelmeztető kiáltása ekkor hangzott fel mögötte. A lovag a súlyos páncéljához képest gyorsan megpördült a tengelye körül, s reflexszerűen elhajolni igfyekezett a lecsapó hosszú kard elöl. Szerencséje volt. A penge fémesen csendült a bronzon, majd tovább csúszott lefelé, s így csak megkarcolta a lovag karját. A bandita há-pogva csodálkozott. Már biztosra vette a sikerét. A társa már sejthetett valamit, mert gyors mozdulattal két dobótőr jelent meg a kezében. Eldobni azonban már nem maradt ideje. Egy apró nyílvessző állt ki a torkából, – s feltörő csatakiáltás véres bugyborékolásba fulladt. A fiú riadtan tekintett elő egy kiszáradt odvas törzscsonk mögül. A bronzvértes gyors mozdulattal döfte markolatig a tőrét az utolsó haramiába. A csatazajok elhaltak a tisztáson. – Jonathan! – lihegte a bronzvértes. – Derék fiú vagy! Ha nem figyelmeztetsz, akkor sokkal rosszabbul alakultak volna a dolgok. A húsz év körüli, pelyhedző állú fiú előmerészkedett fedezékéből, s az általa leterített útonállóhoz sétált, majd komor tekintettel megállt előtte. Közben a lovag halkan szitkozódva szabadította ki pallosát a makacs tölgyfából. Bőriszákjából egy rongyot vett elő, és törölgetni kezdte a vért a míves fegyverről. – Hamar le kell tisztítani a vért, fiam, mert különben rászárad, s akkor vacakolhatsz vele órákig, amíg szépen csillogóvá nem teszed. A bronzvértes szakszerűen megtisztította a pompás fegyvert, majd az álldogáló fiúhoz sétált. – Na, mi a baj, Jonathan? – kérdezte, s izmos karjával gyengéden megveregette a fiú csontos vállát. Megkedvelte a kölyköt, pedig alig két hete fogadta a szolgálatába. Jonathan árva volt, s így a lovag kicsit apjának is tekintette magát, bár ö maga sem látott harminc esztendőnél többet. Jonathan a lovag felé fordult, s meleg barna szeme megvillant. – Tudja, Sir Bemard... – Sejtem, hogy mit akarsz mondani, fiam – vágott a szavába a lovag. – Ez volt az első alkalom, hogy embert öltél, igaz? – kérdezte Sir Bemard. Jonathan komolyan bólintott. – Nehéz, súlyos lelki teher ez, tudom – kezdte a lovag. – Ám vedd figyelembe, hogy ezek gonosz haramiák voltak, s tettünkkel csak a többi leendő áldozatot mentettük meg! Jonathan elgondolkodva vizsgálgatta kopott bőrcsizmáját. – A közjó érdekében cselekedtünk – folytatta Sir Bemard, s egymás mellé húzta mind a hat holttestet. – Természetesen az utolsó tisztességet megadjuk nekik azzal, hogy eltemetjük a testüket. Lelki üdvükért is megpróbálok imádkozni, bár ez azt hiszem, hiábavaló lesz. – Sok embert öltél már, ugye, uram? – kérdezte Jonathan vásás közben a lovagtól. Sir Bemard kicsit meglepődött a kérdéstől, de válaszolt. – Igen, de mindannyian a gonoszság ösvényén jártak. Jonathan megértőén bólintott, s többet nem kérdezett a ceremónia végezetéig. III. Alfréd Roxengorr hangosan zihálva ült fel az ágyában. Álmában egy ismeretlen, rettenetes erő kerekedett föléje, s az arcnélküli iszonyat brutális erővel próbálta megfojtani. A gróf minden erejét megfeszítve próbálta lerázni magáról a szürkésfehéren kavargó anyagtalan, mégis hegynyi tömegű, titokzatos alakot. Hirtelen az idegen szorítása megenyhült, s ö abban a pillanatban felriadt. Percekig csak lihegni tudott, s jeges vizű patakokként folyt testéről az izzadság. A jól ismert hálószobájának megszokott, barátságos sötétje most furcsán idegennek tűnt a számára. Alfréd Roxengorr érzékszervei méhecskét váró nektárdús virágként nyíltak ki. Valami apró nesz hallatszott. Az öltözőszekrény mellett egy nem odaülő sötét tömeg feketéllett. A grófot egyszerre halálos nyugalom öntötte el. Megvan a titokzatos ellenség! Lassú, megfontolt mozdulattal a párnája alatt lévő tör felé nyúlt. Az ismeretlen tömeg alig láthatóan megmozdult. A gróf keze jólesően fogta körül a gyilok hideg markolatát. Hirtelen halk kántálás hangzott fel a homályból, majd egy megfáradt öreg hang. – Ne mozdulj, Alfréd! A gróf egy pillanatra megdermedt az ezernyi apró tűszúrásra, de aztán lerázta magáról a varázst. A hang nagyon ismerősnek tűnt a számára. Elindult a titokzatos látogató felé, inkább kíváncsian, mintsem fenyegetően. A tőrt mindenesetre készenlétben tartotta. Hal- ványkék pislákoló fény kezdett el sápadtan ragyogni, s a gróf hitetlenül csóválta meg a fejét. – Santorius atya! Azt hittem, hogy régen meghaltál! De mit csinálsz te itt? A Santorius atyának nevezett, kövérkés ember puha léptekkel odasétált az egyik fotelhez, és kényelmesen elhelyezkedett. – Igen, igen. Gondoltam, hogy meglepődsz majd, ha mégis találkozol velem! Walter, a szolgád jól végzi a dolgát! Meg kell hagyni, nekem is csak hajszálon múlt az életem! De megúsztam. – Walter meg akart ölni? – kérdezte döbbenten Alfréd Roxangorr. Santorius barátságosan elmosolyodott. – Ugyan, Alfréd! Én tanítottam meg neked az észbeli tudományok minden csínját-bínját! Ismerlek, mint a tenyeremet, s így meg tudlak érteni. Sőt! Bizonyos szempontból igazad volt. Azt hitted, hogy jobb megszabadulni a jó öreg atyától, mert még túl nagyrészt kell odaadnod neki a hallgatásért a hatalomból. Ejej, fiam! Alfréd Roxengorr némán, de feszült figyelemmel hallgatta az öreg papot. – De a kétarcú Lucuniára mondom, inkább mérgezett tőrrel a hátamban végeztem volna Walter gyilkos keze által! – A pap arcán érzelmek vihara tombolt. – Nem értem. Walter hazudott volna? – Walteron némi mágikus kezelést vittem véghez, azért jelentette neked a sikeres akciót – magyarázta fáradtan Santorius, s idegesen dobolni kezdett ujjaival a karfán. – Az új helyzetet felmérve inkább úgy döntöttem, hogy kihasználom a "halálom" hírét, s kedvemre folytathatom a kísérleteimet földalatti laboratóriumomban. Mágikus hatalmam örvendetesen növekedett, s új mentális képességeket is felfedeztem magamon... De a fizetség óriási volt! – hördült fel a pap, s vádlón a grófra nézett. Santorius lassan felállt, s hosszú, sötétbarna köntösét szétnyitotta. – Nézz rám! – nyögte. A látvány valóban szörnyű volt. Santorius atya teste deréktól lefelé rovarszerüvé vált! Alfréd megrökönyödve bámulta a derengő kékes fényben a hihetetlen látványt. A pap pár pillanat múlva gyorsan összefogta a földig érő köpenyt, s nagyot sóhajtva leült. – Alig negyven éves voltam, férfierőm teljében! Azt hiszem, hogy nem kell ecsetelnem, hogy a fehérnépek mit szóltak hozzá... – Akkor te voltál felelős az eltűnésekért, amelyek a szomszéd faluban történtek. Én meg kivégeztettem azt a szegény sültbolond Jant! – Úgy is lehet fogalmazni, de most ez nem fontos. Természetesen, amíg ez a kellemetlen metamorfózis lezajlott, addig évek teltek el. A saját kísérletem mellett minden erőmmel az átok okának felkutatásán és annak semlegesítésén dolgoztam. A két párhuzamos dologban alig egy hete sikerrel jártam! Megtudtam, Alfréd, hogy csak egy módon tudom visszájára fordítani a folyamatot. De ehhez szükségein van egyetlen kis apróságra, ami jelenleg a te birtokodban van... f – És mi az, atyám? – tudakolta a gróf. – A szíved, fiam. IV. Egy teljes pillanatig hosszú csend ereszkedett a szobára. – Még mielőtt nekem rontanál, Alfréd, engedd meg, hogy folytassam! – szólt komoly hangon Santorius atya. A gróf megadóan bólintott. – Mint már az előbb említettem, a saját kísérleteimet is sikerrel fejeztem be a közelmúltban. Forradalmi találmány, nekem elhiheted! Természetesen saját magamon próbáltam ki legelőször az állatkísérletek után, s az eredmény tökéletes volt, mondhatom! Sajnos túlontúl is tökéletes, hiszen az új énem pontosan úgy néz ki, mint én! – Miről beszélsz? Megbolondultál? – húzta fel a szemöldökét Alfréd Roxengorr. – Hát még mindig nem érted? Csak a klónommal beszélgetsz most itt, én valójában otthon alszom! Mind a négyen! Ezért nincs értelme semmiféle harcnak kettőnk között, mert a végén úgyis mi győzünk! A haláloddal a te átkod is megsemmisül, hidd el, ez lesz a legjobb mindannyiónknak! – A pap közelebb hajolt, s szeme vadul csillogott a kékes árnyalatban. – Nekem nincs semmiféle átkom! – De bizony van; az apádtól örökölted, te ostoba! Azzal, hogy megölted, rád szállt az átok! Tudod, mit jelent ez? Saját gyermeked fog meggyilkolni. Vagy ha gyermektelen maradsz, az apád jön visz-sza a sírból, hogy átvegye a helyedet. És mivel gyermeked nincs, már közel az idő... hogy viszontlásd meggyilkolt apádat! Alfréd Roxengorr felüvöltött, és elborult aggyal vetette magát Santorius atyára. Döfködte bele a tőrt. Hálóingje zöldes gennyel és feketéllő vérrel mocskolódott be rövid időn belül. Odakint dörömbölni kezdtek. – Gróf úr! Mi történt? – hallatszott egy ijedt hang a túloldalról. Alfréd Roxengorr kinyitotta a hálószoba ajtaját. Walter és két felfegyverzett őr döbbent tekintettel meredtek a grófra. – Ha ezt a valamit még egyszer meglátom, akkor mindhár-mótokat megnyúzatlak! – S a néhai Santorius atya maradványai felé mutatott. Az egyik őr öklendezni kezdett, de hamarosan megérkezett a többi személyzet is, s aránylag elfogadhatóan rendbe hozták a szobát. A gróf soha többé nem aludt abban a szobában. V. – Az ott már Szarvaslak városa! – mutatott a völgy felé Sir Bemard, s egy utolsó pihenőt rendelt el. Jonathan megkönnyebbült sóhajjal eresztette földre a szárított élelemmel, vízzel, ruhával és sok más egyébbel teletömött zsákot. – Járt ott már, jóuram? – kérdezte az ifjú, s éles szemét a jelzett irányra szegezte. – Sohasem. De remélem, hogy hosszabb ideig fogok maradni! – Le akar telepedni, lovag uram?... Én nem ajánlanám! Sokféle szóbeszéd járja a falunkban Szarvaslak uráról, de éppen egyik sem hízelgő ránézve! – Hát akkor mesélj, ha olyan nagyokos vagy! – Tudja, uram, nekem nincs félnivalóm, mert semmim nincs, amit elvehetnének tőlem. Ellenben nagyuramnak csak a mellvértje megér vagy száz jófajta garondíri aranyat! Sir Bemard elmosolyodott. – Ne félts te engem! Tudok magamra vigyázni! – Azt láttam, de hátulról támadó orgyilkosok ellen még nagyuramnak sincs sok esélye, bár minden tiszteletem lovasságodé! – Jól beszélsz, fiú! Ám hamar mond, hogy mit hallottál eme város uraságáról! – Kegyetlen és legyőzhetetlen vitéz a gróf, azt mondják. Soksok embert húzatott már karóba, fejeztetett le vagy nyúzatott meg. Egyszóval mindenkit, aki nem tetszett neki. – Akkor remélem, hogy a mi fizimiskánk megnyeri a tetszését! – nevetett a lovag. – Azt beszélik, hogy évente egyszer a gróf születésnapján bárki emberfia kihívhatja párviadalra a gonosz nagyurat, s aki legyőzné, az megkapná birtokul az egész grófságot! – Ne lódíts már, Jonathan! – Biz isten! Én nem szoktam hazudni! – bizonygatta a fiú, majd hunyorogva a lovagra nézett. – De én azt gyanítom, hogy nagyuram megpróbálkozik eme dicső tettel! – Nem tagadom, valóban azért tartok Szarvaslakra. Diadalommal új, dicső korszak fog beköszönteni a városra! – Sir Bemard arcán az erény pírja lángolt. Büszkén kihúzta magát, s peckesen lépett egy pár lépést. – Holnap délben, Jonathan, eljön a mi időnk! Kinevezlek hivatalos fegyverhordozómmá, hogy te is részese legyél a dicsőségnek! – Nagyon köszönöm a megtiszteltetést, jó uram! – hajolt meg Jonathan. VI. Alfréd Roxengorrnak rettenetes álma volt. Önmagát látta egy bronz mellvértes lovaggal küzdeni a város főterén. A lakosok ordítva biztatták az idegent, aki amúgy remekül küzdött, s meg is sebesítette őt a bal karján. A sorsát azonban az idegen lovag sem kerülhette el, mert egy trükkös mozdulattal sikerült az éberségét elaltatni, s a lovag az apja ősi pallosával levágta a vakmerő vitéz fejét. Utána meghajolt, s gúnyosan megjegyezte, hogy ezt nem várta volna városa hűséges lakosaitól. Ám még mielőtt bármit csinált volna, a bronzvértes férfi felállt, s levágott fejét a nyakára tette, és a seb bámulatos gyorsasággal összeforrt. A gróf nem akart hinni a szemének, de nem tétlenkedett, újra lenyeste a lovag fejét. Azután még egyszer, majd még egyszer. És utána még tucatszor. A bronzvértes lovag minden alkalommal helyére illesztette a fejét, s harcolt tovább. Alfréd Roxengorr lelke anyagtalanul lebegett a küzdők felett, s érezte, hogy a teste kezd fáradni. A két pallos az utolsó alkalommal eformán célhoz ért, s a két fej lerepült. Á bronzvértes teste odasétált az ő levágott fejéhez, s a magáéra illesztette, majd intett az ünneplő lakosságnak, hogy temessék el a gróf testét. Szarvaslak lakói azonban nem hallgattak az új urukra, hanem meggyalázták a gyűlölt gróf csonka holttestét. Alfréd Roxengorr remegve ébredt fel. Meg fogják gyalázni a testemet halálom után, mint egy utolsó bűnözőét! – gondolta révülten, s teli tüdőből ordítani szeretett volna. Halk kopogás hallatszott kívülről. – Ki vagy? – kiáltotta rekedten a gróf, s a tőre után matatott. – Cecilia! Meghoztam a forró vizet, gróf úr! – hangzott egy kellemes női hang. – Gyere be! – mondta megadóan Alfréd Roxengorr, s visszazuhant az ágyába. A fiatal szolgálólány óvatosan tette le a teli korsó, forró vizet. – Parancsol még valamit a gróf úr? – Érkezett külhoni a városba ma reggel vagy tegnap éjszaka? –tudakolta a gróf. – Egy idegen, jóvágású uraság szállt meg az Ezüst Agancs fogadóban, másról nem tudok, nagyuram! Nemesúr bizonyosan, csak úgy csillog a drága bronzvértje... VII. – Hallgasson rám, jó uram! Az álmok soha nem hazudnak! – Ej, Jonathan! Ne károgj, mint egy vajákos öregasszony! Inkább segíts felcsatolni a mellvértemet! – mondta egy árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában Sir Bemard. A lovag valóban nem volt nyugodt, s erre még tett egy lapáttal Jonathan, amikor falfehér arccal elmesélte múlt éjszakai álmát. Sir Bernardot amúgy is szokatlan idegesség szállta meg, amint betette lábát Szarvaslak városába. – A sorsát senki sem kerülheti el – dörmögte, s megigazította erdőzöld köpönyegét. Frissen borotvált arcát szürkén csillogó szemei uralták. A fiú bánatosan nézte ura rendíthetetlen tekintetét, majd magában legyintett. Ő megpróbálta figyelmeztetni. – Fogd a pallost, fiam! – mutatott az ágyon heverő hatalmas fegyverre. – Lassan delel a nap. Ideje részt venni a mulatságban, nehogy lemaradjunk az eseményről. Szarvaslak városának főterén ott nyüzsgött a környékbeli falvak apraja-nagyja is, elvégre ekkora mulatságot vétek lenne kihagyni, különösen, hogy csak egyszer rendezik meg egy esztendőben. A főtér közepén egy hatalmas, ácsolt színpad terpeszkedett, amin különféle műsorszámok szórakoztatták a nagyérdemű közönséget, s természetesen elsősorban a grófot, aki fanyar tekintettel üldögélt legmegbízhatóbb testőreivel körülvéve a díszemelvényen a színpaddal szemben. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere: medvetáncoltató, véres kutya – és kakasviadal, beszélő papagájok, disznón lovagló, káprázatosán ügyes majmok, artisták, illuzionisták, színes ruhájú jelmezbe öltözött ripacsok, pantomimesek, késdobálók és természetesen csetlő-botló bohócok. Folyt a jóféle bor és a habzó sör, gazdagodtak a pecsenyesütők. Ám időnként mindenki lopva egy ügyes szerkezetet figyelt, aminek üvegrészében finom homok pergett le egy tartályba. A homok lepergése után a tartály megbillent egy kicsit, de ez éppen elég volt, hogy beindítson egy mechanikus szerkezetet. A folyamat végén süvítő hang hallatszott, ami után halk robbanással ezernyi színárnyalatban pompázó tűzijáték okozott nem mindennapi látványt a mulató tömegnek. Sokáig azonban nem gyönyörködhettek a szivárványszínű kavalkádban, mert az hirtelen abbamaradt. Még a tiltakozó hangok megszólalása előtt az apró termetű Walter az üres színpadon termett, s a jobb kezében lévő hosszú, ezüsttel befuttatott botot háromszor a deszkapadlóhoz koppintottá. Ezzel egy időben mély harangzúgás töltötte be a városka főterét. – Az ősi törvény értelmében a mai szent napon bárki emberfia, tekintet nélkül, hogy nemes-e vagy nemtelen, kihívhatja becsületes párviadalra gróf Alfréd Roxengorr nagyurat, a környék védelmezőjét, a grófság jólétének ápolóját, megannyi csata ünnepelt hősét, a mindenki által tisztelt bölcs és igazságos férfiút! Walter ráncos tekintetével végigpásztázta az elcsendesedett tömeget: vadul dobogott a szíve. Várt egy kicsit, majd ismételten szóra nyitotta a száját. – Amennyiben senki sincs olyan vakmerő, hogy... Az öreg Walter igyekezett olyan gyorsan befejezni a mondatot ahogyan csak tudja, de három hang is felcsattant gyors egymásutánban. – Én kihívom! – hallatszott Sir Bemard büszke hangja. – Én is! – szólt közvetlenül az előbbi mellett egy vékonyabb hang. – No meg én! – üvöltött egy durva basszus távolabbról. VIII. A tömeg felmorajlott. Sugdolózva mindenki a rendkívüli eseményt taglalta, s hamarosan már elkezdték megkötni az első fogadásokat. – Megőrültél? – hápogta meglepetten Sir Bemard. Jonathan hetykén elmosolyodott. – Nagyuram, hát van nekem esélyem ebben az életben a felemelkedésre? – Bolond, átkozott bolond vagy, fiú! – dörrent rá haragosan a lovag. – Vondd vissza azonnal a jelentkezésedet! – Nem tehetem, jó uram. – Mind a három jelentkező jöjjön fel a színpadra, s járuljon urunk elé! – hangzott Walter harsány hangja. Legelőször Sir Bemard lépett fel, majd a cingár Jonathan. A kellemetlen basszus tulajdonosa a táncoló medve idomára volt, egy tagbaszakadt majd hét láb magas óriás. Bal kezében egy félelmetes csatabárdot lóbált, közben undorítóan vigyorgott. – Ki vagy? – szegezte a kérdést gróf Alfréd Roxengorr a lovagnak. – Sir Bemard de Lamporion vagyok, a Bronz Sárkány rend lovagja! – válaszolta büszkén. A gróf lassan bólintott. A következő megszólított Jonathan volt. – És te, meggondolatlan kölyök? A fiú meghajolt, s vidáman felelte. – Jonathan vagyok, az árva, eme grófság jövendő ura! A gróf gonoszul elmosolyodott. – Az önbizalmad nem lebecsülendő, de rögvest bebizonyíthatod szavaid jogosságát! – Tarkholdt vagyok, a medve erejű medvetáncoltató! – hörögte az óriás, s kivicsorította pudvás fogait. – Jól tudom, nagyuram, hogy a küzdelemben bármiféle fegyver és fortély megengedett? A gróf megsemmisítő pillantást vetett a közbeszólóra, majd igenlően bólintott, és hivatalos arcot öltött fel. – Mint tudjátok, csak egy lehet olyan szerencsés, hogy megpróbálja felvenni a harcot velem. Ezért meg kell küzdenetek egymással, s a győztes lesz az ellenfelem. Az első pár a lovag és a kölyök. A győztes ellenfele pedig a medvés ember lesz. Kezdődhet a küzdelem! IX. – Nem harcolok veled, fiú! – tiltakozott a lovag, s leengedte a pallosát. – Ugyan, jó uram! Nekem megtiszteltetés lesz ez a dicső halál! Csak nyerhetek a dolgon! Ne legyen lelkiismeretfurdalása! – Nem! Ez az utolsó szavam! Ekkor váratlan dolog történt. A lovag leeresztett fegyvere hirtelen megmozdult, magától felemelkedett; szinte magával rántotta Sir Bemard kezét. A lovag úgy meglepődött, hogy szólni sem tudott. A pallos meglendült, s kecses ívet leírva halált osztott. Jonathan feje –arcán szomorkás mosollyal – lerepült, gurult néhány métert, s megállapodott. – De... de, hiszen...! – dadogta megrökönyödve Sir Bemard, de sokat gondolkodni a történteken nem maradt ideje. Tarkholdt, a nagydarab medvetáncoltató vad üvöltéssel rontott rá. Az éles csatabárd szinte súrolta a lovag fejét. Sir Bemard hamar felocsúdott kába állapotából, s igyekezett figyelmét a harcra összpontosítani. Az idomár nem volt lebecsülendő ellenfél, bár vértezetet nem viselt, de egy fejjel magasodott Sir Bemard felé, s vagy ötven fonttal volt súlyosabb. Alfréd Roxengorr elégedetten figyelte a kibontakozó küzdelmet. Az első nagyon rövidnek bizonyult, de ez keményebbnek ígérkezett. A várhatóan fáradt győztes nem okozhat túl nagy problémát neki. Ez a bolond kölyök! – gondolta magában a gróf. Intett Walternak, hogy hozassa fel a levágott fejet. Közben a lovagnak sikerült egy széles vágást ejteni az óriás jobb karján. Az idomár velőtrázóan felüvöltött, s drámai átalakulás kezdődött meg a tomboló közönség szeme láttára. Tarkholdt arca megnyúlt, s kiszőrösödött, keze hatalmas manccsá változott, melynek végén veszélyes karmok meredez-tek! A medveidomár maga is medvévé változott. Vagy valami olyasfélévé. Sir Bemard egy pillanatra megkövült a látványtól. Az egykori Tarkholdt azonban nem engedte álmélkodni; izmos mancsa hatalmas ütést helyezett el a lovag mellére. Sir Bemard lélegezni is alig tudott, s csillogó bronzvértje kissé behorpadt. A tömeg biztonságos távolságra hátrált. A fordulaton a gróf is meglepődött, de nem aggódott. Az illető valószínűleg vérmedve. Ám az ő varázslattal megélezett pallosának semmi sem állhat ellent. Sir Bemard hamar rájött, hogy bajban van. Az imént ejtett vágása már nem is látszott! A pallosa ártalmatlanul csúszott le a szörnyeteg vastag bundájú testéről. A medve-ember következő csapása viszont kiütötte a pallost a lovag kezéből. – Széttéplek, te szánalmas kis ember! – hörögte szaggatott hangon a fenevad, s végső támadásra indult. X. – Itt van a fej, gróf úr! – motyogta izgatottan Walter félszemmel a küzdelmet nézve. – Walter! Dobj annak a szerencsétlen, ostoba lovagnak egy ezüstből kovácsolt kardot, legyen kiegyenlítve az egyoldalú előny! Az öreg Walter holdvilágképén széles mosoly jelent meg, s odakiáltott az egyik hátul álló testőrnek. Közben a gróf az üstökénél fogva felemelte a levágott fejet, s a porond felé fordította. – Nos, tetszik a küzdelem, apám? – kérdezte Alfréd a fejet. A levágott fej hirtelen kinyitotta a szemét, s elmosolyodott. – Sejtettem, hogy már az elején felismertél! Ám ez már nem segít rajtad. A lovag meg fog ölni. Alfréd Roxengorr kétkedőn bólogatott. – Alig hiszem. A kardom varázskard, ne feledd! – Honnan tudtad, hogy a fiatal fegyvernök testében jöttem eléd? – Tudod, apám, most telt le a húsz év, s tudtam hogy eljössz, hogy átvedd a helyemet. Számítottam az érkezésedre. Nem volt más dolgom, egyszerűen csak figyelnem kellett az idegeneket! – Miért pont az idegeneket? – kérdezte a fej. – Megszülethettem volna itt is! – Igen, de ez esetben idő előtt rád bukkanhattam volna, és akkor... – Azért el kell ismerned, hogy a kardos-trükk nem volt rossz! –jegyezte meg a fej. – Valóban – felelte Alfréd. – Először azt hittem, hogy a lovag testében vagy. – Sajnos, nem tudtam megszállni a testét, rendkívül erős mentális pajzsa van! – Most mégis rosszul áll a szénája, éppúgy, mint a tiéd, apám! A fej arcán gúnyos mosoly terült szét. – Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy semmit sem tehetünk az átok ellen. Te megöltél engem, de most te leszel halott. Eljött az én időm, nyugodj bele, fiam! – Ó, nem! Ezentúl másképpen lesz! – Hogy gondolod? – tudakolta a fej. – Ha a közelemben vagy, akkor nem vagy képes a hatalmaddal semmire sem menni. Itt fogsz lógni az övemen, amíg meg nem ölöm a lovagot... vagy vérmedvét, ha ő lesz a győztes! A fej tekintete elkomorult, s nem szólt többet. XI. Sir Bemard éppen vérző orral kászálódott fel a gyalulatlan deszkaszínpad padlójáról, amikor egy kiáltásra lett figyelmes. – Kapd el, lovag! Ezzel meg tudod ölni! A feléje repülő ezüstkard erőt öntött bele. Röptében kapta el a markolatánál, s egyszer-kétszer megsuhintotta. Tarkholdt felüvöl-tött. Eddig csak szórakozott, de most már tényleg be akarta fejezni a dolgot. De ezen a véleményen volt Sir Bemard is, és merészen támadott. Az ezüstkard mohón itta a szörnyeteg sötét vérét. Sir Bemard nem törődött a védekezéssel, csak szúrt és vágott. A sötétvörös vér beszennyezte az egész környéket. A medveember összerogyott, s rohamos gyorsasággal visszaalakult Tarkholdttá, az idomárrá. A gróf felállt vörös bársonnyal bevont székéről, s intett Walternak. – A pallosomat! Walter falfehérre sápadt, de szélsebesen teljesítette ura parancsát. Alfréd Roxengorr figyelmeztetően mutatott a lovag felé. – Jó lovag, most még visszaléphetsz! Ha elállsz a kihívásomtól, elmehetsz szabad akaratodból! Sir Bemard arcát, elöntötte a pír. – Nem hátrálok! – Sebesült vagy! Több sebből vérzel. Pillanatok alatt darabokra vagdallak! – Kihívlak életre-halálra! – kiáltotta dühösen a lovag. – Tudom, hogy a te mesterkedésed áll a fegyverhordozóm halálában! Már ez is elegendő ok arra, hogy folytassam a harcot és megöljelek! A gróf lassú léptekkel közeledett. A tömeg feszülten figyelte az eseményeket. Nagyrészük az idegen lovagnak drukkolt, de egyelőre csak titokban. – Azonnal oldozd le az övedről Jonathan fejét! – parancsolta Sir Bemard. – Még mit nem! – rikkantotta Alfréd Roxengorr, s hatalmasat ugorva a lovagra támadt. Az övén fityegő fej elégedetten elvigyoro-dott. XII. Fülsiketítő csengéssel csapódott egymásnak a két hatalmas pallos. Egy pillanatra egymásnak feszültek a küzdő felek, s érezhették mindketten a másik leheletét. Tekintetük összetalálkozott. A lovag egy kicsit elbizonytalanodott, s ez majdnem az életébe került. A gróf fegyvere kis híján leszelte a fejét. A lovag mintha csúfondárosan vigyorgott volna. És a gróf az apját vélte felismerni a cinikus szempárban. – A pokol ördögeire! – káromkodott a gróf. – Szóval a szolga halála csak színjáték volt! Valójában te vagy az, apám! De most megdöglesz... végleg! – fröcsögte nyálazva, és támadott. A lovag elkeseredetten védekezett. Alfréd Roxengorr irdatlan erejű csapásaival Sir Bemard fölé kerekedett. Bármely pillanatban útnak indulhatott a halálos ütés, amikor a közönség váratlanul felhördült, s egy vékony, öreg hang úszott sikítva a gróf felé. – Vigyázz, uram! Mögötted! Alfréd Roxengorr villámgyorsan megperdült a figyelmeztetésre, s a fáradt lovag egy rövid időre megpihenhetett. A medveidomár teste lassú, darabos mozdulattal indult a gróf felé. Most nem olyan volt, mint korábban, vérmedveként – inkább lélek nélküli zombinak hatott. A gróf gúnyosan megcsóválta a fejét, s az élőhalott felé szökkent. Ugyanazzal a mozdulattal ketté is vágta. Tarkholdt teste fáradt sóhajtással omlott porrá. – Mivel próbálkozol még? – vetette oda a lovagnak a gróf. – Kár minden erőfeszítés... meg foglak ölni! Sir Bemard lihegett egy sort, majd megkeményített arccal támadni kezdett. Alfréd Roxengorr könnyűszerrel védte a lovag csapásait, s lassan ő szorította vissza Sir Bemardot. A lovag felüvöltött, és nagy ívben egy mindent eldöntő csapásra lendítette pallosát. A gróf kitért a gyilkos fegyver útjából, s a pallosa alulról felfelé ívelve indult halált osztó útjára. A penge alulról, rézsűt érte az ellenfele nyakát, és a fej pörögve repült el. Sir Bemard kesztyűs kezéből kihullott a fegyver, s a csonka test lassan össze-csuklott. Alfréd Roxengorr, miközben elment a fiú fejetlen holtteste mellett, odasétált a lovag elgurult fejéhez, és megbökte a csizmája orrával. – Tehetetlen voltál a varázskardom ellen, apám! Ám a lovag levágott feje nem mozdult. A gróf övéről lelógó fej ellenben kuncogni kezdett. – Vigyázz, uram! – hallatszott egy kétségbeesett kiáltás az emelvény felől. A figyelmeztetés azonban már elkésett. Egy tőr fú-ródott markolatig Alfréd Roxengorr hátába. A gróf arcára a meglepetés utolsó csodálkozó kérdése fagyott rá. A fiatal fegyverhordozó fejetlen teste állt mögötte, és még kétszer beledöfte a pengét a megroggyanó gróf hátába. – A küzdelemben minden fegyver és fortély megengedett! – kiáltotta a gróf övén lógó fej, és harsányan nevetett. Az övre kötözött fej szép lassan szertefoszlott, és ugyanakkor láthatóvá vált, hogy Jonathan teste nem fejetlen. Valószínűleg nem is volt az, csupán egyfajta illúzió láttatta annak. Most megjelent az igazi fej. Roxenngorr gróf lehanyatlott, artikulátlanul hörgött, aztán elcsendesedett. Jonathan kivette a kezéből a kardot, és magasba emelte. – Enyém a győzelem! – kiáltotta. – Mostantól a törvény szerint enyém a hatalom! Mostantól az igazi jólét fog beköszönteni a grófságban, elmúlt a félelem korszaka! Én, mint az egyetlen igazi törvényes úr, békét hirdetek mostantól fogva, s a mai nap legyen a megszabadulás ünnepe! Folyjon a bor, mindenki igyon-egyen az én számlámra! – Éljen az ifjú gróf! Éljen! – üvöltött fel a tömeg, s egyből felélénkültek dermedtségükből. Legtöbben cseppet sem bánták a dolgok ilyetén fordulatát. A testőrkapitány, egy nagydarab, harcsabajuszos fickó tört utat Jonathan felé. – Uram, a törvény szerint te vagy a grófság új ura, s mi téged szolgálunk! Parancsolj velünk! Jonathan elmosolyodott. – Gondoskodj róla, kapitány, hogy ma mindenki jól érezze magát! Holnap reggel majd gyere be hozzám négyszemközti beszélgetésre! – Minden úgy lesz, ahogy grófságod parancsolja! – Helyes! Aznap tényleg igazi ünnep és szórakozás volt a városban. Mindenki – a kisgyermektől az öregemberig – jól érezte magát. A nagy forgatagban az új gróf is elvegyült. – Húsz év múlva megkereslek, apám! – hangzott egy ismerős hang Jonathan agyában. – És akkor jaj lesz neked! A fiatalember csak nevetett. – Addig még sok idő van, fiam! Biztos lehetsz benne, hogy kitalálok valamit ellened! Santorius már réges-rég azon dolgozik, hogy megszüntesse az átkot. És tudomásom szerint már közel jár a sikerhez. És ő nekem fogadott hűséget. Mire eljön a te időd, megszüntetjük az átkot. Sohasem térsz vissza! Minden jót a pokolban! Bertram Thomas Me Dowell MEGPRÓBÁLTATÁSOK. Shard Hargon tulajdonképpen Agyarfalván szúrta el a dolgot. Nem kellett volna engednie az éhség kényszerének, hiszen ha nem tér be egy tál meleg ételre és egy pofa hideg sörre a Négy Vadkanhoz címzett fogadóba – ami valójában inkább egy zugkocsma volt –, akkor sohasem ül le az egyik vendéggel kártyázni. Igen, akkor kellett volna másként döntenie! Ám Hargon már közel fél napja gyalogolt, nyelte az út porát, s mi tagadás, nem csupán a gyomrában tátongott hatalmas ür, hanem a torka is jócskán kiszáradt. így aztán, amikor megpillantotta a fogadó cégérét, rögvest összefutott a szájában a nyál. Innentől kezdve a balsors szegődött a társául. Persze ez nem derült ki nyomban, hiszen a fogadó olcsó volt, a meleg levest és sültet percek alatt kihozták, és a sör is kellemesen oltotta Shard szomját. Ráadásul az ár is elég olcsónak bizonyult, így a férfi az út hátralévő szakaszára gondolva megelőlegezett magának még egy pohár sört. Akkor kellett volna felállnia, ám engedett a csábításnak. Hiba volt, ám ez csak jó néhány órával később derült ki. Bár a fogadó egy aprócska falu határában épült, forgalma azon a napon mégis kimagaslott. Nem sokkal Hargon érkezése után egy kisebb karaván állt meg az épület előtt, s hamarosan a helyiség dugig telt szomjas és éhes férfiakkal és nőkkel. Hangjuk kellemes zsongása az otthoni fogadók ismerős moraját idézte fel Shard gondolataiban, így aztán hamarosan ivócimborákat is talált, akikkel a harmadik pohár sör elfogyasztása már nem is tűnt annyira túlzottnak. Hogy kinek az iszákjából került elő a kocka, nos, utólag már lehetetlen megállapítani. Kezdetben Hargon csak figyelte a játékot, ám az alacsony tétek – no meg az addig elfogyasztott tetemes sörmennyiség hatására – maga is kedvet kapott a gurításhoz. S a szerencse mellészegődött. Noha ez kicsit ellentmond a balszerencse későbbi megnyilvánulásának, a hozzáértők bizonyára számtalan apró jelet találnának, melyek időben figyelmeztették a férfi sanyarú sorsára. Shard a kezdeti tőkéjét rövid idő alatt megduplázta, majd az egészet feltette az egyik – félig már részeg – ivócimborája által felkínált gyűrűk ellen. A két gyűrű értéke már első pillantásra is jócskán meghaladta a . Shard előtt halmozódó pénzérmék értékét, ám a játék hevében senki nem törődött vele. Készpénz híján a gyűrűk is megfelelnek, motyogta Hargon, miközben ellenfele reszkető kezekkel az asztalra dobta a becses ékszereket. Hogy a sör befolyásolta-e az ellenfél dobását vagy csupán a balszerencse, utólag már senkit sem érdekel. Shard Hargon kilencet dobott ellenfele hatjával szemben, így győzött, s elnyerte tőle a felajánlott aranygyűrűket is. Mindkettő míves darab volt, az ötvösmesterségnek kimagasló termékei. Értékük külön-külön is jócskán meghaladta Shard éves jövedelmét, s a férfi tartott tőle, hogy a vesztes vissza akarja majd követelni a jogos nyereséget. Ám az idegen csak nevetett, néhányszor hátba csapta a győztest, s végül mindenki örömére, ő fizette az utolsó sört. Shard egészen megnyugodott, s jókedve tovább fokozódott, amikor újdonsült barátai – akikről gyorsan kiderült, hogy egy nemesi család unatkozó ifjai – azt is felajánlották, hogy a következő faluig tartson velük. Igaz, lóval nem szolgálhatnak, de az egyik szekéren akad számára hely. S minthogy az út következő szakasza ogár útonállóktól hemzsegő vidéken vezetett át, Hargon boldogan csatlakozott a karavánhoz. Elvégre most már volt mit féltenie! A délután már kezdett estébe hajlani, amikor útnak indultak. Szerencsére a legközelebbi falu csupán nyolcmérföldnyire várt rájuk, így a karaván tagjai úgy határoztak, az éjszakát inkább ott töltik. Elvégre ott nem az istállóban kell aludniuk, hanem rendes ágyakat is bérelhetnek maguknak egy éjszakára. A poros út alig egy mérfölddel később bekanyarodott a fák közé, és kisvártatva a síkságot teljesen felváltotta az erdő. A karaván tagjai nem sokat foglalkoztak ezzel, hangosan ordibálva dicsekedtek Shardnak valós vagy kitalált hőstörténeteikkel. Hamarosan kiderült, hogy valamennyien képzett bajvívók, remek lovasok, ellenállhatatlan vágyat ébresztenek az asszonyi szívekben, s egy sincs közülük, akinek otthonában ne díszelegne a falon néhány rémisztő szörnyeteg trófeája. Legalábbis ezt állították. Shard nem született nemesnek, és ami azt illeti, kalandorvérrel sem verték meg az istenek. Utazásait a kényszer diktálta, időrőlidőre el kellett vinnie az összegyűlt váltókat a fővárosba, ahol aztán készpénzre váltották, és megfelelő kamatok ígérete mellett a kincstárba helyezték. Minthogy a mestere egy öreg, köszvényes lábú ember volt, így már az első évtől kezdve Shard hordta a váltókat a fővárosba. Szerette az utazást, ám hacsak tehette, messzire kerülte a gyanús helyeket. Kizárólag nappal haladt, az éjszakáit békés fogadók, biztonságosnak vélt falai mögött töltötte. Sohasem volt dolga banditákkal, útonállókkal és hasonlókkal. Szerencsére. Amikor megrezzentek a bokrok, és sötét ruhákba öltözött, otromba alakok léptek a karaván elé az útra, Shard ösztönösen érezte, hogy baj van. Az idegenek kardot, buzogányt és egyéb, veszedelmes kinézetű fegyvereket tartottak a kezükben. S a tekintetük semmi jót nem ígért. Orkok voltak, jó másfél tucatnyian. – Adjátok át az értékeiteket! – hangzott a parancs, és az eddig olyannyira hősködő ficsúrok habozás nélkül engedelmeskedtek az utasításnak. Egyiküknek sem jutott eszébe az ellenállás, kardjaik csendesen pihentek a hüvelyeikben. Shard az emlékezetébe idézte a vagyoni helyzetét. Három arany és kilenc ezüst. Félhavi bére. Na és persze a gyűrűk! A férfi gyomra szó szerint görcsbe rándult a gondolatra, hogy önként átadja a rablóknak a szerencsével nyert ékszereket, melyek értéke jócskán meghaladta a zsebében csörgedező érmékét. Hirtelen elhatározással Shard lehajtotta a fejét, és lopva lenyelte a drága ékszereket. A nyelőcsöve csupán egyszer rándult, s a két gyűrű hamarosan biztonságban pihent a gyomra mélyén. A férfi bízott benne, hogy néhány órával később – ha már túl lesznek a rablótámadáson – a természet segítségével ismét elgyönyörködhet bennük. Egy kiadós súrolás után. – Te is forgasd ki a zsebeidet! – mordult rá egy hatalmas termetű ork, s agyarait fenyegetően