David Attenborough:

AZ ÉLŐ BOLYGÓ

A Föld mai arculata


Szkennelte, javította és tördelte: a Webtigris.

11. FEJEZET

A NYILT TENGER



Bolygónk legnagyobb részét víz borítja.

Olyan sok rajta a víz, hogyha a világ összes hegyeit leborotválnánk, és törmelékeiket belehánynánk az óceánokba, akkor a Föld egész felszíne több ezer méter mély víz alá kerülne.

A kontinensek közötti nagy medencék, amelyekben ez a sok víz elhelyezkedik, földrajzilag változatosabbak, mint maguk a szárazföldek.

A legmagasabb szárazföldi hegycsúcs, a Mount Everest jól beilleszkedne az óceán legmélyebb részébe, a Mariana-árokba, és csúcsa még mindig egy kilométernyire lenne a víz felszíne alatt.

A tengerből kiemelkedő hegyek viszont olyan nagyok, hogy a vizek felszíne fölé emelkednek és szigeteket, szigetláncolatokat alkotnak.

A legmagasabb hawaii vulkán, a Mauna Kea, ha alapjától, a tengerfenéktől mérjük, több mint 10000 méter magas, így valójában bolygónk legmagasabb hegye.

A tengerek akkor alakultak ki, amikor a Föld, nem sokkal születése után, elkezdett lehűlni és a forró víz lecsapódott a felszínén.

Aztán tovább táplálták őket a vulkáni hasadékokon át a Föld belsejéből kitóduló vizek.

Már ezeknek a fiatal tengereknek a vize sem volt olyan tiszta, mint az esővíz, mert jelentős mennyiségű klórt, brómot, jódot, bórt és nitrogént, valamint számos nyomelemet tartalmazott.

Azóta ehhez újabb alkotórészek is járultak.

Amint a szárazföld kőzeteit lemarja és erodálja az időjárás, a keletkező anyagokat, sókat a folyók oldott állapotban a tengerekbe szállítják.

Így aztán évezredek során a tenger egyre sósabb és sósabb lett.

Az élet ezekben a különféle vegyületekben dús vizekben jelent meg először, mintegy 3500 millió évvel ezelőtt.

A fosszíliákból tudjuk, hogy az első élő szervezetek egyszerű, egysejtű baktériumok és algák voltak.

Hozzájuk hasonló szervezetek még ma is élnek a tengerekben, ők képezik mindenféle tengeri élet alapját. Ezek nélkül az algák nélkül a tengerek még ma is teljesen sterilek, a szárazföldek pedig élettelenek lennének.

A legnagyobbaknak közülük körülbelül egy milliméter az átmérője, a legkisebbeknek pedig nagyjából ennek az egyötvenede.

Apró testüket finom héj veszi körül, egyesekét kalcium-karbonátból, azaz mészből; másokét kovából.

Ezek a héjak lándzsahegyekhez hasonlóak, sugaras tüskékből és finom csipkézetekből álló változatos, gyönyörű mintákat öltenek. Egyesek pöttöm tengeri kagylókra, mások palackra, gyógyszeres fiolára vagy lovagi sisakokra emlékeztetnek.

Mérhetetlen nagy számban fordulnak elő - egyetlen köbméter tengervíz akár 200000 példányt is tartalmazhat belőlük -, és mivel nem hajtják magukat előre a vízben, csak sodródnak, fitoplanktonnak nevezik őket.

Ez a görög szó lebegő növényt jelent.

Ezek a szervezetek igába fogják a Nap energiáját ahhoz, hogy a tengervízben oldott anyagokból kialakítsák a sejtjeiket alkotó komplex molekulákat.

Nagy számban lebegnek közöttük apró állatok is - ezeket zooplanktonnak nevezzük.

Nagy részük szintén egysejtű, mint a lebegő algák, és elsősorban abban különböznek tőlük, hogy nincs klorofilljuk, ezért nem képesek önálló fotoszintézisre; ehelyett megeszik azokat az egysejtűeket, amelyek képesek rá.

Közöttük sokféle más nagyobb élőlény is él - foszforeszkáló sejtekkel pettyezett áttetsző férgek, telepbe szerveződött apró medúzák, a vízben hullámzó laposférgek, nagyobb rákok és rengeteg törpe rákocska, mindezek állandó tagjai ennek a közösségnek.

Mások csak ideiglenesen látogatnak ide; a rákok, a tengeri csillagok, a férgek és a puhatestűek lárvái, amelyek csöppet sem emlékeztetnek felnőtt alakjaikra, hanem csupa hullámzó csillósorokat hordozó apró, áttetsző gömböcskék.

Ezek a változatos élőlények mind mohón zabálják a lebegő algákat vagy egymást, egyszerűen planktonnak nevezett együttesük pedig élő "levest" alkot, amely sok-sok más nagyobb állat fő táplálékát jelenti.

A sekély vizekben a planktonnal táplálkozó állatok rögzíthetik magukat a tengerfenéken, az árapályra és az áramlatokra bízva táplálékuk házhoz szállítását.

A tengeri anemonák (virágállatok) és a korallpolipok csillós tapogatóikkal nyúlnak érte; a kacsakagylók kacsalábaik fogókarjaival kapják el; az óriáskagylók és a zsákállatok átszívják a testükön a vizet, és kiszűrik belőle a táplálékot.

Az óceán mélyebb területein azonban a tenger fenekére már nem ér el napfény, így plankton sem élhet benne.

A planktonnal táplálkozó állatok ezért itt nem horgonyozhatnak le a fenéken, hanem aktívan úszniuk kell.

Nem kell azonban nagyon sebesen úszniuk. Sőt, a feszített tempó alighanem energiapocsékolás lenne.

