David Attenborough:

AZ ÉLŐ BOLYGÓ

A Föld mai arculata


Szkennelte, javította és tördelte: a Webtigris.

5. FEJEZET

A FŰTENGEREK



Ahogy a trópusi erdőkön és a mérsékelt égövi erdőn keresztülvágva eltávolodunk az állandóan csapadékos területekről szárazabb vidékek felé, a fák száma és nagysága csökkenni kezd.

A terebélyes törzsek, ágak és levelek fennmaradásához egy bizonyos minimális mennyiségű vízre van szükség.

Ha a csapadék olyan kevés, vagy a talaj olyan homokos, és annyira jó a vízáteresztő képessége, hogy még a mélyben sincs elegendő nedvesség, akkor ott fák már nem nőnek, véget ér az erdő, és kiérünk a fűvel borított nyílt síkságokra.

A "fű" elnevezés nagyon sokféle növényt takar. A pázsitfüvek ugyanis a növényvilág egyik legnagyobb családja, ahová világszerte körülbelül 10000 különféle fajt sorolnak.

A pázsitfüvek nem primitív növények, mint azt az ember leveleik egyszerűsége alapján feltételezné, hanem igencsak fejlettek.

Virágaikról gyakran nem is ismerjük fel, hogy virággal van dolgunk.

Mivel a fűfélék a fátlan, nyílt síkságon élnek, ahol majdnem mindig fúj egy kis szél, a szélre bízhatják virágporuk szétosztását. Így nem kell állatokat magukhoz csalogatni, hogy a beporozásukat elvégezzék, tehát virágaiknak nem kell sem szembetűnőeknek, sem élénk színűeknek lenniük; aprók és fakók, szirmok helyett csak kicsiny pikkelyeik vannak, és fürtökben nőnek száraikon, amelyek a szél útjába emelik őket.

A füvek egyetlen életfeltételt igényelnek leginkább: a jó fényviszonyokat.

Az erdők mély árnyékában nem tudnak ugyan megélni, de számos más megpróbáltatást elviselnek, ami másfajta növényeket megnyomorítana vagy elpusztítana.

Nemcsak a csapadék hiányát viselik el, hanem a perzselő napfényt is.

Túlélik a tüzet, mert bár a lángok leégethetik a leveleiket, amikor átsöpörnek rajtuk, de a talajfelszín közelében lévő gyökérzetüket ritkán károsítják.

Elviselik a rendszeres csonkítást is, akár legelésző állat foga, akár fűnyírógép vágja le őket.

Figyelemre méltó szívósságuk sajátos levélszerkezetükből fakad. A legtöbb más növény levele a száron lévő rügyből sarjad ki. A nedvek szállítására tenyeresen szétágazó érhálózatot fejlesztenek, és gyorsan végső alakjukra növekszenek, amikor is növekedésük megáll.

Ha megsérülnek, az eltört levélereket le tudják zárni, hogy megakadályozzák a növényi nedvek kicsurgását, de ennél jobban nem képesek regenerálódni.

A fű levele egészen más. Erei nem hálózatot alkotnak, hanem egyenes, egymással nagyjából párhuzamos, elágazás nélküli vonalban futnak végig a levél teljes hosszában.

A növekedés a levélalapnál folyik, és a növény egész élete során mindvégig tart. Ha a levél megsérül vagy lelegelik, akkor a tövénél új sarjad.

A fű nemcsak a magvai révén terjed, hanem a föld felszínén vagy közvetlenül a felszín alatt is vízszintes szárakat növeszt, amelyek minden szárcsomónál leveleket és gyökereket képesek fejleszteni.

A fűfélék bojtos gyökerei néhány centiméternyire a föld alatt olyan dúsan nőnek, hogy a szomszédos növényeké egymásba fonódik. Ez a pázsitgyökérzet tartós szárazság idején is összetartja a talajt, nem engedi, hogy a szél elhordja, és amikor végre elered az eső, egyetlen nap alatt zöld leveleket hajt.

Ezek a hatékony, kitartó növények viszonylag nem régen fejlődtek ki.

Amikor a dinoszauruszok éltek, még nem léteztek, így azoknak a jóval durvább páfrányokkal, cikászokkal és tűlevelűekkel kellett táplálkozniuk.

Amikor az erdőkben az újfajta fák elkezdték hozni az első virágokat, és tavirózsák csillagozták be a tavak vizét, az erdők mögött elterülő száraz síkságok kopár földjén még semmi sem nőtt.

Csak jóval a nagy hüllők korszaka után, mintegy 25 millió évvel ezelőtt kezdték a füvek betelepíteni a síkságokat, ugyanakkor, amikor az emlősök nagyarányú terjeszkedése megindult.

Ma a szárazföldek felszínének mintegy egynegyedét fűfélék borítják.

Minden ország saját nevet adott füves síkságainak - Dél-Amerika déli részén pampa és campo a nevük, északon, az Orinoco folyó környékén llano (ljáno); Észak-Amerikában préri, Közép-Ázsiában sztyeppe; Afrika déli részén veldt, keleti részén szavanna.

Ezek mind igen termékeny területek.

Az egyes fűfélék egyedei esetleg csak néhány évig élnek, aztán újak lépnek a helyükre, de az elpusztult levelek a bomló növényi anyagból szőnyeget alkotnak, amely gazdagítja és lazítja az alatta lévő talajt, morzsalékossá és jól szellőzővé alakítja.

A füvek között, bizonyos mértékig az árnyékukban és védelmük alatt, számos apró virágos növény hajt ki - bükkönyfélék, amelyek a gyökérgümőkben élő nitrogénkötő baktériumok révén megkötik a nitrogént, százszorszép és gyermekláncfű, amelyek virágja apró csokrocskák tömegéből áll és más családokba tartozó növények, amelyek hagymáikban és megduzzadt gyökereikben tárolják a tápanyagokat.

Az örökösen felsarjadó fű, amely egyaránt túléli az áradásokat és az aszályt, a legeltetést és az égetést, a nedvesebb vidékeken buja és nedvdús, a szárazabb térségeken száraz és szívós de azért ehető, így az állatok egész serege számára nyújt könnyen hozzáférhető lakomát.

Egy hektárnyi füves rét súlyban számítva több élőhúst képes eltartani, mint akármiféle más vidék.

Az összekuszálódott gyökerek, szőnyeggé szövődő szárak és a növekvő levélcsomók dzsungelének természetesen megvan a maga apró lakosaiból álló közössége.

Az élő leveleken szöcskék rágcsálnak; levéltetvek és poloskák döfnek bele ereibe tűhegyes szájszervükkel és szívják ki belőlük a nedvet; bogarak majszolják az elpusztult leveleket.

A mérsékelt éghajlatú vidékeken giliszták vonaglanak ki alagútjaikból összegyűjteni az elhullott leveleket, amelyeket aztán levisznek magukkal a föld alá, hogy megemésszék őket; a trópusi füves tájakon pedig mindenütt ott munkálkodnak a termeszek.

