David Attenborough:

AZ ÉLŐ BOLYGÓ

A Föld mai arculata


Szkennelte, javította és tördelte: a Webtigris.

4. FEJEZET

A DZSUNGELEK



Sehol a Földön nincs több fény, meleg és nedvesség, mint Nyugat-Afrikában, Délkelet-Ázsiában és a Csendes-óceán nyugati szigetein, valamint Dél-Amerikában, Panamától az Amazonas medencéjén át Brazília déli részéig.

Ennek következtében a világon a legsűrűbb és legdúsabb növényzet ezeket a vidékeket borítja.

Szakszerűen trópusi erdőnek vagy örökzöld esőerdőnek nevezik őket, közismertebb nevük azonban a dzsungel.

A messzebb, északra fekvő erdőségekhez viszonyítva ebben a térségben a körülmények jószerivel állandóak. Mivel közel van az Egyenlítőhöz, a napsugárzás mennyisége és a napok hossza egész éven át szinte állandó. Az egyetlen változás a csapadékban van, de ez sem jelentős - esősről valamivel még esősebbé válik. Mint hogy ez olyan hosszú ideje így van, a dzsungelhez képest az óceánon kívül minden más környezet csak időleges fázisok sorának tűnik.

A tavakat feltölti az iszap, és évtizedeken belül mocsarakká változnak; a síkságok néhány évszázad alatt elsivatagosodnak; az évezredek során még a hegyeket is lekoptatják a gleccserek - de a forró, párás dzsungel évmilliók óta ott van az Egyenlítő körüli vidékeken.

Alighanem éppen ez a stabilitás az egyik oka a ma ott nyüzsgő élet szinte hihetetlen sokféleségének.

A nagy erdei fák sokkal változatosabbak, mint azt egyforma, sima törzsük és szinte azonos, lándzsa formájú leveleik sugallnák. Csak amikor virágba borulnak, akkor válik nyilvánvalóvá, hogy hány különböző faj van közöttük.

A számok elképesztőek. A dzsungel egyetlen hektárján gyakran több mint száz különböző fajhoz tartozó magas fát találunk.

És ez a gazdagság nem korlátozódik a növényekre: az Amazonas dzsungeleiben több mint 1000 madárfaj él, a rovarfajok száma pedig szinte megszámlálhatatlan.

Panamában entomológusok egyetlen fafajról csak bogárból több mint 950 különböző fajt gyűjtöttek össze. A tudósok becslése szerint a többi olyan kis gerinctelenekkel együtt, mint a pókok és az ikerszelvényesek, a dél-amerikai erdő egyetlen hektárján akár 40000 különböző ízeltlábú faj is élhet.

Úgy tűnik, mintha az evolúciós folyamatok, amelyek ebben a stabil környezetben megszakítás nélkül sok-sok millió éven át működtek, olyan specializált szervezeteket hoztak volna létre, amelyek minden kis ökológiai "fülkébe" jól be tudnak illeszkedni.

Ezeknek az élőlényeknek a többsége azonban a trópusi erdők azon részén élnek, amely egészen a legutóbbi időkig jószerivel elérhetetlen volt számunkra. Gyakorlatilag soha nem vizsgálták meg közelről a levelek alkotta, a talajtól 30-50 méter magasan lévő lombkoronát. Hogy ott fönn nyüzsgő élet van, az mindenki számára nyilvánvaló, már csak a csattanások és berregések, az üvöltések és a sikolyok, a trillák és a krákogások miatt is, amelyek egész nap, de különösen egész éjjel visszhangoznak az ágak közt. De, hogy pontosan melyik lény milyen zajt csap, azt gyakran csak találgatni lehet.

Ha egy ornitológus távcsővel a szeme előtt, nyakát fölfelé meresztgetve figyel, már akkor szerencséje van, ha az ágak résén keresztül meglát valamit, ami több puszta árnyéknál. A botanikusok, akiket elképesztett a hatalmas, pillérszerű fatörzsek egyformasága, de képtelenek voltak megvizsgálni az odafönn nyíló virágokat, odáig vetemedtek, hogy puskával lődözték le az ágakat, hogy azonosítani tudják a fát.

Egy kutató, aki elhatározta, hogy összeállítja a lehető legteljesebb katalógust a borneói dzsungel fáiról, betanított egy majmot, hogy másszon fel a kiválasztott fákra, tépje le szárastul a virágokat, és dobja le őket a földre.

Aztán néhány évvel ezelőtt valaki bevezette a dzsungelbe azt a kötélmászó- technikát, amelyet eredetileg az alpinisták fejlesztettek ki. Ezzel végre megkezdődhetett a trópusi erdő lombkoronaszintjének rendszeres, közvetlen vizsgálata.

A módszer egyszerű.

Először is fel kell juttatni egy vékony zsinórt egy magas ágra: vagy fel kell dobni, vagy nyílvesszőre kell kötni és fellőni. Ehhez aztán hozzákötjük az ujjnyi vastag mászókötelet, amely olyan erős, hogy az ember súlyának többszörösét is elbírja. A zsineget visszahúzva felhúzzuk a kötelet az ágra, aztán, amikor már biztonságosan rá van kötve, két, fémből készült kézifogantyút, kapaszkodót kapcsolunk rá. Ezeket fölfelé lehet csúsztatni, de egy kis fogasléc nem engedi, hogy visszacsússzanak. Mindkét fogantyúra rákötünk egy-egy hálós kengyelt, beletesszük a lábunkat, és ekkor lassan, centiméterenként fel tudunk kúszni a kötélen úgy, hogy súlyunkat addig az egyik kengyelre helyezzük, amíg följebb emeljük a másikat.

Amikor lassú és kimerítő kapaszkodás után felérünk egy magas ágra, kötelet erősítünk egy magasan fölöttünk lévő másik ágra, aztán ezen is felmászunk, míg végül egyetlen kötelünk lesz, valamelyik legfelső ághoz erősítve.

Most már végre a lombkoronaszintre jutottunk. Ide felérni olyan, mintha egy toronyház sötét, levegőtlen lépcsőházából kilépnénk a tetőre.

A nyirkos félhomály helyébe hirtelen friss levegő és napfény lép. Körülöttünk a levelek határtalan mezeje terül el, dimbes-dombos, göcsörtös, mint holmi óriásira nőtt karfiol.

Itt-ott, jó 10 méternyire a többiek fölé magasodva egy-egy óriás, elszigetelt fa áll. Ezek a kiemelkedő fák egészen más körülmények között élnek, mint a trópusi erdő többi fái, mert fönn a magasban a szél szabadon átjárja koronájukat.

Ki is használják ezt: a széllel hordatják szét mind a virágporukat, mind a magvaikat. A dél-amerikai kapok (vagy selyemgyapot) hatalmas mennyiségű pelyhes magot hoz, amelyek úgy lebegnek a levegőben, mint a bogáncs pihéi, és mérföldeken át beterítik a fa körül az egész erdőt.