összecsattintotta a rémült Shard szeme előtt. A férfi csaknem a kezét-lábát törte nagy igyekezetében, aminek az lett az eredménye, hogy az egyik zsebe kiszakadt a helyéről, s üresen leffegett a könnyű szélben. A kiszámolt érmék – három arany és kilenc ezüst – nem nyűgözték le túlságosan az orkot, hiszen a fícsúroktól jóval több pénzt zsákmányoltak, az ékszerekről nem is beszélve. – Más nincs? – kérdezte csalódottan az ork, majd Shard remegő fejrázásra saját kezűleg látott hozzá, hogy megbizonyosodjon az igazságról. Sorra szakadtak a ruhadarabok, és Shard néhány perc elteltével úgy nézett ki, mint aki most mászott ki egy vacsorázó sárkány szájából. Ám az ork nem talált újabb zsákmányt. – A keselyűk csipkedjék fehérre a csontjaidat! – mormogott csalódottan az ork, majd hirtelen felderült az ábrázata. – Ugyan nincs pénzed, de rabszolgának még jó leszel! Shard Hargon tiltakozva rázta meg a fejét, de a szavai nem sokat értek. Egyetlen vigasza az volt, hogy ez a remekbeszabott ötlet nyomban szárba szökkent a többi ork között, s a ficsúroknak nem csupán értékeiktől kellett elbúcsúzniuk, – hanem a szabadságuktól is. így legalább nem egyedül kell majd rabságban sínylődnie. Ha pedig szerencséje lesz, majd csak módot talál a szökésre. A két aranygyűrűért talán még segítőtársakra is lel a humanoidok között.:. A gyűrűkkel nem sok baja lesz; ha kijönnek, akkor pár másodperc alatt ismét biztonságba helyezheti mindkettőt. Az orkok nem teketóriáztak sokat. A foglyokat a karaván szekerére ültették, párosával összekötözték őket, majd erőltetett tempóban elindultak egy rejtett csapáson az erdő mélye felé. – Hamarosan katonák jönnek utánunk! – mondta bizakodva az egyik fícsúr, és a tekintetével az ösvény felé intett. Díszes zsebkendő hevert ott az ágak alatt. Nyom, melyet követve a katonák talán valóban rájuk találnak, s így esélyük nyílik a kiszabadulásra. Csak néhány órát kell kibírnom, gondolta Shard, és megpróbálta maga elé képzelni, amikor túl lesz az egészen, s az aranygyűrűket árulja a főváros egyik ékszerüzletében. Háromszáz aranynál biztos nem adom alább... A szekér nagyot zökkent az elhagyatott úton; s Shard gondolatai nyomban összezavarodtak. Aztán újabb zökkenés következett; ritkánjárt helyeken jártak. Az idő gyorsan telt, és a férfi jobb híján lehunyta a szemeit, hogy az orkok láttán ne kelljen állandóan az emlékezetébe idéznie a fogságba esését. Álmában az ékszerekért kapott pénzen saját üzletet nyitott, s helyette mások utaztak az összegyűlt váltókkal a fővárosba, s nem mesterének, hanem neki gyarapodott hónapról hónapra a vagyona. Igazán elégedett volt álombéli sorsával. Kisvártatva arra riadt, hogy egészen más tájakat lát. Csupán megbecsülni tudta, merre járhatnak. A délután már estébe fordult, a nap helyett csillagok világították meg az eget. A kettős hold még nem futott fel az égre, hogy ragyogóbbá tegye az éjszakát. A sötét ideje volt ez, amikor a vadállatok zsákmány után indulnak. Shard Hargon mélyet sóhajtott. Most korántsem látta annyira biztatónak a helyzetüket, hiszen az orkokről az a hír járta, hogy előszeretettel falatoznak megölt ellenségeik húsából. Ki tudja, talán a foglyokat nem csupán rabszolgaként tudják elképzelni, hanem esetleg egy kiadós nyársonsültként is. Megborzongott. Nem valami fényes jövő, A kockán nyert aranygyűrűk azonban nem hagyták teljesen kiveszni belőle a reményt. Ki kell szabadulnia, hogy élvezhesse a megérdemelt jutalmát. Az ork falu egy csendes, égbenyúló fenyőkkel körbenőtt völgyben terült el. Egy hétköznapi vándor egyszerűen elhaladt volna a bokrokkal álcázott sziklahasadék; mellett, ám néhány kő félregördítése után még a szekér is könnyedén begurulhatott a faluba. A foglyokat a főtéren sorakozó ketrecekbe lökték, mindannyian külön “szobát" kaptak. A ketreceket jó másfél méter választotta el egymástól, és csatabárdos őrök sétáltak mellettük. A közelben őrtüzek világítottak, így. nem csupán reménytelennek, de esztelennek is tűnt a szökés. Elvégre az orkok jobban ismerik a környéket, a me- nekülő másfél mérföldet sem tehetne meg, mire elfognák. S akkor már biztosan nem rabszolgaként gondolnának rá, hanem valami sokkal borzalmasabb ötlet fogalmazódna meg bennük. Shard csendes beletörődéssel tűrte, hogy egy nagydarab ork lerángassa a szekérről, a ketrechez vezesse, majd belökje az ajtón. Csak miután a hatalmas humanoid távozott, merte felemelni a fejét, és körbepillantott. A szomszédos ketrecben egy fiatal férfi hevert, arcát vér borította; nyilván botor módon szembeszegült új urával. Az órák gyorsan teltek, s az éjszakát hamarosan felváltotta a hajnal, majd a reggel. Shard megpróbált aludni valamennyit, ám a bűz, az idegen zsivaj – az orkok egész éjjel ünnepeltek –, valamint a félelem nem hagyta nyugodni egy pillanatra sem. Miután előző nap délben ettek utoljára, a legtöbb fogoly érdeklődve szemlélte a jókora mócsingokon csámcsogó őröket, ám amikor az egyik ork egy darab csontot hajított a legközelebbi ember felé, az undorodva elfordította a fejér. Az ork vállat vont, kényelmesen odasétált a csonthoz, majd azt felkapva ismét rágcsálni kezdte. A látványra többeknek felfordult a gyomra, és öklendezni kezdtek. Shard maga is csak nehezen tartotta vissza magát, ám az aranygyűrűk gondolata olyan erővel hatott rá, mintha valami gyógyfőzetet ivott volna. Majd ostoba lesz így elárulni magát! Enni egész nap nem kaptak, s délben is mindössze egy pár kortynyi víz jutott fejenként. Ez csak tovább növelte az éhségüket, miközben az ork kölykök azzal szórakoztak, hogy a ketrecekhez egészen közel merészkedve különféle gusztustalan dolgokon csámcsogtak – élvezve az emberek arcán megjelenő undort és borzadályt. Shard nem volt annyira finnyás, mint a társai, ám a látvány még az ö gyomrát is alaposan próbára tette. Az eleven egerek kizsigerelése és felfalása még elviselhetőnek tűnt, ám amikor az egyik ork fattyú egy rémülten brekegő béka fejét leharapta, majd csámcsogva rágni kezdte, akkor félrefordult, és a ketrec egyik sarkába hányt. Percekbe telt, amíg összeszedte magát valamennyire, ám utána nyomban kutatni kezdett a gyűrűk után. Szerencséje volt, az ékszerek még biztonságos helyen pihentek. A férfi arra lett figyelmes, hogy az egyik ork kölyök egészen közel lopakodott a ketrecéhez, és nagyokat nyelve figyeli, ahogy az ember a saját gyomortartalmában kotorászik. Ettől Shard gyomra ismét felfordult, ám vasakarattal uralkodott magán, és sikerült visz-szakényszerítenie a felkívánkozó maradékot. Késő estére járt már az idő, amikor a férfin ismét úrrá lett a természetes szükséglet. Igaz, a gyomrában nem sok minden maradt, ám hiába próbált parancsolni a testének, ezúttal ő maradt alul. A ketrec egyik csendes sarkában végezte a dolgát, a lehető legtávolabb az őröktől és a többi fogolytárstól. Elvégre bárki árulójává lehet a szabadulás reményében. Shard lopva körülkémlelt, mielőtt nekilátott volna a kutatásnak. Erősen alkonyodott, de még hosszú percek voltak hátra az igazi sötétségig. A foglyok többsége aludt, és az őrök is el-elbóbiskoltak, így nem kellett attól tartania, hogy felfedezik a ténykedését. A pénz utáni sóvárgása segített legyőzni az undorát, és miután leszakított egy darab szövetet a ruhájából, nekilátott a kutatásnak. Az első gyűrűre pillanatok alatt ráakadt, és sietve megtisztította, sem a ruháját, sem a nyálát nem sajnálva. Ezután következett a dolog kényesebb része, ismét biztonságos helyre kellett juttatnia az ékszert. Nos, nem volt könnyű, ám Shardnak harmadik próbálkozásra sikerült leküszködnie a gyanús szagú aranygyűrűt. Következhetett a második gyűrű keresése. Noha a keresési terület nem volt túl nagy, ám Shardnak sötétben kellett tapogatóznia, a szó szoros értelmében. Az éjszaka már leszállt, s a csillagok csupán annyi fényt adtak, amennyi mellett láthatta a rácsok és a benne gubbasztok körvonalait. Ujjai fürgén tapogatták a még meleg matériát, s csakhamar rátalált a második kincsre is. Ügyesen kiemelte, majd nekilátott, hogy letisztogassa. Már nem sietett annyira, úgy vélte, a sötétség eléggé leplezi a mozdulatait ahhoz, hogy ne kelljen a leleplezéstől tartania. Tévedett. Már csaknem készen volt, amikor valaki megragadta a kezét, megakadályozva ezáltal, hogy megpróbálkozzon a bizonyíték eltüntetésével. Az egyik őr volt az, mellette pedig egy éppen olyan kölyök vartyogott, mint aki napvilágnál már egyszer kileste Shardot érthetetlen tevékenysége közben. A férfi hasztalan próbált szabadulni a szorításból, az ork jóval erősebbnek bizonyult. Egy ügyes mozdulattal kicsavarta Shard karjait, majd egészen a rácsokhoz húzta, és a tenyere kinyitására kényszerítette. A látvány kétségkívül a megelégedésére szolgált, mert amikor elengedte a férfit, a gyűrű már az ork tenyerén csillogott. Az őr durva hangon mondott valamit, majd elment. Shard sokáig nézett utána, miközben válogatott átkok tucatjait szórta drága kincse elrablója után. Hosszú időbe telt, amíg lecsillapodott, ám a megmaradt gyűrű végül megvigasztalta. Szentül megfogadta, ezerszer jobban fog vigyázni rá, hiszen még a ketrecben sincs biztonságban. Az ork őr egy fertályóra múlva visszatért. Egy darabka hideg sültet hozott, meg egy koszos kupában sört. Mindkettőnek pocsék volt az íze, ám Shard mégis elfogadta. Bár habozás nélkül elvágta volna őrzője nyakát – ha teheti –, ám egy pillanatra sem feledkezett meg kiszolgáltatott helyzetéről. Ennie kell, ha élni, s majdan szabadülni akar. Úgy tűnt, az ork ezzel a gesztussal helyrebillentette kétes lelkiismeretét. A férfit az éjszaka hátralévő idejében már nem zavarta sen- ki, ám álma nyugtalan volt, melyben hasztalan próbálkozott a szabadulással. A reggel újabb megpróbáltatásokat hozott a foglyok számára, mivel a szomszéd faluból megérkeztek az első rabszolgakereskedők. A sikeres rajtaütés híre – úgy tűnt – forgószél gyorsasággal terjed, hiszen csupán tegnap alkonyatkor érkeztek a faluba, s ma reggelre máris tucatnyi kufár méregette őket hozzáértő szemekkel. Shard nyugtalanul figyelte a rabszolga-kereskedőket. Valameny-nyien orkok voltak, s már a viselkedésükön is látszott, hogy számukra foglyok nem többek értékes árucikknél. Szinte mindannyian hordtak magukkal ostort, ám Shard bízott benne, a fegyver csupán elrettentésül szolgál, s nem valódi fenyítőeszközként. Sorra végigsétáltak a ketrecek előtt, s az ígéretesebb árudarabok előtt akár hosszú percekig is elálldogáltak. Tekintetük mohón fürkészte az áru értékét, megbecsülték teherbírását vagy éppen a külsejét, vették szemügyre, attól függően, milyen sorsot szántak a fogolynak. Shard alaposan kilógott a csoportból, ez már az első napok elteltével világosan látszott. Nem csupán a vonásai tértek el a nemesifjakétól, hanem a viselkedése is. Míg a nemesek büszkén kihúzták magukat vagy éppen rémülten könyörögtek, addig Shard csak gubbasztott némán a ketrec sarkában, s megpróbált minél kisebbre összekuporodni. Neki nem voltak gazdag rokonai, akik esetleg később kiválthatják a rabságból, a mestere pedig aligha áldozna pénzt ilyen haszontalan dologra. A férfi elkeseredetten felsóhajtott. Ha nem tér be a fogadóba, akkor aligha esik fogságba. Bár útja egybeesett a karavánéval, az orkok aligha tartották volna érdemesnek megtámadni a magányos vándort, hiszen a karavántól jóval busásabb zsákmányt remélhettek. Igen, akkor kellett volna erősnek lennie, amikor Agyarfalva koszos kis vendégfogadóját megpillantotta. Váratlanul erős hascsikarást érzett, s a rémülettől csaknem elállt a lélegzete. Minden akaraterejével arra koncentrált, hogy a görcs elmúljon, miközben lopva masszírozni kezdte a hasát. A megmaradt aranygyűrű tartotta benne az életkedvet, ha ezt is elveszíti, akkor nem marad semmi; amiből erőt meríthet a kitartásra. – Ez mennyit kóstál? – állt meg egy hájas ork a ketrece előtt, és fitymáló tekintettel végigmérte Shardot. A közös nyelvet használta, így a fogoly minden szavát értette, noha az ork kiejtése nem volt valami tökéletes. A rabszolga-kereskedő kísérője nyomban megnevezett egy olyan magas összeget, melyről még Shard is sejtette, ennyit még a nemesek vezetője sem érhet. A hájas ork vadul felröhögött az összeg hallatán, majd megrázta a fejét, és az iménti összeg századrészét kínálta a fogolyért. Most a kísérőn volt a nevetés sora. Egy darabig alkudoztak, a nevetést hangos szitokszó, majd dühös morgolódás váltotta fel, ám sehogy sem sikerült megegyezniük. A rabszolgakereskedő nevetségesen alacsony összeget kínált fel a “nyámnyila szerencsétlenségért", miközben a kísérő legkevesebb hat aranyat kért “ezért a bajnokért". Nem tudtak megegyezni. Shard nem tudta, örüljön vagy bosszankodjon a dolgok ilyetén fordulatán, hiszen, ha nem kell senkinek, akkor talán a kondérokban végzi, ha pedig megvásárolják, talán sohasem nyílik lehetősége a szökésre. Miért tértem be arra a pár korty sörre?! Délben a foglyok kaptak egy tányér levest, mely büdös és zavaros volt, de legalább meleg. Shard ismét megpillantotta azt az orkot, aki előző éjszaka a ketrece mellett őrködött. A fickó elégedetten vigyorgott a férfira, majd elment, és kisvártatva egy darab mócsingos hússal tért vissza. Shard nem utasította vissza az ételt, hiszen amíg él, addig van esély a megmenekülésére. Talán valóban rájuk bukkannak a katonák... Az ork étel alaposan megfeküdte a szerencsétlen férfi gyomrát. Először hosszú órákon keresztül eresztgette a bélgázokat, majd ellenállhatatlan öklendezési inger tört rá, minden eredmény nélkül. Shard mindent megtett annak érdekében, hogy valamiképp kihúzza a sötétség leszálltáig. Nem veszíthetem el, suttogta összeszorított fogakkal és megfeszített hasizmokkal. Nem jött össze. Az alkony gyorsan érkezett, de nem eléggé. A természet ereje diadalmaskodott Shard felett. A ketrec legtávolabbi sarkában kuporgott, ám dolga végeztével nem állt fel, hanem mintegy testével védelmezte a produktumot. Ez lett a veszte. Az őrei ugyan nem sokat foglalkoztak vele, ám balszerencséjére, arra sétált a tegnapi őr, az első gyűrű jelenlegi tulajdonosa. Nem tűnt valami nagy észkombájnnak, tegnapi zsákmányát is inkább a kölyök éles szemének, mint a saját eszének köszönhette. Egy darabig elgondolkozva nézte a barna kupac felett guggoló férfit, majd lapos homloka mögött beindultak a fogaskerekek, és az ork hirtelen szélesen elvigyorodott. Tekintetében a felismerés fénye csillant. Habozás nélkül odasietett a ketrechez, s a rácsokon keresztül megragadta a tiltakozó férfit, majd a levegőbe emelte. A másik kezével maga túrt bele az emberi ürülékbe, s némi tapogatás után diadalmas mosollyal emelte ki a második gyűrűt, majd villámgyorsan a zsebébe süllyesztette, mielőtt későn eszmélő fajtársa észrevehette volna. Shard kétségbeesve kalimpált a levegőben, majd rájött, minden hiába. Amikor visszaejtették a földre, egyenesen a még gőzölgő kupacba, kísérletet sem tett arra, hogy kimásszon onnan. A balszerencse letörte, hiszen kockán nyert zsákmányát immáron más birtokolta. Pedig gondolatban már megnyitotta a saját üzletét az ékszerekért kapott pénzen. S minden terve füstbe ment egy nyomorult hascsikarás miatt! Az éjszakát álomtalan pihenéssel töltötte, a reménytelenség elemi erővel hatott rá. Talán ha nem éli magát annyira bele a lehetőségekbe, akkor most nem lenne annyira fájdalmas a gyűrűk elvesztése. A reggel sem hozott sok örömet. Társai közül hármat percek leforgása alatt megvásárolt egy tehetős rabszolga-kereskedő, majd az újabb mustrálgatás ideje következelt. Most azonban nem csupán a kufárok vették szemügyre a ketrecekben sínylődő embejeket, hanem a többi ork is. Talán szolgát kerestek maguknak, talán ünnepi lakomát; Shard csendes beletörődéssel kuporgott a ketrecében. – Három aranyért megkapod, testvér! – jutott el a szerencsétlen füléig az alku, majd kisvártatva nyílt a ketrec ajtaja, és egy ismerős alak tűnt fel Shard előtt. Tegnapelőtti őre, gyűrűinek elrablója. – Gyere! – mordult rá boldog vigyorral frissen szerzett szolgájára, és miután Shard nem iparkodott elég gyorsan engedelmeskedni, a fickó egy korbácsot húzott elő, amit némi töprengés után nyomban el is tett. Inkább még egyszer megismételte a hívó szót, ám ezúttal némileg határozottabban. Shard feltápászkodott, s lehajtott fejjel követte új urát. Lassan új remény ébredt benne. Az ork talán azért váltotta ki a rabságból, mert így akarja meghálálni a két aranygyűrűt? Nos, Shard még mindig nem tette egészen túl magát az ékszerek elvesztésén, ám az éjszaka folyamán rájött, az élet még mindig többet ér bármiféle vagyonnál. Az ork a saját kunyhójába vezette új szerzeményét, és Shard megdöbbenve fedezett fel a sarokban egy újabb ketrecet. Ura nem teketóriázott sokáig, megragadta a fogoly karjait, és némi erőlködés árán betuszkolta a férfit új helyére. Shard megpróbált ellenállni, ám ereje kevésnek bizonyult, így kisvártatva ismét bezárult mögötte a ketrecajtó. Fogoly maradt, ráadásul ezúttal jóval, kisebb hellyel kellett megelégednie. – Még! Kell! – közölte röviden az ork, és sokat mondóan megcsillogtatta a férfi orra előtt az aljas módon elvett ékszereket. Ezután valami híg löttyöt hozott lapos kőedényben, és Shard elé tolta. -Egyél! A férfi tétován megrázta a fejét. – Nem! Az ork haragosan kivillantotta az agyarait. – Kell! Még! – mondta határozottan, és ismét megcsillogtatta a gyűrűket. Shard nem mert ellenkezni, és bár a gyomra tiltakozott, hősiesen magába tömte az ork ételt. Az eredmény nem váratott sokáig magára, mindössze tizenöt percbe telt, amikor olyan hascsikarás rántotta görcsbe Shard testét, hogy akaratlanul is felkiáltott fájdalmában. Az ork boldog vigyorral figyelte, ahogy a férfi hosszas szenvedés és küszködés után hátat fordítva könnyít magán. Ekkor az ork felemelkedett, a ráccsal együtt felemelte a foglyát, és jó másfél méterrel arrébb tette, hogy jobban hozzáférjen a “végeredményhez". Ezután lelkesen nekilátott a kutakodásnak, és hosszú perceknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nagydarab humanoid rádöbbenjen, ezúttal nem rejt gyűrűt az ürülék. Shard döbbenten figyelte az ork ténykedését. – Kell! Még! – harsogta az ork mérgesen, és újra meg újra megcsillogtatta az aranygyűrűket a férfi előtt. – Azt akarom, hogy csináld! És akkor Shard végre megértette, mit akar ez a bestiális külsejű ork tőle. S arra is rádöbbent, hogy nem tudja majd megmagyarázni ennek a szűk agyú humanoidnak, hogy ő nem aranygyűrűt tojó tyúk. Úgysem hinné el. Shard számára csupán egyetlen reménysugár maradt. Őszintén imádkozott érte, hogy a nemesek nyomán érkező katonák hamarabb szabadítsák ki, minthogy belehal az állandó gyomorrontásba. Mark Shadow ANYAMÉH: Hallották már hírét Chontillának, a csodaszép teremtésnek, a xeminola király leányának? Vagy a gonosz boszorkánynak, aki megjósolta, hogy Chontilla termékeny méhe olyan magzatot hordoz majd rejtekében, akit ha megszületvén, még véresen, népének serege maga előtt visz a csatában, az a sereg legyőzhetetlen lesz? Vagy hallották már Oben Gawa nevét, a híres-hírhedt vérszomjas főnökét, ugyanakkor a nagy szónokét, akinek buja násza a szépséges leánnyal letéteményese a xeminolák verhetetlenségének, vég nélküli hódításának? Ugye csak rázzák a fejüket? Pedig a pusztítás, az öldöklés minden korban felütötte a fejét. A félszemű boszorkány jóslata azonban olyan óriási méretűvé nőtte ki magát, hogy a xeminolák szentül hittek benne: azt a sereget, mely keresztezi az útjukat, a föld színével teszik majd egyenlővé. – Végem van... vizet... vizet adjatok... – hörögte a vén aggastyán, s kicserepesedett ajkai közül felhangzó fájdalmas sóhajtása egyben választ is adott reménytelen esdeklésére. A tömlöc legtávolabbi zugában ült, feje elörebicsaklott, hosszú, szennyes ősz haja beterítette meggyötört ábrázatát. Karját hátrafeszítették, mint akit keresztre szántak, felpüffedt csuklóján a hús szinte már ránőtt a vasbilincsre, amitől rövid lánc futott fel egy rozsdás ékig, amit a tömlöc falába vertek. A toprongyos vénembert már réges-régen elhagyta minden büszkesége, az ötéves rabság megtörte, s azzá tette, amivé valamennyiünket: egy nyomorúságos állattá. Mintegy ötvenen voltunk e kegyetlen tömlöc foglyai; csontvázzá aszott múmiák; véresre vert barmok; kitolt szemű, agyonkínzott, magatehetetlen szerencsétlenek. De hálát adtunk az égnek, mert ma nem mi voltunk soron. A tömlöc egy másik zugában Aquevé nyö-szörgött, erejéből többre nem futotta, ám hiába várta a megváltó halált. A xeminolák mesterei a kínzásnak: a karót csak a belekig verték belé, haladékot adva ezzel a kaszásnak, akinek az eljövetelét a lelkében ő olyannyira könyörögte. Iszonytató bűz terjengett a félhomályban, ragály, betegség tizedelte megtépázott sorainkat ezen az elátkozott helyen, ahol nem is olyan régen még ötszázan raboskodtunk. Szúrt, szaggatott az agyvelő; milliónyi tü fúródott égő-könnyező szemgolyóinkba; meggyötört tagjainkat láthatatlan kezek tépték cafatokra; éjszakánként kísérteties kórus hangja szállt a falak között a vértől szennyezett, vörhenyes derengésben: jajgattunk, valamennyien jajgattunk... Csak az öregember sírt ültében: a halált sírta. Aqouma etetett bennünket, a legszánalomraméltóbb valamennyiünk közül; Aqouma, az egykoron rettenthetetlen harcos. Mintegy fél évvel ezelőtt a xeminolák megszabadították a láncaitól, a tömlöc közepére vonszolták, lemeztelenítették, és a vergődő, kínjában csak nyüszíteni tudó szerencsétlen nyomorultat egy éles késsel megfosztották a férfiasságától. Rá egy hónapra pedig levágták a bal kezét, tudtára adva, hogy számára az élet már fabatkát sem ér. A bokájára bilincset erősítettek, hozzá láncon egy jókora kődarabot rögzítettek, némi mozgásteret biztosítva számára. így hordta nekünk körbe a moslékot, mert azt ettük, amit a xeminolák állatai, legfeljebb néha-néha csurrant-cseppent valami híg lötty, amiben fonnyadt bőrdarabkák úszkáltak. Olykor jutott egy falásnyi kenyér, és napjában félliternyi poshadt, büdös víz is. Azt tudtuk, hogy még létezünk, de létezni maga volt a pokol. Hiszen elevenen eltemetve, valahol a xeminolák földjén nap mint nap a fenyegető (megváltó?) halál közelségében borzongani, félni, oly nagy próbatétel volt a számunkra, hogy sokan önkezűleg próbáltak meg véget vetni szánalmas életüknek. Ezért azonban kegyetlen büntetés járt! Minden egyes ilyen kísérlet után valamelyikünknek bűnhődnie kellett. Ezért verték Aquevébe a karót, ezért csonkították meg Aquomát. Még meghalnunk sem lehetett. A xeminolák hírhedt kegyetlenkedésének következtében egymás szájából lopkodtuk ki a halált! Nem tudtuk, milyen mélyen voltunk a föld gyomrában; nem tudtuk, legfeljebb sejtettük, mikor van éjjel és nappal. Az idő múlását a fáklyák izzásából mértük: minden egyes fáklyacsonk három kínkeserves nap elteltével hamvadt el a tartójában. Hogy elodázzam a halálomat, népünk legnagyobb Mágusára, az Atyára gondoltam minduntalan. Woolgaw vagyok, büszke nemzetemre és annak szellemi vezérére, az Atyára. Mily élénken csengenek a füleimben a szavai, még itt a foldalatt is. – Jer elém, Eginwa – szólt nyájasan, amikor még nem voltam e förtelmes sírkamra eleven lakója. – Jer elém, és mutasd magad! Hogy megnőttél, milyen hosszúak, nyúlánkak lettek izmos tagjaid, milyen arányossá váltotta ki az idő karcsú alkatodat! Tökéletes harcos lett belőled! Tudod-e, hogy szép vagy? Hosszú életem folyamán több férfit láttam, mint ahány sziklát nyaldosnak a végeláthatatlan Yiwaza tenger hullámai, de egyik sem ért föl veled. Honnan van ez az ellentét szőke, lágy csillámú fürtökben aláomló hajad és kreol arcszíned között? Milyen üzenetet hordoz mélykék szemed? Micsoda hármas ellentét, és mégis: milyen tökéletes forma! Egy Szőke Isten! Igen, Eginwa, szebb vagy, mint a lányok, ugyanakkor délcegebb a legderekabb harcosnál, pedig sok hőst láttam harcolni és meghalni, amióta először kelt fel a nap a Yaw bércei mögött... Büszke vagyok, hogy woolgawnak születtél, nem pedig barbár xeminolának, akik csak a tudásunkat szomjazzák. Jer közelebb és ülj le, mert fontos mondanivalóm van a számodra... Jól figyelj rám, Eginwa, és úgy idd a szavaimat, mint ennek előtte még sohasem! Húsz tavaszt éltél, híres fegyverforgatóvá váltál, a harcművészet terén felülmúlhatatlan tudásra tettél szert, ám mint kiválasztott harcos, – meglehetős elszigeteltségben nőttél fel. Igen, Eginwa. Hiányzik az életedből a napfény, s bár én az évek során népünk kultúrájának, tudásának a javát megosztottam veled, amit nagy bölcsességgel a magadévá is tettél. Ám mindez mégsem pótolhatja a szerelmet, amelyben oly járatlan vagy, mint annak idején a kardforgatásban, amikor hatévesen a mestereid egy szál pengével a kezedben belöktek a karámba az összezsúfolt, kiéheztetett farkasok közé... Tudnod kell, Eginwa, hogy öt év múltán fontos küldetésed lesz, én magam választottalak ki eme feladatra, a hosszú útra. Jól jegyezd meg most azt a nevet, melyet ajkaim suttognak a füledbe: Contilla. Ő a xeminolák barbár királyának az egyetlen leánya; népük vén boszorkányának a jóslata szerint termékeny méhe néhány tavasz elmúltával olyan magzatot hordoz majd rejtekében, akit ha megszületvén a xeminola harcosok maguk előtt visznek a csatában, az a sereg legyőzhetetlen lesz. Chontilla tizenöt esztendőt számlál, atyja, a király húszévesen szánja a nászra, mely a boszorkány jóslata szerint a xeminolák vég nélküli hódításának, barbár kegyetlenségük megnyilvánulásának, következésképpen minden kultúra lerombolásának a kezdete!... A xeminolák százezer harcost számlálnak, még a jóslat nélkül is legyőzhetetlennek tűnnek, dúlás, pusztítás, fosztogatás jár a nyomukban. Ám nem is olyan régen történt valami, ami a királynak komoly fejtörésre adott okot. Felderítőik, mintegy kétezer hurawa vadember szembeszálltak a xeminolákkal, és élükön Oben Gawával, a már-már legyőzhetetlen főnökkel több részt követeltek a mindenkori zsákmányból... Tudnod kell, Eginwa, hogy a hurawa vademberek kitűnő felderítők, vérbeli harcosok, stratégiai szempontból nélkülözhetetlenek. Az ő pótlásuk a xeminolák számára megoldhatatlan feladat, amivel a király is tisztában van. – Miért, atyám? – szólaltam meg fejet hajtva, tisztelettudóan. Az Atya jóindulatúan a szemembe nézett. – Eginwa! Ha a te lábad is annyiszor tapodta volna a Yaw hófedte csúcsait, füled annyiszor hallgatta volna a tavasz madarának, a yepowo csicsergésének semmivel össze nem téveszthető lágy trillázását, mint az enyém, ha annyi tüzes nyarat éltél volna meg a Yaw völgyének forró katlanában, ha annyiszor tépte volna az őszi metsző szél a köpönyegedet, mint az enyémet, s ha a mágikus erőd és tudásod csak jelentéktelen részét képezné is az enyémnek, akkor Eginwa messzire látna, és ami a legfontosabb: a dolgok-mélyére látva, a lényegre tapintana. Te vérbeli harcos vagy, fiam, a mágikus tudományok terén sok hozzád hasonló fiatal sajátítja el a legfontosabb dolgokat, de nekem mégis veled van beszélnivalóm... – Atyám megtisztel a jóindulatával, hallgatom. – Figyelj a szavaimra, Eginwa! Habár a xeminolák közönséges barbárok, királyuk, legalábbis az ő mércéjüket tekintve, meglehetősen bölcs ember hírében áll. Oben Gawa, a hurawa vademberek vérszomjas főnöke, aki egyébiránt kitűnő szónok is, kilátásba helyezte, amennyiben harcosait nem illeti meg nagyobb jutalom, és nem mutathatnak be annyi emberáldozatot, mint amennyit az ő Szellemük feltétlenül megkíván, akkor összevonja embereit, és megtagadja a király parancsait. Oben Gawa gőgös ember, figyelemre sem méltatja a xeminolákat, noha mégis a királyukat szolgálja. Úgy jár-kel közöttük, mintha maga is uralkodó lenne; ha éjszakánként végig sétál e százezer főt számláló hatalmas táboron, az őrök sűrűn megszólítják. Ám ő figyelemre sem méltatja őket, hanem felszegett fejjel, büszkén kihúzva magát keresztül vág a soraikon, hogy megpihenve a holdat bámulja éber tekintetével, miközben a Szellemeihez fohászkodik. Olykor morog valamit az orra alatt a maga érthetetlen nyelvén, s még az őrök is tisztelettel adóznak e gőgös harcosnak, s amennyire csak lehet, kerülik fagyos tekintetét, semmi érzelmet nem tükröző, kőmerev arcát. – Atyám talán elmesélné, hogyan került mégis a xeminolák közé. – Tisztában kell vele lenned, Eginwa, hiszen az elkövetkezőkben mind neked, mind neki kulcsfontosságú szerep jut, és én szeretném, ha nem csalódnék benned, élni tudnál azzal a feladattal, melyet hatalmamnál fogva rád ruházni szándékozom... A hurawa nép a fagyos északon él a legprimitívebb körülmények között, életük szakadatlan küzdelem a metsző, hideg szél, a terméketlen jeges táj és a számtalan vadállat ellen. Oben Gawa úgy határozott, hogy sorsára hagyva nemzetének asszonyait és gyermekeit, valamint a sok nélkülözéstől, éhezéstől legyengült férfiakat, véneket, kiválasztva kétezer harcost délebbre vonul. Ott próbál szerencsét, hogy később visszatérve a legyengülteket is a remélt, termékeny völgybe vezesse, ahol megélhetést biztosít majd a számukra. Oben Gawa pedig mind délebbre vonult kétezer harcosával, és nem is csalódott. A talaj egyre termékenyebbé vált, hamarosan dús erdők keresztezték útjukat, s noha csak íjakkal és rövid nyelű, széles szekercékkel voltak felfegyverkezve, rövidesen annyi állatot ejtettek el, hogy valamennyien megerősödtek, a jóltápláltságnak köszönhetően egykor szálkás izmaik feszessé, rugalmassá váltak. Annyira nesztelenül jártak, olyan hangtalanul, lopakodva közelítették meg a kiszemelt zsákmányt... erre előző életmódjuk adott megfelelő útmutatót... hogy a legtöbb esetben nem is nyúltak a fegyvereikhez. A szarvasokat puszta kézzel terítették le, még a medvék ellen is csak a szekercéjüket használták... Kóborlásaik során találkoztak a xeminolákkal, és mivel ez a barbár nemzet sok-sok népfaj gyülekezete, természetesen a magvat a xeminolák alkotják, elvegyültek közöttük... Hamarosan azonban híre ment kivételes képességeiknek, amely a király fülébe is eljutott. Ő az egyik vezérét bízta meg, derítse ki, igaz-e, miszerint ezeknek a félig-meddig mezítelen, állatbőrökbe bújtatott idegeneknek a tudása híven tükrözi a róluk hallottakat, avagy a csőcselék tulajdonít nagyobb képességet a fenevadaknak annál, mely valójában őket megilletné. A király, miután meghallgatta a vezér jelentését, magához hívatta Oben Gawát, aki meglehetősen gyorsan elsajátította a xeminolák nyelvét, a kegyeibe fogadta, és felajánlotta, hogy a hurawák felderítőkként szolgálják népét. Oben Gawa ígéretet tett, amit oly sok csatában be is tartott, és nagy hasznára vált királyának... A hurawák brutalitása, vérszomja azonban még a xeminolákban is megütközést keltett, amely rövidesen megrökönyödéssé fokozódott, amint látták Oben Gawát úgy járni-kelni közöttük, mintha különleges hatalommal felruházva, gőgösen elnézve fejük fölött, semmibe se venné őket. De senki sem merte megszólítani vagy felelősségre, vonni. Ha a xeminolák barbárok voltak, és a hosszú-hosszú vérgőzös háborúk során hozzájuk csapódott népek szintúgy, akkor a hurawák egyenesen fenevadak vagy vadállatok. De mégsem vették fel a xeminola nemzet nevét, nem úgy, mint a behódoltak, akik már meg is feledkeztek népükről, melynek egykoron büszke tagjai voltak... Oben Gawa pedig nem adta fel merész tervét, melyről csak a harcosai tudtak. Visszamenni a fagyos északra, és a hurawa nemzetet elvezetni délre, ahol dúsak a legelők, az erdők vadban nem szenvednek hiányt, és ahol ez a nemzet gyökeret ereszthet, és ahonnan tovább terjeszkedhet, idővel maga alá gyűrve a xeminolákat is... A barbár xeminola király tisztában volt ezzel, és tudta azt is, hogy a kétezer hurawa harcos felér húszezerrel az ő katonái közül, ezért hát cselhez folyamodott, hogy Oben Gawát visszatartsa. Egy szép napon magához hívatta a főnököt, és közölte vele, miszerint maradásáért cserébe csodálatos szépségű lányát, Chontillát hozzáadja feleségül, de csak öt tavasz múltán, mert a leány akkor lesz húsz esztendős. A király arról bölcsen hallgatott, hogy a vén, félszemü boszorkány jóslata szerint a szépséges Chontilla méhe akkor lesz a legtermékenyebb, és természetesen azt is titokban tartotta, ha bizonyos asszonyi jelekből fény derült, hogy Chontilla állapotos, Oben Gawát haladéktalanul félreállítja. A ravasz és vérszomjas hurawa főnökre azonban mindenképpen szüksége volt, mert a boszorkány azt is megmondta, hogy Oben Gawa magja olyan erős, mint annak előtte még férfié sohasem. A tökéletes nász, mondta a vén szipirtyó, és annak gyümölcse, a véres csecsemő legyőzhetetlenné és halhatatlanná magasztosítja majd a xeminolák nemzetét, de csak akkor, ha megbizonyosodván Chontilla terhességéről Oben Gawa a fejét veszti... Az Atya egy pillanatra kitért figyelő tekintetem elől, s elgondolkodtam. Oben Gawa járt az eszemben. Az Atya kiválasztottként hívatott maga elé, és én már kezdtem fogalmat alkotni arról, mi is az a feladat, melyet rám bízni szándékozik. Igen, Oben Gawa járt az eszembe, és elképzeltem, amint megküzdünk egymással, mert immáron semmi kétségem sem volt afelől, hogy a xeminolák soraiba férkőzve, öt éven belül, míg nászra nem kel a szépséges Chontillával, meg kell hogy öljem. Az Atya ismét felém fordította a tekintetét, és én újfent mohón lestem ajkainak mozgását, és úgy ittam szavait, mintha valóban az atyám lett volna. De le lehet írni azt a megdöbbenést, megrökönyödést, azt az érzést, amit a szavai keltettek bennem, amikor is a feladatról beszélt, amit nekem elvégezni kötelességem volt. – Mérlegeltem, Eginwa – mondta határozottan. – Minden tudásomat, amit a mágikus tudományok terén eddig elsajátítottam, a Szent Cél elérésének a szolgálatába állítottam. A következő megállapításra jutottam. Két módszer létezik, amely megakadályozhatná Oben Gawa és Chontilla nászát, ami népünk pusztulását jelentené, hiszen a xeminolák hét napi járóföldre vertek tőlünk tanyát, túl a Yaw égbe nyúló szirtjein... Felderítőik, a már említett hurawák régen tudnak rólunk, de az egész barbár sereg kénytelen öt évig várni. Hiszen Chontilla méhe csak akkor lesz igazán termékeny, ahogy ezt a félszemű, vén boszorkány megjósolta, noha erről a harcosok természetesen mit sem tudnak... Az első módszer hogy ezt megakadályozzuk, magának Oben Gawának az elpusztítása. Ez két okból sem lehetséges. Először is: a vén boszorkány majd Oben Gawára sűríti minden varázserejét, hogy megóvja a hurawák főnökét, míg el nem jön a nász ideje. A szipirtyó ezzel ugyan óriási hibát követ el, mert ő maga védtelen marad, de védtelen marad Chontilla is. A boszorkány úgy gondolkodik, hogy először a magot óvja. Azt már tudjuk, Oben Gawát szemelte ki, ám ha őt támadás érné... és most jön a második ok, amiért a főnöknek élnie kell... mást szemelne ki a nászra, és mire rájönnék az újonnan kiválasztott személy kilétére, addigra már késő lenne... Jól figyelj rám, Eginwa! A másik módszer a járható út. Mivel a boszorkány minden varázserejét Oben Gawára áldozza, mint már említettem, Chontilla, a király lánya védtelen marad. De a szipirtyó azzal is tisztában van, hogy nincs olyan varázsszer, amely a leány magzatának árthatna, hiszen ha a nász létrejön, a boszorkány a varázserejét azonnal Chontilla méhére sűríti, de egyvalamivel nem számol: egy másik maggal, még mielőtt a nász ideje elérkezne! Mivel a szipirtyót nem védi varázserő, őt magát könnyűszerrel elpusztíthatnám, de ezzel óriási hibát követnék el! Mivel Oben Gawával nem bírnék, a barbár király azonnal kitűzné a nász időpontját, felrúgva a szokásaikat, mert egy xeminola király leánya csak húsz tavasz elteltével léphet bárkivel is frigyre. Az Atya ennél a mondatánál elakadt, s elszorult torokkal figyeltem, amint egy könnycsepp buggyán ki a szeme sarkából, s gördül végig meggyötört arcának ráncai között. A kérdés olyannyira kézenfekvő volt, hogy mindenképpen fel kellett tennem. – De Atyám, ha úgy látja jónak, hagyja életben a vén boszorkányt, és pusztítsa el Chontillát, amíg még teheti a védtelen időszakában. Miért nem él ezzel a lehetőséggel? Az Atyának könnybe lábadt a szeme. – Mert a vérem... az unokám... Megdermedtem eme kijelentésre. Az Atya segített ki zavaromból. – Sok éve már annak, amikor a Yaw hegységben portyázó barbárok támadtak ránk, élükön egy sebhelyes arcúval. Varázsfüvet gyűjtöttünk a lányommal, amikor váratlanul bekerítettek. Engem egy fához kötöztek, s arra kényszerítettek, hogy nézzem végig, amint a vezérük, a sebhelyes arcú megerőszakolja a lányomat. Sohasem felejtem el. Engem otthagytak, de a gyermekemet magukkal vitték. Ettől a naptól kezdve minden energiámat a mágikus ismeretek elsajátításának szenteltem. Később számtalanszor megidéztem a leányomat és a megbecstelenítőjét. Ma ö a xeminolák királya, a gyermekem meghalt, de az ő leánya, Chontilla tovább él a lelkemben, és bár barbár ivadék, mégiscsak az unokám... Hegyezd a füled, Eginwa! Jól tudom, népünk érdeke mindennél előbbvaló, és nem mérhető ehhez egy öregember fájdalmas kitörése. De ne feledd, vérbeli harcos vagy, s mint ilyennek, kötelességed engedelmeskedni a parancsnak. Öt év múlva útnak indulsz, és álruhában belopózol a xeminolák közé; jómódú wark kereskedőnek mondod majd magad, és szerét ejted, hogy a király leányának, a unokámnak, Chontillának a közelébe férkőzz... Oly szép vagy és oly délceg,, mely tulajdonságok birtoklása feltétlenül az előnyödre válik, hogy sikerre számíthatsz. Ha nászra kelsz Chontillával, és a te magod termékenyíti meg a méhét, az újszülött csecsemőt ártalmatlanná tudom tenni, hiszen benned woolgaw vér folyik, s valamennyi az újszülött testében is csörgedezni fog. Annyival lesz nagyobb a varázserőm a vén, félszemü boszorkánnyal szemben, mint amennyivel több a woolgaw vér a gyermekben a xeminolával szemben. így Chontilla életben marad, a véres csecsemő pedig, aki a xeminolák végtelen hódításának a letéteményese, a születése után elpusztul. – A gyermekem... – szakadt fel belőlem önkéntelenül egy fájdalmas sóhaj. – Igen, a gyermeked, Eginwa! De nem tagadhatod meg a vén öregember utolsó parancsát, még ha az önzésből is fakad. Végül is a woolgaw nemzet érdekeit szolgálja, és ezt ne téveszd soha szem elől! Pokolian nehéz dolgod lesz, de addig is ismerkedj meg Amortellával, a híresen szép woolgaw leányzóval, aki bevezet téged a szerelem minden földi jóval elhalmozott buja tárházába! De erre soha nem került sor. A xeminolák felderítői, a hurawák nem bírták megfékezni vérszomjukat, és csapatostól elözönlötték a Yaw hegység felénk eső szirtjeit, lankáit. Példájukat követték a többiek is, végül förgetegként zúdultak ránk. A támadás felkészületlenül ért bennünket, hiszen öt év múlva, Oben Gawa és Chontilla násza után vártuk a támadást, feltéve, ha a nász egyáltalán létrejön, amit csak nekem állt módomban megakadályozni. A véres háborúba rövidesen beavatkoztak a xeminolák is, és legyőztek bennünket. így lettem hát e siralmas tömlöc foglya, s nem felejtettem el az önző Atyát, akinek a parancsa továbbra is érvényben maradt, hiszen a végtelen öldöklésben azt nem állt módjában senkinek sem visszavonni. Számba vettem, vajon kik tudhatnak a varázslatról, s a következőkre jutottam. Oben Gawa és Chontilla, bármilyen furcsa is, de nem, csak az Atya, a félszemü boszorkány, a xeminolák királya és jómagam... – Woolgaw, woolgaw! A kiáltás egy jól megtermett xeminola őr ajkáról szakadt fel, aki fáklyával a bal kezében és egy tőrrel a jobbjában az imént bújt be a tömlöc kicsire méretezett ajtaján, s egyszersmind gátat vetett szárnyaló gondolataimnak, és visszazökkentett a szomorú valóságba. Egyedül volt, s mint népének legtöbb harcosa, ő is az összerabolt ruhák különös egyvelegébe bújtatta izmos tagjait. Vallig érő haja tépett volt és ápolatlan arca a nomád barbárok jellegzetességével büszkélkedett; ocsmány pofáján tetoválások sokasága éktelenkedett, s ezt még tetézte három vágás az arca jobb, illetve bal oldalán, valamint a homlokán. Úgy festett, mint egy összevagdalt, vérszomjas vadállat. – Woolgaw! – üvöltött fel megint hisztérikusan, s azzal imbolygójárásával az egyik rabhoz lépett, s a fáklyával belevilágított az arcába. Úgy látszott, valami nem nyerte el a tetszését, mert az egyik nyomorulttól a másikig lépkedett, végül megállapodott nálam. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, tekintetéből csak úgy sütött a gyűlölet, de büszkén álltam szúrós pillantását, miközben egy arcizmom sem rezdült. Végül vontatottan elindult, és a társaimat vizslatta, de úgy látszott, elégedetlen lehetett, mert visszatért hozzám. – Szerencséd van, woolgaw kutya! – sziszegte, és belemarkolt bozontos szakállamba. – De a te kurva szerencséd a többiek halálát jelenti. – Az ajtó felé fordult. – Sze ze guava, gorrimo szecsá! -üvöltötte szinte hisztérikusan. Alighogy elhangzottak utolsó szavai, xeminola harcosok rontottak be a tömlöc túlsó oldalába vágott ajtón, előkapták fegyvereiket, és szabályosan lemészárolták szerencsétlen bajtársaimat. Drága, piros vérük feketévé színeződött a mocskos, ürülékfoltoktól szennyes kövezeten. Az összevagdalt arcú, aki szemlátomást jól ismerte a nyelvünket, eltorzult, a gyilkolás kéjétől remegő pofával megállt előttem, és egy véres fejet rázva a kezében rám förmedt: – A woolgaw kutyák nyüszítettek félelmükben, míg a halálukat várták, és sírtak, amikor elérkezett a végítélet órája. Pondrók vagytok valamennyien, akiket egy xeminola harcos a saruja lábával büszkén eltapos. Szerencsétlen barom! Most mit bámulsz rám? Örülsz, hogy meghagytam nyomorúságos életedet? Felsőbb pa- rancsra cselekedtem így, de korai az örömöd, nyomorult féreg. Majd teszek róla, hogy szenvedésekben ezután se szenvedj hiányt. – A többiekhez fordult: – Vegyétek le róla a bilincseket, és szabadítsátok meg a láncaitól is! – Ismét rám szegezte gyilkos tekintetét. –Woolgaw! Ideiglenesen szabad vagy, de ígérem, visszakerülsz még ide, és akkor kiszaggatom a beleidet! Hozzátok! Hárman megragadtak, mert lépni sem tudtam, s ahogy az ajtó felé vonszoltak, még egy bágyadt pillantást vetettem lemészárolt bajtársaimra, és elszorult a torkom, könnybe lábadt a szemem. Végeláthatatlan lépcsőfokokon taszigáltak fel, ha térdre hulltam, valamelyikük a hajamba markolt, s a többiek idétlen vihogásától kísérten vonszolt fel mind feljebb, fokról-fokra. – Mozdulj már, a kurva anyádat! – lihegte, s a következő pillanatban úgy gyomorszájon rúgott, hogy elvesztettem az eszméletemet. Milyen csodálatos is az éltető napfény! Ahogy résnyire nyitottam a szemem, valahogy a tudat alatt férkőzött elmémbe ez a megváltó gondolat. Rohamosan kezdtem visszanyerni az eszméletemet, hanyatt fekve felpillantottam, és háromszor is megdörzsöltem a szememet, mert a még félájult állapot esdeklő, szánalomra méltó kívánsága egyszeriben kézzel fogható valósággá vált a számomra. A beteljesült óhaj! Felettem, egy méterszer méteres, ráccsal fedett nyíláson át arányló sugarak törtek utat, és én ezeknek a pászmáknak a fényében fúrödtem! Leírhatatlan, csodálatos, az élni akarás vágyával fűszerezett buja érzés. Kezem-lábam szabad, még csak béklyóra sem fogtak. Egy háromszor hármas kőbe vésett, szabálytalan alakú tömlőében feküdtem, alattam tiszta szalma ropogott, az elmúlt öt év borzalmaihoz képest fejedelmi körülmények. De mire föl ez a kiváltságos helyzet? Miért nem mészároltak le engem is a bajtársaimmal együtt? Ó, semmivel sem összehasonlítható emberi természet! Nem lelsz nyugtot a végletek közt: ha sorsod jobbra fordul, azonnal kutatod az okát, és elmélyülsz a rosszban, ahonnan a szerencséd megszabadított, és fordítva: a győztes napja elmúlik, sorsa éjbe bágyad. Ezek a gondolatok keringtek elmémben, és megpróbáltam rendet teremteni köztük. Csalóka számításaim szerint öt éve raboskodtam. Az ám! Mit is mondott az önző Atya? Chontilla és Oben Gawa ná-sza öt év múlva esedékes, azaz hozzávetőlegesen elérkezett az ideje. De van-e értelme egyáltalán? A xeminolák legyőztek bennünket, és rabigába hajtották a fejünket, ám a kapzsiság ördöge űzi-hajtja annak megszállottját, és utána már nincs megállás. Vajon a xeminolák erőt gyűjtenek, hogy aztán megmarkolva a harci zablát újabb területeket hódítsanak meg? A helyzet a következőképpen festhet, így okoskodtam. Az Atyának mindenképpen élnie kell, hiszen a varázserejét arra a pillanatra tartogatta, amikor én nászra kelvén Chontillával gyermeket nemzek, akit megszületvén ő haladéktalanul elpusztít. Oben Gawa és vele párhuzamosan a vén, félszemű boszorkány esete azonban maga a talány, hiszen ki tudja az idejét annak, amikor a szipirtyó minden varázserejét a hurawák főnökére sűríti. Mindenesetre úgy okoskodtam, hogy az öt évvel ezelőtti csata során valamelyikük védtelen maradt, talán maga Oben Gawa. A boszorkány bármennyire óvta is a magot, a saját varázserejének a megóvására mindenképpen ügyelnie kellett, hiszen akkor Chontilla még csak tizenöt tavaszt számlált, jóformán még gyerek volt, a mé-he szinte terméketlen. És a xeminolák királya, aki a leányát ígérte a ravasz hurawa főnöknek, hogy utána a fejét vegye? Vajon Oben Gawa megneszelte e csapdát, és idejében rájött a hátsó gondolatokra, amelyek a végzetét jelentik? Végtére is arra a megállapításra jutottam, hogy valamennyien életben vannak, legalábbis a józanész feltétlenül ezt diktálta. Tehát: nemzetemből az önös érdekeit nagyon is előtérbe helyező Atya; aztán a hurawák főnöke, Oben Gawa; maga Chontilla, akinek a meghódítása ebben a helyzetben számomra megoldhatatlan feladatnak tűnt, de az Atya olyannyira belém oltotta a parancs iránti feltétlen engedelmességet, hogyha szerét tudom ejteni a rám bízottak megoldásának, egy csöppet sem habozom; aztán a vén boszorkány és végül a xeminola király is. – Woolgaw! – zökkentett ki gondolataimból egy goromba hang, s feltekintve az összevagdalt pofájú barbár xeminolát pillantottam meg, aki még lent a tömlöcben megígérte, hogy kiszaggatja a beleimet. – Egyél, kutya! – nyerítette, és egy jókora füstölt húsdarabot dobott le elém a zizegő szalmára. Szerencsétlen barom! Azt hiszed, menten nekiesem az ételnek, és felfalom az egészet, mint egy nyomorúságos koldus? Így gondolkodtam, s jól gondolkodtam. Ha nem bírok ellenállni a könyörtelen éhségnek, mely öt év óta szüntelenül mardosott, akkor aláírom a halálos ítéletemet. Ha felzabálom ezt a jókora húsdarabot, úgy vonaglok itt rövidesen szörnyűséges gyomorgörcsöktől szaggatva, hogy menten belepusztulok. Ezért aztán óvatosan és nagyon-nagyon lassan haraptam néhány falásnyit, gátat vetve ezzel mohó falánkságomnak, mely kétségkívül a halálba kergetne. – Nesze, víz is! – kiáltotta fentről egy másik xeminola, és elcsodálkoztam azon, milyen jól beszélik valamennyien a nyelvünket. Egy kisebbfajta vödörben... ami elfért a rácsok között... vizet eresztett le nekem, s miután kiakasztottam a kampót, ügyesen visszahúzta a kötelet. Nem telt bele félóra, amikor újabb kiáltás ütötte meg a fülemet. – Hé, woolgaw! – hallatszott odafentről. Egy jól megtermett xeminola térdelt a rácson, díszes ruházatáról ítélve egy alvezérféle. A sok összerabolt, értékes holmi, ami a testét borította, juttatott rangját illetően erre a megállapításra. – Woolgaw! – folytatta. – Igyekezz minél előbb lábra állni, mert fontos feladat vár rád. Az életedért nem kezeskedhetem, de ha jól viseled magad, nem fogsz semmiben sem hiányt szenvedni. A húst ne edd meg egyszerre, mert beledöglesz, és nekem a fejemet veszik. Ha nem dühöngsz itt nekem, két nap múlva kijöhetsz, megfüröd-hetsz, kapsz rendes ételt, hogy visszanyerd az erődet, megkapsz mindent, amit csak akarsz. Rendes ruhát, kést, hogy megborotválkozhass; egyszóval igyekezz jól viselni magad! Hanem ellenkezel, és azt teszed, amit mondok, jól ki fogunk jönni egymással. Kaptál egy esélyt, woolgaw, hát élj vele! És, hogy a jó szándékomról biztosítsalak, íme a bizonyíték! Ő már nem fog neked ártani! Alulról figyeltem, amint felegyenesedve villámgyorsan előhúzta félelmetes szablyáját, s megperdült a tengelye körül. Csak egy su-hintást hallottam, majd tompa koppanást. Fentről, a rács hézagain át egy levágott fej üvegessé vált szeme meredt rám, a kivicsorított fogak közül húsdarab hullott alá, egyenesen a lábam elé. A kivégzett xeminola utolsó reakciója, az volt, hogy elharapta a nyelvét. Összevagdalt pofájáról rögtön megismertem a fej gazdáját: azt a xeminolát érte utol a végzet, aki nem is olyan régen még ki akarta szaggatni a beleimet. Most búsan bámult rám, levágott feje vérrel áztatta a zizegő szalmát. Vajon mi a fene történhetett odafent? Két napon át ezen törtem a fejemet, de nem jutottam semmire. Vajon miért engem hagyott életben a ma már halott, összevagdalt pofájú barbár gazember? Talán azért, mert látta rajtam, hogy öt év rabság után is megfelelő fizikai állapotban vagyok, és nem őrültem meg, mint legtöbb rabtársaim? Ez a gondolat elég kézenfekvőnek látszott, s úgy tűnt, meg is állja a helyét, de oka kell, hogy legyen. Netán fel akarnak használni valamire, hiszen életben hagytak, sőt életben tartanak! Letelt a két nap, és egyre csak ezen morfondíroztam. Mit akarnak tőlem a barbárok? Hétágra sütött a nap, igazi tavasz pompázott, a napsugarak rézsút lövelltek be tömlöcöm rácsain át, délelőttre járt. – Woolgaw! – hallatszott egyszer csak odafentről. Feltekintettem. Fürge kezek babráltak a tömlöc rácsával, rövidesen szabaddá tették a kijáratot. Nem sokkal ezután egy fenyőtörzset csúsztattak alá, melynek csonka ágai létrául szolgáltak. Nehézkesen felkapaszkodtam, s első dolgom volt körülnézni. Egy fennsíkon álltam, körös-körül sziklák tömkelege, messze a távolban hatalmas fenyves sötétlett, jobb kéz felé, nem messze tőlem, sekély vizű tó húzta meg magát, amit egy erecske táplált. Körülöttem mintegy tizenöt-húsz barbár álldogált, olyan érdeklődéssel szemlélve, mintha sohasem láttak volna még woolgaw harcost. Kíváncsiságuknak meg is lehetett az oka. Ahogy végignéztem magamon, elégedettség töltött el. Noha öt évig raboskodtam, szálfatermetem, csinos alakom nem veszített sokat pompájából. Csodálkozásuk még csak nőtt, amikor levetettem rongyos ingemet, hogy testem minden porcikája felszippantsa az éltető napfényt. Noha jócskán lefogytam, még így is hihetetlenül izmos voltam, s egy fejjel kimagaslottam valameny-nyiük közül. Egy pillanatra elképzeltem, milyen nagy szemeket meresztenének, ha frissen borotválva, immáron hátközépig érő, gubancokban alácsüngő, szőke hajamat megmosva pompáznék itt előttük, de aztán megráztam a fejemet. A barbár férfi fütyül a küllemre, csak a testi erő tölti el csodálattal. Nem úgy a barbár asszonyokat, akiknek javarésze titkon csábos pillantást lövell a csinos idegen felé, noha ezt a leghatározottabb módon titkolni igyekszik. Az őrök valamennyien jól tápláltak, erősek voltak, s a fegyverzetük sem hagyott semmi kívánnivalót maga után. Csak ütött-kopott ruházatuk hatott lehangolóan, jól látszott, valamennyiüké rablott holmik különleges kavalkádja. Lovaikat egy közeli vízmosás mellett legeltették, ahol a sziklás fennsík némi teret adott a bokroknak és néhány folt, harsogó fűnek. Valamivel a legelésző lovak mellett jókora sátrat vertek, ahonnan most egy jókötésű, javakorabeli férfi lépett elő. Tetoválásai rézpénznyi helyet sem hagytak szikár arcán, vállig érő haját a tarkójától lefelé négysoros copfba fonta, jobbjában jókora csatabárdot szorongatott. Ő volt az, aki két nappal ezelőtt oly villámgyorsan levágta az engem kibelezni szándékozó fejét. Két lépésnyire állt meg előttem. – Hallod-e, te woolgaw – szólított meg. – Most bilincset tesznek a kezedre-lábodra, és láncon levezetnek a tóhoz, ahol megfürödhetsz. Azt ajánlom, legyél jóban velem, mert akkor nem esik bántódásod. Látom, erőre kaptál. Ma még pihenhetsz, holnap sátrat bontunk, és útra kelünk. Kapsz tiszta ruhát, ennivalót és vizet. Ajánlom, tedd azt, amit mondok, és akkor nem lesz panaszra okod. Holnap átadlak valakinek, attól kezdve semmi közöm hozzád. Most menj! Nem alvezér volt, hanem az őrök parancsnoka. Bűzlött a vörös-hagymától és a bortól. Amíg rám tették a bilincseket, alaposan körülnéztem. Ha nem lettem volna elevenen eltemetett rab öt hosszú esztendőn át a föld alatt, ezzel a tizenöt-húsz xeminolával most bizonyára könnyűszerrel elbánnék. Először is ezt a fickót intézném el a lábam előtt, aki éppen a bokám köré próbálta erősíteni a vasbilincset. Csak hátra rántanám a haját, egy gyors mozdulattal kitépném a nyelőcsövét, a húsdarabot a mellettem álló pofájába vágnám, míg a másik kezemmel az időközben előhúzott tőrt a szemközti xeminola mellkasába hajítanám. így rögtön szert tennék két íjra, két puzdra nyílvesszőre, két tőrre, egy kardra és három csatabárdra. Több mint sok. De most nem volt értelme az ellenállásnak, hiszen még az is lehet, hogy jóra fordul a sorsom. Különben is: olykor még szédelegtem, erőtlennek éreztem magam, s hunyorgó szemhéjaim fájdalmas hasogatása kellőképpen emlékeztetett az öt év pokolra. Levezettek a kis tavacskához, egy hegyes vascöveket vertek a part sziklatörmelékei közé, ráakasztották a láncaimat, egyszóval pórázon tartottak, mint egy kutyát, de így is elég mozgásteret hagytak a számomra. Egy edényben valami olajfélét hoztak, a kezembe nyomták, aztán a két őr leült a vascövek mellé, és kockázni kezdtek. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy amennyire erőmből telik, kiszakítom a vaséket a helyéről, és átúszom a túlsó partra, de aztán elvetettem ezt az ostoba gondolatot. Még ha víz alatt úsznék is, ha kidugom a fejemet, köpnyüszerrel lenyilazhatnának, de ha el is érném a túlsó partot, addigra lóra szökkennének, és megkerülvén a kis tavacskát elém vágva elfognának, nem is beszélve a bilincsekről és a láncokról, melyek eleve lehetetlenné tennék a szökést. Mit sem törődve az őrökkel, mezítelenre vetkőztem, azazhogy szabályosan lefejtettem magamról elnyűtt, foszladozó ruhadarabjaimat, tetőtől-talpig bekentem magam olajjal, és belegázoltam a vízbe. Azt a csodálatos érzést sohasem felejtem el. Testem minden porcikája itta a hüs habokat, többször is a víz alá buktam, mert a perzselő napfény erőre kapott, és úgy lubickoltam hosszú-hosszú időn át, mint egy önfeledt kamasz. – Elég volt, woolgaw! – hangzott egyszer csak a partról. – Kifelé, de tüstént! Ahogy kiértem a vízből, újfent megszabadítottak a béklyóimtól, majd az őrség parancsnokának a sátrához kísértek. Időközben az ágyékom köré tekertem az egyik ruhadarabot, hogy pucérságomat elrejtsem a barbárok figyelő szeme elől. Szétnyílt a sátorlap. – Gyere be, woolgaw – hallatszott odabentről. Beléptem. – Ott vannak a ruhák a sarokban, válassz magadnak! – mondta az őrség parancsnoka, és magamra hagyott. Csupa rablott holmi volt, de elég jó állapotban valamennyi. Keresni-kutatni kezdtem. Először egy durva anyagú, de jó szabású, elől mellközépig hasított fehér, ujjatlan inget választottam ki magamnak, amit azonnal fel is vettem, majd egy cserzett őzbőr nadrág következett, végül rövidszárú csizmába bújtattam a lábam, és igen elégedett voltam. A sok kacat között felfedeztem egy törött tükröt is, amit nagy valószínűséggel tőlünk rabolhattak el öt esztendővel ezelőtt, s mivel a tóban egy éles késsel megváltam dús arcszőrzetemtől, a tükörbe tekintve maradéktalanul elégedett voltam. Igaz, a hajam már a hátam közepéig omlott alá, mégis csodát tett vele az olaj, amit nyilván a wark kereskedőktől koboztak el. Kellemes illata átitatta durva, de csinos öltözékemet. Kiléptem a sátorból, de a barbár xeminolák egy pillantásra sem méltattak. Az őrség parancsnoka elém állt. – Woolgaw! Elég erősnek érzed magad? Bólintottam. – Hozzatok neki egy lovat! – intett a többiek felé. A parancsát azonnal teljesítették. – Jól figyelj rám, woolgaw! Most elviszlek valahová, de jól jegyezd meg, amit mondok. A szemed legyen nyitva, és amíg én nem beszélek, a szád legyen néma. Később mindent meg fogsz érteni. Mint láthatod, a szökésnek semmi értelme. Te fegyvertelen vagy, egy sánta lovat kaptál, ne is próbálj elillanni, különben kénytelen lennék lenyilazni téged, vagy ártalmatlanná tenni a szekercémmel, de egyik sem áll szándékomban... Emlékezz! Át kell adjalak valakinek, mert ha nem, a fejemet veszthetem. Bírd ki ezt a kis időt, woolgaw! Utána azt csinálsz, amit akarsz. Megértettél?! Beleegyezésem jeléül bólintottam. A xeminola felsiklott a lovára. – Indulás! Szőrén ültük meg az állatokat, és amennyire sánta lovam erejéből tellett, nekiiramodtunk a titokzatos útnak. Egész délután megállás nélkül lovagoltunk, a barbár olykor félszemmel rám sandított, de látva, hogy keményfából faragtak, és állom a sarat, többé figyelemre se méltatott. Az út meglehetősen egyhangú volt, kő hátán kő, imitt-amott néhány porlepte cserje, néhol egy-két sárgálló fücsomóval ékesített szavannaszerü nyomasztó terület húzta meg magát. A nap pályája leszálló ágához érkezett, egyre erőtlenebbé váló sugarai, mint megannyi pókháló fénypászmaszerü szálai fonták be kimerültségtől elcsigázott testünket. Lovaink fújtattak, kivicsorított fogaik közül habfoszlányok törtek elő, de még nem jött el a pihenés ideje. Vágtattunk még egy ideig, miközben megütközve konstatáltam magamban, hogy az erőm fokozatosan elhagyott, aligha bírom sokáig egyensúlyban tartani magamat. Végre valahára megérkeztünk a sziklás fennsík pereméhez, a xeminola idejében intett is, fogjam vissza a lovamat, nehogy a szakadékba zuhanjak. Megálltunk, lekászálódtunk az elgyötört állatokról, rövid béklyóra fogtuk őket, majd a perem széléhez sétáltunk. Noha a xeminola is fáradt volt, látszólag minden megerőltetés nélkül szedte a lábát, de nekem igencsak össze kellett szednem magamat, mert minden végtagom remegett. Leültem egy kisebb szikladarabra, hogy erőt gyűjtsék, szemem sarkából jól láttam, amint a barbár megvetően végigmér lekicsinylő tekintetével. Végül türelmetlenül felhorkant. – Jer, woolgaw, még mielőtt beesteledik, mert olyan látvány tárul rövidesen a szemed elé, ami minden képzeletet felülmúl. Vagy a woolgaw harcosok olyannyira elerőtlenedtek az évek során, hogy arra sem képesek, amit egy xeminola gyermek játszva teljesít? Szerencsétlen barom, gondoltam magamban, a te észjárásod olyan primitív, hogy fel sem veszem undok sértegetéseidet. Ha te rohadtál volna öt éven keresztül elevenen eltemetve, lóra se bírtál volna ülni, nemhogy ekkora utat megtenni. Nehézkesen talpra álltam, és bizony hosszú időbe tellett, amíg a perem széléhez vonszoltam elcsigázott tagjaimat. Szinte megszédültem a látványtól. Alattunk egy végeláthatatlan völgy terpeszke-dett el a szédítő mélységben, ahol állatok tömkelege csúszott-mászott egymás hegyén, hátán. Megdörzsöltem a szememet. Nem állatok voltak azok, hanem emberek! Lehettek vagy húszezren, amint négykézláb vonszolták magukat előre, a völgyet sűrűn átszelő patakok felé. Legtöbbjük oda sem ért: előre buktak, mozdulatlanok maradtak, halottak voltak. Akinek sikerült megmártania a fejét valamelyik patakban, hogy szomját csillapítsa, nem sikerült kiemelnie többé. Az is halott volt: megfulladt. Távolabb szanaszét heverő holttestek alaktalan, kitekeredett tömege volt látható. Hatalmas tüzek égtek, a halottakat habozás nélkül a máglyára vetették, ameddig a szem ellátott, ezrével, tízezrével hevertek szanaszét az elüszkösö-dött gerendák, köztük csontok, csontvázak leírhatatlan zűrzavara. Valami undorító, émelyítő bűzfelhő hömpölygőit felénk, ragacsos nyálával a ruháink alá kúszott. Ez az érzés, valamint a látvány elviselhetetlenné vált. Önkéntelenül hátrahúzódtam. – Várj, woolgaw! – förmedt rám a xeminola. – Még mielőtt átadnálak valakinek, hogy ezek után ő rendelkezzen a sorsod felől, felhatalmazásom van arra, hogy tudomásodra hozzam, kik azok a kísértetek, akiket szánalmas állapotukban olyan tüzetesen szemügyre vettél. Úgy bizony, ez egy kísértetjárta tájék. A pusztító járvány nem sokkal azután tört ki, miután leigáztuk a népedet. A xeminola harcosok visszavonultak az elátkozott területről a mi földünkre, de a tieid követtek bennünket, és a xeminoláknak már nem volt erejük ellenállni. Leszámítva a csatában elesetteket, végül is mintegy nyolcvanezer ember húzta meg magát ebben a hatalmas völgyben, de a ragály minden erejüket kiszipolyozta. Vegyesen haldoklanak most xeminolák és woolgawok, ám mára már csak húszezer nyomorultat számlálnak. Láthatod, hogy a völgyet három oldalról meredek sziklafal veszi körül, peremüktől ugyanolyan fennsík fut a messzeségbe, ahol mi most állunk, illetve ahonnan jöttünk. Mintegy ezer xeminola harcos maradt egészséges, és állt ellen a förtelmes kórnak. Ők valamennyien arra ügyelnek, nehogy a ragályban senyvedők kitörjenek innen, habár erre kevés az esélyük. Vizük ugyan van, láthattad a patakokat, az eleségük azonban már régen elfogyott, a halottak húsát eszik. Megborzongtam. Noha nem volt hűvös, kirázott a hideg. Észak felé mutattam. – Ott messze, a látóhatár szélén az a fekete csík nem egy dús erdő kezdete? – A woolgaw harcos jól látja – mordult fel barátságtalanul a barbár. – Hová akar kilyukadni? Mi motoszkál a woolgaw harcos fejében? Megköszörültem a torkomat. – Az erdőben élelem vár rájuk, sokan még nem erőtlenedtek el annyira, hogy az odavezető utat megtegyék. A xeminola keserűen felnyögött, majd eltorzult pofával köpött egy nagyot. – Hurawák! – mutatott észak, azaz az erdő felé. – A xeminolák egykori felderítői, mára árulói népünknek. Oben Gawával az élükön bevették magukat az erdőbe, egyelőre nem tudjuk, mi a szándékuk. A csatában alig veszítettek embert, és most valamire nagyon várnak. Azokat, akik a haldoklók közül megközelítik őket, nyílzápor fogadja. Az a ravasz gazember, Oben Gawa az erdőbe rejtőzött a ragály elől, de szóbeszéd járja, hogy félig állati nemzedékéből sokan szivárognak le a fagyos északról hozzá. Kémeink becslése szerint legalább hétezer embert számlálnak. Az erdő bőségesen ellátja őket, vadhúsban és vízben sem szenvednek hiányt. Fel nem tudjuk fogni, mire várakoznak, mire készülnek. Na, de ez már nem az én dolgom. Jer, woolgaw! Nem messze innen ismerek egy helyet, ahol megpihenhetünk. Rövid poroszkálás után bővizű patakocska keskeny csíkját vettem észre. Hamarosan odaértünk, és letáboroztunk. Lovainkat rövid pányvára fogtuk, hogy kedvükre ihassanak és legelésszenek a patak partját övező gyér fűből. A xeminola elővett a zsákjából egy jókora darab füstölt húst, kettévágta, és a kezembe adta. – Egyél woolgaw! Holnapra, mire delelőre ér a nap, elválnak útjaink, addig is egyél, hogy erőt gyüjts. Tudom, ravasz vagy és vakmerő, de nyugodtan hajtom álomra a fejemet, mert nem vagy ostoba. Látom én azt rajtad. Egyébként meg... hová is mennél, mit is kezdenél egyedül? És lehetőleg ne kérdezősködj. Annyit azonban elárulhatok, hogy kelet felé vesszük majd az irányt, átadlak a xeminola király egyik alvezérének, többről nem tudok. Igyekezz majd aludni, hogy holnap jó erőben légy! Másnap reggel a barbár korán ébresztett. Mindkettőnknek maradt még a tegnap esti húsból, jól befalatoztunk, majd csillapítottuk szomjüságunkat, és útra keltünk. A nap már magasan járt az égbolton, amikor a sok kővel, sziklával tarkított táj mind barátságosabbá vált. Fák, bokrok, füves puszták oldották fel némileg a sivár fennsík látványát. Lassítottunk valamelyest a tempón, amikor a velünk szemközt lévő bozótosban észrevettem valamit. Pedig szellő sem lebbent, a bozótos olyan elhagyatottnak tűnt, mintha ember soha nem tapodta volna még lábával e kietlen tájat. A harci kedv visszatérésének a megnyilvánulása volt az, hogy én mégis éreztem valamit, és ez örömmel töltött el. Éreztem, de még nem láttam. Az ötéves rabság nem tudta eltörölni azt a tizennégy esztendőt, amíg vérbeli harcossá nem faragtak. Hatévesen kezdtem a kiéhezett farkasok közé lökve, és húszévesen tanultam meg a harcművészet minden csínját-bínját, amíg foglyul nem ejtettek, és öt évre elevenen a föld alá nem temettek. Az igazság az, hogy szagot fogtam. A barbár xeminolák meglehetősen mosdatlanok, büdösek, és az olaj, mellyel a wark kereskedők jóvoltából megfürödtem, olyannyira elütött a mellettem poroszkáló xeminola bűzétől, hogy amikor kissé türelmetlenül előreügettem, szabályosan két tüz közé kerültem. A bűzt előttem és mögöttem is éreztem, s mivel előttem szinte orrfacsaró módon, tudtam, nem kell már bizonyosságot szereznem ösztönömnek. A bokrok között két xeminola lapult, noha még nem mutatták meg magukat. Bevártam a kísérőmet, és eljátszadoztam a gondolattal. Egy jól irányzott ütés a barbár lovának a halántékára, mire az mentem megroggyanna, s még mielőtt a gazdája felocsúdna, az állat félig-meddig már maga alá is temetné. Addigra én már régen lesiklok a lovamról, elvágom a xeminola torkát az övéből kihúzott késsel, ugyanennek a lendületnek a visszájával a pengét a bozótosba hajítom. Egyenesen az egyik barbár mellkasába – most már láttam a bokrok közt felvillanó szemét –, mire a társa késedelem nélkül kilő egy nyilat, de az a még rúgkapáló lóba fúródik, ugyanekkor az állat fedezékéből pillanatok alatt viszonzom a lövést az elkobzott íj egyik nyílvesszőjével, és már elégedetten fel is sóhajthatok. Mindez gyerekjáték lett volna számomra, de visszafogtam magamat, és veszteg maradtam. Várjuk ki, mire föl ez az elnéző bánásmód velem, vajon hová akarnak kilyukadni a xeminolák? Most már egy csöppet sem voltam izgatott, álltam elébe annak, ami rám várt. Jól sejtettem. Két őrszem kászálódott elő a bokrok fedezékéből, mire kísérőm felemelte a kezét, és xeminola nyelven rövid, velős beszélgetés vette kezdetét. Hamarosan végére értek mondanivalójuknak, a két őrszem visszahúzódott a rejtekébe, mi pedig tovább lovagoltunk. Nemsokára tipikus barbárok lakta nomád település közelébe érkeztünk. Itt aztán nincsenek kőépületek, kőutak, templomok, paloták, annál inkább tarkállanak a sátrak, közülük egy sziklás magaslaton fából készült épület magasodott ki, magának a xeminola királynak a háza. Talán ha száz-százhúsz sátort számoltam meg; nem kellett hozzá nagy képzelőerő, hogy nyilvánvalóan annak a mintegy ezer főt számláló xeminola harcosnak az ideiglenes otthona, akik a mintegy húszezer haldoklót vigyázzák a szirtekről a völgyben, nehogy a dögvész valamelyikük által megfertőzze a hegyen tanyázó-kat. Noha az ő számukon is kurtítani kellett, úgy láttam a kazlak, a széna – és szalmaboglyák sokaságából, hogy itt fent a hegytetőn még nem ütötte fel a fejét a járvány. Láttam néhány nádtetős sárházat, körülöttük hancúrozó gyerekekkel. És természetesen rengeteg lovat, minden harcosra jutott legalább három. Ahogy egy meredek ösvényen ügettünk felfelé, közel ahhoz a szirtfokhoz, ahol a xeminola király háza állt, kísérőm keserűen felnyögött, majd a sziklás talajra pökött. – Ej, a nemjóját – pödörte meg a bajszát. – Égetni akarják a vén boszorkányt! Ujjával előre mutatott, s rögtön megértettem szavainak értelmét. Nagy csődület támadt messze a távolban, de amint mind közelebb értünk a sokasághoz, rögtön észrevettem azt a félszemű rút banyát, akit egy jókora halom fa tetejére kötöztek. Egyenesen egy oszlophoz, semmi kétség sem férhetett hozzá, hogy borzalmas tűzhalálra szánják. – Mit követett el ez a némber? – kérdeztem a kísérőmet, mert a tömeg xeminola nyelven moraj lőtt, és én semmit sem értettem belőle. Néhány barbár ugyan szemügyre vett, némelyikük szeme sarkából egyenesen gyűlölet tüzelt, de ez egy fikarcnyit sem érdekelt, most már egészen bizonyos voltam benne, hogy eszük ágában sem áll az életemre tömi. – Woolgaw! Nem tudom, mit követett el a vén boszorkány, és főleg azt nem értem, miért szánják máglyára – pödörte meg újból bajszát a xeminola –, mert tudomásom szerint varázserővel bír, és számtalanszor volt a xeminola király segítségére. Talán arra kíváncsiak, fog-e rajta a tűz, de ehhez nekem már semmi közöm. Ott jön egy legény, woolgaw. A xeminolák egyik alvezérének a rabszolgája. Utunk végcéljához érkeztünk, igyekezz meghúzni magad, viselkedj jól, járj a kedvébén, mert könnyen pórul járhatsz. A rabszolga rövidesen megérkezett, s miután lekászálódtunk lovainkról, az elcsigázott állatokat friss vízzel és abrakkal látta el. Egy újabb xeminola csatlakozott hozzánk, s legnagyobb megdöbbenésemre egyenesen a király fából készült ideiglenes rezidenciája felé vezetett bennünket. Erre egészen elképedtem. Azt még csak véletlenül sem állítanám, miszerint a félelem érzése töltött volna el e váratlan fordulat láttán, hanem sokkalta inkább az a bizsergető kíváncsiság, mely csak akkor nyer végre kielégülést, ha e különös szertartás végére érünk. Kísérőmet egy kézmozdulattal elküldték, mindezt a szemem sarkából láttam, midőn átléptem a kezdetleges fatákolmány még kezdetlegesebb küszöbét. – Térdre, királyod előtt! – hangzott valahonnan, s habozás nélkül engedelmeskedtem. Akirnak hívták a xeminola királyt. Egy ezüstből készült, különösebb pompát mégsem mutató ülőalkalmatosságon foglalt helyet, karjait az ezüstös karfán nyugtatta. Arannyal hímzett, könnyű égszínkék selyemruhát viselt, fövege piros színben pompázott, rajta hatalmas sastoll és egy meghatározatlan színű rubin, éppen ezért hamis mivolta nem kerülhette el éber figyelmemet. Körülötte hat alvezére foglalt helyet, ruhájuk a királyukét mintázta, csak jóval egyszerűbb kivitelben. Váratlanul egy erélyes hang csördített rám, az egyik alvezér hangja, aki beléptemkor parancsával térdre kényszerített. – Állj fel, Woolgaw, és figyelj királyod szavaira, mert életeddel a kénye-kedve szerint rendelkezik. Nem volt tanácsos a tudomására hozni, hogy királyomnak én őt nem tekintem, inkább szótlan maradtam, noha tekintetükből csak úgy tüzelt a megvetés kifejezése. Gondoljatok, amit akartok, barbárok, így okoskodtam. Előbb vagy utóbb mindenre fény derül. – Woolgaw – szólított meg egyszer csak a király. – A saját szemeddel láthattad az imént a vén boszorkányt, akit a parancsomra máglyán égetünk el. Rövidesen örvendetes látvány tárul a szemed elé, tekintsd ezt az én ajándékomnak. Ám cserébe kérek tőled valamit. Légy résen, gondoltam magamban, mert nem babra megy a játék. Egyetlen elszólás a végemet jelentheti, hiszen még most sem értettem semmit. – Jer, woolgaw – invitált udvariasan, ugyanakkor ravaszul felcsillanó szemekkel Akir, a barbár király, és az ajtó felé tessékelt. Kiléptünk. A borzalmas színjáték rövidesen a kezdetét vette. A barbárok nem éreznek semmiféle szánalmat, hidegen hagyja őket a szenvedés, akár állatról, akár emberről legyen is szó. Ám