Ha túl gyorsan haladnak, akkor a háló előtt nyomáshullám alakul ki, amely szinte visszatolja a feléje áramló vizet.

A jó fogás érdekében a nagy hálók haladási sebessége is korlátozott.

Ám a planktonnal táplálkozó állatok nem is úsznak gyorsan, de zsákmányuk annyira tápláló, hogy néha óriás méretekre nőnek.

Az ördögrája, vagy manta egy gigászi, rombusz formájú hal, az uszonyai végétől mérve 6 méter szélesre is megnőhet. Fejének mindkét oldalán uszonyszerű lebenyek vannak, amelyek hatalmas, téglalap alakú szájába irányítják a vizet. A víz a feje két oldalán lévő, fésűszerű fogakkal szegélyezett nyílásokon át távozik, ezek a fogak szűrik ki a planktonokat.

A rája távoli unokatestvére az óriáscápa ugyanezzel az apparátussal gyűjtögeti ugyanezt a táplálékot.

Ez még a mantánál is nagyobbra, 12 méter hosszúra és 4 tonna súlyúra nő, és óránként 1000 tonna vizet képes feldolgozni.

Csúcssebessége körülbelül 5 kilométer óránként, olyan lassú, hogy a vele találkozó emberek azt hitték, csak lustálkodik, "sütkérezik" a napfényes vizekben, és nem jöttek rá, hogy közben a lehető legszorgosabban gyűjtögeti az ennivalóját.

Az óriáscápa a világ hidegebb vizeiben él, a melegebb vizekben úszkáló rokona még nála is nagyobb, sőt a legnagyobb az összes hal között: ez a rablócápa.

Ez a hegy nagyságú állat állítólag 18 méter hosszúra és legalább 40 tonna súlyúra megnő.

Nagy ritkán találkozni vele, amint csöndesen legelészik a nyílt óceán felszíni vizeiben, de óriás méretei, lassúsága és ártalmatlan természete mindig mély benyomást tesz azokra, akik olyan szerencsések, hogy megpillanthatják.

Időnként némelyiküket véletlenül felnyársalja egy hajó, ilyenkor oldalához simulva addig csüng a vízben, míg csak meg nem állítják a hajót; akkor aztán a hatalmas összetört test lassan leválik, és elsüllyed a mélységben.

De a legcsodálatosabb találkozásokat alighanem azok a víz alatt úszó búvárok élik meg, akik ritka, szerencsés alkalmakkor találkozhatnak eggyel, vagy akár többel is, mivel a rablócápa gyakran kis csoportokban jár.

Ez a gigászi hal alig, vagy egyáltalán nem vesz tudomást az emberi megfigyelőkről, amikor óriás teste körül úszkálnak. A rablócápát állandóan kísérgető halrajok vagy a szája körül settenkednek, hogy lecsipegessék az apró fogaihoz tapadó morzsákat, vagy a farka táján ólálkodnak, hogy az ürülékében keresgéljenek ennivaló maradékokat.

Aztán talán elveszíti a türelmét újsütetű kísérőivel szemben, mert egyszer csak hirtelen meghajlítja hatalmas testét és egyetlen farkcsapással lesüllyed a mélybe.

Az ördögráják, az óriáscápák és a rablócápák a halak egy ősi csoportjához, a porcoshalakhoz tartoznak, amelyeknek vázuk nem csontváz, hanem a csontnál puhább anyagból, a rugalmasabb porcból áll.

Mire ők kifejlődtek, a ma ismert tengerekben élő összes gerinctelen csoportok már megjelentek.

Így a korai porcoshalaknak igen változatos állati táplálék állt rendelkezésükre.

Napjainkban a csoport legismertebb tagjai a cápák, persze már a tengeri ragadozók legfalánkabb és legvadabb tagjai közé tartoznak.

Ennek ellenére hajlamosak vagyunk eltúlozni az emberre való veszélyességüket.

Bár egyes fajok, például a fehér cápák, általában 6 méteresre, néha pedig ennek kétszeresére is megnőnek, kétségkívül megtámadják az embert és minden más élőlényt az óceánokban; a kisebb cápák közül, a jelek szerint, sokan inkább kisebb zsákmányt keresnek.

A Maldiv-szigeteken a korallzátonyok környéke teli van 2 méter hosszú cápákkal, amelyek annyira hozzászoktak a búvárokhoz, hogy az egyik helyen, mintegy 15 méterrel a felszín alatt, le lehet ülni a tengerfenékre és közelről meg lehet figyelni őket.

Amikor felbukkannak a távoli kékségből, az ember első reakciója nem a félelem, hanem a formáik tökéletessége feletti ámulat.

Testük minden körvonala, úszóik minden görbülete hidrodinamikai szempontból ideálisnak látszik.

Semmi nem gátolja sima előrehaladásukat a vízben, ám nekik is vannak korlátaik.

Közvetlenül a fejük mögött elhelyezkedő úszópárjuk helyzete rögzített, nem fordítható el, ezért a cápáknak nincsen fékjük.

Mivel nehezebbek a víznél, szerencsére nem tudnak a búvár előtt lebegni és kísérletképpen belekóstolgatni, hanem vagy egyenesen ki kell harapniuk belőle egy falatot, vagy el kell suhanniuk mellette.

Mivel az úszó ember többé-kevésbé akkora mint ők, és sokkal nagyobb normális zsákmányállataiknál, a maldiv-szigeti cápák csak a kíváncsiságukat elégítik ki, aztán egyszerűen továbbúsznak.

Nem sokkal a porcoshalak kialakulása után az ősi állományból újabb halfajok is kifejlődtek.

Vázuk azonban nem porcból, hanem csontból volt.

