Nem mondhatom, hogy ezután öt évig bármi rendkívüli történt volna velem. Egyformán éltem, ugyanazon a helyen, ahol eddig. Legfőbb munkám az árpa és a rizs évenkénti elvetése és learatása, továbbá a szőlő aszalása volt. Mindegyikből annyit raktároztam el, amennyi egy évre kellett. Állandó munkám mellett, amihez hozzájárult a naponkénti vadászat vagy halászat, végre a csónakkal is elkészültem. Csatornát is ástam, amely hat láb széles és négy láb mély volt, és az öbölbe juthattam rajta.
Első csónakom ugyanis, mivel előzetes meggondolás nélkül kezdtem hozzá, szörnyű nagy volt. Mivel nem tudtam a vízre juttatni, otthagytam, ahol készítettem. Azóta mintegy intő jelként meredt rám, hogy legközelebb hasonló hibát el ne kövessek. Tehát legközelebb, noha megfelelő fát nem találtam a közelben, és legalább félmérföldnyire volt a part, a feladat mégis keresztülvihetőbbnek látszott. Körülbelül két évig dolgoztam rajta, mert sohasem adtam fel a reményt, hogy egyszer kijutok vele a tengerre.
De mikor kis csónakommal elkészültem, kiderült, hogy nagysága miatt nem alkalmas arra a célra, amelyre szántam. Nem kockáztathattam meg, hogy átjussak vele a körülbelül negyven tengeri mérföldnyire levő szárazföldre. Mivel csónakom kicsisége ezt a tervet keresztülhúzta, fel is hagytam a gondolattal. De minthogy megvolt, újabb terv vetődött fel előttem: körülhajózom a szigetet. Igaz ugyan, azelőtt is jártam a túlsó oldalon, mint ahogy megemlékeztem már róla, de az utat szárazföldön tettem meg. Most annál kíváncsibb voltam a partokra, és csónakom is volt, mellyel körülhajózhatom a szigetet.
Ebből a célból mindent a legnagyobb körültekintéssel intéztem. A csónakra egy kis árbocot szereltem, a vitorlát pedig a hajóvitorla darabjaiból állítottam össze, melyet a raktáramban őriztem. Megvolt már az árboc és a vitorla, és mikor a csónakot kipróbáltam, igen jónak találtam. Kis rekeszekkel és ládákkal szereltem fel mindkét végén, hogy helye legyen benne az élelmiszernek, lőpornak meg egyéb szükséges dolgoknak. A rekeszek azonkívül védelmet nyújtottak az eső és a tengervíz ellen is. Hajóm oldalába hosszú mélyedést véstem puskám számára, és hogy szárazon maradjon, vitorlavászonnal takartam le.
Esernyőmet is kitűztem a hajó farára, mintegy árbocként, hogy árnyékot vessen a fejemre, és oltalmazzon a nap hevétől. Készülődés közben hébe-hóba kisebb kirándulásokat tettem a tengeren, de sohasem merészkedtem messzire, és nem távolodtam el a folyótól. Végül azonban elhatároztam, hogy kis körutat teszek, mert kíváncsi voltam birodalmam határaira. Felszereltem bárkámat az utazásra, megraktam tizenkét kenyérrel (nevezhetném kétszersültnek is), magammal vittem egy fazék főtt rizst, egy palack rumot, egy fél kecskét, puskaport, két kabátot, amit még a hajóról mentettem meg. Az egyiket azért, hogy magam alá terítsem éjszaka, a másikkal pedig takarózni szándékoztam.
November hatodika volt, uralkodásomnak, vagy ha úgy tetszik, fogságomnak hatodik évében, amikor tengerre szálltam. Utam sokkal tovább tartott, mint gondoltam. Noha a sziget nem volt valami nagy, mégis, mikor elértem a keleti oldalt, hatalmas sziklazátonyra bukkantam, mely földnyelvszerűen, két tengeri mérföldnyire nyúlt bele a vízbe. Tehát a tengeren kerülőt kellett tennem.
Mikor először megpillantottam, már-már feladtam tervemet. Mindenesetre visszatértem, mert nem tudtam, milyen messzire kell kihajóznom a tengerre. A kétség is elővett, miképpen térhetek majd vissza. Egyelőre horgonyt vetettem. Ugyanis a hajóról hozott kampók segítségével horgonyt is állítottam össze.
Csónakomat biztonságban tudtam, tehát vettem puskámat, és kimentem a partra. Megmásztam egy dombot, ahonnan reméltem, hogy teljes hosszúságban áttekinthetem a zátonyt, és eldönthetem, érdemes-e megkerülését megkockáztatni. Miközben így szemlélődtem, észrevettem egy erős és rendkívül különös tengeráramlatot, amely kelet felé tartott, szorosan a megkerülendő pont mellett. Erre annál inkább felfigyeltem, mert tudtam, milyen veszéllyel jár, ha véletlenül belekerülök, és annyira kivisz a nyílt tengerre, hogy többé nem vagyok képes visszakerülni a szigetre. Azt hiszem, így jártam volna, ha előzőleg nem mászom meg a dombot. Mert a sziget túlsó oldalát, csakhogy valamivel távolabb, ugyanez az áramlat mosta. Sőt azt is meg tudtam különböztetni, hogy meglehetősen erős áramlatról van szó. Tehát ha kikerülök az első áramlatból, azonnal belekerülhetek a másodikba.
Két napig maradtam itt, mert erős délkeleti szél fújt. Mivel iránya ellentétes volt az áramlatéval, nagy hullámok torlódtak a fok körül: tehát a hullámverés miatt nem volt tanácsos, hogy a part mellett haladjak, de az sem, hogy eltávolodjak tőle - az áramlat miatt.
Harmadik nap reggelre a szél elcsendesedett, és a tenger nyugodt volt, tehát megkockáztattam. Azonban tudatlan és hebehurgya tengerésznek bizonyultam. Mihelyt a fokhoz értem, tapasztalnom kellett, hogy már csónaktávolságnyira a parttól mély vízen járok, az áramlat pedig úgy örvénylett, mint egy malom zsilipjében. Olyan erővel ragadta magával a csónakomat, hogy nem tehettem mást, mint hogy minden erőmet megfeszítve, a szélén igyekeztem maradni. Az ár azonban egyre távolabb sodort a sziklafoktól, amely tőlem bal kézre emelkedett. A szél sem jött segítségemre, az evezőknek pedig semmi hasznát nem vettem.
Már azt hittem, hogy elvesztem. Mivel a sziget mindkét oldalát súrolta az áramlás, tudtam, hogy pár mérföldön belül egyesül, és akkor menthetetlenül elsodor. Semmi lehetőséget nem láttam arra, hogy kikerüljek belőle. Más kilátásom nem volt, mint a pusztulás. Nem a tenger miatt, hiszen az elég nyugodt volt, hanem az éhség következtében. Igaz ugyan, hogy egy teknősbékát is találtam a parton - akkorát, hogy alig bírtam felemelni -, és bedobtam a csónakomba. Volt még egy nagy korsó friss vizem is, de mit ér mindez, ha kikerülök az óceánra, ahol legalább ezer mérföldnyire nincs se part, se sziget?
Úgy pillantottam vissza elhagyott, magányos szigetemre, mint a világ legkedvesebb helyére, és azt tartottam a boldogság netovábbjának, ha oda visszakerülök. Feléje tártam karomat, és kétségbeesve kiáltottam:
- Ó, boldog sivatag! Soha többé nem látlak! Ó, én nyomorult teremtés, hová jutok?!
Szemrehányásokat tettem magamnak hálátlan természetem miatt, hogy miért voltam elégedetlen magányommal. Most hogy jutok ismét partra? Mert az ember sohasem látja helyesen a sorsát, míg az ellenkezőjét is nem tapasztalja! És csak azt tudja igazán értékelni, ami már elveszett.
Alig lehet elképzelni, milyen rémület szállott meg, mikor az áramlás szeretett szigetemtől az óceán felé sodort. Mert most egyszerre ilyennek láttam. Már legalább kétmérföldnyire sodródtam, és alig volt rá remény, hogy újra visszajussak. Ennek ellenére keményen dolgoztam, minden erőmet megfeszítettem, és észak felé kormányoztam, hogy lehetőleg kijussak az áramlatból.
Déltájban, mikor a nap pályájának tetőpontjára hágott, hirtelen úgy éreztem, hogy délkelet felől egy kis egy kis szellő csapja meg arcomat. A hűvös légáramlat új erőt öntött a szívembe, különösen akkor, amikor másfél óra múlva rendes széllé erősödött. Akkor már én iszonyú távol voltam a szigettől, és ha az idő csak egy kicsit elborul vagy párássá válik, minden bizonnyal odaveszek. A fedélzeten ugyanis nem volt iránytűm, és ha a szigetemet szem elől tévesztem, soha többé nem tudom megtalálni. Az idő azonban továbbra is tiszta maradt. Újra kifeszítettem vitorlámat, és északnak tartottam, hogy kikerüljek az áramlatból.
Mikor a vitorlát beállítottam, és a csónak oldalt kanyarodott, a víz világosságáról észrevettem, hogy az áramlás megváltozik. Ott ugyanis, ahol az áramlás erős volt, a víz örvénylett, a kitisztulás viszont az áramlás csökkenését jelentette. Ugyanakkor szemembe tűnt, hogy kelet felé, körülbelül félmérföldnyire a víz megtörik a sziklákon. Úgy látszik, ezek a sziklák osztották ketté ismét az áramlatot, melynek főága jóval messzebb, dél felé folyt, és északkeletről hagyta el a sziklát. A másik ága viszont a sziklákon megtörve visszatért, és erős örvényt kavart, majd északkeletnek fordult gyors áramlással. Csak az érezheti át örömömet, aki már megmenekült váratlan veszélyből. Rábíztam magam erre a visszafelé kanyarodó árra. Most egyformán segítségemre volt a vitorlámat dagasztó szél és alattam a csónakot vivő áramlás.
Körülbelül egy tengeri mérföldet vitt az áramlat a sziget felé, de majdnem két tengeri mérfölddel északra attól a helytől, ahol az áramlás először megragadott. Mikor tehát ismét a sziget közelébe értem, az északi parton találtam magam, vagyis épp az ellenkező oldalon, mint ahol csónakba szálltam.
Már egy mérföldnél többet tettem meg az áramlás segítségével, mikor észrevettem, hogy teljesen megszűnt, és nem visz tovább. Nyilvánvalóvá lett előttem, hogy most a két nagy áramlat holtterében vagyok: a délinek, amely magával ragadott, és az északinak, amely körülbelül egymérföldnyire tőlem oldalt folyik. Közben azonban a sziget ellenállása miatt a víz csendes volt. A szél azonban még mindig belekapaszkodott vitorlámba, ha nem is olyan erővel, mint azelőtt. Tehát egyenesen a sziget felé kormányozhattam.
Délután négy óra tájt, körülbelül egymérföldnyire a szigettől, felbukkant a sziklazátony. Az előbb ennek köszönhettem, hogy elkerültem a veszélyt. Ezután már csakhamar sima vízre értem, és kijutottam a partra.
Mikor ismét szárazföld volt a talpam alatt, elhatároztam, hogy lemondok a menekülés gondolatáról. És miután élelemmel felfrissítettem magam, csónakomat a parthoz közel vonva, néhány fa alatt egy kis mélyedésbe rejtettem el. Majd leheveredtem aludni, mert a sok fáradság és az út izgalmai kimerítettek.
Most az volt a kérdés, hogy jussak csónakommal haza. Nagyon is vaktában indultam el, és eszembe se jutott, hogy megkíséreljem az utat visszafelé. Azt szintén nem tudtam, mi van a szigetnek a másik, vagyis a nyugati oldalán. De nem is nagyon volt kedvem hozzá, hogy felderítsem. Úgy határoztam tehát, hogy másnap reggel nyugat felé indulok a part mentén, és szemlét tartok, találok-e megfelelő helyet, ahol csónakomat biztonságba helyezhetem, ha netán ismét szükségem lenne rá. Körülbelül hárommérföldes parti csavargás után egy nagyon kellemes szűk öblöcskére bukkantam, amely egy kis folyócska torkolata volt. Itt alkalmas kikötő kínálkozott csónakom számára; ugyanolyan biztonságban tudtam itt, mintha dokkban lenne. Miután jó erősen lehorgonyoztam, elindultam a parton, hogy körülnézzek, hol vagyok.
Úgy találtam, hogy nem jutottam nagyon messzire előző tartózkodási helyemtől, tehát a csónakból nem vettem ki mást, mint puskámat és ernyőmet - ugyanis igen meleg volt -, és elindultam. A kiállott fáradalmak után mostani sétám valósággal pihenés volt. Este régi nyárilakomba jutottam, ahol mindent a helyén találtam. Ugyanis, mint említettem, ezt a rezidenciámat is mindig a legnagyobb rendben tartottam. Átmásztam a kerítésen, s leheveredtem az árnyékba, hogy tagjaimat pihentessem. Igen fáradt voltam, és csakhamar elaludtam. Mindenki elképzelheti meglepetésemet, mikor arra ébredtem, hogy valaki nevemen szólít:
- Robinson, Robinson, Robinson Crusoe! Szegény Robinson Crusoe! Hol vagy, Robinson Crusoe? Hol voltál?
A fáradtságtól olyan mélyen aludtam, hogy nem ébredtem fel azonnal. De álom és ébredés közt hánykolódva úgy rémlett, mintha valaki szólna hozzám. És mikor a hang egyre többször ismételte nevemet, teljesen felébredtem. Először szörnyen megrémültem, és a legnagyobb ijedelemben voltam. De alighogy kinyitottam a szemem, megpillantottam papagájomat, Pollt, a sövény tetején. Azonnal tudtam, hogy ő szólított. Ugyanis ezt a figyelmeztető és korholó hangot tőlem tanulta el. Mondhatom, tökéletesen eltanulta, úgyhogy ujjamon ülve és csőrével felém kapkodva egész világosan tudta mondani: "Szegény Robinson Crusoe, hol vagy? Hol voltál? Hogy kerülsz ide?" - és több effélét.