mégis a térdüket csapkodják a különleges látványosság láttán, akárcsak most, amikor a fáklyákkal fellobbantották a farakást, amelynek a tetején a vén boszorka állt az oszlophoz kötözve. Akir és alvezérei még áldomást is ittak. A szerencsétlen banya hasztalan könyörgött, mindez falra hányt borsó volt. Utolsó, kétségbeesett kísérletével igyekezett mélyeket szippantani a felcsapó füstgomolyagból, hogy minél előbb elveszítse az eszméletét, közben szörnyűségesen hörgött és jajveszékelt. Rezzenéstelen arccal figyeltem, nehogy a barbároknak szemet szúrjak. Amíg a szipirtyó lassacskán szénné égett, az motoszkált a fejemben, vajon miért égetik el a banyát, akiről a xeminolák is azt hiszik, ő a vég nélküli pusztításuk letéteményese. No, erre hamarosan választ kaptam. Visszatértünk a faházba, Akir újfent elfoglalta az öt megillető helyét, az alvezérei mellé kuporodtak. – Jól figyelj rám, woolgaw – kezdte a xeminola király. – A vén boszorkány megérdemelte méltó büntetését. Felderítőim, a hurawák már réges-régen jelentették, hogy a te néped nagy mágusa, akit ti Atyának neveztek, téged a bizalmába fogadott. Ha így tette, bizonyára oka volt rá, és bizonyára arra is oka volt, hogy megossza veled a titkát, amit a mágikus tudományok elsajátítása terén szerzett. Tudnod kell hát, hogy van nekem egy csodálatos szépségű lányom, akit Chontillának hívnak. A boszorkány, akit te az előbb megégni láttál, megjósolta annak a csecsemőnek a születését, akit a lányom méhe óv majd, míg napvilágot nem látván, a gyermek győzedelmes csatákba vezeti népemet. A boszorkány a gyermek apjául a hurawák vezérét, Oben Gawát szemelte ki, akinek a magja olyan erős, mint ennek előtte még egyetlen férfié sem. A ragály azonban keresztülhúzta Veraku számítását. Hiába kántált naphosszat, ő maga is áldozatul esett a kórnak, amely tízezreket pusztított el, köztük az Atyát is a te nemzetedből. A saját szememmel láttam őt holtan, szörnyű sebektől borítva a csatatéren. Veraku, a boszorkány a mi nemzetünkből és a tiétekből a nagy Mágus is alulmaradt ezzel a förtelmes betegséggel szemben. Ám nem azért, mert a varázslatuk hatástalannak bizonyult volna bármikor is, hanem azért, mert amikor a döntő pillanatban élniük kellett volna vele, addigra már hatalmukba kerítette őket a pusztító kór, és ez ellen minden varázsszerük hiábavaló volt. Kísérődet felhatalmaztam arra, hogy beszámoljon neked Oben Gawa árulásáról;, aki harcosai élén meghúzta magát a halálkatlanon túl az erdőben. így Chontilla érintetlen maradt, de a legfőbb bánatom az, hogy a leányom ágynak esett, attól félek, a gyilkos betegség őt is megfertőzi. Mivel te öt évig raboskodtál a föld alatt, a romlást hozó pusztulás elkerült, noha jól tudom, mennyit szenvedtél. Ezért hát azt kérem tőled, gyógyítsd meg a lányomat, Chontillát, cserébe meghagyom az életedet, menj arra, amerre jónak látod. Mivel a mágusotok, az Atya bizalmasa voltál, és még nemtfertőzött meg a Fekete Halál, bízom a tudományodban. Hallottad a szavaimat. Beszéltem. Várom a válaszodat. • Ajkaimat éppen szólásra nyitottam, hogy megfeleljek erre a hosszú szónoklatra, amely meglepetéssel, vegyes keserűséggel töltött el, amikor odakint mozgolódás támadt. A nagy hangzavarban néhány szó megütötte a fülemet: “megállj, most nem zavarhatod". És rá a válasz: “félre innen, férgek". A következő pillanatban kicsapódott az összetákolt ajtószárny, és egy alacsony termetű alak lépkedett a faház közepére, egyenesen Akir elé, és lecövekelt előtte. Első ránézésre egy részeg xeminolának hittem, s meg voltam róla győződve, mentem karóba is húzzák, de csalatkoznom kellett, s erre leesett az állam. A xeminola király szavai józanítottak ki kábulatomból, amint erélyesen ráförmedt a hívatlan vendégre. – Talán a hurawák árulása nem elég bizonyíték a pimaszságukra? Most arra vetemednek, hogy ajtóstól törjenek a xeminola király házába? A válasz nem váratott sokáig magára. – Talán Oben Gawa egy koszos kutya, akit minden jöttment kioktathat, és arra kényszeríthet, hogy az ostoba kérdéseire válaszoljon? Akir vérben forgó szemekkel felemelkedett ültéből, de talpra ugrottak az alvezérei is. – Oben Gawa nagy hibát követ el. Egyetlen szavamra megízlelheti a kegyetlen halált, aminek mi, barbárok mesterei vagyunk. Térj vissza a harcosaidhoz, amíg jól van dolgod, különben a fejedet karóra tűzöm, a bőrödet meg jól eligazítom elporhadt csontjaidon. – A xeminola királynak túl sokat jár a szája, de csukva tartja a szemét. Eridj! Nézz szét a halálkatlanon túl az erdőben. Ha végre kinyitod majd a szemed, több hurawát látsz, mint ahány fát és bokrot. Mire vársz hát? Akir alig bírta türtőztetni magát. – Oben Gawa megfeledkezik arról, hogy a hurawák messze vannak innen, s bár sokan vannak, a kezük mégsem ér el idáig. Ez az én otthonom, itt én parancsolok, és Oben Gawa itt egyedül van! A hurawa vezérnek legörbült a szája. – Oben Gawa egyetlen szavára a fagyos északról annyi harcos tódul e kietlen pusztaságra, hogy népedet a föld színével teszik majd egyenlővé! – Oben Gawa megfeledkezik a varázslatról! – A xeminola király szinte az eszét vesztette. – És megfeledkezik az adott szaváról is! A hurawának a szeme sem rebbent: – A varázslat is a mi céljainkat szolgálja! Akir a buzogánya után kapott. Felbődült, mint egy bika. – Megdöglik az ivadékod, hurawa! Ha én pokolra jutok, pokolra jutsz te is! Még a térdem is megroggyant a talányos kérdések és válaszok hallatán. Miről beszélnek ezek, mi történik itt egyáltalán?! A hurawa továbbra is higgadt maradt. – Oben Gawa elmegy. Egy hurawa sohasem szegi meg a szavát! – Rám mutatott. – De a szőke harcost magával viszi. Igaz, hogy csak egy woolgaw, aki alig különbözik a birkától, de az enyém. Majd a harcosaim megnyúzzák. – Megállj! – üvöltötte Akir. – Addig itt tartom, amíg a leányomat meg nem gyógyítja. Utána, hurawa, azt csinálsz, vele, amit csak akarsz! Neked adom! A vérszomjas fenevad szeme most csillant fel először. – Legyen ahogy akarod, és Oben Gawa addig nem beszél vele, amíg le nem jár az adott szava. Ám a sátrak között egy sötét zugban még aznap este magához vont. – Jól figyelj rám, woolgaw – kezdte. – Jól figyelj rám, mert Oben Gawa csak egyszer beszél. A vén boszorkány, akit a máglyán elégettek, nem Veraku volt, a xeminolák varázslója, hanem egy közönséges öreg némber, akinek a halála előtt kitolták a szemét és kitépték a nyelvét. Veraku él, de él a ti népetek mágusa is, akit Atyának neveztek. És él Chontilla is, akivel Oben Gawa sok-sok hónappal ezelőtt megosztotta az ágyát. De Oben Gawának írmagja sem marad, mert mikorra háromszor kel fel a nap, a te néped varázslója elpusztítja a hurawa főnök gyermekét. Ezért foglak megölni, de ennek még nem jött el az ideje! A hurawa nemzet a véres csecsemő nélkül is legyőzhetetlen lesz. Senki sem tudott róla, de a xeminola királynak van még egy leánya. Ő Chontilla ikertestvére! Akir azért kegyelmezett meg neked, hogy meggyógyítsd őt. A hurawa főnök a szavát adta, addig nem bánt téged, amíg a feladatodat nem teljesíted. Utána azonban elevenen megnyúzlak! Most pedig kotródj a szemem elöl! Én az árnyékban maradtam, ő azonban gőgösen kihúzta magát, és büszkén állt a fáklyák fényében. Jó két fejjel alacsonyabb volt nálam, vékony, de hihetetlenül inas, szálkás. Egy olyan vadember, aki napokon át étlen-szomjan űzte annak idején, a fagyos északon a szarvast, és puszta kézzel védekezett a vérszomjas fenevadak ellen. A fejét elől kopaszra borotválta, a megmaradt hajtincsekbe medvék, farkasok és más vadállatok sóval tartósított, csíkokra vágott bőrét fűzte, így olybá tűnt, mintha hátul a haja a tarkójáig omlott volna alá. Félmeztelen volt, ágyékkötőjébe kést és egy hihetetlenül nehéz szekercét tűzött. Csupaszak voltak a lábai is, csak egyszerű prémsa-rut viselt, amit béldarabokkal fűzött össze. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ezeket valamikor ellenségei gyomrából szaggatta ki. Egyszóval félelmetes harcos volt, nem véletlenül rettegtek tőle. Még néztem egy ideig, de aztán úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el... Másnap útra keltünk. Ugyanaz a xeminola harcos kísért, aki annak idején a tömlőéből hozott ide. Jó egynapi járófóldnyire voltunk még utunk végcéljától, így nem kíméltük a lovainkat. Jól sejtettem, Akir annyira retteg a Fekete Haláltól, hogy Chontilla ikertestvérét a lehető legnagyobb biztonságba helyezte, minél messzebb a tábortól. Azzal is tisztában voltam, Chontilla miért maradt az apja mellett. Mivel hittem Oben Gawának, nyilvánvaló, Veraku a varázserejével még egyszer szembeszáll az Atyával, hogy az újszülöttet megóvja. Késő délután érkeztünk meg. Egy szolga nagyobbfajta sátorhoz vezetett bennünket; néhány kunyhó egészítette ki a siralmas látványt. A sátorba lépve jókora meglepetés ért; kellemes illat fogadott tömény, de mégsem tolakodó illatok keveréke. Chontilla ikertestvére díszesen hímzett selyempárnán ült, díszítetlen puha, mézszínű selyemruhát viselt, a lábát ugyanilyen színű saru ékesítette. Kékes–, fekete haját csigaszerűen rendezte el, és diónyi nagyságú türkizkék rubinnal fogta össze. A sátor szárnyai vörös szövettel voltak bevonva. A földet két soron vastag gyapjúszőnyeg borította. Egy asztalféle egészítette ki a pazar látványt. A lányt, mint megtudtam, Áronnak hívták. Bűbájos vonalú szemei és remekbe szabott ajkacskái voltak. Elámultam a látására, de én sem maradtam közömbös a számára. Nem hagyott nyugtot a hiúságom, de hogyisne felejtette volna rajtam a szemét, amikor élete során csak műveletlen, mocskos, rosszarcú barbárokat látott. Különösen a hátközépig leomló, arányló csillámokban göndörödő hajam nyűgözte le. De mi volt az ő szerelme az enyémhez képest! Nem sokkal megérkezésem után ő avatott férfivá, ami csak növelte az iránta már idáig is rajongásig felfokozott csodálatomat. Mint megállapítottam, az égvilágon semmi baja, csak egy kissé erőtlen, a szüntelen vándorlás alaposan legyöngítette. Az első napokban néhány modortalan, ocsmány pofájú barbár xeminola – a környező kunyhók lakója – érdeklődött ugyan Áron állapota felöl, mert ezt kapták parancsba. Tömören közöltem velük, hogy a lánynak nincs komolyabb baja, napról-napra jobban érzi magát, erre aztán békén hagytak. Mi pedig belefeledkeztünk a szerelembe. Éjjel-nappal egymáséi voltunk, és én igyekeztem ennek a csodálatos szépségű lánynak önfeledten fizetni a kapott kéjért cserébe. Az egyik napon elsétáltunk egy közeli patakocskához; sok-sok hónap telt már el, és Áron gyengélkedett, a gyermekünket várta, Itt akartam vele közölni – noha a szomorúság valósággal elemésztett és beteggé tett –, hogy vége énnek a fájdalmas komédiának. Oben Gawa becsapott, egyáltalán mindenki becsapott, de Áron iránt érzett ;szerelmem vakká tett. Lehet, hogy valahol a tudat alatt éreztem ezt, de gyenge voltam, és csak áltattam magamat. Késő őszre járt már, szorosan összebújva ültünk le a patak partjára. Fájdalmas arccal ránéztem. Nem értette, mi történt velem, bájos arcocskája csodálkozó kifejezést öltött. – Chontilla – suttogtam a fülébe. – Chontilla... mondd, miért? Kikerekedett a szeme. És ezt a csodálatos szempárt rövidesen üvegfény futotta be. A tőrömet lassú mozdulattal húztam ki a lány szívéből, majd a kést a patakba hajítottam. Elővettem a szekercémet, és ott a patak partján ástam meg Chontilla sírját. Egész éjszaka mellette virrasztottam. Az Atyára gondoltam. Nemzettem egy gyermeket, de a kapzsi vénembernek nem volt alkalma megölnie őt. Én lettem a gyilkosa, s egyben Chontilláé is! Elszenderedtem. Másnap reggel vadállat üvöltése riasztott fel álmomból. Egy ló vágtatott szélsebesen felém, gazdája az utolsó pillanatban siklott le a hátáról, az állat a lendülettől a patakba zuhant, és a nyakát szegte. Oben Gawa állt előttem. Félmeztelen volt, vöröslött a vértől, de ez a vér nem az övé volt. Állatias külseje rémisztőén hatott. – Hol van Áron?! – bömbölte. – Áron? – hebegtem. - Áron? – ismételtem elcsukló hangon. A hurawa a mellkasára ütött. – A lány, aki szépségével még Oben Gawa szívét is elbűvölte.; méltó arra, hogy az asszonyom legyen! A ti mágusotok megölte Oben Gawa gyermekét és a végtelen öldöklésben meghalt az ágyasa, Chontilla is. Egyáltalán: mindenki elpusztult, a hurawák nem kegyelmeztek senkinek. Most eljöttem érted is, woolgaw! Elsápadtam. – Hol van hát Áron?! – üvöltötte újból a hurawa. Tekintete megakadt a sírhanton. Teljesen eszét vesztette. Meglóbálta a szekereéjét, és felém sújtott. Az utolsó pillanatban sikerült kikerülnöm a halálos csapást. Most azonban én sújtottam le. A szekercém a csontjáig szaladt a hurawa combjába, kis híján levágtam a lábát. Oben Gáwa térdre rogyott. A következő ütésem a bal vállát találta el. A karja egy bőrfoszlányon fityegve lógott alá. Még egyszer talpra állt... aztán kettéhasítottam a koponyáját. Kézzel estem neki a sírhantnak. Úgy kapartam a homokot, mint egy eszelős. Végre megláttam a holttestet. Felmetszettem a hasát, kivettem belőle a gyermeket, és a fejem fölé emeltem. -= Kit öltem én meg tegnap este? Chontillát vagy Áront? Csakis Áron lehetett! A csecsemő ugyanis felsírt a kezemben. Arthur Philip Feist HOLTAK URA. I. Prológus Éjszaka volt, a holdat és a csillagokat eltakarták a sűrű fellegek. A hó szakadatlanul hullott, fény alig akadt. Csak a tőlünk messze északra álló, fehérbe temetett jobbágyháznak látszott a kivilágított kis ablakszeme – mintha csak valami lezuhant csillag volna. Az utak síkossá fagytak, a tárgyakon páncéllá keményedett a jég, megnyújtotta és kigúnyolta a körvonalakat. A helyeken, amiket órákkal korábban elértek a nap sugarai, most képtelenség volt megállni; a visszafagyott víz kirántotta az ember alól a lábat. A varázstudó hadnagy néha belém kapaszkodott, s így elkerülte a hanyatt esést. Jó fél év telt el azóta, hogy utoljára itt jártam. Azóta szinte minden megváltozott... és ugyanakkor alig változott valami. A házak nagy részét újjá építették – még nem kőből, csak fából –, és a jobbágyok megpróbálták eltakarítani a harcok nyomait. Ez nemigen sikerült nekik. Azok az emberek, akik a halottak helyére jöttek, nem ismerték, ami itt történt. Ráépítkeztek a nyomokra. Rajtuk jártak, éltek és küszködtek, anélkül, hogy felszámolták, vagy egyáltalán látták volna őket. Ide egy másféle szem kellett – olyan, mint az enyém –, hogy észrevegye a múltat. A helyeket, ahol a kínzócölöpök álltak, a házakat, amiket Scara Manga gyújtatott fel, vagy a negyedik kört, amelyikben megöltem a mikádót. El tudtam volna magyarázni, hogy mi hol történt, csak... senki nem volt rá kíváncsi. Woinich halott volt – a tény számított és nem a hogyan –, nekem pedig akadt elég gondom azzal, hogy megússzam a külsőm keltette felfordulásokat. A hadnagy alakja sötéten törtetett mellettem. Az ő lépteinek nyirkos reccsenései összevegyültek az én egészséges lábam, keltette hasonló zörejekkel, és azokkal a súrlódó karistolásokkal, amiket a falábam végéhez kötözött penge okozott mindig, amikor átszúrta a jeges havat. Amikor felfelé utaztunk a délvidékről, még azt hittem, akad majd kedvem bemenni a völgybe. De most, amikor láttam a megváltozott csatamezőt, ez a fakó gusztus elmúlt. Féltem, hogy ott sem találok mást, mint a nyomait a múltamnak, miket senki nem vesz észre rajtam kívül. Néha, amikor beteg voltam, talán vágyódtam vissza oda. Iszonyatos volt, de legalább változatlan. És amíg ott voltam, volt egy pár dolog, amit szerettem. Amíg ott voltam, mindent megtettem volna azért, hogy elkerülhessek onnan. És amikor ez megtörtént, többé nem találtam a helyemet. Nem kellett volna visszajönnöm. Két dolog volt, ami visszahozott; s talán jobb lett volna, ha mind a kettőt leküzdöm. Az első az egykori barátom emléke volt. Tudni akartam, hogy még mindig ugyanott fekszik-e, ahol felbukni láttam. S ha igen, akkor tenni akartam ez ellen valamit. A második pedig az volt, hogy megpróbáljak megkeresni egyet a Scara Mangától kapott kardjaink közül. S így tovább menjek azon az úton, amit a fehérszakállas kuruzsló jelölt ki a számomra azzal, hogy Agas-szal elhozatott a völgyből. Es amiről letértem akkor, amikor hagytam elveszni a kardomat, és gyakorlatilag levágtam a saját lábamat. Mert az egyedüli esélyem arra, hogy újra megtaláljam a helyemet, ez útban rejlett. A seb, amit aznap éjjel ejtettem a barbáron, aki azóta én vagyok, sosem gyógyult be. Nem tudott. Le kellett vágni az egész tagot, hogy kitisztulhasson a hús, és onnan kezdhessen gyógyulni, ahol tiszta. Emlékszem, milyen volt, mikor csillagtalan éjszakákon elhagytam a testet, és csak ültem mellette, láthatatlanul. Vártam, hogy gyógyuljon, mert amikor én benne voltam, ez lehetetlen volt; és figyeltem, hogy eszméletlenségben tartja-e még a betegség. Félig öntudatlanul hánykódott, és darabos szavakat kiabált, amiket részben már én is értettem. Félrebeszélt; de még ha az igazat mondta volna, akkor is azt hitték volna: félrebeszél. Én éltem, ő pedig létezett és szenvedett. Sohasem sajnáltam. Barbár volt. Lent délen még mindig folyt a harc. Én azon kevesek közé tartoztam, akiknek volt fogalma arról, miért. A barbárok a mi földünk frontjain már vesztettek, s most azon iparkodtak, hogy más harcmezőkre csaljanak át minket. Az egyének talán igen, de a faj egésze biztosan nem ismerte a vereség fogalmát. Láttam veszett farkasokat hanyatt döntve és végérvényesen a földre szorítva. Még akkor is acsarkodtak, és minden izmukat megfeszítve szabadulni próbáltak. Amikor átvágták a torkukat, acsarkodva pusztultak el. És a haláluk semmi másra nem volt jó, minthogy örökre a pofájukra írja a feladást nem ismerő, elmebeteg, küzdés vicsorát. Es ilyenek voltak a barbárok is. Két módon próbálkoztak. Előbb hajókat kezdtek építeni, hogy legyen hová visszavonulniuk. Aztán rájöttek, hogy nem képesek létrehozni az ácsolatot, amivel a víz visszavetheti őket oda, ahonnan jöttek. De ettől még nem hagyták abba. Folytatták, hogy a vízre szállva kitörhessenek a királyi csapatok szorításából, és a jeges széllel a gyalog lábnál gyorsabban haladva ott lépjenek ismét földre, ahol a védelmünk gyenge. Ez volt az első út, amit jártak; a harcosoké. De taposták ugyanakkor a mágia sötét talajú világát is. A manyák, a kevesek, akik még megmaradtak a fajból, napról napra erősbödtek. Sosem derült ki, mit vihettek volna véghez a sámánok. A manyák már nem az ő tanaikat követték. A hatalmuk megmásodott a mestereikéhez képest; még fénytelenebb és bizonytalanabb lett. A szemeik meglátták azokat az árnyakat, amikre mi birodalmunk építkezett rá úgy, ahogy az új jobbágyak az én harcmezőmre; és azokat a vonalakat követték, amiken mi lépkedtünk vakon. Beszélik, hogy sokkal-sokkal előttünk más népek lakták a világot. Mesélik, hogy ott, ahol ma szentély áll, az ősidőkben is templom emel- kedett. A manyák ezeknek a rajzait tanulták. És alkalmazták. Csapoltak valamit a múltunkból, mert ők civilizálatlanabbak voltak, és felfoghattak olyat is belőle, amit mi már nem. Amikor mindezeket el tudtam magyarázni a hadnagynak, napokig töprengett. Akkor már engem sem kezeltek fogolyként, és Lescaut elhitte a történetemet. Cserébe mesélt valamit egy démon fattyáról, akivel egyszer szembekerült, s aki gyakorlatilag egymaga kiirtotta egy Lafferty nevű kapitány egységét. Ezt a lényt is egy toianya hívta elő. A hadnagy töprengése vezetett valamilyen eredményre; s ezt az eredményt hajlottam rá, hogy magamévá tegyem. Arról beszélt, hogy Scara Manga, kinek ő a tanítványának vallotta magát, és az olyanok, mint ők állhatnak a legközelebb ahhoz a nem megfogható múlthoz, amit én a manyák cselekedeteiből felismerni véltem. Azt is szavakba formálta, hogy én is közel állok ehhez a múlthoz, lévén, mint olyan teremtmény. S az utolsó, mit kifejtett volt az, hogy nem fog tudni nekem megfelelő ellenjavadalmat kínálni akkor, ha úgy döntenék, önként vele tartok. Azt még el kell mondanom, hogy előbb nem akartam menni. Véltem, nekem nem dolgom többé e háború. És Lescaut is más volt, mint Scara Manga. Mert az öreg meg tudott érteni valamit abból, mi vagyok valójában – sőt, talán többet értett belőle, mint én magam. Hosszan érveltem magamban, mire a döntésem megszületett. A legvégső dolog ami meggyőzött arról, hogy újra harcolnom kell, a Mester emléke volt. Nem mintha tartoztam volna neki még valamivel – többé már nem. És nem is az, amit mondott, hogy egy harcos örökre harcos marad. Hanem az, hogy a társam volt egy időre; és az az ígéret, hogy talán a hadnagy is azzá válik egyszer. És megint lesz valami, amihez kötődhetek. Egy aprócska előleg a “helyből", amit keresek. A múltam tájaira tett kirándulásunk sok szempontból pazarlás volt. Mind a hadnagynak, mind nekem délen lett volna helyünk, a harcokban. Még ha semmi mást sem tettünk volna, mint a képességeinket kamatoztatva napi ütközeteket fordítunk a barnaruhások javára... talán még az is hasznosabb cselekedet, mint olyan helyet tapodni, ahol már minden bevégeztetett. – Az idén cserebogár-esztendő lesz. Fehér füst áramlott ki a száján, ahogy a hadnagy a szavakat formálta. Magam pedig felrezzentem a merengésemből, és rá bámultam. Lescautnak kék szemei voltak, olyan kékek, mint az éjszaka; s így amikor ránéztem, jobbára csak a szeme fehérjét láttam csillogni a hóról visszatükröződő gyér, tejfehér fényben. – Amikor utoljára cserebogár-esztendő volt, még siheder voltam. Jómagam az utolsó tizenvalahány cserebogár-esztendőből nem láttam mást, mint az éjszakákat a völgyben. – Sokat megyünk még? – Nem – válaszoltam. – Lassan odaérünk. – Hol járunk most? – Ez volt a harmadik kör belső széle. – Lassan végighordoztam a tekintetemet a halványan csillogó hótakaró fölött. Megismertem a vidéket. Kinyújtottam a karomat, és előre mutattam. – Ott állt a mi-kádó sátra. – Biztos vagy benne? – Meglehetősen. – Tudtam, hogy arra gondol, sötét van. – Akkor is sötét volt. – Van valami nyom, ami alapján megismered? Nyom? Hát az volt... Előrébb bicegtem a havon. Ő is jött velem, s amikor megálltam, még akart tenni egy lépést előre. Gyorsan felemelem a kezem, és megállítottam. – Netovább... Mert úgy volt, ahogy gyanítottam. Még mindig ott hevert, ugyanúgy, mint aznap éjszaka. A hó persze nem volt képes betemetni. Egy helyet foglaltak el a térből, a keményre fagyott víz és a test. A tartás és a póz is ugyanaz volt, ahogy akkor felbukott. Ha nem állítom meg, Lescaut belelép. – Látsz valamit? Vajon ha nem lettek volna felhők, a hadnagy is látta volna? Feltöltötte volna a hold fénye, mint ahogy az annakidején megmeg esett velünk? Talán igen, talán nem. Ha más szemek is látták volna a testet, az valószínűleg hírt ver. Márpedig a helyi parasztok semmit nem tudtak róla. Másrészt az is elképzelhető, hogy eddig egyszerűen csak nem vette észre senki. Elvégre kinek van kedve éjek évadján, egykori csatamezőkön kószálni? A parasztoknak biztos nincs. – Magadra tudod idézni a varázst? “Io slalwe sono et omnis... " Engedd, hogy lássam az árnyak világát. A hadnagy – éppúgy, mint annakidején Scara Manga – ismerte ezt a bűbájt. Ő látott már engem a valódi alakomban is – nem csak a barbártestben. S most ideje volt, hogy lásson még valakit, aki valaha olyan volt, mint én. Mikor Lescaut megtette, mikor kimondta a szavakat, ijedten felkiáltott, és hátrébb ugrott% A lábai megcsúsztak a jeges havon, csoda, hogy fel nem bukott. Én közben zordan elmosolyodtam, de a tekintetemet egy pillanatra sem vettem le az egykori társam testéről. Tudtam, most már Lescaut sem csak az érintetlen hómezőt látja maga előtt. Látja a hóban megjelenő iszonyatot is. – Saphiro... Összegörnyedve feküdt az oldalán, mindkét kezét a hasára szorította. Pontosan úgy, ahogy azt az arról az éjszakáról őrzött emlékeim mesélték. A szemei nyitva voltak. A kardja, melyet akkor ejtett el, mikor Woinich a védelmén átnyúlva hasba szúrta, most nem volt sehol. Talán mágiaértők kutatták át az annakidején itt álló sátrat, s fellelték; talán az eltelt hónapok más szeszélyei sodorták el innen; Mindenesetre ennek a fegyvernek nyoma veszett, és esély sem mutatkozott arra, hogy valaha is újra felleljem. – Eh... – a hó megreccsent mellettem, ahogy a hadnagy visszalépett az előző helyére. Leguggolt a földre, onnan nézett fel rám. – Szóval... ő az? Bólintottam. Lescaut előrenyúlt, hogy megérintse a testet. De a keze átsiklott Saphiro-n; az ujjai csak a hóba süppedtek. – Mi történt vele? – kérdeztem. A hadnagy lassan megrázta a fejét. Olyasformán helyezkedett, mint aki megpróbál átlátni az összeszorított kezek között, kikémlelni, milyen sebet titkol a pusztult Saphiro. – Edzett penge volt – mondta aztán. – Mágiával edzett. – Tudom. – Nem a társadat vágta meg. Azt az erőt vágta el, ami idekötötte őt a mi világunkba. – Ezt is tudom. Végleg meghalt? – A teste már halott volt. A lelke veszett el. Amit itt látsz, az egy porhüvely, amit a lélek hagyott maga után. Nem kavartak fel olyannyira a dolgok, mint ahogy azt előzőleg tudni véltem. Amit Lescaut mondott, jobbára egybevágott azon szavak tartalmával, melyeket még Ágas kiáltott oda nekem, bent a mikádó égő sátrában; bő fél évvel ezelőtt. A hadnagy csak megerősítette és kibővítette a tudásomat. – Lehet valamit cselekedni a lélek kadáverével? Úgy értem: megadni neki valamiféle végtisztességet... eltemetni... vagy... elmozdítani? . – Hát... – kezdte lassan Lescaut – ezeket megítélni az én tudományom kevés. És nem ismerek senkit, akiről tudnám, hogy érti a varázslás ezen formáinak mélységét. Nem sokat tudok neked tanácsolni e dolgokban... Legfeljebb annyit, hogy jelöljük meg valahogyan a helyet. Nem azért, mintha ezzel bármit is tehetnénk... – előremutatott a mozdulatlan testre – ...őérte... Inkább azért, hogy megóvjuk tőle a falusiakat. Hisz' végeredményben ezek itt egy elkárhozott lélek maradványai. Mi ketten tudjuk, hogy ártalmatlan, és létében nem volt gonosz, de... – A sötétben felém fordította az arcát! – De akkor sem szerencsés, hogy itt van. Ettől sokkal kisebb okok miatt váltak is már elhagyatottá városok. Saphiro szégyellnivalóvá lett? A hadnagy ítélete bántott, mert a saját sorsom árnyékát láttam előrevetülni benne. Tudtam persze, hogy igaza van, de ez a legkevésbé sem könnyítette meg a kedvemet. – Akadt itt szikla elég. Temessük azok alá. Úgy, mintha... mintha egy sírhalom lenne. Sírhalom. Tetszett, hogy Lescaut kegyelettel beszél Saphiro-ról. Tudtam, hogy jót akar – és vele együtt gyakorlatiasan megoldani egy, az élők számára igen fontos problémát. Bár maga a kőhalomötlet nem tetszett igazán, beleegyeztem, hogy megcsináljuk. Sokat botladoztunk a kihalt éjszakai tájon. Romokból előkapart kődarabokat hurcoltunk oda, és méretes halmot emeltünk belőlük. Mikorra elkészült, olyanra dagadt, mint egy máglya. A halom maradéktalanul magába nyelte a lélek kadáverét, s ezzel egyidejűleg eltakarta azt az emberi szemek elől. Mikor kész voltunk a munkával, nem éreztem úgy, hogy valóban megcselekedtem azt, amiért jöttem. A halom csak félmegoldás volt, valami véglegesebb és maradandóbb jelzést akartam a szellemtársam emlékének. De aznap este csak ennyire volt lehetőségünk. Később – amikor a tél odébb állt, és megjött az enyhülés – még egyszer visszatértem arra a harctérre és egy fát ültettem a halom helyébe. Ha jól tudom, még ma is áll. S hajól tudom, még ma is ő az, ami a törzsében rejti Saphiro alakját. A halom után – Lescaut néma unszolásának engedve – magam is a gyakorlatiasabb problémák megoldására szenteltem a figyelmemet. Átvezettem a hadnagyot a harmadik körön – abban az irányban, amerre a mikádó meggyilkolása után engem is vezettek a lépteim –, és megpróbáltam pontosan visszaidézni, hol is találkoztam össze a jelenlegi önmagammal. A barbár annakidején két sátor között állt, s ez a tény alaposan megnehezítette a pontos helymeghatározást. A hódítók táborának ilyen szinten már nyoma sem látszott; s még a legalaposabb igyekezeteim ellenére sem tudtam leszűkíteni az átkutatandó területet egy húsz lábnyináí kisebb sugarú körre. Hónapokkal ezelőtt talán még ez is elegendőnek bizonyulhatott volna, de azóta beköszöntött a tél. Az én ívelt pengéjű fegyverem pedig szinte bárhol ott feküdhetett a fehér réteg alatt... Csendesen lapulva, a gazdájára várva. Már ha még egyáltalán várt reám. Letérdeltem a hóra, és túrni kezdtem a darabos barbárkezeimmel. A hadnagy is segíteni akart, de intettem neki, hogy inkább ne tegye. Én csak bitoroltam a testemet, s ily módon nem észleltem annak keserveit és örömeit. Nehéz volt így élnem, de olykor megvoltak az előnyei. Akkor például nem fáztak az ujjaim. A keresés reménytelennek tetszett. Olybá tűnt, mintha valami lapos ködöt dagasztanék... vagy inkább felvert tojáshabot, amit a tur-kálásommál összetörök ugyan, de egyre ragacsosabbá és nyúlósabbá is teszek. Nem tudom, mennyi ideig kutakodtam. Össze-vissza forgattam a havat; fel-alá, meg minden irányba; és lassan kezdtem feladni a reményt, hogy a nyomára bukkanok. Aztán egyszerre maró fájdalom hasított a balomba – az én balkezembe, és nem a barbáréba. Abba a végtagba, melynek mozdulatait a megszállt test utánozta. A havon, mely csuklótól lefelé eltakarta a kezeimet, sötét foltok kezdtek kiütközni. Kihúztam onnan a tenyeremet, megfordítottam, és a gyér fényben szemügyre vettem a barbár-kézfején végighúzódó egyenes vonalú vágást. Bármi megvághatott volna ott a hó alatt. De mivel én – a lelkem...? a kísértetem...? – is éreztem a sérülést, tudtam, hogy nem lehetett más, ami a fájdalmat okozta. Megtaláltam a szellemkardot. II. A rejtély Négy napunkba tellett, amire Lescaut-tal visszaértünk a déli frontvonalakra. Az út javarészét szánnal tettük meg. Folyamatosan váltogattuk a lovakat, és szinte csak a tobogánon aludtunk. Ahogy közeledtünk a harcok szíve felé, egyre lakatlanabbá vált körülöttünk a vidék. Az első havazások előtt ezek a területek még javában barbár kezekben voltak; s a röghöz nem kötötteknek időben és térben még mindig túl közelinek rémlett a pogány ördögök ottjárta. A parasztok mindezt persze másként filozofálták meg. Szerintük télen úgysem akad mit kezdeni a földdel – ami igaz volt –, meg egyébként is nehézkesebb az utazás. így hát elegendő tavasszal birtokba venni az ugart. Pedig a királyi csapatokon sokat segített volna, ha nem vágja el őket a hátországtól a néptelen földek hosszú sora. Biztonságosabb lett volna a hírvitel; arról nem is beszélve, hogy az utazóknak nem kellett volna – civilizáció híján – reálisan számolni a fagyhalál veszélyével. Beszélik, a kamarilla, csengő aranyakat kínált az elsőknek, kik betelepednek a senkiföldjére. De még így sem akadtak jelentkezők. A négynapos úti időnk rövidsége hihetetlen mércéket ütött meg. Ez jobbára annak volt köszönhető, hogy jómagam huzamosabb ideig nélkülözhettem az alvást. Nekem tulajdonképpen egyáltalán nem volt szükségem rá, a barbár test pedig nem éreztette a fáradtságot. A megérkeztünk nem volt különösebben látványos. A frontok jobbára álltak. A katonáink lelassultak és nehézkessé váltak a havazásban; a brigadérosok csak ritkán rendeltek el támadást, jobbára csak akkor, ha bizonyosak voltak a veszteségek nélküli sikerben. A hidegek miatt a felállított katapult-sorunknak sem vettük már igazi hasznát. A fák rostjai túlzottan keménnyé tömörödtek össze; gyakoriak voltak a keresztrúdtörések. Az utánpótlásvonalakon pedig elég volt átküszködni azt a rengeteg élelmet, és a legszükségesebb felszereléseket. Ácsolatok vagy szálfák szállításáról a stratégák egyelőre még csak álmodozni sem mertek. A hadnagy a regulák értelmében Machado brigadéros táborában szolgált. Tulajdonképpen ő sem tartozott igazán oda, meg én sem; s az a szerencsétlen Elder nevű tiszt sem, aki a St. Máriuszban lezajlott ütközet óta félig nyomorékon tengette a napjait. Elder volt az az ember, akire az ostrom után a hómezőn találtam rá, s akinek a megmentésével a testem hosszú betegsége után magam is visszakerülhettem a barnaruhások sorai közé. Machado brigadéros sokat tudott mindhármunkról. Talán valamilyen értelemben félt tőlünk – tőlem –, de elég okos volt ahhoz, hogy elűzze magától a babonák diktálta érzelmeket, s inkább a gyakorlati oldaláról közelítse meg a dolgokat. Igényt tartott a segítségünkre, de nem ragaszkodott ahhoz, hogy a közelében legyünk. Mint már említettem, a visszatértünk a brigadéros egységéhez nem volt vajmi kirívóan eseményszámba menő. A szán egyszerűen bebaktatott a barbakánok között a táborba; s mi csakhamar elvegyültünk a szegletes sátrak közepette a járó-kelő katonák sorai között. Néhányan persze megbámultak minket – főként engem –, de mivel láttak már, nem ütköztek meg igazán a dolgon. Az ö fejükben az a történet élt, amit a brigadéros és a hadnagy együtt ókunjlált ki, hogy magyarázatot adjanak az időleges jelenléteimre. Eszerint én egy átállt barbár volnék, kinek lojalitása, avagy fajtájával szemben tanúsított árulása miatt sikerült megfordítani egy talán soha meg nem vívott ütközetet. A történet meglehetősen ingatag lábakon állt – sokat sugdosódtak mögöttem –; de ahhoz elegendő volt, hogy legalábbis megtűrjenek, és ne bökjenek belém kést, ha hátat fordítok. Azt hiszem, kétségtelenül jobban jártam így, mintha megtudták volna az igazat. A hadnagy a lókarámokhoz hajtatott a tobogánnal. Miután lekászálódtunk, mind a ketten segítettünk a posztos darabontnak leszerszámozni a lovakat. Én – jobbára azért, mert sose mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy tisztelettel bánjak a katonákkal; Lescaut pedig azért, mert alighanem egyébként is megtette volna. Miközben dolgoztunk, Lescaut a posztost faggatta. Kihúzta belőle, hogy a brigadéros már várta a hadnagy és a Pusztító visszaérkeztét – igaz egy-két nappal későbbre –, de nagyon várta. A táborban járó híresztelések szerint az egyik patrulunk foglyul ejtett valakit. Valakit, akit utána igen jól elrejtettek a saját katonáink szeme elől; s aki * Lefordíthatatlan szójáték. A kifejezés az eredetiben egyaránt jelöli azt, hogy a “Barbár" és azt, hogy a “Pusztító". Az írásmód itt személynévre utal. mellé, a brigadéros nem sajnálta odaadni a legmegbízhatóbb jobbkezeit őrnek. Arról, hogy milyen alak lehet ez a rejtélyes fogoly, vagy hol őrzik, senki nem tudott semmit. A fáma arról sem szólt, hogy kicsoda vagy micsoda katonáink vettek részt abban a patrulban, vagy egyáltalán hová tűnhettek el azóta. Mindenesetre, ha történt is valami foglyul ejtés, a darabontok vagy a frontcselekvések helyzetét nem változtatta meg. A tábor élete a szokásos kerékvágásban haladt. A munkánk végeztével odébbálltunk. Lescaut italra szomjazott, s így a tiszti sátrakhoz vezető útról tettünk annyi kitérőt, hogy hozhasson magának egy csupor fűszeres forraltbort az őrökkel vigyázott, tábori kondérból. Aztán nekiindultunk, hogy felkeressük a brigadérost. A sátrakban rendszerint nehéz, fojtott levegő volt; ködmön – és pálinkaszag. Nem volt ez másként a tiszteknél sem. Machado pocakos alakja az asztal szemközti oldalán gubbasztott. A mindenféle vastag irha, amivel a brigadéros a hideg miatt körbetekerte magát, kissé komikussá változtatta az alakját. Olyanná, mint valami nagy hegyimedve. A benyomást erősítette az is, hogy a brigadérosnak a legutóbbi