TIZENÖTÖDIK FEJEZET
PÉNTEK TANÍTÁSA

Már két vagy három napja éltem erődömbe zárkózva. Ekkor eszembe jutott, hogy Péntek azzal szokhat le legjobban az emberevés szörnyűségéről és kannibáli gyomrának vágyairól, ha más húst is megízlel. Tehát egyik reggel magammal vittem az erdőbe. Először is saját nyájamból szándékoztam megölni egy gödölyét. Azt hazavisszük, és feldarabolom. De menet közben az árnyékban egy nőstény kecskét pillantottam meg. Mellette feküdt két gidája. Megragadtam Pénteket.

- Megállj - mondtam -, és maradj csendben.

Jeleket adtam, hogy ne mozduljon. Aztán vállamhoz kaptam puskámat, lőttem, és megöltem az egyik gidát. Szegény teremtés látta ugyan már, hogy öltem meg távolról ellenségét, a vadat, de mégsem tudta elképzelni, hogy csináltam. Most a lövés valósággal megrendítette. Reszketett és vacogott. Annyira odavolt a csodálkozástól, hogy azt hittem, összeesik. Meg se nézte a gidát, amelyre lőttem, sőt talán észre se vette, hogy megöltem. Saját mellényét tapogatta, hogy nem sebesült-e meg. Úgy látszik feltételezte rólam, hogy meg akarom ölni. Elibém járult, leborult előttem, átölelte térdem, és egy csomó érthetetlen szót mondott. Annyit azonban könnyen kivettem a hangjából, hogy életéért könyörög.

Hamarosan sikerült meggyőznöm, hogy eszem ágában sincs ártalmára lenni. Kezemmel magamhoz emeltem és ránevettem. Aztán rámutattam a megölt gidára. Intettem neki, fusson oda, és hozza el. Miközben kíváncsian vizsgálta az állatot, mert szerette volna tudni, hogy öltem meg, én újra megtöltöttem puskámat. Felfedeztem egy nagy, sólyomféle madarat, mely lőtávolságban ült a fán. Hogy megértessem Péntekkel, mi a szándékom, ismét magamhoz hívtam. Rámutattam a madárra, melyről kiderült, hogy papagáj, ámbár először sólyomnak néztem. Aztán puskámra mutattam, majd a földre a fa alatt, hogy lássa, hová fog a madár leesni. Ilyenformán igyekeztem megmagyarázni, hogy lelövöm és megölöm a papagájt. Tüzeltem. Parancsomhoz híven merőn figyelt, és látta, hogy esik le a madár a fáról.

Megint úgy állt mellettem, mint aki nagyon megrémült. Mintha nem mondtam volna meg neki a dolgot előre. Csodálkozását az is indokolta, hogy nem látta, mikor töltöttem meg puskámat. Így tehát azt hitte, hogy halálosan pusztító varázsszer lehet benne, mely egyaránt képes emberek, állatok, madarak megölésére. Ez pedig olyan mély megrendülést váltott ki belőle, mely nem múlhatott el egyhamar. Ami a puskámat illeti, napokig nem merte megérinteni. Mikor egyedül maradt, úgy beszélt hozzá, mintha feleletet várna. Később megtudtam, ilyenkor azt kérte a szörnyű fegyvertől, hogy ne ölje meg őt.

Tehát mikor csodálkozása valamelyest csökkent, rámutattam a lelőtt madárra, és intettem, hogy hozza el. Meg is tette, miután egy darabig vesződött a madárral. A lövés ugyanis nem volt halálos, és a madár szárnyával verdesve, jó darabig elbukdácsolt. Ennek ellenére megtalálta, kézbe vette és elhozta. Mikor észrevettem, hogy még mindig nem jött rá a dolog nyitjára, kihasználtam az alkalmat, és újra töltöttem. De most semmi lelőni való nem kínálkozott.

Hazavittük tehát a gödölyét. Még a délután folyamán megnyúztam, és a legjobb tudásom szerint feldarabolt húst beleraktam az előre elkészített lábosba, tűzhelyemen megfőztem, és nagyon jó levest csináltam. Először magam ettem néhány falatot, aztán emberemnek is adtam belőle. Szemlátomást örült, és nagyon ízlett neki a jó falat. De furcsállotta, hogy sót is használok az étkezéshez. Maga is szájába vett egy keveset, de elfintorította az arcát, aztán kiköpte a sót és vízzel kimosta utána a száját. Erre én vettem számba egy darab sótlan húst. Úgy tettem, mintha utálnám só nélkül: éppen olyan gyorsan kiköptem, mint ő a sót. Így sem értem el sok eredményt, mert mégsem akart sót tenni sem a húsra, sem a levesbe. Legalábbis jó darabig nem. És később is csak igen mértékkel.

Szóval jóltartottam Pénteket főtt hússal és levessel. Elhatároztam, hogy másnap megsütök egy darabot a gidából. A húst nyárson forgattam a tűz felett két ágas cölöp közt úgy, ahogy otthon láttam. A műveletet Péntek erősen megbámulta. Mikor pedig megkóstolta a húst, kézzel-lábbal igyekezett értésemre adni, mennyire ízlik neki. Mikor már beszélni tudott, kijelentette, soha életében többé emberhúst nem eszik, amit én nagy örömmel hallgattam.

Másnap munkát adtam neki: gabonát kellett csépelnie és rostálnia. Beszámoltam arról, hogy annak idején hogy végeztem ezt a munkát. Ő csakhamar éppen olyan jól csinálta, mint magam. Különösen mikor megértette, hogy ebből lesz a kenyér. Ugyanis megmutattam utána, hogy dagasztom és hogyan sütöm a kenyeret. Egy idő múlva Péntek minden munkát csaknem olyan jól végzett, mint jómagam.

Most azt kezdtem fontolgatni, hogy nagyobb földet fogok bevetni, és több gabonát termesztek, mint szoktam, mivel egy száj helyett kettőnek kell enni adnom. Kijelöltem tehát egy jókora földdarabot, és éppen úgy kerítést vontam köréje, mint azelőtt. Péntek nemcsak engedelmesen és keményen, de igen vidáman segített a munkában, miután felvilágosítottam, mi a célom. Ide vetjük a magot, és abból készül a kenyér. Most őt is táplálnom kell, s azt akarom, hogy egyikünk se szenvedjen szükséget. Igen értelmesnek mutatkozott, és tudtomra adta, hogy érti gondolataimat. Ígérte, hogy keményen fog dolgozni.

Ez volt a legkellemesebb év, amit eddig a szigeten töltöttem. Péntek már egész jól beszélgetett, és csaknem mindennek a nevét tudta, amire rámutattam. Minden helyet megtalált, ahová küldtem, és kihasznált minden alkalmat a beszélgetésre. Egyszóval volt végre valakim, akivel saját nyelvemen beszélgethettem. Ilyesmivel azelőtt nem dicsekedhettem. Amellett, hogy szót válthattam vele, nagyon sok örömet találtam benne. Egyszerű, képmutatás nélküli becsületessége mindinkább napfényre került. Én pedig valóban megszerettem. Ami őt illeti, úgy vélem, jobban szeretett engem, mint életében bárkit.

Egyszer ki akartam próbálni, vágyódik-e vissza hazájába. Mikor már annyira beszélte nyelvemet, hogy felelni tudott minden kérdésemre, megkérdeztem tőle: szenvedett-e valaha nemzete vereséget csatában. Mosolyogva felelte:

- Igen, igen, mi mindig jobban harcolni! - Ami azt akarta jelenteni, hogy ők a jobbak a csatában. Aztán a következő beszélgetés alakult ki köztünk.

ROBINSON: Ha mindig ti győztök, hogy kerültél mégis fogságba?

PÉNTEK: Azért az én népem mégis nagyon győzni.

ROBINSON: Hogyan győzött? Ha a te néped megverte őket, hogy fogtak el téged?

PÉNTEK: Azok sokkal többen lenni, mint az én népem, azon a helyen, ahol én lenni. Ők megfogni egy, kettő, három és engem. Az én népem legyőzni azokat a másik helyen, ahol nem voltam. Ott az én népem fogni egy, kettő, négy, ezer.

ROBINSON: De miért nem szabadított ki téged a néped az ellenség kezéből?

PÉNTEK: Ők fogni egy, kettő, három és engem, és elmenni a csónakkal. Az én népemnek ott nem lenni csónakja.

ROBINSON: Rendben van, Péntek, és mit csinál nemzeted azokkal az emberekkel, akiket elfogott? Ugyebár elviszik és megeszik őket?

PÉNTEK: Igen, az én népem is eszi az embert; megeszi mind.

ROBINSON: Hová viszik őket?

PÉNTEK: Más helyre menni, ahol jó.

ROBINSON: Vajon eljönnek-e ide?

PÉNTEK: Igen, igen, eljönni ide, vagy eljönni más helyre.

ROBINSON: Voltál-e már itt velük?

PÉNTEK: Igen, már lenni itt. (Ekkor a sziget északnyugati oldalára mutatott. Az lehet szembe velük.)

Ebből megértettem, hogy Péntekem valamikor a vadak közt lehetett, akik a sziget nyugaton fekvő részein partra szálltak. Azok is éppen úgy emberevés céljából kerültek ide, mint ahogy őt is azért hozták ellenségei. Valamivel később, mikor volt annyi bátorságom, hogy az említett helyre vezessem, mindent pontosan megmutatott nekem. Elmondta, hogy ő is részt vett egy lakomán, amikor tizenkét férfit, két asszonyt és egy gyereket fogyasztottak el. A tizenkettőt nem szóval fejezte ki, hanem ugyanannyi kavicsot rakott ki sorba, és mondta, hogy számoljam meg.

Ezt azért mondtam el, mert bevezetője annak, ami következik. Beszélgetésünk után megkérdeztem tőle, milyen messze van szigetünk az ő partjuktól, és vajon a tengeren sok kenu vész-e el. Ő erre tiltakozott, hogy soha egy csónakot sem vesztettek. Megtudtam, hogy mihelyt kijutnak a nyílt tengerre, ott bekerülnek egy áramlatba, melynek az iránya más reggel és más délután. Hasonló az eset a széllel is. Először azt hittem, hogy a dagályt és apályt nevezik így. Később azonban megértettem, hogy egy hatalmas áramlásról van szó, az Orinoco tengerbe torkolló víztömegéről, melynek közelében fekszik szigetük. Tehát az a sziget, amelyet nyugatra és északnyugatra láttam, a nagy Trinidad-sziget, a folyó torkolatának északi részén. Ezernyi kérdést intéztem Péntekhez. Szerettem volna megtudni mindent a földről, lakóiról, a tengerről, a partról és a szomszédos nemzetekről. Ő mindent az elképzelhető legnagyobb őszinteséggel tárt fel előttem. Próbáltam faggatni, milyen néptörzsek nevét tudja, de csupán a karibokat volt képes megnevezni. Ebből megértettem, hogy hazáját térképünkön a Karib-tenger partján kell keresni, mely az Orinoco torkolatától Guayanáig nyúlik, majd tovább terjed Santa Martáig. Péntek elmondta még nekem, hogy a hold útjának irányában, tehát azon a tájon, ahol a hold lenyugszik, kezdődik a fehér emberek hazája. Hasonlítanak hozzám, szakálluk van, mondta, és közben nagy pofaszakállamra mutatott, amiről már beszéltem. Ezek bizony sok férfit megöltek, állította. Mindjárt tudtam, hogy a spanyolokról van szó, akiknek kegyetlenségét nemzedékeken át emlegették.

Megkérdeztem, hogy szabadulhatunk meg a szigetről, s hogy kerülhetnénk fehér emberek közé. Erre így felelt:

- Igen, igen, elmehetni két csónakkal.

Nem értettem, mire gondol, és mit akar a két csónakkal. Végre nagy kínnal-bajjal rájöttem, hogy egy csónakra gondol csupán, amely azonban akkora, mint két másik. Pénteknek ez a kijelentése nagyon felélénkített. Ettől kezdve megint fellobogott bennem a remény, hogy talán alkalom kínálkozik egyszer a menekülésre, és ez a szegény vadember segítségemre lehet.

Mikor Péntek és én már bensőbb ismeretségbe kerültünk egymással, és csaknem mindent megértett, amit mondtam neki, és anyanyelvemet, ha darabosan is, de elég jól beszélte, megismertettem saját történetemmel. Azt is elmondtam neki részletesen, hogy éltem, mielőtt idekerültem a szigetre, mennyi időt töltöttem itt, és hogyan rendezkedtem be. Bepillantást engedtem a lőpor, a golyó és a puska titkaiba, és megtanítottam lőni. Megajándékoztam egy késsel, amelyben nagy örömét lelte. Övet is készítettem neki megfelelő fityegőkkel, hogy bármit ráakaszthasson. A zsinórra kard helyett baltát kötött, melynek nemcsak a harcban, hanem számos munkában is hasznát veheti.

Leírtam neki Európa országait, különösen hazámat. Elmondtam, hogy élünk, hogy viselkedünk egymással szemben, hogy kereskedünk hajóinkon a világ minden részével. Részletesen beszámoltam a hajótörésről, mely partra vetett, és amennyire lehetséges, a helyet is megjelöltem. Magát a roncsot azonban azóta teljesen darabokra törte és elsodorta a tenger. Megmutattam csónakunk romjait is, melyet menekülés közben vesztettünk el, és amelyet egymagam képtelen voltam megmozdítani. Most már csaknem szétmállott.

Péntek hosszú ideig némán bámulta a csónakot, és egy szót sem szólt. Megkérdeztem, mit tanulmányoz rajta. Erre azt felelte:

- Én látni ilyen csónakot jönni népemhez.

Jó ideig nem értettem, mit akar mondani. Végül némi firtatás után kiderült, hogy egyszer egy ilyen csónak vetődött hazájukba. Mint mondta, vihar sodorta a partra. Képzeletemben rögtön megjelent egy európai hajó, mely szétzúzódott a zátonyokon, és láttam, hogyan dobálja a víz a csónakot. De hirtelenében elmulasztottam megkérdezni, hogy vajon emberek voltak-e a csónakban. Csupán a jármű alakja iránt érdeklődtem.

Péntek elég jól leírta a csónakot. Még jobban megértettem, mikor némi melegséggel hozzátette:

- Megmentettük fehér embereket fulladástól.

Izgatottan kérdeztem tőle, hogy a csónakban voltak-e a fehér emberek, hogy az ő kifejezését használjam.

- Igen - mondta -, csónak teli fehér emberrel.

Megkérdeztem, hányan voltak. Ujján mutatta meg, hogy tizenheten. Aztán azt kérdeztem, hogy mi lett belőlük. Erre azt felelte:

- Élni, népemnél lakni.

Erre új gondolat született agyamban. Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy azokról az emberekről lehet szó, akik a szigetemhez sodort spanyol hajóroncsról menekültek meg. Mikor már bizonyosak lehettek afelől, hogy hajójuk sziklába ütközött, és ők menthetetlenül elvesztek, nyilván csónakba ültek, és a vadaknál szállottak partra. Ezután teljes részletességgel kívántam tudni, mi lett belőlük. Péntek erősítgette, hogy még élnek. Körülbelül négy éve lakhatnak ott. A vadak szabadon bocsátották őket, sőt ennivalót is adtak nekik. Megkérdeztem, miképpen lehetséges, hogy senkit sem gyilkoltak le vagy ettek meg közülük. Azt felelte:

- Nem, testvért csinálni velük.

Ezt én úgy értettem, hogy szövetséget kötöttek. Ő pedig hozzátette:

- Csak akkor enni embereket, ha háborúban elfogni.

Tehát csak akkor eszik meg az embert, ha háborúznak a törzsek, és hadifoglyot ejtenek.

Egyszer, már jóval beszélgetésünk után, a sziget keleti oldalán járkáltunk. Felmásztunk a dombra, ahonnan valamikor egy tiszta napon felfedeztem a szárazföldet, vagyis Amerika körvonalait. Péntek, mivel az idő szintén tiszta volt, komoly elmélyedéssel figyelt a távolba. Egyszer csak ugrálni és táncolni kezdett meglepetésében. Hangosan kiabált, mert éppen akkor nem voltam a közelében. Megkérdeztem, minek örül.

