David Attenborough:

AZ ÉLŐ BOLYGÓ

A Föld mai arculata


Szkennelte, javította és tördelte: a Webtigris.

2. FEJEZET

A FAGY VILÁGA



Semmi nem élhet meg tartósan a Himalája magas csúcsain, de a világ bármely más hatalmas hegycsúcsait is egyfolytában a legvadabb szelek ostromolják, amelyek óránként 300 kilométernél nagyobb sebességet is elérhetnek.

Ezeken a magas hegyeken a fagy halálos erejű.

Talán ellentmondásnak tűnik, hogy éppen a Földnek a Naphoz legközelebb fekvő részei a leghidegebbek. A levegő azonban akkor melegszik fel, amikor a rajta áthatoló napsugarak energiát adnak át a légköri gázok atomi részecskéinek, amitől gyakrabban ütköznek össze egymással. Minden ilyen aprócska ütközéskor hő keletkezik. Minél ritkább azonban a levegő, a benne lévő atomok egymástól való távolsága annál nagyobb, így ritkábbak az összeütközések, következésképpen annál hidegebb marad a levegő. Márpedig a hideg ől.

Ha annyira átjárja egy növény vagy állat testét, hogy sejtjeiben megfagy a folyadék, akkor a sejtek, igen ritka kivétellel, egyszerűen kipukkadnak - ahogyan a házi vízvezetékben a fagy hatására csőrepedés keletkezik -, és a szövetek fizikailag elpusztulnak. De a hideg már jóval előbb elpusztíthatja az állatokat, mielőtt még keményre fagynának.

A legtöbb állat, köztük a rovarok, a kétéltűek és a hüllők, hőjüket közvetlenül a környezetből veszik. Ezért néha "hidegvérűeknek" is nevezik őket, csakhogy ez a kifejezés félrevezető, hiszen a vérük gyakran távolról sem hideg. Sok gyík például olyan hatékonyan napfürdőzik, hogy nap közben melegebben tartja a testét, mint az ember, bár éjszaka jelentősen lehűl. Ezek az élőlények jelentős hőmérséklet-csökkenést képesek elviselni, de még ők is jóval előbb elpusztulnak, mielőtt fagypontig hűlnének. Ahogy a hőmérsékletük csökken, a testük energiáját létrehozó kémiai folyamatok lelassulnak, ezáltal az állatok egyre lomhábbak lesznek. Végül aztán, körülbelül 4 Celsius fokkal a fagypont fölött, az idegvégződéseken keletkező, az ingerület továbbításához szükséges, folyékony halmazállapotú anyagok megdermednek. Így az állat elveszíti testének koordinációját és elpusztul.

A madaraknak és az emlősöknek több esélyük van a hideg elviselésére, mivel ők belsőleg állítják elő az állandó testhőjüket. Ezért azonban igen nagy árat fizetnek. Az ember még viszonylag meleg napokon is a felvett táplálékmennyiség mintegy felét testének melegen tartására fordítja. Igazán nagy hidegben, ha nincs megfelelően felöltözve, nem is tudja a hőveszteség ütemében pótolni az elveszített hőmennyiséget, akármennyit eszik is. Agya és más rendkívül komplex szervei nem képesek néhány foknál nagyobb hőmérséklet-változásokat elviselni, és ha a teste olyan szintre hűl le, amelyen a hüllők még csak letargikussá válnak, az ember meghal.

Így aztán azokon a magas hegycsúcsokon, ahol a hőmérséklet tartósan mínusz 20 Celsius fok alá süllyed, élő szervezeteket nem találunk. Kivételek azok az apró lények, amelyeket véletlenül odafúj a szél, és időnként egy-egy ember, aki - talán még megmagyarázhatatlanabbul - elhatározza, hogy saját jószántából felmászik ezekre a magaslatokra.

Az ilyen csúcsokról leereszkedő hegymászó valószínűleg semmiféle más élőlényt nem lát a jégszirtek és a fagyott sziklák közt, amíg a csúcstól lejjebb nem ereszkedik.

Az első élőlény, amelyre valószínűleg rábukkan, akár 6000 méter magasságban is, majdnem biztosan valamiféle vékony, bőrszerű bevonat lesz egy sziklán - egy zuzmó.

Ez nem valamely növénycsoportba sorolható egyetlen faj, hanem két, nagyon különböző élőlény, amelyek az elképzelhető legszorosabb közösségben élnek. Az egyik egy alga, a másik egy gomba. A gomba savat termel, amely a szikla felületét érdesre marja, így képessé teszi a zuzmótelepet a sima felületen való megkapaszkodásra. A gombafonalak által kiválasztott sav a kőzetek anyagából az alga számára felszívható ásványi sókat old ki. A gombafonalak biztosítják a telep vázszerkezetét és nedvességet szívnak fel a levegőből. A moszat a napfény segítségével a felszívott ásványi sókat, illetve a levegőben lévő vizet és szén-dioxidot tápanyagokká szintetizálja, amelyek mind a gomba, mind a moszat tápanyagigényét biztosítják. Mindkét növény külön-külön szaporodik, és a következő nemzedéknek újra kell kezdenie a kapcsolatot. Ez azonban nem egyenlők közötti társas viszony. Néha a gomba fonalai a moszatsejtek köré fonódnak és felemésztik őket; és míg a moszatok a gombától elválasztva is képesek független életet folytatni, maga a gomba az alga nélkül nem tud fennmaradni. Úgy tűnik, mintha a gomba rabszolgájaként használná a moszatot, hogy betelepíthesse azokat a kopár területeket, amelyek különben zárva maradnának előtte. Számos moszat- és gombafaj alkot ilyen szövetségeket, de a meghatározott párok annyira megszokottak, hogy a belőlük létrejött szervezetet szabályos fajnak tekintik, amelynek megvan a maga jellegzetes alakja, színe és kedvenc kőzetfajtája. A világon mintegy 16000 zuzmóféleség él. Mind lassan növekszenek, de azok, amelyek a hegycsúcsok szikláit borítják, különösen lassan. Nagy magasságokban esetleg egész évben csak egyetlen olyan nap akad, amikor a növekedésre lehetőség van, így a zuzmónak akár hatvan évbe is beletelhet, amíg egyetlen négyzetcentimétert elborít. A nagyon gyakori tányér nagyságú zuzmók így valószínűleg több száz, ha ugyan nem több ezer évesek.

A hegységek felső régióit borító hómezőkön látszólag még annyira sincs élet, mint a körülöttük heverő sziklákon. Ám mégsem mind szűziesen fehérek.

A Himalája és az Andok, az Alpok és az antarktiszi hegyek egyes szakaszai olyan rózsaszínűek, mint egy szelet görögdinnye. Ezt a látványt nehéz elhinni. Ha az ember ilyen helyekre kapaszkodik fel, hószemüveget kell viselnie, hogy megvédje a szemét, és könnyen azt hiheti, hogy a körülötte lévő lejtők furcsán elszíneződött foltjai és pásztái vagy árnyékok, vagy káprázó szeme űz vele valamiféle játékot.

Ha szabad szemmel megvizsgálunk egy maroknyit ebből a különleges hóból, semmi szokatlant nem látunk rajta - kivéve, hogy kétségkívül rózsaszín. Csak a mikroszkóp alatt fedezhetjük fel a fagyott részecskék között az elszíneződés okát - a nagyszámú, apró, egysejtű élőlényt. Ezek is moszatok. Sok zöld részecskét tartalmaznak, ezekkel végzik a fotoszintézist, de a zöld színt elfedi egy átható vörös festékanyag, ami alighanem ugyanúgy szolgálja a moszatokat, mint bennünket a hószemüveg - kiszűri a napfény ártalmas ultraibolya sugarait.

