ÖTÖDIK FEJEZET
HÁZÉPÍTÉS - A NAPLÓ

1659. SZEPTEMBER 30. - Én, szegény szerencsétlen Robinson Crusoe, miután szörnyű viharban, nyílt tengeren hajótörést szenvedtem, erre a gyászos, boldogtalan szigetre kerültem, melyet "A reménytelenség szigetének" hívok. A hajó legénysége vízbe fulladt - kis híján magam is. Az éjszakát egy fán töltöttem, mert féltem a vadaktól: mégis mélyen aludtam, noha egész éjjel esett.

OKTÓBER 1. - Nagy meglepetésemre észrevettem, hogy a hajót a dagály a sziget közelébe sodorta. Szomorú volt arra gondolni, hogy mindnyájan megmenekültünk volna, ha a hajón maradunk. Napom nagy része azzal telt el, hogy ezen töprengtem. De mikor láttam, hogy a hajó még nem merült el, amennyire lehetett, a fövenyen megközelítettem, aztán egy darabig a tengeren úsztam, s felmásztam a fedélzetére. Egész nap esett, noha a szél elállt.

OKTÓBER 1-TŐL OKTÓBER 24-IG. - Ezeket a napokat azzal töltöttem, hogy összeszedtem mindent a hajón, és a dagály segítségével tutajon a szárazföldre szállítottam. Ezek a napok szintén elég esősek voltak, noha időközben néha kitisztult az idő.

OKTÓBER 25. - Egész éjjel és egész nap esett. Szélvihar támadt, amely a hajót darabokra törte. Ezután már csak a hajó roncsait lehetett látni, és azt is csak apálykor. A nap azzal telt el, hogy betakartam és biztonságba helyeztem javaimat, nehogy az eső kárt tegyen bennük.

OKTÓBER 26. - Csaknem egész nap a partot jártam, hogy lakásra alkalmas helyet keressek. Elsősorban olyat, amely megvédelmez emberek vagy állatok éji támadása ellen. Estefelé megfelelő terepet találtam egy szikla alatt.

OKTÓBER 26-TÓL 30-IG. - Keményen dolgoztam, hogy vagyonomat új lakóhelyemre vigyem, noha időközben gyakran heves eső volt.

OKTÓBER 31. - Reggel puskával a szigetre mentem, hogy élelmet szerezzek, és felderítsem a vidéket. Mikor egy nőstény kecskét megöltem, a gidája hazakísért, de azt is le kellett vágnom, mert nem akart enni.

NOVEMBER 1. - Egy szikla alatt ütöttem fel sátramat, és először aludtam benne. Olyan nagyra készítettem, amekkorára csak tudtam, hogy felszerelhessem benne függőágyamat.

NOVEMBER 2. - Ládáimból és tutajdeszkákból kerítést vontam magam körül.

NOVEMBER 3. - Vadászni voltam, és két kacsához hasonló szárnyast lőttem. Húsuk igen kellemes ízű. Délután asztalt készítettem.

NOVEMBER 4. - Reggel megállapítottam időbeosztásomat: a munka, a vadászat, az alvás és a szórakozás idejét. Tehát minden reggel felkelés után két vagy három óra hosszat puskával a vállamon barangolok, ha nem esik. Aztán körülbelül tizenegy óráig dolgozom. Majd elfogyasztom ebédemet. Tizenkettőtől kettőig, mivel ilyenkor igen nagy a meleg, alszom. Aztán estig ismét dolgozom. Két napig folyton asztalt készítettem, mert elég gyatra kézműves vagyok; idővel azonban éppen úgy állt a kezem a munkára, mint akárki másé.

NOVEMBER 5. - Kutyámmal együtt, puskával a vállamon vadászni voltunk, és elejtettem egy vadmacskát. Bőre puha, de a húsa használhatatlan. Minden elejtett állat bőrét megőriztem. A tengerpartra visszatérve rengeteg vízimadarat láttam, melyekről nem tudom, hogy kerültek ide.

NOVEMBER 6. - Reggeli sétám után ismét az asztallal foglalatoskodtam, és el is készültem vele, noha nem egészen kedvemre való.

NOVEMBER 7. - Megkezdődött a szép idő. Hetedikétől tizenkettedikéig széket próbáltam összetákolni, de többször is szét kellett szednem.

NOVEMBER 13. - Ismét esett az eső, ez lehűtötte a földet, és nagyon felfrissített. Azonban szörnyű villámlással és mennydörgéssel járt, ezért nagyon aggódtam a lőporom miatt. Utána azonnal apróbb csomagokra osztottam a lőport, hogy a veszélyt kiküszöböljem.

NOVEMBER 14., 15., 16. - Három napon át négyszögletes dobozokat készítettem, hogy egy- vagy legfeljebb kétfontos adagokban puskaport helyezzek el bennük. Utána egyiket a másiktól jó távol helyeztem el. Közben egy nagy madarat lőttem: jó volt a húsa, de nem tudom, hogy hívják.

NOVEMBER 17. - Ásni kezdtem sátram mögött a sziklában, hogy további helyiségekhez jussak. Megjegyzés: három dologra lenne igen nagy szükségem: egy csákányra, egy lapátra és egy kosárra. Abbahagytam a munkámat, és azon töprengtem, hogy pótolhatnám mindezt. Csákány helyett vaskampókat használtam, melyek elég jól megfeleltek; azonban nagyon kellene egy lapát, illetőleg ásó. Ezek nélkül moccanni sem tudok, bár fogalmam sincs róla, miként teremtem elő.

NOVEMBER 18. - Ma az erdőben barangolva, rábukkantam egy bizonyos fára, vagy legalábbis rokonára annak, amit Brazíliában rendkívüli keménysége miatt vasfának neveznek. Egy törzset nagy munkával, baltámat csaknem tönkretéve, kivágtam és hazacipeltem, noha épp elég nehéz volt. Keménysége ellenére kénytelen voltam addig faragni, amíg egy lapát- vagy ásófélét hoztam ki belőle, nyele hasonlít ahhoz, amit mi otthon használunk. A lapja azonban, mivel fából van, aligha fog soká tartani; egyelőre megfelel a célnak, amire használni kívánom. Úgy gondolom, lapát előállítása még nem került ennyi fáradságba. Nem volt kosaram, illetőleg targoncám. Mind ez ideig még nem találtam alkalmas ágakat, melyekből kosarat fonhattam volna; ami pedig a targoncát illeti, azt gondoltam, úgysem tudnék kereket csinálni. Fogalmam sem volt róla, miképpen kezdjek munkához. Azonkívül azt sem tudtam, hogy fogok majd csapszeget verni a tengelybe, hogy a kerék forogjon is. Fel is adtam hát a reményemet, és a kiásott föld elhordására olyan ládát használtam, amelyben a kőművesek szokták a habarcsot vinni az építéshez. Ez távolról sem volt olyan körülményes, mint a lapát elkészítése. Ennek ellenére az ásóval és a targoncával való hasztalan kísérletezés négy egész napomat vette el. Ebben természetesen nincs benne reggeli vadászsétám, melyet ritkán mulasztottam el, s melyről ritkán tértem vissza zsákmány nélkül.

NOVEMBER 23. - Minden egyéb munkám szünetelt a szerszámok előállítása miatt. Ettől a naptól kezdve azonban újra dolgozhattam, és tizennyolc napot töltöttem barlangom bővítésével, hogy kényelmesen elhelyezhessem javaimat. Megjegyzés: a barlangot azért kellett bővíteni, hogy elhelyezhessem benne külön raktáramat, konyhámat, ebédlőmet és éléskamrámat. Lakásnak egyébként a sátrat használtam - kivéve az esős évszak azon napjait, amikor a zuhogó zápor miatt kénytelen voltam a barlangba visszavonulni. Ezért gerendákból és lombokból tetőt szerkesztettem a sátor fölé.

DECEMBER 10. - Már-már azt hittem, hogy elkészültem barlangommal, mikor hirtelen egyik oldalon a tetőről nagy csomó föld zuhant le. (Úgy látszik, túl szélesre méreteztem.) Emiatt nagyon megijedtem, és tegyük hozzá, hogy nem ok nélkül, mert ha véletlenül magam is ott vagyok, sírásóra sincs szükségem. Most ismét elég sok a dolgom, mert a leomlott földet ki kell vinnem. De ennél is fontosabb, hogy lakhelyemet mennyezettel támasszam alá, a további leomlás megakadályozására.