Két olyan úszást segítő eszközt is kialakíthattak, amelyeknek a porcoshalak híjával voltak, az úszóhólyagot a testükben, amely felhajtóerőt biztosított számukra, és lehetővé tette, hogy bármilyen mélységben könnyedén ússzanak, és elöl-hátul két pár, szinte minden irányban forgatható uszonyt, amelyek a vízben való nagy mozgékonyságot segítették elő.

Ezeknek a korai csontoshalaknak egyes leszármazottai szintén planktonevőkké váltak, de egyikük sem nőtt olyan nagyra, mint porcoshal megfelelőik.

Ezek másképpen hasznosították az óceánok planktongazdagságát; óriási rajokat alkotnak, amelyek egyetlen koordinált egységként mozognak és táplálkoznak.

Ha ebből a szempontból nézzük őket, akkor a planktonnal táplálkozó csontoshalak még a hatalmas rablócápán is túltettek, mert rajaik több mérföld átmérőjűek, az egyedeik pedig olyan szorosan összezsúfolódnak, hogy a halraj közepe széles, vonagló púpként tör fel a víz felszínére.

Így viselkednek az elsődlegesen fitoplanktonnal táplálkozó szardellák, míg a heringek az algákon kívül sok zooplanktont is fogyasztanak.

Más csontoshalak, a cápákhoz hasonlóan, vadászokká váltak, és napjainkra csoportjuknak körülbelül 20000 tagja van, amelyek együttesen gyakorlatilag minden környezetet és minden táplálékforrást kihasználnak, amit csak az óceánok nyújtani képesek.

A halak tengerek fölötti uralmát azonban kihívások is érték.

Mintegy 200 millió évvel ezelőtt, amikor már mind a csontos-, mind a porcoshalak kifejlődtek és nagy számban éltek, azonban egyes hidegvérű állatok, amelyek időközben négy lábat fejlesztettek és betelepítették a szárazföldet, elkezdtek visszatérni a tengerbe.

Az elsők közülük a hüllők voltak, amikor létrehozták a korai teknősöket, majd később a tengeri madarak több csoportja hagyott fel egymástól függetlenül a repüléssel, hogy a vízen telepedjen le.

A mai pingvinek ugyanolyan gyorsak és mozgékonyak a vízben, mint számos hal, annak is kell lenniük, hiszen táplálkozásuk a halaktól függ.

Körülbelül 150 millió évvel ezelőtt megjelentek a szárazföldeken a melegvérű, szőrrel borított emlősök.

Az ő egyes képviselőiket is csábította a tengerek gazdagsága.

Az első tengeri emlősök körülbelül 50 millió évvel ezelőtt a cetek ősei voltak.

A bálnáknak két teljesen különböző csoportja maradt fenn: a fogascetek olyanok, mint az ámbráscet, a delfinek és a beluga, avagy fehér delfin, s az olyan bálnák, amelyeknek a szaruból alakult szilái, mint a kerítés lécei csüngnek le felső ajkáról.

Ezek az úgy nevezett sziláscetek az óriáscápával versengenek a zooplankton olyan nagyobb termetű képviselőiért, mint amilyen a krill.

Több millió évvel később az emlősök egy másik, talán a medvékkel vagy a vidrákkal rokon, csoportja is elkezdett behatolni a tengerbe.

Belőlük alakultak ki végül a mai fókák és rozmárok.

Ezek az állatok még mindig nem alkalmazkodtak olyan mértékben a tengerjáró élethez, mint a bálnák.

Még mindig őrzik hátsó lábaikat, amelyeket a cetek már elveszítettek, koponyájuk még mindig felismerhetően hasonlít a szárazföldön élő húsevőkéhez, és még nem jöttek rá arra a trükkre, hogy hogyan lehet a tengerben párosodni és szülni, mint a bálnák - ehhez minden évben vissza kell térniük a szárazföldre.

Az emlősök tengerbe költözése a jelek szerint még nem ért véget.

A sarkvidéki jegesmedve ideje nagy részét a tengeren tölti vagy a jégtáblákon vagy a vízben, fókákra vadászik.

Még mindig szemmel láthatóan szárazföldi állat, a színétől eltekintve nagyon hasonlít is közeli rokonára, a grizzly-medvére, de már kialakult az a képessége, hogy nyitva tudja tartani a szemét, le tudja zárni az orrlyukait a víz alatt és két percig is víz alatt tud maradni.

Lehetséges, hogy már szintén elindult azon az evolúciós ösvényen, amely - ha nem akadályozzák meg benne - utódait néhány millió év alatt teljes egészében elvezetheti a tengeri életmódhoz.

A soksejtű élőlények első megjelenésétől a mai napig eltelt 600 millió év során a tengerben hatalmas és változatos állatpopulációk alakultak ki.

Ma már az állatvilág összes fontosabb csoportjainak képviselői megtalálhatók benne.

Még az állatok leginkább szárazföldhöz kötött csoportjának, a rovaroknak is van egy tagja, amelyik a tengerben él: a hullámok tetején meg-megvillanó vidrapók.

A puhatestűek, a rákok és a gyűrűsférgek nagy többsége még ma is a vízben él.

Számos nagy csoport: a tengeri csillagok és tengeri sünök, a medúzák és a korallok, a kalmárok, a nyolckarú polipok és a halak még rövid ideig sem képesek nélkülözni a tengervizet.

Egykor az óceán volt az élet szülőhelye és bölcsője, és még ma is az élet fő lakóhelye.

A szárazföldön rengeteg különféle környezet van, amelyek mindegyikének megvan a maga speciálisan alkalmazkodó állat- és növényközössége.

Ugyanez a helyzet a tengereken is, és meglepő, hogy a kettő között sok párhuzamra bukkanhatunk.

A szárazföld azon része, ahol az élet a legváltozatosabban és legsűrűbben burjánzik, a trópusi erdő, aminek a tengeren a korallzátony a megfelelője.