Életének egyik szakaszában minden egyes ilyen moszatsejtnek van egy apró, csapkodó, fonalszerű szervecskéje, ostor vagy flagellum, amely képessé teszi arra, hogy a hóban mozogva, közvetlenül a felszín alatt egy olyan szintre érjen el, ahol pontosan annyi a fény, amennyi a legjobban megfelel neki. Itt maga a hó védi meg a széltől, így a hőmérséklet nem olyan bénítóan alacsony, mint a szabad levegőn. A hóalgáknak még így is szükségük van védelemre a hideg ellen, ezért egy olyan anyagot tartalmaznak, amely még néhány fokkal a víz fagyáspontja alatt is folyékony marad. Ezek a parányi növények semmi mást nem vesznek fel a világból, mint napfényt és a hóban oldott parányi mennyiségű tápanyagokat.

Nem táplálkoznak más élőlénnyel, és semminek nem szolgálnak táplálékul. Alig módosítják a környezetüket, kivéve azt, hogy pírba borítják a havat.

Egyszerűen csak léteznek, tanúsítva azt a megindító tényt, hogy az élet még a legalacsonyabb szintjén is egyszerűen önmagáért létezik.

A hómezőkön más, fejlettebb élőlények is laknak, köztük apró férgek és primitív rovarok: soksertéjűek, ugróvillás rovarok és gleccsersáskafélék. Gyakran olyan dúsan tenyésznek és olyan nagy számban élnek, hogy ugyancsak elszínezik a havat, de nem rózsaszínre, hanem feketére. Ennek a fekete elszíneződésnek pozitív értéke lehet számukra, mivel a sötét színek megkötik a hőt, míg a világos színek visszaverik. De még ezzel a pótmelegítési segítséggel is életük legnagyobb részét úgy kell leélniük, hogy testük a fagypont közelében van. Bennük is van "fagyálló" folyadék, élettani folyamataik pedig úgy alkalmazkodtak az alacsony hőmérséklethez, hogy ha hirtelen felmelegítik őket, például a kezébe veszi őket az ember, akkor nem tudnak megfelelően funkcionálni, és elpusztulnak. Mivel nem képesek az algákhoz hasonlóan szintetizálni táplálékukat, ehelyett pollen- szemcsékkel és elpusztult rovarok testével táplálkoznak, amelyeket a szél véletlenül felhord a völgyekből.

Mint az az ilyen "fagyos" élőlényektől várható, egész életük rendkívül lassú ütemben folyik. A gleccsersáska petéjének egy év kell ahhoz, hogy kikelhessen, a lárvák pedig öt év alatt érik el a felnőttkort. Szárnya egyiküknek sincs, ami nem meglepő, hiszen a rovarok szárnyának ahhoz, hogy hatékonyan működhessen, igen gyorsan kell csapkodnia, erre pedig alacsony hőmérsékleten semmiféle rovarszárny nem képes - egyszerűen nem tud hozzá elegendő energiát létrehozni.

Az egyik furcsa teremtmény, a szárnyatlan skorpiólégy, sajátos módszert fejlesztett ki szárnyai elvesztésének kompenzálására, ami nem követel gyors izomreakciókat. Lábai ízületeiben van egy apró, rugalmas párna, amelyet izmai lassan összenyomnak, aztán ebben a helyzetben rögzítenek. Ha a rovart ellenség fenyegeti, hirtelen kioldja a párnát, az robbanásszerűen kitágul, és így a rovar messzire pattanva elugrik.

A hómezők mellett, a kövek közt apró, párnaszerű növények - hegyi vadszegfű, kőtörőfű, encián és moha - lapulnak. A meredek talajhoz tapadnak, hogy oltalmazzák magukat a széltől, de a gyökereik hosszúak, néha egyméternyire is lenyúlnak a talajba, így a növény ellen tud állni a szélviharok cibálásának, és egy helyben tud maradni a szétguruló kövek közt. A szárak és a levelek szorosan párnába tömörülnek, így részint megtámasztják egymást, részint védekeznek a hideg ellen. Egyes növények még tápanyagtartalékaikat is fel tudják használni egy kis hő gerjesztésére, és képesek megolvasztani maguk körül a havat. Mind roppant lassan nőnek: egy-egy növény egy teljes év alatt esetleg csak egy-két apró levelet képes növeszteni, és egy évtizedbe is beletelhet, amíg annyi erőforrást halmoz föl, hogy képes legyen virágot hajtani.

Még egy kicsit lejjebb a hegyoldalban, ahol már kissé enyhül a hideg, és a csúcsokról lefutó gerincek némi menedéket nyújtanak a szél elől, a talaj már kevésbé meredek, és a vándorkövek meg a sziklák, amelyeket a fagy lemart a hegyfalról, valamivel szilárdabban helyezkednek el, a növények végre jobban gyökeret ereszthetnek, és két-három centiméternél magasabbra növeszthetik szárukat. A különlegesen kedvező területeken már foltokban szinte összefüggő zöld takarót hozhatnak létre. A hideg elleni védekezés azonban még ezeken a viszonylag alacsony szinteken is létfontosságú. Az afrikai Mount Kenya lejtőinek magas völgyeiben nőnek a világ leglátványosabb hegyi növényei. Az aggófüvek és a lobéliák igazi óriások. Az aggófüvek 6 méternél magasabbra is megnőnek, és úgy néznek ki, mintha fatörzsből kinövő hatalmas káposztafejek lennének. Elhalt leveleik rajta maradnak a főszáron, vastag, a levegőt csapdába ejtő karmantyút alkotva, ami nagyrészt elhárítja a hideget.

Az egyik lobéliafajta karcsú, 8 méter magas pillérré nő, apró, kék virágai a szőrös, szürke levelek között hajtanak ki, amelyek olyan hosszúak és vékonyak, mintha az oszlopot szőrme borítaná. Bár ez a levélzet nem ejti teljesen csapdába a levegőt, meggátolja szabad áramlását az oszlop körül, így jól véd az éjszakai fagy ellen.

Egy másik lobélia a talaj közelében hajt, fél méter átmérőjű, hatalmas levélrózsát alkotva, amelynek a közepe teli van vízzel. Amikor leszáll az este, ennek a víznek a felszíne befagy, de a vékony jégkéreg megakadályozza az alatta lévő víz lehűlését, így a növény központi bimbója körül gyakorlatilag egy folyékony védőburok van. Reggel a felkelő Nap megolvasztja a jégtakarót, most azonban a lobéliának egy másik problémával kell szembenéznie. Mivel az Egyenlítő közelében tenyészik, olyan nagy magasságokban, ahol ritka a levegő, a napsugárzás rendkívül erős. Valós kockázatot jelent tehát, hogy a lobélia központi kelyhéből elpárolog a víz, és a növény védtelen marad. Ez a víz azonban nem egyszerűen esővíz, amely véletlenül felgyűlt a kelyhében, hanem a növény maga választja ki, és kissé nyálkás, mert egy zselatinszerű anyagot, pektint tartalmaz, ami erősen csökkenti a párolgást. Így a legforróbb napokon is megőrzi folyékony szigetelését, miközben készen áll a leghidegebb éjszakákra is.

Az afrikai lobéliák és aggófüvek hatalmas méretei élénk ellentétben állnak a magasabb hegyek közt élő törpe változatokkal. A világ más részein élő lobéliák és aggófüvek szinte mind aprók. Az Andokban az ananászfélék családjának egyes tagjai fejlődtek hasonló módon óriásokká.