találkozásunk óta az arca is kiszőrösödött. Foltos – és meglepetésemre: őszes – szakáll borította. Úgy tűnt, a hidegben neki is nehezebben esik rávennie magát a rendszeres borotválkozásra. A hadnagy mellettem ült és beszélt. Az utazásunk beszámolója lassan a vége felé közeledett; röviden és tömören foglalta össze a távol töltött napjainkat. A brigadéros nem nagyon kérdezgetett közbe; szerintem leginkább csak arra volt kíváncsi, sikerült-e célt érnünk, vagy akad-e valami, ami az elkövetkezendőkben bárhogy is hátráltathatná a cselekvőképességünket. Nem volt ilyesmi. – Rendben – vette át Machado azonnal a szót, ahogy Lescaut befejezte. – A frontvonal nagyjából nyugodt. A barbárok nem készülődnek, vagy ha mégis, hát akkor olyan pokolian jól csinálják, hogy a felszínen ebből semmi nem látszik. Az egyedüli dolog, amit meg tudtunk figyelni, hogy időnként tobogánokon visznek... mit is mondjak?... félhalott embereket valahová az Öregdombok irányába. A hadnagy szemöldökei egy ujjnyival feljebb csúsztak. Hagytam, hogy ő beszéljen; ilyen téren úgyis hasonlóképpen járt az agyunk. – Félhalott embereket...? – kérdezett vissza. – Úgy-valahogy – bólintott rá a másik tiszt. – Járvány írtja őket. Alighanem az, amit a St. Máriusz ostromakor, a fertőzött élelmiszerekből szedtek össze, teginkább arra tudunk gondolni, hogy a betegeiket különítik el a többiektől. – Akad valami, ami ezt a hipotézist alátámaszthatná? Mit tudunk az Öregdombokról? – Nem túl sokat. A saját szemünkkel szerzett információink abból az időből származnak, amikor a terület még a mi kezünkön volt. Márpedig annak lassan egy éve. Mindenesetre: semmi nem utal arra, hogy a vidék stratégiailag fontos volna. Épületek nincsenek arra; a földek javarészt termőképtelenek; a növényzet gyér. A vidék egyetlen nevezetessége egy kénes barlang, amit annakidején elősze- retettel kerestek fel az alkimisták és mindenféle sarlatánok. A fertőzöttek elkülönítésére vonatkozó megfigyelések megalapozottnak látszanak... Ennek ellenére akad itt néhány dolog, ami... hmm... nem illik bele a képbe. A kórság jó hírnek hangzott. Ha kellően elterjedne közöttük a betegség, tavaszra talán semmi más dolgunk nem volna, mint átsétálni a frontvonalon, és elégetni a hulláikat. Machado azonban mégsem úgy nézett ki, mint akit emiatt csakhamar szétvet az öröm. Felemelte az ujjait, mintha számoláshoz készülődne, aztán mégis inkább leengedte őket, úgy sorolta az aggályait. – Egyrészt: nem észleltük nyomait annak, hogy élelmet, vagy ruhát is vinnének a betegeik után... Másrészt pedig... itt van ez. A gelebébe nyúlt, és egy gyűrött papírost húzott elő onnan. Egy futárlevél volt az, már feltört pecséttel. – Khanga brigadérostól kaptam; hat napja. Egy furcsa és rejtélyes esetet ír le benne... – Előredőlt, és a levelet még mindig a markában tartva az asztallap fölött összekulcsolta az alkarjait. – Mintegy kilenc nappal ezelőtt észrevettek egy néhányfős barbár csoportot. A pogányok az éjszaka folyamán átosontak a frontvonalnak minősülő, körülbelül tíz, stádiumnyi területen, és körülbelül ugyanilyen távolságra megközelítették a legdélibb barbakánjainkat. A posztosok jól fel tudták mérni a behatoló erő nagyságát; tizenegyen voltak. Azt feltételezték, hogy valamiféle előőrs... vagy felderítők lesznek. Khanga brigadéros, mivel lehetőséget látott a tiszta és gyors győzelemre, elhatározta a támadást. Összeszedett egy minden szempontból megfelelő csapatot. Kellő vértezettel és fegyverekkel látta el őket; az egysége ütőerőben sem szenvedett hiányt. Négytucat embert küldött ki, és egy veterán tisztet a vezetésükre. Szigorú parancsba adta nekik, hogy... már amennyiben a barbárok menekülni kezdenének... a frontvonalra már ne folytassák az üldözésüket. Machado ismét a gelebébe nyúlt, de ez alkalommal egy vaskos szivart húzott elő onnan. Betette a szájába, és meggyújtatlanul rágcsálni kezdte a végét. – A katonák szabályosan elhagyták a tábort, és megindultak a barbárok felé. Azok pedig, amikor észlelték, hogy lelepleződtek, valóban menekülőre is fogták a dolgot. Ennél a résznél érdeklődve előrébb hajoltam. Amíg a táborukban bujkáltam, sokat megtanultam a barbárokról. Ezen ismeretek egyike volt, hogy a fajtájuk nem szívlelheti a menekülést. Ez persze nem azt jelentette, hogy soha nem alkalmazták – elvégre ök sem voltak ostobák belerohanni a biztos halálba –; de nagyon-nagyon ritkán fordítottak hátat az ellenségnek anélkül, hogy harcban előzőleg meg ne kóstolták volna az erejét. A néhányszoros túlerő látványa nemigen riasztotta meg őket – csak az érzése. Biztosra vettem, hogy az az egység akkor és ott valamilyen határozott elképzelés szerint cselekedett. MaChado, mintha csak sejtette volna, milyen gondolatok jutottak az eszembe, rám nézett és kurtát bólintott. – A barbárok nem futottak sokáig – folytatta a mondókáját. –Tulajdonképpen pontosan addig futottak, ahol már a barbakánokból sem lehetett látni, mi történik odakint. Akkor megfordultak, és felvették a harcot. Nyilvánvalóan csapda volt. – Az ütközet zajai persze hallatszottak az éjszakában... a hó majdnem olyan jól viszi a hangot, mint a víz. Jobbára semmitmondó zajok voltak. Nem lehetett belőlük kihallani, hogy valami baj volna odakint. Aztán, amikor vége lett az ütközetnek, a táborba nem tért vissza senki. Machado kiköpte a szivarját. Komoran nézegette egy darabig, aztán végre rászánta magát, hogy a lámpás üvege mögött táncoló lángnyelvecskén meg is gyújtsa. – Reggelre – mondta aztán füstös szájjal – Khanga kiküldött egy felderítő egységet, hogy nézzék meg, mi történt. Volt velük egy hegyi ember is. Egy félvad nyomolvasó. Ezek az emberek már mind épségben visszaértek. S a hír, amit hoztak, annyira hihetetlen volt, hogy Khanga később személyesen is utánajárt a dolgoknak. Nos... A teljes egység odaveszett. Mind a negyvenkilenc ember. A tetemeik hiánytalanul meglettek. A brigadéros ránk emelte a tekintetét, és teljesen nyugodt, szinte társalgási hangnemben folytatta: – És azt a kiküldött egységet ott kint nem várta semmilyen csapda. Nem voltak vermek... karók... farkasfogak... vagy bármi ilyesmi. Nem voltak kialakított tereptárgyak, amivel a barbárok a maguk oldalára fordíthatták volna a harci szerencsét. És nem volt ott több barbár sem. A nyomokból egyértelműen ki lehetett olvasni, hogy tizenegy ember vette fel a küzdelmet többmint négytucattal; és a tizenegy győzött. És ez még nem minden. A hó azt is elárulta, hogy mind a tizenegy barbár el is tudott menni... – nyomatékosan az asztalra koppintott – a saját lábán! Vérnyomok persze voltak, ami azt jelentette, hogy közöttük is akadtak sebesültek szépszámmal. De nem voltak veszteségeik. Könnyedén az asztalra dobta a törött-pecsétes futárlevelet. – Nos, a történet ennyi. – Nem lehetnek olyan jó harcosaik, akik elbánnak a négyszeres túlerővel – szólalt meg a hadnagy. – Magam is osztom e nézetet. De a tények mást állítanak. Kíváncsi lennék, hogy a Pusztító most mire gondol? Lescaut is felém,fordította a fejét. – Mit gondolsz? – A barbárok, ha varázslattal felkészítik rá őket, képesek arra, hogy lássanak a sötétben. Éjszakai harcokban ez egy nagyon komoly előny az ő oldalukon. Az a tény, hogy a katonáinkat végső soron elcsalták valahová, arra enged következtetni, hogy a dolog nyitját mégiscsak valami csapdában fogjuk fellelni. – Megvontam a vállam. – A rejtélyt viszont én sem tudom feloldani. Történtek azóta hasonló támadások? A brigadéros megrázta a fejét. – Nem. Történt azonban valami más. Itt, a mi táborunkban, a mi katonáinkkal. – A pocakját kidüllesztve hátradőlt a széken, és a mélyet szívott a kapadohányából. – Ejtettünk egy foglyot. – Kifújta a füstöt. – Talán már hallottatok is róla. A hadnagy bólintott. – Beszélik a darabontok. – Mit beszélnek róla? – Azt, hogy egy igen rejtélyes alak. Machado hümmögött egyet, és zordan elmosolyodott. – Rejtélyes? – kérdezett vissza szórakozottan. – Nos, valóban rejtélyes... Bár inkább titokzatos. Olyan titkai vannak, hogy amikor megláttam őket, a gyomrom a mellkasomban kezdett kavarogni. Olyféle misztériumok, amiket nem hittem volna el, hogyha nem a saját szememmel látok. És amikről a katonáink soha, de soha nem szerezhetnek tudomást; különben félő, hogy hazáig futnak. Vissza az édes, jó mamájuk szoknyája szélére. Komolyakat pislogott, és szaporán bólogatott, mintha csak ezzel is nyomatékosítani kívánta volna, mennyire igaznak érzi a saját szavait. III. A fogoly Lescaut elég fáradtnak nézett ki, és tudtam, hogy az én testemnek is szüksége volna már a pihenésre. Ezt azonban alkalmilag el kellett napolnunk; helyette a brigadéros oldalán trappoltunk ki a táborból, felfelé észak-északkeletnek, ahol valamiféle lepusztult kúria romjai húzódtak. Ott őrizték a foglyot. A strázsái azokból a darabontokból kerültek ki, akik az őt foglyul ejtő patrul tagjai voltak – mármint az életben maradt tagjai. A brigadéros ezeket a katonákat ugyanúgy elkülönítette a táborból, mint magát a rabot; s ezzel két legyet ütött egy csapásra. Részint meggátolta azt, hogy a táborban a patrul tag- jaitól napvilágra kerüljön a misztériumok való volta; részint megoldotta az őrzés feladatát. A brigadéros értékítéletei általában helyénvalónak bizonyultak; nyomós okok támaszthatták alá ezt a fenenagy titkolódzást. A rab egy barbár volt. Egy harcos, akit végül úgy sikerült elkapni, hogy a harc zűrzavarában hátulról tarkón ütötték. Arról, hogy ezt megelőzően mi történt, Machado nem volt hajlandó nyilatkozni. A kúria valóban ott volt, és valóban nem volt több egy romhalmaznál. Megsaccolni sem tudom, hányszor gyújthatták fel. Nemcsak, hogy teteje nem volt már, de a törmelékes falai sem emelkedtek öt-hat, lábnyinál magasabbra. Az épület előtt egy kisebb sátor gubbasztott, a tetején, ferdén és ernyedten lógott a királyi csapatok lobogója. Ahogy a pici helyőrség felé közeledtünk, tapasztaltunk némi mozgást is: két katona ütögette le a túlságosan vastagra hízott havat a ponyva tetejéről. Mikor ez utóbbiak észlelték a jövetelünket, elibénk siettek, hogy üdvözöljenek minket. Az egyiküket Thornton-nak, a másikat pedig Noakes-nek hívták. Számos panasszal árasztották el a brigadérost: az éjszakai hidegek a magányos sátrat jobban bántották, mint a táborban álló társait; az élelmük is rendszeresen kihűlt mire felért hozzájuk; s a viszonylagos magányuk is egyre inkább nyomasztotta őket. Mindezen panaszáradatban ott volt még egy kimondatlan sirám is: nagyon nem fűlött hozzá a foguk, hogy “egy fedél alatt" tanyázzanak a fogollyal. Féltek tőle. Jómagam ekkor még azt a tévhitet véltem, hogy a rab a sátorban fekhet összekötözve. Machado és a darabontok viselkedéséből azonban kitűnt, hogy a jövevény máshol, egy sokkal sajátságosabb börtönben tengeti a napjait. A kúria lepusztult udvarának közepén egy kövekből rakott kútgyürü szürkéllett. Ásott kút volt, de már rég kiszáradt. Mindezek ellenére letakarították róla a havat, a száját letakarták egy ponyvával; a talajon pedig jól látszott a lábak, taposta keskeny, egyenes vájat, ami odavezetett hozzá. A kút volt a rab börtöne. A barbárt a foglyulejtése után ide dobták be, bízva abban, hogy onnan önerőből képtelen lesz kimászni. Az okoskodás ezidáig be is vált – lévén a fogoly még nem szökött meg. A kútba dobás és az a baljós rettegés, ami a rab alakját körülvette, kíváncsiságot ébresztett bennem. El nem tudtam képzelni, ijedelmükben hogyan nem ölték meg a katonáink az idegent, ha már egyszer le tudták győzni. Az ilyesmi ritkán esik meg egy olyan ellenféllel, akitől rettegnek, s akit – a jelek szerint – erősebbnek tartanak maguknál. A későbbiekben persze választ kaptam erre a kérdésemre is. Nem is akármilyet. A brigadérossal az élen megindultunk a kút felé; velünk tartott a két posztos darabont is. Ők ketten a fegyvereiket markolták. Mikor odaértünk, Machado lerántotta a nyílásról a ponyvát, mi pedig a kő mellvéd fölött előrehajolva bekémleltünk a kútba. – Csak óvatosan! – intett meg a Noakes nevű katona. – Ha valaki beesne oda, elevenen tépné szét! Sötét volt odabent. A ferde, téli napsugarak lehatoltak egy darabig, de aztán elvesztették az erejüket; húsz, lábnyi mélységben, egy félhomályos szakasz után már írmagja sem volt a világosságnak. Az egyik katonánk egy tűzszerszámmal kezdett szöszmötölni; a másikuk kötelet hurkolt egy vak fáklya végére. Lescaut a kútba nyújtotta a kezét, és belülről megtapintotta a kövek oldalát. – Nagyon hideg – mondta aztán. – Tudom, hogy lent melegebb lehet, de így is kész csoda, hogy még nem fagyott halálra. A darabontok összenéztek, de nem válaszoltak. A fáklya nyelén megszorították a csomót, s a szövétnekhez hozzáérintették a tűz-szerszámot. Aztán az imbolygó lángokat átlendítették a kőgyűrű fölött, és a kötelet lassan ereszteni kezdték lefelé a mélybe. A fény egyre lejjebb és lejjebb süllyedt, előttünk pedig fokozatosan feltárultak azok a részek, melyek eddig vakságba burkolóztak. Egy darabig nem volt lényegbevágó változás a képben. Majd Noakes darabont meglengette a kötelet, s amikor a fáklya a szemközti oldalfal környékére szédelgett, azt mondta: – Odanézzenek! A kövön hosszú, párhuzamos karcolásnyomok látszottak. Nem voltak túl mélyek, de elég sok volt belőlük. Némelyiket közülük rozsdavörös foltok szennyeztek; s a kövek közé ékelődve láttam néhány letört emberi körmöt is. – Igazán kitartó fajta, mi? – motyogta a posztos. – Még mindig nem adta fel. Tegnap is megpróbált kimászni. Senki nem szólt egy szót sem. Az imbolygó fény tovább ereszkedett alá. Aztán megállt, Noakes pedig ezt mondta: – Már majdnem látni az alját. Tovább nem eresztem, különben le találná tépi a fáklyát. Figyeljenek jól, valahol odalenn bujkál! Az éppen megnyugvást találó inga módjára lengedező fáklyánk fénye megtáncoltatta az egész odalenti talajt. Az árnyékok lassú, hajladozó keringőbe kezdtek, én pedig a mozgásra kelt sötétséget vizslattam a fogoly nyomai után. – Ott van! Éppen alattunk állt, és a falnak vetette a hátát. Először csak a lábait pillantottam meg, combtól lefelé... a mezítelen lábait. Nem volt rajta ruha. A combját borító, girbe-gurba szőrszállakra fehéren ült ki a dér; tövestül meredtek az égnek a lúdbőrtől. – Nincsenek ruhái...? – értetlenkedtem. Majd a tekintetemmel elengedtem a lábakat, és oldalra néztem. A másik darabont, az a Thornton nevezetű, ez idő alatt lehajolt, és egy jókora, emberfejnél nagyobb szikladarabot kotort ki a hó alól, majd nyögve felemelte azt a kútperem szélére. Észrevettem, hogy ott, ahonnan ez származott, akadt még egy pár hasonló méretű és formájú kőalak. A barnaruhások felkészültek arra, ha az onnan lentről szökni próbálna. – Figyelj csak befelé! – bíztatott oldalról a brigadéros. – Nem akármilyen látvány lesz! Engedelmeskedtem az invitálásnak. Lekémleltem a fogolyhoz, és vártam, mi lesz az, amit észre kell vennem. Machado bíztatása teljesen fölösleges volt. Ezt a látványosságot, ha akartam volna, sem szalaszthattam volna el. Legelőbb Noakes mélyen behajlott a kútba, és harsányan, teli torokból leordított: – Hé, odalenn! A visszhangokat verő kiáltás hatására – vagy talán azért, mivel rájött: tudjuk, hol próbált meglapulni – a barbár ellökte magát a faltól, és előrelendült. Olyan gyorsan mozgott, amilyen gyorsan csak egy ember mozogni képes. Közben ő is ordított valamit – nem szavakat, hanem valami csatakiáltást hallatott. A részleteket nemigen állt módomban megfigyelni; ahhoz túl sebesen zajlottak le az események. Az imbolygó, satnya fény csak annyit árult el belőle, hogy anyaszült meztelen; a testét meg mindenféle, irdatlan méretű, vör-henyes és kékes zúzódások borítják... és még mintha valami acélosan fémes is csillant volna a dereka magasságában... azután... Azután hallottam, ahogy a mellettem álló Thornton darabont felnyög, és megtaszítja a kőperemre helyezett sziklarögöt. Kő súrlódott kőhöz; a rög lomhán átbukott a kútkáván, és zuhanni kezdett lefelé. Visszakaptam a barbárra a tekintetemet. Azt láttam, hogy újabb ordításra tatja ki a száját; közben ide-oda szökell, és felfelé kémlel. A szikladarab súlyosan hullott lefelé. Néhány lábnyival a rab oldala mellett ért volna földet. Ő azonban ekkor hirtelen megint megmozdult, és egyenesen beugrott a zuhanó szikla alá. A testem izmai megfeszültek; meredten néztem, mi fog történni. Félreugrik-e megint, vagy gyakorlatilag öngyilkos lesz. A barbárnak még egy harsány ordításra maradt ideje, aztán a kő letaglózta. Tompa puffanás és némi reccsenés hallatszott. Majd még egy egybemosódó dübbenés, ahogy a kő és a meztelen test elterültek a talajon. Azt hittem, vége van. A csupasz ember szétvetett tagokkal nyúlt el a földön, a kő pedig mellette hevert. És ekkor észrevettem, hogy az az acélos villanás, amit az eseményeket megelőzően észlelni véltem, valójában nem más, mint egy kard. S mintha csak a megfigyelésemet akarnák elősegíteni, a darabontok a barbár fölé terelték a kötélre erősített fáklyát, hogy a test a fénykör közepén feküdjék. Valóban egy kard volt az. Pontosabban fogalmazva: egy markolatát vesztett, törött kard, ami valahol tenyérnyivel az ágyék fölött, s kicsit oldalt szúródott mélyen a barbár testébe: Nagyon mélyen. Feltételezvén azt, hogy a penge nem látható részei is egészben vannak, azt kell mondanom, hogy a barbárt a fegyverrel gyakorlatilag keresztülszúrták; félig-meddig a medencecsontján át. – Nem tudtuk belőle kihúzni – mondta Machado alítván, mit vehettem észre. – Próbáltuk, de olyan mélyen belészorult, hogy csak eltörni tudtuk. Kezdtem megérteni valamit a fogoly titokzatos mibenlétéből. – Amióta itt van – folytatta a brigadéros –, nem adtunk neki sem élelmet, sem vizet. Mint látod, a ruháit is elvettük. Normális körülmények között már az első éjszaka halálra kellett volna fagynia. Miközben beszélt, a kút aljából egy tompa, dörmögő nyögés szűrődött föl hozzánk. Nem csatakiáltás; inkább valami olyasmi, mint egy gyomorbajos, öntudatlan kesergés. – A fején és a mellkasán olyan sérülések beforrott hegeit találtuk, amiket a jelenlegi ismereteink szerint semmilyen körülmények között nem lehet túlélni. A nyögés felerősödött. A barbár odalent megmozdult és felült. – A patrul egyik katonája... sajnos meghalt... kétszer pontosan szíven szúrta. Az ütközetben, amelynek során elfogtuk, reális becslések szerint négy-öt azonnali halált okozó sebesülést szerzett. A barbár négykézláb elcsúszkált a mellé esett kőhöz. Magához ölelte, és felállt vele. Aztán kinyújtott kezekkel a feje fölé emelte, és ordítozva rázni kezdte felénk. Amennyire meg tudtam ítélni, ismét a régi volt. Látni nem látott minket – a feje fölött himbálózó fáklya elvakította –, de tudta, hogy ott vagyunk. – Nos... – foglalta össze Machado – az eddigiek alapján úgy tűnik, mintha hallhatatlan volna. A barbár ekkor már teli torokból ordított, és fél kézzel rázta a szikladarabot. IV. Lehetőségek Nem tértünk vissza a táborba. Helyette a kúriánál felállított posztsátorba húzódtunk be; a katonákat pedig – a már ismert kettőn kívül még három volt itt – Machado kiküldte, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Sok lehetőséget megvitattunk. Elsők között az került szóba, hogy a barbár testét talán megszállva tartja valami. Úgy, ahogy ezt Lescaut is tapasztalta már egyszer, amikor Lafferty kapitánnyal ostromolt egy udvarházat. Vagy úgy, ahogy én is megszállva tartom a magam testemet. Ez az elmélet azonban nem fedte a tapasztalatainkat. Halott testet megszállva tartani ugyanis nem lehetett huzamosabb ideig; márpedig ez a barbár kétségtelenül többszöris meghalt már. A rejtély kulcsához közelebb jutandó, rendeztünk egy színjátékot is. A kúttól odébb némi csatazajt rögtönöztünk, majd jómagam – a csalfa külsőmmel – megérkeztem a kőkávához, mint felmentő sereg. A cselvetés bevált; keménykoponyájú barátunk a fogsága végét érezve repesett az örömtől. Komótosan hozzákezdtem, hogy kiszabadítsam, közben pedig a lyukacsos nyelvismeretem segítségéver beszédbe elegyedtem vele. Egyértelműen megtudtuk, hogy nem háborodott; minthogy nem is élőholt. (Ez utóbbiban egyébként előzőleg sem kételkedtünk.) Egyszerűen csak nem hal meg – s ezen képességének sajátmaga is tudatában volt. A barbár önmaga maradt – már abban az értelemben, mint emberi lény. Mikor arról faggattam, hogyan tett szert a halhatatlanságára, tett valami homályos utalást egy manyára, s arra, hogy nem is ő az egyedüli ilyen. Ekkorra azonban már gyanút fogott, és visszakérdezett felém, hogy ki az én klánfőm. Mivel nem voltam birtokában olyan ismereteknek, ami alapján válaszolhattam volna, egyszerűen elvágtam azt a kötelet, amibe kapaszkodva éppen kifelé mászott a kútból. Nagyot nyekkent, s lent egy időre ismét csend állt be. Ezek a tények egy fikarcnyival sem tették könnyebbé a dolgunkat. Mi most már tudtuk, hogy az a nyugalom, amit a stratégák és a megfigyelők oly bizonyosnak vettek, csupán látszólagos, és a felszín alatt valami újabb cselvetés készül. Ezen meglátáson kívül azonban egy helyben toporogtunk. Nagyjából arra az időpontra, amikorra a tanácskozásaink zsákutcába futottak, előkeveredtek a darabontjaink, s sürgős bebocsátást kértek. Hírt hoztak, mely szerint a kútban tartott rab – immáron hosszú ideje – mozdulatlanul fekszik, és halottnak látszik. Kimentünk, s a kútba bekémlelve magunk is meggyőződtünk az állítás való voltáról. Legalább fél órás előkészületek következtek eztán, mire az egyik darabont viszonylagos biztonságban leereszkedhetett, és megvizsgálhatta az alant heverő testet. (Hozattunk egy lovat, s ahhoz kötöztük a kötél egyik végét, melyen a katona – egy Puckle nevezetű, középkorú férfi – lebocsátkozott. A kötél másik vége a darabont derekához volt hurkolva. A hadnagy a lovon ült, készen arra, hogy ha valami baj van, megugraszthassa – ilymódon kirántva Puckle-t a kútból – ugyanakkor meg is fékezhesse az állatot, mielőtt még az élő teher a csontjait töri a kútkáván. A többi katonáink pedig felajzott íjakkal céloztak a kútba. A barbár valóban halott volt. A nyakát szegte mikor az elvágott kötéldarabbal együtt visszazuhant a kútba. A testét a kötéllel kivontattuk a veremből, és immár nyugodt körülmények között megvizsgáltuk. A kadáver minden tekintetben igazolta azt, amit előzőleg a bri-gadéros állított róla. Már sokkal régebben halottnak kellett volna lennie. A tetem azért mutatott még olyan-amilyen emberi formát, mert a húsa az első fogságban töltött éjszaka keményre fagyott, s ily módon nem vérezhettek a sebei, és nem is tágulhattak ki rajta a sebszájak. De a halhatatlansága akkor egyszerre, valamilyen módon véget ért, s ezzel csak tovább bonyolította a rejtélyt, amivel szemben álltunk. V. lo slalwe sono et omnis Amint alkalma adódott rá, Lescaut visszavonult aludni. Jómagam a brigadéros oldalára csapódtam, és megkértem egy pár szívességre. A korai napnyugtáig hátralévő szüköcske időben beszerzett nekem Eldertől egy nagy csupor mákonyos teát, amit én a sátrában maradéktalanul fel is hörpöltem. A testem talán egyébként is végigaludta volna az elkövetkező órákat, mivel azonban éjszakára el akartam hagyni, szükségesnek láttam megtenni eme óvintézkedést. A brigadérossal még meg is kötöztettem, ha netán valahogy mégis fel találna ébredni a régi öntudatával, nehogy valami ámokfutást rendezzen nekem itt a táborban. Amikor odakint feljöttek a csillagok, bent a sátorban kikeltem a barbárból. Nyilvánvaló volt, hogy hamarosan megint útnak indulunk, s addigra újra össze akartam szokni a kardommal. Machado, aki elővigyázatosan a sátor túlsó végébe húzódva ült le, már magára idézte a Mestertől ellesett bübájt, s ily módon láthatott engem a valódi, légies alakomban. Szellem voltam. Ötvennyolcadik éve immár. Reménytelenül halott, és csalfa módon létező; s amióta Scara Mangával találkoztam... erős. Hatalommal bíró. Mindezek ellenére oly keveset tudtam önmagámról, hogy a mű-veletlenségemmel még magam-magamra is veszélyt jelenthettem. Tudtam, hogyha napfény érint, elpusztulok. Tudtam, hogy némi fájdalom árán áthatolhatok élettelen tárgyakon, melyeket ugyanakkor képtelen vagyok megfogni. Tudtam, hogy az öt varázsszó híján az egyszerű halandók előtt láthatatlan és észleihetetlen vagyok; kivéve, ha a szabad ég alatt az éjszakai holdfénnyel tölti fel a testemet. És tudtam, hogy képes vagyok a birtokomba venni és irányítani egy emberi testet – anélkül, hogy átérezném azt, amit ő érez. Emlékeztem viszont arra is, milyen kiszolgáltatott tudok lenni az árnyvilág ismerői előtt. Emlékeztem a sámánok által a levegőbe írt rúnákra, melyek pokoli fájdalmakat okoztak; és emlékeztem olyan varázslatok létezésére, melyek rosszabbat tehettek velem, mint a napfény. Emlékeztem Saphiro-ra. Szükségem volt a szellemkardra. Olyan tárgy volt, amelyet meg tudtam fogni; s amelynek anyaga hatott a való világ anyagaira. Hogy mást ne mondjak, azzal fejeztem le a mikádót. Az íves penge volt az egyedüli holmi, ami valamilyen szinten a részem volt. Hasonló szerzet volt, mint én, de nem tartozott hozzám közvetlenül. Tudtam használni, de nem vihettem magammal a barbár-testbe. Egyszerűen nem tudtam. Az északra tett kirándulásunkról egy bőrbe csomagolva hoztam haza, s ezt a bőrdarabot azóta sem szívesen vesztettem szem elől. A batyu most ott volt a brigadéros sátrában, az egyik sarokba vetve. Melléje sétáltam, és leguggoltam hozzá. Véltem, Machado minden mozdulatomat szemmel követi. Ezért óvatosan cselekedtem, nehogy el találjam rémíteni. Légies kezemmel átnyúltam a bőrholmi anyagán – mivel széthajtogatni képtelen lettem volna lényegesen egyszerűbbnek látszott e megoldás –, s odabent megragadtam a kard markolatát. Megráztam a fegyvert, hogy a rátekert anyag lebomolhasson róla, majd a szablyával a kezemben megfordultam. – Szép darab – motyogta a brigadéros kiguvadt szemekkel. A tekintete időnként átrebbent az odébb alvó, összekötözött Pusztító alakjára. Rámosolyogtam, és közben megpróbáltam megnyugtató lenni. – Rég volt a kezemben. Gyakorlatozni szeretnék vele. Felemelte a kezét, és valami olyasmi intést tett, mint aki nem emel kifogást az elhatározásom ellen. Én azonban nem egészen erre gondoltam, ezért egy kérdő pillantás kíséretében az állammal a saját, oldalára szíjazott kardja felé böktem. – Uh... – nyögte ő tiltakozón. – Öreg vagyok én már az ilyesmihez... Füllentett, persze. Machado jó harcos volt a kora ellenére is; egyszerűen csak a babonássága ágált benne. – Rendben. – Nem akartam, hogy erőszakot tegyen az ösztönein. Az ilyesmi sosem vezet jóra. – Akkor majd magam gyakorlatozom, odakint. Hevesen bólogatott. – Amíg kimégy, félrehúzzam a ponyvát, vagy... ööö... nincsen rá szükséged? Megemeltem a kardot. – Nem akarom vele kivágni a sátrat. Felállt, a bejárathoz iparkodott, és félrehúzta az ajtókeretet fedő ponyvát. Igazán széles nyílást tárt fel előttem. Sejtettem, tudat alatt alig várja már, hogy kint legyek. Búcsút intettem hát és kisétáltam az éjszakába. Keresztülvágtam az alvó táboron, egészen a hátország felé magasodó barbakánig. Oda betértem, és a szellemkard markolatával rá-koppintottan az alvó strázsa vállára. Mikor felriadt, ijedten körülnézett, majd kissé zavarodottan újra őrködni kezdett. Ugy ítéltem, ezzel eleget tettem a fegyelmezési kötelezettségeimnek, ezért továbbálltam. Ki a táborból. Egy dombtetőn állapodtam meg. Megpörgettem néhányszor a hűnek bizonyult kardot; megkerestem rajta az ismerős egyensúlyi fogásokat, és dobálgatni kezdtem. Vigyáztam arra, hogy mindig a szabályos pontokon kapjam el. Mikor belejöttem, próbálgatni kezdtem a vágásokat, és a hárításokat. Fél éjszaka gyakoroltam, s közben oda sem figyeltem a holdra. Pedig az teli arccal mosolygott le az égről, és alaposan bevilágította a fehér vidéket. Ha aznap éjjel valaki meglátott volna, alighanem nagyobb galibát okozok, mint aminek a leküzdéséhez a következő nap fogtunk hozzá. A gyakorlataim közben elkövettem egy óriási hibát. A levegőnek osztogatott csapásaimat és vágásaimat ütésekkel és rúgásokkal tol-dottam meg. Valamilyen hibbant módon elfeledkeztem arról, hogy ha élő ellenféllel kerülök szembe, ezeknek semmi hasznát nem veszem. Másrészt olyan mozdulatokat sem ártott volna betreníroznom, hogyha a Pusztító testében vagyok, hogyan harcoljak a falábamon. Később ez az átmeneti hibbantság majdnem az életembe került. VI. A terv Lescaut reggelre semmi újat nem álmodott meg. Kitalált viszont valamit, amiben szintén nem volt semmi új, mert a manyák ellen létrehozott szövetségünk értelmében amúgy is valami hasonlót szándékoztunk cselekedni. Több információra volt szükségünk. Tényekre, amikből következtetéseket vonhatunk le. S ezeket egyetlen egy helyen lehetett megszerezni: a frontvonal túloldalán, a barbárok területén. Csodákra persze nem voltunk képesek – értve ezalatt, hogy kimozdítsuk a hóba süppedt hadsereget, és ütközeteket nyerve bevegyük az ellenség földjét –, de Lescaut sok hajlandóságot mutatott arra, hogy egy néhányfős patrul élére állva átlopakodjunk a senki földjén, és megszemléljük, mi a helyzet odaát. Az egyenes áttörésnek nem lett volna sok értelme. Célszerűbbnek látszott keleti irányba, az Öregdombok felé kerülni. Ez a lehetőség még azzal is kecsegtetett, hogy talán el tudunk kapni egy csapatot azokból a félig halott fertőzöttekből. S könnyű préda módjára tovább ritkítjuk a hódítók seregét. A legnagyobb dilemma az volt, vigyünk-e lovakat. A hátasok jelenléte a terv első szakaszában inkább hátráltató, semmint segítő tényező lett volna; hiszen lovakkal elég nehézkes észrevétlenül lo-pózni. Viszont odaát, a barbárok területén a nélkülözésük nagy nehézségekbe keverhetett minket. Ha észrevesznek minket, a gyors mozgás az életünket jelentheti. A hódítóknak nagyon kevés lovuk maradt, így szerencsés körülmények között játszva egérutat nyerhetünk akár egy közepes egységük elől is. Ugyanakkor a hátasok hóban hagyott nyomai egyértelműen miránk – azaz az ellenségre –utalnak, míg a rongyokba bugyolált csizmatalpak nem. Végül úgy döntöttünk, lovakkal vágunk neki. Napnyugta előtt nem volt értelme elindulni, így elég sok időnk maradt még készülődni. A hadnagy nem akart túl sok katonát magával vinni; ezzel részben és is egyetértettem. Kémkedni indultunk, és nem öldökölni – minél nagyobb egy csapat, annál nehezebb észrevétlenül mozgatni. Én négy emberre gondoltam, Lescaut is kiegyezett ebben a számban – a brigadéros azonban ötöt javasolt. Mikor megnevezte a katonákat, rájöttünk, hogy megint több legyet próbál irtani egy csapásra. A darabontok névsora Thornton-t, Noakes-t, Puckle-t és Fayden-t meg Copley-t tartalmazta. Machado azokat a darabontokat szemelte ki, akik mostanáig a rabot őrizték. A választás végső soron nekünk is kedvező volt, hiszen ezek az emberek már fogalmat alkottak maguknak a kivizsgálandó feneség mibenlétéről. E tekintetben tehát ők voltak a legfelkészültebbek. Le-rendeltette őket a kúriától, és meghagyta nekik, hogy készülődjenek. A hadnagy elment, hogy kerítsen hét lovat és kellő mennyiségű élelmet. Én pedig felkerestem Eldert. A tiszt gyakorlatilag az egész napját a sátrában töltötte. Rajtam kívül alig akadt látogatója. Ó nem szólt senkihez, cserébe pedig senki nem szólt hozzá. Látszólag magányos keserűségben tengette a napjait. Csak akkor bukkant elő, ha szállítmány érkezett a hátországból. Ilyenkor általában személyesen is kapott csomagokat; és mindenféle könyvekkel meg bőrzacskókkal a hóna alatt vonszolta vissza magát a vackára. Én tudtam, hogy a magányos keserűség látszata nem más, mint egy gondosan felépített illúzió. Elder valóban magányos volt, és keserű is; de egyáltalán nem abban az értelemben, ahogy ezt a felületes szemlélők vélték. Nagyon céltudatosan töltötte a napjait. Mindenféle cserepek, lombikok, és lepárlóedények vették körül, meg a méregkeveréssel foglalkozó könyvei. Toxinokkal és az ellenanyagukkal kísérletezett, de nem csak a gyilkos fajtákkal. Minden érdekelte; a harci kedvet ébresztő poroktól, a kínenyhítőkön át, a valóban halálos anyagokig... minden. A St. Máriusz ostromában ijesztő külsejű nyomorékká lett tiszt rég túllépte már a piócások és füves-emberek találgatásokra alapuló tudományát. A képességei a hímboszorkányokéval vetekedtek. Néha elképesztő, micsoda löketet képes adni egy kezdeti sikerélmény. Elder szinte mindig szívesen látott engem. Általában elmesélte, hogy min dolgozik, vagy mire jölt rá a legutóbbi találkozásunk óta; és ha kikísérletezett valamit, aminek a hatásában már biztos volt, velem üzent a brigadérosnak, hogy megszemlélheti az eredményt. A táborban néhányan tudtak, mivel mulasztja a tiszt az idejét. Az ilyesmi normális körülmények között nem sok bizalomra adott volna okot; de az emberek azt is tudták, hogy tőle származnak a sebesültek kínjait enyhítő főzetek is. A képzeletbeli mérleg nyelve ezzel ismét az egyensúlyra mutatott; a közhangulatot pedig abba az irányba terelték, ami Elder számára is a legkívánatosabb volt. Békén hagyták, és ő is békén hagyott mindenkit. Amikor beléptem az ablaknélküli, félhomályos sátrába, Elder felém, fordította az összeroncsolt bal arcát, és torz mosolyra húzta a száját. – No, lám! A Pusztító. Hallottam, hogy visszatértetek. Becsukta a könyvet, melyet az ölében tartott, és nehézkes mozgással felemelkedett a pokróccal letakart, háromlábú székéről. Felém botorkált, s közben a torz, deformált ujjaival felém intett: – Gyere már beljebb, ne engedd ki az összes meleget! Gondosan visszaigazgattam a bejárati ponyvát, és engedelmesen beljebb bicegtem. Mit ne mondjak, jól festhettünk. Két nyomorék, akiben a legközösebb vonás az, hogy a belső énjük valója teljesén más, mint amit a külsejük sejtet. – Hogy vagy, mint mindig, Elder? – Kutyául. Egy kecskelábú asztal állt középen; azon pedig egy olajlámpás. Ez utóbbit most megragadta, és hogy az asztallapon valami helyet csináljon, felakasztotta a sátor keresztrúdjáról lelógó kampóra. – És te, Pusztító? – beszélt közben. – Mi járatban? Megint készültök valahová? Ahogy a lámpás feljebb került, szinte barátságos világgal árasztotta el a helyiséget. Barátságot mondtam, mert engem nem riasztottak el a fénytől előbukkanó edények kígyó módjára tekeredő csövei, sem a fára kilöttyent, szeszélyes színű folyadékok maradványai. – A hadnaggyal és öt darabonttal átlátogatunk a barbárok vidékére. Mindenféle gyanús dolgoknak vettük hírét; ideje hát, hogy valaki a nyomukba szegődjön. – Nagyon gyanús dolgok? – De nagyon ám. – Ezért is jöttél? – Egen. Elder megint elmosolyodott. – És mi kéne? – Kínenyhítők a katonáknak, magamnak pedig vérzéscsillapító. A kezével a hajába túrt, és megértőén bólogatott. Nekem pedig valamiért az a pillanat jutott az eszembe, amikor vérébe fagyva megtaláltam azon a végtelen hómezőn, hegyláncok lábánál. – Van – monda ő közben. – Nem sok, de van. Ha kell, estére több lesz belőle. – Kell. A mosolya egy picit szélesebbre húzódott. – Nem akarod elmesélni, miért mentek? Megráztam a fejem. – Nem, Elder. A dolgok nem sok jót mutatnak. Jobb, ha a táborban nem tudni róluk semmit. A mosolya eltűnt; helyette önérzetesen megrántotta a vállát. – Rendben; nem az én dolgom. Mérget nem akarsz vinni? – Eh... Nem hiszem, hogy igazán hasznát tudnám