A termeszek bőre puha és vékony, ezért nem tárolja megfelelően a nedvességet. A trópusok párás levegőjében ez nem okoz problémát, a dolgozók menetoszlopai nyíltan masíroznak a földön, de ez a viselkedés szinte halálos volna kinn a nyílt síkságokon, mert a napsütés kiszárítaná apró testüket, összezsugorodnának és elpusztulnának.

Egy-két fajuk az éjszaka hűvösében képes ugyan védtelenül is haladni útjain, de a füves puszták termeszeinek legnagyobb része vagy a talajfelszín alatt vájt alagútjaiban közlekedik, vagy tetőt épít a megrágott földből ösvényei fölé.

Mielőtt a termeszek felfalnak egy kisebb bokrot, először dagadozó sárfalakkal burkolják be az egész növényt; ebben a sötét és nedves falban nekikezdenek fáradhatatlan munkájuknak.

A nedvesség megőrzésének szükségessége kényszeríti a termeszkolóniát arra is, hogy fészket építsen magának.

Egyes fajok a föld alatt ássák ki kamráikat és folyosóikat, számos más fajuk viszont óriási sárerődöket épít. Minden egyes dolgozó elkészíti ehhez a maga tégláit: megrágja a földet, aztán a rágó fölött lévő különleges mirigyéből folyékony cementálóanyagot kever hozzá, és egy apró pasztillát készít belőle, amelyet fejének rázó mozgásával dagaszt bele az épülő falba.

Hatalmas lakóházaik milliók együttműködésével épülnek; átmérőjük akár 3-4 méter is lehet. Egyes fajok karcsú tornyokat emelnek, amelyek magassága a 6 métert is elérheti.

A termeszvár oldalait támasztó pillérek belsejében szellőzőkémények emelkednek a magasba ezek teszik lehetővé az elhasznált levegő távozását.

Az alapból viszont mély aknák nyúlnak le a nedves talajba, a dolgozók ezeken járnak vizet gyűjteni, amit aztán rákennek a folyosók belső falaira, hogy megakadályozzák a mikroklíma páratartalmának életveszélyes csökkenését.

A füves pusztákon hangyák is élnek.

Felületesen nézve talán hasonlítanak a termeszekhez, pedig tőlük nagyon különböző állatok.

Míg a termeszek ugyanabba az állatcsoportba tartoznak, mint a csótányok, a hangyák a darazsak rokonai, mint azt darázsderekuk is tanúsítja, ami a termeszeknek nincs.

Ezenkívül, - hasonlóan a darazsakhoz, ellentétben a termeszekkel, - a hangyáknak kemény, vízhatlan kültakarójuk van, így akár napsütésben is masírozhatnak a föld felszínén, alig kockáztatva a kiszáradást.

Az aratóhangyák elözönlik a gyepet, fáradhatatlanul gyűjtögetik a fűmagvakat, aztán hazacipelik föld alatti magtáraikba, ahol a speciális kasztba tartozó dolgozók hatalmas rágóikkal összeroppantják a magokat, hogy a kolónia többi, ilyen szerszámmal nem rendelkező tagjai könnyebben fogyaszthassák.

Egy másik faj, a levélvágó hangya az élő növényeket szedi szét, ollószerű rágóival először lenyírja a szárakat és a leveleket, aztán könnyen szállítható darabokra vágja őket.

A hangyák éppúgy nem képesek megemészteni a cellulózt, mint a termeszek, ezért ők is egy gomba segítségéhez folyamodnak.

Ez azonban nem ugyanaz a gombafaj, mint amit a termeszek tenyésztenek, és a hangyák magát a gombát fogyasztják el.

A levélvágó hangyák fészkei nem olyan szembeötlőek, mint a termeszvárak, mert ezeket a föld alá építik, de még a termeszdomboknál is nagyobbak, folyosói akár 6 méter mélységbe is lenyúlhatnak, 200 négyzetméter- nyi területre is kiterjedhetnek, és hétmillió rovarnak adnak otthont.

Más hangyafajok a füvekben lévő tápanyagokat egy másik közvetítő segítségével nyerik, nem gombákat, hanem levéltetveket "tenyésztenek".

Ezek a rovarok csak egy kis részét emésztik meg a kiszívott növényi nedveknek, a többit a kissé szépelgően "mézharmatnak" nevezett édes folyadék formájában kiürítik.

Levéltetvekkel fertőzött növények alatt gyakran láthatunk ilyet a kertben a földön, ahol vékony, ragacsos hártyát alkot.

Egyes hangyák azonban pompás tápláléknak ů tartják a mézharmatot, nyájakba gyűjtik a levéltetveket, és fejik őket, jószerivel ugyanúgy, ahogy a gazdák a tejelő tehéncsordákat.

A levéltetvek több mézharmatot termelnek, mint ahogyan normális körülmények között tennék, mert a hangyák újra meg újra megsimogatják őket csápjaikkal, ami fokozza a kiválasztást.

Védik is őket: hangyasavat fröcskölve elkergetnek minden más rovart, ami behatolna a levéltetvek legelőjére.

Egyesek különleges pergamen- vagy föld-"karámot" építenek egy különösen termékeny szár vagy gyökér köré, ahol a levéltetvek legelésznek, így ugyanúgy megfosztják őket szabad mozgásuktól, akárcsak a nagyüzemi állattenyésztők az állataikat.

Nyár végén, amikor a levéltetvek elpusztulnak, a hangyacsordák leviszik a petéiket a fészkükbe, ahol biztonságban vannak.

Amikor aztán tavasszal a fiatal levéltetvek kikelnek, a hangyák újra kiviszik őket legelni a friss legelőkre.

Mindezek a rovarok - a levéltetvek és a hangyák, a termeszek és a szöcskék, a poloskák és a csótányok - maguk is potenciális táplálékai más, nagyobb állatoknak.

Dél-Amerika füves pusztáin cserkészik az összes élő emlős közül a talán legvalószínűtlenebb állat, amely mintha valami extravagáns címerképből lépett volna elő.

Akkora, mint egy nagy kutya, de a feje hosszú, görbe kutasszá hosszabbodott, a tetején van a szeme és apró füle, orrlyukai és apró, keskeny szája pedig az alján.

Testét tüskés szőr borítja, óriási farka pedig, amely az állat testhosszának felét teszi ki, mind alul, mind fölül olyan bojtos, hogy szinte zászlóként lobog az állat mögött.

Ez az állat az óriás sörényeshangyász.

Nagyon rosszul lát, és a hallása sem valami jó, de a szaglóérzéke kitűnő.

A termeszeket dombjaik falába kevert nyáluk szagáról találja meg. Mihelyt rábukkan a fészkükre, mellső lábainak hosszú, görbe karmaival kiszélesíti egyik főalagút bejáratát, aztán beledugja a pofáját.