Mind a két termőhely igen magasan fekszik és közel van az Egyenlítőhöz, így talán ez a két tényező teszi együttesen előnyössé az ilyen hatalmas méreteket. Ám a botanikusoknak eddig még nem sikerült megfejteniük, hogy ez pontosan miért van így.

A hegyoldalon sarjadó ritkás zöld levelek hamarosan állatokat csalogatnak oda, amelyek fölmennek a leveleket majszolgatni.

Az efféle kalandoroknak azonban maguknak is óvintézkedéseket kell tenniük a hideg ellen. A Mount Kenyán a nyúl nagyságú, de az elefántfélékkel rokon szirti borz majszolja a lobélia leveleit, ám sokkal hosszabb a szőre, mint alföldi rokonaié. Megfelelője az Andokban a csincsilla, amely körülbelül ugyanakkora, és alakja, szokásai és étrendje is hasonlók - csakhogy rágcsáló és egyáltalán nem áll a szirti borzzal közeli rokonságban. A csincsilla az egyik legsűrűbb és legselymesebb bundájú emlős. Az Andok egy másik állata a vikunya. Ez a legkisebb termetű tevefaj, szőre pedig a világ legértékesebb gyapja. Vastag, finom gyapja olyan jól szigetel, hogy ha túlságosan energikusan mozog, a túlmelegedés veszélye fenyegeti. Ezért nem is képez összefüggő bundát, hanem a comb belső részén és az ágyékon kisebb foltok majdnem teljesen csupaszok. Ha az állatnak túlságosan melege van, olyan testtartást vesz fel, amelyben ezeket a foltokat szabadon éri a levegő, így gyorsan lehűlnek. Ha hideg van, akkor viszont összeszorítja a combját, így takarja ezeket a kopasz foltokat, ezáltal gyakorlatilag hiánytalan a gyapjútakaró.

A vastag szőrzet vagy gyapjútakaró nem az egyetlen módja a hő megőrzésének, erre a test arányai is jelentős hatással vannak. A hosszú, vékony végtagok könynyen lehűlnek, ezért a hegyi állatoknak általában kicsi a fülük, és inkább kurta, mint hosszú a lábuk.

A leghővisszatartóbb forma a gömb, így minél gömbölyűbb egy állat, annál jobban őrzi testmelegét. A test méretének is van jelentősége. A testfelszín kisugárzása hőveszteséget okoz, ezért minél kisebb a felület a test térfogatához viszonyítva, annál jobban visszatartja a test melegét. Így tehát a nagy gömb melegebb marad, mint egy kicsi.

Ennek hatására bármely adott állatfaj egyedei hajlamosak nagyobbra nőni, mint ugyanannak az állatfajnak a melegebb éghajlat alatt élő képviselői.

A puma például mindenütt megtalálható Amerikában, Alaszkától a Sziklás-hegységen és az Andokon át, egészen az amazóniai őserdőkig, ám az alföldeken élők törpék a hegylakókhoz viszonyítva.

Ha az Andok középső részén, az Egyenlítő körül vikunyát és csincsillát akarunk találni, fel kell kapaszkodnunk a hóhatár fölé, a tengerszint fölötti körülbelül 5000 méter magasságba. Ám ahogy dél felé haladunk az Andok hegylánca mentén, a hóhatár egyre alacsonyabbra ereszkedik. Mire Patagóniába, a kontinens déli csücskébe érünk, már néhány száz méter magasságban állandó hótakarót találunk, valamint olyan gleccsereket, amelyek egyenesen a tengerbe torkollnak.

Ennek egyszerű oka van. A Nap sugarai az Egyenlítőnél merőlegesen, ám a Föld gömbhöz hasonló alakjából következően, a sarkok fele egyre kisebb hajlásszöggel érkeznek a Föld felszínére. Így az a napsugármennyiség, amely az Egyenlítőn egy négyzetméternyi lapos földterületre jut, délebbre már sokkal nagyobb területen szóródik szét. A sarkok közelében maguk a sugarak is kevésbé melegítenek. Mivel a Föld felszínéig sokkal hosszabb utat tesznek meg a Föld légkörében, mint az egyenlítői merőleges napsugarak, ezáltal több energiát veszítenek. Ezért aztán az Antarktisz tengerpartjai ugyanolyan hidegek és élettelenek, mint az egyenlítői Andok magas csúcsai.

Az Antarktisz élőlényeinek nemcsak a szélsőséges hideggel, hanem a hosszú sötétséggel is szembe kell nézniük.

Mivel a Föld forgástengelye nem merőleges a pályasíkjára, hanem egy bizonyos szöget (66 fok 3 perc) zár be, így a sarkvidékeken, a Föld évi Nap körüli pályája során, hosszabb-rövidebb időszakokig sötétség (a leghosszabb a sarkokon : fél év) uralkodik.

A nyár kezdetén a nappalok egyre hosszabb ideig világosak, amíg csak nyár közepére a Nap már mind a huszonnégy órán át láthatóvá nem válik.

Ennek a "prémiumnak" azonban az az ára, hogy a nappalok a nyár végére lerövidülnek, míg végül a tél közepére hetekig tartó teljes sötétség áll be.

A zuzmók megint csak ott vannak azok között a ritka élőlények között, amelyek el tudják viselni az ilyen nyomasztó körülményeket.

Az Antarktisz szikláin több mint 400 fajuk él. Vannak köztük laposak és bőrnemű, vannak amelyek kisebb foltokban élők vagy csíkokban kanyargók. Legközönségesebb típusuk fekete, így akár- csak a hóban élő rovarok, maximális hőt nyel el a gyér napfényből. Sok közülük tüskés, vagy kissé rugalmas, szétágazó, szőrszerű képleteivel göndör gubancokat alkot.

Ezeknek a miniatűr erdőknek megvannak a maguk apró állatokból álló saját közösségeik.

Ugróvillás rovarok és gombostűfejnél is kisebb atkák egész nyájai mászkálnak lassan az ágak közt legelészve. Náluk valamivel elevenebb más ragadozó atkák erednek a nyomukba, csáprágóikkal elkapják őket, aztán elcipelik és elevenen megeszik. Néhány mohafaj azt is kibírja, ha hetekig egyfolytában keményre fagy; van egy moszat, amelynek szinte hihetetlen módon sikerül behatolnia bizonyos kőzetek hasadékaiba és repedéseibe, aztán bennük él, az áttetsző ásványokon átszűrődő fényt hasznosítva.

Mindössze két virágos növényfaj él itt - egy csökött fűféle meg egy istácféleség. Ezek közül a növények közül egyikből sincs elég bőségesen ahhoz, hogy bármekkora méretű állatnak táplálékot tudjon biztosítani.

Az Antarktisz partjain és jégmezőin lakó élőlényeknek létfenntartásukat közvetve vagy közvetlenül olyan növényekre kell építeniük, amelyek nem a szárazföldön, hanem a tengerben élnek.

A déli óceán vizei melegebbek, mint a szárazföld, mert állandóan áramlanak, ide-oda hömpölyögnek az Antarktisz és az északabbra fekvő mérsékeltebb vidékek közt. Mivel a víz sós, nem alakul jéggé, amíg a hőmérséklete nem süllyed egy-két fokkal 0 Celsius fok alá. A hideg víz azonban több oldott oxigént tartalmaz, mint a meleg, következésképpen az antarktiszi tengerekben dúsan élnek lebegő algák.