Noha jól tudtam, hogy papagájomat hallom, mert senki más nem lehet a beszélő, mégis jó időbe került, amíg megnyugodtam. Először is az képesztett el, hogy került ide a madár. Azután pedig: miért épp ezt a helyet választotta, és nem valami másikat. Mivel azonban láttam, hogy az én derék Pollom beszél hozzám, tovább nem is feszegettem a kérdést. Kinyújtottam kezemet, és mikor nevén szólítottam, a barátságos teremtés szokása szerint hüvelykujjamra ült, és tovább fecsegett.
- Szegény Robinson Crusoe! Hogy jöttem ide? Miért vagyok itt? - kiáltotta, mintha kitalálta volna gondolataimat. Így vittem ujjamon hazáig.
Egyelőre elment a kedvem a tengertől, és volt bőven időm arra, hogy végiggondoljam a veszélyeket, amelyekben forogtam. Viszont igen örültem volna, ha ismét magam közelében tudom csónakomat. De fogalmam sem volt róla, hogyan menjek érte. A sziget keleti oldalát már jól ismertem, és tudtam, hogy ott az utat nem kockáztathatom meg. Az ilyen vállalkozásnak már a gondolatától is összeszorult a szívem, és megfagyott a vérem. Viszont nem tudtam, milyen a sziget másik oldala. De feltételezve azt, hogy az áramlat ugyanolyan erővel siet kelet felé a partnak, mint ahogy a másik oldalon eltávolodik tőle, megvolt rá az esélyem, hogy abban az esetben az áramlás nekisodor a szigetnek, mint ahogy előzőleg elvitt tőle. Belenyugodtam tehát, hogy egyelőre lemondok a csónakról, noha rengeteg munkát fektettem elkészítésébe és vízre juttatásába.
Majdnem egy évig megmaradtam elhatározásom mellett. Elképzelhető, milyen csendes, békés, földhöz kötött életet folytattam. Megnyugodtan fontolgattam, hogy mindenem megvan, az emberi társaság kivételével.
Közben a műszaki munkában tökéletesítettem magam. Erre különböző szükségleteim kényszerítettek. Úgy vélem, kitűnő ács lehetett volna belőlem, ha megfelelő eszközök birtokában vagyok.
Emellett a fazekasmesterségben is reményen felül tökéletesedtem: edényeimet korong segítségével készítettem, ez összehasonlíthatatlanul könnyebb volt, és szebb eredménnyel járt. Most már tetszetős, kerek edényeket formáltam, míg első alkotásaimra rossz volt ránézni. Ám úgy gondolom, hiúságomat semmi sem dagasztotta annyira, mint az, amikor rájöttem, hogy pipát is tudok készíteni. És noha az első darab csúnyára sikerült, és egyetlen érdeme az volt, hogy pirosra égett, mégis kitűnően füstölt. Igaz, hogy a hajón is maradt pipa, de azokról teljesen megfeledkeztem, mert az első években nem tudtam, hogy a szigeten dohány is terem. Mikor pedig később átkutattam a hajót, akkor már nem sikerült pipára bukkannom.
A kosárfonás is bevált. Most már számos fajtát készítettem. Igaz, hogy nem voltak valami csinosak, de igen jól lehetett bennük dolgaimat tartani vagy cipelni. Például ha kecskét lőttem, ott helyben felakaszthattam egy fára, megnyúzhattam, feldarabolhattam, majd hazavihettem kosaramban. Ugyanezt csináltam a teknősbékával is. Feldaraboltam, és csak húsának azt a részét vittem haza, amire szükségem volt. A többit ott hagytam a parton. Ugyancsak a nagy kosarakban tartottam gabonámat, melyet száradás után azonnal kicsépeltem.
Egy nap észrevettem, hogy puskaporom jelentősen leapadt. Olyan hiány ez, amit lehetetlen pótolni. Komolyan kezdtem fontolgatni, mit csinálok, ha több lőporom nem lesz. Vagyis miképpen vadászok kecskékre? Említettem az előbb, hogy itt-tartózkodásom harmadik évében egy fiatal gödölyét fogtam, megszelídítettem, abban a reményben, hogy egy bakot is szerzek melléje. Ez azonban nem sikerült, közben pedig kecském megöregedett. Mivel nem volt szívem hozzá, hogy megöljem, végelgyengülésben múlt ki.
Most azonban már tizenegyedik éve tartózkodtam a szigeten, lőszerem pedig nagyon megapadt. Csapdákkal és vermekkel kezdtem kísérletezni, mert nagyon szerettem volna néhányat elevenen foglyul ejteni. Különösen anyakecskére vágyakoztam, amelynek kicsinyei lesznek. Ebből a célból vermeket ástam azokon a helyeken, ahol tapasztalatom szerint kecskék szoktak legelni. A vermeket beszórtam gallyakkal. Szélükre árpa- és rizskalászokat hintettem. Megfigyeltem, hogy a kecskék megették a gabonát, sőt a lábnyomaikat is láttam. Ekkor éjszaka három csapdát állítottam fel. De reggelre mindegyik állott, viszont a csaléteknek nyoma sem volt. Ez eléggé elkedvetlenített. Tehát megváltoztattam csapdámat. De nem akarom a dolgot részletezni. Elég az hozzá, hogy egy reggel nagy bakot találtam az egyikben, a másikban pedig két gidát, egy hímet és egy nőstényt.
Nem tudtam, hogy mit csináljak az öreggel. Olyan vad volt, hogy meg se közelíthettem, pedig nagyon szerettem volna hazavinni. Meg is ölhettem volna, de nem ez volt a célom. Így hát otthagytam, sőt kiengedtem börtönéből. Eszeveszetten rohant el. Akkor még nem tudtam, amit csak később tanultam meg, hogy az éhség az oroszlánt is megszelídíti. Ha három vagy négy napig koplaltatom, majd vizet viszek neki és gabonát, éppúgy megszelídült volna, mint a gidák. Mert igen könnyen szelídíthető teremtések, ha az ember jól bánik velük.
Egyelőre azonban jobb híján futni hagytam. Aztán a két gidához mentem, egyiket a másik után kiszabadítottam, kötéllel egymáshoz kötöztem és némi fáradság árán hazacipeltem őket.
Jó időbe tellett, amíg hajlandók voltak táplálkozni. De mikor fiatal gabonát szórtam eléjük, megkóstolták és megszelídültek. Most már joggal reménykedtem, hogy akkor is elláthatom magam kecskehússal, ha puskaporom végére jártam. Mert a megszelídített kecskék békésen legelésznek majd házam körül. De aztán eszembe jutott, hogy ezeket a vadságból kell megszelídítenem, és zárt helyre van szükségem, különben megszöknek.
Mindez nagy feladatot rótt egyetlen emberre. De tudtam, hogy feltétlenül meg kell oldanom. Először is alkalmas helyet kerestem, ahol egyformán találnak gyepet, melyen legelhetnek, vizet, amit ihatnak és árnyékot, ahová megbújhatnak a nap elől.
Sok gonddal járt a bekerítés. Egyelőre úgy határoztam, hogy körülbelül százötven lépés hosszú és száz lépés széles területet kerítek be, amelyet később növelhetek, ha nyájam gyarapodik, és a szükség úgy kívánja.
Első karámom bekerítése körülbelül három hónapig tartott. Ez alatt az idő alatt a kecskéket karóhoz kötöttem, és lehetőleg mindig közelükben tartózkodtam, hogy megszokjanak. Gyakran hoztam nekik árpakalászokat vagy egy marékra való rizst. Ilyenkor a kezemből etettem az állatokat. Mikor kész voltam a kerítéssel, és szabadon engedtem a gidákat, akkor is állandóan a nyomomban voltak, és gabonáért mekegtek.
Célomat ezzel el is értem. Körülbelül másfél év múlva már tizenkét állatot számlált nyájam. Két év múlva pedig számuk negyvenháromra ugrott, noha közben többet leöltem és elfogyasztottam. Ezután öt más területet vettem körül sövénnyel; mindegyikből nyílás vezetett át a másikba.
De ez még korántsem volt minden. Mert a kecskék révén nemcsak húshoz jutottam, hanem nagy örömömre tejhez is. A fejéssel eleinte alig törődtem, és csak később fordult meg elmémben a gondolat. Valóban kellemes meglepetés volt, mert most már berendezhettem tejgazdaságomat, és naponta két-három csöbröt is telefejtem tejjel. És mint ahogy a természet minden teremtményt ellát eledellel, az embert is megtanítja arra, hogy kell adományait felhasználni. Én magam, noha soha életemben nem fejtem tehenet vagy kecskét, sőt azt is csak futólag láttam gyermekkoromban, hogyan készítenek vajat vagy sajtot, több kísérlet után mindezt megtanultam. Most már volt tejem, vajam és sajtom, sőt arra is rájöttem, hogyan juthatok sóhoz. Dagály után a tengerpartról összeszedtem, és kiszárítottam.
A bölcs nyilván mosolygott volna rajta, ha meglát engem kis családommal ebéd közben. Poll, a kedvencem volt az egyetlen, kivel szólhattam. Kutyám időközben megöregedett, és kissé szeszélyes lett. Mivel más társam nem volt, jobbomon ült. A két macska szintén körülöttem settenkedett, és a kezemből eléjük hullatott ízes falatokra lesett.
De korántsem az a két macska, melyeket valamikor a szigetre hoztam. Mindkettő régen elpusztult már: saját kezemmel temettem el őket lakóhelyem közelében. Kölykeiknek nem tudom, miféle vad teremtmény volt az apjuk, de én kettőt mindenesetre megőriztem és megszelídítettem. A többit elkergettem, mert terhemre voltak, de később visszajártak, és lopkodtak egyet-mást a házból. Nem egyet kénytelen voltam lelőni közülük, míg végül teljesen elmaradtak. Ilyen környezetben éltem.
Időnként elfogott a türelmetlenség, hogy csónakba üljek, noha elment a kedvem az új kockázatoktól. Néha már-már elindultam, hogy megkeressem a ladikom, máskor viszont bízvást megvoltam nélküle. De nyugtalanságom egyre nagyobb lett. Végül elhatároztam, hogy gyalog megyek oda, ahol csónakomat elrejtettem. Közben végig a part mentén haladok. Így is tettem. Mindenesetre, ha valaki netán találkozott volna velem, vagy megijed, vagy elneveti magát. Ezen a helyen, úgy gondolom, leírást adhatok külsőmről.
Fejemen kecskebőrből készült, éktelen kalapot viseltem, melyről hátul lebernyeg lógott le, hogy mind a naptól, mind az esőtől védelmezzen. A sziget éghajlata alatt ugyanis semmi olyan veszélyes nem volt, mint az átnedvesedett ruha.
Kecskebőr kabátot viseltem, amelynek a szárnya combközépig ért, továbbá bő szárú térdnadrágot. Az utóbbi szintén kecskebőrből készült, és oldalt a szőr olyan hosszan lógott le róla, hogy lábszáram közepét súrolta, és pantallónak látszott. Harisnyám és cipőm nem volt: mindkettőt valami lábbelifélével igyekeztem pótolni. Talán inkább bocskorhoz hasonlított vagy kamáslihoz, igen kezdetleges formában, mint általában legtöbb ruhadarabom.
Széles kecskebőr öv tartotta össze ruhámat, amelyről kard és tőr helyett egy kis fűrész és balta lógott, egyik az egyik, másik pedig a másik oldalon. Vállamon vetettem keresztül egy kevésbé széles övet, melyről bal karom alatt két tarisznya lógott, szintén kecskebőrből. Egyikben lőport, másikban golyót tartottam. Hátamon kosarat vittem, vállamon pedig puskát. Fejem fölött irdatlan kecskebőr ernyőt tartottam, mely a puska mellett legfontosabb felszerelési tárgyam volt. Ennek köszönhető, hogy arcom ilyen hosszú trópusi tartózkodás után sem barnult meg annyira, mint várni lehetett volna.
Volt idő, hogy szakállamat arasznyi hosszúra növesztettem. De mivel ollóm és borotvám is volt, többnyire rövidre vágtam, és csak az ajkam felett hagytam meg szőrzetemet olyan hosszúra, ahogy a törökök szokták. Otthon mindenesetre megbámultak volna.
Ilyen öltönyben indultam neki új utamnak, mely öt vagy hat napig tartott. A tengerpart mentén, egyenesen arra a helyre igyekeztem, ahol csónakomat először kikötöttem. Mivel semmivel sem kellett törődnöm, a legrövidebb úton juthattam el arra a magaslatra, ahonnan valaha a sziklafokot megpillantottam. Most meglepve láttam, hogy a tenger sima és nyugodt, sehol sem fodrozzák hullámok, és áramlat sem mutatkozik. A dolog annyira meglepett, hogy elhatároztam, itt maradok, és végére járok. Később rájöttem, hogy ennek az oka a dagály és az apály váltakozása, mert amikor este a sziklára hágtam, a vízen ismét meg tudtam különböztetni az áramlatot. Csupán valamivel távolabb kanyargott, mintegy fél tengeri mérföldre a parttól, míg annak idején közvetlenül mellette haladt. Ezért is tudta elragadni csónakomat.
Megfigyelésem arról győzött meg, hogy nem kell egyebet tennem, mint az apály és dagály váltakozását figyelnem, és akkor könnyűszerrel hazavihetem csónakomat. Ám mikor tervem kivitelére került volna sor, a veszély emléke olyan iszonyattal töltött el, hogy inkább mást határoztam. Igaz, hogy új tervem sokkal fáradtságosabb volt. Ugyanis jobbnak láttam, ha építek, vagy helyesebben mondva faragok egy másik kenut. Így viszont a sziget mindkét oldalán rendelkezem majd vízi járművel.
Említettem, hogy két lakhelyem is volt a szigeten. Első a kis erődítmény vagy sátor, előtte fallal, mögötte a sziklával, és abban a barlanggal, melyet ebben az időben több újabb fülkével bővítettem ki. Egyikben - a legtágasabb és legszárazabb helyiségben - fazekaimat tartottam és tizenöt vagy tizenhat kosarat, tele kicsépelt vagy csépeletlen gabonával.