Hosszú, szíjra emlékeztető nyelve villámsebesen, néha percenként százhatvanszor is végigsöpör a termeszek folyosóin. Valahányszor kidugja nyelvét, mindig friss nyálréteg borítja, és valahányszor visszahúzza, egész rakomány termeszt hoz magával.

Fogatlan szájának alagútjában lekaparja őket a nyelvéről, és egészben nyeli el. A gyomra nagyon izmos, és mindig van benne némi kavics és homok, ezek segítségével zúzza össze állandó forgatás közben a rovarokat, míg végül megemészti őket.

Egy felnőtt sörényeshangyász ily módon naponta akár 30000 termeszt is elfogyaszthat.

Vannak más, táplálkozásukban kevésbé specializált állatok is, amelyek szintén kiveszik részüket a hangyák és a termeszek kínálta lakomából: a tatuk vagy armadillók.

Ezek, mint azt az armadilló név is sugallja, páncélosok: csonttal megtámasztott, rugalmas szarupáncél van a vállukon, egy másik a csípőjükön, derekuk körül pedig változó számú páncélövek kötik össze a kettőt.

A leglelkesebb termeszevő közülük az óriás tatu. Körülbelül akkora, mint az óriás hangyász, de annál sokkal erőszakosabb módon gyűjti össze a táplálékát.

Ahelyett, hogy finnyásan bedugná elegáns orrát a termeszek fészkének valamelyik kijárati folyosójába, az óriás tatu nagy alagutat váj magának, aztán páncélos hátát az alagút tetejének púposítva addig hányja kifelé a földet a mellső lábával, amíg csak a termeszkolónia szívéig nem ér.

Eközben a jelek szerint fittyet hány az ezer meg ezer dühös termeszkatona harapásaira. Kisebb rokonainak, a hétöves, a sörtés és a tüskés tatuknak az étrendje és ízlése sokkal változatosabb : nemcsak hangyákat és termeszeket esznek, hanem madárfiókákat, szöcskéket, sőt, gyümölcsöket és gyökereket is.

Az apró háromöves tatu összegömbölyödve védelmezi meg magát : amikor bezárkózik, a farka tövénél lévő háromszögletű pajzs beilleszkedik a fején lévő háromszögletű pajzs mellé, így egész teste egyetlen, sérthetetlen, grapefruit nagyságú páncélos golyóvá válik. Nagyobb testalkatú rokonainak viszont nemigen van félnivalójuk az olyan ragadozóktól, mint a róka vagy a héja.

Az óriás tatu, akárcsak a sörényeshangyász, túlságosan nagy, és egyébként is félelmetes csapásokat tud osztogatni ásólábaival, a kisebbeknek meg elég jó a páncélzatuk ahhoz, hogy vissza tudják verni a támadási kísérleteket, ha pedig kitartóbban ostromolják őket, akkor biztonságosan beássák magukat.

A legelésző rovarok természetesen nincsenek egyedül a fűben. Apró, barna, tömpe orrú, farkatlan tengerimalacfélék, a háziasított tengerimalacok vad ősei ássák alagútjaikat, amelyeken át ki-be rohangászva rágcsálják a lédús szárakat.

A méltóságteljes spániel nagyságát is elérő nagyobb rágcsálók, a pampaszi nyulak (viszkacsák) föld alatti kotorékokban laknak. Esténként előbújnak és kényelmesen legelésznek a fűben, de mindig odúik bejáratának közelében maradnak, hogy a veszély első jelére könnyen visszaszaladhassanak a biztonságba. Egy másik, még nagyobb tengerimalacszerű rágcsáló, a mara, napközben és még mohóbban táplálkozik. Odújától távol a gyorsaságában keresi a biztonságot. Hosszú, karcsú lábai vannak, és olyan túlfeszített, ideges természetű, mint az európai nyúl: a legváratlanabb pillanatokban képes hatalmas, szárnyaló ugrásokra.

Ezekre a fűevőkre sok ragadozó vadászik.

A keselyűsólymokhoz tartozó karakara a fűben cserkészve csap le a tengerimalacokra. Hasonlóképpen vadászik a pampaszi róka, amely külsőleg a sakálra hasonlít. A kutyacsaládnak egy még nagyobb testű tagja, a sörényes farkas szintén a pampákon kóborol. Inkább rókára hasonlít, mint farkasra, de olyan rókára, amelyet mintha a vidámpark torzító tükrében látnánk, mert a feje alig nagyobb, mint egy juhászkutyáé, de a lába olyan hosszú, hogy az egyméteres magasságot is eléri. Hosszú végtagjai révén igen gyorsan fut, bár rejtélyes, hogy mi szüksége van erre, ugyanis az emberen kívül más nagyobb állat nem üldözi, ahhoz pedig nincs szüksége a gyorsaságra, hogy tengerimalacra vadásszon. Sőt, inkább a kisebb zsákmányállatokat kedveli, fészkelő madarakat, gyíkokat, sőt szöcskéket és csigákat is, de még gyökereket és gyümölcsöket is eszik.

A pampák legnagyobb állata nem ragadozó, hanem fűevő.

Testesebb, mint a sörényes farkas, és kétszer olyan magas, azonban nem emlős, mint azt az ember gyanítaná, hanem madár: a nandu.

Olyan, mint a strucc; nem tud repülni, szárnya pelyhes, hasznavehetetlen, nyaka hosszú, és hosszú, csontos lábaival igen gyorsan fut.

Bár nagyon változatosan táplálkozik, rovarokat és kis rágcsálókat is eszik, fő tápláléka a fű. Az év egyes szakaiban csapatokba verődik a pampákon, mint a legelésző antilopok.

A nandu fészke egészen rendkívüli látványt nyújt. Tojásai tízszer akkorák, mint a tyúktojás, amit egy ilyen nagy madártól el is várhatnánk, ám a nandu fészkében gyakran húsz tojás is van, sőt, olyan eseteket is feljegyeztek, amikor több mint nyolcvan tojást találtak egy fészekben.

Ezek azonban nem mind egyetlen nősténytől származnak.

A hím poligám, és ő építi meg az olyan-amilyen fészket: sekély gödröt tisztít meg a földön, rendszerint egy bokrosban vagy fás területen, aztán levelekkel kibéleli.

Számos nősténynek udvarol, nyakát ingatva, tollait felborzolva körültáncolja őket. A pár egyre izgatottabb lesz, esetleg még a nyakukat is összekulcsolják, aztán a nőstény lekuporodik, és a hím párzik vele.

A nőstény ezután hamarosan meglátogatja a fészkén ülő hímet, mire az föláll, és helyet ad neki, hogy lerakja a tojását.

Nőstény nőstény után járul így oda hozzá, de ha éppen egy másik nőstény foglalja el a fészket, akkor melléje tojja a tojást, a hímre bízva, hogy a csőrével a többihez görgesse.

Néha annyi nőstény jön a fészekhez tojni, és olyan sokszor, hogy amikor a hím költeni kezd, több a tojás, mint amennyit le tud takarni. Ilyenkor a felesleges tojásokat kinn hagyja, ahol kihűlnek és megzápulnak.

