Szkennelte, javította és tördelte: a Webtigris.

8. FEJEZET

AZ ÉDESVIZEK

A világ hegyeire szelíden hulló hópelyhek egyben a rombolás eszközei is : több méter vastag hótakaróval borítják a csúcsokat.

A hó alsóbb rétege a ránehezedő súly hatására jéggé formálódik, körülzárja a sziklák kitüremléseit, behatol repedésekbe és hézagokba. Miközben fentről tovább hullik rá a hó, az alatta fekvő jég a saját súlyától lassan elkezd lefelé csúszni a meredek lejtőkön, kőtömböket és lemezeket hurcolva magával.

Ez a mozgás az idő legnagyobb részében olyan lassú, hogy nincs más látható jele, mint a hómezőt átszelő egyre szélesebb repedések.

Időnként azonban az egész jégtakaró hirtelen megcsúszik, és sok ezer tonnányi jég, hó és kő söpör végig a hegyoldalon.

Ez a sok-sok jég, amely a hegygerincek közötti mély szurdokokban összegyülemlik, egyesül és jégfolyót, gleccsert alkot.

Mozgása közben pusztít. Amint csúszik lefelé, végigsúrolja a völgy oldalait, amelyekre ránehezedik. Az alsó részébe belefagyott vándorkövek úgy marják a gleccser ágyát, mint egy gigászi ráspoly fogai, miközben maga a gleccser hatalmas szétzúzott kövekből álló falat hajt maga előtt.

Így halad lassan lefelé az állandó hó határa alá, ahol aztán a melegtől elkezd olvadni, és a porrá zúzott kőtörmeléktől tejszínűvé vált víz tör elő az aljából, a gleccserpatak.

A hegyeket ezeken az alacsonyabb szinteken a rájuk hulló eső is rombolja.

Napközben ártalmatlanul lecsurog a sziklafalakon, de behatol a repedésekbe, és éjjel, amikor megfagy, kitágulva szilánkokat és apróbb darabokat hasít le a sziklából, amelyek hanyatt-homlok gurulnak lefelé a szirteket szegélyező szögletes kőhalmokra.

Az erek és patakocskák patakká egyesülnek, aztán csatlakoznak a gleccserpatakokhoz, hogy fiatal, erőszakos folyót alkotva együtt zúduljanak le a völgybe.

Ez az édesvíz globális viszonylatban elég ritka folyadék.

A világ összes vizeinek kilencvenhét százaléka sós, ez a víz azonban, bár csak lebegő, apró kőzetrészecskéket sodor magával, kémiailag nagyon tiszta.

Amikor a légkörön át lehullott a felhőkből, felvett ugyan némi szén-dioxidot és oxigént, de mást szinte alig.

Eddig még kevés ásványi anyagot oldott ki a frissen felszínre került és az időjárás hatásainak még ki nem tett kőzetekből, amelyeken áthaladt. További sebes folyása közben azonban fokozatosan növényi részecskéket gyűjt össze a partjai közelében fekvő kövek közül kisarjadó hegyi növényekből.

Végül már elég szerves tápanyagot tartalmaz ahhoz, hogy különböző állatok is megélhessenek benne.

Minden élőlénynek, amelyik megpróbál állandó otthonra találni ezekben a rohanó vizekben, ki kell fejlesztenie valamiféle módszert, amellyel megakadályozhatja, hogy a víz elsodorja.

A nagy púposszúnyog vagy cseszle lárvái a potroh utolsó szelvényén lévő tapadószervecskével rögzítik magukat a kövekhez, aztán hagyják, hadd sodorja lábatlan, féregszerű testüket az áramlás.

Időnként valamelyikük kissé kinyújtózik a sodrás irányába, majd ívbe hajlik, aztán hurokká görbíti a testét, hogy újra meg tudjon kapaszkodni a tapadószervével. Hogyha e közben a manőver közben elveszítené a fogást, és elsodródna, mentőkészüléke is van : selyemből biztonsági kötelet sző magának, és ezt egy kavicshoz rögzítve, vissza tudja vontatni magát eredeti helyére.

Ha a patak gyors áramlása okoz is problémákat, egy nagy előnye is van: bár a víz viszonylag kevés ehető részecskét tartalmaz, de biztosítja folyamatos áramlásukat. A cseszle lárvájának csak el kell kapdosnia őket. Ezt a szájnyílása két oldalán lévő legyező alakú táplálékfogó hálókkal oldja meg: felváltva húzkodja őket, aztán szőrös állkapcsával lesöpri róluk a zsákmányt.

Mielőtt újra kiengedi a hálót, a szájnyílás melletti mirigyekből nyálkát ken rájuk, hogy az apró részecskék, amelyek egyébként áthaladnának a szőröcskék között, odaragadjanak.

A tegzesek számos fajának lárvái friss, oxigéndús vízben élnek.

Lejjebb a völgyekben már kevésbé örvényes vízben vagy a tavak állóvizében gallyakból vagy homokszemekből csövecskéket építenek maguknak, és szelíden mocorognak a fenéken, leveleket és algákat majszolgatva, de idefönn, ahol kevés a növényi táplálék, a lárvák vadásznak.

Zsákmányukat hálóval ejtik csapdába.

Egyik fajuk selyemszerű fonálból tölcsért fon magának egy kő alsó felére, beléköltözik, és elkapdossa más rovarok álcáit és az apró rákocskákat, amelyeket arra sodor a víz.

Egy másik cső alakú hálót készít, amely akár 5 centiméter hosszú is lehet, de olyan finom szemű, hogy még a mikroszkópikus részecskék is fennakadnak rajta. Ez a lárva is a hálójában él, és felső ajkának sertéivel rendszeresen végigsöpri a háló belső felszínét.

Egy harmadik selymes fonalakból ovális keretet épít a kavicsok közé, aztán elébe kuporodik, nyolcas alakú mozgással köröz a fejével, és finom hálót sző a kereten. Ez az eljárás alig hét-nyolc percet vesz igénybe.

Ha egů nagyobb zsákmány átszakítja, a lárva gyorsan kijavítja a hálóját. Ahogy aztán növekszik, messzebbre merészkedik az áramlásban, és nagyobb zsákmányra halászva nagyobb és durvább hálókat sző.

A tegzes és más rovarok egész sora - bogarak és szúnyogok, kérészek - az efféle eszközökkel sikeresen betelepítik a hegyi patakokat.

Ezzel azonban más, nagyobb élőlények számára is lehetővé válik itt a megélhetés.

Ha az ember végigballag az Andok valamelyik magasban fekvő völgyén, és szerencséje van, akkor a folyó kellős közepén, a minden oldalról örvénylő, fehéren habzó víz gyűrűjében, egy nagy kövön megpillanthat egy pár gyönyörű récét.

A hímnek fehér a feje, feketével csíkozva, éles csőre cseresznyepiros, a teste szürke.

Párjának szürke a feje, vöröses a pofája és a melle.

Ezek a fogascsőrű récék. Tollazatuk meghökkentő különbözősége nemcsak a párzási évadban jelentkezik, mint sok más récefajnál, hanem egész éven át megmarad.

Aztán egyszer csak valamelyikük hirtelen lebukik a víz alá és eltűnik. Ott van a felszín alatt, a folyás irányával szemben, hosszú, merev szárú farktollaival megtámaszkodik egy kövön, a szárnyízületén lévő apró, tüskés sarkantyúkkal jól megkapaszkodik, aztán karcsú, gumiszerű csőrével lárvákat keresgélve csipkedni kezd a kövek közt. Körülbelül egy perc múlva fölbukkan, és láthatólag minden nehézség nélkül visszakapaszkodik a kőre, néhány percre pihenni.