Ami házam kerítését illeti, a póznák vagy oszlopok legnagyobbrészt fává lombosodtak, és koronájuk annyira összegubancolódott, hogy mögöttük lakóhelyemet senki észre nem vehette.
Nem messze terült el két szántóföldem, melyeket megfelelően műveltem és bevetettem, és amelyek minden évben meghozták a termést. Viszont ha több gabonát kívántam termelni, egyszerűen megnöveltem a vetőterületet.
Az erdőben állt nyárilakom, melynek közelében szintén tűrhető ültetvényt létesítettem. Azért szerettem, mert az ottani házban nagyszerűen pihenhettem. A sövény éppen úgy védte, a létra pedig mindig kéznél volt. A letűzött husángokat, melyek fává sarjadtak, állandóan nyestem. Annak ellenére szépen terjeszkedtek, és kellemes árnyékot nyújtottak.
Középen állt sátram, mely két leszúrt pózna között vitorlavászonból feszült. Igaz, hogy szüntelenül javítgatni kellett. Belsejében a leölt kecskék bőréből és egyéb puha anyagokból fekhelyet készítettem, takarónak pedig a hajóról megmentett pokrócok egyikét használtam. Ha alkalmam volt székhelyemtől megválni, többnyire itt töltöttem időmet.
Konyhám közelében terült el az állattenyésztő karám a kecskék számára. Mondanom sem kell, bekerítése mennyi vesződségbe került. De annyira aggódtam, hogy állataim esetleg megugorhatnak, hogy semmi fáradságot nem sajnáltam. Úgy teletűzdeltem karókkal a cserényt, hogy inkább fal volt már, mint sövény. Még egy kéz se férhetett rajta keresztül. Mikor aztán ezek a karók is kihajtottak, a kerítés szilárdabb volt, mint egy fal.
Mindebből kitűnik, hogy nem voltam rest, és semmi fáradságot nem sajnáltam, hogy kényelmemet biztosítsam. Ugyanis szelíd állataimról úgy vélekedtem, mint lábon járó hús-, tej-, vaj- és sajtraktárról, mely akkor sem fogy ki, ha akár negyven évig élek a szigeten.
Itt nőtt szőlőm is, melyet soha nem szűnő gonddal télire fürtökben raktároztam el, mint étlapom legízletesebb fogását. S hozzá kell tenni, nem csupán az íze volt kellemes, de a fürtök tápláló és egészséges nedve nemegyszer a gyógyszert is pótolta.
Mivel körülbelül félúton volt másik lakásom és azon hely között, ahol a csónakot kikötöttem, útközben itt többnyire megállapodtam, mert a csónakot nemegyszer megtekintettem. Sőt mindent, ami hozzá tartozott, nagy rendben tartottam. Nemegyszer szórakozás kedvéért bele is ültem, de veszélyes utakat már nem kockáztattam meg. Kőhajításnál messzebb nem mentem a parttól, mert féltem, hátha újra elragad az ár vagy a szél, vagy más balesetnek esem áldozatul.
S ekkor új korszak köszöntött be életembe.
Egyik nap dél felé járhatott az idő, és én a csónakhoz mentem. Hallatlanul meglepett, hogy hirtelen meztelen lábnyomot pillantottam meg a parton. Alakja egészen világosan kivehető volt a homokban. Úgy megdöbbentem, mintha villám csapott volna le mellettem. Figyeltem, körülnéztem, de semmit sem hallottam vagy láttam. Felmentem egy magaslatra, hogy körülnézzek. Lesiettem a partra, de az egy nyomon kívül mást nem észleltem. Visszatértem, hátha újabb nyomokra bukkanok, vagy legalább meggyőződöm arról, hogy képzelődtem. Erről azonban szó sem lehetett, valódi lábnyom volt: lábujjak, sarok, talp és általában a talp minden része.
Nem tudtam, hogy kerülhetett ide, és képzeletem is cserbenhagyott. Gondolataim egymást kergették, és mint aki meg van zavarodva, úgy tértem haza erődítményembe. Elvesztettem a talajt a lábam alól, és tele voltam aggodalommal. Minden második vagy harmadik lépés után hátranéztem, minden bokrot vagy fát távolról embernek véltem. Képtelen vagyok elmondani, felzaklatott képzeletem hány alakot varázsolt elém, hány vad gondolat rohant át agyamon, és hányszor futott rajtam végig a hideg.
Mikor váramba értem - azt hiszem, joggal hívhatom így -, úgy buktam le, mint egy üldözött. Hogy létrán másztam-e, vagy a sziklába vésett ajtón keresztül jutottam be, már nem emlékszem rá. A következő nap reggeléről sincsen emlékem, mert nincs az a megijesztett nyúl vagy róka, mely rémültebben lapult volna odvában, mint én.
Egész éjjel nem aludtam. Minél távolabb voltam félelmem okától, annál inkább nőtt aggodalmam. Kusza gondolataim annyira megzavartak, hogy képzeletem sötét árnyakkal telt meg. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a nyom gazdája bizonyára a szemben levő szárazföld valamelyik vadembere lehet, aki kenujával idáig merészkedett. Lehet, hogy a tengeráram hajtotta ide a szigetre, és miután partot ért, az ellenkező irányú áramlattal továbbállt. Talán elment a kedve attól, hogy itt maradjon, ezen a lakatlan szigeten.
Miközben fejemben egymást kergették a gondolatok, hálás voltam a sorsnak, hogy nem találkoztam a vademberrel, vagy hogy ő nem pillantotta meg csónakomat, amiből rájöhetett volna, hogy más is lakik a szigeten, és elindult volna keresésemre. Ekkor szörnyű aggodalmak kezdtek gyötörni, mert félni kezdtem, hogy talán mégis meglátták a csónakomat. Ha pedig így van, bizonyára nagyobb számban térnek vissza és felfalnak. És ha véletlenül nem is találnak meg engem, megtalálhatják a karámomat, elpusztíthatják, elhurcolhatják szelíd kecskenyájamat, én pedig itt éhen veszhetek.
Órákig, sőt mondhatom, nemcsak órákig, hanem napokig, hetekig, hónapokig gyötörtek ezek a rémítő gondolatok. De végül mégis erőt vettem magamon, és három nap után kimerészkedtem a váramból, mert kergetett az éhség. Ugyanis alig tartottam magamnál egyéb kész ételt, mint néhány árpakenyeret és vizet. Azt is tudtam, hogy legfőbb ideje megfejni a kecskéimet. Ez volt szokott esti szórakozásom. Szegény állatok nagyon kínlódtak a fejés elmaradása miatt. Némelyik majdnem belepusztult, másoknak pedig szinte elapadt a teje. Közben biztattam magamat, hogy szó sem lehet másról, mint saját nyomomról, és tulajdon árnyékomtól ijedtem meg. Újra kimentem tehát a partra, és nyárilakomnál megfejtem a kecskéket.
Mikor három nap után mindent változatlanul találtam, valamivel merészebb lettem, és arra gondoltam, hogy az egész csak képzeletem játéka volt. De addig mégsem nyugodtam, amíg ki nem mentem a partra, hogy lássam a lábnyomot, és összehasonlítsam a magaméval. Mert csak teljes hasonlóság győzhet meg arról, hogy saját lábam nyomáról van szó.
De a helyszínt megvizsgálva, először is kizártnak tartottam, hogy csónakomból ezen a ponton léptem ki a partra. Amikor pedig hozzámértem lábamat, kiderült, hogy a nyom sokkal nagyobb, mint az enyém. Ettől újra életre keltek képzelgéseim, és olyan lázképek gyötörtek, mintha hidegrázásom lenne. Újra hazamentem, most már szilárd hittel, hogy rajtam kívül más ember vagy esetleg emberek vannak a szigeten, tehát a sziget lakott, engem pedig bármikor meglephetnek. És ugyan hogy védeném magam?
Ó, milyen nevetséges az ember, ha a félelem hatalmába kerítette! Eldobja azokat az eszközöket, melyeket a józan ész ad kezébe segítségül. Első tervem az volt, hogy lerombolom házaimat, világgá kergetem nyájamat, nehogy az ellenség megtalálja, és miatta idekapjon a szigetre. Aztán felásom szántóföldjeimet, nehogy az csábítsa őket ide. Lerombolom nyárilakomat és sátramat, hogy nyoma se maradjon itt emberi életnek, és nem kutassanak tovább utánam.
Ezek a gondolatok nyűgöztek le első este, amikor hazaértem. A rémület még új volt bennem, és agyamat gőz lepte el. Mert a veszélytől való félelem tízszer kínosabb, mint maga a veszély. Az aggodalom nagyobb teherként nehezedik az emberre, mint a valóságos rossz.
A félelem miatt egész éjjel nem hunytam le szememet. Reggel elnyomott az álom. Mivel testem és lelkem egyaránt kimerült, igen mélyen aludtam. Másnap tehát sokkal erősebben ébredtem, mint amilyen este voltam. Higgadtan kezdtem gondolkozni, és miután számot vetettem magammal, arra a következtetésre jutottam, hogy a sziget nem annyira elhagyatott, mint képzeltem. Lehetséges, hogy nincsenek állandó lakói, de úgy látszik, hébe-hóba kikötnek partjain. Lehet, hogy szándékosan, lehet, hogy a tenger hajtja ide őket.
Én is immár tizenöt éve élek itt, de emberi alaknak még csak árnyékával sem találkoztam. Ha pedig bárki idesodródott, nyilván olyan hamar távozott, ahogy csak tudott. Mert kinek volna kedve megtelepedni itt? Semmi egyéb veszély nem fenyeget tehát, mint az, hogy a szárazföldről idetévedt emberek partjaimra szállnak. De ahogy jöttek, ugyanolyan gyorsan igyekeztek elillanni. Aligha maradhattak éjszakára a parton. Éppen ezért nincs egyéb tennivaló, mint hogy magam számára biztos védelmet nyújtó helyről gondoskodjam.
Most bánkódni kezdtem, hogy barlangomat olyan nagyra építettem, és a kerítésen kívül is elláttam ajtóval. Érett megfontolás után elhatároztam, hogy egy másik erődvonalat is építek, félkör alakban, nem messze a falamtól, ott, ahol körülbelül tizenkét éve az említett kettős kerítést létesítettem. Ezek a fák közben vastagra nőttek, és csupán néhány oszlopra volt szükség, hogy megerősítsem a falat. Most tehát már két fal védett. A külső falat gerendák, régi hajókötelek, deszkák és minden elképzelhető anyag erősítette. Hét akkora lyukat vágtam a falba, hogy karom kiférhessen rajtuk. Belül körülbelül öt láb vastagságúra szélesítettem a falat a földdel, amelyet barlangomból kihordtam. A hét nyílásba a hajóról hozott muskétákat szereltem fel. Mindegyiknek állványt készítettem, és most úgy álltak, mint az ágyúk. Két perc alatt minden fegyveremet elsüthettem.
A fal megerősítése egy hónapig tartott, de én még mindig nem éreztem magamat biztonságban.
Mikor munkámmal elkészültem, a falon kívül a földet teletűzdeltem azokkal a fűzfához hasonló husángokkal, melyek olyan gyorsan nőnek. Legalább húszezret ültethettem el, közben azonban arra is vigyáztam, hogy az ellenség szemmel tartására szabad terep maradjon, nekik pedig a fiatal fák ne adjanak menedéket, ha meg akarják közelíteni a külső falat.
Két év múlva sűrű liget vett körül. Öt év elteltével pedig olyan sűrű erdő környékezte lakásomat, hogy valósággal áthatolhatatlan volt. Nincs ember, akinek megfordulhatna fejében a gondolat, hogy ember van mögötte, még kevésbé, hogy lakás. Mivel utat nem hagytam, közlekedésem lebonyolítására két létrát használtam. Ha ezeket elveszem, nincs az az emberi lény, aki birodalmamba bejuthatna anélkül, hogy kárt tenne magában. És ha be is jutna valaki, még mindig csak a második védőfal előterében van.
Minden tőlem telhetőt megtettem tehát saját védelmemre. Mint ahogy később kiderült, nem egészen ok nélkül. Ám ebben az időben még csak annyit láttam, amennyit félelmem sugallt.
Közben más dolgaimat sem hanyagoltam el. Kicsiny kecskenyájamat igen gondosan ápoltam. Nemcsak azért, mert élelemmel látott el bármikor bőségesen, de felmentett a vadászat fáradságaitól is. Ha már felneveltem kecskéimet, nehéz lett volna elszakadnom tőlük.
Hosszú gondolkodás után két lehetőségét láttam annak, hogy kecskéimet megőrizzem. Vagy föld alatti barlangot ások, melybe éjszakára mindig beterelem őket, vagy pedig egymástól távol két vagy három kis földdarabot kerítek be, ahol legalább fél tucat kecskét tartok. Tehát bármi szerencsétlenség éri a nyájat, mégis könnyűszerrel újra felnevelhetem. Noha ez újabb jókora munkát jelentett, mégis a legésszerűbb tervnek látszott. Elindultam tehát, hogy megkeressem a sziget legelhagyatottabb részét. Valóban, találtam is egy zugot, mely olyan magányos volt, amilyet csak kívántam. Kicsiny erdőbe ékelt tisztás volt, sűrűn nőtt fák között. Eszembe jutott, hogy egyszer magam is csaknem itt rekedtem, amikor a sziget másik részéről hazatértem. Szinte a természet erősítette meg: tehát nem is lesz annyi munkám vele, mint a többi karámmal.
Azonnal dolgozni kezdtem ezen a földdarabon. Alig telt bele egy hónap, a kerítés már annyira haladt, hogy nyájam, mely immár nem volt olyan vad, mint annak idején, biztonságban volt benne. Aztán késedelem nélkül tíz nőstény kecskét és két bakot tereltem ide. Mikor már bent voltak, tovább javítgattam a kerítést, hogy olyan tökéletes legyen, mint a többi. Most már sokkal kényelmesebben dolgoztam, és jóval több időt töltöttem el a javítási munkával.