A fészkén ülő nandu félelmetes őr. Minden állatra rátámad, ha közeledik a fészekhez, és elkergeti. Ezért a nandunak nincs szüksége arra, hogy megközelíthetetlenné tegye a fészkét.

A pampákon azonban nincs több akkora madár, mint a nandu, ezért számukra nehéz problémát jelent biztonságos fészkelőhelyet találni.

A fazekasmadár azok közé a kevesek közé tartozik, amelyek majdnem teljesen biztonságos fészket tudnak építeni.

Egy cölöpre vagy egy magányos fa egyik alsó ágára építkezik. Építőanyaga egyszerű, egy kis fűvel elkevert sár, de ebből kőkemény, boltozatos kamrát épít, amelyet közvetlenül a bejárati nyílással szemben válaszfal oszt ketté, ami majdnem lehetetlenné teszi, hogy egy bedugott orr vagy mancs elérje a mögötte rejlő tojásokat vagy fiókákat.

A termeszharkály a síkságokon főleg hangyákkal táplálkozik, gyakran a termeszdombokat használja fészkelőhelyül. Ősei készségeiből megőrzött annyit, hogy lyukat tud vájni a termeszdomb kemény falába. A termeszek azután maguk javítják ki odabenn a kitördelt folyosókat, eltömítve őket, így az aranyküllőnek végül sima falú kamra áll rendelkezésére a tojásai elhelyezésére.

Az eredetileg a hangyákat fosztogató tatuk által ásott, vagy a viszkacsák lakásául szolgáló földbe vájt lyukakat gyakran apró baglyok rekvirálják el. Tudnak ugyan maguk is odúkat ásni, néha ásnak is, de a jelek szerint jobban szeretnek a másokéban lakni.

A viszkacsa kotorékában gyakran minden egyes lyuknak megvan a maga baglya, amelyik őrszemként áll a lyuk bejárata előtt.

Amikor az ember közeledik hozzá, az üregi bagoly fenyegetően rámered szúrós, sárga szemével, és komikus izgalommal, egészen az utolsó pillanatig le-föl ugrál, aztán mégis inába száll a bátorsága, és lebújik kölcsönzött odújának biztonságába.

A karakara jobban kedveli a kisebb fákat, de ha kell, a földön is fészkel. Erős mészároscsőrével és karmaival elég jól fel van fegyverezve ahhoz, hogy a legtöbb más állatot elkergesse, a gyíkokat és a kígyókat pedig fölfalja.

A tüskés bíbic azonban sokkal kisebb madár, és mivel általában rovarokkal és más kis gerinctelenekkel táplálkozik, a csőre is kicsi, és nagy karmai sincsenek. Látszólag alig tud hát védekezni az ellen, hogy tojásait fel ne falják a hüllők és a zsákmányra leső tatuk.

Ám a bíbic igencsak vitézül védelmezi a fészkét, mint arra hamarosan rájövünk, ha véletlenül a közelében járunk. Nagy szárnycsattogtatással és fülhasogató rikoltozással csap le az égből, esetleg még fejbe is vágja az embert a szárnyával. Ha ezzel nem sikerül elriasztania, akkor leszáll a földre, és kiterjeszti az egyik szárnyát, mintha meg volna bénulva, miközben továbbra is élesen rikoltozik.

Ilyenkor azt színleli, hogy meg van sérülve. Színjátéka minden bizonnyal elég szembetűnő ahhoz, hogy az ember és feltehetőleg más állatok is elinduljanak megnézni, és így eltávolodjanak a fészkétől.

Néha még ennél is ravaszabbul viselkedik: leszáll a földre, félig nyitott szárnyakkal letelepszik a fűben, és csipkedni kezdi a füvet a csőrével, mintha csak a fészkén ülne. Ha odamegyünk megvizsgálni az illető helyet, újra felszáll, és csak akkor vesszük észre, hogy bolonddá tett, mert nincs ott semmi.

Ha mindezzel kudarcot vall, akkor is van még egy további védelme. Tojásait és csibéit olyan tökéletesen álcázza, hogy az ember esetleg még néhány centiméterről sem veszi őket észre.

A kombinált stratégiák a jelek szerint nagyon jól beváltak, mert a füves síkságok egyes részein mindenütt ott vannak a tüskés bíbicek, és jellegzetes tero-tero (kiejtése: tiro-tiro) kiáltásuk a pampák legáltalánosabb és legemlékezetesebb hangja.

A pampák lapos egyhangúsága és a fűtakaró egységes jellege olyan állatközösségeket hoz létre, amelyek a dzsungelek és az erdők gazdag állatvilágához képest viszonylag kevés fajt tartanak el, és amelyek között egyszerűek a kölcsönös kapcsolatok.

A füvet rovarok és rágcsálók legelik le. A nagyobb testű növényevők trágyája termékennyé teszi a síkságot, amelyet vagy a rovarok dolgozzák fel, vagy az eső mossa bele a talajba. A rovarokat megeszik a tatuk és a madarak, a rágcsálókat a ragadozó madarak és a húsevő emlősök.

Amikor a ragadozók elpusztulnak, az ő testük anyagai is visszatérnek a talajba, vagy a dögevők révén, vagy közvetlenül a bomlási folyamatok során.

Így a füvek szintetizálta tápanyagok visszakerülnek a füvekbe, biztosítva további sarjadásukat, ami a növényevők új nemzedékeit táplálja.

Az efféle közösségek, kisebb változatokkal, a dél-argentínai hűvös pampáktól észak felé 3000 kilométerre terjednek, a Parana folyó síkján (canapoján) át föl északabbra, Paraguayig, sőt azon is túl, egészen Brazília déli részéig.

Az Amazonas medencéjének déli peremén azonban már elég eső esik ahhoz, hogy ott fák is nőhessenek - itt a füves puszták véget érnek és kezdődik a trópusi erdő.

Ezerötszáz kilométerrel még északabbra, túl az Amazonason, az Orinoco folyó középső folyásánál megint további füves pusztaságok terülnek el, ezeket nevezik llanónak.

Ha decemberben jár ott az ember, a táj, amit lát, erősen emlékeztet a pampákra. A kék égen magasan járó felhők alatt hektárszámra hajladozik a fű a szélben, ám az itteni állatpopuláció meghökkentően különbözik a pampákétól.

Egyes madarak - a tüskés bíbic, a karakara - azonosak ugyan, de a fűben nincsenek se tengerimalac-, se pampaszinyúl-kotorékok.

Ha néhány hónapig időzünk a llanón, nyilvánvalóvá válik, miért hiányoznak, és miért nincsenek itt fák sem. Az égen viharfelhők gyülekeznek, aztán teljesen beborul, és patakokban kezd ömleni az eső. A folyók ijesztő gyorsan megáradnak, mert az 500 kilométerre nyugatra fekvő Andok lejtőin tomboló viharok is tovább táplálják őket. Hamarosan kilépnek hát medrükből, és mivel az itteni vastag agyagtalajon át a víz nem tud leszivárogni, a sekély áradás szétterül a llanókon.

