David Attenborough:

AZ ÉLŐ BOLYGÓ

A Föld mai arculata


Szkennelte, javította és tördelte: a Webtigris.

1. FEJEZET

A FÖLD KOHÓI



Azok a titáni erők, amelyek a Himaláját és a Föld összes többi hegységét fölépítették, olyan lassan működnek, hogy normális körülmények közt szemmel nem láthatók.

Időnként azonban olyan drámai erőfitogtatással mutatkoznak, hogy az egész világ láthatja őket.

A föld rengeni kezd, és a táj felrobban.

Ha a földből feltörő lávából fekete, nehéz bazalt szilárdul meg, akkor az illető térségben valószínűleg már évszázadok óta folyamatos az aktivitás.

Pontosan ilyen hely Izland, ahol szinte minden évben sor kerül valamiféle vulkáni tevékenységre. A szigetet keresztülszelő hatalmas hasadékokból olvadt kőzet ömlik a felszínre. Ez gyakran a forró bazalt csúf dagálya, lávafolyam, amely lassú, megállíthatatlan áradatban tör előre a szárazföldön, csikorog, amikor a kőzetek lehűlnek és megrepedeznek, s csörömpöl, amikor széléről nagy darabok töredeznek le.

Néha azonban a bazaltláva folyékonyabb ennél. Ilyenkor a szélén narancsvörös, a közepén vakító sárga tűzszökőkútként lövell a levegőbe, akár 50 méter magasra is, mennydörgő, folytonos robajjal, akárcsak egy hatalmas lökhajtásos motor, és a kráter körül szanaszét spriccel a megolvadt bazalt.

A habzó láva a kitörés központja fölött a magasba szökik, ahol elkapja az üvöltő szél, lehűti és elfújja, amíg csak szürke, szúrós dararétegként be nem borítja a távoli sziklákat. Ha szélirányból közeledünk hozzá, a hőség és a hamu nagy részét elfújja előlünk a szél, így akár 50 méteren belül is megközelíthetjük a kitörés színhelyét anélkül, hogy megégetnénk az arcunkat. Bár ha megfordul a szél, akkor hullani kezd körülöttünk is a hamu, és nagy, vörösen izzó lávadarabok tompa puffanással, sisteregve csapódnak a hóba. Ilyenkor aztán vagy nagyon éles szemmel kell figyelnünk a repülő szikladarabokat, vagy el kell szaladnunk előlük.

A kráter környékén körös-körül lehűlő fekete lávafolyamok terülnek el. Amikor a kitörés bordázott, feltúrt felszínén járunk, a repedésekben még láthatjuk, hogy lejjebb, alig néhány centiméternyire a láva még vörösen izzik. A lávában lévő gáz itt-ott hatalmas buborékokat formál, amelyeknek olyan vékony a kérge, hogy ha rálépünk, recsegve-ropogva könnyen összeomolhat a talpunk alatt.

Ha az ilyen riadalmak mellett azon kapjuk magunkat, hogy küszködve szedjük a levegőt a színtelen és szagtalan mérgesgázok miatt, akkor okosabb lesz, ha nem megyünk tovább.

De most már talán elég közel vagyunk ahhoz, hogy lássuk a legfélelmetesebb látványt is - magát a lávafolyót. A folyékony kőzet olyan erővel tör fel a vulkáni kürtőből, hogy remegő kupolát alkot, amelyből akár 20 méter széles lávaáradat törhet ki, ami meghökkentő gyorsasággal, néha akár óránként 10 kilométeres sebességgel hömpölyög lefelé a lejtőn. Amikor beesteledik, ez a hihetetlen, skarlátszín folyam mindent baljós vörös fénybe borít maga körül. Izzó felszínéből gázbuborékok törnek elő, fölötte pedig remeg a levegő a hőségtől. Ám forrásától néhány száz méternyire a lávafolyam szélei már eléggé lehűlnek ahhoz, hogy megszilárduljanak, így a skarlátszín folyó fekete sziklapartok között folyik.

Még lejjebb az áradat felszíne már kezd bebőrösödni, megszilárdulni. Ez alatt a kemény fedőréteg alatt a láva még mérföldeken át tovább folyik, mert nemcsak a bazaltláva marad folyékony viszonylag alacsony hőmérsékleten is, hanem most már a környező tömör sziklafalak és sziklaboltozatok is szigetelőként hatnak, és visszatartják a hőt.