Minderre az az aggodalom ösztökélt, melyet az emberi lábnyomok keltettek bennem. Mert emberi lényt még mindig nem láttam a szigeten, noha két éve éltem szüntelen nyugtalanság közepette. Elhihető, hogy az életem sokkal kevésbé volt kellemes, mint azelőtt; állandó félelmek gyötörtek. Ugyancsak meg kell jegyeznem, hogy új helyzetem folytán gondolataim is megváltoztak. Nem voltam már olyan nyugodt, mint azelőtt, mert lelkemet megfeküdte a borzalom, hogy kannibálok kezébe eshetek.
Miután vagyonom élő részét ilyenformán biztosítottam, újra bejártam a szigetet, hogy hasonló telepek létesítésére újabb rejtekhelyeket keressek. Közben nyugaton olyan messzire jutottam, mint még soha. És miközben a tengert figyeltem, úgy rémlett, hogy nagy messziségben csónakot látok. Volt egy távcsövem is a hajósok holmijából, melyet a roncsról megmentettem. De most nem volt nálam. Amit láttam, olyan messzire esett, hogy semmit sem tudtam kezdeni vele. Akárhogy is meresztettem a szememet, semmi bizonyosat nem sikerült megállapítanom. Nem tudom, csónak volt-e vagy sem. De később, mikor elhagytam a dombot, már nem láttam, és nem is törődtem vele. Elhatároztam azonban, hogy látcső nélkül többé nem indulok útnak.
Mikor a dombról lejöttem, és a sziget túlsó vége felé továbbhaladtam, ahol azelőtt még sohase voltam, hamarosan alkalmam nyílt meggyőződni arról, hogy az emberi nyom ezen a szigeten nem is olyan ritkaság. Ekkor tudtam meg, milyen kiváltságos szerencsém volt, hogy a sziget másik oldalán a vadak előtt mindeddig rejtve maradtam. Oda ugyanis sohase mentek a vadak. Ellenkező esetben könnyen rájöhettem volna, hogy elég gyakran rándulnak ide kenuikkal a szárazföldről. Főként olyankor keresnek szigetemen kikötőt, ha véletlenül nagyon kimerészkedtek a tengerre. Közben elég gyakran találkoztak a tengeren ellenségeikkel. Ha pedig összecsaptak, a győztesek rendszerint erre a partra hozták a foglyokat. Itt, miután kannibálok voltak, szörnyű szokásaikhoz híven leöldösték és elfogyasztották őket. De erről majd később.
Mikor a dombról a partra mentem, mint említettem, tökéletesen meg voltam zavarodva. A sziget délnyugati pontján állottam. Szavakat nem találok annak a rémületnek kifejezésére, mely elfogott, mikor a földön szerteszét koponyákat, kéz-, láb- és egyéb emberi csontokat pillantottam meg. Különösen szembetűnő volt az a hely, ahol nyilván tüzet szoktak gyújtani. Itt szoktak bizonyára ülni egy földbe ásott tűzhelylyuk körül, hogy embertelen lakomákat rendezzenek társaik húsából.
A látvány annyira elképesztett, hogy először hosszú ideig nem is gondoltam a fenyegető veszélyre. A félelmemet háttérbe szorította a barbár, pokoli durvaság elképzelése és az a gondolat, hogy mennyire el tud fajulni az emberi nem. Igaz ugyan, hogy már eleget hallottam erről, de azelőtt még soha nem láttam. Egyszóval el kellett fordulnom a borzalmas látványtól. Gyomrom felkavarodott, és közel voltam az ájuláshoz. Később némileg könnyebben éreztem magam, de képtelen voltam ott maradni. Tehát olyan sebesen megmásztam a dombot, ahogy csak tudtam, és elindultam saját lakhelyem felé.
Útközben megálltam, és tűnődtem a dolgokon. Hálát adtam a sorsnak, hogy nem ilyen lények közé születtem. És bár jelen helyzetemet nyomorúságosnak ítéltem, úgy találtam, több okom van a hálálkodásra, mint a panaszra.
Ilyen hangulatban értem el váramat. Valahogy sokkal könnyebben éreztem magam, és nagyobb biztonságban, mint azelőtt. Tudniillik rájöttem, hogy ezek a nyomorultak soha nem hatolnak a sziget belsejébe. Valószínűleg semmire nem vágyakoznak, amit ez a szerintük lakatlannak vélt hely rejthet. Talán járhattak már a sziget erdős részén is, de nem találtak ott semmi számukra értékesíthetőt. Én magam csaknem tizennyolc esztendeje éltem a szigetnek azon a részén, de mindeddig még nyomukra sem bukkantam. És lehet, hogy a következő tizennyolc év is zavartalan békében telt volna el, ha nem mozdulok ki helyemről. Ezután is csak egyetlen választásom lehet; rejtve kell maradnom ott, ahol vagyok, míg alkalmam kínálkozik más, jobb természetű emberekkel találkozni, mint a kannibálok.
Mégis nagyon borzadtam ezektől a nyomorult vadaktól és embertelen szokásuktól, hogy felfalják egymást. A dolog annyira lehangolt, hogy két évig jóformán el sem mozdultam lakásom környékéről. Három birtokomat gondoztam - mégpedig váramat, nyárilakomat és a bekerített karámokat. Az utóbbiakat is csak azért látogattam, mert oda zártam kecskéimet. Még a csónakot sem volt kedvem elhozni, inkább arra gondoltam, hogy újat készítek. Most már el sem tudtam képzelni, hogy anélkül is megkerülhetném a szigetet, hogy a tengeren a kannibálokkal találkozzam. Feltétlenül kezükbe kerülnék, és akkor nagyon is jól tudom, milyen sors várna rám.
A félelmet és az aggodalmat azonban lassanként felfalta az idő és az a biztonságos érzés, hogy úgysem fedezhetnek fel. Életem hovatovább ugyanolyan egyenletessé vált, mint azelőtt volt. A különbség csupán abban nyilvánult meg, hogy jobban óvakodtam és éberebben vigyáztam, mint azelőtt, nehogy észrevegyenek. Különösen óvakodtam puskámat elsütni, nehogy véletlenül bármelyikük meghallja, ha netán a szigeten tartózkodnak. Most derült ki, milyen hasznos előrelátás volt a kecskék szelídítése. Nem kellett már az erdőben bolyonganom és lövöldöznöm. Ezentúl, ha elejtettem is egyet-egyet, azt csapdával és hurokkal tettem, amit már azelőtt is próbáltam. Két év is eltelt anélkül, hogy puskámat elsütöttem volna, bár soha nem indultam el nélküle. Sőt mi több, a három, hajóról megmentett pisztolyból is legalább kettőt mindig kecskebőr övembe tűzve viseltem. Kifényesítettem továbbá az egyik, a hajóról hozott nagy kardot, amelyet külön övre kötöttem. Ha valaki így találkozott volna velem, azt hiszem, félelmetes fickónak tartott volna. Mindehhez még azt kell hozzátennem, hogy a kard hüvely nélkül lógott oldalamon.
A dolgok ilyen folyása mellett - az említett óvatossági rendszabályokat betartva - visszatért előbbi nyugalmam és higgadtságom. Beláttam, hogy helyzetem másokéval összehasonlítva, távolról sem mondható nyomorúságosnak. Az ügyek higgadt szemlélete meggyőzött arról, hogy az emberek sokkal kevesebbet panaszkodnának bajaik miatt, ha a náluk rosszabb sorban levőkhöz mérnék magukat. Ehelyett azonban mindig a náluk jobb sorban levőkkel vetik egybe helyzetüket, hogy morgásaikat és panaszaikat igazolják.
Akkoriban jóformán alig nélkülöztem valamit. De mintha a vadaktól való félelem letompította volna találékonyságomat. Elejtettem például egy jó tervet, melyen azelőtt már gondolkoztam. Ugyanis szerettem volna az árpából malátát készíteni, abból pedig sört főzni magamnak. Maga a gondolat elég hebehurgya volt, és hamar beláttam, hogy nem olyan egyszerű. Igen sok mindenre lenne szükségem, hogy sört főzzek. Először is a hordók hiányoztak, melyeknek készítéséig soha nem tudtam eljutni. Pedig heteket, sőt hónapokat is eltöltöttem a kísérletezéssel. Aztán nem volt komlóm, ami a sört tartóssá teszi, élesztőm, ami megerjeszti, és rézüstöm, hogy megfőzhetném benne. És mégis, mindennek ellenére, ha a vadak nem jönnek, tovább kísérleteztem volna, és talán sikerrel. Ugyanis ha egyszer valamit fejembe vettem, arról nehezen tudtam lemondani.
Most azonban egészen más dolgokon törtem a fejem. Azon tűnődtem éjjel-nappal, hogy lephetném meg ezeket a szörnyeket mulatozás közben. Szerettem volna néhányukat elpusztítani, hogy megmentsem karmaik közül az idehurcolt áldozatot. De terveimet egymás után elvetettem. Egyiket sem lehetett használni. Ahhoz, hogy leszámolhassak velük, magamnak is ott kellene lennem. És mit tehet egyetlen ember hússzal, esetleg harminccal szemben, akiknek szintén van fegyverük - dárda vagy nyíl -, mellyel éppen olyan jól tudnak célozni, mint én a puskámmal?
Néha arra is gondoltam, hogy aláaknázom a helyet, ahol tüzet szoktak rakni. Elrejtek öt-hat font puskaport, mely tűzgyújtáskor a közel állókat levegőbe röpíti. De nem szívesen pazaroltam volna rájuk ennyi lőport, hiszen magam is elég szűkében voltam már, és abban sem voltam biztos, el tudom-e érni a kellő hatást.
Aztán felmerült bennem a gondolat, hogy egy alkalmas bokorban elbújok három puskával - mindegyikben dupla töltéssel -, és beléjük lövök. Minden lövéssel megölhetek talán kettőt-hármat. Három pisztolyom és kardom pedig akkor is végez a többivel, ha akár húszan vannak. A terv teljesen rabul ejtett; még álmodtam is róla. Képzeletem annyira sarkallt, hogy most már gyakran kerestem fel ezt a helyet. De noha lelkem tele volt a bosszúállás véres gondolatával, a hely borzalmassága, a látvány szomorúsága mérsékelte indulataimat.
Némi keresés után a domb oldala alkalmasnak látszott, hogy biztonságosan megfigyelhessem közeledő csónakjaikat. Ugyancsak volt egy odvas fa a közelben, melyben észrevétlenül elbújhatok, még mielőtt partra szállnának. Innen majd jól megfigyelhetem véres munkájukat, és biztosan célozhatok, ha már elég közel vannak. Elhatároztam, itt valósítom meg tervemet. Készenlétbe helyeztem két muskétámat és rendes sörétes puskámat. A két muskétát egy nagyobb és három-négy kisebb golyóval töltöttem meg, a sörétes puskát pedig darabos söréttel. Pisztolyaim mindegyikébe négy-négy golyót tettem. Annyi tartalék töltényt vittem magammal, hogy háromszor vagy négyszer is újratölthettem.
Megvolt már a tervem, és képzeletemben nemegyszer végre is hajtottam. Közben minden reggel felmentem a domb tetejére, mely váramtól, ahogy nevezni szoktam, körülbelül hárommérföldnyire lehetett. Figyeltem a tengert, hogy vajon közeledik-e csónak. De két vagy három hónap után belefáradtam az őrt állásba. Különben is mindig eredmény nélkül tértem vissza. Nemcsak a parton nem mutatkozott nyom, de még a messzi tengeren sem vettem észre soha semmit, bárhogy figyeltem távcsövemmel.
Miközben a dombra feljártam, élénken dolgozott bennem a bosszúvágy, hogy húsz vagy harminc vadat eltegyek láb alól. Ennyire felháborítottak a vadak természetellenes szokásai. Végül azonban, mint említettem, belefáradtam haszontalan kirándulásaimba. Egyben a véleményem is kezdett megváltozni a dologról. Higgadtabban gondolkozva már nem éreztem magam hivatottnak arra, hogy szegény tudatlanok bírája és hóhérja legyek. Körülbelül így okoskodtam: "Ezek az emberek nem éreznek lelkiismeret-furdalást tettükért, mert nincsenek tisztában vele. Egy hadifogoly megölését nem tekintik nagyobb bűnnek, mint mi egy ökörét. Az emberhús evése nem nagyobb bűn náluk, mint nálunk az ürücomb fogyasztása."
Rájöttem, hogy tévedek. A kannibálok nem gyilkosabbak, mint azok a honfitársaim, akik nemegyszer egész tömegeket hánynak kardélre, és nem adnak nekik kegyelmet, bár eldobják fegyvereiket, és megadják magukat. Ezek az emberek nem bántottak engem. Más lenne a helyzet, ha ők támadnának meg. De mindeddig még csak tudomásuk sincsen rólam. Ha követném elhatározásomat, igazolnám a spanyolok Amerikában elkövetett barbárságait, mikor milliószámra pusztították a bennszülötteket. Igaz, hogy bálványimádók voltak, és véres szertartásokat követtek, de kiirtásukról ma a legnagyobb undorral beszélnek maguk a spanyolok is.
Új meggondolásaim lehűtöttek, és kezdtem elállni tervemtől. Rájöttem, hogy helytelen eljárást akarok követni velük szemben. Egyhez van csak közöm, hogy támadásukat megakadályozzam. De ha én támadok, az inkább jelenti tönkremenetelemet és pusztulásomat, mint szabadulásomat. Ha közéjük lőnék, és akár egy is élve menekülne közülük, a bosszúállók ezreit hozná nyakamra. Erre pedig semmi szükségem.
Körülbelül így telt el egy év. Most már nem volt kedvem megtámadni ezeket a nyomorultakat. Sőt a dombra se mentem fel, hogy megtudjam, jönnek-e tengeren vagy voltak-e a parton. Kerültem a kísértés minden alkalmát, amely terveimet feléleszthette volna.
Egyet mégis megcsináltam: elhoztam csónakomat a sziget keleti oldalára, és behajóztam vele egy öbölbe. Ez magas szikla alatt volt, és tudtam, hogy az áramlat miatt a vadak amúgy sem merik megközelíteni. A csónakkal együtt mindent elszállítottam, ami hozzá tartozott: vagyis az árbocot és a vitorlát meg a horgonyfélét. Azt akartam, hogy legcsekélyebb nyom se utaljon csónakomra vagy szigetbeli lakásomra.