A récepár körülbelül fél óráig dolgozza fölfelé magát ár ellen, kőről kőre haladva nagy, úszóhártyás lábaik erőteljes csapásaival.

Eközben tökéletesen felismerik az áramlatokat és a zuhatagokat. Időnként kikötnek egy-egy félig víz alá került kövön, ahol az áradat ott örvénylik a lábuk körül, de valahogy mindig könnyedén rajta tudnak maradni.

Minden párnak megvan a maga saját, kizárólagos folyószakasza. Amikor elérik territóriumuk felső határát, hirtelen átengedik magukat a sebes áramlásnak, amely ellen eddig olyan vitézül harcoltak, bólogatnak és táncolnak a fehér, habos vízben, majd sietve visszatérnek kiindulópontjukra.

A vizet, amely fölött ilyen mesterien uralkodnak, csak nagyon ritkán hagyják el, hogy felszálljanak a levegőbe.

A fogascsőrű récék mindenütt ott élnek a magas völgyekben az Andok egész hosszában, Chilétől Peruig.

Északon azonban meg kell osztozniuk a folyókon egy egészen más származású, de hasonlóan figyelemre méltó készségekkel felruházott madárral.

A vízirigó, amely akkora, mint egy rigó, az ökörszemmel áll rokonságban, és nemcsak Észak- és Dél-Amerikában él, hanem Szibéria és a Himalája hegyi folyóiban is, sőt, egész Európában mindenütt megtalálható a Brit-szigetekig.

Megeszi az ebihalakat, az apró puhatestűeket és a felszínen élő rovarokat, de szintén nagyon ügyesen gyűjtögeti a víz alatt a lárvákat is.

Lába nem úszóhártyás, így nem tudja magát olyan erővel előre hajtani, mint a récék. Ehelyett csapkod a víz alatt szárnyával, és leúszik a fenékre.

Amikor leér, elkezd gyalogolni a folyásiránnyal szemben, miközben gyors szárnycsapásokkal stabilizálja magát, lehajtja a fejét és fölemeli a farkát, így az áramlás a folyómeder aljára nyomja, ezzel segít leküzdeni természetes fölemelkedési hajlamát.

Szálláshelyeinek északi részein és a Himalája magas völgyeiben a patakok vize rendkívül hideg, de a vízirigónak nagyon sűrű a tollazata, tollait pedig igencsak vízhatlanná teszi a rendkívül nagy fartőmirigyeiből származó faggyúval.

Az erős sodrású hegyi folyók folytatják azt a munkát, amit a jég és a fagy a nagyobb magasságokban megkezdett.

A száraz évszakban esetleg csak szelíd csermelyeknek látszanak, amelyek egyik sekély pocsolyától a másikig csordogálnak, de hogy milyen hatalmas az erejük, amikor megáradnak, azt jól megítélhetjük a kövekről, amelyeket koptatnak.

Ezeknek nincsenek olyan éles szélei, mint a magasabban fekvő lejtőkön, a szirtekről a fagy által lehasogatott törmeléknek, mind kerekek és simák. Egyesek akár gigászi méretűek is lehetnek, több tonnát nyomnak; csúcsukat még növények is koronázhatják, ami azt mutatja, hogy sok-sok éve nem mozdultak meg. Sima alakzataik azonban világossá teszik, hogy azokban a kivételes években, amikor a heves esők annyira megduzzasztják a folyót, hogy a völgy egész talpát betölti a rohanó, barna áradat, ezek a hatalmas kőtömbök mennydörgésszerű robajjal gurulnak lefelé a folyó ágyában, mindent szétzúzva, ami az útjukba kerül.

Amikor ezek a fiatal folyók utat törnek maguknak a hegyekből lefelé, átzúdulnak az összetorlódott kőhalmokon és csipkeszerű fátyolként csillogva a meredek sziklafalakon, fehér zuhatagokban, a vízesések láncán át rohannak lefelé.

Ha egy meredek völgy oldalfalán vagy egy fennsíkon folynak át, akkor esetleg óriási ugrásokat tesznek.

Venezuela déli részének egyik folyója egy homokkő tábla szélén átzúdulva több mint 1000 méternyit zuhan a mélybe. Ez az Angel-vízesés, a világ legnagyobb vízesése. Olyan magas, hogy a legesősebb évszakot kivéve vizének legnagyobb része permet formájában szétszóródik, mielőtt leérne a tövébe.

Mélyebben fekvő földekre vezető hosszú és eseménydús útja közben a folyóvíz egyre több anyagot hordoz.

A domboldalakat szegélyező moha- és gyapotsásfoltok, a hangák és sások rothadó levelei barnára festik a vízét.

A sziklafelszíneket hosszú ideig koptatja az időjárás, megbontják a mohák és más növények, ennek hatására a felületükön lévő ásványi anyagok oldható vegyületekké alakulnak. A számtalan gödrön és vízesésen keresztülgurított kőtörmelék apró részecskékre töredezik, és homok- és iszapszőnyeggel vonja be a folyó ágyát.

Most már egész sor változatos virágos növény verhet gyökeret a folyóban.

Az áramlat sodra még mindig erős, így könnyen kitépheti őket. Sok közülük azzal csökkenti ezt a veszélyt, hogy rojtos víz alatti leveleket növesztenek, nagy és széles leveleiket pedig a víz felszínén hajtják, ahol az áramlás nem kapaszkodik beléjük.

A víz itt lenn, a völgyek mélyén már sokkal melegebb, következésképpen sokkal kevesebb oldott oxigént tartalmaz, mint odafönn, a völgy tetején, ahol még a fagypont közelében volt.

De ezt az oxigénszegénységet nagymértékben ellensúlyozza a növények tevékenysége, amelyek víz alatti levelei a fotoszintézis melléktermékeként apró gázbuborékokat (oxigént) bocsátanak ki.

Mivel a folyó most már meleg, jól átjárja az oxigén, és tápanyagokban gazdag, igen változatos táplálékkal szolgál a halaknak - legelészhető algákkal és levelekkel, rovarlárvákkal, vízi férgekkel és apró héjas állatokkal, amelyeket összegyűjthetnek.

Az apró halak a mikroszkópikus egysejtű állatok tömegein lakmározhatnak, őket pedig elkaphatják és felfalhatják a nagyobb halak.

Ám a vizek könyörtelen áramlása a halaknak ugyanúgy problémát okoz, mint a kisebb szervezeteknek.

Egyes halak, mint például a sebespisztráng, közvetlenül gyürkőznek meg ezzel a problémával: szünet nélkül úsznak. Farkuk csapásaival pontosan ellensúlyozzák a víz áramlási sebességét, amely akár egy méter is lehet másodpercenként. Így könnyedén megtartják a helyzetüket egy-egy kiválasztott medencében, ahol különösen jó a táplálék, és olyan erőtartalékaik vannak, hogy ha valamitől megrémülnek, heves farkcsapásaikkal hirtelen, minden nehézség nélkül, kilőtt nyílként suhannak fölfelé ár ellen valami más helyre.

Más halak, mint például a botos kölönte, azzal vonják ki magukat a víz sodrása alól, hogy elbújnak a folyó ágyában, a kövek közt.

A trópusi folyókban élnek az egymással rokonságban sem álló, két teljesen különböző családba tartozó halfélék: a törpeharcsák és a csíkok.

Ezek a hasukon lévő úszókat szívókorongokká alakították át, amelyek segítségével erősen meg tudnak kapaszkodni a köveken. Egy, az Andokban élő tepsifejű harcsa és egy borneói algaevő hal azonban egymástól függetlenül más módszert fejlesztett ki.