Délkelet-ázsiai és afrikai megfelelői szárnyakkal szerelik fel a magvaikat, így amikor pörögve lehullanak, beléjük kap a szél és nagy távolságokra hordja el őket, mielőtt eltűnnének a lombok között.

A szél azonban hátrányokkal is jár. Megfoszthatja a fát egyik létfontosságú készletétől, mivel leveleiből a nedvesség elpárologtatását meggyorsítja. A magasan kiemelkedő fák ezt a veszélyt azzal hárítják el, hogy keskeny leveleket hoznak, amelyeknek sokkal kisebb a felülete, mint a lombkorona leveleinek, vagy akár a saját alsó ágaikon, az árnyékban hajtó leveleiknek.

E hatalmas fák koronái a dzsungel legvadabb madarának, egy óriás sasnak a kedvenc fészkelőhelyei.

Minden erdőnek megvan a maga faja - Délkelet-Ázsiában a majomevő sas, Dél-Amerikában a hárpia, Afrikában a koronás sas. Ezek a madarak nagyon hasonlítanak egymáshoz. Valamennyiüknek nagy bóbitája, széles, viszonylag rövid szárnya és hosszú farka van, ami repülés közben kitűnő manőverező készséget biztosít.

Ágakból, gallyakból óriási dobogókat építenek maguknak, és ezeket évről évre újra elfoglalják. Ebben a fészekben rendszerint egyetlen fiókát nevelnek fel, amely táplálkozásában majdnem egy teljes éven át szüleire van utalva.

Mindnyájan vadul és nagy sebességgel vadásznak a lombkoronák sűrűjében. A hárpia valamivel nagyobb a másutt élő összes többi sasnál, és könyörtelenül üldözi az ágak közt bujkáló és ugráló majmokat. A majmok pánikszerűen menekülnek előle, de végül mégis lecsap valamelyikre, és küszködő áldozatát visszaviszi a fészkébe.

A majomtetem aztán napokig ott marad, a sascsalád pedig szétszedi és darabonként megeszi.

A trópusi erdő legfelső szintje, maga a lombkoronaszint, mintegy 6 méter vastag folytonos zöld levélréteg.

Minden egyes levél pontosan olyan szögben áll, hogy maximális mennyiségű fényt gyűjthessen össze. Sok levél nyele különleges csuklószerkezettel kapcsolódik a szárhoz, amely képessé teszi arra, hogy elcsavarodva követhesse a Nap mindennapos keletről nyugatra haladó pályáját.

A legfelső réteg kivételével az egész lombozat nagyrészt szélvédett, így levegője meleg és párás.

A környezet itt a növényi élet számára olyan kedvező, hogy bőségesen tenyésznek mohák és moszatok, amelyek bevonják az ágak kérgét, és lecsüngenek a gallyakról. Ha ezek a leveleken nőnének, megfosztanák őket a számukra szükséges napfénytől és eltömnék a gázcserenyílásokat, amelyeken át lélegzenek.

A leveleket azonban e veszély ellen csillogó viaszréteg védi, amelyeken a gyökérszerű fonalak csak nagyon nehezen tudnák megvetni a lábukat. Ezenkívül majd minden levél hegyén egy "csöpögtető" van: apró, csőrhöz hasonló tüske. Ez biztosítja, hogy egy-egy zivatar után a víz ne álljon meg rajta, hanem végigfolyjon a felszínén és gyorsan lecsapolódjon.

Így a víz a levél felső oldalát jól lemossa, de szárazon hagyja.

A dzsungelben nincsenek jól körülhatárolt évszakok, ezért nincs semmiféle olyan nyilvánvaló éghajlati tényező sem, amelynek hatására a fák egyszerre mind lehullatnák a leveleiket, mint más földrajzi szélességeken. De ez nem jelenti azt, hogy az összes fa folyamatosan hullatja le és növeszti újra a leveleit az egész év során.

Minden egyes fajnak megvan a maga menetrendje és időzítése. Egyesek hathónaponként hullatják el a leveleiket. Mások ezt egyedileg választott időszakonként teszik, amelyben semmiféle logikát nem lehet felfedezni - például évről évre tizenkét hónap és huszonegy nap után. Megint mások ugyanezt az év folyamán szakaszosan, részletekben hajtják végre, egyszerre mindig csak egy-egy ágon.

A virágzási periódusok szintén változatosak, és még ennél is szélsőségesebb és rejtélyesebb módon változnak. Vannak egyes kivételes fák, amelyek csak évtizedenként egyszer virágoznak. Ez a folyamat megint csak nem véletlenszerű, mert ilyenkor a faj összes egyedei a trópusi erdő nagy területén egy időben virágoznak, mint ahogy ezt is kell tenniük, ha kölcsönösen meg akarják termékenyíteni egymást, de hogy mi az az ösztönzés, ami ezt a virágzást kiváltja, azt még ma sem tudjuk.

A többi közül messze kiemelkedő óriás fák virágaival ellentétben a lombkoronaszintben nyíló virágok nem bízhatják beporzásukat a szélre, hiszen körülöttük szinte áll a levegő. Ezért az állatok közül küldöncöket kell magukhoz csalogatni, amit szembetűnő szirmokkal reklámozott nektárjukkal oldanak meg. Így sokat meg is termékenyítenek a rovarok, az otromba bogarak, a darazsak és az erős szárnyú, ragyogó színekben pompázó pillangók.

Azok a virágok, amelyek a nektárral táplálkozó madarakra - Dél-Amerikában a kolibrikre, Ázsiában és Afrikában a nektármadarakra - bízzák a megtermékenyítésüket, majdnem mind pirosak, míg a sápadt, dögszagú virágokat rendszerint a denevérek látogatják. Hasonló szállítási problémák merülnek fel, amikor kifejlődnek a magvak. Ezek nagyobbak, mint a virágporszemcsék, így továbbításukhoz jókora élőlényekre van szükség. Sok fa ezért leveses, édes húsba burkolja a magjait, ami vonzza a majmokat és a szarvcsőrű madarakat, a tukánokat és a repülőkutyákat (gyümölcsevő denevérek) - csupa olyan állatot tehát, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy a gyümölccsel együtt észrevétlenül a magot is lenyeljék.

A fügét fönn az ágak közt eszik meg, a nagyobb gyümölcsök - az avokádó, a kenyérfa és a durián termése - pedig lepottyannak a földre, ahol a talajlakó állatok eszik meg őket.

Mindezekben az esetekben a magnak kemény és erős burka van, így az állat emésztőcsatornájának teljes hosszán áthaladva sértetlenül kerül elő az ürülékkel, méghozzá némi szerencsével kissé eltávolodva attól a helytől, ahol elfogyasztották.

A lombkoronaszint zöld világában, magasan a föld felett, gazdag és változatos állatközösség él. Bámészkodnak és vadásznak, lopnak és rabolnak, szaporodnak és elpusztulnak - anélkül, hogy valaha is elhagynák ezt a lombsátrat.

Mivel a sok különböző fa különböző időben hoz gyümölcsöt, itt vagy ott, valahol egész évben mindig lehet gyümölcsöt találni, így az állatok gyümölcsevésre specializálódtak, és mást nem is igen esznek.

