Dankanits Ádám XVI. századi olvasmányok Bukarest, 1974.   TARTALOM Bevezetés Művelődési állapotok a tizenhatodik századi Erdélyben Az olvasmányanyag mennyiségi elemzése Szerzők és művek az olvasmányanyagban Recepcióvizsgálattól művelődéstörténeti átértékelésekig

Amint az a kutatómunkában gyakran előfordul, bizonyos esetlegességek határozták meg e téma választását. Éveken át egy régi könyvgyűjteményben dolgozva váltam fogékonnyá a régi könyv iránt, s választottam később disszertációs témául a tizenhatodik század egyetemes - pontosabban európai - kultúrájának erdélyi recepcióját. Kezdetben a kérdés vonzását csak annyiban érzékeltem, hogy tudtam, a témát izgalmassá teszi részint a recepció tárgya - az európai reneszánsz kultúra, részint pedig a recepció közege, a tizenhatodik századi Erdély, munkámat pedig megkönnyíti az a tény, hogy bizonyos előmunkálatok eredményeinek ismeretében, nem a semmiből kell felépítenem a tizenhatodik századi recepció modelljét.

Több éves munka után úgy vélem, hogy az olvasmányanyag, ez a hazai kutató számára hozzáférhető művelődéstörténeti forrásanyag egyedül alkalmas szolidabb következtetések levonására - viszonylagos teljességénél fogva, de még azért is, mert eléggé sokoldalúan tükrözi a kor értelmiségeinek eszmei, művelődési érdeklődését, teológiától a tudományokig. Kvantifikálhatósága pedig megbízhatóbbá teszi egy-egy korszak, egy-egy közösség művelődéstörténeti helyének kijelölését.

*

A jelenkori történetírás megkülönböztetett érdeklődést tanúsít a középkor végi, újkor eleji művelődés története, különösképpen pedig a reneszánsz és a humanizmus problematikája iránt. Ha különböző értelemben is, a történészek többsége napjainkban újra egyetért abban, hogy a reneszánsz korszaka az európai történelem nagy korszakai közé tartozik. S ha J. Delumeau számára e kor tartalmát az adja meg, hogy a világ többi földségeihez képest Európa túlsúlyát hozta el, sok polgári történész is elfogadja a marxizmus klasszikusainak értékelését, hogy tudniillik a korszak tartalma a polgári rend alapjainak lerakásában áll. Idevág Tenenti véleménye is, aki szerint a korszakot a középkori társadalmi és szellemi szerkezet felbomlása jellemzi. Ezért beszélnek marxista történészek - mint például Bernhard Töpfer vagy Kazimierz Lepszky - a XVI. századdal kezdődően korai újkorról. (A továbbiakban magunk is fenntartjuk a középkor fogalmát a XVI. század előtti korszakra.)

A reneszánsz kultúra értékelésében az utóbbi időben - bizonyos korrekciókkal - újra az az álláspont válott uralkodóvá, amely a középkori kultúrához viszonyítva a diszkontinuitást, az új elemeket állítja előtérbe. Eugenio Garin például a reneszánszról szóló könyvének alcímében - histoire d'une révolution culturelle - is érzékelteti azt, hogy a reneszánszot fordulatnak tekinti. A marxista historiográfia a kulturális átalakulás lényegét a polgárság előretöréséhez kapcsolja. A humanizmust és a reformációt a polgárság szellemi emancipációs mozgalmának tekinti.

Hazai viszonylatban is nagy mutációk jellemzik ezt a kort: az önálló erdélyi fejedelemség létrejöttével helyi udvari kultúra születik, a laicizálódás a humanizmus hatására felgyorsul, a középkori egyház szellemi uralmát a reformáció mozgalmai ássák alá, mindezzel szoros kapcsolatban pedig polgárjogot szerez az anyanyelvű kultúra, s végül - de témánk szempontjából elsősorban - új kommunikációs helyzetet teremt a könyvnyomtatás meghonosodása. A képhez hozzátartozik az is, hogy a reformáció utolsó, legradikálisabb hajtása, az antitrinitarizmus a tizenhatodik század erdélyi kultúrhistóriáját úgyszólván európai érdekességűvé avatja, amennyiben a század utolsó évtizedeiben a nonkonformista eszmék egyik európai jelentőségű menedékévé válik a fejedelemség, s ezen belül elsősorban Kolozsvár.

Ennek az izgalmas korszaknak a művelődéstörténeti kutatásában az olvasmányanyag vizsgálata több szempontból is indokolt. Elsősorban és alapvetően azért, mert a könyv szellemi szükségletek kielégítésének eszközeként művelődési értékirányulások, érdeklődési preferenciák megragadására a legalkalmasabb forrás. A ránk maradt forrásanyag alapján eléggé megbízható és némiképpen kvantifikált következtetéseket lehet levonni a tizenhatodik századi erdélyi értelmiség olvasmányaira vonatkozólag. Míg a statisztikai megközelítés az eddiginél valósabb - sokszor attól elég nyomatékosan eltérő - képet ad az olvasmányanyag méreteiről és mennyiségi alakulásáról, az a tény, hogy vizsgálódásunk az eddig is tanulmányozott irodalmon túl, teológiától a természettudományokig valamennyi olvasmánytípusra kiterjed, e kép tematikai teljességét biztosítja.

Munkánk a források három csoportját vette vizsgálat alá: korabeli könyvjegyzékeket, ránk maradt korabeli könyveket, könyvészeti adatokat. Ami az első - igen kicsi - forráscsoportot illeti, arra alig támaszkodhatunk, mert ha például az amiens-i kultúrhistorikus nem kevesebb, mint közel kilencszáz fennmaradt jegyzék alapján rekonstruálhatja a kor francia városi polgárának olvasottságát, nekünk a levéltári anyag töredékes volta miatt a rendelkezésünkre álló néhány tucat könyvjegyzék helyett más forrásanyagot kellett használni. Nyilvánvaló volt már kezdetben, hogy a könyvészetileg elismert hazai nyomtatványok is csak egy töredékét képviselik a korabeli olvasmányanyagnak, következésképpen annak alapján sem lehet szó viszonylag hiteles kép kialakításáról. Így kényszerülünk arra, hogy a könyvtárainkban őrzött külföldi kiadású könyvanyagot is megvizsgáljuk.

Az erdélyi könyvtárakban becslésünk szerint több mint húszezer tizenhatodik századi külföldi nyomtatványt őriznek. Ebből a hatalmas hagyatékból Kelemen Lajos és Jakó Zsigmond munkája nyomán a kolozsvári akadémia gyűjteményében, Gustav Gündisch kutatásai alapján pedig a szebeni Brukenthal Könyvtárban sikerült kiszűrni mintegy másfélezer kötetet, amelyről névbejegyzés vagy pedig a kötéstáblán feltüntetett szignó (iniciálé) alapján bizonyítható, hogy már a tizenhatodik században Erdélybe került. Ugyanezt a szűrőmunkát végeztük el a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai-könyvtár háromezer kötetes gyűjteményében - illetve ezt megelőzően az enyedi Bethlen dokumentációs könyvtárban és néhány kisebb gyűjtemény esetében (Zilah, Csíkszereda, Brassó). Egyetlen nagyobb gyűjteményt nem sikerült bevonni a vizsgálatba, a gyulafehérvári Batthyaneumot.

Úgy hisszük, hogy a közel kétezer külföldi nyomtatvány, amelyet sikerült azonosítani, a helyi nyomtatványokkal és a könyvleltárakkal, katalógusokkal kiegészítve eléggé hű képet ad a korabeli hazai olvasás színvonaláról, irányulásáról és fejlődéséről. Teljességről természetesen csak a forrásanyag teljessége értelmében lehet szó. Eleve tisztában vagyunk azzal, hogy egy kis töredék alapján próbálunk a korabeli olvasmányanyagról képet adni. S ha eredményünk a nagy számok törvénye alapján valószínűleg elfogadható is, egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy a ránk maradt anyagnak is csak egy részét ismerjük: abból a több mint húszezer kötetre menő antikva anyagból ugyanis, amely könyvtárainkban található, mi csak azt a kétezernyi könyvet vettük alapul, amelyről az itteni tizenhatodik századbeli cirkuláció bizonyítható volt, holott a könyvek viszonylag ritkán adnak ellenkező előjelű támpontot - olyat, amely kizárná a tizenhatodik századi erdélyi cirkulációt. Következésképpen a vizsgálatunkba bevont anyagon kívül több ezer kötetet kell még virtuálisan erdélyi cirkulációjú könyvnek tartanunk, s ezek vizsgálatát későbbi művelődéstörténeti feladataink közé kell sorolni.

A kép, amelyet a kor olvasmányairól alkotunk, elégtelen abban az értelemben is, hogy bizonyos tájak fehér foltként szerepelnek benne. A Bánságtól Máramarosig húzódó - részben Partiumnak nevezett - övezetről van szó, amelyben a korabeli könyvanyag a török hódoltság alatt szinte maradéktalanul elpusztult. A belső-erdélyi nagyvárosokban - elsősorban Nagyszebenben - viszont a magas fokú intézményesítettség és folyamatosság jelentős részben megőrizte a korabeli olvasmányanyagot.

Mindez voltaképpen természetes. A történész általában töredékekből következtet az egészre, s mennél távolabbi kort kíván rekonstruálni, annál kisebb töredékekre van ráutalva. Törekvése tehát csak az lehet, hogy a töredék mennél szignifikánsabb legyen.

Amennyire új volt tizenhatodik századi társadalmunk számára a nyomtatott betű, annyira régi megszokás fűzte az írásbeliséghez, amelynek kezdetei legalábbis az 1030-as évekre nyúlnak vissza, arra az időre, amikor a Gellért-legenda tanúsága szerint létrejött Csanádon az első kolostori iskola. Az iskolázás, mindenfajta értelmiségi lét nélkülözhetetlen velejárója azonban a jelek szerint csak a tizennegyedik században válik elterjedtebbé - abban a században, amelyhez a céhek tömeges létrejötte, a gótikus katedrálisok és városfalak emelése, tehát a városiasodás kezdetei kapcsolódnak. A XIV. század elején még beérték azzal, ha az egyházi személy olvasni tudott, a század végén már az írástudást is megkövetelik. A fejlődést mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy kis falvakban, a Szászváros környéki Berényben és Kásztón például iskolamesterekről emlékezik meg 1334-ben egy dézsmaszedő. (Ez a forrás egyébként meggondolkoztató általánosítást sugall. Ha ugyanis a dézsmaszedő által bejárt hét település közül kettőben bizonyítható módon volt iskola, s ha tekintetbe vesszük, hogy másik két helység - Szászváros és Romosz - sokkal népesebb lévén, szintén kellett hogy rendelkezzék iskolával, úgy arra a következtetésre jutunk, hogy városi és a városok körüli szabadparaszti környezetben az iskola nem lehetett annyira ritka, mint ahogyan azt vélnők.)

A XIV-XV. századra nézve egyre több a neveléstörténeti forrás. Városaink - Szászsebes, Nagybánya, Brassó, Beszterce, Medgyes, Kolozsvár, Szeben, Torda, Régen, és, Marosvásárhely - iskolái egymás után jelennek meg. Néhol az iskolamester a diákok száma miatt már kisegítőt, ún. kollaborátort is alkalmaz. A városi iskoláknál magasabb színvonalú tanulmányok végett a tanulni vágyók a gyulafehérvári és nagyváradi káptalani iskolákat választhatták. Ezekben - a váradi káptalan statútumainak tanúsága szerint - a latin nyelvtanon kívül szónoklattant és logikát is oktattak.

A tehetősebb szülők gyermekei a XIII. századtól kezdve növekvő létszámban jutnak el a külföldi egyetemekre is. Különösen a XV. században, amikor például a Barcaságon a papoktól megkövetelik az egyetemi végzettséget. Nyilván a döntő többség számára az egyetemi végzettség bölcsészeti stúdiumokat, jó esetben bakkalaureátusi fokozatot jelentett csupán.

A tizenhatodik századra nézve a gazdagabb forrásanyag jobb áttekintést biztosít. Az elemi iskolázás némely szabadparaszti státusú vidéken átfogta a lakosság jelentős részét; a Barcaságon és Medgyes körül például a tízes években minden faluban volt iskolamester. Igaz, hogy a gyermekeknek csak kisebb része járt iskolába, s a tanítás legtöbb helyt az olvasás és az egyházi énekek elsajátítására korlátozódhatott, de az is tény, hogy egyes falusi iskolákban - Kercen például - még a görög nyelv elemeit is tanították.

A városi iskolákban a források jól tagolt oktatásról vallanak. A brassói iskola Honterus-féle szabályzata hat osztályról tesz említést, Tordán a nyolcvanas évek végén az iskola épülete tizenkét helyiséget foglal magába, Kolozsvárt 1590-ben az antitrinitáriusok iskolájában négy professzor foglalkozik a nagyobb és négy kollaborátor a kisebb tanulókkal, mi több, két kántor az énektanítással. De még a mezővárosi állapotú Marosvásárhely iskolamestere mellett is alkalmaznak segédtanítót. Ami az oktatás tartalmi részét illeti, az elsősorban a latin nyelv és stílus megismerésére irányult, bár néhol - így például 1518-ban Váradon - görögöt is tanítottak, amint azt a jeles román származású humanista, Oláh Miklós említi.

Az olvasás sorsa szempontjából természetesen, elsősorban a felsőbb tanulmányok helyzete az, ami figyelemre méltó, lévén, hogy a könyvvásárlók, olvasók főleg ebből a magasabb képzettségű rétegből kerültek ki. Ebből a szempontból egy rövid életű szebeni kezdeményezés után Honterus 1543-as alapítású brassói gimnáziuma, a Studium Coronense érdemel figyelmet, amely lényegében az egyetemek alacsonyabb tagozatának felelt meg, s mint ilyen, valószínűleg elsőként teremtette meg a magasabb képesítés hazai megszerzésének feltételeit.

Az erdélyi főiskola alapítására tett kísérletek egyébként kudarccal, illetve csak időleges sikerrel jártak. 1555-ben Szebenben próbálnak főiskolát létrehozni, azonban elállnak a tervtől, miután a felkért humanista emigráns, Stancaro szerint több doktor számára kellene katedrát létesíteni a medicina, teológia, jog oktatására. Kudarcba fulladt János Zsigmond fejedelemnek az a terve is, hogy Szászsebesen az olasz Curio, illetve a neves francia gondolkodó, Pierre Ramée vezetésével létesítsen felsőbb iskolát.

Egyedül Kolozsvárt sikerült ellenreformációs célzattal létrehoznia Báthori Istvánnak 1581-ben egy jezsuiták vezetése alatt álló akadémiát, amelyben az alapítás évében még csak öt osztály működött - héber, görög, latin, retorikai és grammatikai -, de négy évvel később már beindult a filozófiai és teológiai kar is. Jóllehet az antitrinitárius lakosságú városban az intézmény nem lehetett hosszú életű, működésének két évtizede alatt egyfelől kihívásával a verseny felvételére késztette az antitrinitárius iskolát, másfelől nagyszámú értelmiségit képzett ki. 1583-ban például mintegy százharminc diákot említenek, akikkel a század végén nyolc professzor foglalkozott. E két magas színvonalú kolozsvári intézet közötti küzdelem - amely diákért, sőt tanárért folyt - művelődéstörténetünknek már csak azért is sajátosan érdekes fejezete, mert mindkét - a jezsuita és az antitrinitárius - oldalon egyaránt bevándorolt humanisták állottak.

A külföldi egyetemek látogatásában a tizenhatodik század fordulatot jelentett. Az egyetemi anyakönyvek áttekintése alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy ebben az időszakban, mégpedig az 1510-es években az egyetemjárás csúcspontját gyors és látványos hanyatlás követte. Úgy tűnik tehát, hogy a húszas és harmincas években - tehát Honterus brassói gimnáziumának létrejötte előtt - az értelmiségi képzés válságos helyzetbe került. Jól látható az alábbi grafikonból, hogy amíg a század első két évtizedében évente húsz-huszonöt diák ment peregrinációba, addig a továbbiakban csak öt-tíz diákkal lehet számolni. A válsághoz hozzájárulhatott az egyetemek arisztokratizálódása, a hazai értelmiség bizonyos fokú telítődése s esetleg az is, hogy a reformáció után nem sikerült továbbra is biztosítani ugyanazokat a tanulási feltételeket, mint azelőtt.

Mintegy ezer diák fordult meg a század folyamán külföldi egyetemeken, az első két évtized folyamán inkább Bécsben és Krakkóban, később Wittenbergben. E három egyetemen kívül - lényegesen kisebb számban - látogatták Odera-Frankfurt, Pádua és Heidelberg egyetemeit is.

Az anyakönyvek tanulmányozása ez erdélyi diákság összetételére nézve is érdekes következtetéseket sugall. Mindenekelőtt kiderül, hogy az ifjak többsége plebejus eredetű volt, és a leginkább városiasodott vidékekről származott. Egyharmad részük városi, harmadrészük pedig mezővárosi eredetű. Többségük neve kézműves származásra utal. A falusiak aránya a század eleji egyharmadról a század végére egytizedre esett. Elsősorban ők sínylették meg tehát leginkább az egyetemjárás válságát, különösen, hogyha tekintetbe vesszük azt is, hogy a század végén a falusi eredetű diákok jelentős részben nemesi származásúak voltak már.

Legtöbbjük továbbra is beérte a baccalaureusi címmel - tehát az artista fakultással. Magasabb stúdiumokkal elsősorban a távolabbi egyetemekre vetődött fiatalok körében találkozunk Elsősorban a Páduát jártaknál, akik az értelmiség elitjét adják. Ezek sorában igazi vándordiákok is előfordultak, amint azt a Hunyadi Ferenc példája bizonyítja, aki orvosi tanulmányai során megfordult Anglia, Franciaország és az olasz városok egyetemein.

A külföldi egyetemeket járt értelmiségiek, az ún. akadémiták alkották az értelmiség felsőbb rétegét, míg az itthon tanultak, a domidoctusok általában a szerényebb értelmiségi munkakörökben helyezkedtek el. A jobb oktatási feltételekhez az akadémiták esetében hozzáadódott a világlátottság. Baranyai Decsi Csimor írja: "Boldogan él, aki más erkölcsöt s városokat lát, s távoli országok népeit ismeri meg."

Úgy tűnik, hogy amíg a tizenhatodik század első felében még több száz, de második felében is több mint száz akadémita élt Erdélyben, a következő századra a külföldi végzettségű értelmiségi kivételnek számított. Az akadémiták okvetlenül hozzájárultak a szellemi élet mozgásba hozatalához, a reformációhoz éppen úgy, mint a humanizmus elterjedéséhez. Nyilvánvaló, hogy a könyv sorsában is jelentős szerepük volt; talán nem is annyira a könyvek behozatalával, mint inkább vevőiként.

Százados szerepük éppen ezekben az évtizedekben, könyv és iskola viszonyával együtt döntő fordulaton ment keresztül. Amíg az előző századokban a diák szerepe bizonyos értelemben a könyvmásolás - a lector felolvasta szöveget rögzíti későbbi használatára -, tehát tanulmányai mintegy a kéziratos szöveg birtoklását célozzák, a nyomtatott könyv korában a dolgok rendje megfordul: a könyv kezdi szolgálni a tanulmányokat. A krónikaíró Gyulafi Lestárhoz írott levélben olvassuk: "Rostával meríti az a vizet, aki könyv nélkül akar tanulni."

Az erdélyi értelmiség számára a könyv már századok óta ismert értelmiségi munkaeszköz volt. Az egresi és váradi kolostorhoz, valamint Gyulafehérvárhoz kapcsolódó korai adatok után a tizennegyedik századtól kezdve tesznek a források gyakrabban említést könyvről. De még a tizennegyedik században is Nagyszeben három könyvtárában - a domonkosoknál, a városnál és az egyháznál - említett néhány tucat könyv kizárólagosan egyházi jellegű, és főként a szertartások során használt kézirat.