Ahelyett, hogy szívókorongokkal horgonyoznák le magukat, nagy, húsos ajkakat növesztettek, és a szájukkal kapaszkodnak. Ennek a technikának azonban van egy nyilvánvaló hátránya : a legtöbb más hallal ellentétben nem képesek szájon át felszívni azt az oxigéndús vizet, amelyet a kopoltyúhoz kell eljuttatni.

Mind a két halfaj ugyanazt a megoldást dolgozta ki erre a problémára : egy bőrredő húzódik végig a kopoltyúfedők közepén, ennek felső részén beszívják az oxigéntartalmú vizet, majd átáramoltatják a kopoltyúkon és az alsón kiürítik.

Az állatok sok más csoportjához hasonlóan a halaknak is alternatív szaporodási stratégiáik vannak.

Egyesek egyáltalán nem törődnek az ikráikkal, de olyan óriási számban rakják le őket, hogy biztosan életben marad közülük néhány.

Egy nőstény tőkehal például egyetlen ívás alkalmával akár hat és fél millió ikrát is kibocsáthat.

Mások viszont csak körülbelül száz ikrát raknak, de tekintélyes mennyiségű időt és energiát fordítanak az ikrák és az ivadékok őrzésére.

A folyókban működő, állandóan egyirányú, erős áramlások nyilvánvalóan befolyásolják e kétféle technika viszonylagos előnyeit.

Alighanem teljesen járhatatlan útnak tűnik, hogy egy folyami hal az első módszert kövesse, és sorsukra hagyja az ikráit, mint a tengerben a tőkehal, hiszen tehetetlen ivadékait elsodorná az áramlás, és ha vissza akarnának térni szüleik ívóhelyére, szinte teljesen lehetetlen utazásra kellene vállalkozniuk a folyón fölfelé.

Ám mind a lazacok, mind "unokatestvéreik", a pisztrángok pontosan ezt teszik. A nőstények sekély üregekbe rakják le ikráikat a kavicsok közé, aztán homokkal takarják be őket, hogy az áramlás ne férhessen hozzájuk.

Egy-egy nőstény akár 14000 ikrát is lerakhat, amelyek aztán egész télen át ott maradnak a homok alatt. Amikor következő tavasszal kikelnek, a halivadékok néhány hétig helyben táplálkoznak, de végül elindulnak lefelé a folyón, a vízeséseken és zuhogókon keresztül.

Amikor egy tóhoz érnek, a fiatal pisztrángok ott maradnak a csöndes vízben, de a lazacok folytatják útjukat egészen a tengerig.

Amikor a megfelelő táplálkozás után elérik ivarérettségüket, mindkét faj rajokba gyülekezik, és nekivág fölfelé a folyónak, ahonnan származott.

Mindkét halfaj szinte csalhatatlanul képes kiválasztani az ásványi és szerves anyagoknak pontosan azt a keverékét, ami azokat a vizeket jellemzi, amelyekben kikelt.

Így addig haladnak, amíg végül el nem érik származási helyüket, ahol aztán ívni kezdenek.

Sokuk ezután el is pusztul, mások pedig újra elindulnak lefelé a folyókon, hogy a csöndesebb vizekben erejüket visszaszerezve a következő évben újra nekivágjanak fölfelé a hosszú útnak.

Ilyen hosszú és kimerítő utazásra, amit a lazac tesz meg, nem sok folyami hal vállalkozik.

A legtöbben a második stratégiát alkalmazzák, megvédik kicsinyeiket a folyami áramlatoktól.

Az apró botos kölönte a sziklák repedéseibe, sőt, alkalmilag üres folyami kagylóhéjakba rakja le az ikráit. A hím őrt áll fölöttük, és vitézül rátámad minden élőlényre, amely a közelükbe merészkedik.

A szivárványos ökle, egy másik európai halfajta, nem üres kagylóhéjba rakja az ikráit, hanem élő festő- vagy tavi kagylóba. Ívás idején a mindössze 6-8 centiméter hosszú nőstény szivárványos ökle kiereszt magából egy tojócsövet, amely majdnem olyan hosszú, mint ő maga. Ezt gondosan beilleszti a kagyló szifójába (kopoltyúcső), amelyen át a kagyló kiereszti a vizet. Ezután körülbelül száz ikrát rak a kagyló köpenyüregébe, miközben a hím ott várakozik mellette.

Mikor a nőstény befejezte az ikrák lerakását, a hím spermafelhőt bocsát a kagyló kopoltyúnyílása felé, amelyet elkap a kagyló által beszívott víz áramlása, és a szifón keresztül bezúdul az odabenn lévő ikrákra. A megtermékenyített ikrák bőséges oxigénellátást kapnak a kagyló légzése révén.

Ha pedig a fiatal szivárványos öklék kikelnek, nem sietnek elhagyni élő menedékhelyüket, hanem apró szarunyúlványaikkal belekapaszkodnak a kagyló puha szöveteibe, és ott táplálkoznak, növekszenek, amíg aztán végül is a kagyló kopoltyúnyílásán át ki nem sodródnak a külvilágra.

Hozzá kell tennünk, hogy a kagyló szintén előnyt merít a halporontyokkal való együttélésből.

Mivel ugyanabban az időben párzik, amikor a hal ívik, apró lárváit a már felnőtt szivárványos ökle viszi ki magával a kagylóhéjból, mert ráragadnak a kopoltyúira és az uszonyaira, és ott is maradnak, míg csak készen nem állnak arra, hogy megkezdjék felnőttéletüket a folyó fenekén.

Az Amazonas folyóban él egy apró hal, a fecskendező pontylazac.

Ez bármiféle vízi veszedelem elől képes biztonságba helyezni az ikráit, módszere azonban akrobatikus párzási ügyességet követel.

A hím és a nőstény uszonyaikat összefonva együtt ugrik ki a vízből, egy a folyó fölé hajló növény levelére.

Néhány másodpercig kitartanak rajta, ez alatt különleges hosszú hasi uszonyukkal kapaszkodnak a levélbe, miközben leraknak rá egy kis csomó megtermékenyített ikrát, aztán visszapottyannak a vízbe.

A hím a következő néhány napon rendszeres őrjáratokat tart a vízben a levél alatt, és rendszeresen lefröcsköli a levelet a farkával, nehogy az ikrák kiszáradjanak.

A sügér alakúakhoz tartozó bölcsőszájú halak nemcsak az ikráikat óvják, hanem az ivadékaikra is kiterjesztik gondoskodásukat.

Több mint ezer különböző fajuk él Afrika és Dél-Amerika tavaiban és folyóiban.

Egyes fajaik energikusan üregeket ásnak a kavicsok közé, és abba rakják le az ikráikat.

Mások aprólékos gonddal letisztított levelekre vagy kövekre rakják ikráikat; a nőstény olyan műértő ízléssel helyezi őket sorba tojócsövével, ahogy a cukrász díszíti tejszínhabbal a tortát. Eközben a hím mellette úszkál, szétterpeszti az úszóit, remegve felölti színpompás nászruháját és ráengedi tejét az ikrákra.

Ezek a bölcsőszájú halak a lehető legközvetlenebb módon gondoskodnak az ivadékaikról.

Egyelőre csak ott libegnek a lerakott ikrák fölött, és legyezik őket az úszóikkal, hogy biztosítsák az oxigéndús víz állandó áramlását.

A feléjük közeledő többi halat megfenyegetik tátott szájukkal és kitárt kopoltyúfedőikkel, de rájuk is támadnak, sőt beléjük is harapnak.