Rajtuk élnek a mérhetetlenül nagy számú, krillnek nevezett lebegő rákocskák, ezek viszont az apró halakkal együtt az Antarktisz nagyobb állatainak, a fókáknak, az oroszlánfókáknak és a pingvineknek szolgálnak táplálékul.

A táplálék begyűjtéséhez azonban ezeknek az állatoknak ki kell menniük a tengerre, és egészen másként kell védekezniük a hideg ellen, mint a szárazföldi állatoknak.

A víz több hőt képes megkötni, és sokkal hatékonyabban vezeti azt, mint a levegő, így az úszó állat sokkal hamarabb lehűl, mint a járkáló. Ezenfelül a szőrzetben csapdába ejtett levegő szigetelő hatása a vízben csak korlátozottan működik.

A sörényes fóka egyfajta oroszlánfóka, és nem a valódi fókák, hanem a fülesfókák közé sorolják. Nagyrészt megőrizte szárazföldön élő, négylábú őseinek szőrzetét, amely olyan sűrű és meleg, hogy az emberek mohón keresték prémes kabátjaikhoz és bundáikhoz.

Szőrzetének vastag alsó rétege, amelytől különleges puhaságát kapja, olyan rendkívül finom, hogy még akkor is magában tartja a levegőt, amikor az állat a vízben van. Ám ha a sörényes fóka mélyre bukna le, a víz nyomása annyira összenyomná ezt a levegőt, hogy az állat gyakorlatilag elveszítené a szigetelését.

Ezért aztán a sörényes fókák ritkán keresik táplálékukat mélyen a víz alatt.

A valódi fókák már jobban fel vannak szerelve a hideg ellen. Szőrzetük nagyon ritka, csak a horzsolásoktól védi őket, illetve úszás közben egy vízréteget többé- kevésbé tartósan magában tart, amely bizonyos mértékig csökkenti a hőveszteséget, hasonlóan az egész testet beborító gumi búváröltözethez.

Ezen kívül szigeteli őket a fókazsír is s a közvetlenül a bőrük alatt lévő vastag, olajos hájréteg.

A prémes fókának a testén foltokban is vannak ilyen hájrétegek, amelyek tápanyag-tartalékul szolgálnak.

A valódi fókák azonban folyamatos takaróvá fejlesztették a hájukat, amely egész testüket beborítja, és akármilyen mélyre buknak le, akkor is hatékony marad.

A Weddell-fóka rendszeresen negyedórákra lebukik, 300 méternyi vagy akár nagyobb mélységbe is. A fekete mélységben szonárt használ a halak üldözéséhez - magas, visító hangokat bocsát ki magából, és a halak helyzetét a róluk visszaverődő visszhang alapján határozza meg. Az összes emlősök közül ez a legdélebben élő állat, és a kontinens körüli tengert télen beborító jégtakaró sem riasztja el.

Vagy a jég alatt megrekedt légzsákokból lélegzik, vagy lerágja a jégtáblák szélét, és így tart fenn kisebb lyukakat köztük.

A rákevő fóka, amely az egész családból a legnagyobb számban él az Antarktiszon, kizárólag apró rákokkal, krillel táplálkozik. Különleges szakállszőrök vannak a pofáján, amelyek szitaként működnek, a krillt mindaddig a szájában tartják, amíg a fölösleges vizet kiköpi.

A leopárdfóka 3,5 méter hosszúra is megnő, karcsú és izmos állat, mindenféle húst megeszik- halat, krillt, másféle fiatal fókákat és időnként pingvineket is.

Mindnyájuk közt a legnagyobb a déli elefántfóka. Ez csakugyan monstrum, akár 4000 kilogrammot is nyomhat.

Amikor egy dühös hímjük rábődül az emberre a tengerparton, kétszeres embermagasságra tornyosodik. Nevét nemcsak hatalmas méretei miatt kapta, hanem azért is, mert orrán felfújható ormány van, amelyet hatalmas hólyaggá tud duzzasztani.

Az elefántfóka is nagy mélységekre bukik le, és ott tintahallal táplálkozik. Neki van minden fóka közül a legvastagabb szalonnája.

A bőrét takaró vékony szőrréteget minden évben levedli. Az új szőrzet növesztéséhez a bőrfelszín közelében bőséges vérellátásra van szüksége, ezért véredényei keresztülhatolnak vastag zsírrétegén.

Mivel vére a testfelszín közelében kering, nem elég hatékony a szigetelése, így ki kell jönnie a vízből.

Néhány hónappal korábban, párzás idején, a hímek még vadul küzdöttek egymással a parton, most viszont elfojtják ellentéteiket, és egymás hegyén-hátán hemperegnek az iszaptócsákban, hogy melegen tartsák magukat, miközben a bőrük csúnya rongyokban hámlik le.

Az Antarktisz madarai az összes többi madárhoz hasonlóan kitűnő védekező eszközzel rendelkeznek a hideg ellen, hiszen a levegőben a toll minden másnál pompásabb szigetelő.

Ám a legtöbb madárnak nincs toll a lábán, így a jéghegyeken nemtörődöm módon kuporgó sirályok látszólag azt kockáztatják, hogy csupasz lábszárukon és lábujjaikon keresztül elszivárog testük becses hője.

A vért a lábukba szállító artéria azonban nem egyenesen fut le a lábujjaikhoz, hanem hajszálerek hálózatát fejlesztette ki. Ezek körülölelik azt a vénát, amelyik a láb alsó részéből a vért visszaszállítja. Így az artériás vér melege, mielőtt még elveszne a külvilágba, átadódik a hideg vénás vérnek; az artériás vér immár lehűlve folytatja útját a lábakba. A madár lábai így gyakorlatilag független, alacsony hőmérsékletű egységekként működnek, és viszonylag egyszerű mozgásaikat olyan élettani folyamatok révén hajtják végre, amelyek alkalmazkodtak a hidegben való munkához.

Az Antarktisz jellegzetes madarai, amelyeket gyakran e fagyos, távoli déli táj jelképének tekintenek, természetesen a pingvinek.

Az őslénytani bizonyítékok azt mutatják, hogy bár családjuk a déli féltekén ered, annak melegebb részein fejlődtek ki. Egyes pingvinfajok még ma is Dél-Afrika és Dél-Ausztrália viszonylag melegebb vizeiben élnek, egyik fajuk pedig egyenesen az Egyenlítőn, a Galápagos-szigeteken.

A pingvinek pompásan alkalmazkodtak az úszó életmódhoz: szárnyaik uszonyokká módosultak, amelyek a vizet csapkodva hajtják őket, lábaikat pedig kormányzásra használják, ezért erre a célra a lehető legalkalmasabb helyen, testük legvégén helyezkednek el. Ebből következik jellegzetes, egyenes testtartásuk, amikor kijönnek a szárazföldre.

Az úszás mindig jó szigetelést követel - a pingvinek tollazata tökéletesen alkalmazkodott ehhez. Tollruhájuk tömött, a tollszárak tövénél, csomókban apró pehelytollak is nőnek, amelyek összetömörülve gyakorlatilag a víz és a levegő számára átjárhatatlan réteget alkotnak. A tollazat a test nagyobb részét fedi, mint bármely más madárnál. Legtöbbjüknél mélyen lehúzódik a lábakra is, és a kis Adelie-pingvin, amely egyike az Antarktiszon élő két pingvinfajnak, még tömpe csőrére is tollat növeszt.