Amikor a vulkáni kürtőből napok vagy hetek múlva már megszűnik a láva utánpótlása, a lávafolyam még mindig tovább halad lefelé, amíg csak alagútja ki nem szárad, nagy, kanyargós barlangot hagyva maga után. Ezek az úgynevezett lávacsövek akár 10 méter magasak is lehetnek, és több kilométeren át húzódhatnak a lávafolyam magjában.

Izland az Atlanti-óceán közepén végigfutó vulkanikus szigetlánc egyik tagja. Tőle északra Jan Mayen fekszik, délre az Azori-szigetek, Ascension, Szent Ilona és Tristan da Cunha-szigetek.

Ez a lánc folytatódik a tenger szintje alatt, ahol további vulkánok is működnek.

Ezek mindegyike az Atlanti-óceán alatti egyetlen hatalmas hátságon fekszik, amely nagyjából középen húzódik Európa és Észak-Amerika, illetve Afrika és Dél-Amerika között. A hátság középvonalában hossz- irányban úgynevezett hasadékvölgy húzódik, amelynek mindkét oldaláról gyűjtött tengerfenéki mintákból kiderül, hogy a távolsággal vastagodó iszapréteg alatt vulkáni működésből származó bazalt található.

Ez a bazalt a hasadékvölgyeken keresztül jutott a tengerfenék felszínére. A bazalt korát radioaktív kormeghatározással meg lehet állapítani. A kőzetmintákról bebizonyosodott, hogy minél távolabb vettük a mintát az óceán közepén húzódó hasadékvölgytől, annál régebbi kőzetet találtunk.

Ezek a tények az óceánfenék tágulását, az ott lévő úgynevezett kőzetlemezek egymástól való távolodását bizonyítják. Az a mechanizmus, amely ezt a mozgást létrehozza, mélyen a Föld belsejében rejlik.

Kétszáz kilométer mélységben a nagy nyomás és a magas hőmérséklet miatt aůkőzetek anyaga képlékeny. A földkéreg alatt lévő köpeny izzó anyaga állandóan áramlásban van, amely a fölötte lévő rétegekben lassú, körkörös áramlást indít meg. Ez a belső áramlás az óceánfenéki hátság központi hasadékvölgye irányában felfelé halad, aztán két, egymással ellentétes irányú áramlássá alakul, mindkét oldalon magukkal vonszolva a bazalt tengerfeneket, mint a vaníliakrém a megszilárdult felszínét.

A földkéregnek ezeket a mozgó darabjait nevezzük kőzetlemezeknek.

A lemezek legnagyobb része - mint a vaníliakrémen a hab - kontinenseket hordoz magán: Százhúsz millió évvel ezelőtt Afrika és Dél-Amerika még összefüggő szárazulat, szuperkontinens volt.

Ezt sejteni lehet partvonaluk lombfűrészkivágásra emlékeztető hasonlatosságából és az óceán két partvonala mentén fekvő kőzetek hasonlóságából is.

Majd a szuperkontinens alatt felbuggyanó áramlás egy sor vulkánt hozott létre. Kialakult egy törésvonal, amely két, egymástól egyre távolodó részre osztotta a szuperkontinenst.

Szétszakadásuk vonalát ma az Atlanti-óceán közepén húzódó hátság jelzi.

Afrika és Dél-Amerika még mindig távolodnak egymástól, az Atlanti-óceán pedig évről évre néhány centiméterrel szélesebb lesz.

Egy másik hasonló, Kaliforniától dél felé terjeszkedő hátság alkotta meg a keleti Csendes-óceán fenekét.

Egy harmadik, amely az Arab-félszigettől délkeletre fut, az Indiai-óceánt hozta létre.

Ennek a hátságnak a keleti részén fekszik az a kőzetlemez, amelyen India, Afrika oldala mellől, Ázsia felé vándorolt.

A felfelé irányuló belső áramlásoknak nyilvánvalóan újra lefelé kell szállniuk.

Azok a vonalak, amelyek mentén leszállnak, ott helyezkednek el, ahol valamelyik lemez egy szomszédos kőzetlemezzel érintkezik.

Itt kerül sor a kontinenseket hordozó kőzetlemezek összeütközésére.

Amikor India Ázsiához közeledett, a tengerfenék két kontinens közötti üledékei először felgyűrődtek, aztán fölemelkedtek, és kialakították a Himaláját. Így a lemezek találkozási vonalát itt elrejti a hegylánc. De távolabb, innen délkeletre a kőzetlemezek összeütközési vonalát vulkánok lánca jellemzi, amely Szumátrától Jáván keresztül egészen Új-Guineáig húzódik.

Az óceáni kőzetlemezek alatt a leszálló belső áramlások hosszú mélytengeri árkot hoztak létre, amely az indonéziai szigetláncolat déli partján vonul végig.