Amikor az ivadékok kikelnek, sok faj új "bölcsődét" ás számukra a kavics közé, aztán a szájába veszi és új szállásukra szállítja őket. Közben gondosan meg is forgatja a kicsiket a szájában, így alaposan letisztogatja őket.

Amikor az ivadékok annyira megnőnek, hogy már mozgékonynyá válnak, szüleik védelmezően mellettük úszkálnak, és a szájukba veszik azokat, amelyek elmaradoznak a rajtól, aztán egy vízsugárral úgy köpik ki, hogy a raj élére kerüljenek.

Sok bölcsőszájú hal még ennél is gondosabb szülő.

Egyesek közülük nem kockáztatják meg, hogy valami fészekben hagyják az ikráikat, hanem a szájukban nevelik fel ivadékaikat.

Egyik szülő tüstént a megtermékenyítés után az egész ikracsomót a szájába veszi, és körülbelül tíz napig benne is tartja.

Ez alatt az idő alatt nem tud táplálkozni, csak szelíden le-föl mozgatja az állkapcsát, hogy a fejlődő ikrák tiszták maradjanak, és ne érje őket bakteriális fertőzés.

A kicsinyek még kikelésük után is a szájában maradnak.

Amikor végül kiköpi őket, veszély esetén szájával és torkával pumpálva még mindig felszippantja valamennyiüket. A halivadékok még kikelésük után egy héttel is a szülők szájában keresnek menedéket, néha a szüleiktől kapott jelre, néha csak úgy, saját jószántukból.

Amikor be akarnak menni, csipkedni kezdik szülőjük száját.

Több afrikai bölcsőszájú hal még ennél is komplexebb viselkedést alakított ki.

Miután a nőstény lerakja az ikráit, a megtermékenyítés előtt összegyűjti őket. A közelben magát mutogató hím farka alatti úszóján egy sor sárga, fekete szegélyű petty van, amelyek majdnem pontosan ugyanakkorák és ugyanolyan színűek, mint az ikrák.

Amikor a nőstény ikráit gyűjtögetve meglátja párjának úszóján a hasonló mintázatot, odaúszik, és kinyitja a száját, mintha ezeket is össze akarná gyűjteni.

Erre a hím kiereszti a tejét, ily módon a nőstény szájában termékenyítve meg az ikrákat.

Egy másik sügérféle, a diszkoszhal különleges táplálékkal gondoskodik a kicsinyeiről.

Ez a hal, mint a neve is sugallja, korong alakú, és körülbelül 15 centiméter átmérőjűre nő meg. Olajzöld oldalát pompás, irizáló vörös és zöld vagy ragyogó kék csíkok mintázzák.

A nőstény kövekre vagy levelekre rakja le az ikráit, de miután kikelnek, a két szülő óvatosan más levelekre szállítja át, és ott vékony fonalakkal függeszti fel az ivadékokat.

A felnőtt halak ezután oldalukból nyálkaréteget választanak ki, amely egész testüket beborítja, de még a szemüket is befátyolozza.

Ekkor a kicsinyek leválnak a levelekről, odasündörögnek hozzájuk, és néhány napig a szüleiken legelészve rágcsálják róluk a fehérjedús nyálkát.

A maximális védelem, amelyet egy állat az ivadékainak nyújtani tud, annak lehetősége, hogy ivadékai a nőstény testében keljenek ki, és mindaddig ott maradjanak, amíg túl nem jutottak fejlődésük első stádiumain, amikor a legtehetetlenebbek és legsebezhetőbbek.

Az erszényeseken kívül ezt a technikát alkalmazza az összes emlős.

Ez is azok közé a jellegzetességek közé számítható, amelyek hozzájárultak az emlősök csoportjának sikeréhez.

Ám a halak már jóval az emlősök felbukkanása előtt szintén alkalmaztak egy hasonló megoldást.

A tengereken a cápák és a ráják még mindig ezzel a módszerrel szaporodnak, és számos édesvízi hal is erre tért rá.

Az apró guppi csak egyike az elevenszülő fogaspontyok népes családjának, amelynek különféle tagjai nyüzsögnek a trópusi folyókban és tavakban.

A hím guppi farok alatti úszója gonopodiumnak nevezett, kis, mozgatható csővé módosult, ezen át lövelli bele spermagolyócskáit a nőstény kloákájába. A hím ott sürög-forog a nála sokkal nagyobb nőstény körül, felbecsüli, mennyire kész a párzásra; ha meggyőződik készségéről, akkor odasiet hozzá, aztán becélozza és egy pillanatra hozzákapcsolja a gonopodiumát.

Egyetlen sikeres párzás elég ahhoz, hogy megtermékenyítse a nőstényben érlelődő több ikracsomót is.

A kicsinyek aztán láthatóvá is válnak egy kis, háromszög alakú folt alakjában a nőstény testének hátulsó részén.

Végül egyenként kibújnak belőle. Ekkor már eléggé fejlettek ahhoz, hogy gyorsan el tudjanak úszni, és menedéket keressenek a növények között.

A fogaspontyok számos faja közül a négyszemű hal Dél-Brazília folyóiban él, és egészen rendkívüli szexuális apparátust fejlesztett ki.

Gonopodiuma nemcsak az úszósugarakból alakul ki, hanem a bőréből is, minek következtében se nem olyan mozgékony, se nem olyan nagy hatótávolságú, mint a hím guppié, sőt, csak az egyik oldalára tudja forditani a gonopodiumát, egyesek jobbra, mások balra.

A nőstény négyszemű hal kloákája hasonlóképpen aszimmetrikus, így a balra hordó hímek csak jobb oldali testnyílású nőstényekkel képesek párosodni.

Az édesvízi halak nagy és változatos populációi óhatatlanul vonzzák magukhoz a ragadozókat.

Maguk a halak hozták létre az egyik legvadabb ragadozót közülük - a dél-amerikai piráját.

A piráják túlnyomórészt apró jószágok - számos fajuk legnagyobb példányai is alig 60 centiméter hosszúak -, de félelmetes háromszögletű fogaik olyan élesek, hogy az amazonasi indiánok ollónak használják.

A pirája normális körülmények közt más halakat, rendszerint sérült vagy beteg egyedeket ejt zsákmányul, de sokkal nagyobb állatokat - tapírokat, vízidisznókat és lovakat - is megtámad, ha ott úsznak a folyóban.

Nagy rajokban indul támadásra, és miközben az élő testen vagy tetemen lakmároznak, egyre több vér folyik a vízbe, ők egyre izgatottabbá válnak, és egymással is versengve tépkedik le az utolsó húscafatokat is a csontokról.

Akármilyen félelmetesek is azonban a támadásaik, az emberre való veszélyességüket gyakran erősen eltúlozzák.

Az embert ugyanis ritkán támadják meg, hacsak egy nyílt sebe nem festi meg a vizet, és nem a vízesések közelében leselkednek, ahol az utazónak a legvalószínűbben át kell gázolnia, vagy kiborulhat a kenujából.

Az édesvízi halakat másféle vadászok is megtámadják.

A fenéken teknősök lesnek rájuk, amelyek nem valami gyors úszók, így lesből csípik el a prédájukat.

A cafrangos teknős vagy matamata, egy dél-amerikai teknősfaj, bőrlebenyeivel álcázza magát, amelyek fejének és nyakának redőiről csüngenek le, a teknője is egyenetlen, és gyakran moszattakaró nő rajta.

Amikor ez az állat a rothadó ágak és levelek közt fekszik a folyó fenekén, amit gyakran tesz, akkor gyakorlatilag láthatatlan.