Ha itt bármiféle fa nőne, a víz teljesen átitatná a gyökereit, és minden üreget ásó állat biztosan megfulladna.

Elfoglalják hát az őket megillető helyet a llano nagyobb termetű növényevői.

A dél-amerikai vízidisznó a világ legnagyobb rágcsálója. Akkora, mint egy házisertés, nevezik orinocói sertésnek is. Hosszú, barna szőre van, és úszóhártyás lába segíti az úszásban. Szeme, füle és orrlyukai mind a feje tetején vannak, így majdnem teljesen elmerülhet a víz alatt, mégis tudja, mi történik körülötte.

Argentínától egészen Kolumbiáig mindenütt ott él a füves síkságok és trópusi erdők folyóiban, tavaiban és mocsaraiban, vízi növényeket, füvet és más, a part közelében található növényeket legelészve.

Amikor az áradások elborítják a llanót, élettere a folyó menti keskeny sávokról hirtelen átterjed a hatalmas árterekre és öntésterületekre. A vízidisznó teljes mértékig ki is használja újonnan szerzett szabadságát. Húsz-harminc tagú családi csoportokban pancsol a sekély vízben, felráncigálja az elöntött füveket, aztán nagy csapatokban keresztülúszik a mélyebb szakaszokon.

Nincs még egy növényevő állat ezen a vidéken, se emlős, se madár, se rovar, amely ennyire kétéltű lenne, így néhány hónapig kizárólag övé az egész hatalmas legelő.

A llanóktól északra és nyugatra, Panamában, Guatemalában és Mexikó déli részén visszatér a trópusi erdő.

Északabbra, az Egyesült Államok határától kezdve, Dél-Texas prérijein újra megjelennek a füves síkságok.

Az amerikai préri mintegy 8000 kilométer hosszú és 1000 kilométer széles sávban terül el a Sziklás-hegység keleti oldalán, Oklahomán, Kansason, Wyomingen és Montanán át egészen a kanadai határig, sőt még azon is túl, az északi erdők déli szegélyéig.

A Föld valamennyi füves pusztája közül ez a legnagyobb és legdúsabb pusztaság.

Errefelé ritka a termesz, és nem élnek specializálódott hangyászok, de egyébként a pampák élővilágának legtöbb megfelelőjét megtaláljuk itt.

A fűben nyüzsögnek a rovarok, amelyek a madarak sokaságának szolgálnak táplálékul. Az ásó, telepekben élő viszkacsáknak megfelel az ásó, csapatosan, telepben élő prérikutya, a pampák rókájának a prérifarkas (coyote), a karakarának a vörösfarkú ölyv.

Egy tekintetben azonban a préri látványosan különbözik a pampáktól: a síkságokon vándorló legnagyobb növényevők itt nem madarak, mint a nandu, hanem hatalmas emlősök, bölények.

A bölény a szarvasmarha vadon élő rokona. Az antilopokkal és más párosujjú patásokkal együtt az emlősöknek abba a nagy csoportjába tartozik, amely különleges módszert fejlesztett ki a fű megemésztésére: kérődzik.

A kérődzők gyomra négy specializált részre oszlik. Az első, amely a félig megrágott fűfalatokat befogadja, amikor először lenyelik őket, a bendő. Ennek baktériumokban és egysejtűekben gazdag nedve tüstént munkához lát, és elkezdi lebontani a cellulózt, ugyanúgy, ahogyan a hasonló mikroorganizmusok kis léptékben egyes termeszek beleiben teszik.

Néhány óra múlva a bendő melletti izmos falú gyomorrészben (recés gyomorban) gombócokká formálódik a félig megemésztett táplálék, majd ezek a gombócok egyenként ismét az állat szájába jutnak, ahol fogaival még egyszer alaposan megőrli azokat - ezt hívják kérődzésnek.

Amikor aztán végül az állat másodszor is lenyeli a masszát, az megkerüli az első két gyomorrészt, és a százrétű vagy leveles gyomorba érkezik.

Ezután jut a már jól felaprított tápanyag a gyomorban zajló emésztőfolyamatok tulajdonképpeni színhelyére, a kérődzők összetett gyomrának negyedik részébe, az úgynevezett oltógyomorba.

A kérődző állatok valahol az északi kontinenseken fejlődtek ki mintegy 20 millió évvel ezelőtt, és igen messzire elterjedtek: nyugaton Európába, délen Afrikába, keleten Észak-Amerikába.

Dél-amerikai betelepedésük azonban nagyon szeszélyes volt, mivel a panamai földszoros szárazföldi hídja nem állt fönn mindig, ezért Dél-Amerika hosszú időszakokon át a világ többi részétől elvágott sziget volt.

Így ott a kérődzőket csupán néhány szarvasfaj és a káma képviseli.

Észak-Amerikában azonban virultak a kérődzők, és amikor az európaiak először eljutottak a prérikre, számukra hihetetlen, leírhatatlan méretű csordáikkal találkoztak.

A bölény hatalmas állat, a legnagyobb és legsúlyosabb az összes Amerikában élő állatok között: marmagassága majd 2 méter, a súlya pedig 1000 kilogramm.

A prérik utazói alig 150 évvel ezelőtt pontatlanul még bivalynak nevezték, és úgy írták le a pusztát elborító csordákat, mint barna hátak hullámzó áradatát, amely minden irányban a horizontig terjed. Egyikük azt írta, hogy amikor egy sűrű csordájuk elvágtatott mellette, vonulása több mint egy óra hosszat tartott.

Többször is megpróbálták már felbecsülni, hány bölény is élhetett abban az időben a prériken. Még a legóvatosabb becslés szerint is 30 millió körül lehetett a számuk, de egyes szaktekintélyek kétszer ennyivel számolnak.

A bölény nyaranta a legelőterületének északi részén fekvő füves síkságokon élt.

Ősszel, amikor a fű növekedése megszűnt, 500 kilométernyire vagy még többre vándorolt délnek, mégpedig annyira állandósult és olyan mélyen kitaposott ösvényeken, hogy a későbbi telepesek maguk is ezeket a csapásokat használták utazásaik során.

A síksági indián törzsek a csordák mellett éltek. Íjjal és lándzsával vadászták a bölényt, amely szinte mindazt nyújtotta, amire csak szükségük volt.

A húsát megették, a bőréből ruhát készítettek, a szarvából ivóedényeket, a csontjaiból szerszámokat faragtak.

A kötelek, a zsákok, a szánok, a sátorlapok is mind-mind a bölényből kerültek ki.

A bölény szolgáltatta továbbá az indiánoknak isteneik képét és szellemét is.

Soha nem volt még nép, amely ilyen bensőséges kapcsolatban állt volna egy állatfajjal.