Ez alatt a tollruha alatt még egy vastag zsírréteg is van, a pingvinek hőszigetelése így annyira bevált, hogy a vikunyához hasonlóan őket is a túlmelegedés veszélye fenyegeti. Amikor szükségesnek érzik, ezt úgy hárítják el, hogy felborzolják a tollaikat és eltartják az uszonyaikat a testüktől, hogy növeljék a hősugárzó felületet.

A hatékony szigetelésnek köszönhető, hogy a pingvinek a déli óceánok vizeinek túlnyomó részét képesek voltak benépesíteni, és egyes helyeken csillagászati számban élnek. Zavodovski szigetén, amely a Déli-Sandwich-szigetek egyik kis vulkáni szigete, és csak 6 kilométer az átmérője, 14 millió kantáros pingvin fészkel. Ezek kistermetű állatok, az embernek alig érnek a térdéig.

Amikor az antarktiszi nyár kezdetén kijönnek a szárazföldre, a hatalmas hullámzás olyan erővel vágja őket a sziklákhoz, hogy az ember biztosra venné, hogy összezúzódnak. Csakhogy rugalmasak, mint a gumilabda, és amikor a hullám visszahúzódik a sziklákról, sértetlenül, jókedvűen és peckesen gázolnak a szárazföld belseje felé, ahol a csupasz vulkáni hamuban egyszerű üregeket ásnak, vadul, fülsiketítő sivítozással veszekedve a kavicsokon, amelyekkel ki akarják bélelni a fészküket. Ezekbe a hevenyészetten kikapart fészkekbe a nőstény két tojást rak, amelyeket a hím költ ki, miközben a nőstény táplálék után jár.

Néha megtörténik, hogy a pingvinpár egy olyan vízmosásban választja ki a fészkét, ahol a hamu alatt jég van. Ilyenkor a hím testmelege felolvasztja a jeget, az elolvad, és a továbbiakban meglehetősen riadtan üldögél a mély lyukba süllyedt tojásokon.

Amikor a fiókák kikelnek, a szülők felváltva etetik őket. Olyan gyorsan nőnek, hogy mire véget ér a kurta antarktiszi nyár, már teljesen kitollasodnak, és önállóan tudnak úszni és táplálkozni.

A legnagyobb pingvinfaj a császárpingvin: a felnőtt embernek a derekáig ér, és 16 kilogrammot nyom, így a legnagyobb és legsúlyosabb tengeri madár. Nagy mérete alighanem a hideghez való alkalmazkodás következménye, mert a császárpingvin az Antarktiszon él és szaporodik - az egyetlen állatfaj, amely képes túlélni télen a kontinens szélsőséges hidegét.

Testmérete ugyan kétségkívül a hővisszatartást segíti, ugyanakkor azonban nagy nehézségeket is okoz. Amíg a pingvincsibék teljesen ki nem fejlődnek és ki nem alakul tengerjáró tollazatuk, nem tudnak önállóan táplálkozni. Ám ezeknek a nagy csibéknek hosszú időre van szükségük ahhoz, hogy kikeljenek és teljes méretükre nőjenek.

Az antarktiszi nyár néhány hete alatt a császárpingvin csibéi ezt nem képesek megvalósítani, mint a szamár- vagy más kisebb termetű pingvinek.

A császárpingvinek ezt a nehézséget úgy hidalták át, hogy olyan párzási menetrendet alakítottak ki, amely pontosan az ellenkezője a legtöbb más madárénak. Ahelyett, hogy tavasszal raknák le tojásaikat, és a melegebb nyári hónapokban nevelnék fel ivadékaikat, amikor könnyű élelmet találni, a császárpingvinek már a tél kezdetén elkezdik ezt a folyamatot.

A nyarat azzal töltik, hogy jól belaknak a tengeren. Nyár végére olyan kövérek lesznek, és olyan jó a kondíciójuk, amilyen csak lehet.

Márciusban, néhány héttel a hosszú téli sötétség beállta előtt a felnőtt madarak a tenger jegén át a partra mennek. A jégtakaró már jó messzire nyúlik a parttól, így a pingvineknek sok-sok mérföldnyi utat kell megtenniük, hogy elérjék a part közelében fekvő hagyományos költőhelyeiket.

Április és május sötét hónapok, a pingvinek ilyenkor csak udvarolnak, aztán végül párzanak. A pár nem követel meghatározott territóriumot magának, és fészket sem készít, hiszen a jégen nincs se növényzet, se kő, amivel határvonalat ki lehetne jelölni.

A nőstény csak egyetlen tojást tojik, de ez nagyon nagy, és igen gazdag szikanyagban. Mihelyt a tojás előbukkan, fel kell emelnie, különben megfagyna a jég tetején. Ezt úgy oldja meg, hogy a csőrével a lábujjai felé taszigálja, aztán fölveszi a lába fejére, ahol betakarja a hasáról lelógó tollas bőrredő. A párja ilyenkor szinte azonnal odamegy hozzá, és a párzási szertartás csúcspontjaként átveszi a nősténytől a tojást és a saját "köténye" alá dugdossa.

Ezzel közvetlen feladatát el is végezte: a nőstény otthagyja, és az egyre mélyülő sötétségben elindul a tengeri jégmező széle felé, ahol legalább ő táplálkozni tud.

Mivel azonban most már igencsak benne járnak a télben, a jégmező széle még távolabb fekszik a szárazföldtől, ezért a nősténynek esetleg 15-20 kilométert is meg kell tennie, amíg a nyílt vízhez ér. Közben a párja csak áll, egyenesen, a becses tojást melegen tartva a lábán, a hasi lebenye alatt, legfeljebb odébb csoszog egy kicsit, hogy a többi költő hímekkel összebújva némi védelmet találjon a hideg ellen, hátat fordítva a hófúvásoknak és a süvöltő szeleknek. Nincs fölösleges energiája, amit szükségtelen mozdulatokra vagy haszontalan magamutogatásra pocsékolhatna.

Amikor nyáron megérkezik ide a tengerről, vastag hájréteg van a tollazata alatt, testsúlyának majd a felét az teszi ki, de már az udvarlás megpróbáltatásai során felhasznál belőle valamit, most pedig további két hónapig ki kell tartania, amíg csak ki nem költi a tojást.

Végül, hatvan nappal a tojás lerakása után, kikel a fióka.

A kis jószág még nem képes saját testmelegét megtartani, ezért továbbra is apja lábán kuporog, a "kötény" alatt. A hím ilyenkor, szinte hihetetlen módon, még elég táplálékot talál a begyében ahhoz, hogy visszaöklendezve megetethesse vele a frissen kikelt fiókát.

Aztán, rendkívül pontosan időzítve, visszatér a nőstény. Ő időközben alaposan meghízott. A fészeknek nincs határozott helye, amelyre emlékezhetne, a hím pedig különben is jócskán eltéblábolhatott a jégen arról a helyről, ahol hagyta; ám szólongatva mégis megtalálja, és felismeri válaszát egyéni hangjáról.

Mihelyt a pár újra együtt van, a nőstény megeteti a fiókáját visszaöklendezett, a begyében félig megemésztett hallal.

Ez a családegyesítés kritikus pillanat. Ha a nőstényt elkapja egy leopárdfóka, és nem tér vissza, akkor a kicsi pingvin néhány napon belül éhenhal. Ha csak egy vagy két napot késik, esetleg már akkor sem ér vissza időben ahhoz, hogy ellássa fiókáját a sürgősen szükséges táplálékkal, az elpusztul, mire anyja visszatér.

A hetekig csak ácsorgó és éhező hím most már elmehet táplálékot keresni magának. Párja gondoskodására bízva a fiókát elindul a tenger felé.