A madarak és az emlősök vándorló bandákat alkotnak, amelyek egyik fáról a másikra költöznek, mihelyt a gyümölcs beérik. A lombkorona életét így akkor a legérdemesebb megfigyelni, amikor egy-egy fán éppen beérik a gyümölcs, csak le kell ülni és várni.

Borneóban, amikor a fügefákon megérik a gyümölcs, csak úgy nyüzsögnek rajtuk az állatok. Majmok szökdécselnek az ágak közt, egyenként megszaglásznak minden fügét, hogy az illatáról megállapítsák, tökéletesen érett-e már, s aztán, ha kedvükre való, betömjék a szájukba.

A nagy, vörös, emberszabású majom, az orángután természeténél fogva magányos állat, így a fán rendszerint csak vagy egy hím található, vagy egy nőstény a kölykével.

A gibbonok viszont családostul bukkannak fel.

Kinn,a legszélső,legvékonyabb ágakon pedig, ahol a súlyosabb állatok nehezen tudnának mozogni, gyümölcsevő madarak libegnek rikoltozva. Az ide-oda kúszó papagájok fejjel lefelé, egy lábon lógva, a másik lábuk karmaival ragadják meg a gyümölcsöt; a szarvcsőrű madarak és a tukánok egyenként csípik le hosszú csőrükkel, majd a levegőbe feldobva, szájukat kitátva kapják el.

A lakoma a nap végével sem szűnik meg: éjszaka új vendégek érkeznek. Talán előkerül rejtekhelyéről a lóri is, ez a halvány szőrű, tágra nyitott szemű, primitív éjszakai emlős, és óriás repülőkutyák telepszenek le az ágakra, bőrszárnyaikat zörgetve és csapkodva.

Más élőlények táplálkozásukat a hatalmas, kimeríthetetlen levélkészletre specializálták.

A cellulózt azonban nem könnyű megemészteni, így azoknak az állatoknak, amelyek cellulózt tartalmazó levelekkel táplálkoznak, nagy gyomorra van szükségük, amelyben mindaddig elfér az étel, amíg le nem bomlik. Ennek következtében a legtöbb levélevő állat nagy testű, és nagyon kevés közöttük a madár, hiszen a madaraknak minimális szinten kell tartaniuk a súlyukat ahhoz, hogy megőrizhessék repülőképességüket.

Néhány majomfaj étrendjében fontos része van a leveleknek. Ezeknek különlegesen hosszú, specializált bélszakaszaik fejlődtek ki, hogy fel tudják dolgozni az elfogyasztott leveleket - ilyenek Dél- Amerikában a bőgőmajmok, Ázsiában a karcsúmajmok és Afrikában a kacskakezű majom.

A lombkorona levélzetét faló állatok közt minden bizonnyal a dél-amerikai lajhár a legfurcsább. Az ágak közt függeszkedve él, lassan és méltóságteljesen mozog az ágakon, egyszerre mindig csak egyik lábát emeli fel. Karmai szabályos horgokká váltak, végtagjai pedig rugalmas, ízületekkel ellátott támaszokból merev, csontos akasztókká alakultak át. Még a szőre is fordítva nő, mint más állatoké: a bokájától a válla felé, illetve a hasa közepétől a gerince felé bodorodik, hogy a ráhulló eső könnyen lefolyjon róla, amint fejjel lefelé lóg.

A háromujjú lajhár inkább az alacsonyabb fákon él, és szinte kizárólag a Cecropia leveleivel táplálkozik, de a kétujjú lajhár igazi lombkoronalakó, és nemcsak a legkülönfélébb leveleket eszi, hanem a gyümölcsöt is.

Vadászok is élnek odafönn. A nagy sasok mellett, amelyek le-lecsapnak a lombokon át, hogy elkapjanak egy majmot vagy madarat, fán élő macskafélék is vannak - Dél-Amerikában a tigrismacska, Ázsiában a ködfoltos párduc.

Mindkét fajta pompás tornász és famászó, be tudják cserkészni és el tudják kapni a mókust, a majmokat és a madarakat. Ágról ágra ugrálnak, hátsó lábukon függeszkednek és villámgyorsan fel tudnak szaladni a fatörzseken. Reflexeik olyan gyorsak, hogy még ha le is zuhannak, esés közben mindig el tudnak kapni egyik mancsukkal egy ágat, és megmenekülnek.

Élnek itt továbbá kígyók is, ám nem a romantikus regényekben oly gyakori hatalmas szörnyetegek, amelyek optimistán vonaglanak egy nagy ágon, lesve, hogy arra vetődjön egy ember, hanem sokkal kisebb, néha csak gallyvastagságú hüllők, amelyek békákat és fészkelő madarakat keresnek.

A lombkorona lakói közül sokan saját, kicsiny vagy nagyobb territóriumot alakítanak ki maguknak, amelyet az egyed, a család vagy akár egy csoport védelmez a fajtársak behatolása ellen.

A magamutogatás nem látszik messzire a sűrű lombok között, a szagjeleket pedig, amelyek a talajon olyan jól beváltak, itt fáradságos dolog volna alkalmazni és fönntartani, egyébként sem túl hatásosak a gubancos ágak között.

Hangjelzéseket sokkal könnyebb küldeni, és sokkal messzebbre eljutnak, ezért a lombkorona állatai adják ki a leghangosabb állati hangokat.

A bőgőmajmok reggel és este kórusban "énekelnek" : hol emelkedő, hol mélyülő kísérteties jajgatásuk percekig tart egyfolytában.

A hím és nőstény gibbonok duetteznek, hívogató hangzuhatagaik olyan tökéletes összhangban vannak, hogy az ember könnyen azt hinné, egyetlen énekest hall.

Az Amazonas erdőségeiben a harangozómadár, a rigónál alig nagyobb, tiszta fehér színű énekesmadár egész nap a fa tetején ül, és egy kalapáccsal csépelt törött üllő hangját utánozza, olyan fülhasogatóan és olyan makacsul, hogy kétségbeesésbe hajszolja az utazókat.

A fák leveleik alátámasztására állványzatot növesztenek vastag, erős ágaikból, ezeket azonban más növények is használják. A páfrányok és mohák levegőben lebegő apró spórái gyakran beszorulnak a kéreg repedéseibe, és ott kisarjadnak. Amikor kivirulnak, majd elpusztulnak, maradványaik egyfajta komposztot alkot- nak, amelyen már nagyobb növények is megélnek, így aztán a korosodó fákat hatalmas páfrányok, orchideák és broméliák láncolata lepi el, amely az ágon összegyűlt levélkomposztból veszi fel a táplálékot, a nedvességet pedig a nyirkos levegőben himbálódzó gyökerekkel gyűjti össze.

A broméliaféléknek szintén megvan a maguk kis lakóközössége, amelyet ők tartanak el. Leveleik rozettaformában nőnek, és széleik olyan szorosan összekapaszkodnak, hogy kelyhet alkotnak, amelyben megmarad a víz.

