Darázs Endre - Vércsap
  
  
   Böcögő mocsarat várt, földrésznyit, de szőlőlugas indáiba keveredett. Felnézett a lécek közül, de a térhajó csillag volt már a csillagok között.
   Adap most sértődötten hallgatott ezüstburkában.
   - Ez már a csillagváros széle - figyelmeztette egy napfordulóval előbb a fotonagy. - Itt jóformán nincsen már semmi sem. Csupa kifáradt csillag, hideg vagy hűvös bolygókkal. És olyan kevés csillag. Ez már a külváros legszéle - morogta Adap -, forduljunk vissza.
   Összevesztek. Azóta Adap hallgat, s szótlanul teljesíti parancsait. Nem tudott haragudni rá, mert Adap valójában igen jó barát, nemcsak logikája van, hanem szép érzelemvilága is. Egészen jó balladákat ír. Derűsen gondolt rá, majd feltápászkodott a langyos földről, és nekivágott az éjszakának.
   Satnya olajligetben lépegetett.
   "Akkor még óriáshüllők lubickoltak itt - gondolta a Megfigyelő, és millióéves fáradtságra emlékezett rugalmas izmaiban. - Micsoda vadászat, micsoda munka volt! Kivonattá sűríteni a hegységnyi olajos, nyálkás húst. Húszezer térhajónyi szállítmány! A 4456-os és 7610-es rendszerek túlzsúfolt bolygói azonban megmenekültek az éhhaláltól..."
   Felpattant előtte valami a csillagfényben. "Egy Négykezű volna? - gondolta. - Nem! Annál jóval nagyobb. Amikor elmentünk, mindent elborítottunk jéggel, hogy a milliárdnyi feldolgozatlan hullarész ne fertőzhessen!"
   Vajon mi lett a Feketeszeműek városából?
   Kutya sompolygott előtte. Visszanézett néha, s olyan ismerősen.
   - Te vagy az? - kérdezte megdöbbenten. - Te vagy az? Hát ide jutottál?
   Fekete szemek csillogtak rá nagyon éhesen, a tekintetben csak megadó könyörgés volt, semmi más.
   - Ez lett belőled? - nyújtotta felé üres kezét. Rémületében nagyot ugrott a kutya, és eliszkolt a gyáva, kis fények közé, amelyek megszeppenve ácsorogtak a határtalanul nyitott éj alatt.
   Valahol, egészen közel, tompán énekeltek. Egy magas férfihang ordítva sírt...
   Oldalt vonultak a jó szagú fák, és nyomorúságos dobozokat pillantott meg, csupa fehéret.
   "Most a harmadik fokozatban élnek" - ismerte fel. Az alamuszi viskók előtt bűzölgő fáklyák kínlódtak. Elektromosságnak, magenergiának nyomát sem látta, sok árnyat csupán egy hosszúkás láda előtt.
   "A Négykezűek utódai volnának?" - lépett közéjük. A nyitott koporsóban ifjú nő feküdt, döbbenetesen szép. Gyönyörködve hajolt rá.
   Külseje a tizedik fokozatnak felel meg. Világa sokkal hátrább maradt. Mi zavarhatta meg ennyire a kettős fejlődés harmóniáját?
   Perselyt rázogattak az orra alatt követelően.
   - Csak egy misérevalót, uram!
   Jóformán nem is látta a széles szerzetest, aki akkora volt, mint egy kisebb torony. - A halott lelki üdvéért, uram!
   "Ezek még nem ismerik a testfelújítás módszerét? - töprengett magában. - Tanítsam meg őket? Környezetük igen kezdetleges, viszont megjelenésük szinte tökéletes, már abból következik, hogy rögtön megértik, amit akarok." Ekképp döntött, és a perselyt féle e tolva, a halott mellkasára tette kesztyűs kezét.
   - Ez még ifjú test - nézett a megdöbbent szerzetes szemébe -, így egyetlen, rövid besugárzás is elég. Látod, magától ül fel a halott, és most is mosolyog. Segítsek? - kérdezte a nőtől -, vagy magadtól is fel tudsz kelni?
   A ravatal lábánál még mindig üvöltött a gyászoló férj. Szemét kendő takarta, akár az éneklőkét. Csak a szerzetes látott zsebóra nagyságú, dülledt szemével.
   - Őrség - bőgte -, fogjátok el a boszorkánymestert!
   Csörömpölve érkezett a kisded csapat. Tollas fejű férfi dobogott elöl. Pici sapkája nem is látszott a hatalmas bokréta alatt.
   Nyársforma vézna kardja a nőt döfte át.
   - Aki meghalt - kiáltotta csengő, kellemes hangon - az ne támadjon fel! Megérkezett a hold is. Kemény fényében karok és hátrább árbocok imbolyogtak. - Boszorkánymester! Pokolba vele!
   Leghangosabban a férj vonított:
   - Döfd le! Döfd le!
   - Nem - mondta a tollbokrétás, és keresztet vetett -, a Sárga Palotába kell vinnünk. Végre egy valódi boszorkánymester.