Szánalmasan lefogyott, súlyának legalább az egyharmadát elveszítette, de ha sikerül elérnie a jégmező szélét, akkor lebukik a tengerbe, és falni kezd. Két hétig vakációzik, aztán friss hallal teli beggyel elindul a hosszú útra, vissza a fiókájához.

A fiókának közben nem volt semmi más ennivalója, csak az a hal, amit a nőstény hozott magával, meg anyjának egyes emésztőnedvei. Már igencsak ráfér a további táplálék, amit az apja hoz.

Még mindig pelyhes, szürke pihetollak borítják. A fiatalok összebújva gubbasztanak, de a szülők ennek ellenére felismerik őket a hangjukról.

A tél hátralevő heteiben a szülők felváltva mennek halászni és ennivalót hozni a kicsinyüknek.

Végül, nagy sokára a horizont elkezd világosodni, a hőmérséklet egy leheletnyit emelkedik és a tengeri jégmezőn repedések jelennek meg. A nyílt vízhez vezető csatornák egyre közelebb kerülnek a költőhelyekhez, végül aztán valamelyik már elég közel van ahhoz, hogy a fióka elérhesse.

Lecsoszognak a vízhez, és belevetik magukat - attól a pillanattól kezdve, hogy vizet érnek, kitűnően úsznak.

Az ünnepi lakomához a felnőtt madarak is csatlakoznak, hiszen alig két hónapjuk van zsírtartalékaik visszaszerzésére, mielőtt az egész ciklus újrakezdődik.

A szaporodási folyamat teli van veszélyekkel és nehézségekkel.

Ha az időjárás csak egy csöppet rosszabb, ha a halászat csak egy kicsit kevesebbet hoz, ha valamelyik szülő csak egy-két napot késik, ezek bármelyike a fióka pusztulásához vezethet.

Többségük ténylegesen el is pusztul. Ha tíz közül négy megéri a felnőttkort, az a császárpingvineknél már jó évnek számít.

Az Antarktisz nem volt mindig ennyire elhagyatott föld. Kőzeteiben páfrányok és erdei fák, apró, primitív emlősök és dinoszauruszok kövületei rejtőznek.

Valamikor, több mint 140 millió évvel ezelőtt mind éltek és virultak, amikor ez a szárazföld Dél-Amerikával, Ausztráliával és Új-Zélanddal együtt egy hatalmas szuperkontinens része volt, amely sokkal közelebb feküdt az Egyenlítőhöz és sokkal melegebb volt az éghajlata.

De amikor az óceáni lemezek mozgása elkezdte széthasítani a szuperkontinenst, az Antarktisz, először Ausztráliához kapcsolódva, dél felé vándorolt. Abban az időben a déli sarkvidéket még tenger borította, és vizének hidegnek kellett lennie, mivel a napsugarak hajlásszöge kicsi, de a Föld melegebb vizeivel való cirkulációja alighanem megakadályozta, hogy befagyjon.

Mivel azonban az Antarktisz Ausztráliától elválva tovább sodródott délre, és végül a Déli-sark fölött megállapodott, a helyzet megváltozott.

A szárazföldnek hamarosan túl hideggé kellett válnia a dinoszauruszok és a többi szárazföldi állat számára, még ha addig életben maradtak volna is, hiszen a szárazföld természetesen nem melegedhetett fel úgy, mint a körülötte áramló tengerek.

Amikor télen lehullott a kontinensre a hó, ott is maradt, ami önmagában is tovább hűtötte a szárazföldet, hiszen a hó fehérsége az amúgy is gyönge napsugárzás 90 százalékát visszaverte.

Így aztán a hó évről évre felgyülemlett, és saját súlyának nyomása alatt jéggé vált.

Ma gyakorlatilag az egész kontinenst jég borítja, kivéve néhány kitüremkedő hegycsúcsot és egy-két part menti szárazföldi sávot. A jégtakaró egyes helyeken 4,5 kilométer vastag, és akkora területet borít el, mint egész Nyugat-Európa.

Ez a jégtakaró hatalmas kupolát alkot, amelynek legmagasabb pontjai 4000 méterre emelkednek a tengerszint fölé, és benne rejlik a világ egész édesvízkészletének a 90 %-a. Ha elolvadna, a tengerek szintje világszerte 55 méterrel emelkedne.

Miközben az Antarktisz dél felé sodródott, az északi félteke kontinensei is megváltoztatták a helyzetüket.

Az Északi-sarkot ebben a távoli időszakban szintén szabadon cirkuláló víz borította, de Eurázsia, Észak-Amerika és Grönland egyre szorosabb gyűrűt alkotva közeledtek feléje. Lehet, hogy ez is akadályozta a tengeráramlások szabad folyását, és ezzel azt, hogy a vizek újra felmelegedjenek.

Akárhogy is volt, ezek a vizek maguk is befagynak, és napjainkban az Északi-sarkot nem összefüggő szárazulat, hanem tengeri jég borítja.

A szárazföldek helyzetében beállt változások hűtőhatását feltehetően tovább erősítették a napsugárzás erejének változásai. Annyi biztos, hogy a Föld mintegy 3 millió évvel ezelőtt sokkal hidegebb bolygóvá vált. Jégkorszak kezdődött, a gleccserek szélesebbek lettek, messze délre lenyúltak Európába, mint például az angliai Midlands, ha többször vissza is húzódott az összefüggő jégtakaró, de "hidege" még mindig köztünk van.

Az a tény, hogy az Arktisz körül kontinensek gyűrűje helyezkedett el, nagy hatással volt az állati populációra. Erősen különböző hellyé lett így az Antarktisztól, mert a szárazföldek folyosóul szolgáltak, amelyeken át a világ melegebb részeiről származó állatok előretörhettek a jég világa felé.

Ezért míg a Déli-sark közelében nem él nagyobb állat, az Északi-sark az egyik legnagyobb termetű ragadozó, a jegesmedve vadászterülete. Ez a hatalmas, fehér állat a sarkkörtől délre, Eurázsiában és Észak-Amerikában élő barnamedvékkel, illetve grizzlyvel áll rokonságban.

Rendkívül hatásos védelmet élvez a hideg ellen, mert sok más, a hideg éghajlaton élő állathoz hasonlóan, jóval nagyobb, mint a melegebb vidékeken élő rokonai, emellett bundájának szőre nagyon hosszú és erősen zsíros, így a víz számára gyakorlatilag átjárhatatlan.

Talpának legnagyobb részét is szőr borítja, ami nemcsak a bőrét védi meg a lehűléstől, hanem jobb kapaszkodást is biztosít.

Nyáron a délebbre eső vidékeken a jegesmedve esetleg bogyókat eszik és lemmingeket fog magának, amelyeket hatalmas mellső mancsának egyetlen gyors legyintésével öl meg.

Ám fő zsákmányállata mégis a fóka.

Amikor a jegesmedve becserkész egy fókát, szinte láthatatlanul mozog, fehér testét lekushadva belenyomja a hóba. Ha felfedez egy jégtáblán sütkérező fókát, ami egy kicsit messzebb van, lebukik a víz alá és a jégtábla szélén bukkan fel, elzárva a fóka menekülési útját a tenger felé.

Néha meg őrködik a jégen a fóka által lélegzőnyílásnak használt lyuk mellett, és amikor felbukkan az áldozat, mancsának oldalirányú csapásával szétzúzza fejét a jégtábla szélén.

A fókák ugyanúgy tömegesen élnek az északi sarkvidéken, mint az Antarktiszon.