Úgy tűnik, hogy a tizenötödik század nemcsak a nyomtatott könyv jelentkezését hozta el, hanem a világi olvasmányokét és a könyv hozzáférhetőbbé válását is. 1442-ben például a szebeni egyház könyvtárában majdnem másfélszáz kézirat állt az olvasó rendelkezésére, s a felsorolt, jobbára egyházi jellegű könyvek mellett Arisztotelész etikája és egy Vergilius-kötet is szerepel. A laicizálódás útján a legnagyobb lépést azonban a váradi humanista kör tette meg Vitéz János püspöksége idején. A Janus Pannonius búcsúversében is említett "drága könyvtár" a legnagyobb firenzei könyvkereskedő, Vespasiano da Bisticci tanúsága szerint a legjobb európai gyűjtemények közé tartozott. Első humanista központunk könyvtörténeti szerepére jellemző az is, hogy a század végén Farkas Bálint hagyatékaképpen mintegy kétszáz könyvvel gazdagodott e könyvtár. Ez a nagyszerű humanista központ, amely Vitéz alatt a kelet-európai humanizmus egyik erősen olasz tájolású támaszpontja volt, s amely a század végén kapcsolatba került a Konrad Celtis által létrehozott közép-európai humanista társasággal, a Sodalitas Danubianával is, sziget volt, a többi kelet-európai központhoz hasonlóan.

A laicizálódás, a humanizmus elterjedésében felbecsülhetetlen szerepe volt Gutenberg találmányának. A könyv hozzáférhetőbb lett: amíg 1450 körül három szerkönyv 24 forintért cserél gazdát, néhány évtizeddel később az árak már az egy forint felé tartanak.

Jóllehet erdélyi nyomdászok tűnnek fel külföldön, egy ismeretlen erdélyi szerző tollából pedig megszületik az első hazai könyvsiker - Captivus Septemcastrensis önéletrajzi elemekkel átszőtt leírása a törökökről -, a nyomtatott könyv adatainkban mégis csak a gutenbergi biblia kinyomtatása után két évtizeddel tűnik fel, 1476-ban, amikor Vincent de Beauvaisis nagy középkori enciklopédiája, a Speculum historiale köteteibe János barátfalvi lelkipásztor jegyzi be nevét. Ezen a legkorábbi beszerzésű nyomtatványon kívül több tucat ősnyomtatvány őrzi tizenötödik század végi posszesszorok bejegyzését. A XVI. század elején könyvkereskedők neve is feltűnik a forrásokban. Az olvasmányanyag folyamatosan, de a továbbiakban is elég lassú ütemben növekedett. A tulajdonképpeni fordulat ebben a tekintetben csak a század negyvenes-ötvenes éveiben következett be. Akkor, amikor a kérészéletű szebeni nyomda után tizenegy évvel, 1539-ben megkezdi működését a Honterus-féle brassói műhely, s ezzel a nyomtatott könyv hazai művelődéstörténetünk állandó szereplőjévé, tényezőjévé válik.

A hazai nyomdászat elsősorban a népszerűbb, tehát nagyobb példányszámban igényelt művek nyomtatását vállalta magára. Tankönyvek, vallásos olvasmányok és népkönyvek viszonylag nagy számban jelennek meg erdélyi nyomdákban. A szóban forgó hat évtized alatt - tehát 1539-1600 között - mai tudásunk szerint mintegy négyszáz könyv jelent meg, azaz évi átlagban több mint hat. Külföldről viszont elsősorban a magasabb színvonalú, de szűkebb kör által igényelt könyveket hozzák be.

Az Erdélybe került könyvanyag nagyobb része magánkönyvtárakba jutott. E gyűjtemények döntő többsége néhány kötetből, jobb esetben egy-két tucat könyvből állott. Tudunk azonban nagyobb könyvtárakról is. Az egyik legnagyobb gyűjtemény a tevékeny reformátor, Szegedi Kis István tulajdonában lehetett, aki Bod Péter feljegyzése szerint a negyvenes évek közepén Martinuzzi Fráter György parantsolatjából 200 darab könyveitől megfosztatott. Másfélszáz kötetet vettek számba 1563-ban a Balassa Menyhárt környezetébe tartozó Bódog Józsa (azaz Pesti Macarius József) deák hagyatékában, Albert Huet szász királybíró és Michael Weiss brassói tanácsos ugyancsak száz-száz kötetet gyűjtött össze élete folyamán. Johannes Baier szebeni polgármester, Joachim Benkner brassói polgár, valamint Radeczius Bálint antitrinitárius egyházfő tulajdonában mintegy félszáz kötet ismeretes. Ezeknek az adatoknak az értelmezéséhez hozzátartozik egyfelől az, hogy az átlagos értelmiségi könyvtárak szerencsésebb történelmi tájakon is csak néhány tucat könyvből állottak, másfelől azonban az is, hogy kiemelkedő európai humanisták tulajdonában több száz kötet gyűlt össze. Így például Michael Brutus, az egyházellenes és republikánus érzelmű firenzei írástudó, aki a Báthoriak udvari történészeként működött Gyulafehérvárott, közel nyolcszáz kötet könyvet hagyott maga után a Bécsben összeállított lista tanúsága szerint. Ehhez fogható nagyságú - de csak négyszáz kötetből álló - gyűjtemény egyedül Báthori András hagyatékában fordul elő.

A tizenhatodik századi Erdélyben nagyobb könyvanyag valószínűleg csak intézmények birtokában volt. Az egyik legtekintélyesebb gyűjteményről, a brassói iskola könyvtáráról annak 1575-ben összeállított katalógusa ad képet. A brassói katalógusból kiderül azonban, hogy az ott őrzött félezernyi kötet jelentős része elavult, a reformáció előtti idők kolostori könyvtárainak hagyatékából állott. A kolozsvári jezsuita akadémia könyvtárának jegyzéke elveszett, viszont abból, hogy Szamosközi krónikája szerint a téka több termet foglalt el, arra következtethetünk, hogy sok száz - esetleg éppen több ezer - kötetes gyűjteménnyel számolhatunk, amelynek sajnos csak kis töredéke maradt ránk. A szebeni könyvtárról, amely a domonkosok, az egyház és város, valamint az iskola gyűjteményéből állt össze, nem tudjuk, hogy mekkora volt, viszont éppen a szebeni szabályzat alapján pillanthatunk bele a korabeli könyvtárak életébe. (S abból tudjuk meg, hogy a könyvtár naponta egy órán keresztül tartott nyitva, s könyveket öt hónapra adtak kölcsön.)

Az iskolázás és a könyvvel való ellátottság tekintetében tehát a tizenhatodik századi Erdélyben jelentős előrehaladás történt. Ha a század elején a brassói Valentin Kraus némi joggal azt írhatta a bécsi humanista kör élén álló Konrad Celtisnek, hogy honfitársai bárdolatlanok, úgy véljük, hogy a tizenhatodik század végére a helyzet lényegesen megváltozott. E változás méreteit éppen a könyvanyag mennyiségi elemzése révén sikerült megragadni.

Amennyire természetes, sőt elsődleges az az igényünk, hogy egy-egy művelődéstörténeti vonatkozást mennyiségi relációiban is szemlélhessünk, éppen annyira ritkán teljesül ez az igen jogos igény. Így hát a művelődéstörténeti jelenségek értékelése az esetek többségében tulajdonképpen csonka marad, csak minőségi vonatkozások megragadására szorítkozik. Ez a fogyatékosság részint az adatok hiányából ered, részint azonban kvantifikáció iránti érzéketlenségből. Persze mennyiségi relációk megállapítása legtöbbször csak hipotetikus értelemben lehetséges, hiszen a művelődéstörténész - legalábbis a régebbi korok esetében - túlságosan gyakran kényszerül kellőképpen meg nem alapozott általánosításokra. Mégis szükségesnek, mi több, elemi feladatnak tekintjük a művelődéstörténetben is a mennyiségi vetületek tisztázását, mert ennek hiányában egymástól nagyságrendben, azaz hatásban is igen eltérő azonosítható tétele esetében. Itt ugyanis világos, hogy félezer tizenhatodik században Erdélybe jutott könyvről van szó.

Látszólag egyszerű a hazai nyomtatványok kérdése is: könyvészetileg mintegy négyszáz kiadvány ismeretes. A könyvtörténet általában háromszáz példányos kiadásokkal számol a XVI. század esetében (jóllehet a következő század folyamán is ismeretesek sokkal kisebb példányszámban megjelent nyomtatványok). Négyszáz hazai kiadvány tehát mintegy százhúszezer példányt jelentene. Számolni kell azonban azzal a ténnyel, hogy a hazai kiadású könyvek egy részét Erdélyen kívül olvasták. A kolozsvári nyomda első tíz évének nyomtatványait elemezve kiderül például, hogy a feltehető háromszáz példányból napjainkig átlagosan négy példány - azaz 1,3 % - maradt meg, de a megmaradt példányok közül csak az egyik van hazai gyűjteményekben, míg a többit Magyarországon, Csehszlovákiában és másutt őrzik. Ügy tűnik tehát, hogy a megjelent példányoknak mindössze egyharmad-egynegyed része került hazai olvasók kezébe. Témánk szempontjából, ebből a negyvenezerből is az a százötven címlet, azaz tizenötezer könyv jön számításba, amely külföldi szerzőtől származik.

A legbonyolultabb a külföldi kiadású könyvek mennyiségi értékének megközelítése. Ebben a tekintetben egyetlen támpontunk adódik: a belföldi nyomtatványok esetében használt - önmagában is hipotetikus értékű - szorzószámból kell most már, részben analógiás, részben spekulatív megközelítéssel kikövetkeztetnünk az erre a csoportra érvényes szorzószámot. Itt abból az előfeltevésből indultunk ki, hogy a külföldi nyomtatású drágább, terjedelmesebb és szűkebb olvasóréteghez szóló könyvanyag megmaradásának esélyei jobbak voltak. Feltevésünket egy szúrópróba is alátámasztotta: a kolozsvári nyomdászat első tíz évének termékeit vizsgálva megfigyelhetjük, hogy míg a belföldi szerzőjű, vékony tömegkönyvekből az eredeti példányszám két ezreléke maradt meg, addig a külföldi szerzőjű, vastagabb, igényesebb olvasóhoz szóló könyvek esetében több mint két százalék. Hogy most már a külföldi kiadású könyvek esetében a megmaradás esélyét joggal tarthatjuk 2%-osnál nagyobbnak, az világosan látszik, de hogy mennyivel, azt már nehéz lenne eldönteni. E dolgozatban, rendkívüli óvatossággal 5%-os esélyt tételeztünk fel a megmaradásra. Ami azt jelenti, hogy egy-egy külföldi nyomtatványt tizenkilenc elpusztult könyv megmaradt reprezentálásának tekintünk, tehát a bizonyítható módon erdélyi cirkulációjú mintegy 1900 könyvet 38.000 külföldi könyv megmaradt részeként fogjuk fel.

Erre a túlzottnak látszó óvatosságra a könyvanyag egészének nagysága intett. Ha ugyanis összegezzük eddigi eredményeinket, akkor a lajstromokból ismert könyvmennyiségtől - mint elhanyagolhatótól - eltekintve arra az eredményre jutunk, hogy a tizenhatodik századi Erdélyben mintegy negyvenezer belföldi és majd annyi külföldi nyomtatvány volt közkézen. Azaz mintegy nyolcvanezer nyomtatvány. Nos, egy-egy értelmiségire átlagosan tíz kötetet számítva, mintegy nyolc posszesszorral kellene számolnunk. Művelődéstörténeti kutatásunk ugyan mindmáig adós a különböző korok értelmiségi létszámára vonatkozó becslésekkel - de azok hiányában is megállapítható, hogy a lehetséges könyvgyűjtők létszáma inkább kisebb volt, mint nagyobb. A tizenhatodik századi értelmiség egyedüli népes rétege, a papság létszáma ugyanis jóval ötezer alatt kellett hogy legyen, ha a tizenhatodik század végén az egyik legjelentősebb felekezet, az anititrinitárius papok száma adataink szerint félezer körül mozgott. A lutheránus és a kálvinista lelkészi testülettel sem haladhatta meg sokkal a szóba jöhető egyházi értelmiség az ezer főt. Ha ehhez hozzá is vesszük az iskolamestereket - akikkel egyébként alig találkozunk a posszesszorok között -, akkor is messze járunk még a nyolcezres számtól. Igaz, hogy a polgárok között is találunk elég szép számban olvasókat, könyvgyűjtőket, és igaz az is, hogy néhány példánk van nagyobb - esetenként több tucat könyvből álló - gyűjteményekre is, nyolcvanezer könyv mégis inkább felső határnak tűnik, mintsem küszöbnek. Még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy a szóban forgó nyolcvanezer könyv körülbelül két olvasó- nemzedék között oszlott meg.

Ebből a nyolcvanezer könyvből - amint említettük - mintegy ötvenezer - negyedrészt hazai, háromnegyedrészt külföldi - nyomtatvány az, amely külföldi szerzőségűként témánk szempontjából érdekes. A továbbiakban tehát ennek a könyvanyagnak az elemzésére szorítkozunk. A tulajdonképpeni középkortól való kulturális elszakadás egyik alapvető jellemzője mindenütt a világiasodás. Ebből a szempontból vizsgálva forrásanyagunkat, arra az eredményre jutottunk, hogy a tizenhatodik századi olvasmányanyagon belül a vallásos és világi olvasmányok aránya kettő a háromhoz. Ha a hazai könyvkiadást tekintjük, úgy az arány jobb: egy a háromhoz, a világi jellegű olvasmányok javára. Nyilván nem arról van szó, hogy a hazai művelődés messzebb jutott volna a nyugat-európainál az elvilágiasodás tekintetében. Valószínűbbnek látszik, hogy egyfelől a lehetséges olvasók viszonylag szűk bázisára épülő hazai könyvkiadás kénytelen-kelletlen a piacosabb, azaz világibb kiadványok felé fordult, másfelől a többségében egyházi értelmiség hivatásának eszközeit inkább külföldi forrásból szerezte be.

Kedvezőnek tűnik a régi és a kortárs olvasmányok aránya is, amely szintén kettő a háromhoz a kortárs olvasmányanyag javára. Ez esetben azonban a hazai kiadványok szerkezete rosszabb: a kortárs olvasmányok ennek alig több mint a felét teszik ki.

Ha most már a tizenhatodik századi olvasmányanyagon belül jól megkülönböztethető olvasmánycsoportok arányait vesszük számba, a következő képet kapjuk:

középkori olvasmányok reformációs olvasmány antik olvasmányok kortárs humanizmus tudományos olvasmány

17% 28% 22% 24% 9%

Az olvasmányanyagon belül művelődéstörténetileg megkülönböztetett csoportok nagysága elsősorban a reneszánsz rendkívüli hatását jelzi. Az ókori görög-latin szerzők és a kortárs humanisták írásai önmagukban is az olvasmányanyagnak közel felét jelentik.

A hazai könyvkiadásban mutatkozó arányok ezúttal sem fedik az olvasmányanyag egészéből adódó arányokat. A honi kiadványok között ugyanis a reneszánsz, azaz az ókori és a humanista könyvek aránya magasabb, a középkoriaké viszont alacsonyabb.

Tematikai vonatkozásban a teológia részesedése - 38% - elég magas, ha tekintetbe vesszük, hogy a korabeli Nyugat-Európa könyvkiadásában általában harminc százalék alatt van. Érdekes még az a körülmény, hogy a korabeli erdélyi értelmiség nem mutatott különösebb érdeklődést a jogi olvasmányok iránt. A tematikai elemzés esetében is jelentős eltolódások mutatkoznak az olvasmányanyag egészén belül és a hazai kiadásokban tapasztalt arányok között. Amíg a teológiai és történelmi olvasmányanyag aránya a hazai kiadványok között alacsonyabb, az irodalmi és filozófiai anyagé magasabb. A hazai könyvkiadás világiasabb irányultságát - amint már említettük - feltehetően a könyvpiac szűk volta magyarázza (ez a könyvpiac szűk volt, hiszen néhány száz tényleges és néhány ezer virtuális olvasó számíthatott, ráadásul a vallásos művek szempontjából a szűk értelmiségi réteg is felekezeti alapon rétegződött tovább). Nyilván a filozófia és az irodalom iránti érdeklődés is elsősorban az iskolára, a nevelésre utal. Elsősorban iskolai szükséglet volt a rövid klasszikus szöveg és a filozófiai kompendium honi megjelentetése.

A legolvasottabb szerzők is, úgy tűnik, iskolai auktorok. Amint az ábrán is látható, kilenc szerző művei teszik ki az olvasmányanyag egészének jelentős - egyötöd - részét. Az élen Melanchton áll - elsősorban mint tankönyv-, azaz kompendium-író. Erazmus, Cicero és Arisztotelész műveit is elsősorban iskolai használatra szerezhették be. Az ábrán szereplő auktorokon kívül anyagunkban sűrűbben szerepel még Kálvin, Béza, Plinius, Terentius, Plutarkhosz, Walther, Linacer, Livius. A felsorolt nyolc szerző a már említett kilenccel együtt az olvasmányanyag egészének egynegyedét képviseli.

Az olvasmányanyag mennyiségi elemzése során a legérdekesebbnek az olvasás dinamikáját illető vizsgálódás bizonyult. Amint az ábrán is látható, a forrásanyag alapján úgy tűnik, hogy az olvasmányanyagnak alig több mint két százaléka került Erdélybe a tizenhatodik század első harmadában. Közel háromtized része a század második harmadában, mintegy hét tizede viszont a század utolsó harmadára esik.

Az olvasásban tehát valamikor a tizenhatodik század második harmadában következhetett be egy "robbanás". Ennek a robbanásnak a vizsgálata minden valószínűség szerint a hazai könyvtörténet legizgalmasabb kérdései közé tartozik. A hazai könyvkiadás felől megközelítve ezt a fordulatot, úgy tűnik, hogy a folyamatos hazai könyvtermelés az 1539-beli kezdet után újabb lendületet vesz a hatodik évtizedben, amikor Honterus és Coresi nyomdája mellett működésbe lép a Heltai-féle is. A fejlődés a hetedik évtizedben lelassul, eléri csúcspontját, s ettől kezdve inkább hanyatló irányzatot mutat.

Ha mármost a külföldi nyomtatványokat tekintjük, azt találjuk, hogy a külföldről való könyvbeszerzés nagyjából követte a hazai nyomtatás alakulását, azzal a különbséggel, hogy a külföldi olvasmányanyag alakulásában nem a középső, hanem a század utolsó harmada jelentette a legdinamikusabb korszakot. Egybevág ezzel a képpel a szignók vizsgálata is. Négyszáz szignóból közel százat sikerült azonosítani, több mint félszázról pedig feltételezhető, hogy szintén erdélyi értelmiségihez kapcsolódik, amennyiben több könyvtárban is feltűnik. Nos, e szignók ugyancsak a század derekán jelennek meg, maguk is tanúsítva azt, hogy a könyvhöz való viszonyban robbanásszerű átalakulás ment ekkor végbe. Az elmondottak alapján úgy tűnik tehát, hogy a hazai könyvnyomtatás emelte meg a könyvigény szintjét - tette megszokássá az olvasást és könyvbeszerzést. Miután ezt a szerepet betöltötte, az olvasási szükséglet már akkor is megtalálja a maga kielégülési lehetőségét, amikor a hazai könyvkiadás éppen csökkenőben van.