Erre a parányi tóra ragyogó színekben pompázó békák gyülekeznek. Petéiket nem a vízbe rakják le, hanem rendszerint egy levélre. Amikor az ebihalak kikelnek, a nőstény kivárja, amíg egyenként a hátára másznak, aztán elindul egy broméliához.

Mikor odaér, gondosan megszemléli, tekintetét valamelyik levél vízzel teli medencéjére szögezve. Ha nem látja benne az élet semmiféle jelét, óvatosan odahátrál, és mikor a feneke a vízhez ér, az ebihalak átficánkolhatnak a maguk különbejáratú akváriumába.

Az apró békák többféle faja is így viselkedik, abban bizakodva, hogy a moszkitók és más rovarok is lerakják petéiket a broméliába, így gondoskodni fognak a fejlődő ebihalak táplálékáról.

Ám van egy békafaj, amelyik még ennél is bonyolultabb módon gondoskodik utódainak táplálékáról. A nőstény hetenként egyszer-kétszer meglátogatja ivadékait, és minden egyes ebihal mellé lerak a vízbe egy megtermékenyítetlen petét.

Az ebihal gyorsan keresztülharapja a pete kocsonyás burkát, és enni kezdi a "sárgáját" (szikanyagot). A nőstény hat-nyolc hétig látja így el ivadékait, amíg csak végül ki nem fejlődnek a lábaik és nem kezdenek önálló életet élni.

A fák ágain élő növények nem mind csak afféle "vadkempingezők", mint a broméliák.

Vannak baljósabb lakóik is.

A fafojtó füge magvai gyakran kicsíráznak az ágakon, de gyökereik nem himbálódznak feltűnés nélkül a levegőben, mint a broméliákéi, hanem addig nőnek lefelé, amíg csak el nem érik a talajt, ahol beássák magukat, és kezdenek több vizet és táplálékot felszívni, mint amennyit a levegőben eddig találtak. Ennek következtében leveleik odafönn az ágon elkezdenek erőteljesebben növekedni.

Az ág mentén további gyökereket növesztenek, vagy vízszintesen terjeszkednek még lógó gyökereikkel, és körülölelik gazdanövényük törzsét.

Koronájuk most már erőteljesen burjánzik, és olyan sűrű lombozatot hoz létre, hogy már árnyékba borítja a szállásul szolgáló fát. Aztán a füge lassan egyre inkább eluralkodik, és körülbelül egy évszázad múltán, miután a füge magja kicsírázott a faágon, teljesen elzárja a napfényt a gazdanövénytől, és az elhal.

A törzs elkorhad, de a törzset körülvevő fügegyökerek addigra már olyan vastagok és olyan erősek, hogy üres, rácsos hengert alkotva megállnak a saját lábukon. A fafojtófüge tehát megfosztotta trónjától gazdanövényét, és a lombkoronában elfoglalt helyén maga vette át a parancsnokságot.

A kevésbé veszélyes liánok is felkúsznak a lombkoronát alkotó fákra. Ezek a földön kezdik életüket apró bokrokként, de számos tapogatót nyújtanak ki, amelyekkel facsemetéket keresnek. Ha találnak egyet, belekapaszkodnak, aztán ahogy a csemete növekszik, magával viszi fölfelé a liánt is, míg csak együtt föl nem érnek a lombkoronába.

De a lián gyökerei a talajban maradnak, és a támaszon kívül semmi mást nem vesz el a fától. Így aztán a liánok, a fojtogató fügék és a broméliák lógó gyökerei olyan füzérrel veszik körül a fát, mint a hajó árbócát a kötelek.

Ha az ember felmászik a lombsátorba, maga is ott himbálódzik közöttük. Lemászni nem nehéz, bár az embernek ehhez jól kell tudnia csomókat kötni.

Egy nyolcas alakú fémgyűrűn áthúzunk egy kötélhurkot, ezt a derékszíjunkra erősítjük, aztán a hálókengyelben állva lecsusszanhatunk, a kötél futását, azaz a sebességét kézzel szabályozva.

Körülbelül 60 méteres siklás után már kikerülünk a lombozat ágai közül, és szabadon csüngünk a semmiben - nincs más körülöttünk, csak liánok és gyökerek és felettünk a lombkorona fáinak óriás, ág nélküli törzsei, amelyek olyan simán és tömören emelkednek a magasba, mint egy normann katedrális oszlopai.

Azt hihetnénk, hogy ebben az ürességben a fönti zöld mennyezet és a talaj közt nem sok látnivaló akad.

Ám ebben a légtérben is igencsak van forgalom, a föld és a lombtenger között állatok közlekednek.

Egyesek, akárcsak mi, köteleket használnak. Mókusok rohangásznak a liánokon.

Az orángután felnőttkorára néha olyan nagyra nő, hogy már nehezére esik az ágak közt egyik fáról a másikra átmenni, ezért gyakran leereszkedik a földre, aztán felmászik egy másik liánon. Irigylésre méltó könnyedséggel kapaszkodik.

A lajhárok, amelyek meglepő módon mindig a földön, és rendszerint ugyanazon a helyen teszik le az ürüléküket, lassan vackolódnak lefelé, útban a trágyadombjukhoz.

Sok madár inkább a lombkorona alatt repül az erdő egyik részéről a másikra, hogy ne tegye ki magát az odafönn őrjáratot tartó sasok támadásának.

Sokan itt is fészkelnek. Az arapapagájok, a szarvcsőrű madarak és a tukánok az odvas fák üregeit használják; a trogon kamrát váj a fahangyák gömb alakú fészkébe; a fán fészkelő sarlósfecskék kéregdarabokat és tollakat ragasztanak össze a nyálukkal, és kicsiny toldalékot építenek belőle egy vízszintes ág oldalára, amelybe egyetlen apró tojásuk olyan pontosan beilleszkedik, és olyan kevés hely marad mellette, ahogy a makk helyezkedik el a héjában.

A levegőben nemcsak madarak repülhetnek el mellettünk. Vannak más állatok is, amelyek nem tudnak ugyan csapkodni a szárnyukkal, s ezért nem "motoros" repülők, ám ennek ellenére nagyon hozzáértő pilóták : vitorlázórepülők.

Borneóban különösen sokféle van belőlük.

A fatörzseken és az ágak közt rohangáló mókusok biztonságosan kapaszkodnak a fakéregbe tűhegyes karmaikkal, de van egy különlegesen nagy fajuk, amelyiknek alul-fölül dús, vörösesbarna bundája van. Legvalószínűbben késő délután láthatjuk, amikor előbújik egy faodúból. Rendszerint egy második is követi, mert párosan élnek.

Egy-két percig csak körbejárják a fatörzset, aztán az egyik hirtelen, váratlanul leugrik, és közben kiterjeszti nagy bőrköpenyét, amely a csuklójától a bokájáig ér. Hosszú, bozontos farka úgy nyúlik ki mögötte, mintha kormányként működne. Amikor az egyik elindul, valószínűleg a társa is követi, és 30-40 méternyit vitorláznak valamelyik szomszédos fatörzs felé.