Ha egy hal a hatókörébe téved, a teknős hirtelen eltátja a száját, és már be is kapta.

A harapós alligátorteknős az egyik legnagyobb édesvízi faj, 75centiméter hosszúra is megnőhet, már aktívabb halász.

A szája alján van egy kis kitüremlés, amely élénk vörös, féregszerű nyúlványban végződik; a tátott szájjal heverő teknős időnként megvillantja kis vörös csaliját.

Ha a hal odacsábul, és megpróbálja elcsípni, a teknős egyszerűen becsukja a száját és lenyeli.

A krokodilok és amerikai unokatestvéreik, a kajmánok és alligátorok fiatal korukban üldözik ugyan a halakat, de felnőttkorukra dögevőkké válnak.

Indiában él azonban rendjüknek egy olyan tagja, a gaviál, amely világéletében semmi mást nem eszik, csak halat.

Hosszú, vékony állkapcsait sokkal könnyebb a víz alatt összecsattantani, mint a krokodil széles állkapcsát, és fejének gyors oldalirányú mozgatásával halászik.

Óriási hüllő, állítólag 6 méter hosszúra is megnő, de mivel a hal megragadásához gyöngébb izmok is megfelelnek, mint a krokodiluséi, ami egy döglött antilop lábát is le tudja szakítani, a gaviálnak viszonylag gyönge a harapása, és az embert soha nem támadja meg.

Amikor a folyó eljut folyásának középső szakaszára, abbahagyja energikus ficánkolását, nem áramlik többé olyan sebesen és kanyargósan, mint a felső szakaszán, fiatalkorában.

Már nem koptatja és tépkedi a földet, amelyen keresztülfolyik : eljutott élete középkorába. Lassúbb és szélesebb, vize talán még mindig zavaros, de már inkább lerakja az üledéket, mintsem fölszedné.

Az erdőkből és a füves pusztákról belémosott iszap termékenyebbé teszi a vizét, mint azelőtt volt. Szelíd áramlatában úszónövények sűrű bokrai himbálóznak, partjait káka és nád szegélyezi, ami elborítja a holtágait, és mindenféle szárazföldi állat jön inni vizéből és lakói közül zsákmányt ejteni.

A menyétfélék családjának tagjai mind vérengző és ügyes vadászok, de egyik tagjuk halevésre specializálódott: úszóhártyás lába, lezárható füle és vízálló bundája lett.

Ez a vidra.

Sebesen kígyózó mozgással, kitartóan üldözi a víz alatt a halakat, amelyek ritkán tudnak kitérni előle. Néha csapkodni kezdi a farkával a vizet, és kihajtja a halrajokat a sekély területekre, ahol még könnyebben meg tudja fogni a pánikba esett halakat.

Fönn a parton jégmadarak gubbasztanak. Egyesek közülük ugyanolyan ügyesen tudnak lebegni, mint a vércsék, csapkodó szárnyaikkal függnek, szitálnak a levegőben, aztán amikor valamelyikük megpillant egy vigyázatlan halat a felszín felé közeledni, fejessel lecsap rá, és éles csőrével elkapja.

Utána visszatér a partra, ahol többször földhöz vágja, hogy elkábítsa vagy megölje, aztán úgy forgatja a halat, hogy amikor végül egy utolsó lökéssel lenyeli, az fejjel előre menjen le a torkán.

Így az úszókon lévő tüskék a hal testére simulnak és nem karcolják fel a torkát.

Délkelet-Ázsiában és Afrikában éjjel a baglyok is lejárnak a folyóra halászni.

Mivel nincs toll a lábukon, a vízen át is le tudnak csapni a halakra, a talpukon pedig éles szélű, tüskés pikkelyek vannak, amelyek segítségével szilárdan meg tudják ragadni sikamlós zsákmányukat.

Röptük és zsákmányra való lecsapásuk mindenki számára váratlanul zajosnak tűnik, aki ismeri a baglyokat, amelyek szárnyán különleges hangtompítót alkotnak a repülőtollak szegélyén lévő pelyhek.

De a halászbaglyoknak nincs szükségük ilyen hangtompítóra, mivel - ellentétben a mezei pockokkal és egerekkel - a halak nem túl érzékenyek a levegőből érkező hangokra.

Amerikában nem él halászbagoly; ott nem madarak, hanem denevérek karmai fésülik át a vizek felszínét.

A jelek szerint ennek a halászati eljárásnak a gyakorlásához nincs elég tér kétféle élőlény számára, az Újvilágban pedig ezt a denevérek fejlesztették ki először, és azóta is kitartanak az éjszakai folyami halászat mellett.

A folyókhoz más szárazföldi állatok is lejárnak vízinövényeket legelészni.

Európában a kerek pofájú, bozontos farkú vízi pockok - gyakran patkánynak nézik őket - keresgélnek szorgosan a part menti fűben, füvet és nádat majszolgatva. Bár nagyon jól úsznak, mind a vízen, mind a víz alatt, fizikailag egyáltalán nem alkalmazkodtak a vízi életmódhoz, nincs semmiféle speciális úszóalkalmatosságuk.

A hódnak viszont, amely valamikor tekintélyes számban élt Európában is, Észak-Amerika egyes részein pedig még mindig bőségesen található, egészen kitűnő az úszófelszerelése.

Hátsó lábát úszóhártya borítja, a bundája sűrű és víztaszító, füleit és orrlyukait le tudja zárni, a farka pedig lapos, széles és csupasz, így pompás evezőül szolgál.

A hódok kiássák a tavirózsák gyökereit, elmajszolják a sást is, de fő táplálékukat nem a folyókban, hanem a partjaikon találják, ahol lehántják az olyan lombhullató fák kérgét, mint a nyárfa, a nyír és a fűz, megrágják az ágakat és a leveleket.

Emellett keresztülrágnak és kidöntenek akár fél méter vastag fatörzseket is, aztán levonszolják őket egy olyan folyószakaszra, ahol sekély a víz.

Ott addig tornyozzák az iszapot, a köveket, az ágakat és fatörzseket meg a mindenféle növényi anyagot, amíg csak gátat nem építenek a folyón keresztül, amivel elzárva a folyását, tekintélyes méretű tavat alakítanak ki.

Ennek a tónak a partján építik fel aztán ezek a fáradhatatlan állatok a várukat.

Ez egy nagy, kupolára emlékeztető építmény, amelynek egy vagy több víz alatti bejárata van, és az egész család ebben él.

A nagy munkával létrehozott tó éléskamrául szolgál : a hódok ágakat és egész bokrokat hurcolnak belé, aztán a víz alá süllyesztik, hogy télen, amikor a földet hó, a tavat pedig jég borítja, továbbra is zöld hajtásokat és ágakat húzhassanak elő és ehessenek a víz alól.

A tavon a legvastagabb jég alatt is képesek közlekedni, mivel váruk bejáratai nem fagynak be. A tó ezen felül igen biztonságos is, mivel amíg karbantartják a gátat, és a vízszint le nem apad, váruk bejáratai nem kerülnek felszínre, így a tolvajok nem hatolhatnak be.

A folyók legnagyobb testű lakója, az afrikai víziló szintén inkább védelmül használja a folyót, mintsem legelőül.

Napközben gyakran láthatunk a folyókban heverésző, morgó, tátogó, időnként marakodó vízilócsordákat.

A víz fölhajtóereje felemeli hatalmas, esetlen testüket, így könnyedén mozognak benne, lábujjhegyen járnak a fenekén, lábuk alig érinti a talajt. Mivel rendszerint így látjuk őket, hajlamosak vagyunk a vízilovakat folyóban élő állatoknak tekinteni, holott legaktívabb időszakukat éjjel, a szárazföldön töltik.