Új szempontot hozhat az olvasási robbanás vizsgálatában az egyetemre járás bevonása. 1520 körül a külföldi egyetemek látogatásában meredek hanyatlás állt be, ami a harmincas években már hatását is éreztette. (Mintegy félszáz tizenhatodik századi értelmiségi életrajzi adatait elemezve ugyanis arra az eredményre jutottunk, hogy a nagy átlag huszonkét évesen végezte be a tanulmányait, és azután még mintegy harmincöt évet működött.) Pontosan az értelmiségi hiány kezdeteinek idején, 1539-ben jött létre a brassói iskola és annak szolgálatában az ottani nyomda - mintegy az értelmiségi hiány pótlásának eszközeként. S mintha ezzel az információ terjedési módjában is fordulat állt volna be: a középkori diák külföldről fejében és néhány kéziratban tárolt tudással tért vissza, később a poggyászába a kézirat mellé nyomtatvány is kerül - a lényeg azonban nem változik. Az információ hordozója az ember. A tizenhatodik század dereka körül a helyzet megváltozik: a könyvet helyben állítják elő, azért, hogy helyben is ki lehessen képezni az értelmiséget.

Összegezve tehát úgy találjuk, hogy az értelmiségi helyzetben beállt válság volt az a kihívás, amelyre Erdély legerősebb városi közössége élén Honterus magasabb színvonalú iskola és ennek kapcsán nyomda létesítésével válaszolt. S közvetlenül a könyvnyomtatás meghonosodása, a nyomtatott könyv hozzáférhetőbbé válása váltotta viszont ki a negyvenes években kezdődő olvasási robbanást.

A könyv iránti fogékonyságot természetesen más tényezők is előremozdították. Egy művelődéstörténeti sztereotípia kimondottan a reformációhoz köti a könyvnyomtatást - figyelmen kívül hagyva azt, hogy Európa jelentős részén a nyomtatott könyv jó fél évszázaddal azelőtt elterjedt már. Ha tehát nem is lehet ezzel az egyoldalú beállítással egyetérteni, az viszont tagadhatatlan, hogy a reformáció évtizedeinek nálunk különösen bonyolult eszmei küzdelmei okvetlenül hozzájárultak a könyv diadalához.

Nem szabad végül megfeledkezni arról a mutációról, amelyek az erdélyi értelmiség életében, összetételében végbementek, s amelyek olykor földrajzilag is, de szellemileg mindenkor mozgásba hozták ezt a réteget, tehát fogékonyabbá is tették a művelődési javakkal szemben. Gondolni lehet itt a török által megszállt Dráva menti városok polgárságának betelepedésére (a kolozsvári antitrinitárius iskola tanulóinak 1565-ös Bonfini-kiadásban említett tanulói között feltűnően sokan vannak), de gondolni lehet az egyházi értelmiség számbeli gyarapodására, amely a hitújítás nyomán állt elő, éppen az egyházak számának megnövekedése következtében. S természetesen szerepet játszott az udvari kultúra szétsugárzó hatása, a gyulafehérvári udvar körül tömörülő, magasabb képzettségű értelmiségeinek jelenléte, végül pedig a század végén az antitrinitárius száműzöttek hatása.

Ha az olvasási robbanás értelmezésébe bevont tényezők közül az új kommunikációs eszköz - a nyomtatott könyv hazai előállítását csak hipotetikus jelleggel emelhettük ki, a robbanás ténye viszont elemzésünknek olyan eredménye, amelyet véleményünk szerint a bevont forrásanyag mennysége és a különböző megközelítések egybehangzó tanúsága kellőképpen bizonyított.

A tizenhatodik század olvasmányanyagán belül öt művelődéstörténetileg egymástól elhatárolható csoport rajzolódik tehát ki: a tulajdonképpeni középkor, a reformáció, a görög-római világ, a kortárs reneszánsz és a természettudományok olvasmányanyaga. A felsorolásban követett sorrend értékszempontjainkat kívánja érzékeltetni. Azt nevezetesen, hogy amíg a középkori kultúra - javarészt vallásos szellemű - könyveinek jelentését visszahúzó művelődési erőnek tulajdonítjuk, s mint ilyet értékeljük, a középkori egyház ideológiát új vallásossággal helyettesíthető reformáció irodalmának olvasottságát természetesnek tekintjük, a művelődéstörténeti haladást a keresztény vallásos világképet hol közvetett módon, hol közvetlenül bomlasztó ókori és reneszánsz kori olvasmányanyagban látjuk megtestesítve. Külön, ötödik csoportként, megkülönböztetett figyelmet fordítunk a tudományos olvasmányanyagra, amely a legszorosabban kapcsolódik a szellem nagy, újkori kalandjához, és végül is döntő szerepet játszik majd a közös antik-keresztény világkép lebontásában. (Külön csoportként kezelése bizonyos értelemben mesterkélt, tekintve, hogy a tudományos olvasmányanyag részint középkori, részint ókori, elsősorban pedig reneszánsz kori szerzőktől származik, megkülönböztetett művelődéstörténeti szerepe mégis a különválasztás mellett szólt.)

1. Középkori olvasmányok jelenléte a tizenhatodik századi Erdélyben voltaképpen természetszerű, hiszen bármennyire is jelentősnek érezzük ezt a századot művelődéstörténetünk szempontjából, az mégsem jelentett olyan mélységű törésvonalat, mint amilyen előbb, mondjuk az osztálytársadalom és a kereszténység megjelenésével, vagy pedig napjainkban, a tudományos-műszaki forradalom és a nagy társadalmi mutációk kapcsán jött létre. A tizenhatodik század továbbra is vallásos világkép, az egyház, a papság döntő művelődéstörténeti szerepével jellemezhető. Jóllehet, a feudalizmus századainak művelődéstörténetében ezt a századot érezzük a fejlődés szempontjából a legjelentősebbnek, előtérben mégis a folytonosság elemei állanak, a lényegbeli azonosság teszi tehát lehetővé a középkori kultúra továbbélését.

A középkori olvasmányanyagon belül három csoport különböztethető meg: a morális-liturgikus könyvek, a teológiai gondolkodás termékei és végül a világi olvasmányok.

Legkevésbé érdekes a szerkönyvek elterjedtsége, hiszen azokat az egyház a kéziratosság megelőző félévezrede során sem nélkülözhette. Valamivel ritkábbak lehettek, de még mindig a mindennapos lelkészi gyakorlathoz kapcsolódtak az egyházi beszédgyűjtemények (sermones és postilla). Ugyanide sorolható végül a biblia, jóllehet tulajdonképpeni elterjedése köztudottan a reformációhoz fűződik. A középkori egyházi irodalomnak ezt az olvasmányanyagban természetszerű módon jelenlevő rétegét mintegy száz könyv képviseli anyagunkban, s leggyakrabban - jellemző módon - régi közgyűjteményekben fordulnak elő, egykori szerzetesi könyvtárak hagyatékaként, elsősorban pedig a brassói gimnázium 1575-beli katalógusában.

A középkori teológiai gondolkodás két nagy korszaka, a patrisztika és a skolasztika egyaránt jelen van a tizenhatodik századi erdélyi értelmiség olvasmányanyagában. Az időben korábbi, patrisztikus irodalom iránt mutatkozott nagyobb érdeklődés. Amíg a skolasztikus művek jelentős része reformáció előtti kiadásban ismert, a patrisztika alkotásai döntő többségükben reformáció utáni kiadásúak, aminek az a magyarázata, hogy a hitújítás érvényben tartotta az egyházatyák szellemét, mi több, azokhoz fordult a késő skolasztika ellen vívott küzdelmében.

Az egyházatyák műveinek példányaiban talált bejegyzések alapján úgy tűnik, hogy a reformáció korában csak Jeromos (Hieronymus) és Lactantius iránt csökkent az érdeklődés. A népszerűbb szerzőnek tekinthető Jeromos művei közül - a Bódog Józsa könyvjegyzékében szereplő kilenc köteten kívül - a megmaradt példányok reformáció előtti kiadásúak és szerzeményezésűek.

Néhány egyházatya iránt a reformáció előtti és utáni nemzedékek egyaránt érdeklődtek. Ezek sorában a tizenhatodik századi erdélyiek számára is a legjelentősebb szerző Augustinus. A könyvanyag tanúsága szerint elsősorban összes műveinek különböző kiadásait, valamint főművét, a De civitate Deit (Isten országáról) szerezték be. Az egykori hippói püspök műveit az eleve elrendeltetésben való hite és egzaltált vallásossága tette időszerűvé a hitújítás számára. A világ megismerésére törő s a vallásos tanítások iránt viszonylag csökkenő érdeklődést mutató reneszánsz kori emberrel szemben alkalmas eszmei fegyverré vált a hitet megújítók kezében az az Augustinus, aki a Soliloquiában tesz hitet amellett, hogy csak az istent és a lelket kell megismerni, semmi egyebet. Az egyház által szentté avatott Ágoston a reformáció számára bevallottan is elsőrendű tekintély volt. "Az egész Augustinus velem van" - mondotta Luther. Érthető tehát, hogy a hitújítás után Augustinus olvasottsága nálunk is megnő, elsősorban persze a helyi kiadások nyomán. Az erdélyi nyomdászat első termékei között jelen volt két ágostoni munka, az eretnekek ellen írott műve és egy kis idézetgyűjtemény. Éppen az eretnekeknek szegzett Haereseon catalogus érzékelteti talán a legjobban azt, hogy a patrisztika egyes műveit sok esetben új eretnekségek, a heterodoxia elleni küzdelem elevenítette fel. A vallásos vagy nem vallásos mezben jelentkező új, polgári törekvésekkel, a humanizmussal vagy az anabaptistákkal szemben hatékonynak bizonyulhattak ezek a könyvek, amelyek voltaképpen hasonló ideológiai helyzetnek köszönhették létüket, hiszen az uralomra kerülő kereszténységnek az antik ideológiákkal és az eretnek nézetekkel folytatott harca során íródtak. Ilyen értelemben maradt érvényben a hitújítás évtizedeiben a patrisztika.

Az egyházatyák műveihez képest a skolasztikus hagyaték a tizenhatodik századi Erdélyben már-már halott olvasmány. A különböző skolasztikus munkák reformáció előtti kiadásúak, és elsősorban a nagyobb könyvgyűjteményekben fordulnak elő, nyilván az egykori plébániai és kolostori könyvtárak hagyatékaként. Egyedüli kivétel talán Clairvaux-i Bernát, aki az abélard-i averroizmus ellen viselt hadjáratával írta be nevét a gondolkodás történetébe, akit Luther is igen sokra tartott.

A skolasztikus művek elemzése arra mutat, hogy a kor teológiájában egymással versengő két vonulat közül nálunk inkább a domonkos rendi írástudókat olvasták, míg a ferences szerzőket alig ismerték. A legolvasottabb szerző, a legnagyobb skolasztikus tekintély természetesen nálunk is Aquinói Tamás volt. Rajta kívül csak Albertus Magnus és Lombárd Péter írásai voltak elterjedtebbek. Albertus Magnus (von Bollstadt) volt az, aki az averroesi értelmezésű arisztotelészi gondolkodást elsőnek igyekezett kompromisszumos alapon beilleszteni a keresztény teológiába. A kompromisszum alapját képező kettős igazság - veritas duplex - tana lehetővé tette a továbbiakban, hogy a teológiai tételek mellett azoktól gyakran eltérő tudományos igazságokat is meg lehessen fogalmazni, végső soron tehát ez a szellemi fikció juttatta polgárjoghoz a világi tudományokat, a világi gondolkodást. Az Albertus által kezdeményezett és Tamás által kifejlesztett eszmei kompromisszum azonban már régen meghaladott volt akkor, amikor még nálunk is, másfele is akadtak olvasói. Ezek az olvasók a ránk maradt példányok tanúsága szerint a szerzetesek, plébánosok közül kerültek ki.

Kevésbé kapcsolódtak a rendházakhoz s talán ezért is bizonyultak ellenállóbbnak a ferences skolasztika művei. Élőbb maradhatott ez a művelődési anyag azért is, mert a kezdetben Arisztotelész-ellenes reformációhoz közelítette empirizmusa, racionalizmus-ellenessége. Hazai hatását egyébként egyedül Duns Scotus műveinek néhány példánya jelzi.

Ha most már a dominikánus vonal túlsúlyát akarjuk értelmezni, nehéz nem arra gondolni, hogy a hitvédelemmel foglalkozó domonkosok, a középkor inkvizítorai, jelentős szerephez jutottak abban az Erdélyben, ahol a lakosság jelentős része nem volt katolikus, a katolikusok körében viszont eretnekségek ütötték fel fejüket - elsősorban a huszitizmus.

Meglepő, hogy a tizenhatodik századi erdélyiek olvasmányanyagában alig-alig jelentkezik a késő skolasztika, és hasonlóképpen alig találkoztunk a devotio modernának nevezett előreformációs misztika műveivel.

A skolasztikával s a patrisztikával ellentétben fokozottabb mértékben őrizte meg kulturális érvényét a tizenhatodik századi Erdélyben a középkor világi olvasmányanyaga. A külföldről beszerzett példányok között sok az új kiadás, de a hazai sajtók alól is kikerült jó néhány középkori eredetű világi mű.

Néhány enciklopédián és szótáron kívül az olvasmányoknak ebben a csoportjában elsősorban a szépirodalmi művekről kell szólni. Kezdve a buddhista eredetű, de bizánci szerkesztésű Barlaám és Jozafát történetén, a Trójai histórián vagy a Gesta Romanorum című erkölcsi példagyűjteményben. A két utóbbi rendkívüli népszerűségét tanúsítja az, hogy egyfelől 1442-ben már ott találjuk a szebeni plébánia könyvei között, másfelől, hogy a Gesta a XVI. század végén Bogáti Fazekas Miklós fordításában Szép Chronica címen Szebenben is megjelent (1591). Ugyancsak rendkívül népszerű volt a Salamon királynak Markalffal való tréfa beszédeknek rövid könyve, amely magyar fordításban két ízben is megjelent Kolozsvárott {1577, 1585). Ugyanitt adták ki Az Fortunátusról való szép história című német népkönyv magyar fordítását is 1580-ban. A középkori eredetű szépirodalmi olvasmányok század végi kiadásai közé tartozik Ponciánus históriája (Kolozsvár 1571-4) is.

A szépirodalom mellett csak a történeti és a jogi olvasmányok iránt mutatkozott nagyobb érdeklődés. A történeti irodalom rendjén említést érdemel Vincent de Beauvaisis nagy középkori enciklopédiájának, a Speculum majusnak harmadik, Speculum historiae című világtörténeti kötete, (Strasbourg 1474), az első hazai nyomtatott-könyv tulajdonosok egyikékek, Johannes baráthelyi plébánosnak a nevével, akinek bejegyzése azt tanúsítja, hogy a könyv már megjelenése után két évvel a Medgyes körüli faluban volt. Egy 1592-es kolozsvári kiadás bizonyítja az albán szabadságharcos Skander bég hőstetteiről szóló Marinus Barlettius-féle história iránti érdeklődést. A középkor világtörténelmi összefoglalásai közül még Wemer Rolewinck műve (Fasciculus temporum) tűnik elterjedtebbnek. Egy korai kiadású példánya a szebeni Laurentius Hon 1491-ből származó bejegyzésével ismeretes. (Brukenthal Múzeum.)

A középkori világi olvasmányanyagon belül a jogi művek iránt mutatkozott nagyobb érdeklődés. Ezek sorában említésre méltó Gratianus egyházjogi traktusának néhány példánya,(Vocabularius juris), valamint Bartolus Severus (más néven Saxoferrato), Franciscus Zabarella és Nicolaus Tudeschi (vagy Panormitanus) néhány műve. Ez utóbbi egyik könyve 1500-ban egy Segesvár környéki plébános tulajdonában volt, míg Dominicus Sangeminiano egyik jogi traktátusát ugyancsak a tizenötödik század utolsó éveiben a keresztényfalvi eredetű Blasius nevű írástudó tulajdonában találjuk.

Összefoglalásképpen a középkori eredetű olvasmányanyagról elmondható, hogy az jóllehet elég nagy terjedelmű volt még, részben már halott hagyatékként hevert a tizenhatodik századi könyvtárak polcain, feltehetően olvasatlanul. A reformációhoz kapcsolódva maradt életben a patrisztika, s világi jellegénél fogva virágozhatott a középkori szépirodalom és élhette túl a kort a tudományos irodalom, amelyről külön szólunk.

2.A reformáció olvasmányanyaga tematikailag és időben is jól elkülöníthető csoportot alkot. Időben azért, mert - amint már szó esett róla - az előreformációs mozgalmak könyvei alig jelentkeznek az erdélyi olvasmányanyagban, a tulajdonképpeni hitújítás irodalma pedig szintén elszórtan és későn mutatkozik. Tömeges elterjedése csak a tizenhatodik század derekára esik.

Az előreformáció kérdésére visszatérve, meg kell állapítanunk, hogy a devotio moderna alapműve, a Thomas Kempis nevéhez kapcsolt De imitatione Christi egyetlen példányával sem találkoztunk a ránk maradt anyagban. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ez a mű teljesen ismeretlen volt az erdélyi olvasó számára, de mindenképpen jelzi a reformáció olvasmányokkal való előkészítetlenségét nálunk. Nem változtat ezen a képen az sem, hogy a késő középkori misztika néhány képviselője - így Bonaventura, Herolt, Voragine, Gerson és elsősorban Nicolaus de Lyra - művei ismertebbek voltak és játszhattak valamelyes szerepet a hitújításban.

A reformáció könyvhagyatékának elemzéséből továbbá kiderül, hogy az erdélyi cirkulációjú kötetek között mindössze három jelent meg a húszas években, de a harmincas évek nyomtatványai közül is csak hat példányt sikerült azonosítani. Ha most már a bejegyzések felől közelítünk a kérdéshez, a késés még nagyobbnak mutatkozik, ugyanis a legrégibb beszerzésű könyv - Luther szent Pál leveleihez fűzött kommentárának a Brukenthal Múzeumban őrzött példánya - csak 1537-ben jutott egy besztercei értelmiségi tulajdonába.

A reformáció irodalmának késői jelentkezése meggondolkoztató, különösen, ha tekintetbe vesszük azt, hogy erdélyi diákok viszonylag korán feltűntek Luther székvárosában, a wittenbergi egyetemen. Hat évvel Luther fellépése után, 1523-ban három erdélyi diák írta be magát az aranykönyvbe - név szerint Johannes Kousch, Johannes Bonzler és Valentinus Haltrich -; pontosan abban az évben, amelyből első értesüléseink származnak a reformáció erdélyi kezdeteire vonatkozóan. S jóllehet a Wittenberget járt diákok száma különösen a harmincas években gyarapodik, a reformáció irodalma - a ránk maradt könyvanyag tanúsága szerint - csak a negyvenes években kezd ismertebbé válni. De még a negyvenes években is csak néhány külföldi kiadású munka, valamint a brandenburgi-nürnbergi mintára szerkesztett és Honterus által Brassóban kiadott Agenda meg Luther német nyelvű kis katekizmusának brassói kiadása képviseli elsősorban a hitújítás irodalmát.

A történeti irodalom az olvasmányanyag nem ismeretében nem tulajdonított eddig jelentőséget ennek a késésnek, amely véleményünk szerint mindenképpen azt jelzi, hogy a reformáció erdélyi elterjedésében nem szabad különösebb jelentőséget tulajdonítani a könyvnek, mi több, talán az ideológiai eszközöknek sem. Valószínűnek tűnik, hogy a hitújítás vizsgálatában a társadalmi, politikai érdekek elemzése közelíthet inkább a folyamat okainak megragadásához.

A protestáns irodalom tehát nem a tulajdonképpeni hitújítás, hanem inkább a protestáns egyházak konszolidációs időszakában terjedhetett el Erdélyben. Az a több mint félezer tétel, amely a reformációs olvasmányok rekonstrukciójának forrása, döntő többségében a tizenhatodik század második felében került Erdélybe.

Ennek a tekintélyes méretű könyvanyagnak több mint fele része a lutheri értelmű reformáció irodalma, s jelentős részben a szebeni Brukenthal Múzeum könyvtárában található. A szerzők rendjén a leggyakrabban feltűnő nevek: Luther, G. Maior, Brentius és elsősorban Melanchton. Négyük művei teszik ki a lutheránus vallásos irodalmi hagyaték egyharmadát.