A korallok változatos ligetei, amelyek közül egyesek törzsei és ágai fölfelé, a fény irányába nyúlnak, mások pedig vízszintes lemezekkel fogják fel a napfényt, olyanok mintha növények volnának, és ez közelebbi hasonlatosság, mint azt gyakran föltételezik.

A zátonyt felépítő korallok természetesen állatok, és sokban hasonlítanak a kicsiny tengeri virágállatokra.

Ám a testük nagyszámú, apró, sárgásbarna szemcsét tartalmaz, ezek növények, apró algák, a planktonban nyüzsgő algák közeli rokonai.

A korallpolipocskák belsejében ezek az algák a gazdaállat bomlástermékeit feldolgozzák, a foszfátokat és nitrátokat fehérjékké alakítják, s szén-dioxidból a Nap nélkülözhetetlen segítségével szénhidrátokat állítanak elő.

Ez az utóbbi folyamat a fotoszintézis, amelynek során az algák oxigént bocsátanak ki, márpedig a polipoknak pontosan erre van szükségük a lélegzéshez.

Ez az elrendezés tehát mindkét szervezetnek nagyszerűen megfelel.

A polipokban élő algák mellett sok más alga él független életet a koralltelep halott részein.

Egy darabka korall élőlényeit vizsgálva megállapítható, hogy az ott élő szervezetek háromnegyed része növény.

A korallzátony alapvető anyaga a mészkő, amelynek nyersanyagát a korallok és az algák egyaránt buzgón kivonják a tengervízből. A korallpolipok a mészkő fő előállítói, soha nem szüntetik be a mészkiválasztást. Amikor már mindegyikük megépítette a maga kis oltalmazó kamrácskáját, újabb polipokat növeszt, amely tovább sarjadzik.

Az új egyed szintén elkezdi saját építkezését, de nemzője tetején, amely így betemetődik és elhal.

A koralltelep épülése közben többszörösen elágazik, a telepet létrehozó élőlények tehát csak egy vékony élő burkolatot alkotnak az egymásra rétegeződő üres mészkőkamrácskák tetején.

Az építmény elhagyott részének hatalmas tömegei azonban tovább szolgálják az őket létrehozó koralltelepet, mert erős támaszt biztosítanak számára.

Ebből a szempontból a fatörzsben lévő élettelen faanyaghoz hasonlíthatók.

Mivel a korallban élő algák nem nélkülözhetik a napfényt, a korall 20-30 méteres mélység alatt már nemigen fejlődhet.

És történetesen éppen ugyanekkora a dzsungel mélysége is a lombkoronaszint tetejétől a föld színéig számítva.

A korallzátony kőbokrai és ágai között igen változatos állatok táplálkoznak vagy találnak otthonra.

A papagájhalaknak a szájuk elején éles, csőrszerű fogaik vannak, ezekkel lecsipkedik a korallokat; hátul pedig kerek örlőfogaik, amelyekkel megőrlik a csikorgó falatokat és kiszedik belőlük a polipokat.

Más halak kifinomultabb módon fosztogatják a korallokat. Az ezüstfehér, narancsszínű, csíkozott csipeszhal rászorítja száját a polip kamrájának bejáratára és kiszívja belőle a polipot.

A tengeri csillagok emésztőfolyadékot állítanak elő, aztán bespriccelik a pöttöm kamrácskákba, majd kiszívják belőlük az elfolyósodott polipokat.

Más állatok búvóhelynek használják a korallzátonyt, vagy ott ütik fel tanyájukat.

A kacslábú rákok és a fúrókagylók lyukakat fúrnak a mészkőbe, amelyekben a planktont szűrögetve biztonságosan élhetnek.

A tengeri liliomok, a kígyókarú tengeri csillagok és a héjatlan puhatestűek állandóan ott mászkálnak a korall ágainak hálózatában.

Az apró barlangokban murénák leselkednek, hogy lecsapjanak mit sem sejtő zsákmányukra.

Az agancskorall ágai körül apró, világoskék korallsügérek rajai nyüzsögnek, mint holmi madárcsapat.

Közvetlenül a kiválasztott korallfürtjük fölött lebegve gyűjtögetik az örvénylő vízből az apró, szerves táplálékmorzsákat, de ha valami veszély fenyegeti őket, egy szempillantás alatt lebuknak a kőlevelek biztonságos menedékébe.

A koralltelepek körül és között pedig, akárcsak a dzsungelbeli fák ágain élő növények, szivacsok és tengeri virágállatok, tengeri uborkák, zsákállatok és kagylók élnek tömegesen, szorosan egymás mellett.

A trópusi őserdők élőlényeinek sokfélesége, amint láttuk, egyrészt kitűnő környezeti körülményeknek, a meleg, párás légkörnek és a bőséges napsütésnek tulajdonítható, másrészt pedig itt a hosszú időn át fennálló jó környezeti körülmények között az evolúciónak alkalma volt sokféle specializált, élőhelybe illeszkedő fajt kialakítani.

A korallzátony életének túláradó bősége hasonló tényezők következménye.

A zátonyon rendszeresen megtörő hullámok oda-vissza haladóban megáztatják a vízből kinyúló korallokat, és telítik a vizet oxigénnel, a trópusi napsütés pedig egész éven át bőséges fényt szolgáltat.

Ezenfelül a korallzátony még az őserdőnél is ősibb környezet.

Mint azt számos kövület bizonyítja, a mai zátonyokon találhatókkal közeli rokonságban álló korallfajok, a tengeri sünök, kígyókarú tengeri csillagok, puhatestűek és szivacsok megtalálhatók már a mintegy 200 millió évvel ezelőtt létesült korallzátonyokban is.

Ez idő alatt a trópusi tengerek valamelyik részén mindig voltak korallzátonyok, amelyek helyet biztosítottak a planktonban jelenlévő lárvák letelepüléséhez.