- Ó, boldogság! Ó, öröm! - kiáltotta. - Látni az országom, látni a népem!

Arcát elárasztotta a boldogság, szeme sugárzott a vágytól, mintha újra népe közé kívánkozna. Megfigyelése nyomán a gondolatok egész raja kezdett zsongani bennem. Valamivel nyugtalanabb voltam Péntek miatt, mint eddig. Úgy éreztem, hogy abban az esetben, ha visszakerülne népéhez, nemcsak tanításomat felejtené el, hanem a hűség is kihalna belőle. Lehetséges, hogy honfitársainak mindent elmondana rólam. Talán századmagával térne vissza, hogy lakomát csapjanak belőlem.

És talán éppen olyan jókedve lenne, mint akkor, amikor a hadifoglyokat fogyasztják.

Később megbántam gondolataimat. Mert kiderült, hogy igen megbántottam velük ezt a becsületes teremtést. A féltékeny gyanú azonban feltámadt bennem, és néhány hétig fogva tartott. Sokkal óvatosabb voltam, és nem mutattam iránta annyi barátságot, mint azelőtt. Kiderült, hogy nem cselekedtem helyesen. Ez a derék, hálás teremtés fölötte állott minden gyanúsításnak. Később alkalmam volt erről bizonyságot szerezni.

Gyanakvásom idején minden alkalmat kihasználtam, hogy titkos gondolatait leleplezzem. De mindig azt kellett tapasztalnom, hogy tökéletesen becsületes, nyíltszívű és ártatlan. Semmit sem találtam, ami gyanúmat táplálhatta volna. Tehát nyugtalanságom eltűnt, és ismét a régi bizalmat éreztem iránta.

Közben annyira vigyáztam minden mozdulatomra, hogy bizalmatlanságomat észre se vette. Tehát nem tételezhető fel, hogy félrevezetett.

Egyszer ismét a domb felé sétáltunk. A tenger fölött párás volt a levegő, úgyhogy nem látszott a szárazföld partja. Magamhoz hívtam, és így szóltam hozzá:

- Péntek, nem vágyakozol a hazádba, népedhez?

- Igen - felelte -, nagyon örülni lenni népemnél.

- Mit csinálnál ott? - folytattam. - Ismét vaddá válnál, emberhúst ennél, és ruhátlanul járnál, mint azelőtt?

Zavartan nézegetett, és fejét rázva szólt:

- Nem, Péntek azt mondani, hogy jónak lenni, megtanítani őket gabonakenyeret enni, kecskehúst enni, tejet inni, nem enni embert.

- De hisz akkor megölnének téged.

Egy ideig töprengett, aztán megszólalt:

- Nem, nem, ők engem nem megölni, ők akarni megtanulni szeretet.

Bizonyára azt gondolta, hogy hajlamosak lennének az emberszeretet megtanulására. Azt is hozzátette, hogy nagyon sokat tanultak a szakállas emberektől, akik csónakban jöttek. Erre megkérdeztem, hogy visszamenne-e hazájába. Elmosolyodott, és azt felelte, hogy nem tud olyan messzire úszni. Készítenék neki egy kenut, mondtam. Azt felelte, hogy csak ha én is vele tartok.

- Én megyek! - feleltem. - De ha megérkeztem, biztosan megesznek.

- Nem, nem - mondta -, én tenni, hogy ők meg nem enni, én tenni, hogy nagyon szeretni.

Ezzel azt akarta nyilván mondani, hogy beszámol majd ellenségeinek megöléséről és életének megmentéséről. Emiatt fognak társai megszeretni. Aztán úgy-ahogy elmondta, milyen barátságosak voltak a tizenhét fehér emberhez vagy szakállas emberekhez, ahogy hívta őket, mikor hajótöröttként kerültek hozzájuk a partra.

Bevallom, ettől az időtől kezdve újra nagy kedvem támadt megkockáztatni az átkelést. Vajon szövetségre léphetnék a szakállas emberekkel, akik kétségkívül spanyolok és portugálok lehettek? Ez vitán felül állt. Akkor pedig módot találhatunk arra, hogy elmeneküljünk, feltéve, ha már szárazföldön vagyunk, és egymásban jó társaságot fedeztünk fel. Mindenesetre onnan már sokkal könnyebb a menekülés társaságban, mint innen egyedül - egy negyven mérföld távolságra levő szigetről.

Tehát néhány nap múlva ismét munkába vettem Pénteket, és beszélgetés közben elmondtam, adnék neki egy csónakot, azzal hazamehet népéhez. Ugyanakkor megmutattam neki csónakomat, melyet a sziget másik oldalán tartottam, s miután kimertem belőle a vizet (mert mindig víz alatt tartottam), parthoz vontam, megmutattam neki, és mindketten beszálltunk. Kiderült, hogy kitűnően kezeli, és éppen olyan gyorsan tudna hajózni vele, mint magam. Tehát így szóltam hozzá:

- No, Péntek, átmegyünk-e a te népedhez?

Erre nagyon bután nézett rám. Lehet, hogy a csónakot találta túlságosan kicsinek. Megmondtam neki, hogy van nagyobb is. Másnap el is mentünk arra a helyre, ahol a nagy csónakot tartottam. Ez volt az, amelyiket nem tudtam vízre bocsátani. Kijelentette, ez elég nagy. De kiderült, hogy mivel már huszonkét vagy huszonhárom éve feküdt, a nap kiszárította, és fája elkorhadt. Péntek bólogatott, hogy ilyen csónak nagyon jó lenne, és "sok ital, étel, kenyér" férne belé.



TIZENHATODIK FEJEZET
A FOGLYOK MEGMENTÉSE

Ebben az időben egészen rabul ejtett tervem, hogy átmegyek Péntekkel a kontinensre. Kijelentettem, hogy ugyanekkora csónakot készítünk, ő pedig hazamegy benne. Egy szót sem felelt, csak igen komolyan és szomorúan nézett rám. Megkérdeztem, mi baja. Panaszosan megszólalt:

- Miért haragudni Péntekre? Mit csinálni Péntek?

Faggattam, mire gondol, és kijelentettem, hogy egy cseppet sem haragszom rá.

- Nem haragudni! - kiáltotta, és többször elismételte ezt a szót. - Akkor miért küldeni Pénteket haza népéhez?

- De Péntek, hiszen mondtad, hogy közéjük kívánkozol.

- Igen, igen - mondta -, kívánni, mindketten ott lenni. Nem kívánni, Péntek ott lenni, Robinson nem ott lenni.

Szóval kiderült, hogy nincs szándéka nélkülem elindulni.

- Menjek én is, Péntek? - kérdeztem. - Mit csinálnék én ott?

Erre igen gyorsan felém fordult.

- Ott Robinson igen sok jót tenni - mondta -, tanítani vadembereket jónak lenni, tisztának lenni, szelídíteni embereket. Új életet élni.

- Ó, Péntek! - kiáltottam. - Nem tudod, mit beszélsz. Én magam is tudatlan ember vagyok.

- Igen, igen - ismételte -, tanítani nekem jó, tanítani nekik jó.

- Nem, Péntek - mondtam -, nélkülem indulsz el. Hadd éljek én itt tovább ugyanúgy, ahogy eddig.

Ismét zavartan bámult rám. Aztán felkapta az egyik fejszét, amelyet használni szokott, és kezembe nyomta.

- Hát ezzel mit csináljak? - kérdeztem.

- Megölni vele Pénteket - mondta.

- Ugyan mért ölnélek meg? - kérdeztem újra.

Igen gyorsan megfelelt:

- Miért küldeni el Pénteket? Pénteket megölni, nem elküldeni.

Ezt olyan komolyan mondta, hogy szeme is megtelt könnyel. Egyszóval annyi ragaszkodást és állhatatosságot fedeztem fel benne, hogy elhatároztam: soha többé nem teszem próbára, ha kedve van velem maradni.

De bennem egyre jobban felülkerekedett a vágy, hogy megkíséreljem a menekülést. Reményeimet a beszélgetésből szerzett adatokra alapítottam, vagyis hogy tizenhét szakállas ember él ott. Tehát haladék nélkül munkába kezdtünk. Először egy széles fát kerestünk ki, hogy alkalmas kenut faraghassunk, melyben megkockáztathatjuk az átkelést. Bőségesen volt a szigeten fa. Akár egy hajórajt is építhettünk volna, nemcsak kenukat. Elsősorban az a szempont vezérelt, hogy a hajóépítést a vízhez olyan közel végezzük, amennyire csak lehet. Nem szerettem volna újra elkövetni első hibámat.

Végül Péntek mutatott rá az alkalmas fára. Kiderült, hogy sokkal jobban érti ezeket a dolgokat, mint én. Nem tudom pontosan megnevezni a fát, amelyet ledöntöttünk, elég az hozzá, hogy nagyon hasonlít a puszpánghoz. Színük és szaguk legalábbis egyezett. Péntek amellett kardoskodott, égessük a fát üregesre. Én azonban megmutattam neki, hogy végezhetjük el ezt a munkát szerszámokkal. Nem kellett sokat tanítani: csakhamar ugyanolyan jól kezelte a fejszét, mint én. Egy hónapi kemény munka után elkészültünk a járművel. Igen csinosra sikerült, különösen azután, amikor elejét valóságos hajóorrá mintáztuk. Most újabb két hetet vett igénybe, míg görgő fákon hüvelykről hüvelykre haladva a tengerbe juttattuk. De mikor már a hullámokon úszott, akár húsz ember is könnyen elfért volna benne.

Mikor már a vízen volt, csodálkozva tapasztaltam, hogy Péntek ügyesen bánik vele. Kitűnően kormányozza, fordítja, hajtja, evez benne. Megkérdeztem, van-e kedve hozzá, hogy megkíséreljük az átkelést.

- Igen - felelte -, nagyon jól átjutni akkor is, ha nagyon nagy szél fújni.

Egy másik tervemről még nem is beszéltem előtte. Ez abban állt, hogy csónakomat árboccal és vitorlával szerelem fel, és ellátom horgonnyal és láncokkal. Az árbochoz elég könnyen hozzájutottam. Egy ifjú cédrust kellett csupán kidöntenem, ami éppen elég nőtt a szigeten. A közelben is találtam alkalmasat. Péntekkel együtt munkához láttunk, levágtuk és kifaragtuk. Sokkal több gondom volt a vitorlával. Voltak ugyan régi vitorláim, vagy inkább vitorladarabjaim szép számmal. De mivel már huszonhat éve tartózkodtam a szigeten, és karbantartásukra nem sok gondot fordítottam, legtöbbje szétmállott. Mert ugyan hogy is képzelhettem volna, hogy valaha még hasznukat vehetem. A legtöbb csakugyan mállófélben volt. De mégis találtam két darabot. Ezek még elég tartósnak látszottak. Elképzelhető, hogy tű hiányában toldozgatásuk mennyi munkába került. Végül is összetákoltam egy háromszögletes ocsmány lebernyeget, olyasfélét, amit nálunk otthon birkalapocka-vitorlának neveznek. Ennek a végén keresztfa van, és kis csúcsban végződik. Ilyet szoktak a hajóhoz kötött nagy csónakok használni. Én is ennek a kezeléséhez értettem legjobban.

Ugyanilyen csónakban menekültem berber földről, ahogy történetem elején elmondtam.

Az árboc és a vitorla felszerelése két hónapig tartott. Ugyanis azon voltam, hogy minél tökéletesebb legyen. Tehát egy kis támasztóárbocot és elővitorlát is alkalmaztam. Ezekre akkor van szükség, ha szél ellen fordulunk. Még fontosabb volt, hogy a csónak farát kormánylapáttal lássam el. Így biztosíthattam, hogy az irányt betartjuk. Megvallom, ügyetlen hajóács voltam. De tisztában lévén azzal, hogy mindez milyen fontos, sőt szükséges, nem sajnáltam a vesződséget. Végre mégis elkészültem. Ha számba veszem a tömérdek félresikerült kísérletet, semmi csodálatosat nem találok abban, hogy az utóbbi munka legalább olyan sokáig tartott, mint a csónak kifaragása.

Mikor mindezzel kész voltam, meg kellett még tanítani Pénteket a hajózás tudományára. Igaz, hogy nagyszerűen evezett a kenuban, viszont fogalma sem volt a vitorláról és a kormányról. Egészen magánkívül volt a csodálkozástól, mikor látta, hogy vezetem ki a csónakot a kormány segítségével a tengerre, vagy amikor megfigyelte, hogy duzzad meg vagy ernyed el a vitorla az irány változásának megfelelően.

De rövid gyakorlat után összebarátkozott mindkettővel, és csakhamar tapasztalt hajós lett belőle. Egyedül az iránytű használatára nem tudtam rászoktatni. Igaz viszont, hogy ezen a vidéken nagyon ritkán volt felhős idő, és a ködöt alig ismerték. Az iránytű tehát senkinek sem hiányzott, mert a csillagok éjjel mindig megmutatták az utat, nappal viszont látszott a part. Az esős évszakban pedig, amikor a látás bizonytalan, senkinek sem volt kedve se szárazon, se vízen közlekedni.

Beléptem szigeti fogságom huszonhetedik évébe. Ámbár ami az utolsó három évet illeti, melyet ezzel a derék teremtéssel együtt töltöttem, legszívesebben kihagynám a számolásból. Most vidáman ültem meg hajótörésem évfordulóját. Erős remény élt bennem, hogy véglegesen és gyorsan megszabadulok innen. Lehet, hogy már egy évet sem töltök itt. Ennek ellenére folytattam a gazdálkodást, ástam, ültettem és arattam, mint eddig. Begyűjtöttem a szőlőt, és megaszaltam: egyszóval elvégeztem a rám váró feladatot.

Közben beköszöntött az esős évszak, amikor többet kellett otthon tartózkodnom, mint egyébként. Új hajónkat biztonságba helyeztük, amennyire csak lehetett. Beeveztünk vele a folyócskába, ahol régi kikötőm állott, magas vízállás idején partra vontuk, és Péntekkel kis dokkot ástunk számára. Akkorát, hogy beférjen, és elég mélyet, hogy éppen úszhasson benne. Majd mikor az apály beállott, töltést emeltünk a dokk végénél, hogy elzárjuk a tengervíztől. Így a dagály nem tehetett kárt a csónakban. Hogy az esőtől is megóvjuk, beszórtuk faágakkal sűrűn, mintha háztető volna felette.

Így vártuk a november és december hónapokat, amikorra vállalkozásom időpontját kitűztem.

A száraz évszak felé közeledve, a szép idővel együtt egyre többet gondoltam tervemre. Naponta készültem az utazásra. Első tettem az volt, hogy jelentős élelmiszerkészletet halmoztam fel. Az volt a szándékom, hogy két hét múlva megnyitom a dokkot, és tengerre kormányozom a csónakomat.

Egy reggel éppen hajónk körül tevékenykedtem. Közben kiáltottam Pénteknek, menjen a tengerpartra, és próbálja meg, tudna-e fogni egy teknősbékát, ami tojásai és húsa miatt hetenként legalább egyszer terítékre került. Péntek aligha juthatott messzire, mert egyszerre rohanva jön vissza, átugrik a külső falon, illetőleg kerítésen. Azzal sem törődött, hol éri lába a földet. Aztán lelkendezve kiabálni kezdett:

- Ó, jaj! Ó, jaj! Ó, bánat! Ó, baj!

- Mi az, Péntek? - kérdeztem.

- Ó, odaát - kiáltja - egy-két-három csónak! Egy, kettő, három!

Beszédmódjából arra következtettem, hogy hat csónakról beszél. De amikor tovább faggattam, kiderült, mégis csak háromról van szó.

- Nahát, Péntek, ne ijedj meg annyira - csillapítottam, amennyire tudtam.

De láttam, hogy szegény fickó rettenetesen odavan. Úgy látszik, nem fért egyéb gondolat a fejébe, mint hogy most érte jönnek, darabokra vágják és megeszik. Szegény úgy vacogott, hogy nem tudtam, mit kezdjek vele. Próbáltam vigasztalni, és bizonygattam, hogy éppolyan veszélyben vagyok, mint ő, sőt engem valószínűleg előbb falnak fel.