A lutheri életmű erdélyi elterjedtségét követve azt találtuk, hogy arra elsősorban a katekizmusnak az ötvenes években mutatkozó népszerűsége jellemző. 1547-től kezdődően, kilenc év leforgása alatt, hat erdélyi kiadást ért meg ez a kis munka németül, latinul és magyarul. Érdekes viszont, hogy a továbbiak során a lutheri életmű iránti érdeklődés szemmel láthatóan megcsappan, s a lutheri értelmű reformáció más képviselői válnak népszerűvé.

Úgy tűnik, hogy a lutheri egyház két irányzata, a szigorúbb, magát integracionistának nevező és a szabadelvű, türelmesebb szárny közül nálunk inkább ez utóbbi hatott. A hajlékonyabbak magukat filippistáknak nevezték, vezetőjük, Philippus Melanchton (Schwarzerd) nevére utaló módon. Nos, amint már jeleztük, a tizenhatodik század erdélyi olvasmányanyagában éppen Melanchton a legismertebb szerző. Igaz viszont, hogy művei közül nem annyira a teológiai munkák terjedtek volt el, mint inkább az iskolai használatra szánt filológiai művek.

A melanchtoni életmű recepcióját vizsgálva azt találjuk, hogy annak kezdetei is a negyvenes években mutatkoznak, jóllehet személyes kapcsolatok már korábban is kialakultak a humanista hitújító és erdélyi értelmiségiek között. A ránk maradt könyvanyagban azonban a legkorábbi Melanchton-munkák a negyvenes évekből származnak, igazi elterjedése pedig a következő két évtizedre esik. Csúcspontját az ötvenes évek második felében éri el, amikor egymás után négy teológiai tárgyú Melanchton-mű látott napvilágot Brassóban, illetve Kolozsvárott. A nagy érdeklődés mögött a reformáció szétválása állhatott: a lutheri irányzat követői Melanctont fordították a svájci reformáció befolyása ellen.

A lutheri és a melanchtoni értelmű erdélyi sorsa nem csak abban különbözött, hogy az érdeklődés Melanchton iránt sokkal nagyobb volt, hanem abban is, hogy tartósabbnak bizonyult. Egyháziak, de világiak is, szászok, de magyarok is olvassák Melanchton műveit, főleg az ötvenes években, de azután is. Melanchton rendkívüli népszerűségéhez hozzájárult természetesen az, hogy a "német nép nevelője"-ként - Praeceptor Germaniae - számon tartott írástudó voltaképpen az egész középkelet-európai értelmiségre hatott, teológusként, humanistaként, pedagógusként egyaránt. Jellemző ebből a szempontból V. Károly egyik emisszáriusának jelentése, amely szerint Erdély tele van Melanchton-tanítványokkal. S ha ebben az időpontban még túlzott is ez a megállapítás, az egyetem anyakönyve tanúsítja, hogy Melanchton halála előtt több mint száz erdélyi diák fordult meg Wittenbergben.

A filippista vonulatot képviselte az erdélyiek olvasmányaiban sűrűn jelentkező Georg Maior (Meier), akinek művei, - elsősorban Szent Pál életéről és leveleiről szóló munkája - különösképpen az ötvenes-hatvanas években örvendtek nagy népszerűségnek. Nem hiányoztak a személyes kapcsolatok sem: az egyik Maior-mű - a Homiliák egyik példánya - a szerzőnek Andreas Franck szászsebesi lelkészhez írott ajánló soraival maradt reánk. A maiori életmű - a melanchtonival ellentétben - megmaradt a lutheránus egyházi értelmiség keretei között, s csak kivételként találkoztunk ezen a körön kívül egy Maior-művel (Szentmártoni Bodó Bálint antitrinitárius értelmiségi könyvei között).

A filippista szerzők között viszonylag ismertebb volt még Victorius Strigel, akinek műveire érdekes módon a századforduló jeles antitrinitárius értelmiségeinek - Enyedi György és Valentinus Radeczius - könyvtáraiban akadunk rá.

A szigorú, ortodox lutheranizmust az erdélyiek olvasmányaiban elsősorban Johannes Brenz (Brentius) képviselte, néhány külföldi megjelenésű köteten kívül Brenznek 1550-ben Kolozsvárott kinyomtatott teológiai traktátusa öt évvel később Brassóban kiadott katekizmusa révén.

Ugyancsak két hazai kiadás jelzi Johannes Spangenberg hazai olvasottságát (Trostbüchelein, illetve Vigaztaló könyvetske címen jelentek meg).

Amíg a századközép lutheránus olvasmányanyagában néhány nagy név emelkedik ki, a század utolsó évtizedeire a szerzők és műveik nagy száma és az irántuk megnyilatkozó érdeklődés megosztottsága jellemző. Még viszonylag David Chytreus (Kochhaf) és Christofor Pezelius művei mutatkoznak elterjedtebbeknek. A svájci reformáció elleni polemikus irodalom képviselői közül említése méltó Johannes Bugenhagen, Osiander (Hosemann) és Aegidius Hunnius, a lutheri egyház nagy tisztogatója. Ugyanakkor azonban olvasták a kálvinizmussal vádolt heterodox dán teológus, Hemming írásait is.

A tizenhatodik század végi Erdélyben különösen fontosakká váltak ezek a polemikus, apologetikus írások, főleg pedig az antitrinitarizmus ellen hadakozó Oto Casmann és Johannes Wigand művei, hiszen a szentháromság alaptételét tagadó mozgalom ezekben az években már védekezésre szorította a lutheranizmust Erdélyben. A lutheránus szellemű vallásos irodalom elemzése során feltűnik végül az is, hogy a hetvenes években elapad az érdeklődés.

A lutheránus irodalomnál lényegesen kisebb, de tanulságokban szintén gazdag a svájci reformáció erdélyi cirkulációjú olvasmányanyaga. Itt is szembeszökő az olvasmányanyag késői jelentkezése. Lényegében Bucernek Kolozsvárt 1550-ben kiadott munkácskája jelzi pusztán kezdeteket. Ettől fogva a svájci reformációs irodalom növekvő irányzatot mutat, egészen a hetvenes évekig. A század utolsó előtti évtizedében a beszerzések elapadnak, majd a kilencvenes években újra megszaporodnak, anélkül azonban, hogy elérnék a hetvenes évekbeli csúcspontot.

Ebben az anyagban két szerző neve emelkedik ki, a Kálviné és a Beze-é. A ránk maradt Kálvin-kötetek közül a legrégibb beszerzésű egy 1559-es kiadású kommentár a Brukenthal Múzeumban, amely a kötéstáblán látható kezdőbetűk tanúsága szerint a kiadás évében már Szegedi Gergely tulajdonában volt. (Összevetésképpen említjük, hogy V. Urbán szerint 1555-ben került lengyel kézre az első Kálvin-mű. Kálvini munkákban találkozunk a hatvanas évek több erdélyi értelmiségijének nevével: a kolozsvári Jacobinus Bernátéval, Bódog Józsáéval, a kriptokálvinista Simeon Massáéval stb. Sajátos jelenség, hogy a kálvinista irodalom egyes alkotásainak példányai inkább szász értelmiségiek tulajdon-bejegyzésével fordulnak elő. Találkoztunk így például F. Saliceus, Leonhard Hermann, Johannes Baier, Martinus Oltard, Miles Schiffbauer és Lucas Ungler nevével.) Előfordulnak azonban Kálvin-kötetek antitrinitárius értelmiségiek tulajdonában is (így például Bikfalvi Nagy Imrénél).

Theodor Beza (Beze), a kis teológus, akire a kálvini egyház megszilárdításának feladata maradt, aki Ramée-val szemben újra bevezeti Arisztotelészt. és kíméletlen harcot folytat az antitrinitarizmus ellen, ugyancsak ismert volt az erdélyi olvasók előtt, s érdekes módon a recepciót ezúttal is elsősorban a szász lutheránus értelmiségiek bejegyzéseivel ellátott kötetek igazolják.

Viszonylag olvasottak voltak még a svájci reform képviselői közül Walther (Gualther), Musculus és Bullinger. Ez utóbbi személyes kapcsolatban is állott erdélyiekkel - így Honterusszal, Martinus Hentiusszal és Bódog Józsával. Az első bizonyítható módon Erdélyben olvasott Bullinger-mű ennek ellenére meglehetősen késői. Leveleinek gyűjteménye 1559-ben jelent meg Kolozsvárott. Mellesleg a bullingeri mű erdélyi elterjedtsége nem támasztja alá azt a nagy szerepet, amelyet a történeti irodalom Zwingli követőjének a honi reformáció történetében tulajdonít. A zürichi Rudolf Walther (Gualther) olvasottsága is vetekszik például a Bullingerével.

A kevésbé elterjedt művek szerzői sorában meg kell még említenünk Petrus Martyrt, Daneau-t (Danaeus), Hyperiust, Aretiust, Oecolampadiust és Schegket.

A svájci reformáció irodalmának erdélyi olvasottságával kapcsolatban - amint már említettük - talán a legérdekesebb tény az, hogy ezek a művek főleg szász posszesszorok bejegyzéseivel fordulnak elő. Miles Schiffbauer tulajdonában több mint tizenegy, Leonhard Hermann birtokában hét ilyen kötet volt. Ennek a jelenségnek egyik lehetséges magyarázata az lenne, hogy az antitrinitarizmus ellen folytatott küzdelemben megszületett művek az antitrinitarizmus által veszélyeztetett lutheránus egyház számára is kapóra jöttek. Máskor viszont nyilvánvalóan a svájci reformáció felé való tájékozódás a magyarázat: így például Simeon Massa vagy Titus Amitianus esetében. Ha anyagunk, késői volta miatt, nem is alkalmas arra, hogy adalékkal szolgáljon ahhoz a vitához, amely az utóbbi években bontakozott ki a körül a feltevés körül, hogy a szász reformáció honterusi kezdeteit svájci irányulás jellemezte volna, ezzel szemben bizonyítja ez az anyag azt, hogy a hitújítás svájci változata még a század végén is eszmei befolyást gyakorolt a lutheránus értelmiségre is.

A reformáció irodalmának legérdekesebb része, az antitrinitárius vonulat szegényesen jelentkezik az erdélyi olvasmányanyagban. Ennek a szegényességnek feltehetően több oka is van. Az antitrinitarizmus - a reformáció többi irányzataival ellentétben - Európának mindössze néhány pontján tudta megvetni lábát, és ahol megvetette, ott is csak néhány éves haladékot kapott a történelemtől, hogy azután kíméletlen üldöztetés vessen véget ezeknek a közjátékszerűen rövid időszakoknak. Éppen ezért, amíg a katolikus, lutheránus és kálvinista irodalmat úgyszólván öntötte az európai sajtó, az antitrinitárius eszmék jegyében mindössze néhány tucatnyi kötet jelenhetett meg a tizenhatodik századi Európában: Bázelben, a lengyelországi Rakowban, Gyulafehérvárott és Kolozsvárt.

Ráadásul ennek a szegényes termésnek az utóélete is kedvezőtlen volt, mert a reformációs egyházak és az ellenreformáció nemcsak az antitrinitárius értelmiségieket, hanem a könyveket is üldözte - olykor máglyára ítélte - a kereszténység alapvető tanításait kétségbe vonó álláspontjuk miatt.

Néhány kivételtől eltekintve az antitrinitárius gondolkodást az erdélyi olvasmányanyagban elsősorban itteni kiadású művek képviselték. Ebben a vonatkozásban nagy jelentősége volt annak, hogy 1568-ban Gyulafehérvárt megjelenhetett egy gyűjtemény, amely Valentino Gentile, Grzegorz Pavel, Laelius Socinus és Georg Blandrata írásait tartalmazta De falsa et vera unius Dei patris filii címmel. Ugyanott és ugyanakkor látott napvilágot a bázeli szabadgondolkozó humanista körökhöz tartozó Martinus Borrhaus műve De restauratione ecclesiae címen. A legnagyobb jelentőségű eszmetörténeti tett azonban a máglyahalált halt Michael Servet megsemmisített művének De regno Christi címen való megjelentetése volt. A korabeli és későbbi európai gondolkodók felé ez az 1569-es Gyulafehérvárt megjelent összevont kiadás közvetítette a serveti eszméket. A következő évben Kolozsvárt látott napvilágot egy kis flandriai eredetű anabaptista művecske Büchlein über die wahrhaftige christliche Taufe címen. A hazai könyvtermelés azonban mindössze három évre korlátozódik - a Báthori István uralma alatti Erdélyben az antitrinitarizmus már védekezésre szorul, s ennek következtében megnövekszik a kéziratos könyvek, illetve a külföldről behozott könyvek jelentősége. Érdekes módon az antitrinitárius irodalom is behatol a szász értelmiség körébe. Ránk maradtak olyan művek, amelyekben Andreas Czumpolius, Lucas Ungler bejegyzéseivel találkozunk.

Az antitrinitárius irodalom, amely a marxista olasz történész, D. Cantimori szavaival mintegy anticipálta a felvilágosodást, alig játszott hát szerepet az erdélyi antitrinitarizmus előkészítésében, s a későbbiek során is másodrendű szerepe volt a kéziratos könyvekhez és a szóbeli eszmeterjesztéshez képest.

Valószínűleg az ellenreformáció irodalmának a szegényességét is részben a könyvanyag viszonylag nagymértékű pusztulásával magyarázhatjuk (csak a kolozsvári jezsuita akadémia könyvtárának pusztulásakor százas nagyságrendben semmisülhettek meg ebbe a csoportba tartozó művek). Alapvetően azonban az ellenreformáció gyengesége és rövidéletűsége a magyarázat. (E néhány tucatra rúgó könyvanyagban említésre méltó egy anabaptisták ellen irányuló munka, amely a Kolozsvárra húzódott antwerpeni eredetű antitrinitárius írástudó, Johannes Erasmus tulajdonában volt.)

3. Az ókori olvasmányanyag erdélyi recepciója sokkal korábbi kezdetekre nyúlik vissza, mint a reformációé. Az ókor néhány nagy műve a középkori erdélyiek számára kéziratos könyvek közvetítésével, századokkal a reneszánsz előtt ismeretes volt. Az antik művelődési javak szélesebb értelmiségi rétegek számára azonban csak a reneszánsz korában, főleg pedig a tizenhatodik század második felében váltak hozzáférhetővé. A fordulat talán ezúttal is az 1539-es évhez köthető, amikor is a brassói nyomdában fél tucat iskolai használatra szánt mű látott napvilágot.

Ezt az olvasmányanyagot tartalmi szempontok szerint tárgyalva elsősorban a filológiai jellegű munkák szegényessége tűnik fel. Mindössze Aelius Donatus retorikakönyve volt ismertebb az erdélyi olvasók körében, minthogy az - a De octo partibus orationis - a század második felében hat kolozsvári kiadást ért meg.

Sokkal gazdagabb a szépirodalmi anyag. Olyannyira, hogy túlzás nélkül állíthatjuk: a tizenhatodik századi erdélyiek számára a szépirodalom elsősorban ókori eredetű szépirodalmat jelentett.

A korai görög irodalmat mindenekelőtt a homéroszi eposz és Hésziodosz képviseli ebben a könyvhagyatékban. Olvasottak lehettek Aiszóposz állatmeséi is, az 1566-os kolozsvári magyar fordítás megjelenéséből és néhány külföldi kiadású példányból ítélve.

A klasszikus görög irodalmon belül elsősorban a tragédiák iránt mutattak a korabeli erdélyiek érdeklődést: bizonyos mértékig Aiszkhülosz, de főképp Euripidész és Szophoklész iránt, míg a költészetet Pindarosz, Anakreón, Theognisz és Theokritosz műveinek néhány példánya képviseli csupán.

A görög prózai irodalmat túlnyomórészt hazai kiadásokból ismerték az erdélyi olvasók: Parthenius Nicaenus verses szerelmi históriáját Szakmári Fabritius István fordításában (Kolozsvár 1577), Ailianos anekdotáit a Bogáti Fazekas magyarításában (Kolozsvár 1591).

A római szerzők jelenléte az olvasmányanyagban nagyobb mérvű. Az ókori latin szépirodalom terén is a drámai művek iránt mutatkozott a legnagyobb érdeklődés. Plautus komédiájának csupán néhány példánya maradt ránk, sokkal elterjedtebbnek mutatkoznak viszont Terentius vígjátékai, különösképpen tekintetbe véve azt, hogy iskolai célokra Brassóban 1545-ben, majd 1557-ben újra kiadták hat színdarabját.

A római irodalom fénykora előtti szerzők közül egyedül Catullus verseinek két példányát őrzik az erdélyi könyvtárak (ezek közül az egyiket Enyedi György, a neves antitrinitárius írástudó bejegyzéseivel). Egyébként pedig az aranykor szerzői álltak az érdeklődés homlokterében. Mindenekelőtt Propertius, Horatius, Vergilius és Ovidius. Horatius műveinek példányai közül ódáinak egyik kiadása azzal hívja fel a figyelmet, hogy viszonylag korán, 1523-ban került a besztercei humanista, Martinus Brenner tulajdonába. Horatius irodalmi értékéhez hozzá kell adni azt az eszmetörténeti szerepet is, amelyet - főleg leveleiben - sztoikus és epikureánus filozófiai tartalmak közvetítésében játszott. Ovidius elsősorban Metamorphoses - Csáktornyai Mátyás által készített - Jeles szép história címen 1592-ben Kolozsvárott megjelent részfordítása alapján volt ismeretes.

Terentius mellett Vergilius tűnik anyagunk alapján a legolvasottabb szerzőnek. Ami érthető is, tekintetbe véve, hogy éppen ő az, akinek recepciója már a középkorban megkezdődött. Nem véletlen tehát az sem, hogy a legkorábbi erdélyi cirkulációjú könyvek között szerepel egy 1498-as deventeri kiadású Bucolica és Georgica, amely néhány évvel később egy János nevű segesvári dominikánus tulajdonában volt.

Az aranykort követő irodalmi termésből Juvenalist lehetne kiemelni, akinek műveit 1523-ban Martinus Brenner tulajdonában találjuk például. Martialis epigrammáinak egy korai beszerzésű példánya valamikor a századfordulón került a segesvári domonkos kolostorba, az említett Vergiliusszal együtt. Viszonylag olvasott volt továbbá Aulus Gellius nagyszabású irodalmi kompilációja, a Noctes Atticae. Ennek példányai közül késői tulajdonosára, a humanista Gyulai Pálra való tekintettel kell megemlíteni egy 1556-os velencei kiadást. A római szépírók közül nem volt ismeretlen az erdélyiek előtt Macrobius és Apuleius sem. Végül meg kell még említeni azt, hogy 1591-ben Kolozsvárott kinyomtatták Curtius Rufus Nagy Sándor históriáját Idari Péter fordításában.

A római auktorok olvasottsága szorosan összefügg a humanista iskolázással, amely nemcsak ösztönözte az érdeklődést, hanem sok esetben helyi kiadásokat hívott életre. Különösen szorosan fűződik a humanista neveléshez Quintilianus életműve (az Institutiones egyik példányában Wolphard Adorján nevével találkozunk).

A római szépirodalom erdélyi recepciójáról alkotott képünk nem lenne teljes azok nélkül az antológiák nélkül, amelyek kedveltsége kiderül abból is, hogy Brassóban 1548-ban, majd 1562-ben újra kiadtak ilyen szöveggyűjteményeket. A külföldi kiadású művek közül említésre méltó a Robertus Stephanus által szerkesztett kötet, amely - a vásárhelyi példányán látható szignó tanúsága szerint - 1585-ben a volt marosvásárhelyi iskolamester, a humanista Laskói Csókás Péter tulajdonában volt.