A lemezek találkozásánál az alábukó bazalttábla magával viszi annak a vízben dús üledéknek nagy részét, amelyet az erózió lehordott az indonéziai szárazulatokról, és lerakott az óceán fenekén. Ezek az anyagok a földkéreg mélyén az olvadt anyag összetételét megváltoztatják.

Így az indonéziai vulkánokból feltörő láva összetétele alapvetően különbözik az óceán közepén húzódó hasadékvölgyekből kiáramló bazaltláváétól: sokkal viszkózusabb annál, s ennek következtében nem ömlik ki a kőzetek repedéseiből, nem folyik folyóként, hanem már a vulkáni kürtőben megdermed.

Ennek aztán olyan a hatása, mint amikor egy villanybojler biztonsági szelepét lezárják.

Az eddig feljegyzett legkatasztrófálisabb kitörést 1883-ban egy indonéziai vulkán produkálta.

A 8 kilométer hosszú, 5 kilométer széles Krakatau nevű vulkán, amely a Szumátra és Jáva közötti szorosban fekszik, füstfelhőket kezdett eregetni. Napról napra egyre súlyosabb kitörésekre került sor. A közelében haladó hajóknak a tenger felszínén úszó hatalmas kőzetdarabok között kellett utat törniük, hamu záporozott a fedélzetükre, lángnyelvek nyaldosták a kötélzetüket. Nap mint nap hatalmas mennyiségű vulkáni hamu, kőzettörmelék, tufa és lávadarabok törtek ki a kráterből, fülsiketítő robbanások kíséretében.

Ám az a föld alatti magmakamra, amelyből ezek az anyagok föltörtek, kezdett lassan kiürülni.

Augusztus huszonnyolcadikán délelőtt 10 órakor a magmakamra sziklaboltozata, amelyet az alatta lévő már megfogyatkozott láva nem támasztott alá megfelelően, nem bírta tovább elviselni a fölötte lévő óceán és a tengerfenék nyomását.

Amikor beomlott, sok-sok millió tonna víz özönlött a kamrában lévő olvadt lávára, és a sziget kétharmada ráomlott a tetejére.

Mindez akkora robbanással járt, amely az emberiség történelmében páratlan esemény volt.

Több mint 3000 kilométernyire, Ausztráliában még nagyon jól lehetett hallani, az 5000 kilométernyire fekvő kis Rodriguez-sziget brit helyőrségének a parancsnoka pedig azt hitte, hogy távoli ágyúdörgést hall, ezért kiment a tengerre.

A robbanás helyéről szélvihar indult, amely hétszer kerülte meg a Földet, mire lecsillapodott.

A robbanás legkatasztrófálisabb hatása az a hatalmas szökőár volt, amely Jáva felé haladva négyemeletes ház magasságú vízfallá emelkedett.

Egy ágyúnaszád, amelyet fölkapott, majd 2 kilométernyire kötött ki a szárazföldön, egy domb tetején.

A sűrűn lakott parton elöntötte a falvakat, több mint 36000 ember halt meg.

Az utóbbi évek legnagyobb kitörése a Csendes-óceán másik oldalán következett be, ahol a csendes-óceáni tábla keleti széle, az óceáni lemez az Észak-Amerika nyugati partjait hordozó kőzetlemezzel találkozik.

Mivel azonban a kontinenst hordozó kőzetlemez az óceáni lemezt alkotó bazaltnál könnyebb kőzetekből áll, az alábukó óceáni tábla fölé csúszik, és a vulkánok vonala a parttól mintegy 200 kilométernyire tör át a szárazföldön. A belőlük feltörő láva pedig megint csak magában hordozza a rendkívül robbanékony üledékes összetevőket.

A Mount St. Helens egészen 1980-ig kúpjának gyönyörű szimmetrikus formájáról volt híres. Majd 3000 méter magas csúcsát egész éven át hó koronázta.

1984 márciusában figyelmeztető morgásokat kezdett hallatni, és gőz- és füstbóbita tört föl a csúcsából, szürke hamucsíkokkal borítva hósapkáját.

A füstoszlop április folyamán egyre nőtt. A legbaljóslatúbb jel az volt, hogy a hegy északi lejtője, mintegy 1000 méterrel a csúcs alatt, elkezdett kifelé dudorodni. A dudor naponta mintegy 2 méterrel nőtt, ezer meg ezer tonna kőzetet taszítva fölfelé és kifelé.

Odafönn a kráterből nap mint nap újabb hamu- és füstkitöréseket lehetett észlelni.