- Na de, Péntek, ha úgy fordul, megverekszünk velük. Tudsz harcolni, Péntek?

- Én lőni - mondta -, de jönni igen sok.

- Nem számít - ismételtem -, a puskáink elijesztik azokat, akiket nem tudunk megölni.

Megkérdeztem tőle, fog-e úgy védeni engem, mint ahogy én őt. És mellém áll-e, és megteszi-e, amit parancsolok neki. Így felelt:

- Én meghalni, ha Robinson parancsolni, meghalni.

Bementem házamba, kihoztam egy jó korty rumot, és odaadtam neki. Tudniillik olyan takarékosan gazdálkodtam a rummal, hogy még mindig maradt belőle. Mikor megitta, rábíztam a két sörétes puskát, melyet mindig magunkkal hordtunk. Megtöltöttem mindkettőt durva hattyúsöréttel, mely majdnem pisztolygolyó nagyságú szemekből áll. Aztán a négy muskétát vettem elő, és megtöltöttem mindegyiket két nagy és öt kisebb golyóval. Pisztolyaim mindegyikébe egy pár golyót tettem. Nagy kardomat szokás szerint hüvely nélkül akasztottam oldalamra, Pénteknek odaadtam baltáját.

Mikor így felkészültem, fogtam a távcsövet, és kimentem a domboldalra szemlét tartani. Távcsövem segítségével pontosan láttam, hogy a három csónakban huszonegy vad és három fogoly ül. Céljuk nyilvánvaló volt: győzelmi lakomát akartak csapni a három emberi testből. Mondhatom, barbár ünnep! De úgy látszik, ez volt legkedvesebb szokásuk.

Kikötéshez nem azt a helyet választották, ahol Péntekkel partra szálltak, hanem valamivel közelebb jöttek a folyómhoz. Itt a part elég menedékes volt, és a sűrű erdő csaknem a tengerig nyúlt. Ez a körülmény, továbbá embertelen céljuk annyira felháborított, hogy ismét bementem Péntekhez. Kijelentettem neki, kész vagyok rájuk rohanni és akár mindegyiket megölni. Megkérdeztem, velem jön-e. Most már túl volt az első félelmén, és a korty rum miatt emelkedett hangulat lett úrrá rajta. Vidám volt, és megismételte, hogy kész parancsomra meghalni.

Kihasználva lelkesedését, szétosztottam a fegyvereket, amelyeket az előbb megtöltöttem. Egy pisztolyt tűztem Péntek övébe, és három puskát akasztottam vállára. Magam is eltettem egy pisztolyt, és megragadtam a három megmaradt puskát. Ilyen felszereléssel indultunk el. Zsebembe még egy kis palack rumot csúsztattam, Péntekre pedig rábíztam egy zacskót, tele lőporral és golyóval. Megparancsoltam neki, hogy közvetlenül mögöttem haladjon, ne moccanjon, és mindaddig ne használja fegyverét, míg parancsot nem adtam. Azt is megtiltottam, hogy beszéljen. Közöltem tervem:

Közel egy mérföldet kell haladnunk a patakon átkelve az erdőben. Én tájolómon nézem az irányt. Az a célom, hogy lőtávolba kerüljünk, mielőtt észrevennének. Távcsövemmel látom, hogy a feladat nem nehéz.

Ezzel az elhatározással léptünk az erdőbe. A legnagyobb óvatossággal és csendben haladtunk. Péntek közvetlen a nyomomban lépkedett. Óvatosan meneteltünk, míg az erdő szegélyéhez értünk, azon az oldalon, mely hozzájuk legközelebb volt. Csupán egy erdőkiszögellés választott el már tőlük. Ekkor halkan magamhoz szólítottam Pénteket. Megmutattam neki egy nagy fát, amely az erdő sarkán állott. Megparancsoltam, hogy menjen a fához, és derítse fel, lát-e valamit. És ha igen, micsodát.

Úgy is tett. Hamarosan visszatért, és elmondta, hogy nagyszerűen lehet látni onnan az egész társaságot. Mindnyájan a tűz körül ülnek, és az egyik fogoly húsát eszik. Egy másik nem messze tőlük megkötözve hever a homokon. Bennem már valósággal forrt a harag. Azt is megmondta, hogy a fogoly nem az ő nemzetségükhöz tartozik, hanem a szakállas emberek egyike, akikről elmesélte, hogy csónakon érkeztek országukba. Elteltem rémülettel, mikor a fehér embereket említette. A fákig lopakodva távcsövemen át tisztán láttam a fehér embert, aki a fövenyen feküdt. Kezét-lábát összekötözték, és ruháján is látszott, hogy európai.

A vadakhoz körülbelül ötven lépéssel közelebb egy másik fa is állott, mögötte pedig egy kis sűrű húzódott. Mikor a terepet jobban szemügyre vettem, megállapítottam, hogy észrevétlenül eljuthatok odáig. Akkor pedig lövésem kétszerte biztosabb. Mérsékeltem tehát indulatomat, amelytől már majdnem szétrobbantam. Vagy húsz lépést hátrálva megbújtam a bokrok mögött, melyek elfödtek, míg a másik fáig jutottam. Ezután egy kis emelkedés következett. Innen, mintegy nyolcvan lépés távolságról tiszta kép tárult elém.

Pillanatnyi veszteni való időm sem volt. A gazfickók közül tizenkilencen a földön kuporogtak, kettőt pedig elküldtek, hogy lemészárolják a szegény fehér embert. Lehet, hogy egyik tagját a másik után vitték volna a tűzhöz. Épp lehajolt a két ember, hogy megoldják a rab lábán a köteléket. Péntekhez fordultam.

- Na most, Péntek - szóltam neki -, tedd, amit parancsolok.

Péntek jelezte, hogy megteszi.

- Akkor, Péntek, utánozz mindenben engem. Vigyázz, hogy semmit el ne hibázz.

Letettem a muskétát és a madarászpuskát a földre. Péntek megismételte mozdulataimat. A másik muskétával a vadakra céloztam. Ő szintén rájuk fogta fegyverét. Megkérdeztem, készen van-e, mire azt mondta:

- Igen.

- Akkor tüzelj! - mondtam, és abban a pillanatban én is tüzeltem.

Péntek sokkal jobban célzott, mint én. Azon az oldalon, ahová lőtt, két vadat megölt, és hármat megsebesített. Az én oldalamon csak egy halott és két sebesült volt. A vadak közt óriási rémület támadt. Aki épen maradt, talpra ugrott. De hirtelenében nem tudták, hová rohanjanak, sőt először azzal sem voltak tisztában, melyik irányból szabadult rájuk a pusztulás. Péntek szeme rajtam függött. Híven követte a parancsot, vagyis azt tette, amit én. Mikor a második lövés is eldördült, földre dobtam a muskétát, és felkaptam a sörétes puskát. Péntek követett. Látta, hogy felhúzom a ravaszt, és célzok. Ő ugyanígy cselekedett.

- Készen vagy, Péntek? - kérdeztem.

- Igen - felelte.

- Akkor hát rajta! - kiáltottam, és ismét az elképedt nyomorultak közé tüzeltem. Ugyanígy tett Péntek. Mivel ezekben a puskákban hattyúsörét volt, vagyis kisebbfajta puskagolyó, csak ketten estek el. De olyan sokan megsebesültek, hogy üvöltve és sikoltozva rohangáltak ide-oda. Mindegyikből csurgott a vér, és legtöbbjük kegyetlenül pórul járt. Hárman csakhamar a földre hulltak, noha még nem szenvedtek ki.

- Na most, Péntek - szóltam félretéve a kilőtt puskát és felkapva a még töltött muskétát -, kövess engem!

Bátran szemembe nézett. Erre kirohantam az erdőből, és megmutattam magam. Péntek közvetlenül nyomomban haladt. Mihelyt észrevettem, hogy megláttak, teljes erőmből kiabálni kezdtem, és Pénteknek is megparancsoltam, hogy ordítson. Aztán teljes erőből rohanva - ami különben nem is volt olyan könnyű, mert teli voltam fegyverrel - egyenesen az áldozat felé vettem utamat, aki, mint mondtam, a fövenyen feküdt a bennszülöttek táborhelye és a tenger között.

A két mészáros a lövés zajától megrémülve egyenesen a tengernek rohant. Belevetették magukat kenuikba. Három másik követte példájukat. Pénteknek megparancsoltam, hogy lépjen előre, és tüzeljen rájuk. Péntek megértette szándékomat. Negyvenlépésnyit előrefutott. Aztán rájuk lőtt. Azt hittem, mindnyájukat leterítette, mert hirtelen eltűntek a csónak fenekén. Kettő azonban nemsokára felbukkant. Ennek ellenére is a lövésnek két halálos és egy sebesült áldozata volt. Az utóbbi is szinte halottként feküdt a csónak fenekén.

Mialatt Péntek tüzelt, én előkaptam késemet, és az áldozatot megszabadítottam kötelékeitől. Talpra segítettem, és megkérdeztem tőle portugálul, hogy kicsoda. Latinul felelt, hogy jó barát. De olyan gyenge volt, hogy alig tudott beszélni. Kivettem zsebemből a rumos palackot, és kezébe nyomtam. Jelekkel értettem meg vele, hogy igyon. Aztán megkérdeztem, milyen országból való. Azt felelte, hogy spanyol. Mikor valamelyest magához tért, kézzel-lábbal igyekezett tudomásomra hozni, milyen hálás segítségemért.

- Senor - szóltam minden spanyol tudásomat összeszedve -, erről majd beszélünk, de most harcolnunk kell. Ha van hozzá ereje, fogja ezt a pisztolyt, a kardot meg kösse oldalára.

Mindkettőt hálásan elfogadta. Mihelyt fegyvert érzett a kezében, mintha új életerő szállta volna meg. Vad dühvel csapott rá ellenségeire, s kettőt azonnal darabokra aprított. Meg kell jegyeznem, azok a nyomorultak annyira megrémültek, hogy már futni sem tudtak. Hasonló volt a helyzet az öt csónakosnál. Hárommal a golyók végeztek, másik kettő pedig az ijedtségtől bukott földre.

Puskámat még kezemben tartottam, hogy szükség esetén lőjek. Pisztolyom és kardom a spanyolnál volt. Magamhoz hívtam Pénteket, és megparancsoltam neki, hogy fusson a fához, ahonnan először lőttünk, és hozza ide a kilőtt fegyvereket. A parancsot gyorsan teljesítette. Kezébe adtam a puskámat, és nekiláttam, hogy a többit ismét megtöltsem. Pénteknek és a spanyolnak megmondtam, jöjjenek hozzám, ha szükségük lesz fegyverre.

Miközben én a puskákat töltögettem, heves küzdelem fejlődött ki a spanyol és az egyik vadember között, aki hatalmas fakardjával támadt rá. Ki is oltotta volna életét, ha véletlenül fegyvertelen. A spanyol bátor és ügyes vívó volt, de úgy látszik, legyengült. A hatalmas vadember ekkor birokra kelt vele, leteperte a földre, és éppen kardomat készült kicsavarni kezéből. A spanyol, aki alul volt, elengedte a kardot. De övéből kirántotta a pisztolyt, és átlőtte a vad testét. A bennszülött összeesett, odarohantam, de már nem volt szükség a segítségemre.

Péntek, akit szabadjára hagytam, a menekülőket üldözte. Nem volt egyéb fegyvere, mint baltája a kezében. Mégis leterítette azt a másik hármat, akikről az előbb beszéltem, vagyis azokat, akik elsőnek sebesültek meg. Mindenkivel végzett, akit el tudott érni.

A spanyol hozzám lépett, és fegyvert kért. Kezébe adtam a sörétes puskát, ezzel két vad üldözésére indult. Mindkettőt megsebesítette. De mivel képtelen volt futni, mindkettő bemenekült előle az erdőbe. Ott Péntek tovább üldözte őket. Az egyiket meg is ölte. De a másik nagyon fürge volt, és noha megsebesült, mégis vízbe vetette magát, és elérte a csónakot. Ott beugrott ahhoz a kettőhöz, akik még élve maradtak. Azzal a sebesülttel együtt, akiről nem tudtuk, él-e vagy meghalt, a huszonegyből csupán ez a három menekült meg.

Hadijelentésünk a következőképpen alakult. Hármat öltünk meg az első lövésre, kettőt a másodikra. Kettőt ölt meg Péntek a csónakban, majd két további sebesültet. Egyet megölt az erdőben, hármat megölt a spanyol, négyen belehaltak sebeikbe. Négyen megmenekültek a csónakon, egyikük sebesült. Ez összesen huszonegy.

A csónakban ülők ugyancsak dolgoztak, hogy lőtávolon kívül kerüljenek. Péntek kétszer is utánuk lőtt, de úgy látszik, egyszer sem talált. Péntek nagyon szívesen beugrott volna velem az egyik kenuba, hogy kövessük őket. Bevallom, magam is eléggé aggódtam menekülésük miatt. Tartottam tőle, hogy a történtekről hírt visznek népüknek, mely talán két-háromszáz kenuval tér vissza. Ekkora tömeg pedig felfal bennünket.

Beleegyeztem tehát, hogy utánuk eredünk a tengeren. Beugrottam az egyik kenuba, és megparancsoltam Pénteknek, hogy kövessen. De nagy meglepetésemre a csónak fenekén egy másik szerencsétlent pillantottam meg. Keze-lába éppúgy össze volt kötözve, mint a spanyolnak, és egészen odavolt a rémülettől, mert nem tudta, mi történik. A csónakban tudniillik moccanni sem tudott, annyira gúzsba kötözték tetőtől talpig. A kötözés maga annyira meggyötörte, hogy jártányi ereje is alig maradt.

Azonnal elvágtam az összefont háncsokat, melyek lebéklyózták, és talpra segítettem. De sem állni, sem beszélni nem tudott, csak nyögött keservesen. Úgy látszik, azt gondolta, most ő következik soron a kivégzésben. Ekkor Péntek által tudomására akartam hozni, hogy szabad. Elővettem palackomat, és húzattam vele egy kortyot. Ettől és a szabadulás reményétől visszatért belé az élet, és felült a csónakban.

Mikor Péntek odajött, és az arcába nézett, megindító jelenet játszódott le. Mindenki könnyekre fakadt volna, ha látja, hogy öleli, csókolja, becézi a foglyot, hogyan kiabál, nevet, ugrál, táncol, énekel. Folyton kiabált, kezét tördelte, tulajdon arcát csapkodta kezével. Majd újra felugrott, és körültáncolta, mintha megbolondult volna. Jó időbe került, míg ki tudtam szedni belőle, hogy mi történt. Mikor egy kicsit magához tért, elmondta, hogy a rab nem más, mint apja.

Nem könnyű elmondani, mennyire megindított elragadtatása és a fiúi szeretetnek ez a látványa. Szegény Péntek nemcsak viszontlátta apját, hanem egyenesen a halálból kapta vissza. Ahhoz is erőtlen a tollam, hogy szenvedélyének különös megnyilvánulásairól beszámoljak. Hol kiugrott a csónakból, hol ismét beleugrott. Bent leült, keblére vonta apja fejét, és fél óráig is simogatta. Aztán karját és csuklóját kezdte el simogatni és dörzsölgetni, mert megdermedtek a kötelékektől. Mikor láttam, miről van szó, rumot adtam, hogy azzal dörzsölje az öreg kezét. A szesz jó hatása csakhamar mutatkozott.

Ez az esemény megakadályozta tervünket, hogy üldözzük a többi vadembert, akiket már csaknem elvesztettünk szemünk elől. Szerencsénk volt, mert két óra múlva heves szél kezdett dühöngeni. Ők útjuknak legfeljebb egynegyedét tehették meg. A vihar egész éjjel tombolt, északnyugati széllel, mely szembecsapott velük. Ilyen körülmények között aligha lehetséges, hogy partot értek.