Késő este felcsörtetnek a folyók partjára, gyakran olyan ösvényeken, amelyeket a csorda nemzedékek óta használ, és legelészni kezdenek a fűben.

Egy-egy víziló egyetlen éjszaka akár 70 kilogramm füvet is fölzabál, aztán még hajnal előtt visszatér a folyóba, ahol semmiféle állat, még a krokodil sem elég nagy ahhoz, hogy megtámadhassa.

Mozgásuk a szárazföld és a víz között igen fontos a folyóban lakó többi élőlény számára, mert a víziló a vízbe ereszti az ürülékét.

Így nap mint nap nagy mennyiségű tápanyagot bocsát a vízbe, amelyet a szárazföldi növények szintetizálnak. Mindig ott is úszkálnak a halrajok mögöttük, a következő adagra várva.

Miközben a folyó folytatja útját a tenger felé, folyása akadályokba ütközhet.

Egy-egy keményebb kőzetréteggel szemben homokból és kavicsokból álló "vágószerszámai" nem sokat tehetnek, amint az esésük csökken, a folyók kiszélesednek, amíg csak el nem érik a kemény kőzetréteg végét, amelyen átömölve lejjebb újra kezdik eróziós tevékenységüket. Ez sziklaszirteket, rajtuk túl pedig vízeséseket hozhat létre a folyó ágyában.

Így keletkeztek a világ legnagyobb vízesései - a Zambezin a Viktória-vízesés, Dél-Amerikában a Parana folyó egyik mellékfolyóján az Iguazu-vízesés, valamint Észak-Amerikában a két nagy tó között lezúduló folyón a Niagara.

Magasság tekintetében ezek közül egyik sem versenyezhet az Angel-vízesés szédítő zuhatagával, de szélességüket és a rajtuk átfolyó vízmennyiséget tekintve mindegyikük összehasonlíthatatlanul nagyobb nála.

Ha az őket létrehozó akadály felszínét felülről nem is képesek lepusztítani, erodálni, alulról mégis meg tudják támadni.

A vízesésen leömlő víz pörölyként zúdul az odalenn fekvő puhább kőzetekre, lekoptatja őket, és alámossa a kemény kőzetrétegeket, amelynek a széléről sziklatömbök kezdenek leomlani és lezúdulnak. Így ezek a hatalmas vízesések állandóan maguk előtt vágják az utat a folyó medrében, és mély szurdokot hagynak hátra.

A Niagara pillanatnyilag évi egyméteres ütemben halad lefelé.

A gigászi vízesések természetesen létrehozzák a maguk sajátos mikroklímáját.

A lezúduló víztömeg keltette légáramlások a vízesés melletti sziklafalakat permettel árasztják el.

A Viktória-vízesésnél ez a hatás egy miniatűr esőerdőt hozott létre a környező, kiégett szavannák közt, ahol orchideák, pálmafák és páfrányok virulnak, békák hívó szavát és rovarok zümmögését hallani.

Az Iguazu-vízesésnél a lezúduló vízfüggöny mögötti sziklát sarlósfecskék használják menedékhelyül.

Napközben a magasban vadászgatnak, szinte látótávolságon kívül gyűjtögetik a rovarokat.

Amikor már közeleg az este, még mindig nagy magasságban hatalmas csapatokba gyülekeznek, közvetlenül naplemente előtt. Akkor aztán elkezdenek hihetetlen sebességgel lefelé özönleni. Egyenest fejest ugranak a vízesésbe, de közvetlenül mielőtt beleütköznének, összecsapják a szárnyukat, így a sebességük áthajtja őket a vízesés mögött húzódó sziklafalakra, aztán felfelé lendülnek, előrenyújtják a lábukat, és megkapaszkodnak a sziklán.

Egyesek száraz helyet keresnek, míg másokon keresztülfolyik a víz; szemmel láthatólag nagyon élvezik a fürdőt, tollászkodnak és időnként isznak.

Emberi szemszögből nézve látszólag nagy veszélynek teszik ki magukat az aránytalanul csekély jutalomért, a nyugvóhelyért, de ezek a fecskék olyan páratlan légi akrobaták, és olyan csalhatatlan biztonsággal vágnak át a vízesésen, hogy úgy tűnik, számukra semmiféle kockázatot nem jelent eljutni hozzáférhetetlen alvóhelyükre.

A folyók most már útjuk végéhez érkeznek.

Megöregedtek, meghíztak és lassan mozognak. Még mindig hordanak magukkal némi üledéket, de nagyon szeszélyesen: itt fölvesznek egy kicsit, ott lerakják.

Amikor kanyart tesznek, a szélükön folyó víznek sokkal hosszabb utat kell megtennie, szükségképpen sokkal gyorsabban kell folynia, mint a sodrás közepének. Így az üledék a kanyar külső részén oldatban maradva koptatja a partot, míg a folyó közepén leszáll a fenékre, kavics- és iszappadokat alkot.

Így aztán az öregedő folyó oldalazva tör magának utat a síkságokon, és néha olyan túlzó módon ingázik és kacskaringózik, hogy a kanyarulatokat elválasztó földnyelv elkeskenyedik és beomlik.

Ilyenkor a folyó a rövidebbik utat választja, medrének kanyargó része pedig lefűződve holtággá, tóvá alakul.

Ezek a tavak állóvizek: hiányzik belőlük az áramlás, az a tényező, amely a folyami élőlények szervezetét formálta és oly sok szokását irányította.

Az élet itt így új formákat ölthet.

A növényeknek már nem kell a parthoz simulniuk vagy kövekbe kapaszkodniuk : leveleik most már a felszínen libeghetnek, és maximális mennyiségű fényt vehetnek fel.

A fenéken lévő vastag, iszapos üledékben gyökerező tavirózsák a felszínre küldik hajtásaikat, és kerek, párnaszerű leveleket alakítanak ki. A legnagyobb közülük, a híres amazonasi tündérrózsa ezt olyan agresszíven teszi, hogy minden más növényt kiűz a maga tószakaszáról.

Kövér, levegővel teli bordákkal erősített, fonákján pedig tüskékkel felfegyverzett hatalmas leveleinek fölfelé fordul a karimája. Amikor ezek a levelek elérik teljes méretüket, ami 2 méteres átmérőt jelent, minden más lebegő növényt kiszorítanak, és teljes egészében maguknak sajátítják ki az élőhelyet.

Kinyílt, levesestányér nagyságú virágaik először fehérek, és illatuk rendkívüli módon vonzza a bogarakat : hanyatt-homlok zúdulnak a levegőből a virág közepén lévő különleges, nektárral teli kinövésekre.

Egy teljesen kinyílt virág akár negyven bogarat is magához vonzhat, amelyek közül a legtöbben más virágokról gyűjtött, valóságos virágporrakományokat hoznak magukkal, és szétterítik a virág női ivarszervein.

A tündérrózsa szirmai délután lassan bezárulnak, és foglyul ejtik a lakomázó rovarokat, egészen másnapig a csapdában rekednek, amikor a szirmok újra kinyílnak.

Ám addigra a bogarakat már vadonatúj virágporkabát borítja, és amikor elrepülnek, hogy egy másik növényen folytassák a táplálkozást, ezt magukkal viszik.

A virág pedig a megtermékenyítés után lassan bíborszínűvé válik és elpusztul.