Bár az indiánok teljes egészében felhasználták a bölényt, csak annyit öltek meg belőle, amennyire saját közvetlen használatukra szükségük volt.

Nem így az első fehér telepesek.

A bölény ugyanis lelegelte azt a füvet, amelyet eladható hússá - marhahússá lehetett változtatni.

Súlyos, taposó patái nem engedték, hogy a prérik helyi természetes fűfajait lisztet adó, háziasított fűfélékkel, gabonával lehessen felcserélni.

Egyébként is, a bölénytől megszabadulni közvetve annyit jelentett, mint megszabadulni a nemkívánatos indiánoktól, hiszen ők a bölények nélkül nehezen maradhattak életben, így hát a bölénynek pusztulnia kellett.

A tömeges mészárlások 1830 körül kezdődtek.

A telepesek nem az élelem miatt öltek: egyszerűen azért lőtték le az állatokat, hogy megszabaduljanak tőlük.

1865-ben megépült a kontinensen át keletről nyugatra vezető vasút, amely kettévágta a bölénypopulációt.

Az északi csordák többé nem vándorolhattak akadálytalanul délre.

A vasúttársaság felfogadta a híres bölényvadászt, Buffalo Bill Codyt, hogy gondoskodjon az építőmunkások számára húsról.

Másfél év alatt ő egyedül több mint 4000 bölényt ölt meg. A vasút arra biztatta az utasokat, hogy sportból lődözzék le a mozgó vonatról a nagy testű állatokat.

Az elejtett bölénynek néha kivágták a nyelvét, ami csemegének számított, rövid időre divatba jöttek a bölénybőrből készült, fényűző útiköpenyek is, így érdemes volt az állatot megnyúzni, de a hatalmas tetemeket legtöbbször egyszerűen otthagyták.

Az 1870-es évek elején több éven át évi két és fél millió bölényt öltek meg.

Az évtized végére a vasútvonaltól délre a bölényt teljesen kiírtották.

1883-ban egy 10000 állatból álló csordát néhány nap alatt eltöröltek a föld színéről azzal az egyszerű stratégiával, hogy puskásokat állítottak minden ismert vízlelőhelyhez, amelyet csak a csorda elérhetett.

Az állatoknak inniuk kellett - mindet lelőtték.

A század végére egész Észak-Amerikában már 1000 vadbölény sem maradt.

Akkor, a legutolsó pillanatban, akció indult a védelmükre.

A természetvédők egy csoportjának a kormány támogatásával sikerült összegyűjtenie az életben maradottakat, és közéjük sorolni az állatkertekben és magánvadasparkokban tartott példányokat is.

Számuk így lassan újra növekedni kezdett, ma már körülbelül 35000 bölény él a prérinek azokon a részein, amelyek nemzeti parkként védelem alatt állnak.

De ennél többen minden valószínűség szerint a jövőben sem lesznek, akármilyen gondosan óvják is őket.

Nem valószínű, hogy az ember további földterületeket fog biztosítani részükre.

A prérin egy másik kérődző csordái is osztoztak a bölényekkel.

Ezt az antilopszerű állatot rövid, kétágú szarvai miatt villásszarvú antilopnak hívják.

Ezek az állatok nem igazi antilopok, de nem is igazi szarvasok, hanem egy primitív köztes csoportot alkotnak.

Számuk valamikor vetekedett a bölényekével : a XIX. századi populációjukra vonatkozó becslések 50 és 100 millió között változnak.

Mivel se olyan nagyok, se olyan erősek nem voltak, mint a bölény, sokkal jobban ki voltak szolgáltatva az olyan ragadozóknak, mint a farkas, és védekezésül a gyorsaságukra kellett szorítkozniuk.

Ők Észak-Amerika leggyorsabb állatai, óránként 80 kilométeres sebességet is képesek elérni.

Ám a vadászó embertől ez sem menthette meg őket.

Őket is irgalmatlanul öldösték, 1908-ra csak 19000 maradt belőlük.

Szerencsére most már védelem alatt állnak, számuk mára megközelíti a félmilliót.

A legelőkön, amelyek valamikor hatalmas villásszarvú antilop és bölénycsordákat tartottak el, ma a háziasított szarvasmarha importált fajtái legelésznek.

Az emberek nyilvánvalóan húst akarnak enni, ám a préri füve csak harmadannyi súlyú szarvasmarhát képes eltartani, mint amennyit azokból az állatokból eltartott, amelyek eredetileg a kihasználására kifejlődtek.

Közép-Ázsia füves pusztái nagyjából ugyanazokon a földrajzi szélességeken terülnek el, mint az amerikai prérik. Legnagyobb részük azonban korántsem olyan termékeny, mint azok, mert a Föld legnagyobb szárazföldjének közepén helyezkednek el, s így nagyon kevés esőt kapnak.

Nyaranta a talaj nagy területeken száraz és poros, télen pedig mélyen átfagy.

Ennek ellenére itt is kérődzők hatalmas csordái élnek.

A szajgák vagy tatárantilopok az antilopcsalád valódi tagjai, de igencsak furcsa jószágok.

Méretük és alakjuk nagyjából olyan, mint a kecskéé, de egészen különleges fejük van. Szemük nagy és dülledt, csak a hímeknek van borostyánszínű, egyenes szarvuk, és - ami a legfurább - a fej elülső részén azonnal szembeötlő mozgékony ormányuk van.

Orrlyukaik nagyok és kerekek, bennük mirigyek, nyálkás járatok és zsákok rendszere helyezkedik el.

Ennek a rendkívüli apparátusnak az a funkciója, hogy fölmelegítse és megnedvesítse a levegőt, egyidejűleg kiszűrve belőle a port és a gyakori viharok által szállított homokot.

Ezek az állatok a sovány füvet legelészve folytonosan vándorolnak a sztyeppéken. Megérzik a közelgő időváltozásokat, lassú kocogásból hirtelen gyors ügetésre váltanak át, és napokon keresztül sebesen haladnak, hogy elkerüljenek egy-egy fenyegető hóvihart.

A XVIII. században nyugaton, a Kaszpi-tenger partjaitól keletre egészen a Góbi-sivatag széléig elterjedtek, és olyan nagy volt a számuk, hogy egyetlen vadászat során gyakran tízezrével ejtették el őket.

Ahogy egyre több ember kezdett jobb lőfegyverekkel felszerelve utazgatni a sztyeppén, a szajgát egyre intenzívebben vadászták, mert nagyon kedvelt volt a húsa.

1829-re az Urál és a Volga között, életterük kellős közepén teljesen kiírtották őket, és századunk elejére számuk 1000 alá csökkent.

Úgy tűnt, az állat óhatatlanul kipusztulásra van ítélve.

Aztán valaki rájött, hogy nincs semmiféle más állat, se vad, se háziasított, amely a sztyeppék füvét olyan eredményesen tudná hússá átalakítani, mint a szajga.

Ha eltűnne, a sztyeppék nagy térségei a világon semmit nem termelnének az emberiség ellátására.