De visszatérek Péntekhez. Annyira elfoglalta apja, hogy nem volt szívem bármilyen rövid időre is elszakítani tőle. Később mégis magamhoz hívtam, ő pedig szökdécselve, nevetve s az örömtől mintegy magánkívül engedelmeskedett. Megkérdeztem, adott-e kenyeret apjának. Fejét rázva szólt:

- Nem, csúnya kutya megenni mindent maga.

Erre egy karéj kenyeret vettem elő tarisznyámból. Aztán neki is adtam egy korty italt. De meg sem kóstolta, egyenesen apjához vitte. Volt zsebemben még két vagy három szőlőfürt, ebből is küldtem egy marokra valót az öregnek. Alighogy a szőlőt átadta apjának, hirtelen kiugrott a csónakból, és rohanni kezdett, mintha megbabonázták volna. Ő volt ugyanis a leggyorsabb fickó, akit valaha láttam. Olyan sebesen futott, hogy egy pillanat alatt eltűnt szemem elől. Hiába hívtam, hiába kurjongattam utána, nyoma veszett.

Negyedóra múlva azonban látom ám, hogy közeledik felénk, ha nem is olyan gyorsan, mint ahogy elfutott. Láttam, lépése azért lassúbb, mert tart valamit a kezében. Kiderült, azért futott el, hogy apjának friss vizet hozzon. Amellett leszelt még két karéj kenyeret. A kenyeret nekem adta, a vizet azonban apjához vitte. Mivel magam is szomjas voltam, szintén jót húztam belőle. Az öreget felüdítette a víz. Többet használt, mint bármilyen rum vagy szesz, amit én adtam, mert már majdnem eltikkadt a szomjúságtól.

Miután megitatta apját, megkérdeztem, maradt-e még víz. Igennel felelt. Megmondtam, vigye a szegény spanyolnak, az legalább annyira szenved, mint az apja. Az egyik kenyérdarabot szintén elküldtem a spanyolnak, aki valóban elég gyenge volt. Egy fa árnyékában pihent a földön. A tagjai merevek voltak, és a kötelek helye megdagadt. Mikor láttam, hogy felül meginni a Péntek által hozott vizet, és enni kezdte a kenyeret, odamentem hozzá, és megkínáltam egy marék szőlővel.

Rám nézett, szemében a köszönet és hála fénye csillogott. De gyenge volt, hiszen az erőltetett küzdelem is megviselte. Jóformán lábra sem tudott állni. Kétszer vagy háromszor megkísérelte, de bokája erősen megdagadt, és keservesen sajgott. Intettem, maradjon nyugodtan, és Péntekkel megdörzsöltettem a bokáját. Ezt ő ugyanolyan szorgosan végezte, mint az előbb apjánál.

Közben azonban szegény, jólelkű teremtés minden két percben, vagy talán még többször is hátrafordította fejét. Arra volt kíváncsi, hogy apja úgy ül-e még, ahogy az előbb hagyta. Egyszer látja, hogy az öreg lehanyatlik. Felpattant, és olyan gyorsan ott termett, hogy szinte látni sem lehetett, mikor éri lába a földet. De megnyugodott, hogy apja csak pihenni dőlt le. Erre újra visszajött hozzám.

Közben szóltam a spanyolnak, engedje meg, hogy Péntek felsegítse, és elvigye a csónakig. Ha majd lakásomba hozta, én magam veszem gondjaimba. Péntek erős, fiatal fickó lévén, hátára kapta a spanyolt, és gyengéden letette a csónak oldalára, lábával befelé. Majd egészen beemelte, és közvetlenül apja mellé helyezte. Ezután újra partra lépett, vízre taszította a csónakot, és gyorsabban evezett a part mellett, mint ahogy én menni tudtam. A szél már elég erősen fújt, de azért biztonságban behajózott a kis folyóba. Aztán elrohant, hogy a többi csónakot is elhozza. Megkérdeztem útközben, hová siet.

Azt felelte:

- Menni, hozni többi csónak.

Azzal rohant már, mint a szélvész. Legalábbis sem embert, sem lovat így futni nem láttam. Már a másik csónakkal is a partnál volt, mire én gyalog odaértem. Sőt el is hagyott, és sietett, hogy vendégeinket kiemelje a járműből. Már egyikük sem tudott járni. Szegény Péntek azt sem tudta, mihez kezdjen.

Töprengtem, hogyan segíthetnék rajtuk. Odakiáltottam Pénteknek, ültesse le a gyengélkedőket, aztán jöjjön hozzám.

Hamarosan összetákoltam egy kézi hordágyat, hogy ráfektessük őket. Péntekkel együtt így vittük haza betegeinket.

Külső erődítményeinknél azonban még nagyobb zavarban voltunk, mint az előbb. Betegeinket nem tudtuk átemelni a falon, viszont eltökéltem, hogy semmiképp sem rombolom le kerítésemet. Péntekkel együtt tehát két óra alatt csinos kis sátrat vertünk. Beborítottuk a vitorlákkal, és telehordtuk ágakkal. Azon a helyen állítottuk fel, amely a frissen ültetett liget és a kerítés között terült el. Itt két ágyat vetettünk nekik, úgy, ahogy szoktuk: rizsszalma-alomra takarót terítettünk, arra pedig újabb terítőt.

Szigetem tehát benépesült. Mikor így biztonságba helyeztem megmentett és gyengélkedő foglyaimat, arra gondoltam, hogy ételre van szükségük. Megparancsoltam Pénteknek, válasszon ki nyájamból egy elég zsenge húsú, egyéves kecskét. Mikor megölte, levágtam hátsó fertályát, és apró darabokra szabdaltam. Péntekkel vizet tétettem a tűzre, és mondhatom, kitűnő húslevest és főtt húst készítettem. A házon kívül főztem, mert belső falamon belül a barlangomban sosem csináltam tüzet. Aztán az élelmet az új sátorba vittük, itt asztalt rögtönöztem, leültem, és saját vacsorámat is vendégeimmel költöttem el. Amennyire tőlem telt, igyekeztem bátorítani és felvidítani őket. Péntek volt a tolmácsom, elsősorban az apja és közöttem. De ő segített ki a spanyolnál is, aki elég jól beszélte már a vadak nyelvét.

Miután megebédeltünk, vagy inkább megvacsoráztunk, megparancsoltam Pénteknek, menjen, vegye az egyik csónakot, szedje össze puskáinkat és egyéb tűzfegyvereinket, melyeket idő hiányában a harc színhelyén hagytunk. Másnap pedig úgy rendelkeztem, hogy temesse el a vadak holttestét, melyek a napnak kitéve hamarosan rothadásnak indultak volna. El kellett még temetnie barbár lakomájuk maradványait, amire én magam képtelen lettem volna. Nem, még csak látni sem szerettem volna, ha véletlenül arra járok.

Ő mindent elvégzett. Utasításaimnak megfelelően még a nyomait is eltüntette annak, hogy a vadak itt jártak. Mikor újra arra vitt utam, már csak az erdő kiszögelléséből és a fáról ismertem rá a helyre.

Aztán egy kis beszélgetésbe elegyedtem két új lakótársammal. Péntek útján megkérdeztem az öregtől, mit gondol, vajon megmenekültek-e a vadak a kenuban. És vajon várhatjuk-e, hogy olyan erővel térnek vissza, amelynek nem tudunk ellenállni?

Először úgy vélekedett, hogy a vadak aligha tudták átverekedni magukat az egész éjjel dühöngő viharon, feltétlenül megfulladtak. Ha pedig dél felé vetődtek partra, mint ellenséget bizonyára felfalták őket. De hogy mi lesz akkor, ha mégis elérik saját partjukat, nem tudta megmondani. Véleménye szerint azonban a vadak rettenetesen megrémültek támadásunk módjától, a puskák zajától és tüzétől. Bizonyára úgy mesélik el esetüket, hogy villámlás és mennydörgés, nem emberi kéz pusztított köztük. Az a két lény pedig, aki megjelent - mármint Péntek meg én - tulajdonképpen bosszúálló szellem. Tehát ezek pusztítottak soraikban, nem pedig fegyveres emberek. Ezt, mint mondta, kiáltozásukból vette ki. El sem tudják képzelni, hogy élő ember tüzet okádjon, és keze mozdítása nélkül távolról ölhessen.

Az öregnek igaza volt. Azóta megtudtam, hogy a vadak mégiscsak megmenekültek. Hazaérve úgy beszéltek szigetünkről, mint egy elvarázsolt földdarabról, ahol az isten tüze pusztít. De ezt akkoriban még nem tudtam, és jó ideig aggodalmak közt éltem. Mindig résen voltam, és sosem jártam fegyver nélkül. De most, hogy immár négyen voltunk, akár százzal is szembe mertünk volna szállni nyílt terepen.



TIZENHETEDIK FEJEZET
ZENDÜLŐK

Eltelt némi idő, és a csónakok nem mutatkoztak. Lassanként a jövetelüktől való félelem is elmúlt bennünk. Kezdtem fontolóra venni régebbi tervemet: vagyis azt, hogy miként juthatnék a kontinensre. Péntek apja is biztosított róla, hogy népe jól fog bánni velem, ha oda megyek, már csak az ő kedvéért is. De buzgalmamat kissé lehűtötte egy komoly beszélgetés, melyet a spanyollal folytattam. Megtudtam tőle, hogy még tizenhat spanyol és portugál él a vadak között, miután a hajótörésből megmenekültek. Igaz ugyan, hogy a vadaktól nincs bántódásuk, de szükséget szenvednek a legfontosabb dolgokban, sőt életüket is alig képesek fenntartani.

Kikérdeztem utazásuk minden részlete felől. Megtudtam, hogy hajójuk spanyol zászló alatt Rio de la Platából Havannába igyekezett. Céljuk az volt, hogy ott rakják ki terhüket: elsősorban bőrt és ezüstöt. Ellenérték fejében pedig olyan árut vásárolnak, amilyenhez hozzájuthatnak. A hajón öt portugál tengerész dolgozott, akiket egy más roncsról vettek fel. A saját embereik közül az első hajó elvesztésekor öten fulladtak a tengerbe, a többi pedig végtelen veszélyek és kockázatok során át, csaknem éhen halva jutott a kannibál partra. Ott már arra is elkészültek, hogy felfalják őket. Elmondta, hogy néhány fegyverüknek semmi hasznát nem veszik. Ugyanis nincs golyójuk, puskaporuk pedig a tengervízben teljesen elázott. Ami keveset megmentettek lőporukból, a partraszállás utáni első napokban vadászat közben ellövöldözték.

Megkérdeztem tőle, milyen sors vár ott rájuk, ha nincs semmi tervük a menekülésre. Azt felelte, hogy erről rengeteget tanácskoztak. De vitájuk mindig reménytelen kétségbeeséssel végződött, mert sem műszereik nem voltak, hogy hajót építsenek, sem élelmiszerkészletük, hogy elinduljanak.

Megkérdeztem azt is, hogy fogadnák ajánlatomat, ha kilátásba helyezném számukra a menekülést. És vajon, ha mindnyájan együtt lennénk, nyélbe lehetne-e ütni a vállalkozást? Nyíltan feltártam előtte, hogy főleg attól tartok, árulást követnének el, és rosszul bánnának velem, ha életemet kezükbe tenném. A hála nem minden embernek szükségszerű erénye, az emberek cselekedeteiket nem mindig eszerint irányítják. Azt is hozzátettem, hogy csúnya dolog lenne, ha én lennék menekülésük eszköze, ők pedig végül foglyukká tennének. Ebben az esetben szívesebben bízom rá magam a vadakra. Faljanak fel inkább elevenen, mint hogy spanyol papok könyörtelen pribékjeinek kezébe jussak, és az inkvizíciónak essek áldozatul.

Azt is hozzátettem, meg vagyok győződve segítségük hasznosságáról. Feltételezem, hogy ennyi kéz itt a szigeten elég nagy bárkát tudna összeácsolni ahhoz, hogy akár Brazíliába, akár az észak felé eső spanyol szigetekre eljuthassunk. Viszont ha ők ennek ellenére, miután fegyvert adtam kezükbe, viszonzásul saját népük között jóságomért rosszul fizetnének, semmi értelme a dolognak, mert mostani helyzetem még mindig jobb.

Őszintén és elfogulatlanul válaszolt kérdéseimre. Elmondta, hogy helyzetük milyen nyomorúságos. Éppen ezért aligha hiszi, hogy szabadítójukkal rosszul bánnának. Ha jónak látom, ő visszatér az öreggel együtt, és megtárgyalja társaival a dolgokat. Aztán újra megjelenik nálam a válasszal. Megállapítja a feltételeket, amelyekre ünnepélyes esküt tesznek. Eszerint teljesen az én parancsnokságom alá helyezik magukat. Kötelességüknek tartják, hogy engedelmeskedjenek, és csak olyan országba megyünk, ahová én akarom. Hűségük mindaddig kötelező, amíg az általam kijelölt földet el nem érjük. Megígérte, hogy elhozza a saját kezükkel írt szerződést.

Aztán kijelentette, hogy először ő teszi le az esküt, mely szerint mindaddig el nem mozdul mellőlem, míg arra engedélyt nem adok. Utolsó csepp véréig kitart mellettem, ha netán emberei között ellenem zendülés törne ki. Úgy jellemezheti társait, mint nyájas, becsületes embereket. Most a legnagyobb keserűség emészti őket, mert nincs sem fegyverük, sem ruhájuk, sem ennivalójuk, hanem ki vannak szolgáltatva a vadak kénye-kedvének. Jóformán reményük sincs, hogy hazájukba visszatérhessenek. Meg van róla győződve, hogy megszabadításuk esetén életre-halálra kitartanának mellettem.

Bizonyságtétele alapján elhatároztam, hogy megkísérlem megmentésüket, ha lehetséges. Tárgyalás céljából elküldöm hozzájuk az öreg bennszülöttet és a spanyolt. Már mindennel készen voltunk az indulásra. Ekkor a spanyolnak támadt ellenvetése. Ez részben nagyon okos, részben pedig nagyon komoly volt, úgyhogy én csak örülhettem neki. Azt tanácsolta, hogy legalább fél évvel halasszuk el társai megmentését.

A következőket hozta fel: körülbelül már egy hónapja tartózkodik nálam, és látja, milyen előrelátó módon gondoskodom fennmaradásomról. Azt is látja, mennyi gabonát és rizst halmoztam fel. Egymagamnak ez több mint elegendő, de kevésnek bizonyulna immár négy főre nőtt családom számára, ha nem gazdálkodnánk vele takarékosan. És mi lenne akkor, ha honfitársai, szám szerint tizenhatan, megjelennének nálam. Még kevésbé vihetnénk útravalót építendő hajónkra, akármelyik amerikai gyarmatra szándékoznánk is utazni.

Felajánlotta tehát, hogy ő két másik társával annyi földet ásna fel, amennyit be tudunk vetni. Ezután megvárjuk az aratást, hogy elég gabonakészletünk legyen, mikorra honfitársai megérkeznek. Mert lehetséges, hogy a nélkülözés miatt elégedetlenkednének, és új helyzetüket nem szabadulásnak éreznék, hanem úgy fognák fel, mintha egyik bajból a másikba jutottak volna.

Óvatossága annyira ésszerű és tanácsa annyira jó volt, hogy ajánlatát örömmel fogadtam. Annál is inkább, mert hűségéről is meggyőzött. Tehát nekiláttunk az ásásnak mind a négyen. Úgy forgattuk faeszközeinket, ahogy csak lehetett. Körülbelül egy hónap múlva, éppen mire a vetés ideje eljött, már akkora földet törtünk fel, hogy legalább huszonkét véka árpát és tizenhat véka rizst vethettünk bele. Ennyi volt minden tartalék vetőmagunk. Természetesen emellett hat hónapi fogyasztásra szintén meghagytunk bizonyos készletet, de éppen csak annyit, amennyivel kihúzhatjuk az aratásig.

Most már elég nagy társaságom volt ahhoz, hogy szembeszállhassunk a vadakkal, ha netán jönnének. Éppen ezért szabadon jártunk-keltünk a szigeten, ha alkalmunk nyílt rá. Gondolataink szüntelenül menekülésünk körül forogtak. Lehetetlen volt tehát, hogy egyúttal ne munkálkodjunk szabadulásunk eszközein is.