Amikor közelednek hozzá, felfelé lendülnek, így lelassítják siklásukat, és egyben fejjel felfelé tudnak kikötni a fatörzsön, amelyen aztán felvágtatnak, miközben szőrös lebernyegük úgy lebeg körülöttük, mint egy túl- méretezett felöltő.

Van egy kis gyík is, amelyik úgy szökell liánról liánra, ágról ágra, mint valami rakéta. Siklóhártyája nem borítja be az egész testét, mint a mókusé, ez csak egy mindkét oldalán kiálló bőrlebeny, amelyet meghosszabbodott bordacsontjai merevítenek ki.

Normális körülmények közt a lebenyeket behúzza a teste mellé, de amikor előrehúzza a bordáit, azok szétterülnek és kiterjesztik a lebenyeket. Ezek a kis állatok rendkívül féltékenyen őrzik az ágak közt a saját territóriumukat. Ha egy másik gyík odatolakszik, a terület birtokosa tüstént a levegőbe veti magát, és leszáll a vetélytársa közvetlen közelébe.

Ekkor aztán dühös, agresszív magamuto- gatás kezdődik: addig öltögeti ellenfelére az álla alatti háromszögletű bőrlebenyt, amíg csak a betolakodó végül el nem szégyelli magát, le nem kotródik az ágról, és el nem vitorlázik.

Néhány béka is rákapott a vitorlázásra. Ők ehhez azt a lábujjaik közötti hártyát használják, amely a béka szabványos úszófelszereléséhez tartozik.

A repülőbéka lábujjai meghosszabbodtak, így amikor szétterpeszti őket, gyakorlatilag mind a négy lába apró ejtőernyővé válik, így egy-egy ugrással tekintélyes távolságokra tud siklani, egyik fától a másikig.

Talán mind között a legkülönlegesebb sikló állat - amelynek teljesítményét sokáig csak a felfedezők túlcsigázott fantáziájának tulajdonították, s ezért nem is hitték el - a vitorlázókígyó.

Ez egy kicsiny, vékonyka hüllő, de arannyal és vörössel pettyezett kék-zöld pikkelyei rendkívül mutatósak. Normális körülmények közt semmi jelét nem árulja el repülőtudományának, ezzel szemben szenzá- ciós ügyességgel mászik fára. Villámsebesen kapaszkodik fel a függőleges fatör- zseken, széles, keresztirányú pikkelyeinek szélével megragadja a kéreg felszínét, és gyűrűit oldalvást nyomva megtámaszkodik a kúszónövényeken vagy a kéreg bármiféle rücskén.

Miután fölért a fára, úgy jut át egy másikra, hogy villámsebesen végigsiklik egy ágon, aztán elrugaszkodik róla. A levegőben ellapítva a testét kiszélesíti és szalagszerűvé alakítja, ugyanakkor egész hosszában egy sor S betű alakú gyűrűbe húzza. Ennek következtében megnő a testének a légellenállása, és sokkal messzebbre siklik, mint amennyire egyszerű eséssel eljutna.

A jelek szerint még arra is képes, hogy vonaglásával evezzen egy kicsit és irányt változtasson a levegőben, így, legalábbis bizonyos mértékig, meg tudja határozni, hogy hová ereszkedjék le.

Ha az ember tovább siklik lefelé a kötelén, megint elérkezik egy levélréteghez.

Ez se nem olyan vastag, se nem olyan sűrű, mint a lombkorona, és egy alsóbb emeletet alkot: néhány alacsonyabb fa, köztük a pálmafák leveleiből áll, amelyek különlegesen alkalmazkodtak a trópusi erdő aljának halovány fényéhez, valamint azokból a vékonyka csemetefákból, amelyek a lombkoronát alkotó fák magjaiból keltek ki.

Amikor ezeken is túljutva végre visszaérünk a talajra, földet érve kemény és rugalmatlan "dzsungeltalajt" érzünk a lábunk alatt, mert bár elborítják az elpusztult levelek és a fentről lehullott egyéb rothadó vegetáció, ez a talajréteg meglepöen vékony.

Nagy a hőség, és a pangó levegő teli van nedvességgel, ezek a körülmények erősen felgyorsítják a lebomlási folyamatokat.

Szüntelenül munkálkodnak a baktériumok és a penészgombák, a szapora gombák szétterí- tik fonalaikat az avarban, és felütik csipkeszoknyás, ernyő- és gömb formájú, lapos vagy hegyes termőtesteiket.

A bomlás rendkívül sebesen megy végbe.

A fagyos északi erdőkben akár hét évbe is beletelik, amíg a fenyőtű elrothad; az európai erdőkben egy tölgyfalevél körülbelül egy éven belül eltűnik; ám a trópusi erdő fáinak levele miután földet ért, hat héten belül teljesen elpusztul.

Az ily módon felszabaduló tápanyagok és ásványok azonban nem sokáig maradnak egy helyben. A naponta lezúduló esők hamarosan belemossák őket a patakokba és folyókba, így hát, ha a fa nem akarja elveszíteni ezeket a becses anyagokat, akkor gyorsan vissza kell szereznie őket.

Ezt a fák a talajfelszín közelében növekvő hajszálgyökereik vastag szőnyegével oldják meg. Ez a sekély gyökérrendszer nem sok stabilitást ad a hatalmas fáknak. Sok fa ezért pótlólagos támaszokat alakít ki magának: óriási, deszkaszerű támfalakat fejleszt a törzse oldalából, amelyek 4-5 méterrel a talaj felett erednek és a törzstől számítva a földön is ugyanilyen távolságra nyúlnak ki.

Halvány, félhomályos világ ez.

A zöld lombkoronára eső fénynek még 5 százaléka sem szűrődik le ide. Ez, valamint a talaj tápanyagszegénysége gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy itt bőségesen növekedjenek a talajlakó növények.

Így soha nem találunk itt olyan nagy, színes szőnyegeket, amelyek vetekedhetnének a tavaszi angol erdők harangvirágaival. Néha látunk ugyan magunk előtt egy-egy színes foltot, de amikor odaérünk, rájövünk, hogy ezek a virágok mind halottak - a fák lombozatáról hullottak le.

Azért néhány virág még itt is nyílik. A mérsékelt övi lomboserdőhöz szokott szem számára teljesen váratlan módon egyes fáknak egyenesen a törzséből sarjadnak ki egész virágcsokrok, néhány méternyire a földtől.

Az efféle virágzás előnyei közvetve talán a talaj terméketlenségéhez kapcsolódnak. Ahhoz, hogy itt egy mag kielégítően növekedhessen, szüleinek kell ellátnia tápanyagokkal, mivel a talajból nagyon keveset lehet kivonni.

Sok fa ezért tápanyagokkal jól megrakott dióféleségeket terem, amelyek növekedésének első szakaszaiban ellátják a palántát. Az ilyen nagy magvak könnyebben nőnek a törzsön, mint a lombkorona ágainak végén lévő gallyakon, amellett itt lenn szabadon állnak, így a beporzó állatok könnyen rájuk bukkannak.

Sok ilyen virág denevéreket lát vendégül, és világos a színe, hogy éjjel is könnyen rá lehessen találni.