Napjainkban, hogy csak egyetlen példát említsünk, az Ausztrália keleti partjai mentén húzódó Nagy- korallzátonyon több mint 3000 különböző állatfaj található, méghozzá legtöbbjük nagy számban.

Ennek a sűrű, tömeges életnek is megvannak a maga problémái.

Élénk vetélkedés folyik minden lyukért vagy repedésért, amely menedékül szolgálhat.

Egy apró rákfajta szokásszerűen, fáradságos munkával lyukat ás magának a korallbokrok között a homokban, amelyet menedékül használ, de egy nyálkahalfaj ugyanígy, szokásszerűen beköltözik a rák mellé, és szintén menedékül használja a lyukat.

A puhatestűek üres héjainak belsejét a remeterák sajátítja ki, kívülről pedig szivacsok telepednek rá, amelyek pompásan megélnek a rák táplálékának morzsáin, viszont olyan tökéletesen körülveszik a héjat, hogy a ragadozók nem láthatják a rák menedékhelyét.

A bujkálóhal, amely olyan hosszú és olyan karcsú, mint egy ceruza, egy másik állat testében keres menedéket: addig piszkálja az orrával a tengeri uborka kivezető nyílását, amíg csak be nem jut a belsejébe.

Odabenn azután nemcsak védve van ellenségei elől, hanem bőséges táplálékra is talál, a tengeri uborka belső szerveit majszolgatja, amelyeket az uborka szinte ugyanolyan gyorsan újra kifejleszt, ahogyan elveszíti.

A zsúfoltság magyarázza talán a korallzátonyon élő sok állat pompás külsejét is. A halegyednek itt is, mint mindenütt másutt, fel kell tudnia ismerni a körülötte nyüzsgő rajok közt a saját fajtársát, azaz potenciális párját és vetélytársait. A zátony forgatagában különlegesen élénk azonosítási jegyekre van szükség ahhoz, hogy észrevegyék egymást.

A probléma akkor válik akuttá, amikor több hasonló méretű és formájú rokon faj úszkál ugyanazokban a vizekben, amelyek mindegyike a maga sajátos táplálékforrását aknázza ki.

A pillangóhalak pontosan ilyen családot alkotnak, ezért minden egyes fajnak megvannak a maguk jellegzetes, gyakran gyönyörű szemfoltjai, csíkjai, foltjai és pettyei, így akárcsak a dzsungel pompás pillangói, már messziről felismerhetők.

Ha a korallzátonyok a tenger dzsungeljei, akkor a nyílt óceán vízfelszíneinek kell lenniük a tenger szavannáinak és síkságainak.

Itt évről évre hatalmas területeken virágzik a fitoplankton. Bősége a fűhöz hasonlóan az évszaktól függően változik, mert mint minden más növénynek, nemcsak fényre, hanem foszfátokra, nitrátokra és más tápanyagokra is szüksége van.

Ezek a felszínen nagy tömegekben élő, más élőlények ürülékéből és tetemeiből származnak. Ám ellentétben a legelőn elhullajtott állati trágyával, ezek nem maradnak egy helyben, hanem lassan, de kitartóan elsüllyednek a vízben, és végül a tenger fenekén alkotnak nyálkás iszapréteget, amely azonban elérhetetlen a lebegő algák számára.

De amikor az évszakos viharok felkavarják a tengert, ez a termékenyítő iszap a felszínre sodródik, és a fitoplankton hirtelen újra növekedésnek indulhat. Növekszik is, néhány hónap elteltével az algák úgy kivirulnak és annyira elszaporodnak, hogy a tápanyagok legnagyobb részét kimerítik, így a víz újra elszegényedik.

Ilyenkor a plankton nagyrészt újra elhal, és mindaddig kevés számban marad meg, amíg az éves viharok újra meg nem termékenyítik a vizet.

A hatalmas tengeri réteken legelésző szardella-, hering- és repülőhal-csapatokat falánk húsevő halak hordái üldözik ugyanúgy, ahogy Afrika síkságain a gepárd és az oroszlán prédául ejtik az antilopokat.

Egyesek ezek közül a tengeri vadászok közül nem sokkal nagyobbak zsákmányállatuknál, például a makréla. Mások, mint a 2 méter hosszú barrakuda, nemcsak a planktonnal táplálkozó halakra vadásznak, hanem a ragadozókra is.

A legnagyobbak közöttük a nagy cápák meg az óceánjáró halak egyik pompás csoportja, a tonhalak.

Mind a cápa, mind a tonhal igen gyors úszó, annak is kell lenniük, ha el akarják kapni a zsákmányukat. Nagyjából hasonló méretűek és nagyon hasonló a testük alakja is, de ha létezik tökéletes úszás, azt a tonhalak és közeli rokonaik, a kardhalak közelítik meg a legjobban.

Ezek a pompás állatok világszerte bekóborolják a tengereket. Mintegy 30 különböző fajuk van, és a különféle nemzetek halászai különféle neveket adtak nekik.

A halászok mindenütt mohón keresik őket nemcsak pompás húsuk miatt, hanem azért is, mert mind erős és vitéz harcosok : a ton és a germon, a királymakréla és a makracsuka, a marlin és a kardhal, a bonito és a wahoo egyaránt.

Némelyikük 4 méter hosszúra és 650 kilósra is megnő.

Egyszer fogtak egy gigászi kardhalat, amely 6 méter hosszú volt, így ez a faj a legnagyobb csontoshalnak tekinthető.

Hidrodinamikai szempontból valamennyiüknek a formája még a cápáénál is ideálisabb. Orruk hegyes, és néha olyasféle hosszú, hegyes tüskévé alakul, mint a szuperszonikus repülőgépek orra. Testük hátsó része szelíden elvékonyodik és félhold alakú farokban végződik. Szemük felülete egy vonalba esik a testtel, nem dagad ki, nem zavarja a fej sima áramvonalát.