Az óriás leveleken elegáns, lilealkatú madarak sétálgatnak, a levéljáró madarak vagy jasszánák. Lábujjaik és karmaik jócskán meghosszabbodtak, így a madár csekély súlya a lebegő levelek nagy felületén oszlik meg. A jasszánák nemcsak a tündérrózsákon lépkednek, hanem a jóval kisebb vízinövények lebegő szőnyegeit is bejárják.

Még fészküket is a vízre építik: tutajt készítenek a vizen lebegő levelekből, aztán kihorgonyozzák a nád között. Bizonyos mennyiségű növényi táplálékot is fogyasztanak, de idejük nagy részét a lebegő növényeken és a víz felszínén rohangászó bogarakra vadászva töltik.

A víz nem szétszórt csöppekből álló tömeg, hanem folyékony anyag, mert egy, a mágnességgel rokon fizikai erő, a felületi feszültség a vízmolekulákat egymáshoz vonzza.

A víz felszínét alkotó molekulák fölött már csak gázmolekulák vannak, amelyekhez távolról sem vonzódnak ilyen erősen, ez a vonzóerő tehát az alattuk és mellettük lévő vízmolekulákra koncentrálódik.

Az így létrejött rendkívül erős kötések miatt a vizen egyfajta rugalmas hártya alakul ki, amely elég erős ahhoz, hogy az apró rovarokat fenntartsa.

Ezen a ruganyos padozaton egy egész populáció él, kihasználva a víz rendkívüli tulajdonságait.

Ha egy állat ezen a molekuláris hártyán akarja fenntartani magát, akkor nyilvánvalóan nem szabad áttörnie azt.

Meg lehet ezt előzni olyan viasz- vagy zsírmolekulákkal, amelyek fizikailag taszítják a vízmolekulákat.

A tavi molnárpoloskák meg tudnak állni viaszborítású lábukon a víz felszínén.

Hat pöttöm lábukat szétterpesztve mindegyik lábuk egy-egy csöppnyi szeplő csupán a felszíni vízrétegen.

A gombostű fejénél nem nagyobb ugróvillásoknak az egész testét viasz fedi, ők azonban nagyon kicsinyek és könnyűek, nekik nem az a problémájuk, hogy ne törjék át a víz felületi feszültségét, hanem, hogy a víz felületéről a szél el ne fújja őket. Ezért a testük alján lévő apró cövekkel, amelyen nincsen viasz, átszúrják a felszíni réteget, mire az megragadja őket. A lábaik karmán sincs viasz, így karmaik beléhatolnak a víz felszíni rétegeibe, és tapadást biztosítanak.

Az ugróvillások a víz felszínén úszó virágporszemcsékkel és algaspórákkal táplálkoznak.

A víz felszínén élő legtöbb más állat azonban azok közt a rovarok közt keres magának táplálékot, amelyeket odafúj a szél.

Ezek a víz felhajtóereje miatt nem süllyednek el, sőt, amikor a felszíni réteg vízmolekulái hozzákapcsolódnak a testfelületüket átitató vízmolekulákhoz, a lehullott rovarokat megragadja a felületi feszültség.

Olyan ez számukra, mintha ragasztóba pottyantak volna. Ahogy küszködve próbálják kiszabadítani magukat, rezgéseket keltenek, amelyek végigfutnak a rugalmas felszínen.

A vízen járó vadászok erre gyorsan reagálnak, és tüstént odafutnak. Amelyik elsőnek érkezik, rögtön felráncigálja az áldozatot a víz felszínéről, hogy küszködését a többiek ne vehessék észre, és magának tarthassa meg az egész lakomát.

A vízparton üldögélő vidrapókok a vízen nyugtatják mellső lábaikat, s ugyanúgy reagálnak a felszíni rétegek rezgéseire, mint szárazföldi rokonaik a hálójuk mozgására.

Amikor valamelyikük nyolc víztaszító lábán odaszalad a rezgés forrásához, selyemfonalat ereget, amelyet előbb a parton lévő támaszpontjához erősített, aztán visszahúzza magát és zsákmányát a szárazföldre.

A keringőbogarak másképp merítenek információkat a fodrozódásból.

A vizet ők maguk fodrozzák meg, állandóan forgolódva a felszínén, aztán figyelik a visszatérő hullámokat, amelyekből fel tudják deríteni a körülöttük lévő akadályokat.

A tavi molnárpoloska még ennél is rafináltabban olvas a hullámokból: úgy rezegteti a testét, mint valami őrült tornász, így különleges, jellegzetes frekvenciájú rezgéseket kelt a felszíni rétegben. Ezzel hozza a többi molnárpoloskák tudomására, hogy készen áll a párosodásra.

A leglátványosabban talán a partiholyva használja fel a felületi feszültség alatt álló réteget.

Ez a bogár többnyire a víz szélén él, de ha történetesen rá talál hullani a víz felszínére, mindig megmenekül a molnárpoloskák és a pókok elől, mert egy különleges kámforszerű anyagot bocsát ki a potroha végéből, amely csökkenti a vízmolekulák közötti vonzást.

Mivel a felületi feszültség a farát már nem köti meg, de a mellső lábait továbbra is húzza, a bogár úgy száguld a víz felszínén, mintha valami apró csónakmotor hajtaná. Még kormányozni is tud: jobbra-balra forgatja a potrohát, és rendszerint egy páratlanul gyors kanyarral evickél vissza a partra, a biztonságba.

A kanyargó folyóágak átszakadásából keletkező tavak viszonylag kicsinyek.

A nagyobb tavak más módon jönnek létre.

Egyesek völgyekben alakulnak ki, amelyeket elzárt egy földindulás, a ma már eltűnt gleccserek által odataszigált sziklatörmelék, vagy az ember mérnöki tudománya.

A közép-ázsiai Bajkál-tó és a kelet-afrikai nagy tavak azokban az óriási mélyedésekben gyülemlettek fel, amelyek a földkéreg nagy mozgásai során alakultak ki.

Az észak-amerikai Nagy- tavak medencéje a jégkorszakban keletkezett, amikor a jégsapka valamikor a kontinens legnagyobb részét elborította. Nemcsak az ebből a jégtakaróból kifolyó gleccserek véstek mély medencéket odalenn a völgyekbe, amelyekbe lefolytak, hanem az egész térséget teknővé mélyítette a kontinens alján húzódó bazaltrétegekre nehezedő jég súlya.

Azóta a jég már - viszonylag gyorsan - elolvadt ugyan, de a kontinens még nem emelkedett vissza tulajdonképpeni szintjére.

A nagy tavak szélén, a sással borított, sekély öblökben az élet nagyon hasonló lehet a kisebb édesvizekben nyüzsgő élethez.

A növényzet közt elszaporodnak a színesszárnyú vagy kisasszony-szitakötők, a kérészek és a szúnyogok; az iszapban csigák és kagylók élnek; csukák és piráják vadásznak; a vegetációt pontyok és bölcsőszájú halak majszolgatják.

De ahol a tó igen mély, ott a körülmények radikálisan megváltoznak.

A Bajkál-tó a világ legmélyebb tava. A tófenék egyes helyeken másfél kilométernyire fekszik a felszín alatt.

Az óceánokhoz viszonyítva ez ugyan nem rendkívüli mélység, de míg az óceánok nagy részét áramlatok járják át, a nagy édesvízű tavak zárt világát kevés áramlás zavarja meg.

A tavakba ömlő folyóvizek viszonylag melegek, így a mélyben lévő hideg víz fölé áramlanak. A nagyobb viharok időnként annyira felborzolhatják a felszíni rétegeket, hogy a víz tekintélyes mélységéig felkavarodik, de a nagy tó alsó részei legnagyobbrészt a fagypont közelében vannak, koromfeketék, oxigénszegények és a sok legendás szörnyekről szóló mese ellenére alig van bennük élet.