Egyik fajuk, a grönlandi fóka párzás idején százezrével gyülekezik a jégtáblákon.

Ám pingvineknek, az antarktiszi táj jellemző madarainak nyomuk sincs.

Vannak azonban más madarak, amelyek nagyon hasonlítanak hozzájuk : az alkafélék családjának tagjai, a lummák, a lundák és maguk az alkák.

Sok szempontból emlékeztetnek a pingvinekre. A párzási időszakban nagy telepeket alkotnak, túlnyomórészt fehérek és feketék, a földön egyenes testtartással állnak, és mindenekfelett valamennyien kitűnően úsznak a víz alatt, miközben jórészt úgy mozognak, mint a pingvinek: csapkodnak a szárnyukkal és a lábukkal kormányoznak.

Repülő madarakból úszó madarakká váltak, de átváltozásuk még nem olyan teljes, mint a pingvineké.

Repülési képességüket nem veszítették el teljesen. Szárnyaik ma már nem túlságosan erősek, ezért csak görcsös szárnycsapkodással tudnak a levegőbe emelkedni.

Az évnek egy rövid szakaszában valamennyien el is veszítik repülési képességüket, mivel ahelyett, hogy a legtöbb madárhoz hasonlóan fokozatosan vedlenék le szárnytollaikat, ők mindet egyszerre veszítik el.

Utána kimennek a tengerre és nagy csapatokban üldögélnek a hullámok közt a vízben - ilyenkor hasonlítanak a legjobban a pingvinekre.

A család egyik tagja, az óriás alka teljesen elveszítette a repülőképességét. A legnagyobb közülük, amikor egyenesen állt, állítólag 85 centiméter magas volt. Emellett, fekete-fehér lévén, csakugyan nagyon hasonlított a pingvinre, sőt, először ő kapta ezt a nevet.

A szó eredete máig vitatott, egyesek szerint két walesi szóból származik, amelyek azt jelentették, hogy "fehérfejű".

A madárnak ugyan tényleg volt két fehér folt a fején, de Walesben soha nem élt. Valószínűbb, hogy az elnevezés a hájat jelentő latin szóból származik, mert az óriás alkának pompás szigetelő zsírréteg volt a bőre alatt, és ezért erősen vadászták is.

Így hát amikor a déli félteke utazói hozzájuk nagyon hasonló, repülni nem tudó madarakat láttak, őket is pingvineknek nevezték el. Ez a név rajtaragadt a déli madarakon, de az északiakon nem.

Végül aztán az óriás alkának nemcsak a neve tűnt el, hanem ő maga is : mivel nem tudott repülni, nem tudott egykönnyen elmenekülni az ember elől.

Utolsó példányát 1844-ben ölték meg egy Izland melletti kis szigeten.

Az alkacsalád többi tagja életben maradt, talán pontosan azért, mert ezek nem veszítették el a repülés képességét.

Hozzáférhetetlen szirtfalakon és elszigetelt sziklahalmok tetején gyűlnek össze, de nem állnak ki tömegesen a tengerpartokra vagy a jégtáblákra, kétségkívül a délről jött emlős ragadozók miatt.

Nemcsak a jegesmedvék és a sarki rókák vadásznak ugyanis rájuk, hanem az ember is.

Az eszkimók Észak-Ázsia földjéről az ősidőkben vándoroltak ide, és mostanára testfelépítésük az emberek minden más csoportjánál jobban alkalmazkodott a szélsőségesen hideg körülményekhez.

Bár nem különösebben nagy termetűek, alakjuk a hőmegtartás szempontjából kedvező: köpcösek, és testfelületük a térfogatukhoz viszonyítva kicsiny. Orrlyukaik keskenyebbek, mint a legtöbb más emberfajtáé, ami csökkenti a lélegzéssel járó hő- és nedvességveszteséget.

Még vastag zsírpárnákat is kifejlesztettek, pontosan azokon a helyeken, ahol a teljesen felöltözött eszkimó is ki van téve a hideg hatásának - az arcon és a szemhéjakon.

A sarkvidéken azonban még az eszkimók sem lennének képesek életben maradni, ha nem viselnének meleg állati szőrméket.

Kesztyűjüket és csizmájukat fókabőrből készítik, nadrágjuk jegesmedve bőréből, zubbonyuk pedig rénszarvasbőrből és madarak bőréből készül.

Ezeket olyan finom öltésekkel varrják össze, hogy nem engedik át a vizet; két nadrágot, két tunikát viselnek, a belsőt a szőrével befelé, a külsőt a szőrével kifelé.

Az eszkimók hagyományosan hosszú utazásokra indultak a jégen, miközben kizárólag fókavadászatból éltek.

Amikor letáboroztak, hóból építettek maguknak menedéket: hosszú csontkéseikkel nagy hótömböket vágtak, és ezeket emelkedő csigavonalban egymásra tornyozták, amíg csak fölül össze nem épültek - ez volt az iglu.

Néha még ablakot is készítettek rá, ilyenkor az egyik hótömb helyére áttetsző jégdarabot tettek.

Odabenn a tömör hóból padot építettek, amelyet szőrmékkel takartak le. Olajmécsessel világítottak, és az égő olaj meg a saját testmelegük akár +15 fokra is fölmelegítette az iglu belsejét, így levethették nehéz bőrruháikat, és félmeztelenül pihenhettek szőrmetakaróik alatt.

Ez az élet szinte elképzelhetetlen megpróbáltatásokkal járt.

Mostanára, amikor már a nyugati ember is megtelepedett a sarkvidéken, magával hozva új anyagait, tüzelőanyagait, áramfejlesztőit és műszálas szöveteit, motoros szánjait és távcsöves, messzehordó puskáit, az eszkimók is szakítottak kutyafogatú szánjaikkal, szigonyaikkal, az igluval és kézzel varrott szőrmeruházatukkal, s ma már nem mennek olyan hosszú vadászutakra az északi sarkvidék jégmezőire.

Az Antarktiszról induló gleccserek a tengerbe érve tömör jéghátságot alkotnak. Ez időről időre hatalmas táblás jéghegyekké töredezik, amelyek közül egyeseknek az átmérője akár a 200 kilométert is elérheti. Ezek évtizedekig hánykódhatnak az antarktiszi tengereken, míg végül följebb sodródnak a melegebb vizekre, ahol lassan elolvadnak.

Az Északi-sarkvidéken a jégtakaró sok helyen a szárazföldet borítja.

Grönlandon, az Ellesmere-szigeten és a Spitzbergákon jégszirteket és jégszájadékokat alkot, amelyekből patakokban ömlik a megolvadt víz.

A jégmező szélétől délre száz meg száz kilométeren át puszta kavics- és kősivatag terül el, ez a tundra.

Azoknak a szikláknak az összezúzott és szétszóródott törmelékéből áll, amelyeket a hidegebb időszakokban az előrenyomuló jég maga előtt tolt, aztán visszavonulva hátra hagyott.

Nyáron a tundrán a gyönge napsugárzás hatására talán felenged a talaj felszíne, de a felszín alatt körülbelül egyméternyire a talaj továbbra is olyan kemény és fagyott marad, mint az utolsó jégkorszak óta mindig.

Az örökösen átfagyott réteg fölött a talajfelszín az évszakok változása szerint olvad ki vagy fagy meg. Az összehúzódás és a tágulás a kavicsok furcsa alakzatait hozza létre.