Ebből a célból számos fát jelöltem meg, melyeket tervünk szempontjából alkalmasnak ítéltem. Kivágásukat Péntekre és apjára bíztam. A spanyollal gyakran folytattam eszmecserét, majd őt kértem meg a munka irányítására és ellenőrzésére. Megmutattam neki, milyen mérhetetlen vesződséggel tudtam csak valamikor deszkává hasogatni egy nagy fát. Biztattam, kövesse példámat, mert legalább egy tucat nagyméretű deszkára van szükségünk, melyeknek szélessége két láb, hosszúsága tizenöt láb, vastagsága pedig legalább két hüvelyk. Hogy mindez mennyi munkával járt, bárki elképzelheti.

Egyidejűleg mindent megtettem, hogy kis nyájamat úgy felszaporítsam, ahogy csak lehet. Ebből a célból egyik nap Pénteket és a spanyolt küldtem el, másnap pedig magam mentem el Péntekkel tőrt vetni. Ilyen módon vagy húsz kisgidára tettünk szert, melyeket a többiekkel együtt szándékoztunk felnevelni. Több anyakecskét is lelőttünk, gidáikat pedig szintén hozzácsaptuk a nyájhoz. Szőlőszüretelés idején tömérdek fürtöt akasztottunk ki aszalódni a napra. Azt hiszem, Alicantban, ahol az igazi mazsolát aszalják, nyolcvan hordót is megtöltöttünk volna szőlőnkkel. Táplálékunk java része aszalt szőlőből és kenyérből állott. És bízvást állíthatom, hogy rendkívül egészségesnek bizonyult.

Eljött az aratás ideje, és minden a legnagyobb rendben volt. Láttam ugyan már a szigeten jobb termést is, mégis úgy gondoltam, hogy ennyiből is futni fogja. A huszonkét véka árpából több mint százhúsz vékára valót hordtunk be és csépeltünk ki. Ugyanez az arány mutatkozott a rizsnél is. Mindez kitart a legközelebbi aratásig, akkor is, ha itt van a tizenhat spanyol. Ha viszont hajónkkal már útra készen lennénk, elláthatnánk magunkat annyi élelemmel, hogy a világ bármely részébe eljutunk vele. Mikor a termést behordtuk, következett a kosárfonás, mert tartályokra volt szükségünk. A spanyol ebben a mesterségben is igen ügyesnek bizonyult. Sőt nemegyszer korholt amiatt, hogy ezt a vesszőfonást védelmi munkáimban nem használtam fel. Én azonban nem láttam szükségét.

Most már elegendő élelmiszerkészletünk volt vendégeink számára. Meghagytam tehát a spanyolnak, keljen át a tengeren, és próbálja meg, mire tud jutni az ott maradtakkal. Szigorú kikötésem volt, hogy egyetlen embert sem hozhat magával, aki előbb le nem teszi az esküt az öreg vadember és az ő jelenlétében.

Az eskü lényege abban állt, hogy nem támadják meg azt a személyt, akit a szigeten találnak, és aki érettük küldött, hogy megszabaduljanak. Sőt ellenkezőleg: melléje állnak, és megvédelmezik minden támadás ellen. Bárhova mennek, alávetik magukat parancsainak. Mindezt írásba is foglalják, és kézjegyükkel látják el. Hogyan viszik véghez mindezt, ha nincs se tolluk, se tintájuk, nem tudtam, de akkor nem is firtattuk.

A spanyol és az öreg vad, Péntek apja, utasításaimnak megfelelően el is indultak az egyik kenuban, melyben idejöttek, vagy inkább úgy mondhatnánk, hogy idehurcolták őket benne foglyokként a diadalmi lakomára. Adtam mindegyiknek puskát tűzszerszámmal, továbbá nyolc töltésre való lőport és golyót. Intettem őket, hogy a lőszerrel takarékoskodjanak. Ne használják, csak kényszerítő szükségben.

Feladatukat vidáman hajtották végre. Az első lépéseket tettük így szabadságunk felé, amire már jó huszonhat éve és néhány napja vártam. Elláttam őket élelmiszerrel - kenyérrel és aszalt szőlővel -, amiből ők maguk hosszú ideig élhettek, sőt az egész spanyol társaságnak is elegendő kellett hogy legyen egy hétre. Jó utazást kívántam nekik, és megegyeztem velük abban a jelben, melyet majd visszatérésük alkalmával kiakasztanak. Már távolról meg akartam ismerni őket, mielőtt partra szállnak. Aztán néztem, hogy távolodnak el a parttól.

Jó széllel mentek el, éppen telihold idején, számításom szerint október havában. Ami a pontos naptári dátumot illeti, miután egyszer eltévesztettem, soha többé nem tudtam újra rögzíteni. Sőt most már az évek számával sem törődtem valami nagyon... Bár utólag átvizsgálva számításaimat, kiderült, hogy ebben a tekintetben sincs baj.

Már legalább egy hete várakoztam rájuk, mikor furcsa és nem várt esemény jött közbe. Ilyesmi aligha fordult elő a történelemben. Éppen a kunyhómban aludtam egy reggel, amikor Péntek lélekszakadva beállít hozzám, és hangosan kiáltja:

- Jöttek! Jöttek!

Felugrottam, és nem törődve a veszéllyel, kirohantam. Előbb természetesen magamra kaptam ruháimat. Átcsörtettem kis ligetemen, mely időközben sötét erdővé sűrűsödött. Puska sem volt nálam, pedig anélkül sosem mozdultam ki. Nagyon meg voltam lepődve, mikor a tengerre pillantva másfél tengeri mérföld távolságban egy csónakot fedeztem fel. A part felé igyekezett, birkalapocka-vitorlával, ahogy nevezni szokták. Jó szél hozta. Azt is észrevettem, hogy nem a szárazföld felől jön, hanem a sziget déli csücske irányából.

Magamhoz hívtam Pénteket, és megparancsoltam neki, hogy maradjon a közelemben, mert nem azok érkeztek meg, akiket vártunk. Egyelőre tehát nem tudjuk, ellenséggel vagy baráttal lesz-e dolgunk. Aztán elmentem látcsövemért, mert szerettem volna minél többet tudni róluk. Behúztam a létrát, és felhágtam a domb tetejére. Innen szoktam szemlélődni, ha féltem valamitől. Jóval tisztábban láttam, én viszont láthatatlan maradtam. Alig tettem lábamat a dombra, mikor két és fél mérföldnyire délkeletre, a parttól azonban legföljebb másfél mérföldnyire, lehorgonyzott hajót pillantottam meg. Megfigyelésem szerint angol hajó volt, és a csónak is a hosszú angol csónakokra emlékeztetett.

Képtelen vagyok leírni, mennyire megzavarodtam. De örömöm kifejezésére sem találok szavakat. A hajó láttára úgy éreztem, hogy honfitársaim, tehát barátok érkeztek. Mégis valami titkos félelem kerülgetett. Nem tudnám megmondani, honnan jött, de arra intett, hogy legyek résen. Először az ütött szöget a fejembe, hogy mi dolga lehet angol hajónak a világ ezen sarkában. Egyetlen hajóútvonal sem vezetett erre, melyen az angolok kereskedni szoktak. Azt is tudom, hogy vihar sem volt a napokban, mely idesodorhatná őket. Viszont ha angolok, nyilván nem jó szándékkal járhatnak itt. Tehát jobb, ha megmaradok rejtekhelyemen, mint ha tolvajok és gyilkosok keze közé kerülök.

Később beigazolódott: helyesen tettem, hogy előérzetemre hallgattam. Mert ha ez a titkos figyelmeztetés nem intett volna, rosszabb helyzetbe kerülök, mint amilyenben voltam.

Közben figyelemmel kísértem, hogy a csónak egyre inkább közeledik a parthoz. Úgy látszott, mintha öblöt keresnének, ahol kényelmesen kiköthetnek. Mivel azonban más irányból jöttek, nem vették észre a kis torkolatot, ahol valamikor én szálltam partra tutajommal. Tehát körülbelül tőlem félmérföldnyire az öbölbe kormányozták csónakjukat. Ez volt a szerencsém. Máskülönben éppen ajtóm előtt kötöttek volna ki, és bizonyára csakhamar kiüldöztek volna saját váramból. Sőt az is lehet, hogy mindenemből kifosztottak volna.

Mikor partra szálltak, még nyilvánvalóbbnak látszott, hogy legtöbbjük angol. Egyet vagy kettőt hollandnak néztem, de feltevésem nem bizonyult helyesnek. Összesen tizenegyen voltak, köztük három fegyvertelen, sőt amint láttam, meg voltak kötözve. Mikor az első négy vagy öt ember partra ugrott, megragadták a hármat, és úgy emelték ki a csónakból, ahogy a foglyokat szokás. Jól láttam, hogy a három fogoly egyike heves taglejtésekkel kétségbeesetten, szinte eszeveszetten könyörög. Néha a másik kettő is felemelte karját, és nyilván ők is rettegtek, ha nem is annyira, mint társuk. A látvány teljesen megzavart, és nem tudtam, mire véljem a dolgot. Péntek szokott töredezett beszédmódjával odakiáltott nekem:

- Ó, uram! Látni, angol emberek éppúgy megenni foglyokat, mint vademberek.

- Ugyan, Péntek - szóltam neki -, csak nem gondolod, hogy meg akarják enni őket?

- Igen, meg fogják enni.

- Nem, Péntek, azt nem teszik. Félek, hogy meggyilkolják őket, de semmiképpen nem eszik meg.

Még mindig nem tudtam, hogy áll az ügy valójában. De rémülettel töltött el a látvány. Minden percben azt vártam, hogy kivégzik a három foglyot. Egyszer csak látom, hogy az egyik gazember fölemeli széles kardját, hogy rásújtson az egyik szegény emberre. El voltam rá készülve, hogy nemsokára holtan rogy össze. A vér szinte megfagyott ereimben. Most nem bántam volna, ha itt van a spanyol és a vadember, aki elment vele. Azzal is megelégedtem volna, ha valahogy észrevétlenül lőtávolba kerülök hozzájuk. Könnyen megmenthettem volna a három embert, mert lőfegyvereket a többieknél nem láttam. De a dolog másként végződött.

Miután a szemtelen matróz ilyen csúnyán bánt a három fogollyal, a fickók kóborolni kezdtek a szigeten. Úgy látszott, szemlét akarnak tartani a vidéken. Azt is észrevettem, hogy a másik három ember visszakapta szabad mozgását. Ennek ellenére leültek a földre, és töprengésbe merültek. Nyilván nagyon kétségbe voltak esve. Nekem az az idő jutott eszembe, mikor a szigetre kerültem, és először néztem körül. Milyen elveszettnek tartottam akkor magam. Milyen rettentő aggodalmak gyötörtek. Egész éjjel a fán tartózkodtam, mert féltem, hogy felfalnak a vadállatok. Akkor este még nem tudtam, mennyi kincset rejt számomra a hajó, amelyet a vihar és a dagály közelebb sodort a szárazföldhöz. Most ez a három ember sem tudja, milyen közel vannak a szabaduláshoz, és mennyire biztonságos a helyzetük. Azt gondolják, hogy már elvesztek, és ezért gyötri őket a kétségbeesés.

A dagály tetőpontján volt, mikor az emberek partra léptek. Miközben gondtalanul kószáltak a szigeten ide-oda, hogy lássák, milyen helyre jutottak, a dagály elmúlt. A víz jelentékenyen leapadt, és csónakjuk szárazra került. A csónakban két embert hagytak, akik, mint később kiderült, jó sok brandyt ittak, s ennek következtében elaludtak. Mégis az egyik hamarabb ébredt fel, mint a másik. Megvizsgálta a csónakot, és látta, hogy sokkal súlyosabban nehezedik a talajra, semhogy megmozdíthatná. Kiáltott a többieknek, akik szanaszét kóboroltak.

A matrózok csakhamar megjelentek a csónak környékén. De együttes erővel sem tudták vízre taszítani, mert a csónak nagyon nehéz volt, a part pedig süppedékes, amilyen a finom föveny vagy a futóhomok szokott lenni. Lemondtak a további fáradozásról, és újra szétszóródtak a szigeten. Hallottam, amint az egyik hangosan kiáltott a másiknak:

- Hé, Jack! Hagyd békén azt a csónakot, úgyis felemeli a következő dagály!

Ezek a szavak véglegesen tisztázták, milyen nemzethez tartoznak. Egész idő alatt rejtekhelyemen maradtam. Messzebb nem is mertem menni, mint a dombtető, ahonnan megfigyeléseket eszközöltem. Jóleső érzéssel gondoltam arra, milyen jól megerősített helyen lakom. Tudtam, legalább tíz órába is beletelik, míg a csónakot ismét felemeli a víz. Akkorra ismét sötét lesz, és én szabadabban figyelhetem mozdulataikat, és hallgathatom beszédjüket.

Közben készültem a harcra. Sokkal óvatosabb voltam, mint máskor, mert tudtam, hogy ma másfajta ellenséggel lesz dolgom. Parancsot adtam Pénteknek is, akiből kitűnő céllövőt neveltem, hogy lássa el magát fegyverekkel. Magamnál tartottam a két sörétes puskát, rá pedig a három muskétát bíztam. Külsőm valóban marcona volt. Félelmetes kecskebőr zeke volt rajtam, az említett nagy karimás sapkával, övemen meztelen kard lógott, két pisztolyt tűztem mellé, és mindkét vállamon puskát cipeltem.

Az volt a tervem, hogy nem kísérletezem a sötétség beállta előtt. De két óra felé - ilyenkor van a legmelegebb a szigeten - láttam, hogy mind bementek az erdőbe. Úgy gondoltam, bizonyára lefeküdtek aludni. Viszont a szegény bajba kerültek, akik sokkal jobban aggódtak, semhogy aludni tudtak volna, egy nagy fa árnyékába telepedtek. Mintegy negyed mérföldnyire lehettek tőlem, és gondolom, a többiek már nem törődtek velük. Elhatároztam, hogy eléjük állok, és megtudom, hogy kerültek ide. Előreindultam tehát, Péntek némi távolságban követett. Fegyverei éppoly veszedelmesek, de megjelenése mégsem volt olyan ijesztő, mint az enyém. Rejtve haladtam, ameddig csak tudtam, és mielőtt még bármelyikük is észrevett volna, spanyolul odakiáltottam nekik:

- Kik önök?!

A zajra felugrottak, de még jobban megzavarodtak, mikor megpillantottak egész rémítő valóságomban. Nem adtak feleletet. Sőt úgy tetszett, hogy menekülni igyekeznek. Erre angolul szóltam hozzájuk:

- Ne lepődjenek meg. Lehet, hogy az ember akkor találkozik barátokkal, amikor nem is várja.

- Rajtunk nemigen lehet segíteni - sóhajtott az egyik ember.

- Mégis, nem mondaná meg, mi a baj? - kérdeztem. - Láttam önöket, amikor kikötöttek. Azt is megfigyeltem, hogy ön felemelte karját, és könyörgött az egyik gonosztevőnek, aki önt meg akarta ölni.

Szegény embernek könnyek folytak végig az arcán, és a csodálkozástól remegve kérdezte:

- Kivel beszélek?

- Kérem, tegye félre félelmét - feleltem -, angol vagyok, és szeretnék segíteni önökön. Amint látja, ott áll kísérőm. Van fegyverünk és lőszerünk. Mondja meg, mivel lehetnék szolgálatára.

- Uram, történetünk sokkal hosszabb, aligha tudom elmondani, míg ellenségeink a közelben vannak. De hallja mégis röviden. Én voltam annak a hajónak a parancsnoka, amelyik a tengeren áll. De embereim egy része fellázadt, és kényszerítette a többit, hogy kalózéletet folytassanak. Kis híján volt, hogy meg nem gyilkoltak. Végre partra tettek ezen az elhagyott helyen ezzel a két emberrel. Az egyik a kormányosom, a másik egy utas. Vártuk a pusztulást, mert az hittük, lakatlan szigetre kerültünk, és még most se tudjuk, hogy mit gondoljunk.