Az ókori olvasmányanyag tehát arról tanúskodik, hogy a tizenhatodik századi Erdélyben Terentius, Vergilius, Homérosz és Euripidész művei képviselték elsősorban az antik irodalmat. Az érdeklődés a bejegyzések tanúsága szerint a negyvenes-ötvenes években volt a leghangsúlyozottabb. Ezekben az években, illetve a század vége felé gyűjtötték össze jól megválogatott antik irodalmi olvasmányanyagukat Bódog Józsa, Wolphard Adorján, Joachim Benkner és Michael Weiss.

Lényegében szépirodalmi igények kielégítésére is szolgált, következésképpen azzal rokon jellegű az antik történeti irodalom. Ezen belül a mérleg még határozottabban a római korszak javára billen. A görögök közül egyedül Hérodotosz tűnik olvasottabbnak. A hérodotoszi mű példányai közül elsősorban egy 1537-es kölni kiadást kell megemlíteni, amely később a humanista Gyulai Pál tulajdonába került. Kevesebb példány utal Thuküdidész, Xenophon, Diodorosz és Polübiosz olvasottságára.

Lényegesen jobban képviselt a római historiográfia. A régebbiek - C. I. Caesar például - talán kevésbé, bár már Sallustius nevét ismertté tehette Baranyai Decsi Csimor János, a marosvásárhelyi humanista iskolamester fordítása, amely 1596-ban jelent meg Nagyszebenben Az Caius Sallustusnak két historiaia címen.

Igazi népszerűségnek örvendett viszont a tizenhatodik századbeli erdélyi olvasók körében Titus Livius, valamint Valerius Maximus. Ez utóbbi történelmi életrajz-gyűjteménye már a középkorban elterjedt volt, nem véletlen tehát, hogy példányai a ránk maradt könyvekben is viszonylag korai bejegyzéseket őriznek. A Factorum dictatorumque memoria egy 1493-as Velencében nyomtatott példánya tíz évvel később bizonyos Erdélyi József birtokában tűnik fel például.

Míg Dionysius Halicarnanius művének olvasottságát mindössze néhány kötet jelzi - közöttük egy, amely Báthori Zsigmond fejedelemé volt -, ezzel szemben Josephus Flavius népszerűsége a Liviuséval vetekedhetett. Viszonylag korán, 1511-ben vásárolta meg például a kassai iskolában a besztercei eredetű humanista, Johannes Lebel a zsidó háborúról szóló mű egyik 1486-ban Velencében megjelent példányát (Brukenthal Múzeum). A későbbi szerzemények közül említésre méltó az, amely előbb Mészkői Gáspár, majd egy Marosvásárhelyi Szabó Ferenc nevű értelmiségi - nem lehetetlen, hogy a krónikás - tulajdonába került (Marosvásárhely, Teleki-Bolyai-könyvtár). Végül Flavius Josephus nevét az erdélyi közönség körében Csengeri Andrásnak Historia Josephusbol oeszve szedegetett című fordítása tette a leginkább ismertté (Kolozsvár 1580).

A ránk maradt könyvanyag tanúsága szerint nálunk is olvasottak voltak Plutarkhosz párhuzamos életrajzai. Nagy szerepe volt Plutarkhosz megismertetésében két hazai kiadványnak: az 1540-ben, Brassóban napvilágot látott maxima-gyűjteménynek és egy kis kötetnek, amely 1577-ben jelent meg Kolozsvárott Szép historia címen.

Ismert, de jelek szerint kevésbé volt népszerű Tacitus Germaniája, Suetonius császár-életrajza, valamint Appianos történeti munkája. Ez utóbbi korai elterjedésére utal az az 1477-ben, Velencében nyomtatott példány, amely 1538-ban Martinus Brenner humanista orvos birtokában volt.

Az antik irodalom különböző műfajai közül a tizenhatodik századi erdélyi értelmiség részéről a legnagyobb érdeklődés kétségtelenül a filozófia iránt mutatkozik. Több mint másfélszáz tétel jelzi anyagunkban ezt az érdeklődést. A szerzők közül - amint az várható is volt - Arisztotelész és Cicero bizonyultak a legnépszerűbbeknek. A bizonyítható módon erdélyi cirkulációjú ókori filozófiai tárgyú művek példányainak egy-egy harmada e két gondolkodó alkotása.

A fennmaradó egyharmad rész számos szerző között oszlik meg. A klasszikus görög filozófiát elsősorban Kebes képviseli, akinek egyik műve 1523-ban Martinus Brenner birtokában volt. 1555-ben viszont Brassóban iskolai használatra nyomtattak ki Tabula címen egy Kebes-kötetet. Érdekes módon ezekben az évtizedekben, amelyek a középkori Arisztotelész-kultusz reakciójaként Platón népszerűségével jellemezhetőek Európa-szerte, az erdélyi értelmiség alig érdeklődött a nagy idealista gondolkodó iránt. A ránk maradt néhány példány közül a legkorábbi - egy Ficino kommentárjaival 1491-ben, Velencében nyomtatott példány - a román eredetű humanista, Martinus Haczius tulajdonában volt a század elején. Említésre érdemes még egy másik Ficino kiadta Platón, amely a század végén a kifejezetten filozófiai - bár arisztoteliánus - érdeklődésű humanista, Gyulai Pál birtokában volt. Jellemző, hogy az erdélyi könyvkiadásban egyetlen alkalommal jelentkezik Platón neve - egy 1541-ben, Brassóban megjelent kis filozófiai szöveggyűjtemény szerzőinek sorában.

A tizenhatodik századi erdélyiek számára - akárcsak a kéziratosság korában - továbbra is Arisztotelész maradt a filozófus. Érdekes módon úgy tűnik, mintha éppen a tizenhatodik század lenne Arisztotelész szélesebb erdélyi recepciójának kora, míg a középkor beérte a tomista Arisztotelész-interpretációval. Legalábbis erre mutat az a körülmény, hogy míg az ókori irodalom néhány képviselőjének nevével - Ciceróval, Senecával, Suetoniusszal stb. - már az egresi kolostor 1200 körüli leltárában is találkozunk, még Vitéz János könyvtárában - két és fél századdal később - sem fordul elő Arisztotelész, egyedül a szebeni könyvtár 1442-beli katalógusa említi a Nikomakhoszi etika egyik kéziratos példányát.

A régibb szerzeményezésű kötetek közé tartozik a De anima egyik Szebenben őrzött példánya, amelyet 1500 körül adományozott bizonyos Michael de Rupe (tehát Kőhalmi Mihály) a szebeni konvent könyvtárának. Néhány évvel utóbb a már említett Martinus Haczius szerzi be a Sztagirita műveinek Johannes Argyropylosz által Velencében, 1496-ban megjelentetett kiadását. Ugyancsak a század elején tanulmányozta Arisztotelészt Pelei Tamás gyulafehérvári kanonok (akinek antik - és sajátosan filozófiai - érdeklődését bizonyítja az, hogy olvasmányai között szerepelt például Cicero, Diogenes Laertius nagy filozófiai életrajz-gyűjteménye, Démokritosz és Lucretius).

Amíg a század elején kibontakozó kezdeti érdeklődést mindössze néhány adat dokumentálja, a későbbiekben, főleg pedig a hazai kiadványok megjelenése után, szélesebb körökben terjed el az arisztotelészi életmű.

Igaz ugyan, hogy a hazai kiadások inkább csak a figyelem felkeltésére voltak alkalmasak, hiszen az 1539-ben, Brassóban megjelent dialektika és retorika-kivonattal kezdődően csak rövid, iskolai használatra szánt töredékek láttak napvilágot. Az igényesebb olvasók külföldi nyomtatványokból ismerték meg a Sztagiritát. Pusztán a példa kedvéért említendő meg a De anima egyik kiadása, amely a filozófiai érdeklődésű humanista, Laskói Csókás Péter volt marosvásárhelyi iskolamester birtokában volt, a könyvkötésen talált szignó tanúsága szerint. Ugyancsak ő szerzi be - megjelenése után kilenc évvel - a dialektika egyik 1576-os velencei kiadású példányát. Bódog Józsa deák lajstroma a Paraphrasicát és a Politica et oeconomicát említi.

A Sztagirita legelterjedtebb műve nálunk kétségtelenül a Nikomakhoszi etika volt. A példányok majd mindenike a század második felében jelent meg, az érdeklődés nyílván ebben az időszakban vált az arisztotelészi etika irányában intenzívebbé. Beszerzés szempontjából - a szebeni leltárban említett kéziratos példánytól eltekintve - a legrégebbi csak 1561-ben került Kakas András kolozsvári polgár tulajdonába - egyébként három évvel a megjelenés után. Egy 1576-ban, Velencében megjelent kiadás ugyancsak hároméves késéssel jut el a kolozsvári antitrinitárius kollégium későbbi rektora, Szentmártoni Boda Bálint kezéhez. A korszak egyik legalaposabb Arisztotelész-ismerője azonban a páduai neveltetésű humanista udvari ember, Gyulai Pál lehetett, akinek könyvtárából több eredeti Arisztotelész-mű és kommentár maradt az utókorra.

Mielőtt a természettudományokról szólva számba vennők Arisztotelész természetfilozófiai műveinek erdélyi recepcióját is, az elmondottak alapján megállapítható, hogy a hazai értelmiség művelődéstörténeti megkésettsége paradoxális eredményhez vezetett, már ami a Sztagiritához való viszonyát illeti; amennyiben későn, csak a humanizmus századában, hangsúlyozottabban pedig a reformáció évtizedében fedezi fel a nagy görög gondolkodót - holott a reformáció viszonya Arisztotelészhez különösen kezdetben meglehetősen problematikus volt (Luther szójátéka ostobát - Narristotelest formál a Sztagirita nevéből, művét pedig ördögi műnek, Teufelswerknek bélyegezte). Tehát az erdélyiek, akik nem követték a humanistákat Platón felé való fordulásukban, és nem vették tekintetbe a reformáció kezdeti ellenségeskedését sem, a korszerű és az eredeti szövegeiben közreadott Arisztotelészt, a páduai értelmezésű Sztagiritát ismerték meg.

A görög filozófia többi képviselői közül elsősorban Diogenes Laertiust kell említeni, akiknek népszerű voltát a ránk maradt néhány példány egyike érzékelteti talán a legjobban, az, amely egy falusi kovásznai iskolamester tulajdonában volt 1578-ban. Egyébként hazai kiadásukra való tekintettel kell még említést tenni a szofista Aphthoniusról (Progymnasmata. Brassó 1556), Hermoneges retorikájáról (uo. 1539) és Philon műveiről, a De mercede meretricisről (uo. 1555).

De talán a legfontosabb kiadói tett az Epiktétosz-féle Enchiridion megjelentetése volt Kolozsvárt 1585-ben, majd 1592-ben, ami az antitrinitárius menekült, Kolozsvárt működő professzor, Christian Francken nevéhez fűződik.

A tizenhatodik századi erdélyi értelmiségiek körében az egyik legolvasottabb szerző Marcus Tullius Cicero. Műveinek jelentősége művelődéstörténeti szempontból elsősorban abban áll, hogy azok az epikureista materializmusig elmenő értékű eszmei tartalmakat közvetítettek az olvasó felé. Cicero a humanista szellemű iskola elsőrendű auktora. Johannes Sturm strasbourgi iskolájában - amelynek példája a hazai pedagógiai törekvésekre is hatott - a délelőtti órákat Ciceró műveinek tanulmányozására fordították. Ezek után érthető az, hogy az első erdélyi Cicero-szövegeket a brassói iskola számára jelentették meg 1539-ben, a további két kiadás pedig Sturm kiadását követi. (1581-ben Kolozsvárott, 1594-ben, Nagyszebenben látott napvilágot Cicero leveleinek gyűjteménye.)

A cicerói életmű recepciója egyébként messze a középkor századaiba vezet vissza. Háromszáz évvel korábban, 1200 körül az egresi cisztercita kolostorhoz kapcsolt könyvlajstromból sem hiányzott Cicero, s egészen természetes az, hogy a tizenötödik század derekán Vitéz János kéziratai között is megtaláljuk. Az adatok azonban alig szaporodnak. Azon kívül, hogy Pelei Tamás is Cicero olvasói közé tartozott, voltaképpen csak a két brassói kiadás utáni korszakból, tehát a hatvanas évektől kezdve jelentkeznek tömegesen az olvasmányanyagban Cicero művei, mégpedig elsősorban a De officiis, De oratore, De retorica és főleg leveleinek különböző kiadásai.

A hatvanas években azonban Bódog Józsa deák hagyatékában már öt Cicero-művet vesznek számba a leltározók. Ugyancsak 1560-ban szerzi be a kolozsvári humanista, Kakas András a De philosophia egy nyolc évvel ezelőtti velencei kiadását. Ettől fogva aztán tömegesen vásárolják Cicero műveit. Jellemző az érdeklődésre az is, hogy Kolozsvárt 1589-ben a humanista Marcello Squarcialupi antitrinitárius emigráns kiadásában megjelent egy Báthori Zsigmondnak ajánlott Cicero-kommentár is.

A római filozófia többi nagy nevére pusztán egy-két példány emlékeztet a ránk maradt olvasmányanyagban. Joachim Benkner könyveinek jegyzékében találjuk Marcus Aurelius, Michael Weisséban pedig Lucius Annaeus nevét, Lucretius De rerum natura című műve pedig a szebeni Martinus Brolenarius bejegyzésével maradt fenn a Brukenthal-könyvtárban. Jelen vannak ebben az anyagban, továbbá a platonizmust a kereszténységgel egyeztető Origenész (Valentinus Radeczius bejegyzéseivel), a platóni alapról miszticizmus felé építkező Jamblikhosz De mysteriis Aegyptorum című műve (Kakas István és Enyedi György neveivel), másrészt pedig a keresztényellenes Libanus (Bódog Józsa könyveinek lajstromában.)

A helyi kiadások közül ide tartozik a Cato nevéhez tévesen kapcsolt mondásgyűjtemény 1539-es brassói és 1566-os kolozsvári kiadása, egy 1555-ös brassói Philon-kiadás, Seneca mondás-gyűjteménye (Brassó 1539, 1555).

A tizenhatodik századi erdélyiek filozófiai érdeklődése több szempontból is meggondolkoztató. Mindenekelőtt megkérdőjelezi azt a közkeletű hiedelmet, hogy tudniillik az erdélyi művelődés múltjából hiányzik a bölcselet iránti fogékonyság. Másfelől talán az olvasmányanyag különböző csoportjai közül ez érzékelteti a leginkább azt, hogy a reformáció által kezdetben kiátkozott antik filozófia jelenléte csak úgy képzelhető el, ha a kort művelődéstörténetileg nem annyira a reformáció szellemével, mint inkább a lutheri, kálvini hitújítással olykor ellentétes nagy szellemi mozgékonysággal, fogékonysággal jellemezzük.

Az ókori olvasmányanyag tárgyalásának lezárásaképpen szólani kell még a jogi művekről, amelyek egyetlen névhez, a Justinianuséhoz fűződnek. Néhány ősnyomtatványon kívül - amelyek esetleg már a század elején idekerülhettek - a példányok zöme a század utolsó két évtizedében jutott el Erdélybe. Igaz ugyan, hogy rövid egymásutánban - 1539-ben, majd 1544-ben - Honterus a brassói diákok használatára megjelentetett egy kivonatot a Justinianus-féle törvénykönyvből Sententiae ex libris pandectarum iuris civilis decerptae címen.

4. A kortárs humanizmus olvasmányai.

Miután a reneszánsz művelődésében központi helyet foglalt el az antik örökség feltárása, felélesztése, természetes az, hogy a XV-XVI. századi humanista fogantatású olvasmányanyagon beül jelentős szerepet töltött be az a filológiai apparátus, amelyre az antik szerzőkhöz közeledő olvasónak szüksége volt.

Mindenekelőtt népszerűek voltak a nagy többnyelvű szótárak, mint amilyen a Calepinus-féle. A legtöbb szótár azonban görög-latin. A humanizmus végül nemcsak a görög, hanem a héber szövegek világát is megnyitja az értelmiségiek előtt. A héber-latin szótárak elterjedéséhez természetesen hozzájárult a reformáció, amelynek során az egymás ellen hadakozó táboroknak egyaránt szükségük volt az írás szavainak eredetiben való ismeretére.

A grammatikák már inkább az iskolák világa felé vezetnek, ahol a régi, de érvényben maradt Donatus mellett új szerzők is megjelennek, mint Guarino, Chrysoloras, Lascaris, Ursinus, Clenardo, G. Budé. Helyi kiadásban Melanchton grammatikája három ízben is megjelent (Brassóban, 1548-ban és 1556-ban, Kolozsvárt 1570-ben), a Rueland-é két brassói (1554, 1564) a Th. Linacer-féle pedig két kolozsvári kiadást ért meg (1566, 1578). A héber nyelvismeretet viszont egyedül Reuchlin De rudimentis hebraicise képviseli. A neveléselméleti érdeklődés első dokumentumai is a kortárs humanista olvasmányanyagba vezetnek el. Igaz ugyan, hogy Plutarkhosz etikai művének néhány példánya közvetítésével megismerkedhettek az erdélyi értelmiségiek az ókor pedagógiai nézeteivel is, azonban az érdeklődés láthatóan a kortárs pedagógia felé fordult már.

A ránk maradt olvasmányanyagban találkozunk egy sor alig ismert szerzővel - Soranus, Freigius, Eberhart, Remigius Junius, Willichius könyveinek egy-egy példányára gondolunk -, de előfordulnak a neveléstörténet nagy alakjainak, például L. Vivesnek a művei is. A legnagyobb hatást azonban Melanchton gyakorolhatta, akinek Brevia praecepta de moribus recte formandi című műve 1556-ban látott napvilágot Brassóban Michael Siegler ottani rektor tanrendjével együtt. Melanchtonéhoz hasonlóan nagy hatást gyakorolt az itteni nevelési nézetekre a nagy humanista gondolkodó, Erazmus.

A humanista iskola alaptárgyainak tankönyvei, a dialektikák, retorikák nagy változatosságot mutatnak. Szinte annyi szerző nevével találkozik a kutató, ahány könyvvel. Egyedül Melanchton emelkedik ki az alig ismert szerzők nagy tömegéből. Rajta kívül csak Ramus, Sturm és Scaliger műveiből találunk egynél több példányt. Kolozsvári kiadások tették ismertebbé B. Westhemer retorikáját (1562), a Verino-féle etikát (1588), és Fischer dialektika-tankönyvét (1599).

Laurenzio Valla filológiai munkássága sem volt ismeretlen az erdélyi olvasók előtt. A De lingua egyik korai kiadása valamikor a század első felében került Wolphard Adorján tulajdonába. Sokkal népszerűbb lehetett azonban a merész humanistának a latin nyelv eleganciájáról írott munkája.

A filológiai tárgykör lezárásaképpen említést kell még tenni az antik művekhez fűzött kommentárokról, amelyek sorában a bázeli Conrad Lycosthenes művei tűnnek a legolvasottabbaknak. Joachim Camerarius kommentárjain kívül tulajdonosára való tekintettel kívánkozik ide G. Giraldi műve az antik irodalomról, amely két jeles antitrinitárius értelmiségi (Enyedi, majd Radeczius) tulajdonában volt, G. Camerarius Florus-kommentárja viszont a szépíró Valkai András könyvei közé tartozott.

A kor filológiai és pedagógiai érdeklődése egyaránt Erazmushoz vezette az olvasót, ahhoz az Erazmushoz, aki a tizenhatodik századi erdélyiek számára Melanchton mellett a legismertebb, legolvasottabb szerző volt. Hat helyi kiadás és több mint félszáz külföldi eredetű kötet őrzi ennek a rendkívüli szellemi befolyásnak az emlékét.

Még a Dózsa György vezette parasztfelkelést követő évben vásárolta meg Budán Pelei Tamás gyulafehérvári kanonok Erazmus nagy maxima-gyűjteményének, az Adagiának azt a hat évvel korábban Aldus Manutius velencei műhelyében megjelent példányát, amelyben széljegyzetek őrzik a fehérvári humanista körökben olvasott auktorok emlékét. Három évvel később Perényi Ferenc, nagyváradi püspök jut hozzá a Balgaság dicséretének egyik példányához.