Aztán május tizennyolcadikán délelőtt fél tizenegykor a hegy felrobbant.

Északnyugati oldalát egyszerűen kidöntötte a robbanás. Alacsonyabb lejtőin mintegy 200 négyzetkilométeres területen gyufaszálként törtek össze és terültek szét a tűlevelűek, a jegenyefenyők és a hemlockfenyők.

A hegy fölött mindent beborító, hatalmas, 20 kilométer magas fekete felhő tornyosult.

A tűzhányó közelében kevesen laktak, és sokszor figyelmeztették őket, ám így is hatvan ember vesztette életét.

A geológusok becslése szerint a robbanás ereje 2500-szor haladta meg a Hirosimát elpusztító atomrobbantásét.

Közvetlenül a kitörés után semmi sem élhet meg egy tűzhányón.

Ha robbanásra is sor kerül, akkor a kráterből a kőzetek törmelékei közül még hetekig gőz, füst és mérgező gázok törnek fel.

Semmiféle élő szervezet nem élheti túl azoknak az izzó bazaltlávafolyamoknak a pusztítását sem, amelyek az óceán közepén húzódó hátság vulkánjaiból ömlenek ki. Ha van a Földnek steril és élőlényektől mentes része, úgy az ilyen helyek biztosan azok.

Ha mélyen a felszín alatt kissé megváltozik a belső áramlások iránya, akkor a vulkáni kohók vadsága enyhülni kezd.

Ezekben a későbbi szakaszokban a haldokló vulkán gyakran már nem lávakitöréseket produkál, hanem csak forró víz és gőz tör fel belőle.

Ennek a víznek egy része a magmában helyezkedik el, a földkéreg természetes vízkészletének részeként, és sokféle, oldott állapotú anyagokat hordozhat.

Egyesek ugyanolyan mélységből fakadnak, mint maga a láva, mások a kőzetekből oldódnak ki, amelyeken a forró víz útban a felszín felé áthalad.

Vannak köztük nitrogén- és kénvegyületek is, gyakran olyan mennyiségben, hogy ez a vizes oldatuk egyes nagyon egyszerű élő szervezetek számára táplálékul is szolgálhat.

Tulajdonképpen lehetséges, hogy a földi élet legelső formái éppen ilyen körülmények között jöttek létre hárommilliárd évvel ezelőtt.

Ebben az elképzelhetetlenül távoli időben a Földnek még nem volt meg a mai oxigéndús légköre, a kontinensek elhelyezkedése pedig nem is hasonlított a jelenlegihez.

A vulkánok nemcsak sokkal nagyobbak voltak mint ma, de sokkal több is volt belőlük. Az új bolygót borító, gőzfelhőkből kondenzálódó tengerek vize még forró volt, és a mélyből, a kéreg vulkáni forrásaiból feltörő forró víz is beléjük ömlött.

Ezekben a különböző vegyületeket tartalmazó vizekben előbb komplex molekulák alakultak ki, majd végül, mérhetetlenül hosszú idő után megjelentek az élő anyag apró, mikroszkópikus részecskéi.

Belső struktúrájuk még alig volt, de már képesek voltak a vízben oldott anyagokat saját anyagaikká átalakítani, és önmagukat reprodukálni - ezek voltak a baktériumok.

A ma élő különböző baktériumok sokasága igen változatos vegyi folyamatok révén tartja fenn magát. A földön, a vízben és a levegőben mindenütt megtalálhatók. Egyesek még olyan vulkanikus környezetben is tenyésznek, amelyeket joggal állíthatunk párhuzamba azokkal a körülményekkel, amelyek közt először felbukkantak.

1979-ben egy amerikai mélytengeri kutatóhajó azokat a vulkánokat vizsgálta, amelyek egy, a Galápagos-szigetektől délre húzódó hátságból emelkednek ki.

Három kilométerrel az óceán felszíne alatt hőforrásokat találtak a tenger fenekén. A vulkáni kőzetekből különféle elemeket, fémeket oldott ki az a forró víz, amely az oldott anyagokkal feldúsulva a hőforrásokból a tengerbe szökellt.

Ezekben a vízsugarakban és a hőforrás körüli kőzetek hasadékaiban a tudósok hatalmas baktériumtelepeket fedeztek fel, amelyek különféle kémiai anyagokkal táplálkoztak.

A baktériumok viszont óriási, 3,5 méter hosszúságot és 10 centiméter kerületet is elérő férgeknek szolgáltak táplálékul.

Ezek a férgek semmi más, a tudomány által eddig ismert féreghez nem hasonlítottak, mert nem volt sem szájuk, sem belük: a végükön kisarjadó, véredényekben gazdag, tollszerű csápjaikkal szívták fel a táplálékul szolgáló baktériumokat.