látni. – Ugyan már! – hadonászott. A testének a fagyban elhalt részei miatt olyan volt a mozgása, mint egy öregemberé. – Az ilyesmit sosem lehet előre tudni! Elfér a zsebedben, és megkímélhet fölösleges csapások kiosztásától. – Jobb szeretem magam pokolra küldeni a pogány fattyait. – Ódivatú vagy. – Ilyen a természetem. Ezen somolyogtunk egyet, aztán a dologra tértünk. – Úgy számolom, legföljebb három napig leszünk távol. Ennyi időre, és hat emberre kell a kínenyhítő. A vérzéscsillapító pedig a magam testének. – Estére elkészítem. Ez úgy hangzott, mint egy ígéret; tehát nem is forszíroztam tovább a dolgot. Szóba akartam hozni valami ostobaságot, hogy szavak mögé rejtsem: valójában nincs is számára mondanivalóm. Ehelyett azonban ő kérdezett tőlem. Olyasvalamit, ami egy ideje fúrhatta már az oldalát. – Mondd, Pusztító! Ha meghalna a tested, és volna rá alkalmad, megszállnál helyette egy másikat? – Igen – válaszoltam neki. – Ha meg tudnám tenni, megtenném. – És ha nem volna ott ellenfél? Csak a mieink közül valaki? Őt megszállnád-e? – Ezen még sohasem gondolkoztam – hazudtam a válasszal. –Vélhetőleg a pillanatnyi körülmények döntenék el. – Értelek. Hmm. Egyszer, vagy kétszer... kíváncsiságból... megpróbáltam már ez irányban gondolkodni a te fejeddel. – A szemeim közé nézett, és megrántotta a vállát. – Nem sokra jutottam. Odaát, a kolostorban, élt egy Aloysius nevű pap. Vele kellett volna találkoznod. Ha Miurunk nevében nem próbált volna azonnal kiirtani vagy pokolra, kergetni, biztosan jól elbeszélgettetek volna az ilyen cselekedetek moráljáról. Magam is hallottam e pap hírét. Elesett a kolostor ostromakor. De előtte – állítólag – véghez vitt valami halottfeltámasztás-félét. A hátországban az apátoknak azóta is fáj rá a foguk, hogy szent inkvi-zíciós követeket rendeljenek a St. Máriuszba, kinyomozandó, mi is történt ott. Ha az időjárás megenyhül, vélhetőleg útra is kelnek. Nekem pedig alighanem célszerű lesz héthatárról elkerülni a süveges fajtájukat. Az Eldetnek hangosan kimondott válaszomat egyaránt értettem az inkvizítorokra, és a soha nem ismert Aloysiusra: – Nem állhatom a szentfazekakat! Az én lelkemért már nem sokat tehetnek; s amit tennének, az mind ellene való lenne. – Azt hiszem, ezt te tudod igazán megítélni. – A nyomorék megint elmosolyodott. – Most menj! Ha napszálltára valóban szükséged van a poraimra, a legjobb lesz, ha hagysz dolgozni! – Üzensz valamit a brigadérosnak? – Nem – mondta. – De ha esetleg rám kérdezne, mondd azt neki, hogy éppen egy új matéria kikísérletezésével vagyok elfoglalva. Az anyag... ha készen lesz... képes lesz arra, hogy bármely nősze-mélyben azonnali és olthatatlan szerelmi vágyat ébresszen. – És ez igaz? – Nem. De had legyen egy jó napja. Sóhajtottam, és legyintettem; mire Elder tréfásan hosszú orrot mutatott vissza. Tekintve, hogy a St. Máriusz ostrománál a legtöbb ujja lefagyott, a látvány inkább rémítő volt, mint mókás. Alkonyaira mindannyian készen álltunk. A darabontokkal levetettem az egyenruháikat, s helyette utasításba adtam nekik, hogy mindenhol tekerjék be magukat csíkokra szabdalt posztóval. Mikor a testük már úgy nézett ki, mint a legendás múmiáké, visszaölthették az inget és a nadrágot. Erre következtek a vastag állatbőrök; legfelülre pedig – mindannyiunknál – a havasok medvéinek fehér szőrméje került. Pillanatokon belül úgy izzadtak, mint a hajszolt lovak. Mikor panaszkodni kezdtek, azzal bíztattam őket, hogy az éjszaka folyamán még örökre rájuk is fagyhat a mostani verítékük. Szükséges volt ez a látszólag indokolatlanul vastag ruházkodás. Egyáltalán nem volt bizonyos, hogy odaát lehetőségünk lesz a tűzgyújtásra; három nap alatt pedig alaposan ki lehet hűlni. Olyan alaposan, hogy az ember a végére már csak azt veszi észre: eljött érte a Szent Mihály lova. A misztikus állattal ellentétben a mi paripáink almásderesek voltak. A hadnagy intézte így a dolgokat. Abban bízott, hogy ha az egész díszes kompániát sikerül a lehető legfehérebbé tennie, talán könnyebb lesz átosonnunk a senkiföldjén. A szellemkardot rejtő gyolcsokat a hátamra kötöztem. Vételeztem ezenkívül még egy másik fegyvert is; egy – formára és méretre – a misztikushoz hasonlító handzsárt. Ez a darab az oldalamra került. A darabontok egyenes kardokat és íjakat hoztak. Napszállta előtt Elderhez is visszatértem. Az ígéretéhez híven készen álltak a kotyvalékai, ezeket később szétosztottam a darabontjaink között. A sebhelyes sarlatán megint megpróbált rám tukmálni egy adagot a kedvenc mérgei közül. Hajthatatlan maradtam és konok, ő pedig eljátszotta, hogy megsértődött. Mire mindennel végeztünk, a távozó napkorongból már alig két-ujjnyi sáv látszott a nyugati horizonton. A hómező alkalmilag aranyszínbe öltözött; vörhenyősebb árnyalatba, mint az a kénszín, amely az utazásunk nem sejtett végén várt ránk. Felszerszámoztuk a lovakat, és kikaptattunk a tábor déli barbakánjai mellett. Mikor elértük a futárutakat, keletnek fordultunk, és jobbára rendezetlen vonalban megindultunk arra, ahonnan a nap jött. Gyakorlatilag szemben az éjszakával. A kerülőnek, amit az Öregdombok irányába kívántunk megtenni, a felét még a saját felségterületünk biztonságában tudhattuk le. Aztán – nagyjából félúton a saját táborunk és Khanga brigadéros egységei között – megállapodtunk. Leszálltunk a lovakról, és múlattuk egy darabig az időt. Vártuk, hogy az éjszaka megerősödjön. Közben pedig megbeszéltük azokat a harci terveket, amikhez az elvégzendő feladat során tartani kellett magunkat. Miurunk, vagy az a lény, aki az időjárás dolgait rendezte, aznap éjjel a kegyeibe fogadott bennünket. Szinte valósággal a tenyerébe vett, és ott babusgatott. Fölöttünk az ég tágra nyitotta ezer szemét. A csillagok vakítóan szikráztak; a foltos hold szinte versenyre kelt a sápatag, téli nappal. Ez pedig jó volt, mert így valószínűnek vehettük, hogy az éjszakára posztra állított barbárokra a manyák nem olvasnak sötétben látó bü-bájt. A nap utolsó órájára azonban felerősödött a szél, és a hátunk mögül fodros felhőréteget kezdett sodorni az ég és a föld közé. A fényeskedő csillagok eztán hiába erőlködtek, legfeljebb a fellegek tarajos fejét fúrdethették világban. Amikor pedig eljött az éjszaka fordulópontja – az új nap kezdete – a felhők ontani kezdték magukból az égi áldást. Apró, nedves pelyhekben zuhogott a hó. Ettől tökéletesebb nem is lehetett volna. Nekünk pedig ideje volt útra kelnünk. VII. Az áttörés Én mentem legelöl. Mögöttem Fayden, majd a többi négy darabont. A hadnagy volt a sereghajtó. Mindenki mögött ott lépdelt a kötőféken vezetett lova; s az egyik kezét mindenki nyugtatóan az állat nyakára fektette. A szél a hátunk mögül fújt, s messzire vihette a hangot – meg ami ellen nem tudunk mit csinálni: – a szagot. Legszívesebben kikeltem volna a testemből, hogy előreigyekezzek, és kikémleljem, mi vár ránk. Ezt persze nem cselekedhettem meg, helyette én is ott lépdeltem a többiekkel, engedelmesen, és állandó készenlétben. A senkiföldjét tapostuk. Furcsa érzés volt. Az idő végtelenül hosszúnak és beláthatatlannak tűnt; ugyanolyannak, mint a vidék előttünk. A látótávolság szűk harminc, lábnyira csökkent. A talajt nem háborgatták nagyobb egyenetlenségek – kisebbek viszont annál gyakrabban. A hepehupák az esetek többségében csak hófúvásoknak bizonyultak; néha azonban rátévedtünk olyan földekre, amiket a háború előtt még müveitek – s itt az ekéktől felerezett talaj barázdái alattomos gáncsokat vetettek a hótakaró alól. Egyszer bal kéz felől mintha egy romos épület haladt volna el mellettünk; de istenigazából még magam sem voltam biztos benne, hogy valóban ott van-e, vagy csak a süvöltő szél összesürítette csapadékot látom. Kopasz fák jóval gyakrabban kísértették az utunkat; és fenyegetőn rázták felénk a jégcsapos gallyaikat. Egyszer kettővel vagy hárommal mögöttem valakinek elkeseredetten felnyihogott a lova – emlékszem, mennyire megijedtem –, aztán a gazdája gyorsan megnyugtatta. Fogalmunk sem volt, merre járhatunk. Szinte teljesen elvesztettem az időérzékemet. Néha olyan kételyek fogtak el, hogy letértünk a helyes irányról, és már nem is délfelé tartunk. Semmi nem volt, ami irányt mutasson; és semmi nem volt, ami alapján meghatározhattuk volna az időt. A talán-sosemvolt romos épület látogatása után hol úgy éreztem, hogy már biztosan átértünk: hol úgy, hogy még félúton sem járhatunk. A bizonytalanság annyira őrjítő volt, hogy egy idő után számlálni kezdtem a lépteimet; és vadul korholtam magamat, amiért nem tettem ezt az elejétől fogva. Nagyjából fel tudtam becsülni, mi az a hossz, amit egy léptem a hóban megtesz. Arra gondoltam, hogyha a számlálásomban elérek ezerig, már alighanem odaát leszünk. Odaát, az ellenséges vonalak mögött. Ahol – ha leegyszerűsítjük a dolgokat – egy egész hadsereg feni a fogát az olyan fajtákra, mint mi. Monotónia. A szél végig ugyanazokat a hangokat ordítozta. Az egyik szám a másikra következett; az egyik léptem zaja követte a másikat. És a változás olyan hirtelen állt be. hogy felocsúdni sem maradt időm. Valami mozdult előttem a havas eső kavargásában. Megsűrűsödött a fehérség. A csapadékcseppek egy pillanatra összeálltak, és egy alakot köptek ki magukból. Hosszú pillanatokig egyszerűen nem értettem mi történt; s amire felfogtam, már késő is lehetett volna. A pogány ördögök... közülük egy... ott lapult a hóban. Majdnem pontosan feléje tartottam; s még csak észre sem vehettem, hisz a havazás olyan tökéletesén rejtette el a hátrahagyott nyomait. A pogány egész idő alatt látott minket. Higgadt önuralommal várta meg, hogy a közelébe érjünk; csak akkor támadott ránk. Amikor a rárakódott havat félresöpörve egy csapásra ott magasodott előttünk, már a kezében volt a kardja. Elképesztően gyorsan sújtott le. Csak annyi időm maradt, hogy elengedjem a lovamat, s ösztönszerűleg a kardom után kapjak, és már végig is vágott rajtam a pengéje. A szemeim előtt egyszerre megjelentek a testemből fröcskölő vér sötét cseppjei. és én – a fájdalmat nem érezvén – csak fohászkodni tudtam magamban, hogy ne legyen halálos a vágás. Nem volt az. A bitorolt test makacsul életképesnek bizonyult. Szerencséje volt, mert a vastag ruházat sokat felfogott a penge erejéből. Később, amikor alkalmam nyílott rá, hogy szemügyre vegyem a sebet, azt tapasztaltam, hogy a vágás íve a mellkastól a köldökig ért el; s mintegy kétujjnyi mélyen járta át a húst. De ez még nem az a pillanat volt. Gyorsnak kellett lennem. Tudtam, hogy a barbár aligha lehet egyedül. Vagy társai vannak a közelben, vagy... szélsőséges körülmények között még az is megeshetett volna, hogy besétáltunk az egyik támaszpontjukra. Az a másik ott velem szemben megint meglendítette a kardját. A penge vízszintes félkörívben szelte a levegőt. A mozdulat egy kicsit bizonytalan volt; a déli vélhetőleg nem értette, hogyan nézhetek ki hozzá oly hasonlatosan. A második vágása soha nem ért célt. A pengéje az alulról felfelé lendített handzsárom lapján csúszott el, ferdén oldalra. Megfékeztem a kezemmel száguldó fegyverem lendületét, és alkarból visszacsaptam rá. Ez a vívómozdulat nem ad alkalmat arra, hogy az ember igazán nagy energiát vihessen a támadásába. A déli könnyedén hárított. Én pedig valahol a látómezőm szélén észleltem, hogy az egyik katonánk – Fayden – karddal a kezében védelmezőn az oldalamra ugrik. Ezernyi gondolat futott végig a fejemen. Tudtam, hogy Fayden és én a következő néhány pengevillanás alatt végezni fogunk az előttem álló emberrel – nem volt elég jó harcos ahhoz, hogy kettőhöz mérhesse magát. De annyira értelmes harcosnak tűnt, hogy ezt ő is fel tudja fogni... Ezért nem értettem, miért hallgat. Ha valóban társai voltak a közelben, már rég kiáltania kellett volna, hogy figyelmeztesse őket... hogy segítséget kérjen. De nem tette. Az apró titkot szokás szerint a legkézenfekvőbb módon kellett feloldani. A pogány ördög cimborái már láttak minket. A manyák mégis igéztek rájuk bűbájt. Az ideg pendülését nem lehetett hallani. Sem a tollas farúd keltette sziszegést. Az egyedüli, ami a süvöltő szélben elért a fülemig, az az oldalról felhangzó csattanásszerü hang és a gurgulázás volt. Fayden darabont görcsösen eldobta a kardját, a torkához kapott és végigvágódott a földön. A lábai tehetetlenül rugdaltak a havon –mintha csak egyhelyben menetelt volna. A nyakára font újai közül arasznyi, sötét vonalként meredt elő a nyílvessző tollas vége. A szél miatt – hiába látott a lapuló íjász a sötétben – képtelenség volt eny-nyire pontosan célozni. A támadónak egyszerűen csak szerencséje volt – átkozott szerencséje. – íjászok! Kiáltott fel valaki – talán Puckle – a mieink közül. Nem volt érkezésem a többiekkel törődni. Azt sem tudtam megállapítani, honnan jött a nyílvessző. A szemközti sötét sziluett ismét támadott; s a falábam miatt csak nehezen tudtam hárítani a csapását. Hátrafelé kibillentem az egyensúlyomból; veszettül küzdöttem a talpon maradásért. A fa támaszomat a testemhez rögzítő bőrhevederek veszedelmesen megfeszültek. Ha tovább makacskodok, azt kockáztatom, hogy a művégtag leszakad a lábam csonkjáról. Ezért inkább engedtem a lefelé kényszerítő erőnek. Jókora, fehér porfelleget kavarva széttárt karokkal hanyatt zuhantam a havon, valahová a fuldokolva haldokló darabont mellé. Abban bíztam, hogy lesz mögöttem valaki. Valaki, aki látva a bukásomat közém és a támadó közé lép, és néhány csapásváltással megszerzi nekem az időt, hogy oldalt hempereghessek, és egypár lábnyival odébb ismét talpra kecmeregjek. De nem volt. A többiekre ott mögöttem szaggatott nyílvesszőzápor zúdult; s ők a lovaik mögött kerestek fedezéket. A barbár fölibém tornyosult. A kardját két marokra fogta, a magasba emelte, és lesújtott. A fejemet vette célba. A lefelé száguldó penge félúton lehetett, amikor – inkább ösztönösen, mint tudatosan – egyszerre felrántottam mindkét lábam, hogy a talpaimmal a gyomrába öklözve megpróbáljam megtorpantani a támadását. Vér fröccsent a levegőbe. Még a kavargó havas esőn át is látni véltem a déli arcán tükröződő megdöbbenést. A falábam végére kötözött tőr pengéje átszúrta a gyomorfalát. Felhördült; a lefelé zuhanó kardpengéjét már csak a tehetetlenség, és nem az izmai ereje hajtották. Az irama is lelassult, s így éppen volt időm elhúzódni az útjából. Néhány ujjnyival a fejem mellett állt bele rezegve a hóba. A bal lábammal ismét rúgtam egyet előre; majd megint egyet; s többre nem is volt szükség. A déli megingott; csusszanó léptekkel hátrafelé botorkált. Aztán néhány lábnyira tőlem felbukott, és ő is elterült a havon. Késlekedés nélkül hasra hemperedtem. A lehető leggyorsabban, szinte négykézláb csúszkáltam oda mellé. Még élt, és amikor látta, hogy jövök, az egyik kezével az elejtett kardja után kezdett nyúlkál-ni. Nem vártam meg, hogy elérje. Amint ott voltam, térdre emelkedtem, és derékból előrehajolva lecsaptam a handzsárral. A fejetlen torzóból sugárban spriccelt szét a vér. Egy darabig aggódva figyeltem a kadávert, hogy mozdul-e még – mint ahogy a kővel agyonzúzott délit is mozdulni láttam –, de az ott előttem örökre elcsendesedett. Helyette más okozott problémát. Közvetlenül a bal térdem mellé egy nyílvessző csapódott be a talajba. Gyorsan elhasaltam, és megpróbáltam felmérni, honnan lőhetnek. A saccolgatás reménytelennek tetszett. Az tudtam, hogy a lövedék valahonnan srégen előröl, a bal kezem felöl érkezett, de hiába erőltettem a szememet, nem tudtam átlátni a kavargó esőfúggönyön. Mintha mindenhol hó lett volna. – Lescaul! – ordítottam hátra vaktában. Válaszként egy jelkiáltást hallottam... megnyugtatóan közelről. A hádnagyék valóban a lovak mögött kerestek fedezéket, s ez számukra igen jó megoldásnak bizonyult. A déliek híján voltak a hátasoknak. Bennünket persze le akartak mészárolni, de a lovainkat élve szerették volna. Ily módon azokra a pillanatokra én váltam a legalkalmasabb célponttá. Nem volna helyes túlzásokba esnem, ezért arról is be kell számolnom, hogy igazán nagy veszélyben nem leledztem. Egy harcosnak ritkán lehet kétszer egymásután akkora szerencséje, mint amivel az az orvlövész a mellettem harcoló Fayden-t leterítette. A lehetőség persze fent állt, de dőreség lett volna a döntéseimet annak tükrében meghozni. Egy erőtlenül kifeszített ideg, vagy egy pontatlan célzás a halandókban komoly kárt okozhatott – fájdalmat, kábaságot, cselekvőképtelenséget –, de nekem a testem képtelen volt átadni ugyanezen érzéseket. Így hát nem a vakmerőség, csak a józan, ész kiabáltatta velem hátra a hadnagynak, hogy figyeljenek, és ha tudnak, fedezzenek. Én pedig felálltam, és – amennyire a falábamtól tellett – futva közelítettem arra, ahol az íjászt lapulni véltem. Azonnal sziszegni kezdtek körülöttem a vesszők. Mellettem röpködtek; olyan gyorsan egymásután, hogy nem kellett acélagyvelőt belátni: legalább két déli lapul még a közelben. Futottam tovább. A tűzáradatnak – mintha csak varázsütésre történt volna – egy szempillantás alatt vége szakadt. A barbárok ekkor dobhatták le az íjaikat, hogy helyette a kardok markolatát ragadják meg. A csapadékfal végre szétszakadt előttem, és én megláttam, hol lapultak. – Megvannak! A déliek serege félelmetesen gyorsan alkalmazkodott a télhez. Megzabolázták a havat; kihasználták és a saját oldalukra, állították. Jobban bántak vele, mint a civilizált barnaruhások. Hósánc emelkedett előttem. Öt és fél, hat láb magas letetett; két láb vastag; legalább húsz láb hosszú;; szabálytalan félkörívre hajló. Az elmúlt napok zord időjárása keményre fagyasztotta – majdnem olyan keménnyé, mintha nyirkos földből épült volna. Elég masszívvá ahhoz, hogy az íjászok a tetejére állva célozhassanak. Ketten voltak. Eszük ágában sem volt bevárni, hogy odaérjek. Hosszú lépések választottak el még tőlük, amikor ők már beugráltak a sánc takarásába. – Gyertek! – ordítottam ismét hátra. Ez az egész valahogy nagyon jellemző volt a déliekre. Velük minden összecsapás egy kisebb ostromnak számított; minden tapodtnyi területet vér árán kellett visszafoglalni. Nem voltam őrült, hogy egyedül nekirohanjak a sáncnak. Ehhez; segítség kellett – s én bízhattam benne, hogy a segítség már úton van. Teli torokból ordítozni kezdtem, s közben hol a handzsárom-mal hadonásztam feléjük fenyegetőn; hol pedig az ő nyelvük trágár szavait kevertem bele a beszédembe. Közben pedig veszettül figyeltem, nehogy valamelyiknek ismét kedve támadjon a tegez és az íja után nyúlni. Ha terveztek is ilyesmit; nem maradt rá idejük, hogy kivitelezzék. Amint meghallottam a hátam mögött a dübörgést, félrevetettem magam a harcvonalból. Az öt lovas hatalmas, fehér állatként vágtá-zott elő az éjszaka torkából. A patkódobogas egy pillanatra fűlsüke-títővé vált; aztán a lovak elszáguldottak mellettem, és nyerítve zúdultak rá a sáncra. Valakinek – talán Copley volt az – a kezében egy fáklya lobbant; majd elnyújtott, tüzes üszköket vetve röppent előre a torlasz mögé. A lovak odaértek a barikádhoz és legázolták. Hirtelen annyi fehérség került a levegőbe, mintha egy csupor tejbe bámult volna az ember. A kavargásban egy halálsikoly hangzott fel. Futni kezdtem a csatatér felé. Amire odaértem, már minden bevégeztetett. Az első délit a lovak tiporták halálra, a másodikat a darabontjaink szelték miszlikbe. Az összezúzott tetemek a letaposott földön hevertek; a többiek pedig körülöttük álltak, és azt lesték mozdulnak-e. Halottak voltak. A kifolyó vérük azt írta a talajra, hogy az áttörés sikerült. VIII. Az első nap Fayden ott maradt, ahol volt. Reggelre a hó szemfedőt volt fölé, és sajátosan mumifikálta is egy időre. A barbárok tetemét feldobáltuk a sáncuk maradványára, és reméltük, hogy reggelre megtalálják őket a farkasok. Aprócska bosszú volt ez, cserébe a halottért. Jómagam nem szenvedhettem az ilyesmit; de háború volt. s egy jó tiszt mindig ébren tartja az emberei morálját. Nem vártuk be a pirkadatot. Mire a hajnal hasadt, és a havazás abbamaradt, már hosszú stádiumokkal feljebb lovagoltunk keletre. A nap végre elárulta, hol járunk. Az éjszaka folyamán többet jöttünk délnek, mint ahogy ezt előzőleg gondolni véltük. Átléptük a senkiföldje túlsó határát; s mintegy négy-öt stádium mélységben az ellenség földjén haladtunk. Ez a túllövés a célon részint egyszerűbbé, részint bonyolultabbá tette a helyzetünket. Itt már nemigen kellett hósáncos őrposztokkal számolnunk – ahhoz kellő mélységben jártunk. Kalkulálnunk kellett viszont belső csapatmozgásokkal. A nagyobb egységekkel való találkozást pedig aligha élhettük volna túl. Kora délelőttre kiszemeltünk egy dombot, mely valamilyen szinten védhetőnek tetszett, és ideiglenes tábort ütöttünk rajta. Három strázsaposztot állítottunk ki messzebb a tábortól; baj esetén a negye- dik irány – a hazafelé mutató – lett volna a kitörési útvonalunk. Később a hadnagy és én is részt kértünk a váltásból, a szabad embereket pedig pihenőre rendeltük. Aznap még nem akartunk világosban mozogni. Nem ismertük a környéket – túl nagy lett volna a kockázat. Amíg a katonák őrködtek, mi Lescaut-val haditerveket kovácsoltunk. Szóba került, hogy kicsiny déli-egységek nyomait felkutatva – és aztán rajtuk ütve –, túszokat ejtsünk; és vallatással információt szerezzünk. Vagy a halhatatlan harcosaikról, vagy – Jobb híján – az állásaik hollétéről. E terv kivitelezésében azonban komoly szerepet játszhatott a hadiszerencse; így másodlagossá minősítettük és számba vettünk más alternatívákat is. A térbeli elcsúszásunk előtérbe helyezett egy olyan lehetőséget, amivel az indulásunk előtt csak érintőlegesen számoltunk. Sokkal közelebb kerültünk az Öregdombokhoz, mint ezt előzőleg ókum-láltuk. A beteg katonákat szállító transzport megtámadása könnyen kivitelezhetőnek tűnt. Mindketten osztottuk a nézetet, hogy bele kell vágni... Vagy esetleg... ...esetleg,tovább törni az Öregdombok felé. Dél környékén szűkebbre fogtuk a felvigyázott terület nagyságát – az őröket gyakorlatilag a domb lábához rendeltük ki –; Lescaut pedig nekiindult, hogy a napot mindig a bal oldalán tartva, széles ívben körüljárjon a vidéken. Három óra múlva tért vissza. Alaposan kifullasztotta magát, de úgy tűnt, megérte. Kellő részletességgel fel tudta térképezni a vidéket; s ami lényegesebb, a barbárok nyomait is sikerült fellelnie. Dél-délkeletre, mintegy hat, stádiumnyi távolságra, egy kijárt csapásra bukkant a hóban. Nem volt túl széles, és a szeszélyes kanyargásai miatt azt sem lehetett egyértelműen eldönteni, pontosan hová vezet. Friss nyomok nem ékítették; de a régebbiek barázdái részint rétegesen csipkésre fagytak, részint különböző mélységűek és betemetettségüek voltak. Lescaut nyomolvasó tudománya annyit állapított meg, hogy az ösvény kicsi, de rendszeres forgalmat bonyolított le. Gyalogos emberek, és lovak, vontatta tobogánok egyaránt jártak rajta. Alkonyatig kipihentük magunkat. Amikor a keleti horizont lassan lenyelni kezdte a napot, a katonák felkerekedtek, és Lescaut vezetésével átmasíroztak a délkeleti út mellé. Én egy időre hátramaradtam, majd megindultam a nyomaikon, és a legjobb képességeim szerint megpróbáltam eltüntetni azokat. Nagyon lassan haladtam. A munka nehezen ment, és nem is sikerült különösebben jól teljesítenem. Időközben rám sötétedett; onnantól kezdve csak vaktában, az ösztöneimtől vezérelve dolgozhattam. Felületes szemlélődök tekintetei talán még lesiklottak, volna a gyéren álcázott nyomainkról; az avatott kutatókat azonban biztosan nem sikerült tévútra vezetnem. Ha éjszakára havazás jött volna, ismét biztonságban érezhettük volna magunkat. De attól a naptól kezdve az időjárás már nem kereste a kedvünket többé. Ahogy haladtam előre, a domb kikopott a lábam alól. A vidék szinte asztallap simaságúvá vált; a szemlélődök számára változatosságot csak a ritkásan álldogáló, szürke fák törzsei kínáltak. A hóban a mieinken kívül csak különféle madarak pálcikás lábnyomait vettem észre. A nyulakra, menyétekre, mókusokra és egyéb rágcsálókra – sőt, az utóbbi időkben már a farkasokra is – különösen rossz idők jártak. Egy náluknál sokkal szervezettebb ragadozófaj, a kiéhezett barbársereg vadászta őket. Bő kétórás késéssel értem utol a hadnagyokat. Ahogy közeledtem az ideiglenes rejtekhely felé, már magam is felismertem a kicsit délebbre vonuló csapás sötétebb, kanyargós rajzolatát. Szeszélyes vonal kígyózott a hóban; mintha csak az első, aki erre járt, szédült vagy részeg lett volna; a többiek pedig az ő nyomában kullogtak volna engedelmesen. Lescaut beszámolója szerint tobogánok is járták az utat; talán a hajtóik kerülgettek ki minden gyanúsabb buckát – nehogy rönk lapuljon alatta. A mieink két csapatra szakadva várakoztak. A lovakat – Noakes és Thornton felvigyázása mellett – a csapástól hátrébb, a fák viszonylagos takarásában pányvázták ki. A hadnagy, Puckle és Copley pedig az út rajzától kicsit északabbra lapítottak a hóban. Először a hátvédekhez irányítottam a lépteimet. Megtudtam tőlük, hogy jobbára minden rendben van. A hadnagy ismét megvizsgálta az utat; és az előző látogatásához viszonyítva újabb nyomokat fedezett fel rajta. A délután folyamán egy tobogán haladt el itt kelet felé. A hó arról beszélt, hogy lovasok vagy gyalogosok nem kísérték a szánt; a rakfelületén viszont nagy teher lapulhatott. Lescaut a csapáson végzett kutakodás során – hat-hét stádiummal feljebb – egy holttestre bukkant a hóban. Egy déli harcos teteme volt az; ronda, fekélyes sebek tarkították. Az idefelé utat – nyílván még élve – a szánon tehette meg; aztán a hideg és a fertőző betegsége végeztek vele. A tobogán utasai a jelek szerint egyszerűen menetközben fordították le a szánról – eszük ágában sem volt megállni és eltemetni. A hadnagy is csak tisztes távolságból vizsgálta meg a kadávert. Elder és Sirk Smidgeon a St. Máriuszban jó munkát végeztek – nem lett volna szerencsés a kórságot visszahurcolnunk a királyi seregek táborába. Thornton-t és Noakes-t hátrahagyva leóvakodtam az úthoz, és megkerestem a többieket. Lescaut-ék az út mellett, egész ügyes búvóhelyet alakítottak ki maguknak. Mély gödröket vájtak a hóba; fölébük pedig a hegyimedvék szőrét borították. Ha éjszakai utazó érkezett volna a csapáson, nagy valószínűséggel úgy halad el az álcázott rejtekek mellett, hogy észre sem veszi azokat. Puckle és Copley az irhák fedezékében lapultak. Jobbára csendben, és egy kissé talán unatkozva. A kanyargós út néptelen volt. Kihalt, mint maga az éjszaka; és gyanús, mint minden körülöttünk, amióta az ellenséges vonalak mögött jártunk. Lescaut a nyílt terepen, egy fa oldalánál kuporgott. A fejét szabályos időközönként forgatta ide-oda, mint valami madár, ami így vesz szemügyre valamit. A valóság persze teljesen más volt: a tekintete az út belátható vonulatát húzta meg újra és újra. Letelepedtem mellé. – Minden rendben ment? – kérdezte köszönés nélkül, a tekintetét továbbra is a csapáson tartva. Igent intettem a kezemmel, majd ránéztem, hogy egyáltalán látta-e. A hadnagy arca árnyékban volt – az állán és az orra vonalán kívül nem sok látszott belőle. Még mindig nem fordult felém. A vidéket vizslatta maga előtt. – A déliek már tudhatják, hogy itt vagyunk – dörmögte csendesen. – Vagy váltást küldtek a tegnapi őrhelyhez; vagy az tűnt fel, hogy nem érkeztek vissza a katonáik. – Megmozdult, és egy kicsit előrébb hajolt. – Lehet, hogy már keresnek minket. Megvontam a vállamat. – Lehet. Másfél napon belül így is, úgy is odébb akartunk állni. A jelenlegi kilátásaink szerint minden esélyünk megvan az életben maradásra. Lescaut arca megint visszahúzódott az árnyékba. Egy darabig hallgatott, aztán amikor megszólalt, egy kicsit kötekedő hangsúllyal formálta a szavait. Olyanformán, mint aki sokat rágott már egy gondolatot; s mivel maga sem tudja eldönteni róla, hogy jó-e, most mást akar állásfoglalásra kényszeríteni. – Ez az út a barbárok útja az Öregdombokhoz. Nem válaszoltam. Vártam, hogy kibökje, ami a lelkét nyomja. – Veszélyes hely lehet. Nem tudjuk, hogy hányan vannak ott. Gondolj bele! Miért utaztatnák a déliek a sebesültjeiket az Öregdombokhoz? Azért, hogy útközben ledobálhassák őket a szánról?... Marhaság! Ha csupán el akarnák őket különíteni, bármerre vihetnék őket. – Gondterhelten megrázta a fejét. – Nem-nem... így nem áll össze a kép. Lesz valami ott az Öregdomboknál. Tudom, hogy lesz. – Mi nyomaszt ennyire? A szeme fehérje megcsillant a sötétben. – Magam sem tudom. Egyszerűen azt sem tudom, hogy valóban el akarok-e menni oda. – Ezért jöttünk. Információt szerezni. És ezt messziről nem lehet. – A barbárok csinálnak, ott valamit – ismételgette komolyan. –Valamit, aminek csak átvitt értelemben lehet köze ehhez a háború-hoz. Azért csinálják, hogy előnyt kovácsoljanak belőle maguknak; de a dolog valójában nem a mi háborúnkról szól. Az az ismeretlen, és a mi dolgaink összefonódnak, és eggyé válnak. És ez a keveredés nekünk nem lehet jó. – Nézzük sorjában – mentem bele az elméleti fejtegetésbe. – Ha valóban elviszik a sebesültjeiket, és ezt nem a legközelebbi logikus helyre teszik, akkor az arra enged következtetni, hogy olyan terveik vannak velük, amit csak egy meghatározott ponton tudnak kivitelezni. Az Öregdomboknál viszont nincs semmi... – Kivéve a Machado említette kénes barlangot. Ha elfogadom az okfejtésedet, arra lyukadok ki, hogy a sebesülteket a kénes barlanghoz viszik. – Tegyük fel, hogy így van. – Tegyük fel... és hogyan tovább? – Mit tudsz a kénről?... Mire lehet jó nekik ez az anyag? – Fogalmam sincs. A kén az egyik legősibb matéria. Már a Bibliában is esik róla szó. A babona furcsa kettősséget fűz hozzá. Egyrészt a gonosz egyik kísérőjeként jeleníti meg: másrészt gyógyító hatást tulajdonít neki. Korábban kénkovandot, galenitet, vagy ala-bástromot etettek erőszakkal, a gyerekekkel. Úgy vélték, ez jót tesz az egészségüknek. – Gondolod, hogy a barbárok gyógyszernek használnák a ként? – Nem hiszem. Túl kézenfekvő megoldás, és kétlem, hogy működne. Az alkimisták sem erre akarták használni. – Akkor mire? – Nem tudom pontosan. A ként nem oldja a víz: a pálinka viszont igen. Sárga színe van, de kék, lánggal ég. Néha szagtalan, de néha a pokol redves bűzét árasztja magából. – Kihajolt az árnyékból és rám mosolygott. – Ez utóbbi egyébként kísértetiesen emlékeztet a megzápult tojás büdösségére. Az alkimisták úgy vélték, hogy a kén elengedhetetlen szükségessége az égésnek. Nem tudom, mi belőle az igaz. Mint ahogy azt sem, hogy jó avagy gonosz szándékkal teremtették az ősi istenek. – Nohát?... A birmkő nem Miurunk teremténye? – Ahhoz túlságosan régi. Kén már azelőtt létezett, hogy az ember megjelent volna a földön. Felmarkoltam egy darab havat, és szórakozottan szétmorzsoltam az ujjaim között. Lescaut hátradőlt, és ezzel megint elrejtőzött az árnyak között. Amikor az utolsó rögök is kifordultak az ujjaim közötti lyukakon, lassan megingattam a fejem: – Mindaz, amit elmondtál, tovább nyomatékosította. hogy el kell mennünk az Óregdombokhoz. – Tudom – sóhajtott fel a sötétben. – És éppen ezért félek... egy kicsit. Akad némi jártasságom a varázslatok tudományában, de ez most... csak arra elegendő, hogy tökéletesen fel tudjam mérni: olyan dolgokkal szándékozunk birokra kelni, melyek mibenlétét fel sem foghatjuk. – Van egy kénes barlangunk, és volt egy időlegesen halhatatlan barbárunk. – Igaz megállapítás, de semmit nem segít rajtunk. Próbáljunk a gyakorlatiasabb problémákra koncentrálni... – Rendben – adtam meg magam. – Mit kell tudnunk a kénről? Megölhet minket? – Igen. Bizonyos megjelenései erősen mérgezőek. Különösen, ha légnemű. Úgyhogy, ha bármi gyanúsat észlelsz a levegőben, gyorsan kapd a nyakad közé a lábad... – Nem érzek szagokat, Lescaut – húztam el a számat. – Semmiféle szagot. – Márpedig a gázának általában nincs színe – húzta fel tehetetlenül a vállát. – Remek! Még valami? – Némely ritka vegyülete pokolian gyúlékony. Ha egy ilyen helyen valami szikrát vet... a környéken tartózkodók katapultlövedékként kötnek ki a teremtőjük ölében. Más... – elhallgatott egy időre -...más most nem jut az eszembe. Azért még gondolkodom a dolgon. Most te jössz, Pusztító! Mit mesélnek a múltbéli ismereteid az Öregdombokról? – Hmm. Az én időmben úgy tartották, hogy az Öregdombokat valaha víz borította. Mert a tenger egykoron egészen odáig felnyúlt. A dombok nem voltak mások, mint vulkánikus hegységek. Aztán a víz lekoptatta őket. – Ez a mendemonda még ma is járja. – Mást nemigen tudok veled megosztani. Nem ismerek semmilyen historikus legendát, ami összefügghetne az Öregdombokkal, vagy a kénes barlanggal. – Ismét egy zsákutca? – Nem. Ismét kevesek az ismereteink. Eh... kén és a halhatatlanság? – Nincs halhatatlanság. Ha valami egyszer meghalt, az halott. Az a barbár sam halhatatlan volt, csak valamiért nem halt meg. Ez különbség. – Egy helyben toporgunk. – Tudom... Megint felvettem egy darab havat, és szórakozottan gombócot gyúrtam belőle. – Kén és a fekete mágia? – Rokonok... – Fekete mágia és a barbár a kútban? – Ezt eddig is tudtuk... – Akkor azt is tudod, mi jön: kén és a barbár a kútban... A hadnagy megborzongott. – Ettől félek... – suttogta. – Órák óta másra sem bírok gondolni... Vártam, hogy akar-e valamit hozzáfűzni a dolgokhoz. A hadnagy azonban nem szólt egy szót sem. Magában tépelődött valamin. Aztán egyszerre rám nézett, és szavak nélkül, tehetetlenül széttárta a karjait. – Próbáljuk másként – intettem rá. – Ha az a foglyulejtett barbár nem halhatatlan volt... akkor micsoda? – Nem tudom. – Semmi ötleted? – Csak egy: ha tudnánk, sokkal közelebb állnánk a megoldáshoz... Sóhajtottam: – Akkor most nézzük a munka kézzelfoghatóbb végét... – Hát nem azt csináljuk, már mióta?! – nyögött fel Lescaut. – Ne-eem... – mosolyodtam el. – Én most a sokkal kézzelfoghatóbbakra gondoltam. Az éjszakát én strázsálom végig. Mindenki másra ráfér az alvás. Rád is. Holnap is nehéz napunk lesz. Megint vártam. Arra, hogy tiltakozni kezd-e. Nem kezdett. Magába burkolózott és hallgatott. Kihasználta a csend magányát; és egy időre talán elkergette az Öregdombokat a gondolatai közül. Otthagytam hát, had lazítson. Megkerestem Puckle-t és Copley-t; és nagyvonalakban felvázoltam nekik, mire számíthatnak másnap. Amire visszaértem a fához, Lescaut már nem volt ott. Bebújt a medvebundája alá, hogy aludjon, vagy gondolkozzon. Nem háborgattam. Körüljártam a vidéket, és kiválasztottam az éjszakai őrposztom helyét. A hadnagyhoz hasonlóan én is egy fa tövét szemeltem ki; ahonnan fél-fél, stádiumnyi távolságra biztonságosan beláthattam a vargabetűs utat. Lekuporodtam a tövébe, magam mellé fektettem a kardomat. Aztán szétterítettem és magamra húztam a hegyimedve irhámat. A hátamat párszor keményen a fatörzsnek vetettem. A kérges test minden alkalommal megrezzent, és az ágairól lehulló hó-fúggönnyel jutalmazta az erőlködésemet. A rögtönzött havazás hányaveti takarót borított rám. Kézzel igazgattam rajta még egy keveset. Mikor úgy ítéltem, hogy az általam belátott területnél messzebbről én sem vagyok észrevehető többé, ismét a fának dőltem, és múlatni kezdtem az órákat. A többiek mögöttem lassan elcsendesedtek. Színtelen álom takarta el a szemüket – hidegben