Megint igen visszavonult életet folytattam, és ritkán mozdultam ki barlangomból. Csak állandó elfoglaltságaim tudtak kicsalni, például a kecskék megfejése vagy erdei nyájam gondozása a sziget túlsó oldalán.
Most már bizonyosan tudtam, hogy a vademberek soha nem keresik fel kutató szándékkal a szigetet. Nem kétséges, hogy azóta is járhattak itt. Borzalommal gondoltam arra, milyen szörnyű lett volna régebben találkozni velük, mikor szinte puszta kézzel, fegyvertelenül jártam, és puskám is csak sörétre volt töltve. Az lett volna meglepetés, ha a nyom helyett tizenöt vagy húsz vadat találok, akik üldözőbe vesznek! És mivel nálam jobban futnak, nem kétséges, hogy elfognak.
Gondolataim annyira összeszorították szívemet, hogy nemegyszer igen elcsüggedtem. Pedig helyzetem most jobb volt. Valamikor még nem tudtam volna nekik ellenállni, hacsak nincs hirtelen elég lélekjelenlétem. Most legalább a tömérdek töprengés és megfontolás után tisztáztam, mi a teendőm.
Azt hiszem, semmi különös nincs abban, hogy az állandó veszély és félelem eltompította ötletességemet. Sokkal többet foglalkoztatott biztonságom, mint jólétem kérdése. Már egy szeget sem szerettem beverni, mert attól tartottam, hogy meghallják a zaját. Még kevésbé mertem a puskámat elsütni. Különösen óvakodtam tüzet rakni, melynek áruló füstje nappal messzire ellátszik. Ezért téglaégetőmet áthelyeztem nyárilakomba, ahol nagy örömömre föld alatti barlangot fedeztem fel. Vadember talán be sem merészkedett volna ide, én azonban örömmel elfoglaltam. Mert semmire nem volt akkor nagyobb szükségem, mint biztos búvóhelyre.
A barlang szája egy nagy szikla alján nyílt, ahol egyszer véletlenül faágakat vágtam, hogy faszenet csináljak. Faszénre azért volt szükségem, mert nem akartam füstölni lakásom körül, viszont mégsem élhettem kenyérsütés és főzés nélkül. Addig égettem tehát a tőzegréteg alatt a fát, míg faszén lett belőle. Majd a tüzet eloltva hazavittem, és most már füst nélkül tudtam hőt gerjeszteni.
De a dologra térve: éppen fát vágtam, mikor észrevettem, hogy az egyik sűrű és alacsony cserje mögött egy üreg szája sötétlik. Kíváncsi voltam, milyen lehet belülről. Mikor bebújtam, láttam, hogy elég nagy, sőt fel is állhattam benne. De be kell vallanom, hogy sokkal inkább igyekeztem kifelé, mint befelé.
Ugyanis a sötétben hirtelen két villogó szemet pillantottam meg! Nem tudtam kivenni, hogy micsoda. Először nagyon megijedtem. Később, összeszedve magam, kezembe vettem egy tűzcsóvát, és bevilágítottam. De alig tettem három lépést, rémületem visszatért. Hangos nyögést hallottam, aztán panaszos hangokat, aztán újabb sóhajtást. Visszahőköltem, és elöntött a hideg veríték. S ha kalap van rajtam, lehet, hogy hajam talán az égnek emeli.
De aztán a csóva fénye mellett továbbhaladtam. És ekkor a földön egy nagy, ijesztő bakkecskét pillantottam meg. Úgy látszik, azért vonult ide vissza, mert már a végét járta. Próbáltam megmozdítani, hogy lássam, ki tudom-e cipelni a barlangból. Az állat igyekezett feltápászkodni, de nem volt jártányi ereje sem. Nem bántam, maradjon itt, ha engem ennyire megijesztett, ugyanígy megrémít majd egy netalán idetévedő vadembert.
Meglepetésem lassanként elpárolgott. Körülnéztem, és láttam, hogy a barlang elég kicsi. Tizenkét láb volt keresztben, alakját azonban se kereknek, se szögletesnek nem lehetett mondani. Nyilván nem emberi kéz munkája, hanem a természeté. Azt is felfedeztem, hogy a barlangfenéknél hátul tovább folytatódik; de az újabb helyiségbe csak olyan keskeny nyílás vezet, hogy hason csúszva kell haladnom. Mivel nem volt nálam gyertya, egyelőre nem kutattam tovább. De elhatároztam, hogy másnap gyertyával és tűzszerszámmal jövök, mely utóbbit egy muskéta závárjából és gyutacsából szerkesztettem.
Másnap tehát újra eljöttem ide, saját gyártmányú gyertyámmal felszerelve. Mostanában ugyanis kecskefaggyúból állítottam elő gyertyafaggyút. Kanócnak pedig kötélmaradékot vagy szárított csalánrostot használtam. A hátsó nyílást elérve, négykézláb kellett kúsznom körülbelül tíz lépést. Ez elég merész vállalkozás volt, mert nem tudtam, hová jutok. A szoroson átjutva éreztem, hogy a mennyezet emelkedik. A magasságát itt legalább húszlábnyira becsültem.
Állítani merem, hogy ilyen tüneményes látvány még nem tárult elém a szigeten. A barlang oldalai ezerszeresen verték vissza két gyertyám fényét. Hogy mi van a sziklában, gyémánt vagy egyéb drágakő, esetleg arany - nem tudom. Gyönyörű mélyedésbe jutottam. Fala száraz és sima volt, alját finom szemcsés kavics borította, sehol semmi nyoma undorító csúszómászóknak vagy nedvességnek. Egyedüli nehézséget a bejárat jelentette, de a veszély jelenlétére való tekintettel most annak is örültem. Elhatároztam, hogy haladéktalanul idehozom azokat a dolgokat, melyekre leginkább szükségem van. Elsősorban lőporomra gondoltam, aztán fegyvertáram egy részére, vagyis a két sörétes puskára és három muskétámra. Váramban tehát öt muskéta maradt, melyek mint ágyúk álltak készenlétben a legkülső védővonalon. De ha kirándultam, bármelyiket elszállíthattam.
Lőszerrakodás közben véletlenül kinyitottam azt a lőporos hordót, amelyik megnedvesedett a tengerben. Ekkor láttam, hogy a víz csak két vagy három hüvelykig nedvesítette át a port. A megkeményedett kéreg viszont megóvta a hordó tartalmának jó részét. Ilyenformán majdnem hatvan font jó minőségű puskaporhoz jutottam. A felfedezés kellemesen hatott rám. Készletemet a barlangba hurcoltam. Váramban nem tartottam soha többet két-három fontnál. Ugyanezt tettem a golyóöntésre szolgáló ólommal is.
Képzeletemben úgy álltam most magam előtt, mint a régi óriások. Ezek a monda szerint szintén sziklabarlangokban és odúkban éltek, ahol senki sem közelíthette meg őket. Én szintén elhitettem magammal, hogy ötszáz vadember se találhatna rám, akárhogy is üldöznek.
Felfedezésemet követő reggel a vén kecskét holtan találtam a bejáratnál. Okosabbnak tartottam, ha itt földelem el egy nagy gödörbe, és jól betakarom.
Huszonharmadik éve laktam már a szigeten. A helyet úgy megszoktam, és az életmód annyira természetemmé vált, hogy akár életem végéig is itt maradtam volna, ha a vadak nem zavarnak. Nem bántam, hogy nekem is úgy kell majd lefeküdnöm és kimúlnom, mint az öreg kecskének a barlangban. Néhány apró szórakozást és mulatságot is találtam, amitől az időm vidámabban telt, mint azelőtt.
Mint említettem, Pollt, a papagájt megtanítottam beszélni. Annyira tisztán és tagoltan ejtette ki a szavakat, hogy igen nagy örömöm telt benne. Nem kevesebb, mint huszonhat évet töltött velem a szigeten. Hogy azután mennyi ideig élt, nem tudom. Brazíliában úgy beszélik, némelyik papagáj megéri a száz esztendőt is. Kutyám tizenhat évig volt szerető és derűs társam, aztán végkimerülésben kimúlt. Macskáim, mint már megjegyeztem, úgy szaporodtak, hogy irtani kellett fajzatukat, nehogy mindenemből kifosszanak. Mikor a két öreg macska, melyeket magammal hoztam, szintén elpusztult, ivadékaikból legfeljebb két-három kedvencet tartottam meg. Ezeket megszelídítettem, kölykeiket viszont elpusztítottam.
Továbbá mindig tartottam magam körül két vagy három gödölyét. Ezek annyira megszerettek, hogy végül a tenyeremből ettek. Felneveltem még két papagájt, melyek szintén elég jól beszéltek, de az elsőt egyik sem érte el. Igaz, nem is vesződtem velük annyit. Volt még néhány szelíd tengeri madaram, melyeket a parton fogtam, és a szárnyukat levágtam. Nevüket még ma sem tudom.
Azok az apró gallyak, amelyeket a külső fal mellé ültettem, idővel sűrű lugassá nőttek. Madarak népesítették be, melyek az alacsony fákon költöttek. Kezdtem tehát nagyon elégedett lenni életem folyásával, és már úgy képzeltem, hogy biztonságban vagyok a vadaktól.
De másként alakultak a dolgok. Olvasóim azonban levonhatják történetemből a tanulságot. Mert igen gyakran látjuk életünk folyamán, hogy a gonosz, amelytől legjobban igyekszünk menekülni, gyakran nem egyéb, mint szabadulásunk eszköze. Saját életemből is számos példát hozhatnék fel. Legalkalmasabb erre szigetemen töltött utolsó magános évem felidézése.
Huszonharmadik évem decemberében jártam. A déli napforduló ideje volt (mert télinek nemigen nevezhetem), számomra pedig az aratás évadja. Elég sokat voltam hazulról távol ebben az időben. Egyszer, kora reggel, még a napfény teljes beállta előtt, nagy meglepetéssel láttam, hogy a partról valami tűz világít felém. Lehetett mintegy kétmérföldnyire. És ráadásul nem is a szigetnek azon a részén, ahol a vadak nyomaira bukkantam, hanem a másik felén az én oldalamon. Ez igen megdöbbentett.
Először földbe gyökerezett a lábam, és ki se mertem moccanni ligetemből, nehogy meglepjenek. Hirtelen elfogott az aggodalom, mert arra gondoltam, hogy a vadak a szigeten kóborolnak, és útba ejthetik álló, illetőleg már learatott gabonámat vagy kezem egyéb munkáját. Ebből pedig rögtön rájönnek, hogy ember van a szigeten, és bizonyára nem nyugszanak, amíg meg nem találnak. A veszélytől tartva visszavonultam váramba, magam után vontam a létrát, és igyekeztem mindent olyan természetes vadságban elrendezni, ahogy csak lehetett.
Aztán belül készülődni kezdtem a védelemre. Megtöltöttem ágyúimat, ahogy muskétáimat neveztem, majd pisztolyaimat. Elhatároztam, hogy utolsó leheletemig védekezem.
Körülbelül két óráig várakoztam türelmetlenül. Semmi hír nem jutott hozzám a külvilágból, mert nem voltak kémeim. Hovatovább azonban nem bírtam a kínzó bizonytalanságot. Tehát a domb oldalának támasztottam létrámat, és fölmásztam a tetejére. Ott elővettem távcsövemet, melyet szándékosan hoztam magammal. Hasra feküdtem, és a tűz irányába kémleltem. Rögtön láttam, hogy legalább tíz meztelen vadember üli körül a kis tüzet, melyet nem azért gyújtottak, hogy melegedjenek, erre nem volt szükségük, mert az idő amúgy is tikkasztó volt, hanem nyilván, hogy barbár szokásuknak hódoljanak. Azt azonban nem tudtam, vajon elevenen vagy holtan hozzák-e magukkal áldozatukat.
Két kenuban érkeztek, ezeket tüstént kivonták a partra. Úgy látszik, a dagályt várták, amellyel ismét elmehetnek. (Most éppen apály volt.) Nem könnyű elképzelni, mennyire feldúlt ez a látvány. Főként azért, mert ilyen közel voltak az én oldalamhoz. Mikor azonban eszembe jutott, hogy ugyanúgy elmennek majd a dagállyal, mint ahogy az apály árama idehozta őket, nyugalmam lassanként visszatért. Biztosra vettem, hogy dagály idején már olyan nyugodtan járhatok a parton, mintha itt sem lettek volna. Megfigyeléseim után már fel is szedelőzködtem, hogy tovább folytassam az aratást.
Úgy történt, ahogy vártam. Mihelyt az ár nyugat felé dagadni kezdett, láttam, hogy valamennyien csónakba szállnak és eleveznek. Meg kell említenem, hogy mielőtt elindultak, jó egy órát táncoltak. Távcsövemen keresztül mozdulataikat is jól ki tudtam venni.
Mikor elhajóztak, vállamra kapva két puskámat, övembe tűzve két pisztolyomat, és felkötve széles, hüvely nélküli szablyámat, a lehető leggyorsabban elindultam a domb felé, ahol első ízben fedeztem fel nyomaikat. Mire odaértem, ami legalább két óráig tartott (fegyvereim súlya miatt csak elég lassan tudtam haladni), észrevettem, hogy a vadaknak még három csónakja járt ezen a helyen. Fel is fedeztem mindnyájukat a tengeren, amint a szárazföld felé igyekeztek.
A látvány félelmes volt számomra. Különösen mikor bejárva a partot, vérengzésük borzalmas nyomaira bukkantam. Vért, csontokat és emberi testrészeket fedeztem fel szanaszét. Ezt lakmározták olyan vidáman a nyomorultak. A látványtól annyira felháborodtam, hogy megint fontolgatni kezdtem, nem kellene-e mégis elpusztítanom a legközelebb idevetődőket. Az nyilvánvaló, hogy elég ritkán jönnek a szigetre. Most is legalább tizenöt hónapja nem voltak a parton. Helyesebben mondva, azóta nem bukkantam nyomukra. De feltételezhető, hogy az esős évszakban aligha merészkednek ki a tengerre. Ennek ellenére szüntelenül nyomott a gondolat, hogy egyszer csak hirtelen meglepnek.