DECEMBER 11. - Elhatározásomhoz híven munkához láttam, és két sor cölöpöt vertem le körös-körül, ezekre pedig két sor deszkát fektettem. A munka másnap is folytatódott, sőt eltartott egy hétig. De most legalább biztonságos a tető.

DECEMBER 17. - Ettől a naptól huszadikáig polcokat készítettem, és szegeket vertem a cölöpökre, hogy minden felakaszthatót felfüggesszek. Most már kezd rend lenni nálam.

DECEMBER 20. - Mindent beszállítottam a barlangba, és hozzáláttam házam felszereléséhez. Deszkadarabokat használtam fel polcnak, hogy az élelmiszereket elhelyezzem. A deszkák azonban egyre inkább fogynak. Újabb asztalt kell készítenem.

DECEMBER 24. - Éjjel és egész nap esett az eső. Ki sem mozdultam.

DECEMBER 25. - Egész nap esett.

DECEMBER 26. - Megszűnt az eső, a föld sokkal hűvösebb és kellemesebb, mint ezelőtt.

DECEMBER 27. - Egy fiatal kecskét megöltem, egy másikat megsebesítettem, aztán pányvára kötve hazavezettem. Mikor hazaértünk, bekötöztem, és összeillesztettem törött lábát. Megjegyzés: gondosan ápoltam, hogy élve maradjon, és lába olyan jó legyen, mint valaha. De minden ápolásom ellenére is béna maradt, és csak az ajtóm körül növő gyepet tudja legelni, tovább nem megy. Ekkor jutott eszembe először, hogy állatokat kellene szelídíteni és tenyészteni. Így akkor is lenne húsom, amikor már puskaporomat ellövöldöztem.

DECEMBER 28., 29., 30., 31. - Nagy hőség, szellő sem fúj. Ki sem mozdultam, kivéve a reggeli vadászkörutat. Időközben lakásomban csináltam rendet.

JANUÁR 1. - Még mindig nagy a meleg. Reggel és este azonban mégis kimentem vadászni. Napközben pihentem. Este valamivel tovább haladtam a völgyben a sziget központja felé. Tömérdek kecskét láttam, de félénkségük miatt nehéz közelükbe jutni. Azonban elhatároztam, hogy kutyám segítségével mégiscsak megfogom valamelyiket.

JANUÁR 2. - Ma csakugyan útra keltem kutyámmal, és a kecskékre uszítottam. De csalódtam, mert szarvukkal egyszerre szembefordultak vele, úgyhogy a kutya, felismerve a veszélyt, nem mert közelebb menni.

JANUÁR 3. - Elkezdtem a kerítés vagy fal építését. Mivel még mindig él bennem az aggodalom, hogy megtámadhatnak, jó vastagra szándékozom csinálni. Megjegyzés: mivel a fallal már előzőleg foglalkoztam, itt csak azt jegyzem meg, hogy a munka január másodikától április tizennegyedikéig tartott, noha nem volt hosszabb huszonnégy lépésnél, mert félkör alakban támaszkodott a sziklához. Középpont gyanánt a barlang bejárata szolgált.

Egész idő alatt erősen dolgoztam, ámbár az eső gyakran napokra, néha hetekre visszavetett. De úgy gondoltam, addig nem vagyok biztonságban, míg a fallal el nem készültem. S alig hihető, milyen kimondhatatlan erőfeszítést követelt a munka minden részlete, különösen a cölöpök hazaszállítása és földbe verése. Kerítésemet sokkal erősebbre készítettem, mint amilyenre feltétlenül szükség volt.

Közben, ha az időjárás megengedte, mindenfélére vadásztam az erdőben. Útközben nemegyszer hasznos felfedezéseket tettem. Például találtam egy vadgalambfajtát, mely az erdei galamboktól eltérően nem a fákra rakja a fészkét, hanem a házigalambokhoz hasonlóan, sziklás mélyedésekbe. Néhány fiókát hazavittem, és elhatároztam, felnevelem őket. De mikor megnőttek, elrepültek. Ennek az oka talán az lehetett, hogy nem adtam nekik enni, mert nem volt mit. Azonban gyakran felkutattam fészkeiket, és megfogtam a fiókákat. Húsuk kitűnő volt. Háztartásom vezetése közben rájöttem, hogy rengeteg olyasmi hiányzik, aminek az előállítását első pillanatban reménytelennek tartottam. Valóban, bizonyos dolgok sosem sikerültek. Például nem tudtam hordót készíteni. Volt ugyan egy-két abroncsom, de soha annyira nem vittem, hogy hordóm is legyen, bár hetekig kísérleteztem. A dongákat soha nem tudtam úgy összeállítani, hogy megtartsák a vizet. Tehát lemondtam róla.

Azonkívül nagyon hiányoztak a világítóeszközök is. Mihelyt besötétedett, általában hét óra tájt, kénytelen voltam lefeküdni. Eszembe jutott az a viaszlép, amelyből afrikai kalandom alatt gyertyát készítettem. Most azonban nem állt rendelkezésemre ilyesmi. Úgy segítettem a dolgon, hogy valahányszor kecskét öltem, a faggyút felfogtam egy kis, agyagból készített tálban, amelyet a napon szárítottam meg, aztán valami kanócfélét állítottam bele, és kész volt a lámpa. Volt már világosság, noha nem olyan tiszta és állandó, mint a gyertyáé.

Munkám közben történt, hogy dolgaimat rendezgetve, egy kis zacskót találtam, melyben, mint említettem, szemes gabona volt a szárnyasok számára, noha nem legutóbbi utunkon volt rá szükség, hanem még abból az időből maradt, amikor a hajó Lisszabonból elindult. A gabonamaradványt megették a patkányok, úgyhogy a ládában semmi nem volt, csak por és korpa. Mivel úgy gondoltam, hogy a zacskónak egyébként is hasznát vehetem (alighanem puskaport adagoltam), tartalmát kiszórtam erődítményem mellé, a szikla tövébe.

Ez valamivel az említett nagy esők előtt történt. Nem sokat törődtem vele, és az egész eseményre nemigen emlékeztem. Egyszer azonban észrevettem, hogy zöld szálak sarjadnak a talajból. Először azt hittem, hogy valami eddig nem látott ismeretlen növény. De mennyire meglepett, amikor egy idő múlva tíz vagy tizenkét kalászt láttam, melyeknek mindegyike szakasztott olyan volt, mint az európai árpa.

Könnyek szöktek a szemembe, és áldottam a természetet, hogy így siet segítségemre. És mindez annál különösebb volt, mert a szikla mentén egyéb szálas növényt is észrevettem, mely a rizshez hasonlított; ezt a növényt még afrikai utazásomból ismertem.

Arra gondoltam, hogy talán találok még más gabonát is a szigeten. Valóban, minden szikla tövét felkutattam, de nem sikerült nyomra bukkannom. Végül eszembe villant, hogy ezen a helyen szórtam el a csirkeeledel maradványait. A rejtély egyszerre megoldódott. Mindenesetre nagy szerencsének tartottam, hogy a láda tartalmát itt öntöttem ki a szikla mellett, ahol szemmel kísérhettem a növekedést. Mert ha máshol történik, talán menthetetlenül kárba vész.

Június vége felé, mikor beérett, gondosan learattam a termést. Minden szemet félretettem, és elhatároztam, hogy újra elvetem, így idővel annyi terem, amennyiből kenyeret is süthetek. De körülbelül négy évig kellett várnom, amíg valóban ehettem belőle, és akkor is csak takarékosan, mint ahogy később majd annak rendje és módja szerint elmondom. Mert az első évadban a termést a rosszul megválasztott időszak miatt majdnem teljesen elvesztettem. Tudniillik közvetlenül a száraz évszak kezdetén vetettem el, úgyhogy a hőség elperzselte.

Az árpa mellett termett húsz vagy harminc szál rizs is. Ugyanolyan gonddal ápoltam, és a célom is ugyanaz volt vele.

De térjünk vissza a naplóhoz. Három vagy négy hónapig minden erőmet megfeszítve dolgoztam a falon. Április tizennegyedikén készültem el vele. Nyílást nem hagytam rajta, úgyhogy csak létrán keresztül közlekedtem a külvilággal.