Az erazmusi mű recepciójára vonatkozó korai adatok egyben a befogadás kereteit is kijelölik, arra utalnak, hogy kezdetben a nagy humanista ismerete jóformán az egyházi központok humanista köreire korlátozódott. Csak a harmincas években tűnnek fel Erazmus-művek más értelmiségi olvasók tulajdonában is. Így valamikor 1530 körül szerzi meg Wolphard Adorján a Balgaság dicséretét és az Adagiát, az utóbbit éppenséggel két példányban; 1534-ben jut hozzá Pesti Gáspár egy Apophthegmatához (amely különben utóbb az antitrinitárius Bükfalvi Nagy Imréhez került); egy évvel később Martinus Brenner szerzi meg a Christiani matrimoni institutio bázeli, 1526-os kiadását.

Az erazmusi művek erdélyi elterjedésében az igazi fordulópontot az 1541-es év hozhatta el, amikor Brassóban Pesti Gáspár a tanulóifjúságnak ajánlva kiadja az Epitome adagiorumot. Másfél évtizeddel később, 1557-ben Valentinus Wagner jelentette meg ugyanott az Újtestamentum erazmusi fordítását.

A század második felének erdélyi értelmiségiei is elsősorban Erazmus nagy ókori idézetgyűjteményei - az Adagia, az Epitome Adagiolum, a Collectanea és az Apophthegmata - iránt érdeklődtek. Ezek a kötetek a szerényebb pénzű, de az ókori gondolkodás iránt érdeklődő olvasó számára könyvtárnyi könyvet pótoltak, s értéküket növelte az a tény, hogy az antik maximákat Erazmus bölcs kommentárjai kísérték.

Sajátos módon az utókor által leginkább értékelt - a leginkább eredeti - Erazmus-művek, azaz a Balgaság dicsérete és a Coloquia alig voltak ismertek a hazai olvasó előtt. Valamivel nagyobb érdeklődés mutatkozik a megmaradt kötetek alapján az Újszövetséghez írott parafrázisai irányában és a pedagógiai célzatú művek - főleg a De duplici copia verborum, valamint a De conscribendis epistolis - iránt. A század végén igen elterjedt a Civilitas morum két -, illetve háromnyelvű változata, amely hét év leforgása alatt két ízben jelent meg Kolozsvárott és egyszer Nagyszebenben.

A ránk maradt kötetek inkább az antik kultúra közvetítőjét s a humanista iskola nagy tekintélyét emelik ki az erazmusi műből. Holott vannak értesüléseink arról, hogy Erdélyben különös szerepet játszott a humanisták fejedelmének szellemi nonkonformizmusa. Az a nonkonformizmus, amely egyaránt összeegyeztethetetlennek bizonyult a hitújítással és az ellenreformáció eszmevilágával. Ezért válik Erazmus a harmadik oldal, az antitrinitárius mozgalom számára annyira fontossá, hogy Antonio Possevino, az ellenreformáció erdélyi jezsuita emisszáriusa benne látja az új mozgalom kútfejét. Possevinónak nyilván igaza volt: a ráció nevében mindenfajta vallásos rajongás, irracionalizmus ellen tiltakozó, toleráns gondolkozó, aki a kereszténységet a szeretet etikai követelményeire redukálta, a bibliafordító, aki Krisztus istenségének vélt bibliai bizonyítékát - a comma Johanneumot - kérdőjelezi meg, valóban ösztönzést jelenthetett a kor szabadgondolkodói, az antitrinitáriusok számára. A De falsa et vera unius Dei patris filii című, Gyulafehérvárt 1568-ban megjelent antitrinitárius műben olvassuk: "Végre jött Rotterdami Erasmus, aki burkoltan az isteni egységről kezdett tanítani." Nem véletlen, hogy éppen ez az értelmiségi közeg az, amelyben a század utolsó harmadában az erazmusi mű késői virágkorát érte meg.

A tizenhatodik századi erdélyi olvasók szépirodalmi érdeklődése mintegy félszáz szerző között oszlott meg. Ezek sorában a világirodalom kiemelkedő alkotóival éppúgy találkozunk, mint névtelenségbe süllyedt másodrendű írástudókkal.

A nagy nevek közül Boccaccióét nem annyira kevésbé ismert műveinek külföldi kiadású példányaiból, mint inkább Szegedi Veres Gáspár és Enyedi György által tolmácsolt novellái alapján ismerte az erdélyi olvasó. Francisco Petrarca műveit viszont Thordai Máté könyvei között találjuk. Aeneas Sylvius Piccolomini műveiből ugyancsak egy kolozsvári kiadás adott ízelítőt. A század húszas éveiben jutott el Janus Pannonius verseinek egyik kiadása Teremi Gyárfás kolozsvári plébánoshoz, egy későbbi kiadás viszont a század végén Bükfalvi Nagy Imre tulajdonában volt.

Mintha azonban a kortárs közízlés inkább a számunkra semmitmondó művek: Georg Sabinus, Josephus Scaliger és mások írásai felé fordult volna.

A szépirodalmi olvasottság szempontjából a legnagyobb jelentőségű az az élénk fordítótevékenység, amelynek középpontjában a kolozsvári Heltai nyomda volt a század végén. Amint az köztudott, az európai kultúra népszerű olvasmányai egyre-másra láttak napvilágot a század utolsó három évtizede folyamán magyar fordításban. Ókori eredetű históriák, krónikák mellett ott találjuk az anabaptista Sebastian Franck részegség elleni dialógusainak Heltai-féle fordítását, Georg Buchanan - Montaigne egykori tanítómesterének - tragédiáit, Dedekind verseit.

A Heltai-nyomda körül kibontakozó élénk fordítótevékenység kapcsán felmerült, hogy elégségesen indokolhatja-e azt a szokásos magyarázat, amely az antitrinitárius irodalom ellen irányuló fejedelmi cenzúra körülményeire és a reformációnak az anyanyelvű kultúra iránti fogékonyságára hivatkozik. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk ezeknek a tényezőknek a szerepét, nem tartjuk kizártnak azt sem, hogy az a Heltai nyomda, amely lényegében üzleti vállalkozás volt, anyagi okokból is arra kényszerült, hogy szélesebb, csak anyanyelven olvasó rétegeket is bekapcsoljon vevői körébe.

Ahogyan a középkori logikai érdeklődés helyét a reneszánsz értelmisége körében a retorika iránti fogékonyság foglalja el, ugyanúgy hódít olvasókat a történeti irodalom. Mintegy száz antik történeti munka mellé mégannyi kötet sorakozik a humanista történetírók műveivel.

A ránk maradt kötetek tanúsága szerint a tizenhatodik századi Erdélyben ismerték a kor majd minden kiemelkedő történetírójának alkotását. Flavio Biondo Roma triumphansa, Guicciardini Historia sui temporisa, Sebastian Franck germán históriája csakúgy előfordul ebben az anyagban, mint Philippe de Commynes De rebus gestis Ludovici című műve, amely utóbbinak 1545-ös párizsi kiadású - Enyeden található - példánya Kakas András szignóját és János Zsigmond bejegyzését őrzi. A történelem iránti érdeklődés nagyságát talán semmi sem érzékelteti inkább, mint az a tény, hogy már a történetírás elméleti kérdései iránti fogékonyság is megmutatkozik az olvasmányanyagban: Joachim Budacker tulajdonában fordul elő Jean Bodin úttörő műve, a Methodus ad facilem historiarum cognitionem 1591-beli lyoni kiadásának egyik példánya (Brukenthal Múzeum). Amíg a felsorolt művek egy-két példányban tűnnek fel, szélesebb olvasótömegek inkább a másod-harmadrendű szerzők műveiből szerezték történeti műveltségüket. A legolvasottabb Johannes Cario frankfurti professzor krónikája volt, amelyet Melanchton és Peucer kiegészítései a protestáns értelmiség szemében mintegy hivatalos világtörténetté avattak. (A krónika sajátos érdekessége számunkra az, hogy hazai vonatkozásokat is tartalmaz.) A ránk maradt közel két tucat példány posszesszorainak sorában találkozunk a krónikaíró Gyulafi Lestár, a szépíró Valkai András és az antitrinitárius értelmiségi Enyedi György, illetve Georg Deidrich nevével (ez utóbbi példány későbbi tulajdonosa egyébként Apáczai Csere János volt).

Viszonylag olvasottak voltak még Giovio Paolo és Johannes Sleidanus történeti művei is. Giovio Paolo erdélyi recepciója jóval a szellemes és felszínes történetíró halála utáni időre esik. Olvasói között találjuk többek kőzött Enyedi Györgyöt, Titus Amitianust, Károlyi Pétert, Laskói Csókás Pétert. Sleidanus nagy műve V. Károly birodalmának történetéről, amely már átmenetet képez a politikai irodalomhoz, Wolphard István, Jacobinus Bernát és Thoroczkai Máté tulajdonából maradt ránk.

Néhány példány emlékeztet David Chytreus, (Kochhaf), Johannes Funk és Marc. Ant. Sabellicus történetíró munkáinak olvasottságára. Chytreus és Funk művei román vonatkozásaik miatt is érdekesek. (Ez utóbbi Chronologiájának 1552-es königsbergi kiadású példányában, pl. a 165. oldalon Stefan cel Maréról olvassuk, hogy a törököket kis hadseregével hatalmas csapásban - "maxima clade" - részesítette; a kötet egyébként G. Deidrich tulajdonában volt.) Sabellicus műveinek egyik példánya pedig a történetíró Szamosközi István és János Zsigmond nevét őrzi (a vajda 1553-ban iktatta könyvtárába ezt a kötetet}.

A ritkábban előforduló művek közül említésre érdemes Eber történeti kalendáriuma, amelynek példánya Jacobinus Bernát, a másik pedig Tordai Sándor András krónikás bejegyzéseivel hívja fel figyelmünket, egy történeti munkája pedig Enyedi György tulajdonában volt. Platina pápák történetéről írott művének egyik példányában Valkai András neve bukkan elő, Bolzanónak a régi egyiptomiakról szóló munkájában pedig Gyulai Pál bejegyzése.

A tizenhatodik századi erdélyiek érthető érdeklődéssel fordultak Kelet-Európa kortárs történelme felé. Magától értetődik, hogy a Kolozsvárra menekült német antitrinitárius Johannes Sommer munkái - a Reges hungarici és a Clades Moldavica - jelen vannak ebben az olvasmányanyagban, és hogy Bonfini történeti munkáját Heltai műhelyében 1565-ben magyar fordításban is megjelentették, de ugyanígy találkozunk Pierro Bizzarónak a pannon háborúról szóló munkájával. Leonard Unicius történelmi tárgyú költeményének 1579-es krakkói kiadású példánya pedig egyenesen a szerző ajánlásával jut el Kovacsóczy Farkas kezéhez.

A félhold terjeszkedését szorongással követő erdélyiek természetes érdeklődést tanúsítottak a török történelem iránt is. Ebben a tekintetben több szempontból is a legérdekesebb egy török tárgyú szöveggyűjtemény, amelyet a zürichi humanista, Teodor Bibliander (Buchanan) rendezett sajtó alá és adott ki 1558-ban, Bázelben. A kötetbe foglalt írások neves szerzői - Giovio Paolo, Sadoletor, Georgievic, Vives, Cusanus, Luther és Neuser - mellett ott szerepel a tizenötödik században Szászsebes ostromakor elrabolt s a török rabságból élete vége felé szabaduló, Captivus Septemcastrensis néven Európa-szerte megismert szerző munkája is. A Bibliander-féle kötet külön érdekessége az, hogy a Korán latin fordítása és az Erdélybe menekült német antitrinitárius gondolkodónak, Adam Neusernek a tudományos köztudat által elveszettnek hitt kommentárjai is benne foglaltatnak. (A Marosvásárhelyt őrzött példány még azzal is leköti figyelmünket, hogy benne a jeles antitrinitárius értelmiségi, Thoroczkai Máté életrajzi és köztörténeti jelentőségű bejegyzéseit sikerült felfedezni.)

Philip Lonicer Chronicorum turcoruma, U. Foglietának a De causis magnitudinis imperii turcici című műve és Johannes Lowenklan Annales sultanoruma szintén antitrinitárius értelmiségiek - Christian Francken, Valentinus Radeczius, illetve -, Jacobinus Bernát - tulajdonjegyével kerültek elő. Nem valószínű, hogy puszta véletlenről lenne szó, feltehető, hogy az antitrinitárius értelmiségiek eszmei okokból is érdeklődtek a monoteista oszmán világ iránt.

Valószínűleg a század végi Erdélyt Lengyelországhoz fűző dinasztikus kapcsolatok magyarázzák a lengyel történet iránti megkülönböztetett figyelmet. A lengyel historiográfia nagy klasszikusa, Philippus Callimachus művén - a De rebus gestis a Wladislao - kezdve számos kötet utal erre az érdeklődésre. Alessandro Guagnini Báthori Istvánnak ajánlott munkáját nemcsak a román fejedelemségekre vonatkozó adatai teszik érdekessé, hanem az is, hogy az egyik példányban Gyulafi Lestár és Valentinus Radeczius neveivel találkozunk. A lengyel-orosz háborúról beszámoló Reinold Heidenstein művének egyik Szebenben talált példánya pedig a szerző ajánló soraival jutott el erdélyi közéleti személyiségekhez.

A tizenhatodik századi erdélyi olvasmányanyagban viszonylag szerény szerepet játszik a jogi irodalom. Ezek sorában említjük Guillaume Budé Adnotationesének példányát, amely a kolozsvári jezsuita akadémia könyvtárában volt. Melchior Klingnek a házassági jogról szóló traktátusát Jacobinus Bernát bejegyzése teszi érdekessé, Johannes Schneideweinnak a Justinianus-féle törvénykönyvhöz fűzött kommentára viszont bizonyos Somogyi Ambrus - feltehetően a krónikaíró - tulajdonában volt. Nyilván elterjedtebb volt Werbőczi törvénykönyve, amely 1568-ban Gyulafehérvárott is megjelent magyar nyelven. A római és a magyar jogelvek egyeztetését kísérelte viszont meg Baranyai Decsi Csimor János Syntagma institutionum iuris című, 1593-ban Kolozsvárott megjelentetett művében.

Számszerűen elenyésző, de újszerűsége miatt figyelemre méltó a kor politikai irodalma, amely a század utolsó évtizedeihez kapcsolódik. Egyediségében is nagy jelentőséget kell tulajdonítani annak a ténynek, hogy a modern politikai gondolkodás úttörőjének, Jean Bodinnek De republica című munkája, az abszolutizmusnak ez az apologetikája 1588-ban Heidelbergben folytatott tanulmányai során felkeltette egy Kornis-származék (György) figyelmét.

A ránk maradt anyagban találkoztunk még Georg Lauterbeck Regentenbuchjának és Antonio Viperani De rege et regno című művének Wolphard István, illetve Valentinus Radeczius bejegyzéseivel ellátott példányaival. A fejedelem anyagunkban nem fordult elő, viszont ránk maradt egy Machiavelli ellen írott polemikus mű egyik példánya.

A nagy németalföldi politikai gondolkodó, Justus Lipsius műveinek recepciója anyagunk tanúsága szerint évtizedekkel korábban megtörtént; mint ahogy azt a tudományos köztudat eddig vélte. Az Electorum liber 1580-as antwerpeni kiadásának egyik példánya utóbb Valentinus Radeczius könyvtárába került, egy másik példány, más Lipsius művekkel egybekötve, Gyulafi Lestár tulajdonában volt. A Politicorum sive civilis doctrinae libri egyik példányát Hertel János, illetve Saramasághy Zsigmond bejegyzéseivel találjuk. A Poliorceticon olvasójaként tartjuk számon Valentinus Radecziust, aki 1596-ban Heidelbergben jártában vásárolta a kötetet. Amint látható, a Lipsius-hatás már az 1600-as évek előtt jelentkezett a legműveltebb erdélyi értelmiségiek körében.

A frissiben újrafelfedezett ókori filozófia, úgy tűnik, eltakarta a tizenhatodik századi értelmiség előtt a reneszánsz bölcseletét. Igaz, hogy az olvasmányanyagban a legnagyobbak neveivel, Marsilio Ficino, Pico della Mirandola, Ludovicus Vives, Pierre Ramé nevével is találkozunk, azonban ez az érdeklődés mindössze néhány kötetre szorítkozik.

Mielőtt a reneszánsz kori könyvanyag olvasottságának elemzőbb áttekintését lezárnók, meg kell még említeni egy újszerű műfajt, amellyel a brassói könyvtár 1575-beli katalógusában találkozunk. Ez a lajstrom Volumina musica cím alatt louvain-i motettákat, Andreas Willaerta, Glareanus és Orlandus Lassus zeneműveinek partitúráit említi, az erdélyi zenei kultúra színvonalát jelezve.

5. Tudományos olvasmányok. A tizenhatodik századi erdélyiek olvasmányaiból a voltaképpeni középkor kultúrájától való eltávolodást követve, a tudományos olvasmányok jelentik a művelődéstörténetileg bejárt út határát. Úgy hisszük, hogy nem csak a tudományos-műszaki forradalom korának embere tekint vissza a tudományos művekre megkülönböztetett érdeklődéssel, hanem a kor szellemi életében is ez a tizenhatodik században jelentkező vonulat jelentette eszmetörténetileg a legértékesebbet. A tudomány kérdőjelezi meg már a tizenhatodik század folyamán az ókori-keresztény világképet, és ugyancsak a tudomány alapján válik majd lehetővé a következő században egy új világkép kialakítása.

A tudományos olvasmányokról szólva nem kerülhetjük meg a természetfilozófiai művek olvasottságának kérdését. Amint arról már szó esett, a kor bölcseleti gondolkodását alapvetően a lenyűgöző arisztotelészi rendszer határozta meg. Az arisztotelészi természetfilozófia hazai fogadtatásának korai dokumentuma egy 1476-os velencei kiadású Paolo Nicoletti (azaz Paulus Venetus) -féle Summa naturalium című kommentár, amely megjelenése után öt évvel Berethalmi Blasius birtokában volt (Brukenthal Múzeum). A Sztagirita természetfilozófiai művei - a De coelo, a De animalium és a Physica egyaránt - több példányban is előfordulnak a ránk maradt olvasmányanyagban: a Fizika Averroës kommentálta kiadás mind Laskói Csókás Péter, mind pedig Valentinus Radeczius könyvei között, Pszellosz kommentárai a Physicához, Afrodisai Alexanderé a Meteorologiához Gyulai Pál könyvtárának maradványaként, egy Niphus-féle kiadást pedig Szentmártoni Bálint vásárolt 1579-ben, Bázelben.

Nagy befolyást gyakorolt Erdélyben a wittenbergi protestáns természetbölcselet, és mindenekelőtt Melanchton Initia doctrinae physicae című műve, amely elsősorban az értelmiség lutheránus részében vált népszerűvé. Az arisztotelészi fizika másik ismert wittenbergi kommentátora Johannes Velcurio volt. A melanchtoni kommentár olvasói közül G. Deidrichot, a Velcurio-olvasók közül pedig Andreas Hauptot említjük. Ugyancsak a wittenbergi természetbölcseletet továbbították M. Neander és Caspar Peucer művei.

Arisztotelész kevésbé ismert kommentátorai sorában említhető még Hieronymus Wildenburg, Jacobus Schegk, Lucillus Philaltheus és Johannes Janduno.

Az arisztotelészi természetbölcselet középkori torzításoktól többé-kevésbé megtisztított formáján kívül más természetbölcseleti hatások is érték a tizenhatodik századi erdélyi olvasót. Epikurosz és Lucretius materialista nézeteit Diogenes Laertius és Cicero közvetítette felé, de olvasták a kor nonkonformista gondolkodóinak műveit is.