   Még meg sem ragadták a csodatevőt, máris lóra pattant a futár, és hangos trombitaszóval dübörgött a holdas úton, feszületek közt, csöndes félelemmel.
   Egy óra múltán már korbácsai között kotorászott a főinkvizítor, de végül is egy karmokban végződő vasrudat tett maga elé. Nézegette, meg is simogatta, aztán az örök parázzsal teli serpenyőbe lökte. Tollat fogott kellemesen bizsergő ujjaival, forgatta, hegyét próbálgatta egy elrontott halálos ítélet hátlapján, de szeme unos-untalan a kínzószerszámra sandított. Ezt az eszközt különösen kedvelte, mert hamar felizzott, mint most is. Megkongatta az asztali ezüstharangot, és kiáltozott is, pedig nem szokott. Kimért volt, főpapi, de most nem állta meg, hogy ne ordítson, mert nagyon fúrta az oldalát felcsigázott kíváncsiság.
   - Hozzátok be!
   Rozzant vént várt, csupaszőr képű vajákost, de a bronzveretes, keskeny ajtószárnyak között szép és előkelő ifjú tűnt fel, errefelé szokatlan szabású, feszesen tapadó, ezüstfényű öltözékben.
   Sunyítottak az alabárdosok, mint a rókák; veres, buta képük csupa veríték volt. Nem úgy festett a látvány, mint mikor foglyot kísérnek. Mintha inkább ő vezette volna a bizonytalanul beódalgókat.
   - Miért nincs megkötözve?
   Mintha kőből faragták volna a hallgatag csoportot. A boszorkánymester szelíden mosolygott, előrelépett, és barátin ölelte át a csuhát. A főinkvizítor gutaütéstől félt.
   - Miért nincs megkötözve?
   Lapítottak.
   - Kerékbe töretlek benneteket!
   Erre felbomlott a csapat, szószólójuk, az orratlan Joao, aki példásan szorgalmas hóhérsegéd volt évtizedekig, lassan meztelenítette le nyakát a főinkvizítor köves tekintete előtt.
   - Nézzed csak, uram...
   A sárgásbarna, koszos nyakon lila vonal futott körül.
   - Láncra akartuk verni uram, de védekezett. Én még birkóztam is vele. Erre letépte a fejem, de vissza is ragasztotta.
   - Hol a hadnagyotok?
   - Megtébolyodott...
   Hideg futott végig a szikár háton. Tudta jól a főinkvizítor, hogy boszorkánymesterek nincsenek, de tudta azt is, hogy a hűséges Joao sohasem hazudik. Tétovázott, megrémült. Csak lassan szedte össze magát.
   - Minek néztek engem? Micsoda őrült fecsegés ez? Most pedig kifelé, aztán számolunk...
   Magukra maradtak a zömök gyertyák fényében. Az oszlopok mögött néha fémesen csörrent valami. A karzaton is. A gyűrű bezárult a fogoly körül.
   - A neved? Honnét jöttél?
   Kinyújtott karjával fölfelé intett a vendég.
   - A hegyekből?
   Nemet intett a vádlott. Szokatlan szeme volt. Csupa ezüst, szinte nem is látszott a pupillája.
   - Értelek - mondta undorral a főinkvizítor. - Az ég küldötte vagy!
   Már előre borzongott a sok zagyvaléktól. Gyűlölte ezeket a szélhámosokat. Dühöngve kapta ki a tüzes vasat a serpenyőből, és felindultságában elejtette. Udvariasan ugrott érte az ifjú, és fel is kapta, de az izzó végénél, és úgy nyújtotta oda, udvarias főhajtással, a bőrfogantyút tartva a bosszankodó felé.
   - Fölösleges a bűvészkedés - dörmögte a főinkvizítor -, úgyis máglyára kerülsz! Kiábrándultan unta hivatását a főinkvizítor. Ha időnként nem kínozgathatott volna egy kicsit, rég lemondott volna. Vérbeli szadista volt.
   - Vallj be mindent! - darálta siváran.
   Közben kihűlt a kínzórúd. Erre az asztalra helyezte a vendég, látható tisztelettel, mely az idősebb ember tulajdonának kijár. Beszélni kezdett, de ajkai nem mozdultak.
   - Lassan haladtok, ó, szakállas! Egyik tanítványod szeretett volna megoperálni, hogy miért, nem értem. Tudományszeretetből talán, de olyan ügyetlenül, hogy kénytelen voltam bemutatni a helyes fejműtétet. Remélem, hogy eltanulta. Te volnál a fősebész?
   Asztalára vágott a főpap, de oly haraggal, hogy ökle elszíneződött, feldagadt. - Itt csak én kérdezhetek, te hasbeszélő!
   - Kevés az időm, ó, sebész! - zengte a néma száj. - Sietnem kell, mert tartok tőle, hogy a térgörbe nemsokára ellapul... - A kőlapokból kirakott padlaton nézegetett valamit nagy figyelemmel. - Mint látom, alattunk kísérleti sebészet működik. Hogy haladtok?