ÁPRILIS 16. - Elkészültem a létrával. Először nekitámasztottam a falnak, aztán felhúztam, majd leeresztettem a másik oldalon. Bent elég nagy térség volt, kívülről pedig senki sem közelíthette meg lakásomat, hacsak meg nem mássza a falat.

Másnap, hogy a fallal elkészültem, csaknem összeomlott minden fáradozásom eredménye, és kis híján elpusztultam. A következő történt: a sátram mögött foglalatoskodtam, közvetlenül a bejáratnál, amikor ijesztő zajt hallottam. Megindult a föld a barlang mennyezetéről és fejem fölött a domb széléről. A két levert gyámfa a barlangban félelmetesen recsegett. Szívem verése is elállt. Nem tudtam mire vélni a dolgot.

Attól való félelmemben, hogy a föld betemet, a létrához rohantam, átvetettem magam a falon, és messze futottam a dombtól, mert azt hittem, hogy az egész megindul. Alighogy szilárd talajon álltam, rájöttem, hogy földrengés rázza a földet. A talaj körülbelül ötperces időközökben háromszor is megrendült olyan erős lökésekkel, hogy úgy gondolom, még a legerősebb épület sem bírta volna ki. Tőlem körülbelül félmérföldnyire egy tengerparti szikla csúcsa szörnyű robajjal lezuhant. Ilyet még soha életemben nem hallottam. Még a tenger is megmozdult. Azt hiszem, a lökések erősebbek voltak a víz alatt, mint a szigeten.

A dolog annyira megrémített - eddig ugyanis még ilyesmit soha át nem éltem, és senkivel sem beszéltem, aki hasonlót átélt volna -, hogy szinte elvesztettem eszemet. A föld megmozdulásától gyomrom úgy felfordult, mintha tengeren lennék viharban. A szikla zuhanása azonban felébresztett, és felocsúdtam abból a féleszméletlen állapotból, amely lenyűgözött. Hirtelen semmi egyébre nem tudtam gondolni, csak arra, hogy a lezuhanó szikla egész házamat és minden javamat betemeti. Újra keserűséggel telt meg a lelkem.

Mikor a harmadik lökés is elmúlt, és már jó ideje semmi mozgást nem tapasztaltam, bátorságom visszatért. Mégsem mertem átmászni a falon, mert rettegtem attól, hogy a hegy élve maga alá temet.

Miközben ültem, az eget felhők borították el, mintha eső készülne. Nemsokára egyre erősödő szél támadt, és másfél óra múlva már a legszörnyűbb vihar dühöngött. A tengert hab és tajték borította. A szél fákat tépett ki tövestül, és a vihar kegyetlenül dühöngött. Három óra múlva szűnni kezdett a vihar, újabb két óra múlva pedig teljesen lecsendesedett az idő, csupán az eső zuhogott erősen.

Én mindvégig a földön ültem, ijedten és elkeseredve. Hirtelen eszembe villant, hogy a szél és az eső a földrengés következménye. Eszerint maga a földrengés már elmúlt, én pedig megpróbálhatom, hogy bejussak barlangomba. A gondolattól lelkem újra éledni kezdett. Az eső is erősen ösztökélt, hogy sátramban keressek menedéket. Azonban annyira zuhogott, hogy félő volt, a sátram nem bírja ki. Kénytelen voltam tehát a barlangba menni, noha rettegve és nyugtalan lélekkel, hátha fejemre zuhan. A vad zápor új munkára kényszerített. Árkot kellett ásnom erődítményem körül, hogy a vizet vezessem, mely máskülönben elöntötte volna barlangomat.

Miután egy ideig barlangomban tartózkodtam, és több földlökést nem éreztem, lassanként összeszedtem magam. Hogy bátorságom ébren tartsam, amire nagy szükség volt, raktáramba mentem, és jót húztam a rumból. Ilyesmit csak ritkán műveltem, mert tudtam, az italt nem pótolhatom, ha elfogyott.

Egész éjjel és másnap majdnem estig esett, úgyhogy moccanni sem tudtam. De mivel visszanyertem lélekjelenlétemet, fontolgatni kezdtem, mi a legközelebbi teendő. Ha a sziget ki van téve földrengéseknek, a barlang nem alkalmas lakásra. Nyílt helyen kell tehát házat építenem, melyet fallal veszek körül, akárcsak itt. Ezáltal biztonságban érezhetem magam emberektől és állatoktól. Mert ha itt maradok, a következő földrengés esetleg eltemethet.

Ennek következtében elhatároztam, hogy máshol ütöm fel sátramat, mely közvetlenül a sziklaorom alatt állott. Feltételeztem, hogy a dombot a legközelebbi földrengés sátramra zúdítja. A két következő napot - április tizenkilencedikét és huszadikát - azzal töltöttem, hogy kidolgoztam költözködésem részleteit.

Az élve eltemettetés félelme miatt nem tudtam nyugodtan aludni. De hasonló félelemmel töltött el az is, hogy védetlen helyen kell töltenem az éjszakát. Ám amikor körülnéztem, és mindent rendben találtam, elment a kedvem a költözködéstől. Időközben azt is fontolóra vettem, hogy tömérdek időbe kerülne ez az új munka, és meg kell elégednem azzal, amit eddig elértem. Így hát egyelőre megnyugodtam, és elhatároztam, hogy oszlopokból és kötelekből egy másik kör alakú falat is építek, és ott helyezem el sátramat; azonban amíg ezzel el nem készülök, maradok ott, ahol vagyok. Ez április huszonegyedikén volt.

ÁPRILIS 22. - Ma reggel mérlegelni kezdtem, miképpen hajthatom végre elhatározásomat. Hiányzottak azonban az eszközök. Volt ugyan három nagy baltám és elég sok szekercém (ezeket cserekereskedés céljából akartuk Afrikába vinni), azonban a görcsös, kemény fák vágása közben legtöbbjük kicsorbult és eltompult. És ha volt is köszörűkövem, nem tudtam az élesítéshez megfelelően forgatni. Végül szíjjal láttam el egy kereket, amelyet a lábammal hajtottam, hogy mindkét kezem szabad legyen.

Megjegyzés: addig még nem láttam ilyesmit Angliában, vagy legalábbis nem vettem észre. Azóta tapasztaltam, hogy széltében-hosszában használják. Mellékesen megjegyezve, az én köszörűkövem igen széles és nehéz volt. A gép összeállítása és tökéletesítése legalább egy hetembe került.

ÁPRILIS 28., 29. - Két napon át szerszámaimat élesítettem. Gépem a köszörűkövet igen jól forgatja.

ÁPRILIS 30. - Úgy vettem észre, hogy a gabonám gyengén fejlődik. Ma szemlét tartottam, és a napi kétszersültadagot csökkentettem. Ez eléggé elszomorított.

MÁJUS 1. - Reggel, mikor a tengerre pillantottam, a szokottnál is nagyobb apályban észrevettem a parton valamit, ami hordóhoz hasonlított. Közelebb mentem, és láttam, valóban egy hordó fekszik ott, továbbá a hajónak két vagy három darabja, melyet nyilván a szökőár vetett ki. Mikor a roncsra pillantottam, észrevettem, hogy magasabban emelkedik ki, mint máskor. Megvizsgáltam a hordót, kiderült, hogy lőpor van benne. De a víz annyira átjárta, hogy kemény volt, mint a kő.

Felgördítettem a parton, aztán elindultam a roncs felé a homokzátonyon, hogy egy kicsit körülnézzek.



HATODIK FEJEZET
BETEGEN ÉS GONDOK KÖZÖTT

Mikor elértem a hajót, egészen más helyzetben találtam. Orra, mely eddig a homokba merült, legalább hatlábnyira kiemelkedett, tatja pedig, mely különben össze volt zúzva, a hullámzás következtében levált a hajó testéről nem sokkal azután, hogy utoljára ott jártam. Most ott feküdt oldalra borulva. A homok olyan magasra tornyosult a hajó körül, hogy apály idején gázolva eljuthattam a roncsig, holott azelőtt legalább egy negyed mérföldet kellett úsznom. Először meglepődtem, aztán arra gondoltam, hogy bizonyára a földrengés okozta a változást. Mivel pedig a lökések ereje meglehetősen megrongálta a hajót, naponta új meg új dolgok kerültek partra, melyeket a tenger elsodort, a szél pedig lassanként előrehajtott.