Mivel ezek a szervezetek az óceán sötét mélységeiben élnek, nem képesek közvetlenül hasznosítani a napfény energiáját.

A férgek "másodkézből", az elpusztult állatok mélybe hulló töredékeiből sem hasznosíthatják a fényenergiát, hiszen nincs szájuk.

Táplálékukat tehát teljes egészében a baktériumok szolgáltatják, amelyek viszont a vulkanikus vizekből táplálkoznak. Ezek a férgek alighanem a legnagyobb olyan állatok a Földön, amelyek energiájukat teljes egészében a vulkánokból merítik.

A férgek mellett nagy, 30 centiméter hosszú kagylók is élnek, amelyek szintén baktériumokkal táplálkoznak. A forró víz felszökő sugarai további áramlásokat keltenek a tengerfenéken, amelyek szerves törmelékeket hordanak magukkal, amelyekkel megint más élőlények - furcsa, addig ismeretlen halak és vak, fehér rákok - táplálkoznak, a kagylók és a férgek köré csoportosulva.

Ily módon itt a tenger alatt él egy népes és változatos fajokból álló életközösség, amelyet a napfénytől függetlenül, pusztán a hőforrásokban lévő oldott anyagokat hasznosító baktériumok tartanak fenn.

Hőforrások a szárazföldön is a felszínre törnek. Vizük részben a messze mélyben fekvő forrásokból, részben a talajról a mélységbe szivárgó esővízből fakad, majd a magmakamrában felforr, így a kőzetek repedésein át úgy kényszerül felfelé, ahogyan a forrásban lévő víz a teáskanna csőrén kibugyog.

A felfelé vezető repedések sajátos geometriája miatt a forró víz néha szakaszosan tör elő, felgyűlik kis föld alatti kamrákban, aztán a nyomás alatt túlhevül, míg végül gőzzé válik és vízoszlopot - gejzírt - lök ki a felszínre.

Más esetekben a fölfelé áramlás szabályosabb, ilyenkor a víz mély, folytonosan túlcsorduló medencét alkot.

Ennek a medencének a vize olyan forró is lehet, hogy a felszíne gőzölög, de a baktériumok még ezen a hőmérsékleten is virulnak.

Velük együtt más, kissé fejlettebb élőlények, kékmoszatok is élnek. Belső szerkezetüket tekintve ezek alig bonyolultabbak a baktériumoknál, de klorofilt tartalmaznak, ez az igen fontos anyag pedig képessé teszi őket arra, hogy a Nap energiáját felhasználva vegyi anyagokat élő szervezetük anyagaivá alakítsanak át.

Ilyen élőlényeket találhatunk Észak-Amerikában, a Yellowstone hőforrásaiban, ahol a moszatok (algák) és a baktériumok együtt növekednek és nyálkás, zöld vagy barna szőnyeget alkotnak a pocsolyák fenekén. A hőforrások legforróbb részein, ahol ezek a szőnyegek elterülnek, semmi más élőlény nem él meg, de ahol a tavacskák túlcsordulnak és patakot nyitnak, ott a víz kissé lehűl, így lehetővé válik más élőlények megtelepedése is.

A moszatszőnyeg itt olyan vastag, hogy élő gátat alkot. A rajta lassan keresztülcsordogáló víz tovább hűl, és fölötte a gyülekező sólegyek szinte felhőket alkotnak.

Amikor az algaszőnyeg egyes részei 40 Celsius fok alá hűlnek, a legyek rátelepszenek, és mohón legelészni kezdik. Egyesek közülük tüstént párzanak is, és lerakják petéiket az algákra, aztán hamarosan már a lárvák is ott falnak a szüleik mellett.

Ezzel azonban a saját, illetve leszármazottaik pusztulását okozzák, mert miközben rágják a moszatszőnyeget, meg is gyengítik azt.

Végül a moszatszőnyeg szétszakadozik, a csatorna kitisztul, és ekkor a tavacskából sokkal forróbb víz ömlik belé, amely elsöpri a moszatok maradványait, és megöli a belőlük táplálkozó lárvákat.

Ám addigra már elegendő kelt ki belőlük ahhoz, hogy a légypopuláció túlélje ezt a pusztulást, és a forrás egy másik részén újra kezdődjék az egész folyamat.

Földünk hidegebb részein egy-egy tűzhányó apadó heve esetleg nem veszélyt jelent, hanem áldást.