A tonhalnak és néhány más fajnak közvetlenül a feje mögött különlegesen módosult pikkelyekből álló vértje van, amely hullámtörőként szolgál, enyhe áramlást hoz létre a test legszélesebb része körül, s ezzel csökkenti a hátrább eső részek súrlódását.

Amikor gyorsan úsznak, úszóik speciális barázdákba illeszkednek, így nem akadályozzák a víz szabad áramlását.

Ezeknek a pompás halaknak egyike tartja a tengeri állatok sebességi rekordját: a kardhal rövid távon óránként 110 kilométeres sebességre képes, azaz a leggyorsabb szárazföldi állatnál, a gepárdnál is gyorsabb.

Az ilyen gyors úszás nagyon sok energiát fogyaszt, ezért bőséges oxigénellátást követel meg. Ezek a halak ezért nem úgy veszik fel az oxigént, hogy torkuk alját lejjebb eresztve szelíden vizet szivattyúznak a szájukba, aztán kopoltyúfedőiket megmozgatva áteresztik a kopoltyúikon, hanem állandóan tátott szájjal úsznak, amivel nagy sebességű vízsugarat nyomnak át nagy kopoltyúikon.

Ennek folytán állandóan jelentős sebességgel kell úszniuk egyszerűen azért, hogy lélegezhessenek. Izmaik energiateljesítményét és villámgyors reakcióikat az is fokozza, hogy anyagcsere-folyamataik révén testük hőmérsékletét szabályozzák.

Minden más hallal ellentétben, ezek a halak ugyanis melegvérűek, testhőmérsékletük akár 12 Celsius fokkal is meghaladhatja a vízét, amelyben úsznak.

A kardhalak rendszerint magányosan vadásznak, hosszú tőrükkel döfködve lebuknak a halrajok közé, zsákmányuk egy részét felnyársalják, más részét megbénítják.

A tonhal viszont rendszerint osztagokban működik.

Egyszer megfigyelték egy csoportjukat, amint óvatosan terelgettek egy nagy halrajt : hátulról hajtották, oldalról pedig őrizték, hogy tömör maradjon. Amikor támadnak, nagy mészárlást rendeznek, beléhasítanak a halrajba, majd pusztító pontossággal és gyorsasággal kapkodják be az apró halakat.

Maga a raj ilyenkor pánikba esik, százával ugrálnak ki belőle a tenger felszíne fölé a halak, miközben menekülni próbálnak a kapkodó állkapcsok elől.

Olyan ez, mint amikor a rémült impalák nagy ugrásokkal vágtatnak az oroszlánok dúlása elől.

A szavannákhoz hasonlóan a tengereknek is megvannak a maguk sivatagai.

A kontinenseket szegélyező tengerfeneket hatalmas területen homok borítja. A felszíni vizekhez képest a tengernek ebben a részében gyakorlatilag nincs élet. A homokon végigsöprő áramlatok ugyanolyan hosszú barázdákat és dűnéket alkotnak belőlük, mint a szárazföldek sivatagaiban a szelek.

A homok önmagában nem tartalmaz tápanyagokat, a szemcséi között esetleg lerakódó szerves részecskéket a homokot állandóan átöblítő és átforgató áramlások tüstént újra kimossák.

Egyes állatoknak azért itt is ugyanúgy sikerül megélniük, mint a tenger szegélyéhez közelebb fekvő homokos partokon.

A csőlakó angolna betemeti a farkát a homokba, nyálkát választ ki, amellyel megköti a homokszemeket, aztán függőlegesen fölemeli a fejét a nyílt vízbe, és a vizet átszűrve táplálkozik.

Az anemonák egyik faja, a homokból építkező tölcsérféreghez hasonlóan, szabadon álló homokcsövet épít magának.

Első látásra úgy tűnhet, hogy a tengerfenék egyébként elhagyatott részeit csak ilyesforma lények lakják.

Ez azonban illúzió, magában a homokban számos különböző állat él.

Tökéletes álcázásként vékony homokréteggel borítva a felszín közelében lepényhalak, nyelvhalak, ráják és óriás laposhalak élnek, a homokban mélyebbre temetkezve pedig különféle gerinctelen állatok tömegei : puhatestűek, férgek és tengeri sünök.

Van azonban az óceánnak egy olyan része, amelyre semmiféle szárazföldi párhuzamot nem találhatunk.

A partközelben húzódó homoksivatagokon túl, a felszín közeli planktonlegelők alatt fekete mélységek terülnek el.

Mindaz, amit az ottani életről egészen a legutóbbi időkig tudtunk, főleg azokon a megcsonkult tetemeken alapult, amelyeket a mélytengeri merítőhálók felszínre hoztak.

Ma már azonban számos olyan járművünk van, amelyek több kilométerre le tudnak ereszkedni a tengerek felszíne alá; reflektoraik fényénél bepillantást nyerhetünk egy olyan világba, amely mind térben, mind a fizikai viszonyok tekintetében távolabb esik tőlünk, mint bolygónk bármely más része.

Miközben leereszkedünk, a víz egyre hidegebb lesz, hőmérséklete hamarosan közelít a fagyponthoz; 600 méteren aluli mélységben a napfényt már teljesen kioltja a felettünk lévő víztömeg. A nyomás a leszállás során 10 méterenként egy atmoszférával növekszik, így 3000 méter mélységben körülbelül háromszázszorosa a felszíni légnyomásnak.