Ez egyelőre elterelte gondolataimat attól, hogy új lakóhelyet keressek magamnak. Erősen foglalkoztatott, hogy miképpen juthatnék a hajó belsejébe. Erre azonban - úgy látszott - nem sok a reményem, mert a hajó belseje tele volt homokkal. De én már megtanultam a szigeten, hogy semmitől se riadjak vissza. Elhatároztam tehát, hogy mindent szétszedek darabokra, amihez a hajón hozzáférhetek, hátha valamikor majd hasznát vehetem.

MÁJUS 3. - Fűrészemmel kezdtem hozzá a munkához, és átfűrészeltem egy gerendát, melyről úgy gondoltam, hogy a fedélzet felső részét tartja. Mikor munkámmal készen voltam, lehetőség szerint eltisztogattam a homokot a legmagasabban fekvő részekről. De már közeledett a dagály, tehát kénytelen voltam elhagyni a hajót.

MÁJUS 4. - Halászni voltam, de semmi olyasmit nem fogtam, amit érdemes lett volna megenni. Végül meguntam ezt az időtöltést. Épp indulni készültem, mikor elcsíptem egy fiatal delfint. Az egyik hajókötelet szétbontva, hosszú zsineget készítettem, de nem volt horgom. Ennek ellenére elég sok halat fogtam, úgyhogy ennivalóra nincs gondom. A legtöbbet a napon szárítottam meg, és szárazon fogyasztottam el.

MÁJUS 5. - A roncson dolgoztam. Egy másik gerendát is kettévágtam, és a fedélzetből három nagy fenyődeszkát emeltem ki, összekötöttem őket, majd az emelkedő árral a partra hajóztam rajtuk.

MÁJUS 6. - A roncson dolgoztam, számos vascsavart és egyéb vastárgyat emeltem ki belőle. Kemény munka volt, és eléggé kimerített. Azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy tovább nem is folytatom.

MÁJUS 7. - Ismét a roncsra mentem, de nem volt szándékom dolgozni. Azonban azt tapasztaltam, hogy a roncs magától is kettévált, mivel előző nap a gerendát szétfűrészeltem. A hajó több darabja szanaszét hevert, és a belsejéhez is hozzá lehetett férni. Sajnos, csaknem teljesen megtelt vízzel és homokkal.

MÁJUS 8. - A roncshoz mentem, és egy vaskapoccsal próbáltam feszegetni a fedélzetet, amelyről a homok eléggé letisztult, és kiállt a vízből. Két deszkát lefeszegettem, és a dagállyal a partra szállítottam. A vaskampót, másnapra gondolva, a roncson hagytam.

MÁJUS 9. - A roncson dolgoztam, és a feszítővas segítségével behatoltam a belsejébe, ahol több ládát találtam. Feszítővassal próbálkoztam velük, de nem mentem semmire. Találtam továbbá egy ólomtömböt is, amelyet meg tudtam ugyan mozdítani, de ahhoz túlságosan nehéz volt, hogy elszállítsam.

MÁJUS 14. - Naponta a roncsra járok. Utam eredménye számos gerenda és deszka, továbbá két vagy három mázsa vas.

MÁJUS 15. - Két baltát vittem magammal, hátha darabokra tudnám vágni az ólomtömböt, az egyiket éknek használtam, és a másikkal ennek fokát ütöttem. De mivel másfél lábnyira a víz alatt volt, az ütés ereje nem érvényesült.

MÁJUS 16. - Éjszaka erős szél dühöngött, és a roncs még jobban tönkrement. De galambokra vadászva, olyan sokáig barangoltam az erdőben, hogy a dagály miatt már nem tudtam eljutni a roncsra.

MÁJUS 17. - A roncs néhány darabját a partra sodorta az ár, tőlem körülbelül két mérföld távolságra. Kíváncsi voltam rá, tehát elindultam, hogy megnézzem. A hajóorr egy része volt, de súlya miatt nem tudtam elszállítani.

MÁJUS 24. - A mai napig állandóan a roncson dolgoztam. Nagy erőfeszítéssel, a feszítővas segítségével annyira meg tudtam lazítani az eresztékeket, hogy a következő dagály kiemelt a hajóból több hordót, továbbá két tengerészládát. Mivel azonban a part felől fújt a szél, aznap semmi sem került a szárazföldre, legfeljebb deszkadarabok és egy hordó, amelyben brazíliai disznóhús volt. A sós víz azonban tönkretette. Június tizenötödikéig folytattam munkámat, kivéve azt az időt, amikor élelem után jártam. Mindig apály idején tartózkodtam a roncson, és már jókor elindultam, hogy dagálykor kész legyek. Fáradozásaimmal elég sok gerendát és deszkát szereztem, és kitűnő csónakot készíthetnék, ha érteném a módját. Ezenkívül több alkalommal és több darabban csaknem egy fél mázsa ólmot gyűjtöttem össze.

JÚNIUS 16. - A tengerparton járva, hatalmas teknősbékát találtam. Ez volt az első példány, amelyet itt láttam; nem mintha ritkaság volna, egyszerűen nekem nem volt szerencsém. Később ugyanis, amikor a sziget túlsó oldalán jártam, naponta több százat is láthattam.

JÚNIUS 17. - Megsütöttem a teknősbékát. Belsejében tojásokat is találtam. Húsa a legízletesebb és legkellemesebb étel, amit valaha fogyasztottam, főként azért, mert ezen a szörnyű helyen még egyebet nem ettem, mint kecskehúst meg szárnyast.

JÚNIUS 18. - Egész nap esett, és én otthon maradtam. Először azt hittem, hogy az eső hideg, mert kissé borzongtam. De tudtam, hogy ilyesmi nem fordul elő ezen a szélességi körön.

JÚNIUS 19. - Beteg vagyok és fázom, mintha az időjárás hidegre fordult volna.

JÚNIUS 20. - Nyugtalanul töltöttem az éjszakát. Heves fejfájás és láz.

JÚNIUS 21. - Igen beteg vagyok. Halálos rémület gyötör szomorú helyzetemben: betegségem súlyosbodhat, és nincs segítség.

JÚNIUS 22. - Valamivel jobban vagyok, de gyengeségem szörnyű aggodalmakkal tölt el.

JÚNIUS 23. - Ismét nagyon rosszul érzem magam. Hideglelés és heves főfájás.

JÚNIUS 24. - Sokkal jobban vagyok.

JÚNIUS 25. - Igen erős hidegrázás. A roham hét óráig tartott. Hideg és meleg váltakozása. Utána izzadás.

JÚNIUS 26. - Jobban vagyok. Mivel ennivalóm nem volt, fogtam a puskámat, de csak alig vánszorogtam. Ennek ellenére lőttem egy nőstény kecskét, nagy kínnal hazacipeltem, húsát megsütöttem, és ettem belőle. Nagy étvágyam támadt egy kis levesre, de nem volt fazekam.

JÚNIUS 27. - A hidegrázás megint olyan hevesen tört rám, hogy egész nap ágyban maradtam. Se nem ettem, se nem ittam. Azt hittem, elpusztulok a szomjúságtól. De jártányi erőm sem volt, hogy felkeljek, és vizet hozzak magamnak. Hosszú ideig gyötrődtem, míg végre elaludtam, és csak éjszaka ébredtem fel. Sokkal könnyebben éreztem magamat, bár még mindig elég gyenge voltam, és a szomjúság gyötört.

Mivel lakóhelyemen a víz elfogyott, meg kellett várnom a reggelt, és újra elaludtam. Második alvásom közben szörnyű álmot láttam. Úgy éreztem, hogy a földön ülök, kívül a kerítésen; ugyanott, ahol a földrengés utáni viharos éjszakát töltöttem. Hirtelen úgy rémlett, hogy sötét felhőkből villogó alak lép ki. Olyan volt, mint a tűz, és én alig tudtam ránézni. Leírhatatlan, milyen rémes hatást tett rám. Mikor lába a földet érintette, ugyanaz az érzésem támadt, mint a földrengés idején, és az is izgalommal töltött el, hogy a levegőben körülöttem villámok cikáztak. Mihelyt földet ért, felém indult. Hosszú dárdát vagy más fegyvert tartott a kezében, és meg akart ölni. Szinte leírhatatlan, milyen rémület volt bennem, amikor felébredtem, és mennyire örültem, hogy csak álom az egész.

De visszatérek naplómhoz.