Az a vulkánsor, amely a dél-amerikai és a keleti Csendes- óceán lemezeinek találkozásánál az Andokot fölépítette, dél és kelet felé tovább folytatódik, egészen az óceán déli részéig, ahol számos kis, vulkáni szigetből álló szigetcsoportot alkot.

A Déli Sandwich-szigeteknek nevezett szigetcsoport egyik szigete Bellingshausen.

A vad antarktiszi tengerek a tövébe martak. Egyik oldalán olyan szirtet alakítottak ki, amely iskolapéldaként mutatja be a hamu és a láva egymást váltó rétegeit, amelyeket lávával teli, cikcakkos kürtők szelnek át.

A szigetet úgy szegélyezik az úszó jégtáblák, mint valami rongyos fehér szoknya, lejtőit pedig hólepel borítja.

Ezen a fehér gyakorlótéren Adelie-pingvinek egész zászlóaljai menetelgetnek.

Ha az ember átvág soraikon és felkapaszkodik a vulkán tetejére, hatalmas, tátongó, fél kilométer átmérőjű kráterre bukkan.

Az alja teli van hóval, torkában a kiugró sziklákról jégcsapok lógnak.

A sziklák közt pedig elegáns, tiszta fehér madarak, déli viharfecskék fészkelnek.

De a kráter vulkáni tüze még nem aludt ki teljesen.

Karimája mentén egy-két helyen még mindig gőz és gáz tör ki a repedésekből, ami kén-hidrogén-bűzzel tölti be a levegőt, és ragyogó sárga kénkristályokkal vonja be a sziklákat.

A kürtő körül meleg a föld, a csípős sarki szélben a bűz ellenére is kellemes itt lekuporodni.

A lábunk előtt heverő, hótól körülvett sziklákat pedig buja moha- és májmohapárnák borítják. Az egész szigeten ez a néhány kis folt az egyetlen hely, ahol elég meleg van a növények fejlődéséhez.

A sziget a világ egyik legelszigeteltebb helye, mind az Antarktisztól, mind Dél-Amerikától egyaránt 2000 kilométerre fekszik.

Ám ezeknek az egyszerű növényeknek a spóráit annyira szétszórják a szelek, hogy még ezen a barátságtalan szigeten is betelepítik az efféle apró, elszigetelt helyeket, mihelyt azok lakhatóvá válnak számukra.

Az élő szervezetek nem csak a világ ilyen rettentő hideg részein használják ki a vulkáni hőt.

Még a trópusi élőlények is megtanulták, hogyan vegyék hasznát.

A lábastyúkfélék, a madaraknak egy Indonéziától egészen a Csendes-óceán nyugati részéig élő csoportja rendkívül ötletes módszert fejlesztett ki tojásai kiköltésére.

Tipikus példájuk az ausztráliai homoki lábastyúk.

Amikor ez az érdekes madár fészket rak, először is ás egy hatalmas gödröt, amelynek akár 4 méter is lehet az átmérője, aztán megtölti rothadó levelekkel, és homokot halmoz a tetejére.

A nőstény alagutat váj ebbe a nagy halomba, és abba rakja le tojásait.

A hím megtölti az alagutat homokkal, és a bomló növényi anyag keltette hőre bízza a tojások melegen tartását. De nem hagyja ám ott őket, épp ellenkezőleg! Naponta többször is visszatér a keltetődombhoz, és beledugja a fejét a homokba.

A nyelve olyan érzékeny, hogy egytized foknyi hőmérséklet-változást is képes érzékelni. Ha úgy véli, hogy a homok túl hűvös a tojásoknak, akkor további homokot halmoz rájuk, ha túl melegnek tartja, akkor lekapar belőle.

Végül aztán, szokatlanul hosszú kelési idő után a kiscsibék utat ásnak maguknak a halom felszínére, immár teljes tollazattal, és szanaszét iramodnak.

A homoki lábastyúknak van azonban egy rokona Celebesz (Sulawesi) indonéziai szigeten, amelyet kalapácsfejű tyúknak hívnak.

Ez a madár a fekete vulkáni homokba temeti a tojásait a tengerparti homoksávok szélén.

Ez a fekete homok magába szívja a hőt, és a napsütésben eléggé felmelegszik ahhoz, hogy kiköltse a tojásokat.

Más kalapácsfejű tyúkok otthagyták a tengerpartot és egy vulkáni sziget lejtőin telepedtek meg.

Olyan nagy térségekre bukkantak, amelyeket állandóan fűt a vulkáni gőz - egy egész nagy csoportjuk rendszeresen ott rakja le a tojásait. A haldokló vulkán mesterséges keltetővé alakult át.