- Hol vannak ellenségeik, azok a vadállatok? - kérdeztem. - Nem tudja, hová mentek?

- Ott fekszenek, uram - mutatott a sűrű felé. - A szívem is remeg, ha arra gondolok, hogy meghallhatják az ön beszédét. Mert akkor mindnyájunkat legyilkolnak.

- Van-e lőfegyverük? - kérdeztem.

- Csak két puskájuk van, egyiket a csónakban hagyták.

- Hát jó, akkor csak bízzák rám a többit. Úgy látom, mindnyájan elindultak. Most könnyű lenne megölni őket. De ne ejtsük inkább mindet foglyul?

Válaszában közölte, hogy van köztük két megrögzött gonosztevő, akik iránt kár volna könyörületet mutatni. Úgy vélte, ha ezektől megszabadulunk, a többi újból visszatér a kötelesség útjára.

Megkérdeztem, kik azok.

Azt felelte, hogy innen nem tudja megkülönböztetni őket, de engedelmeskedik nekem, akármit parancsolok.

- Nos hát - mondtam -, akkor menjünk innen oda, ahol nem látnak vagy hallanak minket, nehogy felébredjenek. A többiről majd határozunk.

Szívesen követtek, míg a sűrű el nem nyelt bennünket.

- Ide figyeljen - mondtam -, ha megkísérlem az önök megmentését, hajlandó-e két feltételbe belemenni?

Előre elfogadta mind a kettőt. Sőt kijelentette, hogy ha visszaszerezzük hajóját, mindenestül rendelkezésemre bocsátja. Ha viszont a hajót nem tudjuk visszaszerezni, mellettem marad a világ bármely részén. Két társa megismételte a fogadalmat.

- Nos - szóltam -, két feltételem van. Első az, hogy amíg itt vannak velem a szigeten, semmiféle erőszakot nem alkalmaznak velem szemben. Ha adok is alkalmilag fegyvereket az önök kezébe, azokat visszaadják, és kívánságaimnak engedelmeskednek. Második feltételem az, hogy a hajó visszaszerzése esetén engem és embereimet ingyen elvisznek Angliába.

Minden elképzelhető módon igyekezett bizonyítani, hogy feltételeimmel egyetért. Hiszen, mint mondta, életét is nekem köszönheti, erről soha nem felejtkezhet meg.

- Ebben az esetben - mondtam -, itt van önök számára három muskéta lőporral és golyóval. Most pedig azt mondják meg, ebben a pillanatban hogy cselekedhetünk a leghelyesebben.

Újra hálálkodott, és kijelentette, hogy teljesen rám bízza magát.

Erre én úgy vélekedtem, hogy minden cselekedetünk nagy kockázattal jár. Legjobb módszernek mégis azt vélem, ha tüzelünk rájuk, amíg alszanak. Ha az első sortűz után életben maradnak és hajlandók engedelmeskedni, életben hagyhatjuk őket.

Szerényen megjegyezte, hogy amennyiben rajta múlik, nem szeretné megölni őket. Igaz ugyan, hogy a két megrögzött gazember szította a lázadást, és ha megmenekülnek, a baj megint felütheti a fejét. Mert elkobozhatják a hajóról az egész legénységet, és akkor mindnyájunkat elpusztíthatnak.

- A szükség tehát igazolja tanácsomat, miután életünk megmentésére más mód nem kínálkozik - jelentettem ki.

Mikor láttam, hogy még mindig vonakodik vért ontani, azt tanácsoltam, menjen oda egyedül, és intézze el a dolgot saját maga.

Míg beszélgettünk, hallottuk, hogy kezdenek ébredezni. Majd kettő rövidesen feltápászkodott. Megkérdeztem a parancsnoktól, köztük van-e a zendülők feje.

- Nem - felelte.

- Akkor csak hadd menjenek. De ha a többi szintén kereket old, az az ön hibája.

Figyelmeztetésem után fogta a puskát, amit kezébe adtam, és egy pisztolyt tűzött az övébe. Társai, akik előrementek, egy kis zajt csináltak. Erre az egyik ébren levő matróz megfordult, és a többi felé kiáltott. De már késő volt. A puskák eldördültek. Helyesebben szólva, csak a két emberé, mert a kapitány egyelőre még nem használta fegyverét. Olyan jól céloztak, hogy egyik ember azonnal meghalt, egy másik pedig súlyosan megsebesült. De mivel volt még benne lélek, lábra állt, és segítségért kiáltozott. Ekkor a kapitány hozzálépett, és hangosan megmondta neki, hogy most már késő. Aztán puskatusával úgy főbe ütötte, hogy többet nem szólt. A három megmaradt ember közül az egyik könnyebben megsebesült.

Ekkor én is odaértem. Belátták, milyen veszélyben forognak, és értelmetlen volna ellenállni. Kegyelemért könyörögtek. A kapitány kijelentette, meghagyja életüket, ha biztosítják arról, hogy jó útra térnek. Egyben meg kell esküdniük, hogy segítenek neki a hajó visszaszerzésében és abban, hogy visszajussanak Jamaicába, ahonnan elindultak. Mindnyájan hevesen fogadkoztak. A kapitány megkímélte életüket. Ezt én sem elleneztem, csupán azt kívántam, hogy kezük-lábuk kötve legyen, míg a szigeten tartózkodnak.

Miközben mindez lejátszódott, elküldtem Pénteket a kapitány kormányosával, hogy szerezze meg a csónakot, hozzák el az evezőket és a vitorlákat. Feladatukat elvégezték. Ezalatt lassan előkerült a három kóborló is - akik szerencséjükre különváltak a többitől -, mert meghallották a puskalövéseket. Mikor meglátták, hogy a foglyul ejtett kapitány ismét fölébük került, szintén engedelmességet fogadtak. Győzelmünk tehát teljes volt.

Nem maradt más hátra, mint hogy a kapitány meg én elmondjuk egymásnak viselt dolgainkat. Először én szóltam. Előadtam egész történetemet, melyet álmélkodó figyelemmel hallgatott. Különösen az a rész fogta meg, hogy milyen jól el tudtam magam látni élelemmel és lőszerrel. És mivel életem sora valósággal csodák láncolata, mélyen megindította. Mikor pedig arra gondolt, hogy én megmentettem az életét, könnyek buggyantak ki szeméből. Szó alig jött az ajkára.

Elbeszélésem végeztével őt és két emberét lakosztályomba vittem. A ház tetején keresztül vezettem be őket. Feltálaltam az ennivalót, ami éppen kéznél volt, s megmutattam, hogy rendezkedtem be.

Bármit mutattam, bármit mondtam nekik, odavoltak a csodálkozástól. A kapitány legjobban erődítményemet bámulta meg: elsősorban azt, hogy a ligettel milyen tökéletesen el tudtam rejteni. Igaz ugyan, hogy már majdnem húsz éve ültettem ezeket a fákat. S itt sokkal gyorsabban nőnek, mint hazámban. Azalatt olyan sűrű erdővé fejlődtek, hogy lehetetlen volt áthatolni rajta a néhány kis ösvény kivételével, melyet fenntartottam önmagam számára. Elmondtam, hogy ez váram és fő tartózkodási helyem, de amellett van még nyárilakom is, ahová időnként vissza szoktam vonulni. De azt majd más alkalommal mutatom meg. Egyelőre most az a dolgunk, hogy visszaszerezzük a hajót.

Ezt ő is elismerte, de bevallotta, fogalma sincs róla, milyen haditervet kellene követni. Hiszen még mindig huszonhatan vannak a hajón, akik részt vettek az összeesküvésben. Ezzel mintegy törvényen kívül helyezték magukat, és most már minden kétségbeesett merényletre is vállalkoznak, mert tudják, hogy Angliában sorsuk az akasztófa. Éppen ezért ilyen kevesen nem támadhatjuk meg őket.

Egy ideig latolgattam azt, amit mondott. Úgy láttam, hogy következtetése helyes. Most tehát határozni kell, de gyorsan. Valahogy csapdába kellene csalni a fedélzeten maradtakat, különben partra szállnak, és elpusztítanak bennünket. Ezenkívül az is eszembe ötlött, hogy a hajó legénysége bizonyára már kíváncsiskodhatik, mi lett társaikból és a csónakból. Feltehető, hogy nemsokára a partra jönnek. Lehet, hogy számosabban, hogysem ellenállhatnánk nekik. Mindezt ésszerűnek találta.

Erre azt ajánlottam, hogy szereljük le a csónakot, mely az öbölben fekszik. Szedjünk ki belőle mindent, és rongáljuk meg, hogy ne lehessen vele tengerre szállni. Tehát nekimentünk a csónaknak. Kiszedtük belőle a fegyvereket, amelyeket itt hagytak, és minden egyebet. Kezünkbe került egy palack pálinka, egy másik palack rum, néhány kétszersült, egy szaru lőpor és legalább öt vagy hat font cukor vászonzsákban. A pálinka és cukor különösen kapóra jött, mert az utóbbi években igen nélkülöztem.

Miután az evezőket, az árbocot, a vitorlát és a kormányt eltávolítottuk, és az élelmiszert és fegyvereket partra cipeltük, meglékeltük a csónakot. Jöhetnek már bármennyien, a csónakot mégsem tudják elvinni! Ebben a pillanatban kételkedtem, hogy képesek leszünk a hajót visszaszerezni. Viszont megfordult a fejemben, hogy a csónakot kitatarozhatjuk, és meglátogathatjuk spanyol barátainkat. Mert ezt a gondolatot még mindig nem vetettem el.



TIZENNYOLCADIK FEJEZET
A HAJÓ VISSZASZERZÉSE - HAZATÉRÉS

Először is tehát egyesült erővel kihúztuk a csónakot az öbölből, olyan magasra, hogy a dagály el ne érhesse. Különben is akkora lyukat ütöttünk a fenekébe, hogy egyhamar nehéz lett volna kitatarozni. Aztán leültünk, és tanakodtunk, mit tegyünk.

Ekkor ágyúlövést hallottunk a hajóról, majd láttuk, hogy zászlójukkal jelt adnak embereiknek, hogy menjenek a fedélzetre. Aztán többször is tüzeltek, és megismételték a csónakosok hívójelét. Mikor látták, hogy minden lövöldözés hasztalan, másik csónakot eresztettek le, és evezni kezdtek a part felé. Távcsöveink segítségével megszámlálhattuk, hogy lehetnek legalább tízen, és tűzfegyver is van náluk.

A hajó, mint mondtam, körülbelül két tengeri mérföldre volt a parttól. Tehát a figyelésre jó alkalom kínálkozott. Még az arcukat is meg tudtuk különböztetni. A dagály ugyanis kissé keletre sodorta csónakjukat, éppen ezért a part mellett eveztek, hogy ugyanott kössenek ki, ahol az előbbiek.

Mint mondom, jól láttuk őket. A kapitány mindegyikről elmondta, hogy milyen ember. Az volt a véleménye, hogy három igen becsületes fickó ül köztük, akiket meggyőződése szerint csak a megfélemlítés vitt bele a zendülésbe. Ami azonban a csónakmestert illeti, aki úgy látszik, a főkolompos volt köztük, éppen olyan szemenszedett gazember, mint a hajó legénységének többi tagja. Mostani merényletük pedig minden bizonnyal teljesen elvetemültté tette őket.

A kapitány tartott tőle, hogy erősebbek lesznek nálunk. Én elmosolyodtam, és kijelentettem, hogy a mi helyzetünkben levő emberek túl vannak már minden félelmen, nekünk aligha van vesztenivalónk, tehát bármi történik, jobb lesz számunkra: akár szabadulás legyen az, akár halál. Megkérdeztem, mi a véleménye életkörülményeimről, és vajon érdemes-e kockára tennem mindent a szabadulás érdekében.

- Azok után, amiket átéltem, nem bánt a veszély gondolata. Más bánt engem...

- Micsoda? - kérdezte a kapitány.

- Az - feleltem -, hogy az ön véleménye szerint van három vagy négy becsületes fickó is köztük. Higgye el, hogy minden ember hatalmunkban van, aki itt partra lép. Hogy életben marad-e vagy meghal, attól függ, hogy viselkedik velünk szemben.

Ezt emelt hangon és vidáman mondtam, amitől ő is felbátorodott. Így tehát buzgón a dolgunk után láttunk.

Alighogy a hajó felől közeledő csónakot megpillantottuk, jónak láttuk biztonságba helyezni foglyainkat. Kettőt közülük, akiért a kapitány nem állott jót, Péntekkel és az egyik megszabadított emberrel barlangomba kísértettem. Ott eléggé el voltak zárva a világtól, nem állt fenn a veszély, hogy bárki észreveszi vagy meghallja őket. Ha pedig kiszabadulnának, könnyen eltévedhetnek az erdőben.

A kötelek rajtuk maradtak, viszont kaptak élelmiszert. Azt is megígértük nekik, hogy ha nyugodtan maradnak, két vagy három napon belül visszakapják szabadságukat. De ha szökéssel próbálkoznának, halál fiai. Ünnepélyesen megfogadták, hogy fogságukat türelemmel viselik. Nagyon hálásak voltak, hogy ilyen jól bánunk velük, és eleséget és gyertyát is adunk nekik. A gyertyákról (melyek saját gyártmányúak voltak) Péntek gondoskodott. De azt nem tudták, hogy Péntek őrt áll a bejáratnál.

A többi fogollyal még jobban bántunk. Igaz, hogy kettő bilincsben volt, mert a kapitány nem bízott meg bennük. A másik kettőt azonban a kapitány ajánlására és ünnepélyes ígéretük alapján, hogy élve-halva kitartanak mellettünk, szolgálatomba fogadtam. Tehát a három becsületes emberrel együtt heten voltunk - mindnyájan jól felfegyverezve. Most már nem kételkedtem, hogy le tudjuk fegyverezni a szembejövő tízet. Különben is a kapitány megjegyezte, hogy azok között is akad három vagy négy becsületes.

Mihelyt elérték a helyet, ahol a másik csónak a parton feküdt, behajóztak az öbölbe, és kiszálltak. Maguk után vonták a csónakot is. Ennek nagyon örültem, mert féltem, hogy inkább lehorgonyozzák a csónakot az öbölben, nem messze a parttól. Sőt, esetleg őrt is hagynak hátra, ami számunkra lehetetlenné tenné, hogy megszerezzük.

Mikor földre léptek, első dolguk volt, hogy másik csónakukhoz rohantak. Távolról is jól ki lehetett venni, hogy nagyon meg voltak lepődve, amikor a léket megpillantották rajta, és észrevették, hogy hiányzik belőle minden. Aztán egy darabig tanakodtak, háromszor vagy négyszer nagyot kiáltottak, és teljes erőből kurjongattak, hátha társaik meghallják. Semmi eredmény. Erre kis kört alkottak, és fegyvereikből sortüzet adtak, melyet mi is hallottunk, és hangját az erdő is visszaverte. A zajjal semmit sem értek el. Afelől biztosak voltunk, hogy a barlangba nem jut e hang, viszont akik hozzánk társultak, hallották ugyan, de semmi kedvük nem volt válaszolni.

A partra szállók annyira meglepődtek, hogy - mint később elmesélték - először mindnyájan vissza akartak menni a hajó fedélzetére. Ott azt mesélték volna, hogy az előző partra szállókat legyilkolták, csónakukat pedig meglékelték. Így is történt, a csónakot azonnal vízre bocsátották, és mindnyájan beleültek.

A kapitány szörnyen megijedt, és nem tudta, mit csináljon. Azt hitte, hogy a lázadók visszamennek a hajóra, és azonnal kifeszítik a vitorlát, mert társaikat úgyis elveszettnek vélik. A kapitány hajóját fájlalta, mert már reménykedni kezdett, hogy visszaszerzi. Aztán újabb ijedelem lepte meg.