az ember mindig mélyen alszik. Az éjszakai utat bámultam magam előtt. Azt próbáltam kitalálni, vajon honnan indul; és vajon minket hová fog elvinni. IX. Az Öregdombok Thornton és Copley lovagoltak elől. A hadnagy és én libasorban következtünk rájuk; Puckle és Noakes egymás mellett haladva zárták az alakzatot. Fayden gazdátlanul maradt lova Puckle-é után volt pányvázva; azon száradtak az éjszaka nedvessé vált prémek. Gyorsan, szinte vágtában haladtunk. Mindannyiunkat a hatalmába kerített egy kényszerképzetszerű érzés; olyasvalami, mintha állandóan néznének minket. Mintha... éppen csak túl azon a ponton, amit a szemünk sarkából még láttunk... mintha mindig lett volna ott valami. Megjelölve éreztük magunkat; a barna egyenruháink elárultak minket. Leplezni azokat persze nem lett volna különösebben értelmes: lóháton anélkül is feltűnőek lettünk volna. Ezek a képzelgések nem voltak annyira légbőlkapottak. Soha nem tudhattuk, mikor lovagolunk el egy hó alá rejtőzött őrposzt szemei előtt. Soha nem tudhattuk, mi vár minket egy eddig be nem látott útszakasz kezdetén. Még azt sem vettük volna észre, ha a barbárok széles ívben gyűrűt vonnak körénk. A vidék gyors változásba kezdett. A hó alatt immár humusznélküli kőzet lapult; anyaga azoknak az egykori, tenger alatti hegyeknek. Azt is mondhatnám, hogy közeledtünk az Öregdombokhoz. De mi sokkal inkább úgy éreztük, az Öregdombok közeledtek hozzánk. Az első barbár, akivel összetalálkoztunk, az úton várt ránk. Halott volt; jég mumifikálta tetem. Az út jobb oldalán feküdt, szétvetett tagokkal a hóban. Az elmúlt napokbán a szél gonosz játékot játszott vele: először havat hordott rá; aztán féloldalasán leseperte róla. A szemgödrében, az orrában, és más hajlataiban fagyott jégdugókat hagyott. A test még langyos lehetett, amikor a hóra került. Felmelegített maga alatt némi havat; majd, amikor nem volt hője többé, a víz visszafagyott. Összeragasztotta a testet a hóval; valahogyan úgy, mintha azokat a részeket üvegbe öntötték volna. A jég erezete ösz-szevegyült a bőrredők rajzolatával; az üvegben csomósán szétterülő hajszálak szinte számlálásra ingerelték a szemlélőjüket. Az arc kifelé forduló részén piciny, kerekded formájú hámsérülések látszottak: a madarak csőrének nyomai. Némelyik körül véraláfutások, foltok árnyai mutatkoztak. A természet a halála után hamar rátalált a katonára. A férfit percekkel a kimúlása után már kóstolgatták a madarak. Amik viszont nem látszottak rajta, azok a fertőző kórságra utaló fekélyek, a foltos húsrothadás volt. A hadnaggyal kirángattuk a testet a hóból, és letörögettük róla a ruhát; de így sem leltünk a betegség nyomaira. A harcos halálát valami egészen más okozta. A mellkasa és a hasfala annyira össze voltak szabdalva, hogy azt se lehetett tudni, hány szúrást kapott. A sebei mélyek és vékonyak voltak, a felületük roncsolt. A vonaluk felfelé hajlott, mintha maga a penge is hajlott lett volna. Mint egy handzsár... csak sokkal kisebb. A markolattól a végéig mintegy arasznyi hosszú. Mindenkinek a fejébe ugyanaz a gondolat ütött szöget. A királyi csapatok katonái ezidáig nem jártak bent ennyire mélyen a déliek területén. A barbár halálát nem az ellenség okozta. Ugy tűnt, az övéi fordultak ellene. Kutattunk egyéb nyomok után is; de ha voltak is. a hó elrejtette őket a szemünk elől. Annyi bizonyosnak tűnt, hogy a barbárt nem itt érték a halálos szúrások. Valahol máshol sebezték meg – és idáig vonszolta el magát, hogy meghalhasson. Az igazi meglepetés azonban nem itt, hanem vagy kilenc stádiummal feljebb várt ránk. Az út szélére huzigálva további négy tetemre leltünk. Ezeket egymásra hajigálták; így a hónak még nem lehetett annyi ereje, hogy nyomtalanul betemesse a halmot. Az újabb hullákon – kivétel nélkül minden – ismét felleltük a kórság tüneteit. De a pusztulásuk oka az ő esetükben sem a betegség volt. Fegyveracél végzett velük. Ezeket tapasztalván két dolog kezdett foglalkoztatni. Az első az volt, vajon hány kadáver mellett haladhattunk el eddig úgy, hogy a hó miatt észre sem vettük őket. Valami homályos érzés azt sugallta, hogy sok mellett. A második pedig az, hogy miféle mágia lehet az. amihez emberáldozatra van szükség. – Rendben, emberek! Most mindenki jól figyeljen! Az öt darabont körülöttünk állt; a kezeik a fegyverek markolatán babráltak. Az arcukon már kiütközött a borosta; a szemeik mélyen csillogtak az üregükben. Mindenkin látszottak az eddigi utazás fáradalmai. Nyugodtan végighordoztam rajtuk a tekintetemet, és igyekeztem a legtöbb bizalmat ébreszteni bennük magam iránt. Lescaut mellettem állt, és a viselkedésével azt törekedett kihangsúlyozni, hogy most én vagyok a parancsnok. – A biztonságunk érdekében... – próbáltam a lehető leggondosabban megválogatni a szavaimat – most két részre fogunk szakadni. Senkinek sem lesz könnyebb feladata a másikénál. Ezért azt szeretném, hogyha magatok között döntenétek el, ki mit szeretne csinálni... Gyanakodva pislogtak vissza rám. – A felosztás a következő: a hadnagy, jómagam, és még három ember tovább indul a barbárok feltételezett táborhelye felé... Egyvalaki viszont itt marad, és más feladatokat fog ellátni. – Mit kell csinálnia annak az egynek? – kiabált közbe Puckle. – Először is várnia. El kell bújnia, és mostantól fogva harminchat órán át valahol a közelben kell ránk várakoznia... Láttam a félelmet megvillanni az arcukon. Senkinek nem volt kedve egyedül maradnia mélyen az ellenséges vonalak háta mögött. – Ha a megszabott határidő leteltével nem térnénk vissza... úgya következő feladata az, hogy épségben hazajusson a mieinkhez. És elvigyen nekik egy papírost. A levél – felmutattam a hadnagy írta sorokat – azt tartalmazza, hogy mi történt velünk a szétválásunk előtt, hová indultunk, és nagyjából mire számítottunk ott. Sorokba foglaltatott ezeken kívül az is, hogy a levél vivője nem dezertált, hanem parancsra hagyta el az egységet. – Tartottam egy kis szünetet. – Van kérdés? – Miért kell mindez? – nézett rám Copley. – Azért, hogyha mi elbukunk, az utánunk jövőknek ne kelljen vakon fejest ugraniuk az ismeretlenbe. Egyéb kérdés? Nem volt. Folytattam: – Jó volna, ha magatok között tudnátok megegyezni abban, ki lesz az, aki marad... A többieknek egyelőre nem tudok sokat mondani. Tovább jönnek velünk az Öregdombokhoz, hogy a barbárok körmére nézzünk... Ezen idegesen nevetgéltek egy keveset. – Nos? Akad, aki vállalja? Copley ösztönösen kihúzta magát. Összecsücsörítette az ajkait, aztán kérdezett: – Tehát harminchat óra? Megközelítőleg holnap alkonyatig? – Igen – bólintottam rá. – De ne feledd: vissza is kell érned a levéllel. Ez pedig nehézkes lesz, ha útközben megfagysz, vagy megölnek. – Nem vagyok rövideszü alkat – rázta meg a fejét mosolyogva. – Különösen ilyen esetekben nem... Felemeltem a kezemet, és megállítottam a beszédben. – Mindenkinek megfelel az – fordultam a többiek felé –, ha Copley marad? Nem érkezett válasz. – Vegyem ezt beleegyezésnek? – Igen – mondta Noakes. A többiek bólintottak. – Akkor hát tiéd a munka – nyújtottam oda Copley-nak az ösz-szehajtogatott papírost. – Azokhoz, akik jönnek, volna még egy... furcsa kérésem. Kíváncsian pislogtak rám. – Ha bármikor... esetleg harcok során... azt kérném valakitől, hogy üssön le... akkor gondolkodás nélkül engedelmeskedjen. – Micsoda?!-néztek rám döbbenten. – Ha esetleg azt kérném, hogy üssetek le – próbáltam összefoglalni a lehető legvilágosabban – akkor üssetek le! Erősen, hogy bizonyosan elveszítsem az eszméletemet; de a koponyámat azért ne szakítsátok be! Nem fűlött ehhez a fogam – nagyon nem. De nem volt más lehetőségem, hogy elhagyhassam a testemet. Harcban nem volt mód mákonyos teát inni, majd kivárni a hatását. Márpedig a barbártestnek – ha nem voltam benne – visszatért a régi öntudata. Az az öntudat, aminek a legutolsó emlékképe az volt, hogy két sátor között állva falatozik egy győztes csatájuk után... aztán rátámad valami láthatatlan. Ha bő fél év múlva – mérföldekkel arrébb, féllábúan –egyszerre magához térne valami harc közepén... akkor sikoltva rohanna világgá... vagy bele az első kard hegyébe. Én pedig szembesülnék azzal a problémával, amiről Elder kíváncsiskodott az indulásunk előtt. – Üssük le a Pusztítót? – nézett Thronton a hadnagyra. – Hát nem velünk van? – De igen – szólott szelíden Lescaut. – A hűsége szilárd. De... tudom, hogy nehéz megérteni... ő így tud a legtöbbet segíteni nekünk. – Ez komoly? – nézett rám Puckle. – Halálosan – biztosítottam. Bambán pislogtak; közben pedig mormogtak. – Hátjó... – Meglesz... – Majd én leütöm... És ahogy ott álltunk a hidegben, hirtelen megsejtettem valamit a jövőnkből. A tarkóm előre bizseregni kezdett. Mintha csak érezte volna azt a csapást, amit a barbár-testének el kell majd viselnie. Copley tehát maradt. Maradt vele a levél is, meg két ló. Soha többet nem láttuk viszont. Soha nem tudtuk meg, hogy mi történt vele. A hadnagy levele soha nem került a brigadérosok kezébe. Copley, akinek harminchat óra múlva engedélye lett volna arra, hogy hazatérjen, nyomtalanul eltűnt. Ha elfogták és kivallatták, nem tört meg, mert a déliek nem kerültek olyan információk birtokába, amik az állásaink hollétének ismeretét sejtették volna. Az utolsó emlékkép, amit távolodóban, a nyeregből hátrafordulva megőriztem róla, az volt, ahogy kötőféken vezeti a lovait lefelé az útról. És közben a havat rugdalja; azt kutatva, hogyan és hova tudja magát elrejteni a pogány ördögök elől. Nem volt szerencséje. Rátalálhattak. X. A barbárok A szél volt az első, ami elárulta a hollétüket. Nem a kénszag. Hanem a tetemek bűze. Az oszló hús szaga, amit a kazalba rakott tete- mek szivárogtattak magukból. Mert a kór rothasztotta a húst; és mert a halomba hányt hullák úgy viselkedtek, mint a rosszul fel-prizmázott krumpli. Egymást melegítették, és az önnön, oszlásukból termelték az újabb meleget. Hogy még jobban rothadhassanak. Eísönek Thornton észlelte a szagot. Ő gyanította meg, mi lehet előttünk. Aztán Puckle is megérezte, majd csakhamar – rajtam kívül – mindenki. Az Öregdomboknál voltunk. A mélyén annak a harmincöt mérföld kiterjedésű halom-láncolatnak; melynek a legmagasabb pontja ezeregyszáz lábnyira emelkedett az ég felé. A látótávolság ismét szeszélyessé és kiszámíthatatlanná vált. Ezúttal nem az időjárás, vagy a fényviszonyok gátolták a látást; hanem a természeti tereptárgyak. Az út a dombok közötti völgyekben, vagy a lankás oldalakon vezetett; ilymódon általában egy, néha pedig két irányból emelkedett természetes akadály a szemünk előtt. A csapás keskenysége libasorba kényszerített minket; hasonló felállásba, mint amelyikkel a senkiföldjén áttörtünk. A szagot hozó szél északkeleti irányból fújt szembe velünk. Jobb – és balkéz felöl a Cheviot és a Costwold dombok meredeztek; valahol előttünk lehetett a Lammermuir, aminek a kénes barlangot kellett magában rejtenie. Leszálltunk a nyeregből, és csapatokra különültünk. A hadnagy és Noakes a Costwold oldalára kezdett felkapaszkodni; jómagam és Thornton a Cheviot-t választottuk. Puckle az úton maradt a lovakkal. A lankákon nem volt nehéz felkapaszkodni. Jó ütemben és biztonságosan haladtunk; az apró megcsúszásoktól eltekintve baj nélkül, gyorsan felértünk. A tetőn aztán meglapultunk, és kémlelni kezdtünk magunk elé, a következő dombok irányába. A Cheviot bizonyult a jobb választásnak. Légvonalban két-három stádiummal keletre megpillantottuk a tetemeket és a barbárok egyéb nyomait. A kupacok olyanok voltak, mint a földbúbok. Zúzmara borította karok és lábak nyúltak ki oldalra; olykor meztelenül, olykor ruhákba csavarva. A kupacok ilyen távolságról olybá festettek, mintha maguk is valamiféle lények volnának. Ezertestű pokolbéli kreatúrák. Legalább száz halott volt ott. A második jelenés, ami az ember szemét megragadta, a füstoszlopok voltak. A tetemektől jóval hátrébb, a földről szökkentek a levegőbe. Karcsú, oszlopszerű testük volt; sárga és gomolygó. A madarak röptének a magasságában kezdtek szétterülni; sárgává színezték a felhőket. Mintha valaki arannyal füstölte volna az esőzsákok alját. Ahonnan ezek az oszlopok a magasba törtek, ott volt a földalatti kénes barlang. A bejárata innen nem látszott. Rengeteg jel árulkodott a barbárokról. A hó mindenfelé le volt taposva; a kénoszlopok lábánál el is olvadt. Kilátszott a sziklák szürkesége. Félúton a tetemek és a barlang vélt helye között egy szán állt az úton; tőle jobbrább három lovat pányváztak ki. A jármű oldalához függőlegesen alkarnyi vastag karókat kötöztek; azokon keresztbe további ujjnyi vastagokat. A megszürkült rakfelületen színes foltok virítottak: gazdátlanná vált ruhadarabok. A bakon egy hosszúkás kupac szőrme hevert. Nem volt nehéz kitalálni, hogy alatta feküdhet valaki. Valaki, aki még távolról sem halott. Tovább kutattam a tekintetemmel. Még feljebb – nagyjából ott, ahol a barlang felé vezető út egy kanyarulattal ismét elveszett a tekintetünk elől – két déli ücsörgött a havon. Kard volt az oldalukon; a földön mellettük pedig kicsi, kerek pajzsok, és hosszú lándzsák hevertek. Az utat tükörtengelyként felfogva átkémleltem a terület térben szimmetrikus másik oldalára, és ott némi hunyorgás után sikerült felfedeznem még kettőt. Felsóhajtottam, és a fogaim között elmorzsoltam egy szitkot. Az eddig felfedezett két pontból gondolatban kialakítottam egy felfelé mutató háromszöget, és ott is megkémleltem a tájat. Életnek nem bukkantam a nyomára, de fogadni mertem volna rá. hogy ott is lesz egy őrposzt. – A keservit neki! Óvatosan megmutogattam Thronton-nak amit felfedeztem. Hunyorgott, és a távolságot saccolgatta: – Túl messze vannak... – suttogta. – Túlságosan messze... Az íjak nem lőnek el odáig. – És a szán? Mi van a szánnal? – Azt meg lehet csinálni – bólintott rá. – A bakon lévő még belefér. Legalább hat ember maradt tehát. Mármint azok közül, akikről -valamilyen szinten – tudtuk, hol vannak. Visszaereszkedtünk a domboldalon és megkerestük a többieket. Lescaut, Puckle és Noakes már vártak ránk. Nekik is sikerült némileg rálátniuk a barbárokra, de a mi információink, pontosabbak voltak. Nem volt sok időnk. Egy óra lehetett hátra a napszálltáig. Nappal lehetetlenség volt odalopózni az őrökhöz. Olyan feltűnőek lettünk volna, hogy még egy félvak aggastyán is kiszúrt volna bennünket. Éjszaka viszont az íjász lett volna képtelen becélozni a szánt –, és ismét nem tudhattuk, hogy a barbárok látnak-e a sötétben. Az alkonyat rövid percei alkották azt az időszakaszt, amikor – talán – egyenlő esélyekkel indulhattunk ellenük. Alkonyati fényviszonyok. A napnyugta volt a mi időnk. Az a napnyugta, aminek a kezdetétől már csak egy marék ho-mokszemnyi idő választott el minket. Még szerencse, hogy nem volt túl sok megbeszélnivalónk. így éppen memorizálhattuk a támadás menetét, mire bele kellett vágnunk. Puckle ment a Cheviot-ra. A tegezét telitömte nyílvesszőkkel, és két íjat vitt. Elsőnek a bakon nyugvót kellett megsoroznia; aztán leteríteni a lovakat. Mindezt csak azután, hogy mi támadásba lendültünk. Meghasogattuk a medveprémeket, hogy könnyebb legyen alattuk a mozgás. Thornton és én indultunk a háromszög baloldali alja felé; a hadnagy és Noakes a jobb sarokponthoz. Az egész akció azon állt, vagy bukott, hogy sikerül-e az első két őrposztot nagyjából egyszerre, és biztosan hangtalanul kivégezni. Ha nem... ...nos, arra is megvoltak az alternatíváink. A lovak ott maradtak az úton a Cheviot mellett. Ha Puckle el tudja végezni a feladatát, úgy az esetleges menekülésünk idejére a barbároknak le kell mondania arról, hogy nyeregből kergessenek minket. És ez esetben az életünk már csak azon múlhatott, elérjük-e idejében a Cheviot-t és az almásdereseket. Meg azon, hogy Puckle mennyire jól fedez bennünket az íjával. Attól, hogy a homályos lehetőségek halmazából kiváljon az az egy, ami végül bekövetkezett, légvonalban mintegy három stádium választott el bennünket. Ezernyolcszáz láb, amit a gyorsan nyugvó nap színébe öltözött hómezőn kellett megtennünk... láthatatlanul. XI. A támadás A távolság köztem és Thronton között mintegy tíz láb lehetett. Köztünk és a barbár őrposzt között ugyanennek körülbelül a háromszorosa. Meglepően gyorsan és jól tudtunk haladni. A terep több volt, mint ideális. Felülről ugyan síknak látszott, de egy orrnyi távolságban a talajszinttől már rengeteg buckát és hófúvást kínált a rejtőzni vágyóknak. És nem volt csend sem – egyáltalán nem. A tetemek körül csapatokban vartyogtak a madarak; jókora szárnyverdeséssel riogatták el egymást a tápláléktól. Előlünk pedig halk, folyamatos zú-gás hallatszott; a kiáramló sárga levegő dörmögött a kövek között. A szánt nagy ívben kerültük meg. Most már egyértelműen látszott, hogy valóban hever valaki a bakon; dugult orrú, krákogó hortyogás vegyült a madarak lármájába. Erősen bíztam benne, hogy az az ember ott már soha nem fog felébredni. Lescaut-t vagy Noakest a különválásunk óta nem láttam. Gyanítottam, még ők is az ütemterv szerint haladhatnak. Óvatosan feljebb emelkedtem, és kilestem az előttem magasodó hóbucka felett. A nap félig lebukott már. Innentől kezdve számolnunk kellett a látási viszonyok rohamos romlásával; és azzal, hogy az éjszaka közeledte változtatásokat visz végbe a prédáink magatartásában. Éjszakai váltás jön... esetleg ők indulnak el valahová... Nem lehetett tudni. Ahogy kinéztem, rögvest megpillantottam őket. Az egyikőjük a sarkán guggolt, a másikuk az oldalán feküdt a havon. Fegyverek nem voltak a kezük ügyében; láthatólag fogalmuk sem volt arról, hogy jövünk. Visszább kushadtam és oldalra tekertem a nyakamat. Megkeressem Thornton-t. Amikor láttam, hogy figyel rám, felemeltem az ujjaimat, és sebesen lemutogattam neki, hogyan helyezkednek el a déleik. Végezetül megmutattam neki a két irányt, amerről kerülnünk kellett; és intettem, hogy mindjárt kezdjük. Ő visszabólintott. Egy tőrt szorított a fogai közé, és hozzákezdett, hogy lassan, óvatosan kihámozza magát a medvebőr alól. Én is szabaddá tettem magamat. Közben nagyon vigyáztunk minden mozdulatunkra. Kellemetlen lett volna a céltól egy karnyújtásnyi távolságban elbukni. A nap hihetetlenül gyorsan süllyedt. Mintha csak valami belekapaszkodott volna a már eltűnt aljába, és rángatta volna lefelé. A fényből minden sóhajtással elveszett valami; az eddig távolabb álldogáló sötétség egyre közelebb és közelebb lépett hozzánk. Intettem Thornton-nak. Kúsztunk még egy darabot előre; ezáltal közelebb kerültünk egymáshoz, és féloldalasan hátulról a déliek mögé. Még egyszer összenéztünk. Aztán felemeltem három ujjamat a levegőbe. Elsőnek a hüvelyket hajlítottam be. Láttam, hogy Thornton a szeme sarkából a kezemet nézi, és közben egy verítéíccsepp gördül végig a halántékán. Következett a középsőujj. A darabont mind a két öklét a hóra fektette, és felkészült rá, hogy fel tudja majd lökni magát a földről. Ökölbe szorítottam a kezemet. Egyszerre ugrottunk fel a hóból. A látkép megfordult. A barbárok, akikre eddig fölfelé kellett nézni, hirtelen lekerültek a földre. Az oldalán fekvő a talpával szembe volt velünk; a guggoló pedig pontosan háttal. Nagyon közel voltak. Tettem két ugrásszerű lépést, és már ott is voltam a fekvő hátában. A szemem sarkából láttam az elmosódott mozgást, ahogy Thornton is támadott. Sem ő, sem én nem hibáztam el. Úgy csaptunk le rájuk, hogy feleszmélni sem maradt idejük. A magasba emeltem a kardomat, és a markolattal lesújtottam az előttem lévőre. Közben láttam, ahogy Thornton az ugrása lendületét kihasználva beletérdel a másik hátába; aztán a szabad kezével az álla alá nyúl, és hátrafeszíti a fejét. A másik keze – amelyben a tőr lapult – lecsapott a védtelen nyakra. A kardom markolatgombja találkozott a déli üstökével. Hangos koppanás hallatszott; az oldalán fekvő férfi megingott, majd felakadó szemekkel, arccal előre a földre borult. Gondolkodás nélkül Thornton felé fordultam. Ő éppen akkor rántotta vissza a pengét a sebből; a nyomában hosszú vérpatak fröcskölt a levegőbe. Gurgulázó hang hallatszott. A déli imbolyogni kezdett; Thornton a késsel a kezében egy kicsit hátrébb lépett. A barbár elvágódott a havon. Hanyatt fordult, és döbbenten emelte a kezeit a vérző torkához. A lábaival dühösen rúgott egyet a levegőbe. Kissé szörcsögve, de annál harciasabban felmordult, és oldalra nyúlt az odébb heverő lándzsája után. Majd hozzákezdett, hogy felálljon. Igazán ironikus, hogy egész idő alatt számoltunk a rejtélyes, halhatatlan barbárok jelentette veszéllyel... éppen csak a végére feledkeztünk meg róla. Ostobán. Láttam a Thornton arcán megjelenő iszonyatot, és hogy sóbálvánnyá dermedve figyeli a lándzsás délit. A kés a kezében olyan bénultsággal lógott az oldala mellett, hogy talán még akkor sem lett volna esélye sikeresen használni, ha a barbár önként akarta volna magát ledöfetni. És ha mindez még nem lett volna elég, nem is olyan messze tőlünk veszett csatazaj hangzott fel. Lescaut-ék is harca keveredtek a saját halhatatlanjaikkal. Gyorsan kellett döntenem, és még gyorsabban cselekednem. Határoznom abban kellett, hogy megkezdjük-e a visszavonulást. Cselekednem pedig azért, hogy megmentsem Thornton életét. A döntést alkalmilag elhalasztottam, és helyette cselekedtem. Villámgyorsan lehajoltam, és felkaptam a földről a második déli gazdátlanná vált lándzsáját. Középtájon – nem víváshoz, hanem dobáshoz készülődve – ragadtam meg a farúdat; megcéloztam az átvágott torkút, és teljes erőmből – nagyobban, mint amire a megszállt önmagától képes lett volna – elhajítottam a lándzsát. A fegyver mély zúgással szelte a levegőt. A pillanat törtrésze alatt átröppent a kettőnket elválasztó távolságon, és keresztüljárta a barbár testét. A szegycsont alatt hatolt be, és hátul, a gerincoszlop mellett jött ki. A déli az ütés lendületétől megtántorodott, de valami csodával határos módon talpon maradt. Elengedte a saját fegyverét, és a melléből kiállóra fogott rá. Megmozdította a dárdát a testében -s ezzel gurgulázó fájdalomkiáltást csalt ki magából. Az ordítás végén felhördült, és hasra vetette magát a földön. Beletelt egy lélegzetvételnyi időbe, amire fölfogtam, hogy még mindig nem halt meg. Egyszerűen csak így szabadította ki magából a fegyvert. Az ütődéstől a hengeres nyél keresztülnyomódott a testén. Ő pedig még mindig hason fekve a háta mögé emelte a kezeit, úgy próbálta magából kihúzni a dárdát. – Gyere! – ordítottam Thornton felé. De ő még mindig révetegen állt; képtelenül arra, hogy önállóan cselekedjen. Odaugrottam a dárdával vesződő barbár mellé, és két marokra kapva a magasba emeltem a kardomat. Ugyanebben a pillanatban kétségbeesett, sikoltásszerű lónyerítés csattant távolabb a levegőben. Legalább abban biztos lehettem, hogy Puckle is végzi a feladatát... Lesújtottam a karddal. A penge ennyire volt hivatott, és nem többre. Talán a vágás szöge volt rossz; talán én erőltettem a mozdulatba túl sok energiát. A handzsár szinte ugyanúgy tört ketté a kezemben, ahogy a barbár feje szakadt le a testéről. Eldobtam a hasznavehetetlenné vált csonkot és figyeltem, mi történik. Az a másik még mindig életben volt. A levágott fő gyorsan ho-mályosodó szemekkel hevert a vörössé lett havon; de a test mozgott. A karok a csonka nyak véres masszáját matatták; mintha nem értették volna, mi történt. – A kardod! – ordítottam rá Thornton-ra. – Gyorsan! A kardot! Összerezzent, és engedelmeskedett. Leakasztotta az oldaláról a fegyvert, és odadobta nekem. Elkaptam. Kirántottam a hüvelyből, és késlekedés nélkül használni kezdtem. Ötször sújtottam le. A bal lábat csak két csapással sikerült leválasztanom a törzsről. Amikor befejeztem, a végtagjaitól fosztott torzó még mindig ott rángatózott a földön. Élt és mozgott – de ártani már nem árthatott. Thornton továbbra is kiguvadt szemekkel bámulta. – Gyere már! Vércse módjára ragadtam bele a karjába, és rángatni kezdtem magam mellett. Az első lépések után végre teljesen feleszmélt, és magától is jött. Visszatértünk az eszméletlenül heverő déli mellé, és megálltunk fölötte. – Siessünk! – hadartam neki. – Fogd a tőrödet, és szúrt a szívébe! Utána pedig ugorj hátra! – Miért?– kapta el a tekintetemet. – Mert lehet, hogy fel fog kelni. Csináld! – förmedtem rá. Leguggolt, és megmarkolta a kést. A háthoz illesztette, és a bordák között beszúrt a szívhez. Abban a pillanatban, ahogy az acél átjárta a keblet, a barbár fölakadt szemei visszafordultak a világ felé. A szája elnyílt, és sötét vérpatak szivárgott ki rajta. Aztán a szemei megint megmozdultak, és egyenesen rám fókuszálódtak. Thornton hátraugrott, én pedig munkához láttam. Még azelőtt sikerült feldarabolnom, hogy megkísérelhetett volna felállni. Azokra a pillanatokra már kezdett bennem körvonalazódni valami. Kezdtem megtalálni a működtető logikát – érteni a rejtélyek mibenlétét. A megoldás a maga nemében egyszerű volt. Sok szempontból túlságosan is egyszerű. Otthagytuk a feldarabolt testeket, és rohanni kezdtünk arra, amerre a hadnagyékat sejtettük. Thornton elhozta magával az egyik déli dárdáját; annak nagyobb hasznát vette most, mintha a kardját kapta volna vissza. Lescaut-ék már jóval távolabb voltak attól a ponttól, ahol eredetileg az őrökre támadtak. Volt annyi eszük, hogy folyamatosan hátráljanak, és támadás helyett csak az életben-maradásra ügyeljenek. A déliek törtettek utánuk, és ezzel – még ha csekély mértékben is –, de a mi malmunkra hajtották a vizet. Távolodtunk a kénes barlangtól – ahonnan bármelyik pillanatban előbukkanhatott a többi barbár -; és közeledtünk a Cheviot felé – ahonnan Puckle talán célba foghatott volna egyet-kettőt az íjával. Amikor megláttuk a harcolókat, úgy rohantunk rájuk, hogy a barbárokat hátulról kapjuk. Az egyikük rögtön megpördült, hogy fogadhasson minket. Hihetetlen volt, hogy két irányból, dupla annyian támadunk rájuk, és mégis ők vannak túlerőben. A nyolc nappal ezelőtt tisztázatlan körülmények között eltűnt éjszakai patrul rejtélye megoldódni látszott. A tények ismeretében nem csoda, hogy minden barbár a saját lábán ment el. Amikor a támadóknak már két irányba kellett figyelniük, Lescaut-ék némi szusszanáshoz jutottak. Időnként már vissza-vissza tudtak szúrni ahelyett, hogy csak a hárítással kellett volna törődniük. Szükségük is volt rá. Noakes sebesültnek tetszett. Mi sem álltunk valami fényesen. Thornton és jómagam is bőségesen osztogattuk a csapásokat – de nem tudtunk annyira közel kerülni a délihez, hogy megcsonkíthassuk a testét. És akkor egyszerre hangokat hallottunk a hátunk mögül. Tudtuk, hogy hamarosan a nyakunkba kapjuk a többi barbárt is. A menekülés a lovakhoz még mindig könnyen – mi több: bármikor – kivitelezhető alternatívának látszott; talán ez a tény tette, hogy nem fogtunk hozzá. Inkább megpróbáltunk helytállni, hogy ezúttal mi legyünk azok, akik megkóstolják a túlerőt, mielőtt futnak. Még négy barbár közeledett futva felénk. Nagyon gyorsan odaértek. Mielőtt azonban rátérnék arra, hogyan folyt le közöttünk a harc, be kell számolnom még néhány, közben megtörtént eseményről. A sötétedő égbolton – a Cheviot irányából – vékony lángcsíkok villantak fel, és suhantak íves pályán a barbárok elhagyatottan álldogáló tobogánja felé. A dombtetőn álldogáló Puckle-nak helyén volt az esze. A nyugvó nap utolsó fényleheleteit kihasználva tüzes nyilakat lőtt a szán fatestébe. A tákolmány csak nehézkesen akart meggyulladni; alaposan megdolgoztatta a darabontot. De a fárado-zási végül sikert értek el; később, amire a nap lebukott, már az egész jármű ropogva lángolt. így lett némi fényünk az éjszakában. Puckle pedig megalapozta magának a káplári előléptetését. Amikor a csapásváltások között módom adódott rá, sebes pillantásokat vetettem a lenyugvó napkorong irányába. Már alig látszott belőle valami. De az a picinyke, fekvő félkör alakú szelete – én úgy éreztem – olyan makacsul egyensúlyozott a nyugati dombok fölött, mintha csak azt akarta volna megnézni: ki lesz az, aki a lentiek közül talpon marad. Még mindig be voltam zárva a testembe. A mogulunk közeledő déliek talpai egyre hangosabban dübörögtek a havon. – Thronton! – kurjantottam rá a mellettem küzdőre. – Át kell kerülnünk a hadnagyék oldalára! Mindjárt présbe fognak minket! Lihegve visszaordított valami értelmetlen zavarodottságot. Gyanítottam, hogy ő ezt igennek, vagy valami más helyeslésnek értette. – Jobbra kerülj! – ordítottam rá. – Rajta! Hárította a déli következő csapását; aztán srégen hátrébb ugrott, és féloldalra fordulva megpróbált jobbra kitörni a déli mellett. Én ugyanezt tettem bal kéz felé. A kérdés az volt, a barbár melyikünk után veti majd magát. A pogány kurafi Thornton-t választotta. Alighanem őt ítélte a veszélyesebb ellenfélnek. Tévedett – és ez a tévedés a darabont életét fenyegette. Megpróbáltam visszafogni a lendületemet, hogy irányt változtassak, hogy talán még idejében odaérjek. A déli pillanatok alatt utolérte. Meglendítette a kardját, és a féloldalasán álló felé csapott. Tudtam, hogy már nem érhetek oda elég gyorsan. Elhajítottam a kardomat, és megpróbáltam ilyen távolságból a hátába állítani. Azt a fegyvert azonban nem dobásra kovácsolták. Nem volt elég kiegyensúlyozott. Suhogva szállt a levegőben, de túlzottan félolda- lasan pörgött. És amire a lendület szárnyaira fölfeküdve odaszágul-dott a délihez, srégen, a markolatgombjával előre mutatva szállt a levegőben. És így is csapódott neki a barbárnak. A támadás sikertelen volt; egy dologhoz azonban éppen elegendőnek bizonyult. Szerzett néhány töredékpillanatot Thornton-nak. Ezt az időt ő arra használta föl, hogy féltérdre vesse magát, a dárdája végét a talajhoz támassza, a nyelet pedig srégen megdöntse. Úgy, hogy a szakállas hegy nagyjából a déli gyomrára mutasson. A barbár a saját lendületétől hajtva nyársalta fel önmagát. A dárda keményen beleszorult a testébe. Természetesen nem halt meg. De a fájdalom egy időre ködbe burkolhatta az elméjét. Hosszú secundumokig csak állt – anélkül, hogy támadott volna... És anélkül, hogy mi megtámadtuk volna. A lehetőség ugyan tálcán kínálkozott előttünk, de a sors gonosz fintoraként egyikünknél sem volt olyan fegyver, amit a pillanat körülményei között hasznosan forgathattunk volna ellene. Thornton eleresztette a dárdanyelet, és szinte térden csúszva vonszolta magát minél messzebbre a felnyársalódott harcostól. Láttam, hogy most már baj nélkül át tud érni Lescaut-ék oldalára. Még egy keserves pillantást vetettem az odébb a földön heverő kardom után, aztán magam is nekiiramodtam. Pillanatok alatt elértük a többieket. És ekkor derült ki, hogy a baj nagyobb, mint amilyennek eddig véltük. Noakes alig állt a lábán. Pokolian sápadt volt; összegörnyedve tántorgott. A balját folyamatosan a gyomrára szorította; a vastag ruha már teljesen átázott a vértől. A jobbjában tartott kardját erőtlenül emelgette a déli csapásai útjába. De Thornton már mellette volt. A két katona az együtt megvívott ütközetek rutinjával cselekedett: Noakes egy pillanatra meghatrált, de a kardot tartó kezét otthagyta előrenyújtva. Thornton mellélépett; a szabad keze könnyedén röppent a társa csuklójához. A kard pillanatok alatt cserélt gazdát. Thornton kitámadott. Noakes pedig megfordult; és most már teljesen kétrét görnyedve, alkarjait a hasához tapasztva megtett még két botorkáló-menekülő lépést. Aztán az oldalára bukott, és elterült a földön. Az orrom előtt folyó harc fölött átnézve megpillantottam a felénk rohanó délieket. Széthúzott vonalban közeledtek; készen arra, hogy secundumokon belül bekerítsenek minket. A tekintetem a nyugati horizontra röppent. A nap azokban a pillanatokban tűnt el végleg a mi világunkból. A kezeim közé kaptam a szellemkardot rejtő batyut. XII. Az éjjeli rém – Lescaut! Lescautl A hadnagy, mintha már maga is sejtette volna, mire készülök, mellém húzódott, és felemelte az ökölbe szorított jobbját. Hátat fordítottam neki, és engedelmes ökör módjára leszegtem az államat, hogy szabaddá váljon a tarkóm. – Io slalwe sono et omnis! – hörögte a hadnagy, és lesújtott. A testem megszédült. Az újonnan érkezett barbárok körénk sereglettek. A hadnagy még egyszer ütött. A Pusztító elvesztette az eszméletét. Hagytam, hogy a testemet maga alá gyűrje a nehézkedés. Nekem úgy tűnt, egészen lassan zuhan lefelé a földre. Ő bukott alá; én pedig kiszakadtam belőle, és szétvetett lábakkal megálltam a havon. Lescaut kivételével mindenki számára láthatatlanul. Két déli már a hátunkban volt. Az egyikőjük lehajolt, és vesztegetett némi időt arra, hogy végezzen az ájult Noakes-sel. Rajta már nem tudtam segíteni. A többieken viszont még igen. Kirántottam a bőrökből a szellemkardot, és belevetettem magam a harcba. A hadnagy maga mellé rántotta Thornton-t. Megvetették a lábukat a Pusztító teste előtt, hogy megvédelmezhessék. És pedig sarkon pördültem, és rárontottam a hátulról érkezőkre. Nem voltak esélyeik. Nem láttak engem; még csak nem is álíthatták, hogy van ott valaki. Az elsőnek az arca közepébe döftem. Az ívre fent, hegyben végződő szellemkard nyársként járta át a koponyát. És ekkor rengeteg minden történt. Pontosabban nem csak ekkor – de én ekkor voltam abban a formámban, hogy észlelhessem a végbemenő eseményeket. Két ordítást hallottam egyszerre. Az első a barbár artikulálatlan fájdalomkiáltása volt. A második – és ezt csak én hallottam – egy sikoly volt. Egy halálsikoly. Az arckoponyán ütött lyukon a véren, a csontszilánkokon, és agyvelődarabkákon kívül eltávozott még valami. Egy öklömnyi, kénsárga füstpamacs – hasonlatos ahhoz, amit a talajból az ég felé törni láttunk. Ez az éteri test sikoltott. A sárgán vibráló köd fölfelé röppent, úgy mintha maga is egyesülni akart volna a felhőkkel. Majd a szárnyalása – vagy tizenöt láb-nyira a talajtól – egyszerre megállt. Mintha valami örvény kapta volna el, zuhanni kezdett lefelé. Ekkor sikoltott másodjára. A zuhanása egyre gyorsult. Spirálisan tekergett, egyre kisebb sugarú körö- ket írva le, és egyre közelebb kerülve a talajhoz. Az alakja is változott. A gömbforma nyúlni kezdett; füstszerűbbé vált; pamacsok szakadtak ki belőle. Végül ebben a formájában érte el a földfelszínt; amely magába szívta, és elnyelte. Örökre, véglegesen, és nyomtalanul. A lékelt koponyájú barbár pedig még mindig ott volt előttem, és vadul hadonászott a fegyverével. Ekkor már mindent értettem. A titok részletei tökéletesen feloldódtak. – Nem hallhatatlanok! – eresztettem ki a hangom, tudván, hogy Lescaut a varázsigék kimondása révén hallhat engem. – Csak több életük van! Ez megmagyarázott mindent. Azt, hogy miért halt meg egyszerre akutban őrzött déli. Mert elfogytak az életei. Azt is, hogy miért lehetett őket leütni. Mert azzal nem haltak meg, csak az az életük, amit éppen birtokoltak, eszméletlenné vált. Es amikor meghaltak – mint amikor Thornton szíven szúrta azt a fekvőt –, sorra került az újabb életük. – Próbáljátok őket eszméletlenné tenni! Magam is ezt cselekedtem. A vérző déli halántékára sújtottam oldalról, és ő engedelmes kutya módjára el is terült a talajon. Tébolyult röhögéssel fordultam a második támadó felé, és őt is letaglóztam. Ennyire egyszerűen ment. Megint sarkon