Vadászatukat ezért betiltották, és a még életben maradt állatokat olyan gondosan óvták és kezelték, mintha nemesített szarvasmarhák volnának.

Ettől egészen rendkívüli módon magukhoz tértek.

Ez az állatfaj természeténél fogva alkalmazkodott a természeti katasztrófák okozta óriási létszámcsökkenésekhez, amelyeket a nyári mérhetetlen aszályok, vagy az igen kemény telek okoztak, mert nőstényei egészen különleges mértékben szaporodóképesek.

Már alig négy- hónapos korukban párosodnak, amikor még nem is érik el felnőtt testméretüket. A vemhesség alatt a fiatal nőstények alig növekednek, de mihelyt megszülték borjaikat, újra nőni kezdenek.

A következő párosodási évszak kezdetére elérik teljes testméretüket, majd ettől kezdve a nőstények háromnegyed része ikerborjakat hoz a világra.

E nagyfokú termékenység eredményeképpen a szajga az őt ért legsúlyosabb katasztrófát, a puskás emberekkel való találkozást is gyorsan kiheverte.

Ötven év alatt számuk néhány százról több mint kétmillióra emelkedett, így napjainkban a húsellátás javítására a Szovjetunióban évi negyedmilliót értékesítenek belőlük.

Ugyanez a történet játszódott le Dél-Afrika veldtjein, ám itt, legalábbis az egyik fajnak, nem sikerült az utolsó pillanatban megmenekülnie.

Amikor a Jóreménység-fok körül megtelepedett európai gyarmatosítók a XIX. század elején észak felé nyomultak, hullámzó füves síkságokat fedeztek fel, amelyeken több különféle antilopfaj hatalmas csordái nyüzsögtek, vándorantilop és lantszarvú antilop, kámaantilop és fehérfarkú gnú.

A vándorantilop olyan nagy számban élt, hogy rendszeresen nagy tömegekben indult vándorútra új legelőket keresni.

Vándorlásaik során akkora csordákat alkottak, mintha az egész táj megindult vólna: számuk mellett még az észak-amerikai bölények és villásszarvú antilopok száma is eltörpült.

1880-ban egy természetbarát úgy vélte, hogy egyetlen ilyen vándorló csordában legalább egymillió egyed volt.

Nagy számban élt a füves pusztákon továbbá egy másik, nagy testű, növényevő faj is, amelynek aztán fontos szerepe lett az emberiség történetében - a ló.

Az ősi lovak eredetileg Észak-Amerika füves pusztáin éltek.

Ők is baktériumokat és egysejtűeket telepítettek a gyomrukba a levelek emésztésének elősegítésére, de ezt sikerült a kérődzők bonyolult gyomorszerkezete nélkül megoldaniuk.

Hosszú időszakon át rendkívül sikeresek voltak, és a Behring-szoros akkori földhídján keresztül átterjedtek Ázsiába, Európába és Afrikába is.

Amerikában végül átadták a helyüket a korai szarvasmarháknak és antilopoknak, aztán eltűntek.

Európában és Ázsiában közeli rokonaikkal, a vadszamarakkal együtt először vadászták, aztán háziasították őket.

Napjainkra vad formáik majdnem teljesen kihaltak, Közép-Ázsiában maradt fenn néhány kicsiny ménes belőlük.

Egyedül Afrikában vágtatnak még mindig nagy létszámú méneseik, pompás, fekete-fehér csíkos állatok.

Ezek között több fajt is megkülönböztetnek: a Szahara közelében, a kiégett sivatagos vidéken él a keskeny csíkos Grevy-zebra; nyugaton kétféle hegyizebra; a veldteken, Dél-Afrikában pedig ötféle síksági zebra.

Egyikük, a kvagga, nem is volt teljesen csíkos: csak a lábán meg a nyakán, a teste sima barna volt, a lábai fehérré fakultak.

A telepesek mindezeket az állatokat, az antilopokat és a zebrákat, egyszerűen vadnak tekintették, amire vadászni lehet élelemszerzés céljából vagy csupán szórakozásból.

1850 körül a vadászok már kezdtek rájönni arra, hogy nincs olyan bőség vadban mint volt, de az öldöklés ennek ellenére korlátlan mértékben folytatódott.

A csordák elpusztítása gyakorlatilag alig harminc évet vett igénybe.

A század végére a lantszarvú antilop csordák létszáma összesen mintegy 2000 egyedre csökkent.

A dél-afrikai vándorantilop már csak apró, elszigetelt csoportokban élt, hegyi zebrából pedig már százat sem lehetett találni.

Vadon élő fehérfarkú gnú egyáltalán nem maradt, fogságban a birtokokon még körülbelül 500 élt.

A kámát teljesen kiírtották, pedig nem is számított különösebben jóízű ennivalónak, a bőrét többre becsülték, mint a húsát, mert cipőt és könnyű, tartós zsákokat készíthettek belőle.

Könnyen rá lehetett találni, és könnyen le lehetett lőni - utolsó vadon élő példányát 1878-ban ejtették el, utolsó, magányos, fogságban tartott példánya pedig öt év múlva pusztult el.

A világ nagy füves pusztaságai közül egyetlen egy őrizte meg nagy, legelésző állatokból álló, majdnem érintetlen populációit - Kelet-Afrika szavannái.

Az ottani csordák fennmaradása nagyrészt annak tulajdonítható, hogy a szavannák földjének nem olyan jó a vízellátása, mint a prérinek, a veldtnek vagy a pampának, ezért nem felel meg sem az ember háziasított állatainak, amelyek mind mérsékelt égövi fajoktól származnak, sem a háziasított pázsitfűféléinek.

Ezek a tájak tartják el a ma vadon élő nagy emlősök legnépesebb gyülekezeteit.

A szavannás vidék hatalmas, körülbelül egymillió négyzetkilométer kiterjedésű patkót alkot a nyugat-afrikai dzsungel körül.

Sokkal változatosabb, mint a többi nagy füves pusztaságok. Nagy területein általánosak az alacsony, tüskés bokrok, egyes helyein hatalmas baobabfák magasodnak, duzzadt ágaikban tárolva a ritka esőzések során felszívott vizet, másutt alacsony, sziklás dombok húzódnak végig a tájon.

Több folyóját parti erdősávok szegélyezik, mert a víz medrük mindkét oldalán átáztatja a talajt, így lehetővé teszi a fák növekedését.

A szavannán majdnem mindenütt fű nő, egyes részeken embermagasságnál is magasabbra, másutt pedig alacsonyan és olyan ritkán, hogy a fűcsomók közt nagy foltokban előbukkan a vörös, apró szemcséjű, porszerű talaj.

Ez a változatos táj változatos állatpopulációkat tart el.

A vadászó állatok és üldözötteik láncolata itt is hasonló, mint a többi füves pusztaságokon, bár a láncolatot megtestesítő fajok hiánytalanul szinte minden esetben csak Afrikában lelhetők fel.