Alighogy vízre taszították a csónakot, észrevettük, hogy ismét a part felé közelednek. Úgy látszik, más ötletük támadt. Három embert a csónakban hagytak, a többi pedig partra lépett, és elindult a sziget belseje felé, az elveszettek keresésére. Számunkra ez kellemetlen meglepetést jelentett. Hirtelenében nem tudtuk, mit csináljunk. Ha foglyul is ejtjük mind a hetet, semmi hasznunk belőle, ha a csónak elmenekül. Igen valószínű, hogy visszaeveznének a hajóra, kibontanák a vitorlákat, és eltűnnének. Mi pedig örökre lemondhatnánk a hajónkról. De nem volt más segítség, mint várni és figyelni, hogy alakulnak a dolgok.

A hét ember a parton haladt, a három csónakőrző pedig jó messze a parttól horgonyt vetett. A csónakot tehát lehetetlen megközelíteni. A partra szállók szorosan egymás mellett haladtak, és egyenesen a kis dombnak tartottak, melynek a lábához lakásom támaszkodott. Mi jól láttuk őket, ők viszont nem vettek bennünket észre. Azt szerettük volna, ha egészen a közelbe jönnek, ahonnan már tüzelhetünk rájuk. De az is jó lett volna, ha távolabb mennek, mi pedig újra mozoghatunk. Mikor a domb egyik kiszögellésére értek, ahonnan messzire elláthattak a völgyekbe és erdőkbe, kiabálni és hallózni kezdtek.

Ez a hely a sziget északkeleti részén feküdt, ahol a terep a leglapályosabb volt. A kiabálásba csakhamar bele is fáradtak. Úgy látszik, nem mertek távolabb menni a parttól és egymástól sem. Tehát leültek egy fa alá, és tanácskozni kezdtek. Ha kedvük támadt volna aludni, ahogy elődeik csinálták, jó szolgálatot tettek volna nekünk. De teli voltak aggodalommal, és nem merték kitenni magukat az alvás veszélyének. Hogy ez miben állt, természetesen maguk sem tudták.

Miközben a kapitány a tanácskozást egy ideig távolból figyelte, hirtelen jó ötlete támadt. Feltételezte, hogy a zendülők ismét kilövik puskájukat, hogy felhívják társaik figyelmét. Nekünk abban a pillanatban kell rájuk támadni, amikor fegyverük a lövés után még üres. Bizonyára megadják magukat, mi pedig vérontás nélkül foglyul ejthetjük őket. Nekem tetszett az indítvány. Természetesen meglehetősen közel kellett lennünk hozzájuk, nehogy puskáikat ismét megtölthessék. Ez azonban nem következett be. Mi pedig jó darabig feküdtünk, és nem tudtuk magunkat semmire elhatározni.

Végül kijelentettem, hogy véleményem szerint estig úgysem történik semmi. Akkor pedig, ha nem térnek vissza a csónakhoz, talán módját ejthetjük, hogy elvágjuk az odavezető utat. Azután valami hadicsellel partra csaljuk a csónak őrzőit is.

Jó ideig vártunk, hogy végre elinduljanak. Egyre türelmetlenebbek lettünk. Igen elégedetlenek voltunk, mikor láttuk, hogy végtelen hosszú tanácskozás után felkeltek, és elindultak a tenger felé. Nyilván rémes sejtelmek gyötörték őket, és olyan veszélyesnek találták a szigetet, hogy jobbnak látták, ha visszamennek a hajóra, belenyugszanak társaik elvesztésébe, és tovább folytatják útjukat.

Abból, hogy a part felé tartanak, következtettem, hogy lemondtak a további keresésről, és ismét hajóra szállnak. Így is volt. Közöltem gondolataimat a kapitánnyal. A dolog nagyon elkedvetlenítette. Én erre kieszeltem egy hadifogást, amivel visszacsalhatom őket, ahogy céljainknak megfelelt.

Utasítottam Pénteket és a kapitány segédjét, hogy keljenek át nyugat felé a kis folyócskán. Menjenek abba az irányba, ahol a vadak partra szálltak, mikor Pénteket megmentettem. Mihelyt elérik a kis emelkedőt, körülbelül félmérföldnyire, kezdjenek el kiabálni olyan hangosan, ahogy csak tudnak. Majd várjanak, amíg a matrózok jelt adnak magukról. Mikor azonban eljut hozzájuk a matrózok felelete, azonnal forduljanak vissza. Közben vigyázzanak arra, hogy ne mutatkozzanak. Kerülő úton haladjanak, és állandóan válaszoljanak a matrózok kiabálására. Ha már elég messzire becsalták a zendülőket a szigetre és az erdőbe, jöjjenek vissza azon az úton, melyet kijelöltem számukra.

Már éppen készültek beszállni a csónakba, mikor Péntek és a kormányos kiabálni kezdtek. Azonnal felütötték fejüket a hangra, és feleletet is adtak. Majd futni kezdtek nyugat felé a parton a hang irányába. Ekkor a megdagadt vizű folyónál megtorpantak. Mivel nem tudtak átkelni rajta, hívták a csónakosokat, hogy szállítsák át őket.

Én csak erre vártam. Mikor átkeltek, észrevettem, hogy a csónakjuk jó darabon fölment a folyón. A három ember közül pedig csak kettő maradt a csónakban, melyet egy kis fa törzséhez erősítettek a parton. Mást nem is kívánhattam volna. Hagytam, hogy Péntek és a kapitány segédje végezzék feladatukat. A többi embert rögtön magamhoz rendeltem, és észrevétlenül átkeltem a folyócskán. A két emberen gyorsan rajtaütöttünk, mielőtt még észrevehetett volna bennünket. Az egyik a parton hevert, a másik a csónakban tartózkodott. Az, aki a parton heverészett, félálomban volt. Elsőnek a kapitány közelítette meg. Azonnal leütötte. Aztán a csónakban ülőre kiáltott, hogy adja meg magát, különben halál fia. Sokat nem kellett érvelnie. Mikor a fickó látta, hogy társa elterül, semmi kedvet nem mutatott a védekezésre. Egyedül állt öt emberrel szemben. Amellett nyilván ő is azok közé tartozott, akik nem voltak benne szívvel-lélekkel a zendülésben. Éppen ezért könnyen rá lehetett bírni, hogy megadja magát, sőt később őszinte szívvel csatlakozott is hozzánk.

Időközben Péntek és a segédkapitány jól végezték dolgukat. Egyik dombtól a másikig, egyik sűrűből a másikba csalták az embereket. A játék nemcsak azzal az eredménnyel járt, hogy alaposan elfáradtak, hanem ráadásul el is tévedtek. Bizonyosra vehettük, hogy estig amúgy sem jutnak vissza a csónakhoz. Igaz, Péntekék is alaposan elfáradtak, mire visszaérkeztek hozzánk.

Most tehát egyéb dolgunk nem volt, mint várni rájuk a sötétben. Ha pedig megérkeznek, megtámadjuk őket, és biztosan végzünk velük. Péntek visszaérkezése után már jó pár óra eltelt, mikor felbukkantak a csónak tájékán. Hallottuk, hogy kiabálnak a lemaradtaknak, hogy jöjjenek utánuk. Hallottam az utóbbiak feleletét is. Panaszkodtak, hogy egészen odavannak a fáradtságtól, és nem tudnak gyorsabban menni. Ennek mindnyájan nagyon megörültünk.

Végre elérték a csónakot. De szinte lehetetlen leírni zavarukat, mikor látták, hogy az majdnem szárazon fekszik a mederben, miután a dagály elmúlt. Azonkívül két emberüket sem találták. Hallottuk, hogy kiabálnak egymásnak, egyre panaszosabb hangon. Egyre-másra mondogatták, hogy elvarázsolt szigetre kerültek. Úgy érezték, itt kell veszniük. Újra hallózni kezdtek, és társaikat hívták, de nem kaptak feleletet. Kis idő elteltével láttuk, hogy a félhomályban összevissza rohangálnak, kezüket tördelik, aztán beülnek a csónakba, hogy kipihenjék magukat. Majd ismét partra léptek, járkáltak, és ezt még többször megismételték.

Az én embereim legszívesebben rájuk támadtak volna a sötétben. Én azonban úgy akartam intézni a dolgot, hogy kíméljem az emberéletet, és lehetőleg minél kevesebbet öljek meg közülük. Főként azt akartam elkerülni, hogy embereink közül bármelyiknek baja történjék. Tudtam, hogy az ellenség is jól fel van fegyverezve. Elhatároztam, hogy várunk, hátha csoportokra oszlanak. Rejtekhelyünkről közelebb mentünk hozzájuk, hogy jobban szemmel tarthassuk őket. Pénteknek és a kapitánynak megparancsoltam, hogy négykézláb, a földön kúszva közelítsék meg a csoportot, amennyire csak lehet, vagyis igyekezzenek minél közelebb férkőzni hozzájuk, mielőtt megnyithatnák ránk a tüzet.

Nem sokáig kellett így maradnunk. A csónakmester, aki a főkolompos volt a lázadók között, és éppen ezért most sokkal inkább kétségbe volt esve, mint a többiek, harmadmagával elindult feléjük. A kapitány égett a türelmetlenségtől, hogy a főcinkos minél előbb kezei közt legyen. Ezért nem várta be, míg egészen megközelítik, hanem felugrott, és Péntekkel, aki lábánál várt, rájuk lőtt. A csónakmester ott helyben szörnyethalt. A második ember törzsébe kapta a lövést, lebukott a csónakmester mellé, de csak egy vagy két órával később halt meg. A harmadik elszaladt.

A tüzelés zajára azonnal előrenyomultam egész hadseregemmel, mely ebben a pillanatban nyolc emberből állott. Vagyis: én voltam a fővezér, Péntek a vezérkari főnök, a legénység a kapitány, két embere és a három hadifogoly, akik fegyverhűséget fogadtak. A sötétben történt a támadás, tehát számunkról fogalmuk sem lehetett. Megparancsoltam annak az embernek, akit a csónakban hagytam, és aki most hozzánk tartozott, hogy szólítsa néven őket. Reméltem, hogy tárgyalást kezdhetünk, akkor pedig én szabom meg a feltételeket.

A dolog úgy ütött ki, ahogy vártuk. Könnyen elképzelhető, hogy jelen helyzetükben inkább megadják magukat. Tehát nagyon hangosan rákiáltott az egyikre:

- Tom Smith!

Tom Smith azonnal válaszolt.

- Te vagy az, Robert? - kérdezte, mert úgy látszik, megismerte a hangot.

- Igen, az vagyok, Tom Smith. Tedd le a fegyvert, és add meg magad, vagy egy pillanat múlva véged.

- Kinek adjuk meg magunkat? Kik vannak itt? - kérdezte Smith újra.

- Ők vannak itt - felelte Robert -, vagyis a kapitány és vele ötven ember. Már két óra óta vadásznak rátok, a csónakmesternek vége. Will Fry megsebesült, én fogoly vagyok. Ha nem adod meg magad, mindnyájatoknak vége.

- Kegyelmet kapunk, ha megadjuk magunkat? - kérdezte Smith.

- Megyek és megkérdezem, ha megígéritek, hogy megadjátok magatokat - mondta Robert.

Azonnal megkérdezte a kapitányt. Helyette az kiáltotta vissza:

- Smith, ismered a hangomat! Ha leteszitek a fegyvereteket, és megadjátok magatokat, Will Atkins kivételével életben maradtok.

Erre Will Atkins felkiáltott:

- Kapitány, könyörüljön rajtam, az isten szerelmére! Én sem voltam rosszabb a többinél!

Ez mellesleg nem volt igaz. Will Atkins volt az első ember, aki a zendülés idején lefogta a kapitányt, durván összekötözte, és gyalázatos hangon beszélt vele. A kapitány ennek ellenére azt válaszolta neki, hogy tegye csak le nyugodtan a fegyverét, és bízzon a kormányzó könyörületességében. Itt reám célzott, mert mindnyájan kormányzónak hívtak.

Egyszóval letették a fegyvert, és életükért könyörögtek. Az embert, aki tárgyalt velük, és még kettőt elküldtem, hogy kötözzék meg őket. Erre az én ötven emberből álló hadseregem, mely az előbbi hárommal együtt is csak nyolc tagot számlált, felvonult, és foglyul ejtette őket.

Ezután a csónak kijavítása volt soron, hogy birtokunkba vehessük a hajót. A kapitánynak végre alkalma nyílt, hogy beszéljen velük. Szemükre hányta, hogy milyen galádul bántak el vele. Fejükre olvasta gonosz terveiket. Az ilyesminek vége csak nyomor és kétségbeesés lehet, esetleg akasztófa. Mindnyájan megbánást mutattak, és életükért könyörögtek.

Erre a kapitány kijelentette, hogy nem az ő foglyai, hanem a sziget kormányzója rendelkezik velük. Nagyon csalódtak, mikor úgy képzelték, hogy kopár és lakatlan szigetre tették ki őt! Szerencsére laknak itt emberek, és a parancsnok angol. Ha úgy tetszik, mindnyájukat felakaszthatja. Azonban mindnyájuknak kegyelmet adott; de ő úgy véli, hogy Angliába küldi őket, ott majd a törvénynek megfelelően bánnak velük. Egyedül Atkins marad itt, akit a kormányzó utasítására figyelmeztet, hogy készüljön a halálra, mert reggel felakasztják.

A kapitány mindezt csak kitalálta, de megvolt a kívánt hatása. Atkins térdre esett, és könyörgött, hogy a kapitány járjon közben életéért a kormányzónál. A többiek is rimánkodtak, hogy vissza ne küldjék őket Angliába.

Nekem az jutott eszembe, hogy ütött a szabadulás órája. Ebben a pillanatban könnyen rá lehetne bírni a fickókat, hogy segítsenek a hajó visszaszerzésében. Visszavonultam tehát a sötétbe, nehogy meglássák, micsoda kormányzóval van dolguk. Magamhoz hívtam a kapitányt. Jókora távolságból hallattam hangomat. Az egyik embernek az volt a feladata, hogy továbbítsa üzenetemet a kapitánynak.

- Kapitány, a kormányzó hívatja.

- Mondd meg neki, hogy azonnal jövök - válaszolta tüstént a kapitány.

Ezen még jobban elcsodálkoztak, és valóban azt hitték, hogy a parancsnok itt van a közelben ötven emberével. Mikor a kapitány megjelent nálam, közöltem vele a terveimet a hajó visszaszerzésére vonatkozóan. Neki hallatlanul tetszett a dolog, és úgy határoztunk, hogy másnap reggel szerét ejtjük. De hogy minél ügyesebben végrehajthassuk, és hogy a sikert biztosíthassuk, kifejtettem, hogy szét kell osztani a foglyokat. Neki kell kiválasztania Atkinst és a két leggonoszabbat. Ezeket megbilincselve a barlangba vezetjük, ahol a többiek vannak. A feladattal Pénteket és azt a két embert bíztuk meg, akik a kapitánnyal léptek partra. A rabokat a barlangbörtönbe kísérték. Tekintve, hogy foglyok voltak, meglehetősen sivár hely lehetett számukra. A többieket nyárilakomba vezényeltem. Mivel sövény vette körül, ők pedig bilincsben voltak, ez is elég biztos helynek tetszett. Azt is figyelembe kell venni, hogy viselkedésüktől függött életük.

Reggel elküldtem hozzájuk a kapitányt, hogy tárgyaljanak. Ki kellett őket próbálni, és meg kellett győződnie arról, megbízhat-e bennük, és elindulhat-e velük a hajó fedélzetére. A kapitány beszélt a gazságról, amelyet elkövettek, és arról a helyzetről, amelybe kerültek. Megjegyezte, hogy a kormányzó egyelőre kegyelmet adott nekik, de ha Angliába küldi őket, ott mindnyájan bitóra kerülnek. Viszont ha csatlakoznak egy olyan jogos vállalkozáshoz, mint a hajó visszaszerzése, kieszközli számukra a kormányzónál a teljes bocsánatot.

Mindenki elképzelheti, hogy abban a pillanatban milyen szíves örömest fogadták ezt az ajánlatot. Térdre borultak a kapitány előtt, és mély megbánással fogadták, hogy utolsó csepp vérükig hívek maradnak hozzá, hiszen egész életükkel adósok neki, és követik a világ végére is. Amíg csak élnek, apjuknak fogják tekinteni.

- Hát jó - felelte a kapitány -, megyek a kormányzóhoz, és elmondom neki a dolgot. Meglátom, mit tehetek, hogy beleegyezését megnyerjem.