fordultam, hogy Lescaut-éknak segíthessek. Ekkor még egy fűstpamacsot láttam az ég felé szökkenni, majd hasonlóképp a földben elnyeletni. Az a déli harcos, amelyik a legrégebben állta már a sarat, ugyanezekben a pillanatokban holtan bukott el. Megint elmosolyodtam, és széles ívben kerülve a maradék három mögé törtettem. Láthatatlanul, és érzékelhetetlenül nem okozott kihívást főbe csapni őket. XIII. A kén és a lélek Amire odaértem, hogy megszemléljem, Noakes már kiszenvedett. Meghalt a barbár csapásától – bár alighanem egyébként sem lett volna képes megtenni az utat hazáig. A gyomrán – a köldöknél -hosszú, mély vágás húzódott. Gyakorlatilag keresztben felvágták a hasát. Sajnáltam, hogy így kellett meghalnia; megérdemelte volna, hogy tisztességgel menjen el. Tőle sokkal hitványabb embereknek is kijárt a dicsőbb elmúlás. A barbárok körülöttünk csak időlegesen harcképtelenek voltak -de még nem voltak halottak. Fent állt a lehetőség, hogy bármelyik pillanatban magukhoz térnek; mint ahogy azé is, hogy bármelyik pillanatban előkeveredik valaki, akinek az ottlétéről eddig fogalt munk sem volt. Sürgősen beszélni akartam Lescaut-val, hogy kiderítsem, mik most az ö szándékai. Ahogy közeledtem feléjük, egy – még a pillanat körülményei között is mulattató – látványban lehetett részem. Thornton a Pusztító mellett térdelt, és fölöttébb kétségbeesett áb-rázattal hóval dörzsölgette a tagjait. Egészen megható volt az arcán tükröződő aggodalom. Kitudja, meddig gyönyörködtem volna a bajtársi szeretet eme megnyilvánulásában, amit a darabont tanúsított az irányomban, amikor egyszerre arra lettem figyelmes, hogy a Pusztító tagjain finom rezdülések futnak végig. – Magához tér! – kiáltottuk Thornton-nal egyszerre. Az ő hangja örömöt tükrözött; az enyém kétségbeesést. Lescaut villámgyorsan kettejük mellé ugrott, és egy hatalmas ökölcsapást mért az éledező Pusztító szemei közé. A test visszaha-nyatlott a hóba. – Ilyenkor jobb neki így... – lihegte a hadnagy Thornton ámuldozó arcába. – Majd később elmagyarázom... Thornton zavarodottan pislogott. Megálltam mögötte, és képtelen voltam elfojtani a torkomból feltörő kuncogást. A nevetésem ragadósnak bizonyult; hadnagy is csuklani kezdett. – Nem őrültem meg... – bizonygatta közben az egyre döbbentebb darabontnak. – Nincsen semmi baj. Ezt most nem értheted, de... – megpróbálta összeszedni magát – ...majd megérted. Törökülésben letelepedtem melléjük a hóra. A hadnagy egy pillanatra rám nézett. Thornton is követte a tekintetét, de ő a helyemen csak az üres levegőt láthatta. – Mondd meg neki – címeztem a hadnagynak a szavaimat –, hogy vigye vissza a Pusztító testét a Cheviot-hoz. Keresse meg Puckle-t. A testet kötözzék meg. A ruhái zsebében találnak egy csupornyi mákonyfűvet. Tömjenek belőle egy maréknyit a szájába. – Tudtam, hogy a szer így is hat. Felszívódott a nyelven és a szájpadláson át. – Ha valamilyen módon mégis magához találna térni, mielőtt te visszatérnél, azonnal üssék le! Egyébiránt lapuljanak meg, és legyenek állandó készenlétben a futásra. Ha minden jól megy, még az éj folyamán megindulhatunk hazafelé. Megvártam, hogy Lescaut tolmácsolja a szavakat. Amikor befejezte, segített Thornton hátára emelni a nagydarab, behemót Pusztítót. A darabont görnyedten cipelte a testemet; kifelé a csatamezőről, a viszonylagos biztonság irányába. – A kén és a lélek – szólalt meg a hadnagy, amikor ketten maradtunk. – Erre nem gondoltunk a töprengéseink során. Szinte szomorúan nézett rám. – Kén kell ahhoz, hogy a lelket megbéklyózhassák. Bizonyos nézetek szerint a Pokol is azért tudja magában tartani az elkárho-zottakat, mert tömve van kénnel. – Okos fejtegetés – vontam fel a vállam. – De okosabb volna eldöntenünk, mihez kezdjünk az eszméletlen déliekkel. – Meg kell őket ölni. Nem lesz még egy ilyen lehetőségünk. – Eh... Amint átvágod a torkukat, új életre kelnek. – Attól még meg lehet őket ölni... Egyesével jártuk körül a testeket. Egyszerre sújtottunk le rájuk. Én a nyakukra, a hadnagy pedig az egyik lábukra. így – hiába keltek minden alkalommal új létezésre – volt időnk befejezni a feldarabolást. A kiszabaduló, sárga füstgömbök sikoltva távoztak a Pokolba. Fennakadások nélkül végeztünk. A küldetésünk ezzel bevégeztetett; sikerült kiderítenünk az elmúlt napok rejtélyeit. Tulajdonképpen már indulhattunk volna hazafelé. De egyvalami még hátra volt ahhoz, hogy pontot tegyünk a dolgok végére. Találkoznunk kellett azzal, aki a lelkek megbéklyózását véghezvitte. XIV. A kén barlangja A bejáratot fellelendő, tovább kellett mennünk kelet-délkelet felé. Szerencsére bőven akadtak nyomok, amiket még az éjszakában sem esett nehezünkre követni. A tél didergett a dombok között; de a sziklák mélyében meleg volt, és az megolvasztotta a felszínen a havat. Lescaut meggyújtott egy fáklyát és a magasba tartotta; mintha egy csillag gyalogolt volna az úton. Jómagam ellenőriztem a holdat; de az csak a fellegek mögül kandikált ki kíváncsian; és esze ágában sem volt, hogy láthatóvá tegyen engem. Közeledtünk a bejárathoz. Egyszerre még én is megéreztem, milyen nehézzé vált körülöttünk a levegő. A tántorgó kénörvényekből az enyészet melege tört fel a szédítő magasságokig. A havon lábnyomokban derengett a sárga birmpor. Mint az erős napfénynek kitett foszforcsík, izzva beszélt róla, hogy járt erre valaki. A barlang bejárata tátott szájú félkör volt; a középtájbn vagy tizenhárom láb magas. Mint egy megdöntött diadalív, ferdén terpesz-kedett befelé a sziklába. A nyomok odáig lépkedtek láthatóan; s onnantól elvesztek az arany derengésben. A szájban rezgő kéngőz örvénylett – a pokol délibábja –, mely aranykoporsóvá varázsolta a sziklasírt. Lescaut-ra néztem. Mint a kutyákon a rémületre borzolt szőr, neki is úgy lúdbőrödzött minden porcikája. Maga elé vetette a fáklyát, és szórakozottan rátaposott a szövétnekére. – No... – dünnyögte szinte szórakozottan –, azt legalább már biztosan-tudjuk, hogy nem gyúlékony. Előrébb léptünk. Begyalogoltunk a barlangba; bele a kavargó aranyfüstbe. Égy pillanatra elveszítettük egymást a szem elől – én pedig éreztem, hogy a levegőben szállongó anyagok miatt nehézkesebbé válik a mozgásom –; aztán kibukkantunk a túloldalon. A birmgőz csak a bejáratnál képezett függönyt; a kavarogó levegő ki-tudja-milyen játékszereként. Azon túl a kénfüst már csak derékmagasságig ért, mintha csak egy párolgó folyadék, félig áttetsző, sárga ködébe burkolózott volna minden. Újra lehetett látni. Az első, amit megláttunk, az emberek voltak. Rengeteg ember. Volt, aki feküdt; de a többségük ült. A falaknak, vagy a sztalag-mitoknak támasztották a hátukat; a fejük félrebillent; a karjaik békésen pihentek az ölükben. Aranyemberek voltak. A zöldes-sárgás kén vastag rétegekben ülepedett le rájuk. Megtapadt a csontok szegletein, a bőr ráncolatain; kicsiny árkokként rajzolta ki őket. A fogak, és a nyelvek is arannyá változtak; a körmök, a hajszálak, és más szarufúggelékek pedig mintha ólomból lettek volna. De nem a megmattult, levegőn állt ólomból, hanem a késsel megkapart, frissen a felszínre bukkanó, csillogó fajtájából. A kés, a fejsze, a pénz megfeketedett; a fű, a virág elpusztult itt -; csak az arany uralt mindent, hazug pompába, hamis utolsó tiszteletbe öltöztetve a temetetlen halottakat. És ez a pompa – melyről tudni lehetett, hogy csalfa talmi – inat reszkető érzetet keltett. Eluralta a barlangot, megváltoztatta, és a természetes rajzokat rémségessé tette. A gonosz sziklavára volt ez a hely; a falakhoz támaszkodva őrködött a puszta borzadály. A kéntől a szikla is meglágyult, ujjal ki lehetett vájni. Sárga fátyol borult mindenre; a repedések fenyegettek; a vaknyílások, kőtorlódások minket figyeltek. A fentről függő sztalaktitok nem köveknek, hanem gyökereknek tűntek... Mintha minden ide gyökerezne, ebbe a pokol tornácába, a halál koponyájába. A helyre, ahol nem lehetett ölni, csak meghalni; ahol a kéznél ott húzódott a veszélyes sárga vonal; alatta a röptében megfagyott tűz, az arany kén. Elég egyetlen eltévesztett lépés, és halandónak többé nem lehet talpra állni. A kén magához ragad és beállít a sorba; be a többi halotthoz; be az elmúlásba. És ott kísért majd a lelked, mint a többi borzadály; örökké dicsőítve, mily hatalmas a halál. És mi azért voltunk ott, hogy mindezt megváltoztassuk. Hogy szembeszegüljünk a hely holtainak urával. Hogy a kén helyett mi legyünk azok, aki beállítják teremtőjüket a halottak rendezetlen so-rakozásába. Az arannyá lett emberek szótlanul figyeltek minket. Őtőlük már nem kellett felni; éreztem, hogy ők már egy ideje, odaát vannak. A beteg, vagy sebesült barbárok kadáverei, kiknek még élő lelkűket a többiek testébe bilincselték, bele nem törődvén, miért kellett pusztulniuk, nem akadályozták a bosszúnkat. A hely a bujkáló monya vérére szomjazott. Hány holttal találkozhattunk az utazásunk alatt? Legalább kétszer százra becsültem a látottak számát. Kevés kivétellel mindannyian itt végezhették, kik megkapták a fertőzést. A kétszer száz kadáver sejtette, hány ép és egészséges barbár eshetett át a fekete mágia rituáléján. Húsz-huszonöt katonájuk hordozhatta most magában a kihasznált és rútul elárult testvéreik életét. És mintha csak egy talán-halott akarat utolsó megnyilvánulása egy áruló, bosszúálló tettben bontakozódott volna ki, középen az egyik egymásba érő sztalagmit – és sztalaktit-nyúlványból képződött oszlop tövében, az egyik holttest megrezdült, és lassan, csúszva az oldalára dőlt. Aranypor keveredett a levegőbe; és a megmozdult panoptikum beszédesen árulta el, hol bolygatták utoljára. Megindultunk arrafelé. Mint két néma hóhér. A manya lapult ott. Négykézláb kotorva inait a porzó talajon; a rossz, zsákvászonszerű ruhája alól kivillantak a cingár, meztelen lábai. Mint a legtöbb manya, ő is satnyatestü ember volt. Kéttucatnál több esztendőt nem számlálhatott még meg; bár a külsője ezt a tényt meghazudtolni látszott. A bőre ráncos volt, összeaszott; a haja csomókban hullott a mágia főzeteitől; a szemei, az íriszek kivételével vörösen izzottak a tisztítófüstben töltött időktől. Nem volt harcos. Többéletű őrei pusztulásával ugyanolyan kiszolgáltatottá vált a hideg acéllal szemben, mint az asszonyok, vagy a gyermekek. Csak egyetlen fegyvert hordott magánál: a talajon támaszkodó ökle szorításában ott lapult az arasznyi hosszú, ívelt pengéjű áldozókése. Amikor beértük, a hátára fordult, és rák módjára araszolt tovább előlünk. A szája széle rángatózott; felemelte az áldozókést, és azzal hadonászott az irányunkba. Lescaut előrébblépett. Terpeszállásban fölébe magasodott; és keresztbefogott a fegyvere markolatán. A magasba emelte a kardot, és megszólalt: – Had adjam át a királyunk üdvözletét... A manya ráemelte a tekintetét. A hadnagy kék szemei és a vörös tengerrel körülölelt íriszek egy pillanatra egymásbafonódtak, és fogságba ejtették egymást. A manya ziháló mellkasából sipítozó hörgés tört elő. Az én elmém felszínére pedig ezernyi sejtelem tódult. A kén és a lélek. Kén kell ahhoz, hogy a lelket megbéklyózhassák. És ha a Pokol azért tudja magában tartani az elkárhozottakat, mert tömve van kénnel, akkor alighanem ez a hely is alkalmas ugyanerre. Hiszen ezért volt szükségük éppen a barlangra. Hogy a kórságfertőzte áldozatok lelkei ne illanhassanak el, hanem jtt maradjanak, és áldozatául essenek a manya fekete rituáléinak. És ha a hely megőrzi a lelket... A hadnagy lecsapó kardja átjárta a manya testét; a túloldalt kibukkanva még a felpuhult kőzetbe is belefúródott. Odaszegezte a barlang padlójához a fájdalomtól kétrét görnyedő alakot, mint valami nagy, kapálózó bogarat. A manya hevesen rándult még egy párat, aztán elnyúlt, és örökre elcsendesedett. A húsba ékelődött kardpenge mellől sárgás füstpamacsok szivárogtak fölfelé a markolat irányába. Légies kígyókként tekergőztek körülötte; magam sem tudom, valóban sziszegtek-e; vagy csak az aranygőz kezdte befészkelni magát immár az én tudatomba is. Lescaut ösztönösen elrántotta onnan a kezét. A fegyver ottmaradt a sziklába fúródva. A bodorodó kígyók akadálytalanul haladtak tovább kanyargós útjukon, hogy aztán néhány arasznyival feljebb nyomtalanul elkeveredjenek a mindent betöltő éteri arannyal. Gyorsan visszakaptam a tekintetemet a felnyársalt tetemre; de az már nem mozdult többé. A manyának csak egy élete volt: az az egy, amelyik ott illant el előttünk. – Lescaut... – suttogtam iszonyodva. Éreztem, mi következik most. És akkor a szemeim előtt egyszerre megmozdult minden. A fény elhalványult;, az aranygáz színe zölddé vált; haragos, fortyogó zölddé; melyből mélyzöld buborékok robbantak a felszín felé. A hely felsikoltqtt. Mi pedig megláttuk azt, ami már sok-sok tucatszor végbemehetett itt. A falakhoz húzódott borzadály előrelépett, és megmutatta magát. A csalfa, talmi tisztelet most odalett, és egy barlang – mint egy hiúságában megsértett nő – most kimutatta a fúriaságát. Meleg levegő ordított ránk; túlvilági szél. A megölt manya kioltott élete egyesült a fekete természettel; egybeolvadt a hellyel, és ugyanakkor ő változott át a hellyé. Maga a barlang lett az akarat; mert a benne felgyülemlett kén ugyanúgy verembe ejtette a satnya ember énjét, mint ahogy megtette ezt már számtalan alkalommal – mindig, amikor valakinek a vére folyt benne. Az ősi istenek teremtette anyag befogadta a más világokból érkezett sámántanítvány kísértetét, és hús-vér teste pusztulásáért időlegesen kőtesttel kárpótolta. A repedések rajzolatai a kis ember bőrbarázdáit idézték; a vaknyílásokból az ő szeme nézett vissza ránk; a kőtorlódások az ő kezeivé lettek. Bárhová is néztem mindenhol az ő jelenlétét láttam. A hely többé nem egyszerűen az Öregdombok kénes barlangja volt. A gigantikus lélekcsapdába új áldozat került. XV. Epilógus – Nyugodalmat lelhet tőle valaha is a barlang? A Cheviot mozdulatlan hullámai méltóságteljesen hallgatóztak alattunk. Mintha csak maguk is arra lettek volna kíváncsiak, a Lammermuir mélyébe temetett rettenet képes-e arra, hogy kikeljen a sziklasírjából, és barangolni kezdjen a vidéken. A kettejüket elválasztó völgyben csendesen parázslottak a tobogán hamvai. Az éjkö- zép elmúlásával, és az új nap beköszöntöttével minden távolabbinak látszott. A harcunk már nem az előbb tovatűnt pillanatok emléke volt. Azoktól távolabbi és véglegesebb múlttá vált. – Nem tudom – válaszolta csendesen a hadnagy. – Sok minden lehetséges. Töprengett egy keveset, az arcát a csillagok felé fordította. – A kén évezredekig fogva tarthatja – mondta egy idő múltán. –Csak két módon szabadulhat ki onnan. – Felemelte az ujjait, azon számlálta. – Az első, ha valaki segít neki. Mágiával erőssé teszi, hogy képes legyen kiszabadulni a kénből. – Képes lehet erre egy másik manyal Megrázta a fejét. – Nem hiszem. Ezt a manyát nem feláldoztuk, hanem megöltük. Nem szakrális rituálé oltotta ki az életét. Emiatt sokkal nehezebb bármiféle befolyást gyakorolni rá. Úgy fogalmazván: a lelke nem volt előkészítve arra, hogy a halála után engedelmességre vagy együttműködésre kényszeríthessék. És ezen a tényen még az sem sokat változtat, ha ő maga akarná alávetni magát valamiféle bűbáj-nak. A Cheviot alattunk még mindig figyelt. Ugyanaz a kérdés foglalkoztathatta,– mint engem. – És a másik út, amit említettél? – Hmm – Lescaut leengedte a kezét. – Nos... ha a Lammermuir-ból elszivárog a kén, akkor egészen biztosan kiszabadul. Az öklömre támasztottam az államat, és magam elé bámultam. Eszembe jutott a múltam egy szakasza – amikor még éltem –, és az, mennyit változott azóta a világ. Vajon hány hegy gyomrából illantak azóta el az ilyen, vagy olyan gázok? Bizonyosan sokból. És hány barlang omolhatott be földmozgások, vagy más természeti erők játéka nyomán? Hasonlóképp sok. Ha az istenek egy napon valamiért úgy határoznának – tartották s egy gyermekmese első sorai –, hogy eltörlik a holnapot, a halha- tatlanok visszaváltoznának halandókká. Akárki is ötlötte ki mindezt, bizonyos szempontból nagyon a fején találta a szöget. A tegnap és a ma Lescaut-nak és nekem többé-kevésbé ugyanazt a fogalmat takarta. A halhatatlanság nyitja a jövőben rejlett. A holnap volt az, amit mi ketten másként szemléltünk. A hadnagy ott a Cheviot-n úgy ítélte, hogy aznap éjszaka pontot tettünk a dolgok végére. A fekete mágiát a teremtője ellen fordítottuk, és ez helyes és végleges volt. Én és a lekopott szikla azonban úgy vélekedtünk, hogy csupán száz vagy ezer évvel elodáztuk a megoldást. Mindannak, ami azután fog történni – már ha egyáltalán fog történni valami – már nem lesz köze ehhez a háborúhoz. Azok, akik majd szembesülnek vele, ugyanolyan értetlenül bámulnak majd a múlt életre kelt rajzolataira, ahogy Saphiro maradványait bámulnák a tudatlanok. Talán bajba sodorja őket a barlang... Talán megelégszik azzal, hogy megriasztja őket. Mindenesetre fogalmuk sem lesz arról, hogy a távoli múltban valamikor öt katona járt erre, és többé-kevésbé ők idézték elő a nyakukba szakadt veszedelmet. A völgy felől szöszmötölés és léptek zaja ütötte meg a fülünket. Puckle és Thornton közeledtek felénk. Amikor megérkeztek, jelentették, hogy felszerszámozták a lovakat. Ideje volt indulni hazafelé. Jason C. Leigh Kezesbárány. – O'Donnell! Mááárrr megint nyitva hagyta azt az átkozott ajtót! Az üvöltés megremegtette az ablaktáblákat, s a nyomában felhangzó papucscsattogás apró verítékcseppeket csalt a szoba közepén magatehetetlenül álló Gus O'Donnell homlokára. Nem kellett sokat várnia, hogy az ajtó kicsapódjék és a nyílásban a házinéni cseppet sem bizalomgerjesztő, paprikavörös képe jelenjék meg. A leginkább középkori boszorkányábrázolásokon látottakat idéző fejhez csontos, vézna test, pamutharisnyába bújtatott, cingár lábak, inas karok és egy észveszejtő hang tartozott. – Ezerszer megmondtam magának, hogy csukja be a bejárati ajtót! – rikácsolta a banya és a nála jó két fejjel magasabb fiatalembert méregette. – Maguknál odaát, Írországban talán még most is pokrócot vetnek a bejárat elé? – Nem – harapta be idegesen a szája szélét a fiú. – Ezen már mi is túljutottunk. Éjszakára bedeszkázzuk, és ha beköszönt a tél, a hideg ellen rongyokat tömünk a résekbe. A banya nem tudta eldönteni, hogy tréfára vagy komolyan vegye-e az egyetemi tanulmányait lefolytatni Oxfordba jött és nála, albérletben elszállásolódott fiatalember szavait, majd úgy vélte helyesnek, ha átmenetileg visszavonulót fúj. Tetőtől talpig végigmérte az égővörös üstökű, szeplősképü ír fiút, majd úgy vágta be maga után az ajtót, hogy az üveg majd kiesett a helyéről. Gus O'Donnell már nem bírta idegileg az állandó zaklatást, és elhatározta, hogy kipróbálja a két nappal korábban fellelt könyv egyik varázsigéjét. A vaskos kötetre akkor bukkant, amikor az ódon egyetemi könyvtár megszámlálhatatlan írásos dokumentumát magába rejtő ősi archívumába tévedt. Keresnie sem kellett, rögtön tudta, melyik könyvért kell nyúlnia. Mintha a bíbor kötésű ősrégi iromány mágnesként vonzotta volna magához a fiú kezét, s Gus a lélegzetét visszafojtva emelte le a poros polcról. A könyvet az egykori Beesinger klán egyik rég halott családfője írta, s az különféle varázslatokat és más bübájosságot leíró anyagot tartalmazott. Gus hallott erről a klánról, és a régi legendákból Gwyllgerin Beesinger nevét is ismerte. Nagyapja mesélt neki arról, hogy egykoron a Beesingerek az O'Donnelek esküdt ellenségei voltak, s Gwyllgerin bűbájos varázsereje segítségével a Beesingerek csaknem teljesen kiirtották ellenfeleiket. Ám az O'Donnellek – Gus ősei – egy legendás harcos segítségével szinte mind egy szálig elpusztították a Beesingereket. Gus fiatalabb korában nem valami sokat törődött ezzel a legendával, de most, hogy megtalálta ezt a könyvet, minden eszébe jutott és furdalni kezdte a kíváncsiság. Valójában nem tudta, miért van szüksége erre a tudásra, a kíváncsiság hajtotta, vagy valami ennél is mélyebb ösztön, Gus mindenesetre magához vette a Beesinger-könyvet. Hazasietett, bezárkózott a szobájába és csak úgy, találomra fellapozta a kötetet. A girbegurba betűkkel írt sorokba olvasott és az ámulattól leesett az álla. A könyv tudta mi az, amire a használójának szüksége lehet és most is segített. Épp a megfelelő helyen nyílt ki. Kezesbárány varázslat – betűzte ki Gus az ősi nyelven írt szöveget. – Alkalmazd, ha egy rút, mocskos pofájú, tíizokádó sárkány kerül a közeledbe. Ne habozz, mondd ki rá az igét, s hallatán e rút féreg nyomban átváltozik előtted, s mindenben engedelmeskedik neked. Kezesbáránnyá változik. Gus tekintete most önkéntelenül is az asztal sarkán álló könyvre tévedt. Mi lenne, ha... Rögtön el is hessentette magától a gondolatot, de a további töprengésre ideje sem maradt, a folyosó kövén felhangzó csattogás jelezte, hogy a banya ismét az ő szobája felé közelít. Gus nyugtalanul lépett a könyvhöz, mélyet sóhajtott, majd szilárd elhatározással bámult a szobába újból berontó házinénire. – Azt is vagy százszor megmondtam magának, fiam, hogy napközben ne használja a melegvizet. Mit gondol, lopom én az áramot? Vagy maguk ott, Írországban álló nap forró vízben áztatják a bütykeiket? Gus érezte, hogy elönti agyát a düh. Megragadta és határozott mozdulattal maga elé tartotta a könyvet. A banya a meglepetéstől tátva maradt szájjal bámult a fiúra. Már azon volt, hogy újabb szitkok özönét zúdítsa az albérlőjére, amikor a vörös hajú ifjú meglepően éles és határozott hangon ezt kiáltotta. – Gwyllgerin Beesinger nevében parancsolom, légy kezesbárány! Gus kissé meglepődve, de mindenképpen elégedetten nyugtázta, hogy a könyv eredetinek bizonyult. Az ősi iromány valódi varázsigéket tartalmazott, és azok igazán hatottak. A "banya", ahogy magában a fiú a házinénit alapos okokból már az első héten elnevezte, az ige kimondása után azonnal átváltozott. Elzöldült, zsugorodott, még jobban zöldült, még jobban zsugorodott. Végül a fiú bámuló szemei előtt egy fél méter nagyságú, gúnárnyakú, zöld sárkány lett belőle. A kis bestia felröppent a levegőbe, és vörösen izzó szemeit Gusra vetette. – A nevem Kezesbárány – recsegte. – Gwyllgerin famulusa vagyok, és most bosszút állok a Beesingerek kiontott véréért! Menekülj, átkozott O'Donnell, mert szétégetem a seggedet! Jeffrey Stone Álmok Bál után. Jessica Alanoir kéjesen sóhajtott a kis báróleány hálószobájának kellemesen puha ágyában, amikor a másnap estére gondolt. Már csupán egyet kell aludnia, és akkor a bálon... kegyetlenül meggyilkolhatja Lochefork hercegét, azt a gyűlöletes viperát, aki két évtizede keseríti folyamatosan az életét. Holnap a bálon a herceg vigyázatlan lesz, elhódítja a pezsgő és a likőr, feloldódik a felhőtlen szórakozásban, és nyilván nem fog gyanakodni a szűziesen piruló, tizenöt éves, első bálozó kislányra, aki nagy szemeket mereszt majd rá... Jessica Alanoir persze nem tizenöt éves volt, de valóban első bálozó, mivel hosszú életének száznegyvenkét éve alatt egyetlen egy alkalommal sem tette be a lábát hasonló társasági összejövetelre. Kora fiatalsága óta a Fekete Anyát szolgálta – gyermeket és ifjakat rontott meg, hűséges férjeket csábított el, istenhívő családokat átkozott meg, rontást és kórt terjesztett –, egyszóval boszorkány volt. A baj akkor kezdődött, amikor az öreg Lochefork rosszabb létre szenderült, és az ifjú herceg vette kezébe a város irányítását. Mindez kereken húsz évvel ezelőtt történt. És Jacques Locheforknak első dolga volt, hogy kisöpörje a városából a Fekete Anya hitének követőit. Valóságos hajtóvadászatot rendezett, és nem kegyelmezett még az ártatlanoknak sem, ha a gyanú rájuk terelődött. A bűnösöket pedig azon nyomban kivégeztette. Tizennégy boszorkányt, két boszorkánymestert és egy fekete mágust küldött máglyára az ifjú herceg, és Jessica Alanoir csupán annak a rettenetes orkánnak köszönhette a megmenekülését, amelyet valószínűleg a Fekete Anya küldött a megsegítésére. A szélvihar kavarta zápor eloltotta a máglyát, és épp akkor, amikor az első lángok már elégették a köteleket Jessica csuklóján. Igaz, a bal keze csuklójával és három ujjával együtt. A váratlan orkán nem csak esőt, de ezen a környéken soha nem tapasztal jégzáport is hozott, és a nagy kavarodásban Jessicának sikerült elmenekülnie. A bal keze azóta is nyomorék maradt. Mert bár Jessica boszorkány volt ugyan, de nem annyira erős boszorkány, hogy vissza tudja hozni azt, ami elpusztult. A Fekete Anyától kapott varázshatalma nagy részét felemésztette kortalan életerejének megőrzése, az öregedés elleni küzdelem. A maradék energiáit pedig elvitte a mindennapi megélhetés, a rejtőzködés, a védelem, és a bosszúra való felkészülés. Jessica Alanoir húsz éven keresztül rejtőzködött a Lochefork melletti lápvidéken, és miközben a lelke fortyogott, türelemre intette magát; tudta, hogy nem szabad elsietnie a bosszúját. Tudta, hogy Jacques Lochefork nem véletlenül irtotta ki a városából az összes mágust és mágiahasználót; az ifjú herceg önmaga is varázstudó volt, a legrosszabb fajtából, és lévén, hogy ő szürke mágiát használt, nem akart fekete mágusokat a közvetlen közelében. Jessica húsz éven keresztül lapult, bujkált az ingoványban, és rendre elkerülte, kicselezte a hozzá hasonló számkivetettekre vadászó csapatokat. Szándékosan nem jelentkezett, szándékosan nem mutatkozott. El akarta hitetni a herceggel, hogy messzire menekült. Azt akarta, hogy a herceg megnyugodjon. Azt remélte, hogy a herceg elővigyázatossága az idő múlásával arányban csökken, ám ebben a reményében sajnos csalatkoznia kellett. A herceg még jobban elmélyült a mágikus tudományokban, és éberebb lett, mint valaha. Erre Jessica már az első öt év, bujkálás után rájött. Már akkor munkához látott, s gondosan kidolgozott terve most fog csak beérni. Tizenöt évvel ezelőtt egy véletlen fordulat adta az ötletet. Egy gazdag, nemesi család és kísérete haladt el a láp melletti úton; négy szekér és két hintő, meg két tucat lovas testőr. Dianquerből költöztek Locheforkba. Jessica a nádas tövében lapulva leste őket. Szinte megérezte, hogy történni fog valami. És... történt. A nemes asszony vajúdni kezdett a díszes hintóban. A gyermek idő előtt akart a világra jönni; még nem számítottak rá. Az egész menet megtorpant, és szinte érzékelni lehetett a felőlük áradó zavarodottságot. A nő nem volt már fiatal, négy gyermeknek adott életet, de ez az ötödik majdnem a sírba vitte. Hangos jajkiáltásai, fájdalmas sikolyái megreszkettették a láp csöndjét. A családfő, egy ősz hajú, szemüveges báró az ujjait tördelve, tehetetlenül járkált fel s alá, miközben az asszonya dagadt társalkodónője az elhúzott fúggönyü hintó belsejében megpróbálkozott a lehetetlennel. Jessica szurtosan, maszatosan mászott elő a nádasból, és azt mondta, hogy bábaasszony a közeli faluból, aki épp gyógyfüveket keresett és meghallotta a sikoltozást. Felajánlotta segítségét. A báró gyanakodva méregette, de végül is örömmel fogadta el az ajánlkozást. Jessica kizavarta az ügyetlen társalkodónőt a hintóból, csakúgy, mint a báróné két nagyobb lányát, és az elfüggönyözött batár belsejében segített világra jönni a gyermeknek. Es ott, azon nyomban – mielőtt a kislány hangosan felsírhatott volna – elvégezte rajta azt a szertartást, amit a Fekete Anyától tanult. Foglyul ejtette a gyermek lelkét. Mivel az újszülött kislányt még nem védte a kereszt szentsége, könnyű préda volt. Az anya nem vett észre semmit, mivel ez idő tájt épp eszméletlenül hevert. A báró nagyon hálás volt, amikor meglátta, hogy a gyermek és az anya is él és egészséges. Pénzt akart adni, de Jessica nem fogadta el; azt kérte csupán, hogy a gyermeket róla nevezzék el. És később, miután a gyermek a keresztségben a Jessica de Cherney nevet kapta, teljes egészében a boszorkány kiszolgáltatottjává lett. Jessica Alanoir gondosan ápolta a kapcsolatot. Láthatatlanul – a távolból – mindvégig figyelemmel kísérte a kislány, fejlődé- sét, növekedését, megvigasztalta, amikor bánat érte, gyógyfüveket küldött neki, amikor megbetegedett, és szinte minden egyes éjszakán megjelent az álmaiban. A kis Jessica pontosan úgy nevelkedett, ahogy a boszorkány akarta, és ez mind a végső tervet szolgálta. A kislány úgy nőtt fel, hogy már gyermekkorában, tisztában volt azzal, miféle praktikákat kell ismernie egy felnőtt nőnek egy férfi meghódításához, és már tizenkét évesen igazi szépség lett. Méghozzá olyan szépség, akit – a boszorkány praktikái jóvoltából – majd szétrepesztettek az elfojtott vágyak, akinek a lelke lángolt, akiből csak úgy sütött a szerelem iránt vágyakozás. Mivel a de Cherney család bejáratos volt a herceg udvarába, nem csoda, hogy a negyven fejé járó Jacques Lochefork szeme is megakadt a fiatal szépségen. És természetesen a herceg úr figyelmét az sem kerülhette el, miféle ígéret rejlik a nővé serdült leányzó fekete szemében. Maga a herceg volt az, aki felvetette, de Cherney bárónak, hogy ideje bemutatni a kis Jessicát a társaságban, és ennél jobb alkalom nem is ígérkezhetne, mint az ő születésnapja alkalmával rendezett fogadás, amelyen a város legtekintélyesebb családjai vesznek részt. De Cherney persze csaknem elolvadt a megtiszteltetéstől, hiszen korábban csak a legnagyobb erőfeszítésekkel sikerült kiharcolnia, hogy ott lehessen a herceg születésnapi fogadásán. És erre az alkalomra várt Jessica Alanoir, amióta a kislány megszületett. A bál előtti éjszakán elvégezte az utolsó rituálét; megszállta a kis Jessica fiatál testét. És most az ifjúi testet bitorló, idős boszorkány feküdt a leányszoba puha ágyában. Nem aludt, újra és újra részletesen átgondolta a tervét, és halkan nyögdécselt az élvezettől már pusztán a gondolatra is, hogy mekkora meglepetés éri majd az álnok herceget holnap este... Abból, amit a hercegről tudott, biztosra vette, hogy élni fog a kínálkozó lehetőséggel, hogy ő szakítsa le a bimbódzó virágszálat. Lochefork hercege híres volt arról, milyen szívesen osztogatja magjait az udvarban páváskodó dámáknak, a felesége udvarhölgyeinek, de elsősorban a – felserkenő fiatal leányzókat kedveli. A születésnapi báljain sosem mulasztaná el, hogy egy-egy piruló szépséget elkísérjen a kerti lakba, és ott beavassa a szerelem fortélyaiba. És ugyan melyik fiatal lány merészelné visszautasítani a mindenható herceget? Ugyan melyik leányzó szíve nem kezdene el hevesebben dobogni attól a lehetőségtől, hogy a jó vágású, markáns arcú herceg ágyasa lehet? Mindez magában hordozza még azt a lehetőséget is, hogy a hercegné esetleges elhalálozásával ő léphet a helyébe... Jessica Alanoir halkan kuncogott az ágyban, és tovább szőtte terveit, vágyálmait. Holnap este mindent bevet a kislány bájaiból, amit csak lehet. Szemezni fog a herceggel, nem rejti majd véka alá, hogy bármire kapható. A herceg, ahogy illik, táncra fogja kérni őt, mint első bálo-zót, és a testközelség jó alkalom lesz arra, hogy felélessze a herceg vágyait. Természetesen nem használhat boszorkányságot, mert a herceg nyakában van egy amulett, aminek révén a herceg azonnal megérezné; meg kell elégedni a természetes csáberővel. Ám éppen arra képezte ki ezt a fiatal testet, hogy el tudjon csábítani bármely férfit. Apró kis praktikák. Tánc közben elpirulni. Mintegy véletlenül közel hajolni, és forró lehelettel megborzongatni a férfi nyakát. Mintegy véletlenül – a szokásosnál keményebben szorítani az ujjait. A mellkas – gyönyörű, formás és ruganyos mellek – hevesen emelkedik, süllyed; az izgalom jeleként. Hagyni, hogy a herceg irányítsa a dolgokat. Engedni, hogy a herceg legyen a csábító. Egy kissé vonakodni. Végül a zsákmány megadja magát a vadásznak. A herceg ki fogja vinni a balkonra levegőzni. Aztán amikor ő álmélkodni fog a kert szépségén, mintegy a herceg szájába adja a lehetőséget, hogy meginvitálja, őt a kerti lak közelében álló, keleti virágok megtekintésére. És ha már a kerti lakig elmennek, be is mehetnek... És ott nem fog tiltakozni. Eleinte pironkodik, de amikor a herceg megpróbálja megcsókolni, vad lesz és szenvedélyes. Szeretkezni fognak! Jessica boldogan kuncogott erre a gondolatra. Elhatározta, hogy, végigcsinálja. A szeretkezést nem. hagyja ki. Addig nem végez a herceggel. Csak éppen akkor, abban a pillanatban, amikor a herceg majd kéjesen felordít az eksztázis pillanatában. Abban a minutum-ban ér véget az élete! Illetve akkor még nem ér véget az életei az a pillanat csupán a sorsát pecsételi meg. Jessica nem akart ilyen könnyű halált szánni ennek az embernek. Azt akarta, hogy rettenetes, iszonyatos halála legyen. Hogy a halála előtt még megismerje a szenvedést. Igazi kegyetlen gyötrelmeket. Éppen ezért a következőket eszelte ki. Szeretkezni fognak. A hercegnek esze ágában sem lesz gyanakodni arra a leányra – egy tekintélyes család sarjára –, akit szinte gyerekkora óta ismer. És még ha puszta elővigyázatosságból gyanakodna is, a mágiájával nem fog majd érzékelni semmit, hiszen ő nem használ mágiát – csupán a legvégső pillanatban. És akkor is csak egyetlen egyet. Egy igen hatásos varázslatot. Szeretkezni fognak. És amikor mindkettejük vágya beteljesül, megragadja a herceg nyakláncát, és egyetlen rántással letépi az amulettet. Azt az amulettet, amely a herceget megvédelmezi a mágiától. És amikor a herceget már nem védi mágia, ki fogja mondani a varázslatot... azt az egyetlen varázslatot, amely megpecsételi a herceg szánalmas életét. Tetszhalottá teszi! És a varázslat időtartamát úgy időzíti, hogy csakis akkor térjen majd magához, amikor a koporsóját leeresztik a sírgödörbe, és legalább félméternyi föld lesz rajta... Döbbenjen rá az a disznó, hogy mi történik vele. Élve temetik el, és ő nem tud majd menekülni. Mert a tetszhalál varázslat mellékhatása minden mágiát, minden varázserőt megszüntet az áldozat testében. Nem tud majd menekülni a föld alól, ott pusztul a koporsóban; kínjában és tehetetlenségében saját körmeivel vájja le az arcáról a bőrt, összeokádja magát félelmében, és nyüszíteni fog a kétségbeeséstől... Holnap... Jessica Alanoir ismét sóhajtott, és kéjesen nyújtózott. Az idejét sem tudta, mikor aludt utoljára ilyen puha, paplanos ágyban. És... A boszorkány megdermedt. Az ágy egyáltalán nem volt puha; sőt, kifejezetten keménynek hatott. Ahogy Jessica Alanoir dermedten kinyújtotta a kezét, ujjai lakkozott deszkákhoz ütköztek. Deszkák vették körül minden irányból; alul, felül, kétoldalt. Fölötte tompa dobbanások hallatszottak. – Fekete Anya! – szaladt ki a név a száján döbbenetében. – Ez egy... koporsó! Élve temetnek el! Hirtelen mindent megértett. Valami összezavarodott a tudatában. Az idősíkok csak most csúsztak helyükre. Nem tegnap van, hanem holnap. Vagy azután. Azaz: ma. De nem a bál előtt, hanem a bál után! Nem a báró kisasszony ágyában fekszik a bál előtti éjszakán a merényletet tervezgetve, hanem egy koporsóban – és a bál már rég véget ért. Csupán a tudatát zavarta össze valamiféle érthetetlen varázslat. A bál napokkal ezelőtt véget értt. És a számára véget ért az élet is. Nem emlékezett arra, hogy mi történt a bálon, de ez már nem is volt fontos. Valami hiba esett, valami nem várt körülmény következhetett be. A herceg győzött, a varázslat visszafelé sült el. És most ő fekszik a föld alatt élve eltemetve...