Az ágyúgolyófa még inkább kedvében jár látogatóinak: speciális nyúlványt növeszt a virágai fölé, amelyen a nektárt szürcsölgető denevérek függeszkedhetnek.

Egy-két virág a trópusi erdő talaján nyílik.

Azok a növények azonban, amelyeken hajtanak, nem a talajból táplálkoznak, hanem a fákból szívják el a tápanyagokat, paraziták, élősködők.

Egyikük, a Rafflesia, a világ legnagyobb virágát fejleszti. Maga a növény élete legnagyobb részében csak egy rostnövény, amely egy kúszónövény gyökerének szövevénye között nő.

Csak akkor válik láthatóvá, amikor föld alatti szívószervén duzzanatok kezdenek kialakulni, amelyek végül kirobbannak, a talaj felszíne fölé, akár egy sor káposzta. Több fajuk él Délkelet- Ázsiában, de a világbajnok virágot egy Szumátrán élő faj hozza.

Virágának egy méter az átmérője, és közvetlenül a földön helyezkedik el; levelei nincsenek.

Egyszerűen félelmetes ! Gesztenyebarna szirmai vastagok és bőrszerűek, pörsenések borítják, és egy hatalmas kelyhet vesznek körül, amelyben a rothadás bűzét árasztó nagy, szúrós sörték meredeznek.

Emberi orr számára ez a szag visszataszító, de rajokban vonzza magához a legyeket, akárcsak a rothadó hús, és a legyek beporozzák a virágot. A kifejlődő magok aprók, és kemény burkuk van. Senki nem tudja biztosan, hogyan szállítódnak tovább, hogy további kúszónövényeken élősködjenek. Valószínűleg a dzsungelben kóborló nagy állatok lába viszi tovább őket, ami aztán esetleg megsérti egy lián földre boruló szárát, s így lehetővé válik, hogy a Raflesia csírázó magja beléhatoljon.

Ilyen állatokból azonban a trópusi erdőben nem sok akad, mert kevés az elérhető levél, amivel táplálkoznak.

Szumátrán él néhány kis termetű erdőlakó elefánt és a még náluk is ritkább orrszarvú, amelyek az alsó szint szegényes levélzetét majszolgatják, de ezt jelentősen kiegészíti számukra a folyópartok közelében a dús, sűrű vegetáció, ahol sokkal több a fény.

Afrikában egy ősi, zsiráfokkal rokon állat, az okapi, Dél-Amerikában pedig a tapír táplálkozik hasonló módon, de ezek az állatfajok mind kis egyedszámban és nagyon szétszórtan élnek.

A dzsungelben sehol nem találkozunk olyan nagy, levelekkel táplálkozó csordákkal, amilyenek a Föld szinte minden más vidékén élnek.

Nincsenek antilopcsordák, amelyek riadtan elvágtatnának az ember elől, nem néznek föl majszolgató, pánikba eső nyulak, hogy aztán a lyukaikba meneküljenek.

A trópusi erdő legelésző állatai odafönn élnek a lombkoronaszint élő levelei közt.

A trópusi erdő talaján, az elpusztult leveleken táplálkozva semmiféle nagy állat nem élhet meg.

Ám a kisebbek közül igen sokan megélnek. Sok különféle bogár rágcsál magának utat mind kifejlett, mind lárva alakban a bomladozó gallyak és a korhadó faanyag között.

Legnépesebbek és legelterjedtebbek a termeszek, amelyek szüntelenül ott munkálkodnak az avarban, és táplálékukat kis darabonként fészkükbe hurcolják.

Túlnyomórészt láthatatlanul dolgoznak a kidőlt fatörzsekben, a felszíni réteg alatt, de az ember időnként találkozhat egy-egy oszlopukkal, amint húszas vagy harmincas sorokban menetelnek egy olyan ösvényt követve, amelyet a rajta milliószor végighaladó hajszálvékony lábak csörtetése simára koptatott.

Menetük száz meg száz méteres folyamatos szalagot alkot, mielőtt végül eltűnne egy lyukban a földön, vagy egy fatörzs hasadékában, amely rejtett fészkükhöz vezet.

A cellulózt, azt az anyagot, amelyből a növényi sejtek fala fölépül, nagyon nehéz megemészteni. Az élettelen növényi szövet, amely elveszítette lédús sejt- tartalmát és a növényi nedvet, már alig áll másból, mint cellulózból.

A legtöbb élőlény számára ez egy meddő anyag. Egyes termeszek úgy oldják meg ezt a problémát, hogy az ostorosoknak (Flagelláta) nevezett egysejtűek csoportjába tartozó mikroszkópikus élőlényeket telepítenek a végbelük alsó részébe.

A Flagelláták a cellulózt lebontják, és cukrokat tudnak előállítani belőle. A termeszek nemcsak fölszívják a Flagelláták életfolyamatainak ezt a melléktermékét, hanem jelentős számban megemésztik magukat az egysejtűeket is, ugyanakkor fehérjére is szert tesznek.

Az ezekhez a fajokhoz tartozó fiatal termeszek, mihelyt kikelnek a petéből, a felnőtt rovarok végbélnyílását nyalogatva tüstént ellátják magukat ezekkel az értékes egysejtűekkel.

Sok termeszfaj azonban egy gombát használ a cellulózprobléma megoldására.

Amikor a takarmánygyűjtő munkások visszaérkeznek a fészekbe, levéltörmelékből álló kicsiny rakományukat különleges kamrákban rakják le, aztán egyfajta szivacsszerű komposzttá rágják, ezen nő a gomba, egymásba fonódó fonalaiból szövetet formálva. A gomba ebből a komposztból felszívja a tápanyagokat, és egy mézszínű, morzsalékos anyagot hagy maga után, a termeszek aztán ezzel, és nem magával a gombával táplálkoznak.

Amikor a szexuálisan aktív fiatal nőstények végül kirepülnek, hogy új kolóniát alapítsanak, nélkülözhetetlen hozományként mindig magukkal viszik ennek a gombának a spóráit.

Mivel a termeszek a közé a néhány élőlény közé tartoznak, amelyek képesek a rothadó növényzetet élő szövetté alakítani, kulcsfontosságú láncszemet alkotnak az élőlények közötti táplálékláncban.

Sok állat táplálkozik termeszekkel.

Egyes hangyafajok szinte kizárólag abból élnek, hogy megrohamozzák a termeszvárakat, és elhurcolják a lárvákat és a munkásokat.

A védtelenül menetelő termeszoszlopok mellett üldögélő madarak és békák egyenként felcsipegetik a kiválasztott rovarokat, miközben az oszlop makacsul tovább masírozik.

Afrikában és Ázsiában a tobzoska, Dél-Amerikában pedig a tamandua, amelyeket gyakran egyszerűen hangyászoknak szoktak nevezni, szinte kizárólag termeszeken élnek.

Izmos mellső lábaikkal ki tudják ásni a termeszfészkeket, hosszú pofájukból kinyújtják ostorszerű nyelvüket, benyalintanak a szétzúzott termeszfolyosókba, és százszámra gyűjtik össze a rovarokat.