Újra gyilkos hangulat szállott meg. Jobbra is fordíthattam volna időmet, mégis folyton azt tervezgettem, hogyan fogom majd elpusztítani őket, ha legközelebb idejönnek. Különösen akkor kecsegtet siker, ha két csoportra oszlanak, mint ahogy most is tették. Arra azonban nem gondoltam, hogy az egyik csoport megölése után, a következő héten vagy hónapban újabb csoportot kellene lemészárolni. Ezt folytathatnám a végtelenségig, és én is éppen olyan gyilkos lennék, mint az emberevők, sőt talán még rosszabb. Napjaimat nagy nyugtalanságban töltöttem. Valahányszor házamból kimerészkedtem, először a legnagyobb óvatossággal körülszemlélődtem. Csak most láttam, milyen szerencsés vagyok kecskenyájammal. Puskát semmi áron sem mertem volna elsütni, nehogy felriasszam a vadakat. Mert ha most el is szaladnának, esetleg két-háromszáz csónakkal térnének vissza. És akkor nem tudom, mi lenne.
Mégis eltelt egy és egynegyed év, míg újra találkoztam a vadakkal. Lehet, hogy közben is megfordultak a szigeten, én azonban nem tudtam a dologról. De huszonnegyedik évem május hónapjában, ahogy időszámításomból kiderült, különös módon találkoztam velük. De erről majd később.
Nyugtalanságom az elmúlt tizenöt vagy tizenhat hónap alatt igen magasra szökött. Éberen aludtam, szörnyű álomlátásaim voltak, és éjszaka gyakran felriadtam. Nappal állandó kétség gyötört, éjszaka pedig viaskodtam velük.
Tehát május közepén történt, úgy gondolom, tizenhatodikán, ahogy silány rovásnaptáram alapján kiszámítottam. Egész nap erős vihar dühöngött, az ég villámlott és dörgött, az éj pedig sötét volt. Éppen virrasztottam, amikor nagy meglepetésemre puskadörrenést hallottam. Úgy rémlett, a tengeren sütötték el. Ez a meglepetés minden eddigitől különbözött, és egészen más gondolataim támadtak utána. A lehető leggyorsabban felpattantam. Létrámat tüstént a szikla középső részéhez támasztottam. Abban a pillanatban, amikor a domb csúcsát elértem, puskatüzet pillantottam meg, és legalább fél percet kellett várnom utána a dörrenésre. A fényről és a hangról megállapítottam, hogy a tengernek arról a részéről jön, ahol valamikor az áramlat elsodorta a csónakomat. Nem fért hozzá kétség, hogy valami bajba jutott hajóról lehet szó, melynek legénysége kétségbeesésében segítséget kér. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy átvillanjon agyamon a gondolat: lehetséges, hogy nem tudok rajtuk segíteni, ők azonban segíthetnek rajtam.
Összeszedtem minden kezem ügyébe eső száraz fát, jókora máglyát raktam, és tüzet gyújtottam a dombon. A száraz rőzse szabadon lobogott. Igaz, hogy a szél erősen fújt, a láng mégis jól látszott. Bizonyos voltam afelől, hogy látnia kell annak, aki a közelben hajón van. És nyilván észre is vették. Mert mihelyt tüzem fellobbant, újabb lövést hallottam, majd megint újabb lövéseket, mindet ugyanabból a sarokból.
Egész éjjel tápláltam a tüzet virradatig, és mikor már fényes nappal volt, és az ég kitisztult, megpillantottam valamit a tengeren, a szigettől keletre. Hogy vitorla volt-e vagy hajótest, távcsövemmel sem voltam képes kivenni. A túlságos nagy távolság mellett a levegőben is úszott egy kevés köd.
Napközben többször is szemügyre vettem. Csakhamar megállapítottam, hogy nem mozog. Ebből arra következtettem, hogy a hajó lehorgonyzott. Elképzelhető, hogy szomjaztam a bizonyosságra! Kézbe kaptam tehát puskámat, és a sziget déli része felé iramodtam, a sziklák irányába, ahol egykor elragadott az ár. Mikor odaértem, az immár teljesen kitisztult levegőben világosan láttam, hogy hajó roncsa van ott. Ugyanahhoz a sziklához vágta a vihar, amelyet én a csónakommal megkerültem. Ez az a szikla, amely megállítja az áramot, és ellenáramlásfélét hoz létre.
Eszembe jutott, hogy reménytelen helyzetemből annak idején az ellenáramlás mentett meg. De ami az egyik embert megmenti, a másikat elpusztítja. Úgy látszik, azok a hajósok, bárkik is lehettek, nem tudtak a víz alatt levő szikláról, és éjjel az északkeleti szélben egyenesen ráfutottak. Ha látták volna a szigetet, mint ahogy feltételezhető, hogy nem látták, akkor bizonyára minden erejüket megfeszítve igyekeztek volna csónakjukban a partra jutni. De segítségkérő puskalövéseik és az én tüzem, melyet valószínűleg láthattak, sokféle feltevést sugalltak.
Először azt képzeltem, hogy megpillantva a tüzet, csónakba szálltak, és megpróbáltak partra jutni. De mivel a hullámok nagyon magasak voltak, bizonyára felborultak. Arra is gondoltam, hogy csónakjuk talán már előbb elveszett. Ilyesmi is meg szokott történni: különösen ha a hullámok elborítják a hajót. Emiatt a tengerészek kénytelenek a csónakot szétszedni, sőt nemegyszer tengerbe hajítani. Az is eszembe jutott, hogy kíséretükben más hajók is lehettek. A vészjelre azok felvették a roncs utasait, és elhajóztak. Sőt előfordulhatott, hogy csónakjukkal belekerültek a tengeráramba, mely kisodorta őket a nyílt tengerre. Ott viszont pusztulás vár a hajósra. Lehet, hogy éhségükben máris arra gondolnak, hogy egymást felfalják.
Mindez csak találgatás volt. Helyzetemben nem tehettem egyebet, legfeljebb sajnáltam a nyomorultakat. Ki sem tudom fejezni szavakkal, milyen mély vágy fogott el hirtelen, vajha legalább egyiküket megpillantanám. És kitört belőlem a sóhaj:
- Ó, bárcsak egy vagy két, nem, nem, bárcsak egy lélek megmenekült volna, hogy legyen társam, akivel beszélhetek, és aki szól hozzám!
Magányos életem folyamán soha ilyen komoly és erős vágy nem fogott el, hogy embertársaim közt lehessek. Földi lényt úgy még nem sajnáltam, mint őket.
Mikor e szavakat kimondtam, a vágyakozástól kezem ökölbe szorult, és ujjaim erősen tenyeremhez tapadtak. Ha véletlenül puha dolog lett volna markomban, bizonyára összeroppantom. Fogaim pedig úgy egymáshoz préselődtek, hogy egy darabig a számat sem tudtam kinyitni.
De ezen már nem lehetett segíteni. Az események úgy alakultak, hogy a szigeten tartózkodásom utolsó évéig nem tudtam, megmenekült-e valaki a hajóról, vagy sem. Mindössze annyit mondhatok el, hogy a szigetnek azon a fokán, ahol a hajóroncs feküdt, nemsokára egy fiú hulláját vetette partra a tenger. Nem volt rajta más ruha, csak tengerészköpeny, egy vászon térdnadrág és egy kék vászoning. Ebből még arra sem tudtam következtetni, milyen nemzethez tartozik. Zsebeiben csak két pénzdarab és egy pipa volt - az utóbbi tízszer többet ért számomra, mint az előbbi.
A csendes idő arra csábított, hogy csónakommal eljussak a roncsig. Biztosra vettem, hogy fedélzetén számos hasznos tárgyat lelhetek. De ez korántsem ösztökélt annyira, mint az a lehetőség, hogy a hajón élőlényre bukkanok. Nemcsak megmenthetem az életét, hanem élete megmentése révén magam is vigaszhoz jutok. A gondolat oly mély gyökeret vert szívemben, hogy nem volt miatta sem éjjelem, sem nappalom. Meg kell kísérelnem, hogy csónakommal eljussak a roncsig. A kísértés olyan erős volt, hogy képtelen voltam ellenállni. Úgy éreztem, soha nem lenne nyugtom, ha meg nem teszem.
Ennek hatása alatt váramba siettem, hogy felszereljem magam az útra. Előkészítettem jó sok kenyeret, egy nagy korsó friss vizet, iránytűt a kormányzáshoz, egy palack rumot (mert ebből még mindig volt) és egy kosár szőlőt. Felpakolva minden szükségessel, csónakomhoz mentem, kimertem belőle a vizet, a tengerre taszítottam, megraktam a teherrel, aztán hazamentem újabb dolgokért. A második szállítmányban volt egy nagy zacskó rizs, továbbá az árnyékoló esernyő, egy újabb korsó víz, körülbelül két tucat árpakétszersült, egy tömlő kecsketej és sajt.
Ekkor ellöktem a kenum a parttól, és rábíztam magam az óceánra, akár sikerül, akár nem. Figyeltem a gyors áramlásokat, melyek a sziget partja mellett húznak el bizonyos távolságra. Emlékezetemben felébredt a hajdani rémület, és szívem hevesen dobogni kezdett. Előre láttam, ha bármelyik áramlat elkap, kikerülök a nyílt tengerre. Lehet, hogy olyan messzire visz, hogy a szigetet is elveszítem szem elől. Akkor pedig kis csónakomat a legkisebb szélvihar is felfordíthatja, és én menthetetlenül elvesztem.
Ezek a gondolatok úgy ránehezedtek agyamra, hogy kezdtem lemondani vállalkozásomról. Csónakomat egy kis öböl felé kormányoztam. Kiszálltam, és leültem egy földhányásra. Félelem és vágy közt hánykolódtak gondolataim. Míg így töprengtem, egyszer csak észrevettem, hogy az árapály megfordult, és megindult az áramlás, ez utamat néhány órára lehetetlenné tette. Közben eszembe jutott, hogy legokosabb dolog, ha felmegyek a legmagasabb helyre. Ott megfigyelhetem, milyen irányba sodornak az áramlások, és megítélhetem: ha az egyik kifelé ragad, vajon visszahoz-e a másik. Fel is mentem a kis domb tetejére. Onnan jól láttam, hogy az apály áramlata a sziget déli pontjának közeléből indul ki. Ebből következik, hogy a dagály áramlata az északi partot mossa. Nincs tehát egyéb dolgom, mint visszatérésemkor a sziget déli része felé irányítani csónakomat. Akkor minden jól megy.
Megfigyelésem annyira felbátorított, hogy elhatároztam: elindulok az első apállyal. Éjszakára vackot készítettem magamnak a csónakban tengerészkabátom alatt; majd az álomtól felüdülve, reggel vízre taszítottam. Először észak felé tartottam. Ekkor hirtelen érezni kezdtem az áramlat jótékony hatását, mely kelet felé vitt nagy sebességgel. Igaz ugyan, hogy gyorsasága nem közelítette meg a déli áramlat sebességét. Tehát végig képes voltam arra, hogy csónakomat kormányozzam. Derekasan dolgoztam evezőmmel, és egyenesen a roncs felé igyekeztem. Körülbelül két óra alatt el is értem.
Szomorú látvány tárult elém. A spanyol módra épített hajó két szikla közé került. Tatja és mellvédje sziklán zúzódott szét a hullámverésben. Főárboca és törzse darabokra tört. De orra és többi része feltűnően épen maradt.
Alighogy közelébe értem, fedélzetén egy kutya jelent meg. Mikor meglátott, ugatni és vonítani kezdett. Szóltam hozzá. Erre a tengerbe vetette magát, hogy hozzám ússzon. Bevettem a csónakba. Már majdnem éhen veszett. Egy karéj kenyeret dobtam eléje. Olyan mohón falta fel, mint egy két hete éhező farkas. Aztán vizet adtam neki. Ha engedem, pukkadásig teleitta volna magát.
Ezután a fedélzetre mentem. Az első elém táruló kép két egymásba kapaszkodó ember holtteste volt a hajó konyhafülkéjében. Arra következtettem ebből, hogy mikor a hajó zátonyra futott, a hullámok egészen elborították, a benne levő emberek pedig nem bírták ki a szüntelen vízáradást. Éppúgy megfulladtak, mintha a tenger fenekén lettek volna. A kutyán kívül más élőlény nem volt a hajón. A rakományban nem találtam semmit, amit a víz tönkre ne tett volna. Igaz ugyan, hogy volt néhány hordó a hajó fenekén, de hogy bort vagy pálinkát tartalmaztak-e, nem tudom. Egyikkel sem tudtam zöld ágra vergődni. Több ládát is észrevettem. Kettőt beemeltem a csónakba. Meg sem néztem, mi van bennük. Ha a hajó fara szorult volna a sziklák közé, a ládák tartalma után ítélve, sok mindent találhattam volna a fedélzeten. A hajó bizonyára Brazíliából Spanyolországba készült. Kétségtelen, nagy rakományt vihetett magával.
A ládák mellett egy körülbelül húszgallonos szeszes hordót is találtam. Nagy nehezen a csónakba vonszoltam. A kabinban volt több muskéta és egy nagy puskaporos szaru, körülbelül négy font lőporral. A fegyvereket otthagytam, de ezt magammal vittem a csónakba. Kiválasztottam egy szeneslapátot és szénfogó vasat. Ezekre igen nagy szükségem volt már régen. Nagyon örültem ezenfelül két kis rézüstnek, egy fémedénynek és egy pecsenyesütőnek.
Megrakodva teherrel, a kutyával együtt elindultam. Az ár kezdett hazafelé sodorni. Egy órával alkonyat után el is értem a sziget partját. Nagyon ki voltam merülve. Éjjel a csónakban aludtam, reggel pedig elhatároztam, hogy új szerzeményemet nem váramba, hanem barlangomba szállítom.