A táplálék itt csakugyan nagyon ritka. A fölülről lefelé sodródó tetemek nagyon lassan süllyednek le, következésképpen, legnagyobb részüket vagy megeszik mielőtt ebbe a mélységbe jutnának, vagy pedig annyira lebomlanak, hogy már semmiféle állati gyomor nem képes felszívni őket, csak a plankton "műtrágyázására" alkalmasak.

Ám mindennek ellenére az eddigi korlátozott kutatóutak is több mint 2000 halfajt és körülbelül ugyanennyi gerinctelen állatot derítettek fel ebben a távoli világban.

Több mint a felük maga gondoskodik a számára szükséges világításról. Akkumulátoraik majdnem minden esetben baktériumtelepek, amelyek saját kémiai folyamataik melléktermékeként világítanak.

A halak egész telepeket tartanak fenn belőlük a fejük és testük oldalán vagy egyik úszótüskéjük végében, különleges zacskóban. A baktériumok állandóan világítanak, ám ez nem mindig felel meg a halaknak, mert alkalmilag jobb szeretnék, ha láthatatlanok maradhatnának, ezért el is tudják oltani baktériumfáklyáikat; vagy áttetsző szövetredőnyt borítanak fölébük, vagy csökkentik a tápanyagellátásukat.

Az óceánok középső és mély vizeiben olyan sok hal lumineszkál, hogy nyilvánvalóan nagyon fontos számukra a fény.

Ám még nagyon sok mindent kell megtudnunk arról, hogy ez a fény pontosan milyen célokat is szolgál.

Az apró lámpáshalak a szemük alatti zacskóban tartják a baktériumaikat, rajokban úsznak és egy kis bőrredőt elébük bocsátva kapcsolgatják ki-be a fényeiket. Ennek a villogó szemafornak a működése feltehetőleg lehetővé teszi, hogy a raj együtt maradjon és a hím rátaláljon a nőstényre.

Ha ragadozó közeledik és a raj megrémül, mindnyájan kikapcsolják a lámpásaikat és gyorsan elúsznak, azután valahol másutt kezdenek el újra villogtatni egymásnak.

Számos hal az alsó felén, a hasán hordja lámpását, ami arra utal, hogy azok az élőlények, amelyeket keresnek, valahol az alattuk lévő vizekben élnek.

Ám az is lehetséges, hogy ezek a fények, paradox módon, álcázásként értékesek számukra.

A mélytengerek felső részein, ahol a távoli felszínről beszűrődő fény még éppen kirajzolja a hal sziluettjét, a megvilágított alsó testrész talán csökkenti ennek az árnyképnek a láthatóságát.

Az efféle funkciók talán valószínűtlennek tűnnek, és kétségkívül nagyon sok mindent még nem értünk belőlük, de az nem kérdéses, hogy a fény vonzóerőül szolgál a sötétségben, és egyes halak eszközül használják arra, hogy elérhető közelségbe csalogassák a zsákmányukat a fekete vizekben.

A sekélyebb tengerekben a horgászhalak speciálisan módosult, a szájuk előtt libegő hátúszósugarukkal vonzzák magukhoz a zsákmányukat. Ennek végén egy apró hártya van, ami úgy libeg, amikor a hal megrázza, mint a horgász csalija, és pontosan azt a célt is szolgálja.

A mélytengeri lámpáscsápú halaknál ez a csali egy bakteriális fényű villanykörte, amely a jelek szerint ellenállhatatlanul magához vonzza az apró halakat. Egyre közelebb és közelebb úsznak, míg végül a lámpáscsápú hal beszívja őket a szájába.

A zsákmány csalogatására nagy szükség van, mivel bár a tengerek mélyén igen sok faj él, de azokat nagyon kevés számú egyed képviseli.

Találkozásokra ezért nagyon ritkán kerül sor, így teljes mértékig ki kell használni őket.

Talán ez a magyarázata annak, hogy számos mélytengeri halnak hatalmas, kitágítható hasa van, amelyben akkora zsákmány is elfér, ami nagyobb, mint maga a vadász volt mielőtt bekebelezte.

Ez magyarázza a számos mélytengeri lámpáscsápú hal között kialakult furcsa szexuális viszonylatokat is.

Fiatal korában a hím valamivel kisebb a nősténynél, de egyébként nem sokban különbözik tőle.

Ha sikerül nőstényre találnia, állkapcsaival ráakaszkodik annak testére, valahol az ivarnyílás közelében, azután lassan elcsökevényesedik.

Vérkeringési rendszere egyesül a nőstényével, szíve elsatnyul s végül alig több egy spermazsáknál, amely azonban élete végéig folyamatosan megtermékenyíti a nőstény ikráit.

Így a legteljesebb mértékben kihasználja élete egyetlen randevúját.

Az óceán legmélyebb részei az áramlások alatt fekszenek, így vizük nemcsak fekete és hideg, hanem nagyon csendes is.

Ez is hatással van a halak alakjára. Mivel nincsenek áramlások, nem kell velük szemben úszniuk, így nagyon kevés izomra van szükségük az úszáshoz és helyzetük fenntartásához.

Ettől jellegzetesen törékenynek tűnnek, és mivel közülük sok szinte átlátszó, nagyon emlékeztetnek a velencei üvegfúvók egyes fantáziaalkotásaira.

Azok számára, amelyek a fenéken élnek, ez azt is lehetővé teszi, hogy hallatlanul karcsú, gólyalábra emlékeztető úszóikkal "járni" tudjanak a tengerfenéken.

Az óceáni medencék középső mélységeiben a fenék túlnyomó részére semmiféle szárazföldi eredetű üledék nem jut el. Más ásványi részecskék sem kerülhetnek ide, csak a légkörből lehulló finom vulkáni por. A nyomás olyan nagy, hogy a csontok és a mészkőkagylók szétporladnak. A kovából építkező fitoplankton vázai ellenállóbbak; és furcsa módon ellenállóbbak a bálnák fülcsontjai, a tintahalak állkapcsa és a cápa fogai is.