JÚNIUS 28. - Az álomtól mégis felfrissültem valamelyest, és mivel lázam is elmúlt, felkeltem. Bármennyire is gyötört még álmom, arra kellett gondolnom, hogy a láz és a rohamok másnap visszatérhetnek. Ki kell tehát használnom az időt, hogy élelemről gondoskodjam, ha betegségem visszatérne. Első dolgom az volt, hogy egy nagy tömlőt megtöltöttem vízzel, és ágyam mellé az asztalra helyeztem, olyan közel, hogy kezemmel is elérhessem. Egy pint rumot öntöttem bele, és felkevertem, hogy a víz poshadtságát elvegyem. Aztán parázson kecskehúst sütöttem, de vajmi keveset ettem. Kimentem, de csak alig lézengtem. Nyomasztóan nehezedett rám szerencsétlenségem tudata, és féltem, hogy betegségem visszatér. Estére három galambtojásból készítettem vacsorát. Ezeket hamuban sütöttem meg, és ahogy mifelénk szokás, a héjukból ettem meg.

Evés után járni akartam, de olyan gyenge voltam, hogy a puskát is alig bírtam. Viszont fegyver nélkül soha nem indultam útnak. Kis idő múlva leültem a földre, és az előttem elterülő sima, nyugodt tengert bámultam. Szomorú gondolatok gyötörtek. Legrosszabbul az esett, hogy senkihez sem szólhatok. Felkeltem tehát, és visszavonultam falaim mögé. De nem tudtam elaludni. Leültem székemre, meggyújtottam lámpámat, mert már sötétedett. Még mindig kínzott az aggodalom, hogy betegségem visszatér. És ekkor eszembe jutott, hogy Brazíliában egy gyógyszert használnak minden betegségre: a dohányt. Nekem pedig van egy köteg dohányom valamelyik ládában, mégpedig pácolt. És van egy pácolatlan kötegem is.

És valóban, a ládában testem-lelkem számára egyaránt orvosságot leltem. Először nem tudtam, mit kezdjek vele, azután megrágtam a fogaim közt. Szinte elkábultam tőle, mert a dohány még zöld volt és csípős, én pedig nem szoktam hozzá. Aztán egy vagy két óráig rumban áztattam egy levelet, és elhatároztam, hogy beveszem ezt az adagot, mihelyt lefeküdtem. Lefekvés után valóban megittam a rumot. Olyan maró és érdes volt az íze, hogy alig ment le a torkomon. Éreztem, hogy rögtön a fejembe száll. Mély alvás lepett meg, és másnap délután három óra felé ébredhettem fel. Ámbár azt hiszem, hogy az egész következő napot átaludtam, és ébredésemet a harmadik napra kell tennem. Különben is betegségem alatt elhanyagoltam a napok felrovását. Hozzá kell tenni azonban, hogy nem tudom, mi módon, de számításom szerint egy napot elvesztettem naptáramban.

Bármiként is áll a dolog, ébredéskor frissnek éreztem magam, szellemem pedig élénk volt és vidám. Erősebb voltam, mint előző nap, gyomrom is javult, mert éhséget éreztem. Hogy rövid legyek, lázam elmúlt, és vele együtt, úgy látszik betegségem is. Ez huszonkilencedikére esett.

Harmincadikára teljesen összeszedtem magam, és puskámmal vadászni indultam, noha nem akartam nagy utat tenni. Megöltem egy vagy két vízimadarat; egyik vadkacsához hasonlított, de nem volt rá étvágyam. Tehát inkább galambtojást ettem. Este megismételtem a kúrát, mely véleményem szerint talpra állított: dohányt áztattam a rumba. De valamivel kisebb adagot vettem be, nem rágtam levelet, sőt fejemet sem tartottam a dohányfüst fölé. A következő nap mégsem talált olyan egészségesen, mint reméltem, mert a láznak egy kis maradványa még mindig ott borzongott bennem.

JÚLIUS 3. - A láz teljesen elmúlt, noha még hetekbe került, amíg teljesen felépültem.

JÚLIUS 4. - Ettől a naptól kezdve tizennegyedikéig főként azzal töltöttem az időmet, hogy puskával a kezemben sétára indultam. Naponta nagyobb utat tettem meg, már ahogy a betegségből lábadozó emberhez illik. Szinte elképzelhetetlen, mennyire le voltam sújtva, és betegségem hogy megviselt. A kúra, amelyet használtam, teljesen új volt számomra, és lehetséges, hogy hideglázat így még senki sem gyógyított. Nem is ajánlom senkinek, hogy utánam csinálja. Mert igaz ugyan, hogy a lázat elűzte, de engem is erősen legyengített. Utána még hosszú ideig éreztem zavarokat idegeimben.

Betegségem arra is megtanított, hogy számomra az a legveszélyesebb, ha az esős évszakban kint érnek az esők. Mindenekelőtt az olyan esők, amelyeket vihar és orkánszerű szél kísér.

Mivel azonban a száraz évszakban az esők csaknem minden esetben ilyesfajta viharokkal jártak, rájöttem, hogy az eső ezekben a hónapokban sokkal veszélyesebb, mint szeptember és október folyamán.



HETEDIK FEJEZET
MEZŐGAZDASÁGI TAPASZTALATOK

Immár tíz hónapja voltam a boldogtalan szigeten. Úgy éreztem, hogy a szabadulás minden reménye füstbe ment. Szilárdan hittem, hogy emberi lény még nem tette lábát erre a helyre. Miután biztonságban tudtam lakóhelyemet, felébredt bennem a vágy, hogy még jobban megismerjem a szigetet. Mindenekelőtt azt szerettem volna látni, terem-e még rajta olyasmi, amit nem ismerek. Tehát július 15-én elkezdtem a sziget pontos felderítését. Először a folyóhoz mentem, ahol, miként említettem, tutajommal kikötöttem. Kétmérföldnyi út után megfigyeltem, hogy a dagály csupán eddig a pontig jut el, és maga a folyó nem sokkal nagyobb, mint egy csermely, továbbá igen jó és üdítő vizű. Mivel éppen a száraz évszakban voltunk, alig folydogált benne valami víz. Annyi semmi esetre sem, hogy folyóvá növekedhetne. Partjain kellemes rétek, fennsíkok és gyepes térségek terültek el. Azon a részen pedig, amelyet a víz, miként feltételezhető, soha nem öntött el, szép zöld dohányt találtam, jó minőségűt és erős szárút.

Más növényekre is bukkantam, amelyeknek mivoltáról azonban fogalmam sem volt. Lehetséges, hogy közülük nem egy hasznos volt, csak én nem tudtam előnyükre rájönni. Kasszavagyökeret is kutattam, melyből az indiánok a forró égöv alatt kenyeret készítenek, de nem találtam. Hatalmas áloék tűntek szemembe, de akkor még nem ismertem ezt a növényt. Láttam vadon növő cukornádat is, mely azonban alkalmatlan volt a termesztésre. Egyelőre beértem ennyivel, és azt forgattam elmémben, miképpen győződhetnék meg a felfedezendő növények jóságáról és hasznáról, de eredményre nem jutottam. Brazíliában ugyanis olyan kevés növénnyel foglalkoztam, hogy a termények java részét nem ismertem. Így hát ottani tapasztalataim mostani bajomban nem voltak segítségemre.

Másnap, tizenhatodikán, elindultam ugyanezen az úton. Valamivel tovább jutottam. A rétek véget értek, és a vidék arca erdősre változott. Különböző gyümölcsökre bukkantam. Mégpedig a földön dinnyére, a fákon pedig szőlőre. Tudniillik a szőlő felfutott a fára. A fürtök éppen most értek, tömöttek voltak és sűrűek. Ez a meglepő felfedezés igen nagy örömmel töltött el. De a tapasztalat arra intett, hogy módjával fogyasszam. Eszembe jutott, hogy berber földön több rabszolgaságba került honfitársam vérhasban és lázban pusztult el a mértéktelen szőlőevés miatt. De tudtam, hogy a szőlő megőrzésére van egy eljárás: mégpedig az, ha megszárítom a napon, azután elteszem raktáramba. És valóban, mikor már a szőlőérés ideje elmúlt, akkor is volt kitűnő és üdítő gyümölcsöm.