A trópusi erdő talaja az elpusztult leveleken kívül azért néhány növénnyel is szolgál. A magasból lehullott terméseket, gyümölcsöket könnyű összeszedni, a gumókat és gyökereket pedig ki lehet ásni. Az alsó szint bokrairól is odakerülhet néhány bimbó és levél.

Minden kontinensen, ahol dzsungelek vannak, akad legalább egy olyan emlősfaj, amely elég ennivalót talál magának, és megél rajtuk - Ázsiában ilyen a kancsil, Afrikában a patkányőz, Dél-Amerikában pedig az aguti.

Ez a három állat egymástól nagyon különböző családokhoz tartozik. A kancsil a sertések és a primitív kérődzők rokona, a patkányőz valódi antilop ugyan, de rendkívül kicsiny, az aguti pedig rágcsáló. Mégis nagyon hasonlítanak egymáshoz: körülbelül akkorák, mint egy nyúl, és törékenynek látszó, ceruzavékony lábaik vannak, amelyek éles karmokban vagy patákban végződnek, futáskor az állat mintha lábujjhegyen szaladna.

Hasonlóak a szokásaik és a vérmérsékletük is : mindhárman nagyon idegesek, amikor megrémülnek, megmerevednek, aztán görcsös cikcakkban fejvesztetten elrohannak.

A patkányőz és az aguti még az egymás közötti jelzésekre is ugyanazt a módszert használja, türelmetlenül aprókat toppant.

Mindhárman levelekkel, rügyekkel, gyümölcsökkel, magvakkal, diófélékkel és gombákkal táplálkoznak.

Számos madár is elegendő ennivalót talál a földön, és csak akkor libben föl az ágakra, ha rendkívüli kihívás éri.

Az egyik ilyen madár a bankivatyúk, a mi házityúkunk őse. Malaysiában még mindig közönséges jószág, kora reggel nagyon magas hangon, és furcsán fulladozva, de a jól ismert módon kukorékol, ami valahogy oda nem illőnek tűnik a trópusi erdőben.

Dél-amerikai megfelelője a hokkó, fekete, pulykára emlékeztető madár.

Ezek közül a földön élő madarak közül egyik-másik olyan nagyra nő, hogy már-már alig tud repülni.

A leglátványosabb közülük a délkelet-ázsiai Argusz-páva. Nősténye alakra és nagyságra szintén a pulykára hasonlít, ám a hím igencsak különbözik tőle.

Hatalmas, mint- egy méternyi hosszú uszályt, illetve óriási farktollakat növeszt, amelyek mindegyikén egész sor kísértetiesen szemekre emlékeztető folt van. Éppen emiatt nevezték el a görög mitológia sokszemű szörnye után.

A hím kitakarít magának az erdőben egy körülbelül 6 méter átmérőjű porondot, ezt gondosan tisztán tartja, lesöpri róla a lehullott leveleket és gallyakat, még a facsemeték tövét is megcsipkedi, hogy elpusztítsa, ha nem tudja gyökerestül kitépni. Erre a porondra hívja a nőstényt hangos kiáltozásával, amitől nap mint nap visszhangzik az egész erdő.

Amikor a nőstény megérkezik, odavezeti a porondjára, és elkezd táncolni előtte, miközben egyre izgatottabb lesz.

Aztán hirtelen fölemeli hatalmas farkát, meglebegteti a szárnyait, és egyetlen feltornyosuló tollfüggönnyé változik, amely teli van pettyegtetve a ragyogó szemutánzatokkal.

Új-Guineában többféle paradicsommadár is él, amelyek hasonló táncparketteket készítenek maguknak a földön, és hasonló módon mutogatják a tollaikat. A fátyolos paradicsommadár egyenesen állva táncol, kiterjeszti bársonyfekete tollszoknyáját, és bólogat a fején lévő fátyolszerű tollával. A zöld galléros paradicsommadár egy alacsony ágról mutogatja magát, miközben a mellén lévő színjátszó, nagy, háromszögletű pajzs csillog-villog a gyönge fényben.

Dél-Amerikában a vörös szirtimadár a nagy táncos, ám ez a madár nem egyedül táncol egy-egy elszigetelt porondon, hanem tucatnyi csoportokban. A hímje csodaszép, narancsszínű madár, a szárnytollai feketék, nagy, narancsszínű tollforgója pedig elöl a fejére borulva szinte eltakarja a csőrét.

A párzási időszakban a hímek összegyűlnek valahol az erdőben, ahol mindegyik kisajátít magának a földön egy kis területet. Az idő legnagyobb részében csak üldögélnek a facsemeték ágain vagy a liánokon a porondok mellett, de amikor egy jelentéktelen, barna tollú nőstény megjelenik, mindnyájan vijjogva letottyannak a saját porondjukra, és elkezdik mutogatni magukat. Oldalt billentett fejjel kuporognak, hogy a bóbitájuk vízszintes legyen, le-föl ugrálnak, és hallható csattanással összecsapkodják a csőrüket. Néha megmerevednek, ilyenkor mozdulatlanok, de feszültek.

Végül aztán a nőstény odalibben az egyik hímhez, és hátsó feléhez dörgöli külső, rostos tollait, mire az gyorsan felugrik és meghágja, ott mindjárt a táncparketten. A párzás csak néhány másodpercig tart, aztán a nőstény elrepül az erdőbe, ahol lerakja a tojásait és fölneveli fiókáit, miközben a lángoló, élénk színekben pompázó hím tovább táncol és bókol az erdei tisztáson.

A dzsungel földjén a legtágabb hatókörű, mindenevő lakó persze az ember, aki ugyan a nyílt szavannákon fejlődött ki, de valószínűleg már fejlődésének igen korai szakaszában megrohamozta a trópusi erdőt.

Kezdetben kétségkívül vándorló vadász volt, mint a zairei pigmeusok, Malaysia orang aslijai, vagy mint egyes amazóniai indiánok, akik még ma is azok.

Ezek az emberek mind kis termetűek. A zairei mbutik népe minden ember közül a legalacsonyabb, a férfiak átlagos testmagassága nem éri el a másfél métert, asszonyaik pedig még kisebbek.

Ehhez talán némileg hozzájárulhat étrendjük viszonylagos szegényessége is, de az is kétségkívül igaz, hogy kis termetük igen alkalmassá teszi őket a dzsungelbéli életre, gyorsabban és halkabban tudnak mozogni az erdőben.

Testük vézna, majdnem teljesen szőrtelen, és alig izzadnak, mert a test hűtésének ez a módszere a világ más részein ugyan eléri célját, de a dzsungelben, ahol annyira párás a levegő, nem válik be, mert a testről itt csak nagyon lassan párolog el a nedvesség - mint azt a világ hűvösebb részeiről érkező utazók nagyon jól tudják.

Róluk patakokban ömlik az izzadság, átitatja a ruháikat, de semmivel nem csökkenti a hőmérsékletüket.

Bennszülött vezetőiknek eközben száraz marad a bőrük, nincs melegük, és jól érzik magukat.