A nagy nyomás azonban kicsapatja a vízből a benne oldott ásványi anyagok egy részét, így az óceán fenekét egyes helyeken mangán-, vas- és nikkelgolyócskák borítják. Némelyikük csak akkora, mint egy szőlőszem, mások viszont ágyúgolyó nagyságúak.

A mélytengeri kutatóhajó reflektorai még itt is találkoztak az élet jeleivel: féregnyomokat látni a sekély iszapban, ahol a férgek az utolsó ehető részecskéig végigmajszolják az üledéket.

Ám az iszap nagy része nem ehető, még az a része sem, amely holt tetemekből vagy az odafönn élő állatok ürülékéből származott, mert már kémiai alkotórészeire, például foszfátokra és nitrátokra bomlott, amelyeket csak baktériumok és növények képesek újra élő anyagokká alakítani.

Ezekben a vaksötét mélységekben természetesen semmiféle alga nem élhet meg, így a trágyául szolgáló iszap mindaddig elérhetetlen marad a fitoplankton számára, amíg a viharok fel nem kavarják.

Ugyanerre az eredményre vezethet azonban egy másik erő is : egyes helyeken hatalmas áramlások folynak az óceánok fenekén a mélységben, amelyek felsöprik az iszapot és visszaviszik a körforgalomba.

Az egyik ilyen áramlás a Karib-tengeren indul. Az Atlanti-óceán trópusi részének ez a beltengere egy viszonylag sekély medencében sütkérezik a meleg napfényben, mert a nyílt óceántól elválasztják a nyugat-indiai szigetek.

A Föld forgása által keltett erők, amelyeket tovább erősítenek az állandó, egy irányú "hajózó" szelek Kuba és a Yucatan-félsziget között, észak és nyugat felé, a Mexikói-öbölbe sodorják a Karib-tenger vizeit. Onnan sodró, hatalmas, 80 kilométer széles és 500 méter mély folyóként halad tovább, hatalmas planktonterhet cipelve magával az Atlanti-óceán hidegebb vizein, Amerika keleti partjai mentén.

Ez a Golf-áramlat.

Miután mintegy 5000 kilométernyit haladt, szembe találkozik egy másik nagy "folyóval", amely dél felé folyik az óceánon : a Labrador-áramlattal.

A két áramlat fölött a meleg és a hideg levegő összekeveredik és egész éven át szállongó ködöket okoz, miközben alatta szinte fortyog és bugyborékol a víz.

A két áramlat találkozásánál egy nagy, 300 kilométerszéles és 500 kilométer hosszú tenger alatti fennsík emelkedik ki az Atlanti-óceán mélyéből.

Ez a fennsík olyan közel fekszik a víz színéhez, hogy a fölötte lévő vizet teljesen átjárják a Nap sugarai, így virul benne a fitoplankton.

Ezek az élőlények azonban nem merítik ki a tápanyagkészletet, mint másutt, mert a fennsík szélét minden irányból végigsöprő áramlások odaszállítják a tenger mélyéből az iszapot. Ennek az eredménye az a páratlan gazdagságú, soha ki nem apadó planktonleves, amelyen akkora halrajok virulnak, mint sehol másutt.

Ezek a Newfoundlandi-pad nagy zátonyai, a Grand Banks.

Közvetlenül a fitoplanktonnal táplálkozik a kapelán, az európai bűzös lazacok rokona.

Nyaranta megszámlálhatatlan mennyiségben rajzanak Newfoundland homokos partjai mellett, valósággal elsötétítik a vizet. Tavasszal dagálykor kijönnek a part mellé, és amikor a dagály a csúcspontjához közeledik, kiúsznak a homokos tengerpartra.

Minden egyes hullám ezrével hozza, azután lerakja őket a parton, ekkor a nőstények sebesen ficánkolva keskeny rovátkát vájnak a homokba, és lerakják ikráikat. A mellettük lévő hímek tejet bocsátanak az ikrákra, azután a következő hullám visszaviszi őket a tengerbe.

Ám ez legtöbbjük számára már nem jelent új életet, miután ívtak, majdnem mind elpusztul. Sápadt tetemeik hatalmas hullámokban gyűlnek össze a part menti sekély vizekben.

Ezek a partok sok más állatot csalogatnak ide. Tízmilliószámra lakomázik rajtuk a tőkehal, tengeri madarak szállnak le rájuk a magasból, szulák buknak értük a víz alá, bukórepülésben bombázva a vizet, csüllők és alkák evezgetnek közöttük. Fókák úszkálnak a kavargó vízben, telitömve magukat velük, s mind között a legimpozánsabbak a hosszúszárnyú bálnák, amelyek egyetlen falással tízezrével nyeldesik el őket.

És természetesen az ember is eljön learatni ezt a gazdag termést.

Amióta csak az iparszerű halászat kialakult, a Grand Banks-t egyre növekvő intenzitással halásszák.

A halászok évről évre új módszerekkel, radarral és szonárral keresik meg a halrajokat; újfajta hálókkal és új technikákkal ejtenek egyre nagyobb zsákmányt.

Ám még a Grand Banks sem kimeríthetetlen. Azok a nagy halfeldolgozó üzemek, amelyeket alig néhány évvel ezelőtt építettek a közeli partokon, abban a hitben, hogy ezt a hatalmas haltermést évről évre fenn lehet tartani, napjainkban már üresen állnak, és nem dolgoznak.

A fogások egyre csökkennek. Az emberi kapzsiság még bolygója leggazdagabb és legtermékenyebb részének a fennmaradását is kockára tette.


ÚJ VILÁGOK  |  KÜLÖNÁLLÓVILÁGOK  |  Vissza a tartalomjegyzékhez