Egész este ott maradtam, sőt éjszakára se mentem haza. Ez volt az első alkalom, hogy az éjjelt házamon kívül töltöttem. De az aggodalom arra kényszerített, hogy felmásszak egy fára, ahol igen jól aludtam. Reggel tovább folytattam felfedezéseimet. Körülbelül négy mérföld utat tettem meg, legalábbis ennyire következtetek a völgy hosszából, mert a csermely északi és déli partján dombok emelkedtek. Utam végén tisztásra értem, ahol a föld nyugat felé lejteni kezdett. Egy friss vizű kis forrás, mely a dombnak ezen az oldalán fakadt, ellenkező irányban, tehát kelet felé folyt. Az egész táj olyan üde, zöld, viruló volt, az egész növényzet annyira tavaszias, hogy szinte ültetett kert benyomását keltette.

Elindultam ebben a csodaszép völgyben, titkos gyönyörűséget érezve, hogy mindez az enyém. De ugyanez a gondolat le is sújtott. Láttam itt rengeteg kakaófát, narancs- és citromfát. De vadon nőttek, és alig hoztak gyümölcsöt, legalábbis akkor. A zöld citrom, melyet leszedtem, mégis igen kellemes volt, azonfelül egészséges is. Később nedvét vízbe facsartam, s a hűvös ital nemegyszer felüdített. Úgy láttam, elég munka lesz mindezt hazavinni. Elhatároztam, hogy raktáramban szőlőt, citromot és narancsot halmozok majd fel, és ellátom magamat az éppen közeledő száraz évszakra. Ebből a célból egy kiválasztott helyen halomba hordtam a narancsot, citromot és szőlőt. Egy keveset magamhoz vettem, aztán hazaindultam. Úgy határoztam, hogy a maradékot majd zsákban vagy ládában viszem haza.

Háromnapos kirándulás után érkeztem otthonomba, ahogy sátramat és barlangomat hívtam. De még mielőtt hazaértem, a szőlő tönkrement, nedve elapadt, alig volt jó valamire. A citrom frissen megmaradt, de csak keveset tudtam elvinni belőle.

Tizenkilencedikén újra elindultam. Előbb két kis zsákot csináltam. Ezekben készültem hazahozni szüretelésem eredményét. De meglepetve láttam, hogy a gyümölcshalmok, melyek olyan dúsak és finomak voltak gyűjtés után, szét voltak szórva, és szemlátomást valami garázdálkodhatott itt, mert összetaposva és szanaszét hevertek. Ebből arra következtettem, hogy valamilyen ismeretlen állat lehet a közelben. De nem tudtam rájönni, hogy micsoda. Mikor aztán láttam, hogy nem csinált egyebet, csak szétszórta vagy összetaposta a gyümölcsöt, de semmit el nem vitt, újabb szüretelésem eredményét aszalódni a fákra akasztottam.

Utamról hazatérve gyönyörűséggel állapítottam meg, hogy milyen termékeny a völgy, és milyen szép a fekvése. Azonfelül ez az oldal sokkal védettebb a viharoktól. Rájöttem, hogy éppen a legrosszabb tartózkodási helyet választottam ki a magam számára. Elkezdtem hát töprengeni, hogy elköltözködöm mostani lakóhelyemről, és ha lehetséges, keresek egy hasonlóképpen biztonságos helyet a szigetnek ezen a szép, termékeny részén.

Hosszan forgattam a fejemben új ötletemet, amely egészen rabul ejtett. Különösen a hely szépsége vonzott. De mikor arra gondoltam, hogy jelenleg a tengerparton lakom, és hogy - mint ahogy velem is megtörtént - a rossz sors mást is idevethet, kedvem alábbhagyott. Noha semmi sem szólt amellett, hogy esetem megismétlődik, mégsem akartam bezárkózni a sziget közepén a dombok és erdők közé. Ezzel csak saját kötelékeimet súlyosbítanám, és egy kedvező fordulatot nemcsak valószínűtlenné, de lehetetlenné is tennék. Így hát nem mertem elmozdulni.

Mégis annyira belebolondultam ebbe a helybe, hogy július hátralevő részét majdnem egészen itt töltöttem. És bár másodszori meggondolásra is úgy döntöttem, hogy mostani lakóhelyemen maradok, itt is építettem egy kis kunyhót. Ezt szintén kettős kerítéssel vettem körül, közét embermagasságban rőzsével tűzdeltem meg. Néha két-három éjszakát is itt töltöttem - teljes biztonságban. A létrát minden alkalommal magam után húztam. Képzeletemben pedig úgy beszéltem házaimról, mint nyárilakról és tengerparti rezidenciáról. Ez a munka igénybe vette augusztus elejét.

Éppen elkészültem kerítésemmel, és munkám eredményén örvendeztem, amikor megkezdődött az esőzés, mely bezárt első lakóhelyemre. Mert noha készítettem nyárilakomban is egy sátrat, és jól kifeszítettem a vitorlavásznat, a domb ellenzője nem védett a viharoktól, és olyan barlang sem volt, ahová visszavonulhatnék, mikor nagyon zuhog az eső.

Augusztus 3-ára a felakasztott szőlőfürtök tökéletesen megaszalódtak, és igen kellemes ízük volt. Leszedtem hát a fürtöket a fákról, amit nagyon okosan tettem, mert az eső bizonyára nagy pusztítást végzett volna bennük, és elvesztettem volna téli táplálékom java részét. Legalább kétszáz tömött fürt lógott a fákon. Alighogy kész voltam ezzel a munkával, megeredt az eső, és augusztus tizennegyedikétől október közepéig majdnem állandóan esett. Néha olyan hevesen, hogy több napig ki sem mozdulhattam barlangomból.

Ebben az évszakban igen meglepett családom növekedése. Meg voltam győződve róla, hogy egyik macskámat elvesztettem. Úgy gondoltam, hogy vagy kereket oldott, vagy elpusztult, és színét sem láttam, míg egyszer csak nagy csodálkozásomra augusztus vége felé három kiscicával beállított. A kismacskák éppen olyan házimacskák voltak, mint az anyjuk. A három kismacska azonban később annyira idevonzotta a vadmacskákat, hogy alig tudtam elzavarni őket a háztól.

Augusztus tizennegyedikétől huszonhatodikáig szüntelen zuhogott az eső, tehát ki sem mozdultam, mert semmi kedvem sem volt megázni. Bezártságom miatt kezdtem szükséget látni az élelemben. Kimerészkedtem tehát kétszer, és lőttem egy kecskét. Huszonhatodikán pedig hatalmas teknősbékát találtam, ez egyelőre megszabadított élelmezési gondjaimtól. Étrendemet ezentúl így szabályoztam: reggelire ettem egy fürt szőlőt, ebédre kecskehúst vagy teknősbékát sütve, mert szerencsételenségemre nem volt edényem, amelyben főzhettem volna, és két-három teknősbékatojást vacsoráztam.

Kényszerű barlangfogságom idejét arra fordítottam, hogy lakóhelyemet naponta két vagy három órán át bővítsem, és fokozatosan addig fúrtam az egyik oldalon, míg kiértem a szabadba. Az így létrejött ajtó nyílása a kerítésen vagy a falon kívül esett. Ettől kezdve az új bejáraton közlekedtem, noha nem volt könnyű dolog megszokni, hogy nem vagyok tökéletesen elzárva a világtól, miként előbb. Most ugyanis ki voltam téve annak, hogy bárki megközelíthet. Igaz ugyan, hogy mindeddig nem láttam embert a szigeten, és a legnagyobb élőlény, amellyel találkoztam, a kecske volt.

SZEPTEMBER 30. - Elérkezett hajótörésem boldogtalan évfordulója. Összeszámláltam a rovásokat naptároszlopomon, és kiderült, hogy háromszázhatvanöt napja vagyok itt. Pontos naplóm itt véget ért. Tintám annyira fogyni kezdett, hogy ezután csak a legfontosabb eseményeket jegyeztem le, de nem tartottam számon a kisebbeket.

Rájöttem az esős és a száraz évszak változásainak szabályosságára, és megtanultam, hogy ennek megfelelően hogyan kell előkészülnöm mind az egyikre, mind a másikra. De tapasztalatomat drágán fizettem meg, mint ahogy későbbi előadásomból ki fog derülni.