Végül aztán, ahogy a földkéreg lemezei elmozdulnak, és az alattuk zajló belső áramlások irányt változtatnak, a vulkánok teljesen kialszanak.

A felszín lehűl, a környező vidékről pedig állatok és növények telepítik be a friss, még "lakatlan" sziklákat és a lepusztult földet.

A bazaltfolyamok súlyos problémát jelentenek a telepeseknek.

Fénylő, hólyagos felszínük olyan sima, hogy a víz lefolyik róla, és kevés olyan repedés akad bennük, amelyben a magvak gyökeret ereszthetnének.

Egyes bazaltfolyamok évszázadokon át teljesen kopárak maradnak.

A világ különböző részein a virágos növények más és más fajtái ostromolják meg úttörőként.

A Galápagos-szigeteken, amelynek flórája elsősorban Dél-Amerikából származik, gyakran egy-egy kaktuszfaj ereszt először gyökeret rajtuk, mivel különlegesen alkalmazkodott ahhoz, hogy a nedvesség minden cseppecskéjét megőrizze, hiszen normális körülmények között sivatagokban él, de a fekete láva perzselő hőségében is sikerül megélnie.

Hawaiban az úttörő a vízzel kevésbé látványosan gazdálkodó ohia lehua fa, amelynek gyökerei mélyen lehatolnak a lávába, hogy összegyűjtsék a nedvességet. Gyakran utat találnak maguknak a lávacső üres barlangjába, amely a legtöbb lávafolyam közepén keresztülfut. Odalenn aztán a gyökerek úgy csüngnek le a barlang mennyezetéről, mint holmi nagy, barna harangkötelek.

A láva felszínéről lezúduló esővíz a repedéseken és a gyökereken keresztül lecsöpög a lávacső aljára, és a napsugár párologtató hatásától védve pocsolyákba gyűlik, nyirkossá és nedvessé téve a barlang levegőjét.

Kísérteties dolog egy ilyen lávacsőbe behatolni. Mivel sem a zivatarok, sem a fagy nem férhetnek hozzá, semmi nem koptatja a falait vagy az alját, pontosan ugyanolyan, mint amilyen akkor lehetett, amikor az utolsó csöpp láva is kiürült belőle, és az alja még olyan forró volt, hogy mindent elégetett, ami csak hozzáért.

A mennyezetéről úgy lógnak le a megalvadt lávacsöppek, mint a megkövesedett zabkása. Egyes helyeken, ahol valami akadályon kellett keresztülsöpörnie, megkövesedett vízesést hagyott maga után.

Az időlegesen megáradt lávafolyó hirtelen meg-megduzzadt, aztán rendkívül gyorsan kihűlt, így dagályának sima jelét otthagyta a lávacső falán.

Ezeket a furcsa helyeket több különféle élőlény is állandó lakhelyéül választotta.

A lelógó gyökereket borító parányi szálakon többféle rovart is találunk, amelyek belőlük táplálkoznak, köztük tücsköket, ugróvillás rovarokat és bogarakat, amelyek viszont a pókok zsákmányállatai.

Ám ezek az élőlények nem pontosan ugyanolyanok, mint a szigeten, a szabad levegőn élő közeli rokonaik.

Sokan közülük elveszítették a szemüket és a szárnyaikat.

Úgy tűnik, hogy mihelyt egy állat egyik testrésze elveszíti funkcióját, kifejlesztése már csak pocsékolása volna a test energiáinak.

Azok az egyedek tehát, amelyek nem tékozolják ily módon erőforrásaikat, előnybe kerülnek azokkal szemben, amelyek igen. Így az egymást követő nemzedékek során a haszontalanná váló szervek méretei fokozatosan csökkennek, és végül teljesen eltűnnek.

Másfelől viszont a barlang szuroksötétjében előnyt jelentenek a hosszú csápok és lábak, amelyekkel az élőlény érzékelni tudja a körülötte lévő akadályokat és az élelmet. Ezért ezeknek a lávacsőben élő lényeknek igencsak szokatlanul hosszú lábaik és csápjaik vannak.

A szárazföldi vulkánkitörések által létrehozott pusztaságokat a jelek szerint könnyű betelepíteni, mert a növények számára nem jelent nehézséget gyökeret verni a hamuban vagy az összetöredezett lávában.

Azt a hatalmas sivatagot, amelyet a Mount St. Helens hozott létre, amikor az oldala felrobbant, máris visszahódították a növények.