Ezek a tavak azonban mindennek ellenére kitüntetett biológiai helyzetben vannak.

Mivel víztömegei teljesen elszigeteltek, az egyszer beléjük települt és valamikor meghonosodott állatok nagyon kevés újoncot fogadnak be.

Vízi életmódot folytató vándorló élőlények csak a folyókon érkezhetnek közéjük, de ahhoz, hogy a folyón az ár ellenében visszaússzanak, más kisebb tavakon és vízeséseken is át kellene jutniuk.

Ezt nagyon kevesen teszik meg, így a nagy tavak legtöbb lakója olyan ősöktől származik, amelyek valamikori forrásvizeikben éltek.

Azok az apró genetikai változások, amelyek ezekben az elszigetelt kis közösségekben felbukkannak, nem okvetlenül tűnnek el, mint a nagyobb populációk tömegében, hanem lassan rögződnek, könnyebben fennmaradnak.

Így aztán ezeknek a tavaknak az állatai hajlamosak kifejleszteni saját, jellegzetes fajaikat.

A Tanganyika-tó körülbelül másfél millió éves, és 130 olyan bölcsőszájú hal és 50 egyéb halfaj él itt, úgynevezett bennszülött fajok, amelyek kizárólag csak ebben a tóban élnek. Hasonlóképpen egyedülállóan sok a benne élő rák és kagyló is.

A Bajkál-tónak talán még ennél is figyelemre méltóbb lakói vannak.

1200 állat- és 500 növényfaj él benne, és ezek 80 százaléka sehol másutt nem található meg.

Élnek nagy, vörös és narancssárga, csíkos és pöttyös laposférgek; egy fura hal, amely egy kilométer mélységben, a fenéken él; és egy puhatestű, amely mivel a tavak vizeiben kevesebb a kalcium, mint a tengerben, sokkal vékonyabb héjú kagylót növeszt, mint tengeri rokonai.

A tónak megvan a maga emlőse is : a bajkálfóka, amely nagyon hasonlít az északi-sarkvidéken élő gyűrűs fókára, majdnem bizonyosan annak a leszármazottja.

Csakhogy a tó több mint 2600 kilométernyire fekszik a Jeges-tengertől, és ahhoz, hogy a folyókon át elérhessék, a fókáknak számtalan zuhogón és vízesésen kellett volna átkelniük, ami a jelek szerint meghaladja képességeiket.

Lehetséges azonban, hogy az első fókák a jégkorszak idején jutottak le a folyók mentén a tóhoz, amikor az út még alighanem sokkal rövidebb és könnyebb volt.

Napjainkban a Bajkál-tóban élő fóka nemcsak családjának egyetlen olyan tagja, amelyik édesvízben él, hanem jóval kisebb is a többieknél.

Geológiai értelemben a tavak átmeneti jelenségek a Föld felszínén.

A levágott folyókanyarulatok akár néhány évtizeden belül is eltűnhetnek.

A nagyobb tavak évezredekig kitartanak, de még ők is zsugorodóban vannak.

Amikor a folyók az állóvízű tóba torkollanak, lerakott üledékterhük először deltákat alkot, aztán lassan szétterjed a tavon és betölti a mélyebb részeket is. A tó feltöltődik, a növényzet lassan már nemcsak a sekély partszakaszt, de a nyílt vizet is birtokba veszi. Gyökeret vernek benne a növények, és még jobban kiszorítják a vizet, száraik, rothadó leveleik és gyökereik rendszeres lerakódásával.

Így a tóból előbb fertő, aztán láp és mocsár lesz, végül pedig termékeny rét, amelyen még mindig keresztülfolyik a folyó, amely eredetileg a tavat töltötte fel.

A folyók a tengerpartra vezető síkságokon játsszák el öregkoruk utolsó felvonását.

Lejtésük most már olyan enyhe, vizük folyása olyan lassú, hogy a legfinomabb részecskék kivételével itt már minden üledéküket lerakják.

Ismételten homok- és iszappadok vágják ketté csatornáikat, így folyóágak labirintusává ágaznak szét.

Amikor innen száz meg száz kilométer távolságra, a forrásuk körüli magas hegyekben a viharok lezúdítják vizüket a mellékfolyóikba, a megöregedett folyók néhány nap múlva hirtelen felduzzadnak, medrükből kilépnek, és finom iszapréteget rakva le, elárasztják a síkságokat.

Ezek a hirtelen, de rendszeres áradások zöld mezőket teremthetnek a sivatagban, ahogy a Nílus teszi Egyiptomban.

A mérsékelt égövi szárazföldeken termékeny síkságokat hoznak létre, ahol bőséges termés nő, mint például a Mississippi deltájában a gyapot.

Az Amazonas által elárasztott síkság Brazília északi részének nagy területeire kiterjed. Ezek legnagyobb részét őserdő borítja, így a folyó áldásaiból főleg a nagy fák részesülnek.

Amikor eljönnek az áradások, a folyami halak a fatörzsek közt kiúsznak élelmet keresni az elöntött szárazföldre.

Sokan közülük az ágakról lehulló gyümölcsöket gyűjtik össze. Ez nem egyszerű alkalmi étkezés, amelyhez elvétve hozzájuthatnak, hanem ez az éves nagy lakomájuk, amelynek során felszedik azt a tartalékot, amellyel majd átvészelik azokat a soványabb évszakokat, amikor meg kell elégedniük a folyó medrével.

A törpeharcsák különlegesen nagy szájat fejlesztettek ki, így meg tudnak birkózni a gyümölcsökkel.

Kifejlődtek egyes olyan pirájafajok, amelyek húst nem esznek, hanem majdnem kizárólag gyümölcsökkel táplálkoznak.

A characinhalak egyes fajtáinak nagy, zúzó-őrlő fogaik vannak, és olyan erősek az állizmaik, hogy még a brazil diót is fel tudják törni velük.

A fák magvait azonban a halak emésztőfolyadékai nem pusztítják el, fönnmaradnak, és valahol másutt, a sekély vizekben kiürülnek.

Ezek az Amazonas menti fák a jelek szerint ugyanúgy bízzák a halakra magvaik szétterítését, ahogyan másutt az őserdő fái a madarakra.

Igen sok hal itt is szaporodik, mivel ezek a vizek a rothadó vegetáció miatt igen dúsak, és sok mikroorganizmus él bennük, amelyekkel a kis halak táplálkozhatnak.

Most aztán végül a folyók közeledni kezdenek a tengerhez.

Egyesek csak néhány kilométernyi utat tettek meg forrásuktól a tengerig, mások számára ez az út a kontinens felét átszelte, és hónapokig eltartott.

A világ legnagyobb folyója, az Amazonas, több mint 10000 kilométer hosszú.

Bármely adott időpontban a világ édesvizeinek kétharmada az ő medrében folyik. Torkolatánál 300 kilométer széles, és csatornák és szigetek egész labirintusát alkotja, amelyek közül némelyik nagyobb, mint egész Svájc.

Ez a hatalmas folyó még akkor is őrzi jellegét, amikor már a tengerpartot elhagyva a tengerbe ért.

1499-ben egy spanyol hajóskapitány, aki Dél-Amerika keleti partjai mentén vitorlázva nem is látta a szárazföldet, egyszer csak észrevette, hogy nem sós tengervízen, hanem édesvízen jár.

Az Amazonas vize csak akkor veszíti el identitását, és keveredik végül össze az óceán sós vizével, amikor már 180 kilométerrel is elhagyta a kontinens szélét.