   Eltorzult a szakállas arc. Hármat tapsolt a házigazda, erre csapóajtó vágódott fel előttük.
   - Még most is megjátszod magad? Azt játszod, hogy átlátsz a falon? - bömbölte a főpap. - Hogy jobban láss, tessék! Te is oda jutsz!
   Az aranyló mélységben egy kínzókamra pokla vonaglott. Kerék nyikorgott, fogó csattogott, recsegett a fűrész. Az áldozatok már nem is hörögtek.
   - Látom, hogy dolgoztok! Ez derék! Az operáltak mind önkéntesek?
   - Ezek nem önkéntesek, fiam - önkéntelenül került ajkára a hízelgő szó -, hanem bűnösök! Vallj be gyorsan mindent, ha nem akarsz közéjük kerülni! A jelentés szerint te halottai akartál feltámasztani a Halászvárosban... Így volt, ugye?
   - Mi az hogy halott, ó, sebész?
   Most kettőt tapsolt a főinkvizítor.
   - Láss és borzadj!
   Falüreg tárult fel, és abból kidöcögött a csontváz. Csattogtak a sárga agyarak, pokoli láng izzott a koponya nyílásaiban, és előrelendült a kar. Éppen az ifjú szívét vette célba a csontujj.
   - Tehát ilyen a vázatok - mondta a vendég -; nagyon hasonlít a miénkhez. De kár, hogy ennyire elhanyagoljátok a fogazatotokat...
   Hangosan nyöszörgött a kínzó, és intett. A csontváz sértődötten mászott vissza a falba. Türelmesen ismételte a vendég:
   - Légy szíves mondd meg már, hogy mi az a halott!
   A főinkvizítor az asztalnak rogyott.
   - Reménytelen eset vagy! Cinikus, mint maga a sátán.
   Ráhajolt az ezüst tekintet. Akkora volt, hogy mindent eltakart előle.
   - Szokatlan mutáció vagy. Örökösen absztrahálsz. Halott, bűnös, sátán. Adap most dühös, nem érdeklődhetem tőle, de megmagyarázhatnád zavaros fogalmaidat... - A nyíláshoz húzta a lassan magatehetetlen főpapot. - Nagyon az elején vagytok még - hajolt rajta át és lenézett. - Elavultak a műszereitek. Ezekkel túl lassan megy. Kaphatsz tőlem egy sokkal jobb felszerelést, ha kívánod. - Még előbbre hajolt. - Például az a kisfiú, a sarokban. Még le van vágva a lába, és újat még nem tettetek rá. Na tessék! Kifolyt belőle minden vér. Hol a vércsap?
   Bambán mozogtak a bakók a zugokban. Egyikük végre elbődült:
   - Jobb ennek így, uram; ha felébresztenéd, mint ama asszonyt, kénytelen volnék tovább gyötörni, pedig nagyon sajnálom, mert az öcsém.
   Az ezüstszemű egyszerre mindent megértett, mert Adap végre kegyeskedett jelentkezni a térhajóból, és sorolta az adatokat:
   - Teljesen elmaradt világ... A biológiai és társadalmi fejlődés zűrzavarai... A Világgyűrűbe nem illik bele... azonnal elhagyandó...
   Egyetlen ugrással szökkent vissza.
   - Adagnak igaza volt. Túl korán jöttem. - Ujjai közé fogta állát. Röstelkedett. - Ha most megadnám a segítséget, válságokat okozhatna a hirtelen minőségi növekedés... Mellen ragadta a főpapot.
   - Mondd, ó, ocsmány szakállas, ez valóban az a bolygó, amit ti úgy hiutok, hogy Föld?...
   A nyílásból, az oszlopok mögül mer előlopóztak a szolgák. Hálót hoztak és vastag köteleket... Sunyin lesütötte szemét a főinkvizítor.
   - Te belezavarodtál a félelembe. Örülnél, ha elengednélek?... Hangtalanul kúsztak a pribékek...
   - Ezt meg végleg nem értem... Mi tarthat engem vissza? És miért is tartana? - Háta mögött most térdeltek fel...
   - Mit is kérdeztél te? Hogy ez a Föld? Igen. Ez a Föld. Suhogva nyílt ki fölöttük a háló...
   - Ez a Föld, de neked pokol lesz!...
   Megfeszült a teli háló. Fürgén kúsztak rá a kötelek, ide-oda siklottak.
   - Csak az időmet vesztegetem - hallották a pribékek a gomolyból -, mert te, ó, szakállas, hihetetlenül fejletlen vagy! Agyberendezésed kezdetlegessége a Teljes Tér viszonylatában is egyedülálló lehet... Gyere, hazaviszlek, aztán majd kicseréljük...
   Később megesküdtek a pribékek a hatalmasságok előtt, hogy vakító fényesség támadt, egek zúgása - és a főinkvizítor a magasságokba távozott.
   Mennyeien boldog lehetett, mint vallották, hiszen angyal vitte az ölében.