Miután megreggeliztem, rakományomat a partra cipeltem, és mindent tüzetesen megvizsgáltam. A szeszes hordóban rumot találtam, mely különbözött a mi brazíliai készítményeinktől. Távolról sem volt olyan jó. Mikor azonban a ládákat vettem szemügyre, igen sok hasznos dologra bukkantam: az egyikben például nagyszerű szíverősítőkre, azonkívül két edényben kitűnő befőttre. Olyan ügyesen voltak bekötve, hogy a sós víz nem tett bennük kárt. Találtam még néhány jó inget. Ennek is igen örültem, úgyszintén másfél tucat fehér vászonzsebkendőnek. Meleg napokon az ember megtörülheti velük az arcát. A pénzrekeszben három nagy zacskóban összesen ezerszáz ezüstpiaszter volt, azonkívül hat aranypénz és néhány kisebb aranyrúd. A másik ládában néhány olcsóbb ruhát találtam. Úgy látszik, az ágyúmesteré lehetett. Lőport mintegy két fontra valót leltem.
Végeredményben kirándulásomnak nem sok haszna volt. A pénz például egyáltalán nem érdekelt. Annyit ér, mint a sár a talpam alatt, szívesen odaadtam volna három vagy négy pár cipőért és harisnyáért. Legjobban ez hiányzott az utóbbi időben. Két cipőhöz mindenesetre hozzájutottam: azokhoz, amelyek a halottak lábán voltak. Az egyik ládában további két cipőt találtam, aminek igen megörültem. De különböztek a mi otthoni cipőinktől, inkább amolyan bocskorfélék voltak. Ebben a ládában is találtam pénzt. De sokkal kevesebbet. Nyilván nem tiszté, hanem közlegényé volt.
Szerzeményem biztonságban volt a parton. Visszatértem tehát csónakomhoz, és evezőmmel előbbi kikötőjébe kormányoztam. Aztán elindultam első házam felé, ahol mindent rendben találtam.
Kipihentem magam, hogy folytassam régi életemet. Elvégeztem szokott munkáimat.
Életem a rendes kerékvágásban haladt. Éppen csak éberebb voltam a szokottnál; gyakran ki-kinéztem, de nem mentem el annyit hazulról. Ha elfogott a vágy, hogy szabadon mozogjak, a sziget keleti részén barangoltam, ahol majdnem bizonyosra vehettem, hogy a vadak nem lepnek meg. Itt nem kellett olyan óvatosan járkálnom, nem vittem magammal annyi lőport, mint a másik útra szoktam. Majdnem két évig éltem így.
De szerencsétlen fejem, mely csak arra való volt, hogy egész életem nyomorulttá tegye, megint tervektől zsongott. Folyton azzal foglalkoztam, hogy szabadulhatnék a szigetről. Újra el akartam látogatni a roncshoz, bár a józan ész azt súgta, nincs ott semmi, amiért az utat érdemes volna megkockáztatni. Néha erre, néha meg amarra akartam elkóborolni. Azt hiszem, ha a Szalehből hozott csónakom kéznél van, már régen kereket oldottam volna. Intő példaként ugyan előttem állt számos eddigi szerencsétlenségem, de rossz természetem olyan mélyen gyökerezett bennem, hogy nem tudtam kibékülni helyzetemmel. Folyton azt hánytam-vetettem magamban, miképpen menekülhetnék meg erről a helyről. Talán nem árt, ha elmondok egyet-mást szabadulási terveimről.
Mindenki azt gondolhatná felőlem, hogy ezek után visszavonultam váramba, biztonságba helyeztem a csónakot, és nagyjából úgy folytattam életemet, ahogy eddig. Vagyonom jelentékenyen megnövekedett, de azért gazdagabb mégsem lettem. Ugyanis kincsemet éppúgy semmire sem tudtam használni, mint Peru indiánjai a spanyolok bejövetele előtt.
Egyszer egy esős májusi éjszaka, hajótörésem után huszonnégy esztendővel, éppen ágyamban feküdtem. Ébren voltam, jó egészségnek örvendtem, sem betegség, sem rosszkedv nem kínzott, testem-lelkem nem volt más feltételek közt, mint egyébként. Mégsem szállt szememre álom, még egy pillanatra sem.
Lehetetlen lejegyezni a tömérdek gondolatot, mely akkor éjszaka emlékezetemen átrohant. Sűrítve végigéltem életemet, egészen addig, míg a szigetre kerültem, és itteni tartózkodásom éveit. Összehasonlítottam első magányos éveim boldogságát azzal a nyugtalansággal, mely a homokban látott lábnyom óta gyötört. Azzal tisztában voltam, hogy a vadak azelőtt is gyakran fölkeresték a szigetet. Sőt, talán több százan is partra szálltak. Viszont én mindaddig nem tudtam a dologról, tehát félelem sem volt bennem. Nyugodt voltam, bár a veszély ugyanúgy fenyegetett. Elgondoltam, milyen jó, ha az ember nem látja előre a dolgokat.
Aztán gondolataim a vadak természetével foglalkoztak. Miképpen lehetséges, hogy ilyen teremtmények is vannak a világon? Milyen messze van földjük, ahonnan elindulnak? Miért távoznak időnként olyan messze otthonuktól? Miféle csónakjaik vannak? S miért ne fordíthatnék egyet a dolgon, és miért ne juthatnék el hozzájuk, mint ahogy ők eljutottak hozzám?
Természetesen legjobban az a gondolat kínzott, amikor elképzeltem közöttük sorsomat. Mi lenne belőlem, ha kezük közé kerülnék? Vagy hogy menekülnék el, ha megtámadnának? És már akkor milyen veszély fenyegetne, amikor megközelítem a partot? És ha nem esnék a kezükbe, hogy gondoskodnék magamról? Merre venném utamat?
Pillanatnyi helyzetemet a halálnál is nyomorúságosabbnak tartottam. Viszont ha elérem a szárazföld partját, ott is menedékre lelhetek, és haladhatok a part közelében, mint Afrikában tettem. Esetleg lakott hely is eshet utamba, ahol segítséget találok. Legrosszabb esetben pedig meghalok, és vége nyomorúságomnak. Ilyen hatással volt rám a rossz hangulat, az aggodalom - és az a csalódás, mely a hajóroncs fedélzetén ért. Mert akkor képzeletemben már egészen felkészültem rá, hogy beszélhetek valakivel. Éppen ezért képtelen voltam másra gondolni, mint arra, ami vágyaimat foglalkoztatta. Át akartam jutni a szárazföldre.
Legalább két órája feküdtem már gondolataimba merülve. Vérem hevesen keringett ereimben, mintha lázam lett volna. De a természet végül egészséges alvásról gondoskodott. És akkor azt álmodtam, hogy reggel szokásomhoz híven kimegyek váramból, s a parton hirtelen két csónakot és tizenegy vadembert pillantok meg. Éppen kikötnek, és egy másik vadat hoznak magukkal. Bizonyára meg akarják ölni, hogy megegyék. A fogoly hirtelen félreugrik, és rohanva menekül. Aztán - álmomban berohan az erődítményem előtti ligetbe, hogy elrejtőzzön. Én látom, hogy egyedül van, de arról nem veszek tudomást, hogy a többiek üldözik. Odamegyek hozzá, mosolygok és bátorítom. Ő letérdel előttem, mintha kérné, hogy segítsek rajta. Megmutatom neki a létrámat. Erre felmászik rajta. Beviszem a barlangomba, ahol társammá fogadom. Magamban pedig ezt gondolom: "Most végre megkockáztathatom a szárazföldi utat, ez a fickó lesz a matrózom, megmutatja, mit tegyek, hová menjek eleségért, és hová ne menjek, ha veszély környékez."
Ekkor felébredtem. Az álomképek hatása alatt teli voltam reménnyel. Annál nagyobb volt a csalódás, melyet eszmélésem után éreztem. Rájöttem, hogy az egész csak a képzelet játéka volt, és ez igen lehangolt.
Egy következtetést mégis leszűrtem álmomból: nem menekülhetek másként, csak ha szerzek magamnak egy vadembert. Mégpedig lehetőség szerint foglyot, akit arra ítéltek, hogy elfogyasszák, és éppen azért hozták szigetemre. Volt azonban a dologban egy bökkenő: egyetlen mód van arra, hogy tervem végrehajtsam: ha megölöm az egész karavánt. Nemcsak vállalkozásom merészsége riasztott vissza a kísérlettől, de lelkiismereti kételyek is gyötörtek. Szívem remegett, hogy saját szabadulásomért ennyi vért kell ontani. Végül azonban sok, önmagammal folytatott vita után győzött bennem a szabadulás vágya. Elhatároztam, ha csak egy mód van rá, szerzek egy rabot, kerüljön akármibe.
Először terveket szövögettem, de nem tudtam zöld ágra vergődni. Egyik eszköz sem bizonyult célravezetőnek. Tehát elhatároztam, megvárom, míg a szigetre jönnek, megfigyelem viselkedésüket, a többit pedig a véletlenre bízom. S akkor majd úgy fogok cselekedni, ahogy az alkalom diktálja.
Elhatározásomnak megfelelően szinte naponta felderítőutakat végeztem, annyit, hogy szinte már meg is untam. Mert közben eltelt másfél esztendő. Én az idő legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy kimentem a sziget nyugati végére és délnyugati sarkába. Ott a csónakokat lestem, de egy se mutatkozott. Elkedvetlenedtem, és rengeteget bosszankodtam, ám ennek ellenére sem csökkent bennem a vágyakozás. Sőt, talán még jobban gyötört. Most már attól sem féltem, hogy a vadak megláthatnak, annyira szerettem volna én látni őket. Sokszor abban az ábrándban ringattam magam, hogy nem is egy, hanem két vagy három vadat teszek akaratom eszközévé, és el tudom érni náluk, hogy soha ellenem ne forduljanak. Sokáig dédelgettem magamban ezt a gondolatot. De nem történt semmi sem. Képzelődésem szétfoszlott, mert a vadak nem akartak mutatkozni.
Körülbelül már másfél éve szövögettem terveimet. S egy reggel nagy meglepetésemre észrevettem, hogy nem kevesebb, mint öt kenu van egymás mellett a sziget partján, viszont az embereket sehol sem látom. Nagy számuk miatt minden tervem egyszerre füstbe ment. Mivel négyen vagy hatan szoktak egy csónakban ülni, vagy néha még többen is, el sem tudtam képzelni, mitévő legyek. Egymagam álltam szemben húsz vagy harminc emberrel. Zavartan és nyugtalanul várakoztam váramban.
Közben természetesen felkészültem a védelemre, ha bármi történnék. Jó darabig várakoztam, és figyeltem, nem hallok-e zajt. Végre elfogyott a türelmem. Puskámat letettem a létra lábához, és felmásztam a domb tetejére, mint rendesen. De úgy helyezkedtem el, hogy fejem ne emelkedjék a domb fölé, nehogy észrevegyenek. Távcsövem segítségével megszámoltam, hogy legalább harmincan vannak. Láttam, hogy tüzet gyújtanak, és főznek valamit. Hogy mit ettek, nem tudom. Közben valamennyien táncoltak. Harcias taglejtésekkel a tűz körül ugrándoztak.
Miközben távcsövemen keresztül figyeltem őket, észrevettem, hogy két nyomorúságos teremtést rángatnak elő a csónak mélyéről. Úgy látszik, eddig ott fekhettek. Tehát ők lesznek a mészárlás áldozatai. Az egyik tüstént lebukott. Azt hiszem, bunkóval üthették agyon, mert így szokták. Ketten vagy hárman azonnal hozzáláttak, hogy a főzéshez feldarabolják. Ezalatt a másik rab mellettük állt, és várta, míg reá kerül a sor.
Ebben a pillanatban szegény nyomorult megérezte, hogy nem figyelnek rá. A kötelékek sem voltak rajta. Hihetetlen gyorsasággal rohanni kezdett a parton. Egyenesen felém. Illetőleg a partnak azon szakasza felé, ahol lakóhelyem állt. Be kell vallanom, szörnyen megijedtem, mikor közeledni láttam. Különösen mikor úgy tetszett, hogy az egész banda üldözi. Vártam ugyan, hogy valóra válik álmom, és ligetemben keres menedéket. Arról azonban az álom nem kezeskedett, hogy a többi vad ide nem követi, és nem találják meg nálam. Mégis a helyemen maradtam. Gondolataimat valahogy rendbe szedtem, mert láttam, hogy csak hárman vannak a nyomában. És még nagyobb erőt öntött belém az, hogy a menekülő sokkal gyorsabban futott, mint üldözői. Tehát ha fél óráig fut, megszabadul tőlük.
Köztük és erdőm között volt a folyó, melyet elbeszélésem első részében többször említettem. Annak idején itt raktam le az öbölben a hajóról megmentett rakományt. Világos, hogy szegény nyomorult vagy átússza a folyót, vagy pedig elfogják. De mikor a menekülő a partot elérte, pillanatig sem habozott, belevetette magát a vízbe, noha éppen dagály volt. Körülbelül harminc karcsapással átúszta, majd kimászott a partra, és hallatlan gyorsasággal tovább futott.
Mikor három üldözője a folyóhoz ért, kiderült, hogy közülük csak kettő tud úszni, a harmadik azonban nem. Megállt a túlsó parton, és egy ideig társait figyelte. Majd lomhán visszafelé baktatott. Ezt saját szempontjából okosan is tette. Megfigyeltem, hogy a két üldözőnek legalább kétszer annyi időbe került a folyó átúszása, mint a menekülőnek.
Nagy erővel, szinte ellenállhatatlanul ragadott meg a gondolat, hogy eljött a rég várt pillanat: most szerezhetek magamnak társat vagy segítőt. Valósággal a végzet parancsa, hogy segítsek a szerencsétlenen. Rögtön lerohantam a létrán, felkaptam két puskámat, melyeket már az előbb a létra lábához támasztottam. Aztán ugyanolyan gyorsan a domb tetejére hágtam, és elindultam a tengerpart felé.