A fűben termeszek és hangyák legelésznek. Ezt fogyasztják a hangyászok - a tobzoska és a földimalac -, valamint sokféle más rovarevők, monguzok és madarak.

Apró ragadozók - menyétfélék, petymegek és sakálok - vadásznak apró rágcsálókra, hörcsögpatkányokra, ugróegerekre és ürgemókusokra.

A nagy ragadozók - az oroszlánok, hiénakutyák, gepárdok és hiénák - zsákmányállatai a nagy testű növényevők, amelyek szinte mind kérődzők, és az afrikai síkságok uralkodó állatai.

Vannak köztük aprók, mint a Thompson-gazella és az impala, de vannak nagy testűek is, mint a jávorantilop, a lóantilop és a topiantilop.

Vannak köztük specializálódott fajok, mint a zsiráf, ami más levélfogyasztó állatok számára elérhetetlen magasságokból képes a tövises ágakat lerágcsálni, vagy a szitatunga, amely a mocsarakban és nádasokban él, és csak akkor merészkedik ki a síkságra, amikor áradás van.

Aztán ott vannak a nem kérődző óriások, az orrszarvú és az elefánt.

Itt még mindig akkora számban gyűlnek össze a csordák, mint a veldt és a préri utazóinak meséiben 150 évvel ezelőtt. Egyes fajok az évszak változásakor még mindig tömegesen vándorolnak, ahogy azelőtt a vándorantilop és a bölény.

A legtöbbet a gnúcsordák vándorlásáról tudunk.

A Serengeti Nemzeti Parkban nem egyenletes a csapadék eloszlása, délkeleti része hamarabb kiszárad, mint az északnyugati. Májusra itt a füvet már tövig lelegelik, azért a lakóknak költözködniük kell.

Zebrák és gazellák kíséretében egymillió gnú indul hosszú vándorútra, sok mérföld hosszú oszlopokban kocogva északnyugat felé.

A folyókon olyan fejvesztett rohamban, hihetetlen számban és sűrű tömegben gázolnak át, hogy sokan megfulladnak közülük. Még többet egyszerűen beleszorít a folyóba a mögötte tülekedő sokaság.

A lesben álló oroszlánok könnyedén elkapják a kimerült utazókat.

Így haladnak nap mint nap, míg csak körülbelül 200 kilométeres út után el nem érik a dél-kenyai Mara még mindig üde legelőit, ahol aztán megtelepedhetnek és jóllakhatnak.

De novemberben ezek a síkságok is kezdenek kimerülni, odalenn a Serengetin pedig újra megindulnak az esők - a gnúknak hát újra neki kell vágniuk a hosszú útnak.

Egy másik, kevésbé közismert vándor a távolabb, keletre, Szudánban élő Thomas-víziantilop.

Ez nem a szárazság, hanem az áradások miatt vándorol.

Az ország déli részén mintegy egymillió él ebből a tetszetős antilopfajból, amelynek hímjei kecses, lant alakú szarvval vannak felfegyverkezve.

A tehenek délen szülik meg kicsinyeiket az esős évszakban, aztán amikor az esőzés véget ér és a síkságok kezdenek kiszáradni, elindulnak észak felé, a visszavonuló vizek nyomán kisarjadó zsenge, új füvet követve.

Territóriumukat kétfelől esőzésektől megáradt folyók szegélyezik. Nem messze az etiópiai határtól a kettő összefolyik, az egyre jobban összeszoruló víziantilop-állomány így végül kénytelen megpróbálkozni az átkeléssel.

Itt várnak rájuk évről évre a murle törzs tagjai. Alig néhány nap alatt akár 5000 példányt is leölnek. A vadászok számára ez igazi eldorádó, családjukkal együtt néhány hónapig az itt szerzett zsákmányból megtölthetik hasukat. A Thomas-víziantilop számára viszont ez az utolsó megpróbáltatás, mert a túlélők elérik az északi mocsaras, füves pusztákat és a jó legelőket, ahol a száraz évszak kritikus hónapjait tölthetik.

Napjainkban a legsikeresebb fűevők a kérődzők.

Messze felülmúlták egyetlen komoly vetélytársukat, a lovakat, mind a fajok változatosságában, mind abszolút létszámban, s még ma is túlszárnyalják, amikor populációikat az ember már súlyosan lecsökkentette.

Testük alakját főleg a fű sajátos jellege határozta meg.

A füves síkságok nyílt jellege megkövetelte lakóitól a gyors futás képességét, hogy el tudjanak menekülni a ragadozók elől.

Az ősi kérődzők sok-sok nemzedék során át szerezték meg ezt a képességet.

Oldalsó lábujjaik eltűntek, a középsők megerősödtek, a végükön lévő körmök megvastagodtak, és tartós, lökéscsillapító patákat képeztek.

A síkságokon időről-időre beköszönt a száraz évszak, a fű természetesen csak az esőzések idején sarjad. Így az állatok hosszú vándorutakra kényszerülnek, hogy egész évben legelőt találhassanak maguknak.

Azért, hogy a hosszú utakat túlélhessék, elég nagy termetre volt szükségük.

Gyomruk átalakult azzá a több részből összetett gyomorrá, amely hatékonyan képes megemészteni a füveket, és a foguk is megváltozott.

Mivel a fű a talaj közelében nő, a növényevők szájába óhatatlanul belekerül bizonyos mennyiségű kavics és homok.

Ez, valamint a fű leveleinek alapvető durvasága nagyon erősen koptatja a fogazatot, ezért a kérődzők igen nagy őrlőfogakat fejlesztettek ki, amelyeknek felületét zománcból alakult redők erősítik.

A hatások azonban nem lehettek egyirányúak.

A kérődzők szintén befolyásolták a fű elterjedését.

Ha a tűz elpusztít egy erdőt, vagy az ember kivágja a fákat, akkor ott megvetheti a lábát a fű. De a facsemeték szintén kihajtanak, és egy-két éven belül beárnyékolják a földet - márpedig ez az egyetlen állapot, amit a fű nem visel el.

Így hamarosan újra erdő léphet a füves puszta helyébe, visszakövetelve birodalmát.

A kérődzők segítségével azonban a fű inváziója állandó megszállássá változhat, mert az állatok lelegelik és letapossák, így kiírtják a facsemetéket.

Ezt a bánásmódot csak a pázsitfűfélék viselik el.

De még a fűnek is szüksége van némi esőre.

Ahogy észak felé tovább haladunk az afrikai szavannákon, az esőzés csökken, és a föld egyre szárazabb lesz.

A tüskés bozót ritkul, és a fű is elvékonyodik.

Már nem látunk többé nagy antilopcsordákat. Még az állatok csapásai is elmaradnak a lábunk alatt a száraz homokban.

Közeledünk egy másik világhoz, a sivatag világához.


A PERZSELŐ SIVATAGOK  |  A DZSUNGELEK  |  Vissza a tartalomjegyzékhez