Sürgősen be is számolt a hangulatról, és erősen reménykedett hűségükben. Mégis, hogy mindenképpen biztosítsam magam, megmondtam, menjen vissza, és válasszon ki közülük ötöt. Ezek fognak segédkezni neki, a másik kettőt pedig a kormányzó azzal a hárommal együtt, akik a barlangba vannak zárva, túszként tartja vissza. Ha az öt ember hűtlennek bizonyulna, az öt túszt egymás mellé akasztja. Ez a szigorúság majd meggyőzi őket arról, hogy a kormányzó nem tréfál. Nem is tehettek egyebet, mint hogy elfogadták a feltételeket. Most a kapitány és a foglyok dolga volt, hogy rábírják a másik ötöt kötelességük teljesítésére.

Vállalkozásunkhoz tehát a következő erők álltak rendelkezésünkre: először a kapitány, a kormányosa és az utas. Másodszor az első bandából való két fogoly, akikért a kapitány jótállott, mire én visszaadtam szabadságukat, sőt fegyvert is bíztam rájuk. Harmadszor az a kettő, akiket mindeddig bilincsben tartottam nyárilakomban, de a kapitány indítványára most felszabadítottam. Negyedszer az az öt ember, akiket utoljára választottunk ki. Tehát ez összesen tizenkét ember, ehhez a számhoz hozzá kell számítani még a barlangban tartott öt túszt.

Megkérdeztem a kapitányt, vállalkozik-e rá, hogy velük a hajó fedélzetére menjen. A magam részéről jobbnak láttam, ha én meg Péntek nem mozdulunk, miután a hét ember a szigeten marad. Elég munkát jelentett számunkra a foglyok őrzése és élelmezése. A barlangban levő öt emberről úgy határoztam, hogy zár alatt maradnak. Péntek naponta kétszer is megfordult a barlangban, hogy szükségleteikről gondoskodjék. A másik két emberrel vitettem az eleséget arra a helyre, ahol Péntek átvette tőlük.

Mikor a két túsz előtt megjelentem, a kapitány úgy beszélt rólam, mint arról a személyről, akikre a foglyok őrizetét bízta a kormányzó. Kijelentette, hogy a kormányzó akarata értelmében engedelmességgel tartoznak nekem. Ha nem engedelmeskednek, a kormányzó a várba viteti és vasra vereti őket. Tehát én is szabadon beszélhettem a kormányzóról, helyőrségről, várról és minden efféléről, valahányszor erre szükség volt. Arról természetesen hallgattam, hogy én magam vagyok a kormányzó.

A kapitánynak most már nem volt egyéb dolga, mint felkészíteni az útra a két csónakot - az egyiket, a megrongáltat az utas, míg a másikat, amelyben kormányosa és még öt ember ült, maga vezette. Nagyon ügyesen intézték a dolgot, mert éppen éjfélkor értek a hajóhoz.

Mikor már a hajótól hallótávolságra voltak, Robert a kapitány parancsára azt kiáltotta, hogy megjöttek az emberekkel meg a csónakkal. De, folytatta, hosszú időbe került, amíg megtalálták őket. Ilyen meg hasonló beszédekkel tartották szóval a hajó legénységét, míg a hajótestet elérték. A kapitány és a kormányos léptek elsőnek a hajó fedélzetére. Első dolguk az volt, hogy puskatussal leütötték a másodkormányost és a hajóácsot. A legénység hűségesen segített nekik. Lefogták azokat is, akik a középső és alsó fedélzeten voltak. Elreteszelték a csapóajtókat, hogy az ottlevők ne tudjanak kitörni. Mikor a másik csónak legénysége a fedélzetre jutott, elfoglalták a mellvédet és a konyhába vezető lépcsőt. Az ott levő három embert foglyul ejtették.

A fedélzeten tehát már minden biztonságban volt. Ekkor a kapitány parancsot adott a kormányosnak, hogy három emberével törjön be a kabinba, ahol az új kapitány feküdt. Mikor a lármát meghallotta, felugrott, és két másik emberrel meg egy fiúval fegyvert fogott. A kormányos legényeivel feltörte az ajtót. Az új kapitány embereivel rájuk tüzelt. Az egyik golyó megsebesítette a kormányost - a karját roncsolta össze - s azonkívül még két társát. De haláleset nem történt. A kormányos ennek ellenére segítségért kiáltva betört a kabinba. Noha vérzett, pisztolyával főbe lőtte az új kapitányt. A golyó a bitorló száján hatolt be, és füle mögött jött ki, úgyhogy egy szót sem tudott szólni. Erre mindenki megadta magát, és a hajót egy emberáldozat árán elfoglalták.

Miután a kapitány a hajót birtokába kerítette, elrendelte, hogy hét puskából sortüzet adjanak. Úgy egyeztünk meg, hogy ezzel a jellel tudat a sikerről. Elképzelhető, milyen boldog voltam. Hajnali két óráig a parton virrasztva vártam erre a hangra. Utána lefeküdtem. Mivel a nap rendkívül fárasztó volt, mélyen elaludtam. Nagy meglepetésemre újra puskalövés vert fel. Hallottam, hogy valaki azt kiabálja:

- Kormányzó, kormányzó!

Rögtön megismertem a kapitány hangját. Mikor felmásztam a domb tetejére, ő már ott állt. A hajóra mutatott és átölelt.

- Kedves barátom és megmentőm - mondta -, íme, az ön hajója. Mert az öné mindenestül, velünk együtt.

A hajóra pillantottam, mely valóban ott úszott a parttól alig félmérföldnyire. Közben ugyanis felvonták a horgonyt, és mivel szép idő volt, közelebb jöttek a szigethez, szembe a folyó torkolatával. Mivel éppen dagály volt, a kapitány ugyanott kötött ki, ahol én valamikor a tutajommal, vagyis majdnem ajtóm előtt.

Először csaknem elájultam a meglepetéstől. Láttam, hogy most már valóban ölembe hullt a szabadulásom. Itt áll egy nagy hajó, készen arra, hogy oda vigyen, ahová akarom. Egy ideig egy szót sem tudtam szólni. Szerencse, hogy a kapitány átölelve tartott, mert különben a földre zuhantam volna. Mikor megrendülésemet észrevette, kihúzott zsebéből egy palackot, és egy korty szíverősítővel kínált meg. Miután ittam, leültem a földre, de jó ideig nem jött ki hang a torkomon.

Ő is éppen úgy volt, mint én, legfeljebb nem a megrendüléstől. Ezer meg ezer kedves és kellemes dologról beszélt, hogy valahogy magamhoz térítsen. De az öröm annyira túláradt bennem, hogy szinte egész lelkem megbomlott. Végül könnyekben törtem ki. Valamivel később beszélni is tudtam. Most rajtam volt a sor: én öleltem meg szabadítómat, és együtt örvendeztünk.

Mikor már jócskán elbeszélgettünk, a kapitány elmondta, hogy némi csemegét hozott számomra a hajóról. Sokat ugyan nem talált, mert azok a gazemberek hosszú uralmuk alatt majdnem teljesen kifosztották a hajót. Lekiáltott a csónakba embereinek, hogy hozzák partra a kormányzónak szánt dolgokat. Annyi mindent hoztak, amennyit legföljebb búcsúzáskor szoktak otthagyni valahol. Mintha magam is nem készültem volna velük útra!

Először is egy láda kitűnő szíverősítőt, hat palack madeira bort, két font kitűnő dohányt, tizenkét nagy szelet disznóhúst, egy kis zsák babot és egy mázsa kétszersültet. Hozott továbbá egy láda cukrot, egy láda lisztet és egy zsák citromot, két palack limonádét és sok mást. De kaptam még egyebet is, amit mindennél ezerszer többre becsültem: hat tiszta inget, hat kitűnő nyakravalót, hat pár kesztyűt, egy pár cipőt, egy kalapot, és egy nagyon jó, alig viselt öltönyt. Vagyis tetőtől talpig felruházott. Elképzelhető, milyen ajándék volt ez az én helyzetemben. De még soha olyan félszegnek és ügyefogyottnak nem éreztem magam, mint amikor új ruháimat felvettem.

Mikor a ceremóniákon túlestünk, és a finom dolgokat behoztuk kis lakosztályomba, tanácskozni kezdtünk, mihez kezdjünk a foglyokkal. Nem volt csekélység eldönteni, hogy velük vagy nélkülük induljunk-e útra. Különösen kettő adott okot a tépelődésre, akiket a kapitány egészen elvetemültnek tartott. Kijelentette, hogy ezeket a gazembereket semmiképp sem lehet lekenyerezni. Legfeljebb vasra verve vihetjük el őket, mint gonosztevőket, és át kell adni mindkettőt az igazságszolgáltatásnak. Láttam, hogy a kapitányt eléggé aggasztja a dolog. Erre kijelentettem, hogy magam beszélek a két emberrel. Reméltem, el tudom érni náluk, hogy saját jószántukból itt maradjanak a szigeten.

- Ennek tiszta szívemből örülnék - jelentette ki a kapitány.

Elküldtem a barlanghoz Pénteket és a két túszt, akik most már szabadon jártak, mert társaik megtartották ígéretüket. Úgy rendelkeztem, hogy vezessék az öt embert - úgy, ahogy vannak, megbilincselve - nyárilakomba, és ott várjanak rám. Nemsokára megjelentem köztük, új ruhámban. Ekkor már ismét kormányzónak hívtak. Mikor mind együtt voltunk, és a kapitány is mellettem ült, magam elé rendeltem a foglyokat. Megmondtam nekik, hogy ismerem gyalázatos viselkedésüket a kapitánnyal szemben, tudom, hogy megszöktek a hajóval, és kalózéletet készültek folytatni. De maguk estek abba a verembe, melyet másoknak ástak. Tudomásukra hoztam, hogy a hajó ismét a kapitányé: itt horgonyoz most a sziget előtt. Nemsokára láthatják, hogy a bitorló kapitány elvette jutalmát, ott lóg felakasztva a vitorlarúdon. Szeretném hallani védekezésüket. Mit tudnak felhozni mentségükre, hogy ne akasszam fel őket tetten ért kalózok módjára.

Egyikük azt felelte, hogy nincs semmi kívánságuk. Megemlítette, hogy elfogatásukkor a kapitány kegyelmet ígért nekik. Alázatosan könyörögtek életükért.

Kijelentettem, nem tudom, milyen kegyelmet gyakorolhatnék. A magam részéről elhatároztam, hogy embereimmel együtt elhagyom a szigetet. Már meg is beszéltük útitervünket a kapitánnyal. A kapitány aligha tehet egyebet, mint hogy vasra verve viszi őket Angliába, ahol törvény elé kell állniuk a hajó ellopásáért. Tudják, hogy ezért bitó jár. Azt hiszem, legjobb megoldás, ha a szigeten maradnak. Mivel én úgyis elmegyek, nem bánom, meghagyom életüket, és itt maradhatnak a szigeten.

Erősen hálálkodtak, és azt hajtogatták, hogy sokkal szívesebben maradnak itt, mint hogy Angliában felkössék őket.

A kapitány azonban látszólag akadékoskodott, mintha nem állna módjában itt hagyni őket. Erre én színlelt haraggal leintettem a kapitányt, és kijelentettem, hogy ezek az én foglyaim, és nem az övéi. Miután már kegyelmet ígértem nekik, meg is akarom tartani szavamat. Ha neki nem tetszik, fogja el őket újra, de én mindenesetre mindegyiket szabadon bocsátom.

Újra hálálkodni kezdtek, én pedig leoldoztam bilincseiket. Megmondtam nekik, menjenek vissza az erdőbe, ahonnan jöttek. Én majd hagyok itt nekik fegyvert, lőszert, és bizonyos irányelveket, amelyeknek betartásával egészen jól élhetnek.

Ezután akár hajóra is szállhattam volna. De a kapitánynak megmondtam, hogy éjjel még itt maradok csomagolni és rendelkezni. Ő viszont a hajót hozza rendbe. Másnap küldjön érettem a csónakkal. A bitorló kapitány holttestét mindenesetre elrettentő példaként akasztassa a vitorlarúdra.

Miután a kapitány elment, a lakásomba hívattam az embereket. Komoly beszélgetésbe kezdtem velük életkörülményeikről. Választásukat helyesnek ítéltem. Ha a kapitánnyal mennek, bizonyára akasztófán végzik. Megmutattam a lázadó kapitány felakasztott holttestét: egyebet ők sem várhatnak.

Aztán megígértem nekik, hogy bevezetem őket az itteni életbe, hogy helyzetükön könnyítsek. Előadtam nekik a hely történetét, és azt is, hogyan kerültem ide. Megmutattam erődeimet és szántóföldjeimet, tájékoztattam őket a gabonatermelésről, szőlőaszalásról. Egyszóval mindarról, ami könnyebbségükre szolgálhat. Megemlítettem a tizenhét spanyolt is, akik minden pillanatban megérkezhetnek. Levelet hagytam hátra részükre, és megígértettem velük, hogy úgy bánnak a spanyolokkal, mint önmagukkal. Itt meg kell jegyeznem, hogy a kapitány tintát is hozott a fedélzetről. Mellesleg igen meg volt lepve, hogy nem jöttem rá arra, hogy koromból és vízből is lehet tintát készíteni.

A szigeten hagytam tűzi fegyvereimet, vagyis öt muskétát, három vadászpuskát és három kardot. Körülbelül másfél hordó puskaporom maradt, mert az első másfél év után erősen takarékoskodtam. Előadtam, hogy kell bánni a kecskékkel, hogy történik fejésük és hizlalásuk, miképpen lehet vajat és sajtot előállítani. Egyszóval minden tapasztalatomat közöltem velük. Megígértem, hogy közbenjárok a kapitánynál további két hordó puskapor irányában, és kerti magvakat is próbálok szerezni, aminek annak idején magam is nagyon örültem volna. A zacskó babot is átadtam nekik, melyet a kapitány nekem hozott.

Mikor mindent elrendeztem, másnap a hajó fedélzetére szálltam. Az volt a szándékunk, hogy azonnal útnak indulunk, de éjjel még nem szedtük fel a horgonyt. Kora reggel látjuk, hogy az öt ember közül kettő a hajó felé úszik. Keservesen panaszkodtak a másik háromra, és könyörögtek, vegyük fel őket a hajóra, mert veszélyben forog az életük. Rimánkodtak a kapitánynak, akkor is vegye fel őket, ha akasztófa vár rájuk. A kapitány kijelentette, hogy mindenben én rendelkezem. Némi huzavona után, miután ünnepélyesen megfogadták, hogy megjavulnak, a fedélzetre vettük őket. Idővel egész becsületes fickóknak bizonyultak.

Kevéssel később a csónakkal ismét elindultam a partra, mert éppen apály volt. Elvittem az ott maradtaknak az ígért holmit. A kapitány még ládáikat és ruháikat is kiadta, amit ők igen hálásan fogadtak. Én biztattam őket, hogy nem feledkezem meg róluk; ha módomban áll, erre irányítok egy hajót. Mikor a szigetnek búcsút mondtam, emlékül magammal vittem saját készítményű, nagy kecskebőr süvegemet, napernyőmet és egyik papagájomat. Nem felejtettem el magamhoz venni pénzemet sem, mely eddig haszontalanul és minden cél nélkül hevert. Egészen megfeketedett, és csak akkor látszott, hogy ezüst, mikor kissé megdörzsöltem. Elhoztam azt a pénzt is, amit a spanyol hajóroncson találtam.

Így távoztam el a szigetről 1686-ban, a hajónapló szerint december 19-én. Huszonhét évig, két hónapig és tizenkilenc napig voltam itt. Ugyanazon a napon szabadultam ebből a második fogságomból, mint Szalehből a nagy csónakban, a móroktól. Hosszú utazás után, 1687. június 11-én megérkeztem Angliába.

Útközben elmentünk a spanyolokért, és felvettük őket a hajóra. Kimondhatatlanul boldogok voltak, és könnyes szemmel mondtak köszönetet.

De a legboldogabb Péntek volt, mert apját is magunkkal vittük a nagy útra.