Említettem, hogy megmentettem azt a néhány árpa- és rizsszemet, amely olyan meglepetésszerűen hajtott ki. Úgy emlékszem, mintegy harminc szál rizst és húsz szál árpát arattam. Most elérkezettnek láttam az időt, hogy az eső elmúltával a magvakat elvessem, miután a nap magasan állott az égen. Tehát egy darab földet faásómmal felástam, és két részre osztva megkezdtem a magvak elvetését. De vetés közben hirtelen eszembe jutott, hogy nem szabad minden szemet egyszerre elvetnem, mert hátha nem ez a megfelelő vetésidő. Tehát miután a magvak kétharmad részét elvetettem, egy marokra valót mindegyikből meghagytam.

Meggondoltságom később nagy vigaszomra szolgált, mert egyetlen akkor elvetett magból sem lett semmi. Ugyanis a következő hónapok alatt nem érte eső a földet, és semmi sem nőtt a nedvesség hiánya miatt. Látva, hogy első vetésem kiégett, ami a szárazság miatt nagyon is érthető volt, kikerestem egy nedves földdarabot a második kísérlet számára. Újból felástam egy talajrészt nyárilakom közelében, és a megmaradt magvakat februárban ültettem el, kevéssel a tavaszi napéjegyenlőség előtt. A termés a márciusi és áprilisi nedvességtől csakhamar szárba szökött, és igen szép kalászokat hozott. De mivel nem mertem minden magot elvetni, hanem csak egy részét, megint csak maroknyi terméshez jutottam. A tapasztalat viszont hozzásegített, hogy mesterré váljak, és tudjam, mikor szabad vetni, és hogy évente két vetési és két aratási évadra számíthatok.

Gabonatermelés közben némi felfedezést tettem, aminek később hasznát vettem. Mihelyt az eső elmúlt, és az időjárás állandóvá vált - körülbelül november közepén -, elindultam, hogy meglátogassam nyárilakomat. Bár hónapok óta nem voltam ott, mindent úgy találtam, ahogy hagytam. A kettős sövény nemcsak szilárd és sértetlen volt, hanem a levágott és földbe szúrt husángok némelyike ki is zöldült, és hosszú vesszőket hajtott, akárcsak a fűzfa, ha ágait levágjuk.

Nem tudnám megmondani, miféle fáról metszhettem ezeket a husángokat, de nagyon meg voltam lepve, sőt örvendeztem is a fiatal fák növésén. A fákat megnyírtam, aztán hagytam, nőjenek, ahogy tudnak. El sem lehet képzelni, három év alatt milyen széppé formálódtak. A bekerített kör átmérője körülbelül huszonöt lépés lehetett, de a fák, mert már ez a név illik rájuk, csakhamar beborították árnyékkal, mely olyan sűrű volt, hogy hűsölni lehetett alatta a száraz évszakban. Ennek alapján elhatároztam, hogy az első házamnál még több husángot vágok, és a fal körül félkörben elültetem; ezt meg is tettem. És a fákat vagy husángokat két sorban tűztem le, nyolclépésnyire az első kerítéstől. Miután kihajtottak, nagyszerűen rejtették lakóhelyemet, sőt védelmet is nyújtottak, mint azt megfelelő helyen majd elmondom.

Most már tudtam, hogy az időt nem nyárra és télre kell beosztanom, mint Európában, hanem esős és száraz évadokra.

Az esős évad aszerint volt hosszabb vagy rövidebb, hogy mikor kezdtek fújni a szelek. Mivel úgy tapasztaltam, hogy a megázás könnyen rossz következményekkel járhat, a nedves hónapokra elláttam magam élelemmel, és így nem voltam kénytelen kimenni, hanem egész nap otthon maradhattam. Közben több elfoglaltságom volt, mert alkalmam nyílt arra, hogy ellássam magamat néhány olyan dologgal, aminek már régen nagy szükségét éreztem. Először is igen szerettem volna kosarat készíteni, de a rendelkezésemre álló vesszők nem bizonyultak alkalmasnak erre a célra. Most nagy hasznát vettem annak, hogy gyermekkoromban sokszor megbámultam egy kosárfonót, mert szerettem volna tudni, hogyan készül el munkájával. Sőt gyermek létemre készségesen segítettem neki, és ezáltal elsajátítottam a mesterség számos csínját-bínját. Nem volt tehát egyébre szükségem, mint anyagra. Ekkor eszembe villant, hogy az ágak, melyekből kerítésemet nyestem, hasonlítanak a hazai fűzfavesszőkhöz.

Másnap elindultam nyárilakomhoz, és levágtam néhány ágat. Mindenben megfeleltek óhajaimnak. Legközelebbi alkalommal tehát fejszémmel egész csomót vágtam le, mert fában nem volt hiány. Az ágakat a kerítés mellé tettem száradni, mikor pedig alkalmasnak látszottak, elvonultam velük barlangomba. A következő évszakban annyi kosarat készítettem, amennyit csak tudtam, s most már hordhattam földet vagy egyebet, aszerint, hogy mire volt szükségem. Nem voltak csinosak, de a célnak tűrhetően megfeleltek. Ezután azon voltam, hogy soha ne lássak szükséget kosárban, és mikor fonnivalóm elfogyott, újabb vesszőnyalábokat halmoztam fel. Aztán erős, mély kosarakat készítettem, hogy zsákok helyett azokban helyezzem majd el gabonámat, ha már elég nagy mennyiségben termeltem. Miután ezen a nehézségen túlvoltam (bár elég sok időt áldoztam rá), azon kezdtem töprengeni, hogy segíthetnék két más hiányon. Nem volt edényem, amelyben folyékony dolgokat tarthatnék, kivéve két rumos korsót és néhány palackot. Egyetlen alkalmatosságom volt a sütéshez: egy nagy üst, melyet a hajóról mentettem meg. Viszont ez túlságosan nagy volt arra a célra, amire én használni akartam. A második dolog, amire áhítoztam, egy pipa, de nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Végül ezt a kérdést is megoldottam.

Miközben a második sor fát elültettem, eltelt egy évszak, és engem új dolog kezdett foglalkoztatni.



NYOLCADIK FEJEZET
FELFEDEZÉSEK

Említettem az előbb, hogy szerettem volna látni egész szigetemet. Leírtam utamat a patak mentén addig a helyig, ahol felépítettem nyárilakomat, majd azt is, hogyan jutottam el a sziget másik oldalára. Most arra határoztam el magamat, hogy bebarangolom az egész tengerpartot. Magamhoz vettem puskámat, fejszémet, a szokottnál nagyobb mennyiségű lőport és golyót, két kétszersültet, egy csomó szőlőt, és kutyámmal együtt megkezdtem utamat. Mikor a völgyet elhagytam, ahol nyárilakom állt, újra megpillantottam nyugat felől a tengert. És mivel az idő nagyon tiszta volt, a távolban valami szárazföldfélét is kivettem. Hogy sziget volt-e vagy kontinens, nem tudtam. De nagyon magasan feküdt, és nyugat-délnyugat irányban nagy távolságra terült el. Legalább tizenöt-húsz tengeri mérföldre becsültem.

Nem tudtam pontosan megmondani, a világnak melyik részét látom. Annyit sejtettem, hogy az amerikai partok közelében lehet, és megfigyeléseimből arra következtettem, hogy a föld a spanyol gyarmatbirodalomhoz tartozik. Lehetséges, hogy vadak lakják, és ha történetesen ott szenvedek hajótörést, talán rosszabb körülmények közé kerülök, mint itt. Belenyugodtam tehát sorsomba, s jobbnak láttam, ha nem gyötrődöm hasztalan vágyakkal.

Miután ezen a dolgon egy darabig elgondolkodtam, az is megfordult a fejemben, hogy ha az ott szemben a spanyol part, esetleg hajó is mehet el itt a tengeren.

Viszont ha nem, úgy a Spanyolország és Brazília közötti földekhez tartozik, és ebben az esetben a leggonoszabb vadak lakják. Ezek ugyanis kannibálok, vagyis emberevők, akik nem átallják felfalni a kezük közé került foglyokat.

Gondolataimba merülve haladtam előre. Úgy láttam, a szigetnek ez az oldala sokkal kellemesebb, mint ahol én lakom. A nyílt rétségeket fű és virág borítja, az erdőkben pedig szép fák nőnek. Tömérdek papagájt láttam, és hirtelen arra vágytam, hogy megfogjak egyet. Ha lehet, megszelídíteném, és megtanítanám néhány szóra. Némi vesződség után valóban fogtam egy fiatal papagájt. Bottal ütöttem le a fáról, aztán hazavittem. Évekbe került, amíg beszédre tanítottam. Végül azonban mégis elég jól kiejtette a nevemet.