Csak nagyon rövid utat kellett megtennem, azt is dombról lefelé. Így az üldözők és a menekülő közé kerültem. Hangosan a szökevény után kiáltottam, ő visszanézett, és az első pillanatban bizonyára ugyanúgy rettegett tőlem, mint üldözőitől. Én kezemmel integettem, hogy jöjjön vissza. Ugyanakkor lassan közeledtem az üldözők felé. Hirtelen az első előtt termettem, és puskám tusával leütöttem. Óvakodtam tüzelni, nehogy a többiek meghallják. Igaz ugyan, hogy ilyen távolságból elég keveset hallottak volna, és mivel a lőporfüst sem látható, aligha tudták volna mire magyarázni a zajt.
Mikor az elsőt leütöttem, társa megtorpant. Úgy látszik, ő is megijedt. Én feléje indultam. De mikor közelebb jutottam hozzá, észrevettem, hogy nyílvesszőt tart kezében, amelyet éppen íjára készül illeszteni, hogy lelőjön. Így kénytelen voltam puskámat használni. Első lövésre leterítettem. Szegény menekülő látta, hogy mindkét ellenségét elpusztítottam. Ámde annyira megrémült puskám zajától, hogy a lába is földbe gyökerezett. Nem mozdult sem hátra, sem előre. Mégis inkább azt a benyomást keltette, hogy távolodni akar és nem közeledni. Újra rákiáltottam, és jelekkel igyekeztem értésére adni, hogy jöjjön. Meg is indult, de újra megállt, majd ismét tett néhány lépést, azután ismét megállt. Láttam, egész testében remeg, mintha máris rabságba esett volna, vagy mintha őt is a halál várná, akárcsak két ellenségét.
Újra intettem neki, hogy jöjjön. Próbáltam jelekkel értésére adni, hogy nincs oka félni. Egyre közelebb jött, de minden tíz lépés után letérdelt. Ezzel fejezte ki háláját azért, hogy megmentettem az életét. Rámosolyogtam, barátságos arcot öltöttem, és tovább integettem. Végül egészen mellettem állt. Ekkor újra letérdelt, megcsókolta, majd a homlokával érintette a földet, lábam megfogta, és a saját fejére illesztette. Úgy látszik, ez annak a jele volt, hogy örökre rabszolgámnak tekinti magát. Én magamhoz emeltem, és amennyire lehetett, igyekeztem bátorságot önteni belé.
De új tennivalók vártak rám. Tudniillik közben észrevettem, hogy a leütött vad nem halt meg, csupán elkábult az ütéstől. Most kezdett magához térni. Rámutattam, hogy védencemet figyelmeztessem: üldözője még nem halt meg. Néhány szót mondott erre, melyeket nem értettem ugyan, mégis nagyon örültem nekik. Mert ezek voltak az első emberi hangok, melyeket huszonöt év óta hallottam!
De nem sok időm volt arra, hogy most ezen elmélkedjem. A leütött vad már annyira magához tért, hogy felült a földön. Észrevettem, hogy az én emberem remegni kezd. Erre én másik puskámat mutattam, mintha le akarnám lőni. Vademberem, mert ezentúl így nevezem, most kérő mozdulatot tett. Megértettem, hogy kardomat szeretné, mely hüvely nélkül lógott övemen. Teljesítettem kívánságát. Mihelyt kezében volt a fegyver, ellenségére rohant, és egyetlen csapással leütötte a fejét. Csodálkoztam rajta, hogy ilyen jól bánik egy számára nyilván idegen fegyverrel. Később megtudtam, hogy ők is csinálnak fakardokat, amelyek olyan élesek és súlyosak, hogy leüthetik velük bárkinek a fejét.
Vadam most már a győzelem boldog mosolyával közeledett felém, és visszaadta a kardot. Lábam elé helyezte taglejtések közepette - melyeket nem nagyon értettem - a megölt ember koponyájával együtt.
Látszott rajta, hogy egészen lenyűgözte a kíváncsiság: miképpen sikerült megölni a másik embert olyan messziről. Rámutatott a hullára, és jelekkel kérte, hadd mehessen oda. Intettem neki, hogy csak menjen. Mikor odaért, elképedve állt a holttest mellett. Előbb egyik oldalát vizsgálta meg, majd mikor megfordította, a másikat. A golyó által ütött sebet nézte, mely éppen a mell közepén tátongott. Nem folyt el sok vére. Úgy látszik, befelé vérzett el, mert már teljesen halott volt. Vadam felvette az íjat és a nyilat, és visszajött hozzám. Én útnak indultam, és intettem neki hogy kövessen. Igyekeztem értésére adni, hogy mások is jöhetnek.
Erre ő jelekkel magyarázni kezdte, hogy szeretné eltemetni ellenségeit. Nyilván azért, hogy követői nyomukra ne bukkanjanak. Én szintén jelekkel beleegyezésemet adtam. Azonnal munkához látott, és pár perc alatt jó kis gödröt kapart kezével a homokba, mely elég nagy volt, hogy egy embert beletemessenek. Belévonszolta a tetemet, és földet hányt rá. Így cselekedett a másikkal is. Azt hiszem, az egész művelet nem vett negyedóránál hosszabb időt igénybe.
Újra intettem neki, hogy kövessen. Nem váramba vittem, hanem barlangomba, a sziget túlsó felére. A barlangban ennivalót és egy fürt szőlőt adtam neki, egy korsó vizet tettem eléje. Úgy láttam, alaposan megszomjazott a nagy rohanás után. Mikor így felfrissült, jeleztem neki, hogy most már lefekhet. Egy helyre mutattam, ahol a rizsszalma-alom takaróval volt beterítve. Magam is nemegyszer aludtam rajta. Szegény teremtés azonnal lefeküdt, és elaludt.
Megállapítottam, hogy meglehetősen jóképű, csinos fickó, tartása egyenes, lába erős, de nem túlságosan vastag. Magas volt és arányos alkatú. Úgy gondoltam, huszonhat éves lehet. Arca igen jó benyomást keltett, nem vadságot, inkább biztonságot tükrözött, és volt benne valami férfias. Sőt, ha mosolygott, kedvességet és finomságot is fel lehetett fedezni arcán. Fekete, hosszú haja nem göndörödött gyapjasan, hanem simán lógott. Homloka magasan domborodott, élénk szeméből pedig okosság sugárzott. Bőre színét nem feketének, inkább cserzett barnának láttam. Arca kerek és telt volt, orra kicsiny, de nem lapos. Keskeny rajzú szája mögül elefántcsontfehér fogak villantak elő.
Fél óra hosszat feküdt, de inkább csak szundított, mint aludt. Hirtelen felkelt, és kijött a barlangból hozzám. Én közben ugyanis éppen kecskéimet fejtem a közeli karámban. Mikor észrevett, hozzám futott, homlokát ismét földre hajtotta, és akárcsak az előbb, újra fejére illesztette lábamat. Ezután minden elképzelhető jellel igyekezett értésemre adni, hogy szolgámnak tekinti magát, amíg él. Túlnyomórészt megértettem, hogy mit akar kifejezni. Jeleztem, hogy meg vagyok elégedve.
Nemsokára beszélni kezdtem hozzá, és tanítgattam, hogy ő is beszéljen. Legelőször azt igyekeztem megértetni vele, hogy neve Péntek. Mert péntek volt az a nap, amikor megmentettem. Hadd maradjon meg a nevében ennek az időnek emléke. Ugyancsak megtanítottam a Robinson névre, és megértettem vele, hogy ez az én nevem. Megtanulta az "igen" és "nem" szavakat, és azt is, hogy mit jelentenek. Majd agyagbögréből tejjel kínáltam meg. Én is ittam belőle szeme láttára, miközben megmártogattam kenyeremet a tejben. Neki is kezébe nyomtam egy darabot, hogy ugyanúgy cselekedjék. Hamarosan meg is tette, és jelezte, hogy ízlik.
Egész éjjel vele maradtam. De mikor nappal lett, intettem neki, hogy kövessen. Értésére adtam, hogy ruhát kap. Ennek szemlátomást megörült, mert teljesen meztelen volt. Mikor elmentünk a mellett a hely mellett, ahol a két embert eltemette, ujjával rámutatott a halmokra. Előző nap ugyanis mindkettőt jelekkel látta el, amelyekről később rájuk találhat. Aztán gesztikulálni kezdett, hogy ássuk ki, és együk meg a holttesteket.
Erre én nagyon haragos arcot vágtam, kifejezve, hogy mennyire borzadok a gondolattól. Intettem kezemmel, hogy azonnal jöjjön. Engedelmesen követett. Fölvezettem a domb tetejére. Ott körülnéztünk, hogy eltávoztak-e ellenségei. Elővettem látcsövemet, és aprólékosan megvizsgáltam táborhelyüket a parton, de sem ők, sem a csónakok nem voltak sehol. Biztosra vehettem, hogy eltávoztak. Úgy látszik, két társukat nem is keresték.
De én nem elégedtem meg felderítésem eredményével. Most már bátrabb voltam, és ennek következtében kíváncsibb is. Magammal vittem Pénteket, kezébe adtam kardomat; ő meg hátára vette az íjat és puskámat, míg én kettőt tartottam magamnál. Így értünk a bennszülöttek táborhelyére. Nagyon szerettem volna valami közelebbit megtudni róluk.
A helyszínen ereimben megfagyott a vér, szívem pedig szinte megállt a szörnyű látványtól. Az elénk táruló kép valósággal megdermesztett, de Péntekre nem tett különösebb benyomást. A földet szanaszét emberi csontok borították, melyekre rászáradt a vér. Itt is, ott is félig megrágott, szétmarcangolt és megpörkölt húsdarabok hevertek. Minden arról a győzelmi ünnepről beszélt, melyet a vadak ellenségeik pusztulásának örömére ültek. Három koponyát, öt kezet és négy vagy öt sípcsontot láttam szerteszét a földön. Péntek megértette kíváncsiságomat, és jelekkel fejezte ki, hogy négy foglyot hoztak át lakmározás céljából. Hármat meg is ettek, ő pedig - itt magára mutatott - a negyedik lett volna. Azt is megtudtam, hogy nagy csata volt az ellenség és az ő törzse között. Továbbá, hogy utóbbiak nagyon sok foglyot ejtettek. Mind a két társaság különböző helyekre vitte a foglyokat, hogy megegyék őket, akárcsak ezeket a nyomorultakat.
Péntekkel mindent összeszedettem: a koponyákat, a csontokat, a húsmaradványokat. Mikor együtt voltak, máglyát rakattam, és mindent hamuvá égettem. Pénteknek egy-egy jobb húsdarab láttára korgott a gyomra. Én azonban annyira kimutattam irtózásomat, hogy étvágyát nem merte elárulni. Ugyanis jelekkel megértettem vele, hogy megölöm, ha bele mer kóstolni a húsba.
Munkánk végeztével erődömbe mentünk. Ott hozzáláttam Péntek felruházásához. Mindenekelőtt adtam neki egy vászonnadrágot, mely a hajdani ágyúmester ládájából került elő. A spanyol hajóronccsal kapcsolatban már megemlékeztem erről. Egy kis igazítás után egészen jól állott rajta. Aztán kecskebőrből mellényt tákoltam össze neki. Tűrhetően sikerült, mert időközben eléggé belejöttem a szabómesterségbe. Elláttam egy nyúlbőrből készült, nagyon kényelmes és elég csinos sapkával is. Egyelőre tehát tűrhetően felruháztam. Ő pedig odavolt az örömtől, hogy ugyanolyan ruhát visel, mint gazdája. Eleinte ügyetlenül csetlett-botlott új öltönyében. A nadrágviselés szokatlan volt neki, a mellény pedig dörzsölte a vállát és hónalját. Miután egy kicsit tágítottam rajta, ahol feldörzsölte, egészen jól tudta használni.
Másnap, miután kunyhómba mentem vele, azon kezdtem tanakodni, hol szállásoljam el. Hogy ő is jól érezze magát, és nekem se legyen utamban, egy kis sátrat emeltem neki a két erődítmény közti térségben, a másodikon belül, de az elsőn kívül. Mivel ide nyílt a barlang külső bejárata, ajtófélfával láttam el, és egy befelé nyíló ajtót is szereltem rá. Éjszakára eltorlaszoltam, és a létrát is magam után húztam.
Péntek tehát nem jöhetett át a legbelső falon. Legfeljebb átmászhatott volna. De az ilyesmi akkora lármával jár, hogy mindenképpen fel kell ébrednem. Ugyanis első falam fölé most már hosszú rudakból tetőt emeltem, amely befödte az egész sátrat, és a domboldalhoz támaszkodott. Azon a helyen, ahol a létra segítségével szoktam ki-be közlekedni, csapóajtófélét szereltem fel. Ha valaki kívülről próbálkozott bejönni, az ajtó leesett, és nagy zajt csapott. A fegyvereket este elvettem Péntektől, és lakosztályomban helyeztem el.
De elővigyázatosságomra semmi szükség nem volt. Mondhatom, hogy soha senkinek nem volt még hűségesebb, ragaszkodóbb társa, mint nekem. Semmi alattomosságot, makacsságot vagy rosszindulatot nem fedeztem fel benne. Mindenben tökéletesen engedelmeskedett. Úgy ragaszkodott hozzám, mint gyermek az apjához. Gondolom, ha alkalom kínálkozik, életét is kész lett volna feláldozni, hogy megmentsen. Erről sok minden meggyőzött, és rájöttem, hogy részéről semmi veszély nem fenyeget.
Új társammal tehát nagyon meg voltam elégedve. Sok örömöm telt benne, és elhatároztam, hogy mindenre megtanítom, amivel hasznomra és segítségemre lehet. Elsősorban szerettem volna elérni, hogy megértse, ha szólok hozzá. Mondhatom, tehetségesebb tanítványt nem is kívánhattam volna. Mindig nagyon vidám és szorgalmas volt. Már az is örömmel töltötte el, ha megértett, vagy meg tudta magát értetni velem. Tehát nagyon kellemesen lehetett társalogni vele. Most már kezdett az életem olyan könnyűvé válni, hogy nem bántam volna, ha akár örökké itt kell maradnom. Csak a vadaktól ne kellett volna tartanom!
![]() |
![]() |
![]() |