Ezek a nomád népek bensőségesen és részletesen ismerik a trópusi erdőt. Minden más élőlénynél jobban tudják, hogyan lehet a dzsungel bármely részéből élelmet szerezni.

Gumókat és diókat gyűjtenek a talajszintről, felhasítják a kidőlt fatörzseket, hogy kiszedjék belőlük az ehető bogárlárvákat, felmásznak a fákra, és leszedik a gyümölcsüket, kihúzgálják a vadméhek fészkéből a mézzel teli lépeket, belevágnak azokba a liánokba, amelyekből néhány pillanatra úgy bugygyan ki a víz, mint egy csapból, hogy ihassanak egyet.

Emellett ügyes és bátor vadászok.

A mbutik törzse hálóval fogja a patkányőzet és az okapit, és hosszú, veszélyes vadászutakra indul, hogy megöljön egy-egy elefántot.

Mindnyájan tudják, hogy kell a földön lakó madarak és emlősök hangját utánozni, amivel nyilaik és lándzsáik hatótávolságába csalogatják őket.

Mivel az állatok nagy többsége magasan, a lombok közt él, ezeknek az embereknek jelentős távolságra is hatékony fegyvereket kellett kifejleszteniük.

A dél-amerikai indiánok fúvócsövet használnak. Egy vékony bambusz- vagy nádszálból kitisztítják az egyes szakaszokat lezáró belső falakat, aztán beledugják egy fatokba, ami megvédi és merevvé teszi.

Az egyik végébe mérgezett nyílvesszőt, a másik végébe köröskörül pelyhes magrostokat illesztenek, amelyek így légmentesen illeszkednek a fúvócsőbe. Aztán olyan nagy erővel fújják ki, hogy a nyílvessző eléri a 30 méter magasban lévő célt is.

A méreg olyan erős is lehet, hogy egy jól eltalált állat egy percen belül összeesik és lehull, a nyilak kifúvása és röpte pedig annyira hangtalan, hogy amikor egy madárcsapat kellős közepén találnak el egy madarat, és az leesik, a többiek esetleg meg se ijednek, és a helyükön maradnak, így a vadász még továbbiakat is elejthet közülük.

A nomádoknak, mint az embereknek mindenütt, nem csak táplálékra van szükségük, de az erdő sok minden mással is ellátja őket.

A nyárson sütött békák mérget izzadnak ki a fúvócső nyilaihoz; a liánok rostjaiból hálók készülnek; a gyantával, amelyet bizonyos fák kiizzadnak, kitűnő fáklyákat lehet készíteni; a pálmalevelek vízhatlan tetőül szolgálnak a kunyhóikhoz.

Amikor ünnepségeket és szertartásokat tartanak, festéket készítenek összezúzott magvakból, amellyel testüket díszíthetik; a papagájtollakból és kolibribőrökből pedig pompás fejdísz lesz.

A nomádok élete ennek ellenére kemény élet, a táplálék keresése pedig időrabló, kimerítő munka.

A dzsungel sok lakója ezért inkább tisztást irt az erdőben, és kertet telepít. Ehhez eredetileg fáradságos munkával pattintgatott és lecsiszolt, kis kőpengével ellátott fejszéket használtak.

A fák kivágása még fémpengével is hosszú és nehéz munka, majd ezt követi a levágott ágak és levelek elégetése. Ezután maniókát vagy gabonát, tárót vagy rizst ültetnek a csonka fatönkök közé.

Ám a talaj annyira szegény, hogy három-négy betakarítás után a növények már alig hoznak termést, így az embereknek tovább kell költözniük, és egy másik parcellát kell megtisztítaniuk.

A trópusi erdő fái végül kidőlnek, akár kivágja őket az ember, akár nem. Sok fa évszázadokon keresztül áll, de aztán a felszívott nedv már nem képes feljutni a hatalmas törzsekben. Az elöregedett ágakat penészek és gombák támadják meg, összefurkálják a rovarok, s végül már nem bírják el leveleik és a rájuk telepedett növények terhét. Ha pedig egy-egy nagy ág letörik, akkor az egész fa végzetesen elveszítheti egyensúlyát.

A vég valószínűleg egy vihar alkalmából következik be.

A felhőszakadásszerű eső több tonnával megnöveli a féloldalas korona súlyát, aztán egy villám ráméri a végső csapást.

A hatalmas fa lassan elbillen. Megfeszülnek a törzsét szomszédaival összekötő liánok, egyesek elpattannak, mások végig- vonszolódnak a környező ágakon, aztán ahogy a fa koronája egyre sebesebben előrebukik, hosszú, mennydörgésszerű hang kíséretében áttöri a lombkoronát.

Amikor az első ágak a földre csapódnak, puskalövésre emlékeztető ropogások sortüze hallatszik. Néhány másodperc múlva földrengésszerű dörgéssel a földre vágódik a hatalmas fatörzs is, majd még egyszer hallani, ahogy visszapattan.

Aztán csönd lesz, csak a légáramlás által leszakított levelek pattognak puhán, szelíden záporozva a roncsokra.

Egy-egy öreg fa halála elpusztítja ugyan a madarak és a kígyók, a majmok és a békák otthonát, de egyben az élet ígéretét hozza a kis facsemeték számára, amelyek eddig az árnyékában álltak.

Sok közülük tíz év alatt sem nőtt harminc centiméternél nagyobbra, csak várta, mikor jön el az ő pillanata.

Mert verseny indul meg közöttük, amelynek díja és célszalagja az a hasadék, amelyet a kidőlt fa maga után hagyott a lombkoronában, s amelyen keresztül most besüt a Nap.

Az erős, szokatlan fény, amellyel ezek a csemeték életükben most először találkoznak, gyors növekedést vált ki.

De akármilyen gyorsan is hajtják ki leveleiket és ágaikat, és nőnek fölfelé, mások mégis lehagyják őket.

Az eddig a talajban szunnyadó magok sebesen kicsíráznak.

A folyópartok vagy az erdei tisztások napfényében élő összes többi növény, a banánpálmák és a gyömbérfélék, a Heliconiák és Cecropiák mind-mind gyorsan életre kelnek, és nagy, széles leveleket növesztenek, hogy felszívják a napfényt, virágozzanak és gyümölcsöt hozzanak.

Ám a facsemeték néhány éven belül megint fölébük kerekednek. Növekedésük közben egy-kettő közülük természetes életereje, előnyös starthelyzete, vagy kedvezőbb, táplálóbb talaja miatt az élre kerül.

Miután kiterebélyesedtek ágaik, beárnyékolják vetélytársaikat, a napfénytől megfosztott kisebb fák elgyöngülnek, kiesnek a versenyből, és elpusztulnak.

Néhány évtized elteltével már csak egy- kettőnek sikerül a virágzáshoz szükséges, teljes magasságát elérnie.

A lombkorona újra bezárul, alatta pedig ismét kialakul az élet egyensúlya.


A FŰTENGEREK  |  AZ ÉSZAKI ERDŐK  |  Vissza a tartalomjegyzékhez