A tizenhatodik századi nonkonformizmus - amint azt E. Garin is hangsúlyozza - ellentmondásos magatartás: egyfelől rendkívül fogékonynak bizonyul az arisztotelészi rendszertől idegen jelenségek és értelmezések iránt, másfelől azonban fogékony a misztika iránt is - talán éppen az arisztotelészi rendszer biztonsága hiányában. Eszmetörténeti jelentősége az önmagát túlélt arisztotelianizmus bírálatában áll és abban, hogy ösztönözte, bátorította az új tudományos gondolatokat. Például Kopernikusz vagy Paracelsus esetében nyilvánvalóak ezek a hatások.

Hiszékenység és szkepszis elegyedik Henricus Cornelius Agrippa de Netlesheim misztikus panteista írásaiban, amelyek a század végén váltak ismertté Erdélyben. A De incertitudine et vanitate scientiarium (A tudományok megbízhatatlanságáról és hiúságáról) című munka egyik példányában Szentmarjai Márton nevével találkozunk, de Kelemen Lajos feltevése szerint a kötet előzőleg Dávid Ferenc tulajdona volt. E lehetséges összefüggés kultúrtörténeti jelentőségét nem szükséges hangsúlyozni. A De incertitudine más példányain Andreas Rempler, illetve Szentmihályfalvi Bálint bejegyzéseivel találkozhatunk.

Hasonlóképpen zseniális megsejtések és bölcseleti illúziók vegyülnek Girolamo Cardano De subtilitate című művében, amely a brassói gimnázium könyvtárán kívül megvolt többeknek, így pl. Gyulafi Lestár birtokában, méghozzá egy olyan példányban, amelynek NPB szignója talán Bogáti Fazekas Miklósra - azaz Nicolaus Phigulus de Bogatra utal. Patrizi nevezetes műve - a Nova philosophia - ezzel szemben egyetlen 1593-as velencei kiadásban fordul elő, Torockai János másfél évtizeddel későbbi vételeként.

Természetesen a középkor óta változatlan érdeklődéssel olvasták nálunk is az idősebb Plinius Historia naturalis című enciklopédikus munkáját. Már Vitéz János kéziratos könyvei között is ott volt, egy 1476-beli, pármai kiadását pedig a már említett humanista, Haczius vásárolta meg valamikor a század elején. A későbbi beszerzések közül említsük meg azt, hogy Hilarius Wolphard 1521-ben, Bolognában vásárol Dévai Sárközi Ferenc pedig valamivel később, Bécsben szerzett meg egy példányt. Anélkül, hogy túlbecsülnők a pliniusi mű jelentőségét, meg kell állapítani azt, hogy ez a csillagászattól az orvostudományon és állatgyógyászaton keresztül a mezőgazdasági s kohászati ismeretekig terjedő összefoglalás nyilván hozzájárul a középkor végi erdélyiek természet és tudomány iránti fogékonyságának felkeltéséhez, nem is szólva arról, hogy a pliniusi szemlélet, amelyben az istenfogalom helyét a természeti törvény foglalja el, milyen hatással lehetett a vallásos nézetek bomlasztásához.

Az arisztotelészi természetbölcselet meghaladása csak a tulajdonképpeni természettudomány útján volt lehetséges, s ebben a tekintetben megkülönböztetett szerepet játszott a csillagászat és közvetve a földrajz területén végbement fejlődés.

A csillagászattal szorosan függ össze a kor matematikai műveltsége. Ezt a szoros kapcsolatot személyek példája is érzékelteti: a Szamosközi által jó matematikusnak említett Wolphard István és Georg Dietrich egyben csillagászattal is foglalkoznak.

Furcsa módon a matematikai érdeklődésnek mégis kevés és viszonylag késői bizonyítékát találtuk. A jelek szerint az újra felfedezett Eukleidész volt már a főtekintély - műve, az Elementorum libri szerepel A. Huet, M. Weiss és mások könyvtárában. A matematikai ismeretek szélesebb körű elterjedését szolgálta a németalföldi tudós, Gemma Frisius aritmetikája, amelyet külföldi kiadású példányban Weiss és Radeczius bejegyzésével találtunk, fordításban viszont 1591-ben jelent meg Kolozsvárott Magyar Arithmetica címen.

A matematikai olvasmányanyag szegényessége nehezen érthető, hiszen a csillagászat iránt annyira fogékony erdélyi értelmiségiek részéről azt várná az ember, hogy azok a Kolozsvárt tanárként működő antitrinitárius gondolkozóhoz, Christian Franckhez hasonlóan a matematikát tartják, ha nem is egyedüli, de legalábbis az egyik legizgalmasabb diszciplínának.

A fizikai olvasmányanyag is szegényes lenne - a középkori Wieto és Johannes Pisanus optikái, valamint Arkhimédész egyik kiadása ellenére -, ha nem kárpótolná a csillagászati művek viszonylagos bősége.

Az erdélyiek csillagászati érdeklődése az előző századba nyúlik vissza. (Ha nem számítjuk azt, hogy már 1398-ban előadásokat tartott égről és földről - De coelo et mundo - a bécsi egyetemen egy Jakab nevű erdélyi írástudó, Jacobus Septemcastrensis, s hogy talán már a tizenharmadik században ismert volt egy Péter - Petrus de Dacia - nevű, csillagászattal foglalkozó hazánkfia.) Az első csillagászati könyvre vonatkozó hiteles adat 1461-ből származik, amikor is a kolozsmonostori konvent könyvtárából Mátyás király orvosa, Bertalan egyebek között kölcsönvett egy csillagászati traktátust (tractus de astronomiis). Kiemelkedő helyet foglal el Vitéz János váradi humanista köre is a csillagászati foglalatosságok szempontjából. Igaz ugyan, hogy az a feltevés, amely szerint Vitéz Georg Peurbach segítségével csillagvizsgálót létesített volna Nagyváradon, kevéssé tűnik valószínűnek, a nagy bécsi csillagásszal való kapcsolatára inkább az emlékeztet, hogy a nap- és holdfogyatkozásokat magában foglaló táblázatát váradi táblázatoknak nevezte el (Tabulae varadienses). Ugyancsak ide kívánkozik annak megemlítése, hogy egyes értesülések szerint Argyropylos görög eredetű humanista Arisztotelész-fordításának De coelo kötetét a váradi humanistának ajánlotta volna.

A csillagászat iránti figyelmet egyébként a tizenötödik századtól kezdve növelhette az a tény is, hogy számos erdélyi diák fordult meg a csillagászati stúdiumairól híres bécsi és krakkói egyetemeken. Amint azt az előzőkben is jeleztük, a századforduló körüli évi átlagban tíz-húsz diák.

A hagyományok ellenére, a csillagászati tájékozódást is csak a tizenhatodik század derekától kezdve jelzi az olvasmányanyag ránk maradt töredéke. A megőrzött kötetek elsősorban az olvasmányok korszerűsége mellett tanúskodnak. A középkori asztronómiát mindössze néhány munka idézi, elsősorban Sacrobosco - azaz John Holywood - traktátusának példányai (ezek egyike a kötéstábla szignója - MAC - szerint Michael Weiss, latinosan Albinus tulajdonában volt).

A korszak legolvasottabb szerzője azonban kétségkívül Johannes Stöffler, akinek műveivel sok esetben találkoztunk. Ezek közül a legrégibb beszerzésű egy Almanach nova, amely a század elején - pontosabban valamikor 1507-1531 között - a gyulafehérvári káptalan tulajdonában volt. A további példányok posszesszorai sorában szerepel például Gyulai Pál, Andreas Rempler és Michael Weiss.

A korszak csillagászati nézetei természetesen a ptolemaioszi fogalmazású hipparkhoszi geocentrikus rendszeren belül mozogtak még. Mi több, voltaképpen a ptolemaioszi Almageste eredeti szövegének feltárása éppen a reneszánsz vívmánya volt 1515-ben. A legkorábbi hozzánk került Ptolemaiosz öt évvel későbbi kiadású, ám itteni olvasottságát csak a tizenhetedik század elejére tudjuk bizonyítani. Egy 1511-es bázeli kiadású példány kötéstáblájába viszont hét évvel később préselik egy erdélyi értelmiségi - Krasznai Polyagrius Ferenc szignóját. (A szignó természetesen ez esetben is a latinos ortográfiához igazodik: tehát FC - azaz F. Crasnensis.) Szinte természetes, hogy Michael Weiss könyveinek lajstromán is találkozunk Ptolemaiosz nevével. A jeles alexandriai csillagászon kívül az antik tudósok közül egyedül Proklosznak Weiss és Wolphard bejegyzésével ellátott műveivel találkoztunk.

Stöfflernél a jelek szerint kevésbé népszerű szerzők sorában említésre méltó Peurbach, akinek műveivel Rempler tulajdonában, illetve a brassói katalógusban találkoztunk; Petrus Apianus - azaz Bienevitz -, Wolphard és Diedrich bejegyzéseivel ellátott művei; Pietro Catena, akinek a szférákról szóló műve ugyancsak Wolphard könyvtárából ismeretes.

Az egy-egy példányban fellelt írások - Blebel, Camerarius, Casmann, Schönborn, Stadius műveinek - taglalása helyett a feladat inkább az erdélyieknek az új heliocentrikus kozmogóniával szembeni viszonyának tisztázása.

A kopernikuszi gondolatról az erdélyi értelmiség elsősorban közvetett módon, a heliocentrizmussal vitázó munkák közvetítésével ismerkedett meg. Amint az köztudott, a kopernikuszi gondolat az első fél évszázad során protestáns részről ellenséges fogadtatásban részesült. Garcaeus, Peucer és Theodoricus művei képviselik a ránk maradt olvasmányanyagon belül ezt a hitvédelmi vonulatot. Caspar Peucer Elementájának számos példánya M. Schaseus, Kakas István és Varsóczi János bejegyzésével, illetve Weiss könyvei között fordul elő, Sebastian Theodoricus Novae quaestionese viszont Rempler bejegyzésével.

Ismertek voltak azonban Erdélyben Kopernikusszal rokonszenvező csillagászok is - J. Schöner, E. Schreckenfuchs, Ch. Wursteisen, E. Reinhold - műveik azonban nem jelentettek az új kozmogónia melletti nyílt állásfoglalást. (Pusztán posszesszoraikra való tekintettel említjük meg Erazmus Reinhold Tabulae prutenicae című művének két példányát, amelyek Weiss, illetve Adam Teutsch könyvtárából maradtak fenn.)

Magának Kopernikusznak a művei közül kevésbé érdekes a Rempler bejegyzésével ellátott trigonometriai traktátus. Kopernikusz neve - a cím megjelölése nélkül - szerepel Weiss könyveinek lajstromában, továbbá Brassóban őrzik a De revolutionibus egyik példányát, amelyről azonban nem lehet tudni, hogy mikor került Erdélybe. Ezzel szemben a De revolutionibus orbium coelestium másik példánya, a kötéstáblára préselt szignó tanúsága szerint, a könyv megjelenése után hét évvel, azaz 1550-ben a már említett Krasznai Polyagrios Ferenc tulajdonában volt. Tehát a legkevesebb, amit leszűrhetünk, az az, hogy a kopernikuszi gondolat jóformán késés nélkül elérkezett földieinkhez. Más - és tisztázhatatlan - kérdés, hogy mekkora volt az a - nyilván szűk - kör, amely ismerte vagy éppenséggel elfogadta a kor legforradalmibb tudományos gondolatát.

A tizenhatodik századi tudományos recepció egyik legérdekesebb alakjáról, Krasznai Ferencről egyébként alig tudunk valamit. FC szignóját egy 1555-1560 között megjelent műveket tartalmazó kolligátumban eszközölt bejegyzése alapján oldhattuk fel. További két, Ptolemaiosz és Proklosz, illetve Kopernikusz és Agricola műveit tartalmazó kötet, valamint Camerarius egyik műve csak szignóját őrzi. Minthogy a szignók két esetben 1548-ból, két esetben pedig 1560-ból valóak, nem lehetetlen az, hogy posszesszorunk azonos a krakkói magyar bursa 1558-ban említett Krasznai Ferencével, miként lehetséges az is, hogy azonos azzal a Krasznai Ferenccel, akinek Szilágy megyei - varsolci, illetve lecsméri - jobbágyait említi 1553-ban egy okmány. (Minthogy a Szilágyságban ekkor még az antitrinitarizmus elterjedt volt - Krasznán, Varsolcon, Tasnádon, Zilahon, Szilágysomlyón kívül közel húsz helységet említenek meg -, valószínű, hogy Krasznai Ferenc személyében is erősen tudományos beállítottságú antitrinitárius értelmiségivel állunk szemben.)

Annak a tizenöt értelmiséginek a sorában, akikről a ránk maradt könyvek tanúsága szerint bizonyos csillagászati érdeklődés tételezhető fel, okvetlenül meg kell említeni Adam Teutsch besztercei rektort, Andreas Remplert, illetve Michael Weiss brassói polgármestert. A kolozsvári Wolphard István - egykori bécsi és wittenbergi diák - csillagászati érdeklődését viszont nemcsak könyvei és a kortársak tanúsítják, hanem kolozsvári házának az állatöv jegyeivel díszített, úgynevezett zodiákus-terme is. Georg Deidrich, a szebeni, majd a kolozsvári antitrinitárius iskolában működő tanár, Apianus kozmográfiájának 1588-ban, strasbourgban megvásárolt példányát töltötte meg széljegyzeteivel. A kortársak Martin Hentz egykori heidelbergi és wittenbergi diákról, szebeni rektorról is azt tartották, hogy csillagászattal foglalkozik. Csillagászként tartotta számon a kortárs köztudat a Kolozsvárt élő antwerpeni származású antitrinitárius emigráns Everardus Spangenberget is.

Amikor a tizenhatodik századi erdélyi értelmiség viszonylag eléggé intenzív csillagászati érdeklődését tapasztaljuk és azt, hogy egyesek az új heliocentrikus nézetekkel is megismerkedtek, ezek a megállapítások természetesen még mindig egy igen szűk értelmiségi kört illetnek. Szélesebb olvasórétegekhez juthattak viszont el a helyi kiadású művek. Ezek sorában elsőként Honterus Rudimenta cosmographicájának kiadásaira gondolunk. Legtöbb olvasó számára nyilván ezzel a néhány oldalas összefoglalással zárult a csillagászati stúdium, viszont feltételezhető, hogy éppen ez a vázlat volt az, amely felkeltette a tárgy iránti kíváncsiságot. Ugyancsak szélesebb réteghez vitt el csillagászati alapismereteket a Regiomontanus által szerkesztett és Kolozsvárott, 1590-ben, majd újra 1592-ben fordításban megjelent Cisio - azaz öröknaptár - ismeretterjesztő része.

A tevékeny tudományművelés egyetlen hazai teljesítménye az égi jelenségek kutatása terén az olasz eredetű antitrinitárius orvos, Marcello Squarcialupi nevéhez fűződik. Squarcialupi 1580-ban Szebenben megjelentetett De coeli ardore című művében ugyanis az északi fény leírásával és magyarázatával foglalkozik. Különös jelentősége van azonban egy másik művének - De fontium et fluviorum origine -, amelyet négy évvel később adott ki a nagy műveltségű és világlátott havasalföldi vajdának, Petru Cercelnek ajánlva. Ebben a források és folyóvizek eredetét vizsgálta, és Arisztotelésztől eltérő utakon járva jelentős mértékben járult hozzá a tudományos hidrológia alapvetéséhez.

Az antik-középkori világképet döntő módosulások érték a földrajzi ismeretek felől is. Mi több, amíg a heliocentrizmus éppen csak, mint lehetőség merült fel a kortársak tudatában, az ókori-középkori földrajzi ismeretek korlátozottságára az új világ léte széles köröket döbbentett rá - nálunk is, másutt is. Érdekes módon azonban viszonylag későn hatolt be a köztudatba Amerika léte: jóformán csak a század dereka körül, akkor, amikor az Újvilág gazdasági értékét is felfedezik, amikor a nemesfém megindul az Óvilág felé. Jellemző ebből a szempontból, hogy Honterus kis kozmográfiája Kolombusz után fél évszázaddal sem vesz tudomást az új kontinensről: Terrarum orbis in tres dividitur partes Europa, Asiam et Africam - a világ tehát még mindig csak három földrészből állott a Rudimenta szerzője és olvasója számára.

Az érvényét veszített földrajzi műveket még olvasták persze. Elsősorban Ptolemaioszt, de Strabót és Pomponius Melát is. De a kortárs irodalomnak is csak egy része közelítette meg az új földrajzi világképet.

Ebből a szempontból figyelemre méltó az a gyűjtemény, amely Simeon Gryneus szerkesztésében Novus orbis regionum címen jelent meg Bázelben, 1555-ben. Ezt a Kolombusz, Amerigo Vespucci, Maximilianus Transylvanus és Cortez írásait tartalmazó kötetet megtaláljuk mind Gyulai Pál, mind pedig Andreas Rempler könyvei között. A flamand Levinus Appolonus Peruról írott és 1567-ben, Antwerpenben kiadott könyve viszont 1579-ben jutott a jeles antitrinitárius, Gerendi János birtokába.

A legérdekesebb talán a jezsuita Giovanni Pietro Maffei Historiarum indicarum című műve, amelynek egyik példánya Jacobinus Bernáttól a század utolsó éveiben jut el Enyedi György tulajdonába. A kötetet elsősorban nem az újonnan felfedezett földségről szóló értesülések közvetítőjeként emeljük ki, hanem Enyedi széljegyzetei miatt. A század utolsó harmadától kezdve egyre szorongatottabb helyzetbe került erdélyi antitrinitáriusok eszmei védekezésének a jelét láthatjuk abban a tényben, például, hogy Enyedi a könyv 119. oldalán kiemeli a bennszülöttek vallási türelmességét, hiszen az antitrinitáriusok számára ebben az időszakban már létkérdéssé vált a tolerancia.

A földrajzi olvasmányok sorában említést érdemel még Giovanni Magini sok hazai adatot tartalmazó munkája, amelyet megjelenés után négy évvel vásárolt Páduában a tanulmányai miatt ott tartózkodó kolozsvári antitrinitárius értelmiségi, Göcs Pál.

A földrajz - úgy tűnik - ebben az időszakban még csak egy szűk alkotó értelmiségi réteg érdeklődését vonta nálunk magára, elsősorban a kor tudományos szempontból legrangosabb főiskoláján, a páduai egyetemen végzettekét.

A természettudományi olvasmányanyagban szerepel még két könyv, amely a vegytani érdeklődés kezdeteit jelzi. Az egyik Leonhardt Thurneisser svájci alkimista munkája, amely Magna alchymia címen 1583-ban jelent meg Berlinben, és amelyet kilenc évvel később kapott a szebeni Paul Brölff baráti ajándékként a francia Jean Gabier Chastellerantól. Hogyan jutott el a Kelet-Európát is beutazott alkimista könyve egy francia értelmiségi közvetítésével Szebenbe? - olyan kérdés, amelyre érdekes lenne megtalálni a választ. Ugyanitt kell megemlíteni, hogy Selneccer Repetitio doctrinae chemicus című munkája viszont, a kötéstábla szignójának tanúsága szerint, 1581-ben Georg Pomeranius tulajdonában volt.

Az alkalmazott tudományok közül természetszerűen a medicina iránt mutatkozott a legnagyobb érdeklődés. A tizenhatodik századi erdélyi olvasó számára valójában a természetbölcselet után közvetlenül az orvostudományi olvasmányok jelentették a tudományt.

A ránk maradt könyvanyagban a legrégibb beszerzésű orvostudományi mű egy Liber aggregatus in medicinis simplicibus című, Serapion nevéhez fűzött, de valójában görög, arab és zsidó forrásokból táplálkozó munka, amelynek szóban forgó 1479-es velencei kiadású példánya a bejegyzés tanúsága szerint nem sokkal később került egy berethalmi származású Balázs nevezetű értelmiségi kezére. Berethalmi Balázsról feltehető, hogy azonos a több ősnyomtatványban bejegyzett Balázs nevű keresztényszigeti lelkésszel, akit 1495-ben a páduai egyetemen említenek. (Könyvei között az említetten kívül szerepel még Paulus Venetus Arisztotelész-kommentárja és Vincent de Beauvaisis Speculuma.) A régibb beszerzésű orvosi munkák rendjén említést érdemel még, hogy Filipecz Pruisz János váradi könyvtárában ugyancsak a tizenötödik század végén megvolt az Avicenna-féle orvosi kánonok egyik példánya.