Ha a talaj egy-egy foltját megtámadja a fagy és jéggé fagyasztja a benne lévő nedvességet, akkor a kavicsok lapos kupolaként megemelkednek, és ezek a halmok oldalirányban kitágulnak. A nagyobb részecskéket a fagy gyorsabban mozdítja el, mint a kisebbeket, így a finomabb kavicsok középen maradnak, míg a nagyobb kövek a perifériára tolódnak.

Ahol ugyanazon a környéken több ilyen, fagynak kitett talajfolt alakul ki, ott a szélük esetleg összetalálkozik.

Így sokszög alakú formák (poligonok) képződnek a talajban, amelyek néha csak néhány centiméter szélesek, de néha 100 méter átmérőjűek is lehetnek, és széleiket jó nagy kövek is szegélyezhetik.

Mivel a középen lévő finomabb kavics alkalmasabb a növények megtelepedésére, ezeknek a sokszögeknek a közepén zöld foltok jelennek meg, és a tundra talaja olyan lesz, mintha furcsa kerti parcellákra volna osztva (poligonális tundratalaj).

Ugyanez a folyamat a lejtőkön nem sokszögeket, hanem hosszú sávokat hoz létre, amelyek nagy távolságokra szalagszerűen futnak lefelé a hegyoldalakon.

Másutt a rendszeres fagy és olvadás esetleg koncentrálja a talajvizet, így azt felpuposítva akár több száz méteres talajpiramist hozhat létre. Ezeket a piramisokat pingónak nevezik, és olyan az alakjuk, mint egy kis vulkáni kúpnak, csak láva helyett jég van bennük.

Amint az várható is, a tundrán mindenütt élnek zuzmók és mohák, de mellettük ezernél több különböző virágos növényfaj is megél. Egyik sem éri el még egy kis bokor méretét sem, ezt a tomboló szelek nem teszik lehetővé, de egyesek ennek ellenére fává nőnek.

A törpe fűz nem függőlegesen, hanem vízszintesen, a talaj mentén nő. Kifejlett példányai akár 5 méter hosszúak is lehetnek, de alig néhány centiméter magasak. Mint minden hideg éghajlaton élő növény, ez is rendkívül lassan növekszik. Egy-egy néhány centiméter átmérőjű fatörzs évgyűrűinek tanúsága szerint akár több mint 400-500 éves is lehet.

Akadnak továbbá alacsony hangák, sásfélék és gyapotsás is. A tundra növényei közül sokat nagy magasságokban, Észak-Amerika és Eurázsia hegyei közt is megtalálhatunk. Könnyen lehet, hogy innen is származnak, hiszen ezek a hegységek már réges-rég megvoltak, amikor az utolsó jégkorszak bekövetkezett és a tundra kialakult.

A hosszú téli hónapok alatt a földet hó borítja, és nagyon kevés állatot látni.

A föld alatt azonban, ahol sokkal melegebb van, mint odafönn; a felszín közeli csapásaikon apró rágcsálók kocognak és legelészik a növényzetet - lemmingek, amelyek csak feleakkorák, mint egy tengerimalac, kövérek és tömzsiek, vastag barna bundájuk, pöttöm fülük és nagyon apró farkuk van.

Időnként egy-egy fehér sarki róka kezd vadászni rájuk, mélyen leás a hóba, és merev lábakkal toporzékolva megpróbálja kizavarni őket alagútjaikból.

A hermelin, ez a fehér ragadozó elég kicsiny ahhoz, hogy saját alagútjaikban hajszolja a lemmingeket.

Talán néhány fehér madár is bóklászik a védett völgyekben, ahol esetleg bogyókat és fűzfaleveleket találhat - ez a havasi hódfajd.

Sarki nyulak kaparnak kétségbeesetten a hóban, keresgélik a még össze nem rágcsált leveleket.

Ám nehéz itt az élet - csak a legalkalmasabbak képesek életben maradni.

Aztán hirtelen megjön a tavasz.

A Nap napról napra magasabbra emelkedik a horizonton, az ég kissé kivilágosodik, a levegő egy kicsit melegebb lesz. Majd olvadni kezd a hó. Az állandóan fagyott talajréteg nem engedi, hogy a víz elszivárogjon, így mocsarakat és tavakat formálva ott marad a felszínen.

Az állatok és a növények gyorsan reagálnak ezekre az új, enyhébb körülményekre: a fagymentesség csak körülbelül nyolc hétig tart, nincs veszteni való idejük.

A növények sietve virágba borulnak. A zöld vagy havasi éger annyira siet, hogy ahelyett, hogy egymás után nyitná ki barkáit és leveleit, mint családjának másutt élő tagjai, egyszerre bontja ki őket.

Miután oltalmazó hótakarójuk elolvadt, a lemmingek is megjelennek a szabadban.

A télen pocsolyákban és tavakban szunynyadó rovarpeték ilyenkor kikelnek, és hamarosan fekete legyek és moszkitók hordái bújnak elő belőlük.

A levegő fenyegető zümmögéssel telik meg, amikor rovarok milliói keresik a meleg emlősvért, amelyre szükségük van ahhoz, hogy ők is lerakhassák a petéiket.

A rovarok és a lemmingek, a zöld hajtások és a vízinövények mind pompás táplálékot jelentenek valamilyen élőlénynek.

Éhes vándorok érkeznek ilyenkor délről, hogy kivegyék részüket ebből a kurta lakomából.

Csapatokban jelennek meg a nyílfarkú, a hegyi, a csörgő- és a kercerécék, hogy mohón lakmározzanak a sekély tavak dús növényzetéből.

Vadászsólymok, hollók és hóbaglyok jönnek lemminget enni, más madarak : víztaposók, havasi partfutók és kőforgatók gyűjtögetik a rovarokat meg a lárvákat.

Velük együtt érkeznek a rókák, az eljövendő tojás- és csibelakomákra számítva, és hatalmas rénszarvascsordák kocognak fel északra a leveleket meg zuzmókat legelészni.

Mostanára a fehér állatok, amelyek itt töltötték a telet, már vedlettek, és megváltoztatták a színüket.

A róka, a havasi hófajd, a hermelin és a sarki nyúl, a vadászok és az üldözöttek mind egyaránt álcázásra szorulnak, mindegyikükből barna jószág lesz, amely feltűnés nélkül, biztonságban jár a hómentes tundrán.

A hermelin a déli szemeknek ismerősebb állattá, hölgymenyétté változik.

Az idelátogató madarak szaporodni kezdenek, és fiókáikat a gazdag rovartáplálékon nevelik fel. Nagyon gyorsan kell csinálniuk, hogy az ivadékok elég nagyok és elég erősek legyenek az utazáshoz, amikor visszatér a tél, de most a napnak szinte mind a huszonnégy órájában világos van, így a szülők egyfolytában, megállás nélkül gyűjthetik számukra a táplálékot és etethetik őket.

Aztán, ugyanilyen hirtelen, egyszer csak vége lesz a nyárnak.

A Nap napról napra mélyebbre süllyed, a fény elhalványul, és a földre újra ráüti pecsétjét a fagy.

A záporok metsző havas esővé változnak.

Elsőként a víztaposó madarak távoznak, de hamarosan az összes madárlátogató útnak indul, ivadékaikkal együtt.

A rénszarvasok hosszú oszlopokba gyülekeznek, és fejüket lehajtva visszafelé kocognak az egyre fehérülő tundrán. A tundra nyári látogatóinak többségéhez hasonlóan ők is a messze, délre fekvő hatalmas tűlevelű erdők fái között találnak menedéket a téli hóviharok elől.


AZ ÉSZAKI ERDŐK  |  A FÖLD KOHÓI  |  Vissza a tartalomjegyzékhez