A finom hamuban, illetve a durvább kőzettörmelék alatt a levegőből odaszállt pihés magvak kis csomói gyűlnek össze. Sok köztük a füzikemag, ez egy derékmagasságra növő növény, amely tetszetős, bíborszín virágfüzért hajt. Magvai olyan könnyűek és pelyhesek, hogy száz meg száz mérföldre elviszi őket a szél.

Európában a második világháború alatt a lebombázott telkeken heteken belül megjelent, élénk színekbe borítva a lerombolt falakat. Észak-Amerikában tűzgyomnak nevezik, mert erdőtűz után elsőként jelenik meg az elfeketedett facsonkok közt, de hasonló vállalkozó kedvvel foglalja el a vulkánkitörések által elpusztított területeket is.

Még így is alighanem jó néhány évbe fog telni, amíg sikerül betakarnia a Mount St. Helens kopasz lejtőit.

A vulkáni hamuban elegendő tápanyagot talál, de a hamu meg a durvább törmelék olyan laza, hogy egy zivatar vagy egy erősebb szél megbolygatja a felszínét, és kitép minden fiatal növényt.

Ám a ritka növényzet ellenére máris lehet állatokat találni rajta.

Ugyanazok a szelek, amelyek a füzike magvait szállítják, lepkéket, legyeket, sőt szitakötőket is hoznak. Ezek a véletlenül idekerült, kallódó állatok korai halálra vannak ítélve, hiszen egymáson kívül gyakorlatilag semmi más ennivalót nem találnak itt.

Ennek ellenére mégis alapot adnak a további betelepüléshez, mert amikor elpusztulnak, testük maradványait a szél a magvakkal együtt befújja a repedésekbe és a zugokba.

Amikor ott felbomlanak, apró testük anyagait az alattuk lévő vulkáni hamu megköti, így amikor a magvak kikelnek, tüstént találnak tápanyagot az egyébként steril, még szét nem hullott vulkáni porban.

Krakatau példája jól mutatja, milyen gyorsan magához térhet egy táj.

Ötven évvel a katasztrófa után tüzet okádva emelkedett ki a tengerből egy kis vulkán. Az emberek elnevezték Anak Krakataunak, a Krakatau gyermekének. Oldalain máris vasfa és vad cukornád nő. A régi sziget körülbelül egy mérföldnyire fekvő maradványa a Rakata, amelynek lejtői egy évszázaddal ezelőtt teljesen kopárak voltak, ma sűrű trópusi erdő borítja. A magok egy részét, amelyekből az erdő kisarjadt, a tenger sodorhatta ki, másokat a szél hozott, vagy a madarak lábáról vagy gyomrából került a szigetre.

Ebben az erdőben sok a repülni tudó állat, madarak, lepkék, legyek és egyéb rovarok, amelyek nyilvánvalóan minden nehézség nélkül elérték a kontinenstől alig 40 kilométerre fekvő szigetet.

Óriáskígyók, varánuszok és patkányok is érkeztek, talán olyan lebegő növényi tutajokon, amelyeket gyakran sodornak magukkal a trópusi folyók. De az erdő újkeletű voltának és az előző kataklizmának a bizonyítékait könnyű megtalálni. A fák gyökerei sűrű szövevényt alkotnak a talaj felszínén, és összefogják a földet, de itt-ott, ahol egy patak alámosta őket és egy-egy fa kidőlt, alulról még mindig előbukkan a laza, púderszerű vulkáni por.

Amikor a növénytakaró ily módon felszakad, egy-egy patak könnyen kimossa a laza hamut, és az összefonódó gyökerek alatt 6-8 méter mély, keskeny vízmosás alakul ki.

Ám ezek kivételek- a trópusi erdő egyetlen évszázad alatt visszahódította Krakataut. Nem fér hozzá sok kétség, hogy egy újabb évszázad alatt a tűlevelű fák is vissza fogják hódítani a Mount St. Helens-t.

A sebek, amelyeket a vulkánok a földön ejtenek, így végül begyógyulnak.

Ha azon a kurta skálán, amelyen az ember érzékeli az időt, a vulkáni tevékenységek talán a természeti világ legfélelmetesebb jelenségének látszanak is, hosszú távon nagy teremtő erők. Új szigeteket építenek - ilyenek Izland, Hawai és a Galápagos-szigetek - és olyan hegységeket, mint a Mount St. Helens és az Andok. A szárazföldek vándorlásai pedig, amelyek a vulkáni működéssel szoros kapcsolatban állnak, a környezeti változások hosszú folyamatát indították meg. Az évezredek során új lehetőségeket nyitottak a növények és az állatok megtelepedésére.


A FAGY VILÁGA  |  ELŐJÁTÉK  |  Vissza a tartalomjegyzékhez