Egyébként az orvosi olvasmányok is csak a tizenhatodik század második felében válhattak elterjedtebbekké. Az ókori medicinát véve szemügyre, elsősorban azt tapasztaltuk, hogy az az olvasmányanyagban gyengén képviselt. Az orvostudomány atyja, Hippokratész nevével elsősorban a brassói gimnázium 1575-beli katalógusában találkozunk. Ezzel szemben Galenus nagy rendszerező műve iránt sokkal nagyobb volt az érdeklődés. Munkáinak példányai számos értelmiségi bejegyzését őrzik (találkoztunk Petrus Haller, Sulyok Imre, Johannes Hann, Szentiványi György és Radeczius Bálint nevével például). Az ókori medicinát a két nagyon kívül még néhány, egy-két példány alapján ismert szerző képviseli. Dioszkoridész nevével találkozunk egy könyvben, amely Kakas István tulajdonában volt, valamint Egyed kolozsvári sebész-borbély könyveinek felsorolásában, Oribazosz írását pedig az teszi érdekessé, hogy megjelenése után három évvel, 1560-ban wittenbergi tartózkodása alatt szerezte azt meg a humanista orvos, Paulus Kerzer.

A középkori medicina kezdeteit a bizánci orvostudomány alkotásai jelzik (Theophilosz Protoszpatariosz és Paulosz Aeginata írásai). Az arab orvosi irodalmat a kortársak tudatában elsősorban Avicenna jelentette. Művét megtaláltuk mind a brassói katalógusban, mind pedig Bódog Józsa könyveinek jegyzékében. Rhases Liber ad Almansorem című kis összefoglalását az teszi érdekessé, hogy az valamikor a tizenhatodik század elején már a margittai származású Jakó Mihály gyulafehérvári kanonok birtokában volt.

Egy kolligátum, amely Felsőbányai János (Johannes Mediomontanus) tulajdonában volt a század végén, főleg azzal hívta fel figyelmünket, hogy a kötetbe foglalt anonim művek - De herbis et plantis, illetve Hortus sanitatis című népszerű középkori traktátusok - széljegyzetei több, mint negyedfélszáz növény korabeli magyar megnevezését adják.

A salernói orvosi iskolában felhalmozott tapasztalatok gazdag tárházát nyitotta meg az olvasó előtt a De conservanda bona valetudine liber scholae salernitanae című kötet, amely a kötésén levő szignó tanúsága szerint 1569-ben Szegedi Gergely tulajdonába került. A brassói katalógus és a szebeni könyvtár több olyan szerző nevét őrzi, akiknek művei egyes példányokban fordulnak elő. Közöttük említést érdemel a tizenharmadik századi eretnek orvos, Pietro d'Abano és Johannes Michael Savonarola. Ez utóbbi Practica maior című, 1561-ben, Velencében megjelent munkája azért érdekes, mert megjelenése után két évtizeddel Tordai Ferenc az általa megszerzett példány címlapján a nagy anatómus, Vesalius egyik magállapítását örökíti meg.

A tizenhatodik századi orvosi művek nálunk olvasott nagy többsége azonban kortársak írása. Néhány jelentéktelenebb szerző sorában kizárólag a bejegyzésekre való tekintettel említjük meg Jacobus Sylvactius traktátusát, amelyet 1557-ben vásárolt meg Török János orvos, aki egyben lehet, hogy a kötetben levő kéziratos receptek szerzője. Vérhas és gyomorfájás stb. elleni recepteket találtunk az Albert Salamon és Petrus Hispanus munkáit tartalmazó kötetben is, amely egyébként azért is érdekes, mert utóbb Tordai Mátéhoz került, akinek orvosi érdeklődéséről még egy Hugo Fridaevallis által írott kötet is tanúskodik. Andreas Mattioli Dioszkoridész-kommentárait viszont az teszi érdekessé, hogy a jelek szerint a Báthoriak könyvtárából maradt fenn.

Több ízben találkoztunk Johannes Baptista Montanus Consilia medica című művével: Weiss könyvei között és két további példánnyal, amelyek közül az egyik 1566-ban a szebeni Johannes Auner, a másik Czeffei László tulajdonában volt. Hasonlóképpen viszonylag elterjedtebbek lehettek a francia Jacques Houlier művei is.

Hazai kapcsolataira való tekintettel kívánkozik ide az antitrinitárius orvos, Simone Simoni neve. Egy kolligátumban Paracelsusnak a hosszú életről szóló értekezésével együtt szerepel orvosunk Synopsisa, amelyet jelek szerint Andreas Remplernek ajánlott.

A legnépszerűbb szerző azonban a tizenhatodik századi Erdélyben Leonard Fuchs volt. A legkorábbi beszerzésű Fuchs-mű, az orvosbotanikai tárgyú Neu-Kreuterbuch című munka 1543-as bázeli kiadású példánya, tizenhárom évvel megjelenése után, Petrus Gutterer tulajdonában volt. Fuchs-művek példányaiba az elkövetkező évtizedekben Bódog Józsa, Benkner, Szentmártoni, Weiss és mások jegyzik be nevüket.

Jelen voltak azonban az olvasmányanyagban a tizenhatodik század kiemelkedő, tekintélyes orvosainak nevei is. Girolamo Cardano Contradicentium medicorumának egyik példányában például Janus Coenarius medgyesi sebész nevével, V. Champier Practica nova című könyvében pedig Kamuthy Balázs bejegyzéseivel találkozunk. Az első korszerű élettani munka Jean Fernel tollából és Ambroise Paré Opera chirurgicája szintén eljutott a hazai olvasókhoz. A század egyik legvilágosabb fejű tudósa, Girolamo Fracastoro Pasteurt anticipáló műve, a De contagione et contagiosis morbis et eorum curiale 1584-ben került a már többször említett Andreas Rempler tulajdonába, egy bizonyos Wenceslaus Wielmeritzius nevű orvos ajándékaként.

Furcsa módon alig szerepel anyagunkban Paracelsus neve, holott egyes adatok szerint az úttörő orvos és vegyész tanítványai között, Georg Henisch személyében erdélyi eredetű ifjú is akadt.

A honi orvosi ismeretek szélesebb körű terjeszkedését azonban elsősorban Méliusz Juhász Péter Herbariuma szolgálta, ez a pliniusi, galenoszi és loniceri nyomon haladó kompiláció, amely 1578-ban jelent meg Kolozsvárott.

Talán nem tévedünk, ha a tudományos olvasmányanyagon belül éppen az orvosi könyvek jelenlétét tartjuk tizenhatodik századi erdélyi élet szempontjából a leginkább létformálónak.

A medicinákhoz képest a többi alkalmazott tudományt egy-két kötet inkább csak jelzi, kifejezett érdeklődésről tehát nem beszélhetünk. A mezőgazdaságtant mindössze néhány szerző közvetítette. Elsősorban a De re rustica című kötet, amelyben Cato, Varro és Columella írásai foglaltak helyet. E művel találkozunk minden brassói katalógusban, és Bódog Józsa könyvei között, mind pedig két további erdélyi professzor tulajdonában. Columella művének középkori, Crescentius-féle kompilációja, az Opus ruralium egy 1486-os strasbourgi kiadású példánya viszont Nyírő Jakab 1550-ből való bejegyzésén kívül Tomori István és Vásárhelyi Ferenc neveit őrizte meg. A korabeli mezőgazdaságtani értesülések kéziratos formában való terjedésének lehetőségére figyelmeztet viszont az a körülmény, hogy Sebastian Munich kolozsvári polgár könyveinek lajstroma egy Az jo bornak chinallasa feleol az fenessy hegyben és az hoyay zeoleoben című kéziratot említ. Az állattenyésztési ismereteket Publius Vegetius műve, a Veterinaria sive mulomedicina közvetítette, amellyel a brassói katalógusban találkozunk.

A nem mezőgazdasági jellegű műszaki irodalmat csupán Georg Bauer (Agricola) De Re Metallica című kiváló ásványtani, bányászati és kohászati munkájának egy-két példánya, valamint Vitruvius híres De arhitecturája képviseli. Előbbi például Krasznai Ferenc szignójával, utóbbi viszont Weiss könyvei között fordul elő. A műszaki irodalom rendkívüli szegényességének megértéséhez tekintetbe kell vennünk a termelőmunkával szemben érvényesülő arisztokratikus magatartást, amely a prekapitalista társadalmakban annyira megszokott. Másfelől, műszaki értelmiség híján, a műszaki ismeretek közvetítése nem is kötődött még az írásbeliséghez.

Szélesebb - de még mindig értelmiségi - körök felé egyedül a kalendáriumok közvetítésével juthattak el a tudományos ismeretek elemei. Ebből a szempontból említésre érdemes az 1590-ben, majd 1592-ben Kolozsvárott megjelent öröknaptár, azaz Cisio egészségügyi, mezőgazdasági, valamint csillagászati, sőt lélektani ismeretanyaga.

A tizenhatodik század erdélyi értelmisége még nem érzékelte a kortárs Bacon igazságát, azt, hogy a tudás hatalom a természet felett. A tudomány és a műszaki fejlődés közötti viszonyban a tudomány majd csak századokkal később kap kezdeményező szerepet. A kortársak számára tehát a tudás még mindig sokkal inkább eszmei, ideológiai jelentőségű értékként jelentkezett. Mint ilyen azonban nyilván jelentős szerepet játszott a kor erdélyi értelmiségieinek természettudományos tájékozódása a kultúra egészének polgári, világi irányú fejlődésében.

A tizenhatodik századi erdélyi értelmiségnek a korabeli európai kultúrához való viszonyát vizsgálva a ránk maradt itteni cirkulációjú könyvanyag megvilágításában, mindenekelőtt azt szűrhettük le, hogy a tizenhatodik század és jelesen annak második fele a korszerű művelődési tartalmak viszonylag széles körű befogadásának, mondhatnánk az akkulturációnak a korszaka. Abból a százötven-kétszázmillió könyvből, amely a század folyamán Európa-szerte megjelent, kevesebb, mint egy ezrelék, kevesebb, mint százezer kötet foroghatott közkézen Erdélyben. Az itt olvasott könyvek nagy része az európai közös kultúra értékeit közvetítette az itteni értelmiség felé. Mégpedig meglehetős frissességgel. Sok esetben találkoztunk olyan művekkel, amelyek már kiadásuk évében Erdélybe is elkerültek. Még az annyira szűk körhöz szóló művek is, mint amilyen például a heliocentrizmus kopernikuszi alapkönyve volt, az őskiadás megjelenése után néhány évvel feltűnnek hazai könyvgyűjtőnél.

A korabeli európai művelődési tájékozódást követték a hazai értelmiségiek abban is, hogy elsősorban a világi kultúra, a laikus olvasmányok iránt érdeklődtek, jóllehet kisebb mértékben még, mint az akkori Európa fejlettebb vidékein. (Amíg anyagunkban a világi és vallásos olvasmányok aránya három a kettőhöz, a korabeli Párizsban már három az egyhez.)

Mivel a középkori művelődési anyag a tizenhatodik századi erdélyi értelmiség szemében már jobbára holt hagyatékként tűnik fel, és a vallási megújhodás irodalma iránt is csak másodsorban érdeklődött, azt mondhatjuk, hogy a korabeli olvasói tájékozódás elsősorban humanista jellegű. Legnépszerűbb szerzői a filológus Melanchton, Erazmus, Cicero és a "tonzúrától" immár megfosztott Arisztotelész. A jóval szűkebb körben olvasott Luther, Aquinói Tamás és Augustinus képviselik elsősorban a kor teológiai gondolkodását.

A korszak könyvkultúráját számba véve azt tapasztaljuk, hogy egy, a középkor eleje óta megkezdődött és talán a könyvnyomtatás felfedezése óta felgyorsult folyamat valamikor a tizenhatodik század második felében fordulópontjához érkezett el. Ha a könyvanyag kilenctized része 1540 után került Erdélybe, kétharmada pedig a század utolsó harmadában, úgy véleményünk szerint jogos lesz ezentúl tizenhatodik század közepi olvasási robbanásról beszélni.

E robbanás értelmezésében, mint láttuk, több tényezőt is be lehet vonni: a vallásújítás okozta szellemi erjedés, valamint a fejlettebb vidékekről elűzött polgárok és értelmiségiek betelepedése nyilván növelte a szellemi mobilitást, befogadóképességet, fogékonyságot, az önálló udvari kultúra ugyancsak ösztönzően hathatott. Döntőnek azonban az új kommunikációs eszköz, a nyomtatott könyv hazai meghonosodását tartjuk. S ha évszámhoz kell kötni, úgy a brassói Honterus-féle nyomda működésének kezdő évéhez kötnők azt a döntő fordulatot, amely az erdélyi értelmiség olvasási szokásaiban a források tanúsága szerint beállt.

Már Burckhardt is érzékelte annak idején a könyvnyomtatás rendkívüli szerepét a reneszánsz története szempontjából, amikor úgy vélte, hogy a nyomtatott könyv szorította ki a humanistákat. A jelenkori kutató - Elizabeth Eisenstein - szerint a könyvnyomtatás a reneszánszot két különböző korszakra osztja, s végül is a nyomtatott könyv új fejezetet nyit az európai művelődés történetében. Anyagunk alapján úgy véljük, hogy az erdélyi értelmiség szellemi életében is a tizenhatodik század döntő fordulatát nem a reformáció, még csak nem is a humanizmus, hanem a könyvnyomtatás meghonosodása hozta el. Az új kommunikációs eszköz nemcsak régi igényeket elégített ki, hanem új igényeket teremtett, mennyiségi értelemben rendkívüli módon kiszélesítette az olvasók körét. A hazai könyvnyomtatás kibontakozásával növekszik meg rohamos mértékben a külföldi könyvek behozatala, a hazai és a külföldi könyv pedig egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy az értelmiségiek szellemi tájékozódása évtizedek alatt megváltozzék. A középkor vallásos világképét a vallásújítás módosítja, a humanizmus pedig már a kereszténységtől idegen - olykor azzal ellenséges - elemekkel lazítja tovább. Reformáció és humanizmus - egymással többé-kevésbé antinomikus viszonyban álló - szellemi mozgásai az antitrinitarizmusban békülnek össze viszonylagosan. Az antik-keresztény világkép együttes meghaladása felé viszont ugyancsak a tizenhatodik század értelmiségiei teszik meg az első - még bátortalan - lépéseket a természettudomány útján.

Ahogyan az élőszó, mint alapvető kommunikációs forma mellett az osztálytársadalom megjelenésével szerephez jut az írásbeliség, ugyanúgy lép a nyomtatott könyv a kézirat helyére a polgári fejlődés során. S ha a kelet-európai népek körében az írásbeliség - a világ élenjáró területeihez képest - több évezredes késéssel honosodott meg, a nyomtatás esetében a késés már kevesebb, mint egy évszázad. Nyilván a nyomtatott könyv meghonosodásában az európai viszonyok gyorsították a hazai fejlődést, de másfelől az is valószínűnek látszik, hogy nálunk is a polgárság XIV. század óta megfigyelhető izmosodása volt a "Gutenberg-galaxis"-ba lépés előfeltétele.

A polgárosodás ad magyarázatot arra a látszólag paradoxális helyzetre, hogy tudniillik a feudális egyházak értelmiségi olvasója polgári és világi jellegű olvasmányanyagban ismeri fel szellemi szükségletét. Gazdaság- és társadalomtörténeti értelemben ma még nem eléggé világos az, hogy a polgárosodás Kelet-Európában mikor, milyen mértékben akadt el, a művelődéstörténeti anyag megvilágításában mindenesetre úgy tűnik, hogy a tizenhatodik század végén. Az erdélyi fejedelemségben a jelek szerint 1594 jelzi a fordulatot: azt a pillanatot, amikor a fejedelmi hatalom a kálvinista katonai nemesség és a jezsuiták torz szövetségére támaszkodva a polgárságot képviselő humanista értelmiség ellen fordul. A tizenhetedik század első felében továbbhalad ez a folyamat, amely művelődéstörténeti értelemben a polgárt oly módon semmizi ki a kultúrából, hogy a nálunk eminens módon polgári vallásokat - a lutheranizmust és az antitrinitarizmust - korlátozza, illetve támadja.

A városi polgárság kiszorításával egyidejűen a kultúra tizenhatodik századi virágkorának is vége szakad. A tizenhetedik századi és tizennyolcadik század eleji könyvtermelés - minthogy ez egyedüli összehasonlítási alapunk - a válságokkal megszakított stagnálás képét mutatja, ami pedig a szellemi mozgékonyságot, receptivitást illeti, a felvilágosodás koráig nem találjuk mását a tizenhatodik század végének.

Bethlen, Apáczai és Misztótfalusi ebben a megvilágításban már nem a fénykor alakjaiként, hanem a fénykor visszaállítására reménytelenül törő és jobbára bukásra ítélt héroszokként tűnnek fel előttünk. Ami Honterusnak és Heltainak, egy polgári irányba tartó század polgári közegben működő fiainak sikerült, nem sikerülhetett egy visszafeudalizálódó század polgári környezet nélküli értelmiségieinek. Nyilván emberfeletti erőfeszítésük nélkül nemcsak a kor - mi is szegényebbek lennénk. A kor megítélésünkben azonban így is csak a részleges sikerű kísérlet kora marad a tizenhatodik századdal, kultúránk első virágkorával szemben.

*

A fenti tételek nem lépnek fel a végérvényesség, a vitathatatlanság igényével. Inkább a művelődéstörténetben meghonosodott - végérvényesnek és vitathatatlannak tekintett - tételek megkérdőjelezésére törekszenek, akkor, amikor egy evolutív fejlődéssel a robbanásszerű változás, majd az azt követő ideiglenes visszaesés, illetve stagnálás képét szegezik szembe, amikor az irodalomtörténettől kölcsönzött művelődéstörténeti modell helyére - amely az olvasmányanyagot elsősorban hazai szerzőségű, anyanyelvű szépirodalomként érzékeli - más modellt állít, amelyben viszont az európai közös kultúra külföldi szerzőségű, latin nyelvű és nem szépirodalmi jellegű olvasmánya is tipikus. A sztereotípiákkal száll szembe akkor is, amikor a kor döntő jelentőségű művelődéstörténeti fejleményét nem a reneszánszban s nem a reformációban, hanem a könyvnyomtatás meghonosodásában véli megragadni.

Miként a művelődéstörténeti sztereotípiák megkérdőjelezését viszonylag teljes forrásanyag kvantifikációs szemléletű feldolgozása tette lehetővé, ugyanúgy a kérdés megnyugtató tisztázásához, árnyaltabb kialakításához is csak ezen az úton lehet majd eljutni: az erdélyi cirkulációjú könyvanyag teljességének nagyobb munkaközösségre váró számbavételén, interdiszciplináris - azaz tudomány-, irodalom-, jog- és filozófiatörténeti - értékelésén és művelődéstörténeti szintézisén keresztül.

E sorok írója úgy véli, hogy a tizenhatodik századi könyvtártörténeten túlmenően, értelmiség-, illetve művelődéstörténetünk számára általában is csak viszonylag teljes és kvantifikálható anyag statisztikai szemléletű feldolgozása biztosíthatja a múltból ránk maradt, gyakran felekezeti, osztály- vagy nemzeti elfogultságok szellemében kialakult művelődéstörténeti értékítéletek marxista szellemű meghaladását. Valójában már Voltaire is vallotta, hogy a mennyiségi bizonyosságon kívül a történettudományban is alig akad más bizonyosság.