A következő eset pedig, bár jelentéktelen, talán mégis elég szórakoztató. Ez a nap hallatlan gyönyörűséget szerzett. A kisebb mélyedésekben nyulakat és rókákat találtam. (Legalábbis első látásra effélének tűntek.) De igen különböztek minden általam ismert fajtától, és noha nem egyet megöltem, fogyasztásukra nem tudtam elszánni magam. Erre nem is volt szükségem, mert ennivaló bőséggel állt rendelkezésemre, ráadásul igen ízletes falatok. Különösen három dolgot szerettem: a kecskét, galambot és teknősbékát - és ha hozzávesszük a szőlőt, a legjobb éttermekkel is versengett az asztalom. Ámbár sorsom siralmas volt, mégis örülhettem, hogy legalább ennivalóban nem kell szűkölködnöm.

Utam folyamán sosem haladtam két mérföldnél többet naponta. Annyiszor kitértem jobbra vagy balra, hogy lássam, milyen felfedezéseket tehetek, hogy nem jutottam tovább. Ha éjszaka pihenőre tértem, most már fára se másztam, és védett helyet se kerestem.

Mihelyt a tengerpartra értem, újra meggyőződtem róla, hogy a sziget rosszabb felét választottam. Ezen az oldalon számtalan teknősbéka tanyázott, míg a másikon másfél év alatt csak hármat találtam. Azonkívül tömérdek szárnyas lepte el a partot. Egyes fajtákat már ismertem, másokat sohase láttam. Igen soknak ízletes húsa volt. De a pingvinek kivételével egynek sem tudom a nevét.

Lőhettem volna annyit, amennyit csak akartam. De takarékoskodtam a lőporral és golyóval. Tehát inkább egy nőstény kecskét ejtettem el, melyből több húst nyerhettem. Noha a szigetnek ezen az oldalán jóval több kecske legelészett, mégis sokkal nehezebben férkőzhettem hozzájuk, mert a vidék sík és nyílt volt. Könnyebben észrevettek az állatok, mint ott, ahol dombokra mászhattam.

Mégsem volt kedvem ide költözni. Régi lakásom annyira megszokottá vált számomra, hogy valahányszor erre jártam, mindig úgy éreztem, úton vagyok, és nem otthon.

Aztán továbbhaladtam a tengerparton kelet felé, úgy gondolom, legalább tizenkét mérföldnyire. Itt egy jelzőpóznát tűztem ki, és úgy döntöttem, hogy másnap ellenkező irányban indulok el, és mindaddig folytatom utamat, amíg újra elérek erre a helyre.

Más úton szándékoztam visszatérni, mint amerre jöttem. Azt gondoltam, annyira ismerem már a szigetet, hogy feltétlenül rábukkanok lakóhelyemre. Úgy látszik azonban, hogy tévedtem. Két- vagy hárommérföldnyi gyaloglás után széles völgybe kerültem, melyet dombok vettek körül, a dombokat pedig erdő borította. Nem tudtam, melyik irányba forduljak. Legfeljebb a nap adhatott volna útbaigazítást, de szerencsétlenségemre két vagy három napon át, míg én a völgyben jártam, az idő párás volt, és nem láthattam az eget. Kényelmetlen érzéssel haladtam előre, míg végre a tengerpartra értem, megkerestem a jelzőtáblát, és visszaindultam az úton, amerre jöttem. A nagy meleg miatt egyszerre csak rövid utat tettem meg, mert puskám, lőszerem, baltám és egyéb holmim elég nehéz volt.

Útközben kutyám észrevett egy kecskegidát, és rátámadt. Én utánarohantam, elkaptam, és élve mentettem meg a kutyától. Nagy kedvem támadt, hogy hazavigyem, mert többször megfordult már a fejemben, hogy vajon fel tudnék-e nevelni egy-két gödölyét. Ez hozzásegítene, hogy nyájat szelídítsek, ami nagy segítségemre lenne, ha már lőporom elfogyott.

Kötelet kötöttem az apró állat nyakára, és magam után vonszoltam, bár nem csekély fáradtsággal. Megérkeztem végre nyárilakomhoz. Bezártam oda az állatot, mert már igen vágyakoztam haza. Ugyanis egy hónapja voltam úton.

Ki sem mondhatom, mennyire jólesett, hogy megérkeztem öreg barlangomba, és lefekhettem függőágyamba. Az ide-oda való vándorlás annyira kifárasztott, hogy utána a saját házam - mint ahogy hívtam - tökéletes kényelmet nyújtott. El is határoztam, ilyen nagy utat soha többé nem teszek, ha az a sorsom, hogy a szigeten maradjak.

Egy hétig tartott, míg a hosszú út fáradalmait kipihentem. Újabb bonyolult feladat állt előttem: kalitkát kellett készítenem Poll számára. A madár egyre barátságosabb lett, és mindinkább megszokott. Aztán eszembe jutott a szegény kis kecske, amelyet a kerítés mögé zártam. Elhatároztam, érte megyek, és megetetem valamivel.

Ott találtam meg, ahol hagytam, mert nem volt módjában kiszökni. Csaknem éhen halt. Vágtam neki ágakat és vesszőket, és miután megetettem, ismét megkötöztem, és magammal vittem. Annyira megszelídült, hogy nem kellett rángatnom. Követett, mint egy kutya. Mivel állandóan etettem, annyira kedves és ragaszkodó teremtés lett belőle, hogy háziállataim közé soroltam. Később sem hagyott el soha.

Közelgett az őszi napéjegyenlőség évadja. Szeptember harmincadikát, hajótörésem évfordulóját éppen úgy meggyászoltam, mint a múlt évben. A szabadulásra most éppoly kevés reményem volt, mint az első napon.

Közben azonban rájöttem, mennyivel boldogabb mostani életem, minden nyomorúságom ellenére is, mint az az átkozott, gyalázatos élet, melyet azelőtt folytattam. Mennyire megváltozott minden bánatom, örömöm. Megváltoztak az álmaim, érzéseim, gyönyörűségeim, s általában mindent másképpen néztem, mint két évvel korábban.

Azelőtt, ha elindultam akár vadászatra, akár felderítő útra, csakhamar elfogott az aggodalom, és szívem összeszorult, ha elgondoltam, hogy itt az erdők, hegyek és síkságok közt örök sorompókkal tart fogva az óceán. Töprengéseim közben ilyen gondolatok gyakran viharként sodortak magukkal, úgyhogy kezemet tördeltem, és sírtam, mint egy gyermek. Néha munka közben fogott el a csüggedés, mire leültem, és néha órák hosszat sóhajtoztam. Ez rosszabb volt a sírásnál, mert akkor legalább megkönnyebbültem, és bánatom elapadt.

Most azonban más gondolatok foglalkoztattak. Rájöttem, hogy olyan boldog lehetek ezen a magános, elhagyott szigeten is, mint a föld bármely más pontján. Ilyen lelkiállapotban kezdtem meg harmadik évemet. Nem akarom ezentúl az olvasót olyan részletes leírással terhelni, mint az előző évekkel kapcsolatban tettem. Csak általában jegyzem meg, hogy ritkán töltöttem henyén az időt. Rendszeresen beosztottam tennivalóimat, aszerint, hogy mi volt a feladatom.

Először elindultam a puskámmal élelmet szerezni, ami olyankor, ha nem esett, három órát vett el a reggelből. Aztán feldaraboltam és megsütöttem, illetőleg elraktam azt, amit lőttem. Ez is elég sok időbe került. Számításba kell venni azt is, hogy dél ideje, amikor a nap magasan állt, a hőség miatt kibírhatatlan volt. Tehát délután négy óra után folytathattam csak a munkát. Néha ezt az időbeosztást felcseréltem; reggel dolgoztam, és délután mentem vadászni. Amellett, hogy munkára elég kevés idő jutott, maga a munka is tömérdek fáradsággal járt. Az eszközök, a segítség és a gyakorlat hiánya külön-külön sok időt vett el. Például negyvenkét napra volt szükségem ahhoz, hogy egy polcot elkészítsek, melyet barlangomban szereltem fel. Az én helyemben az ácsok hatot elkészítettek volna fél nap alatt.

Én viszont a következő eljárást követtem. Előbb ki kellett döntenem egy nagy fát, mert széles deszkára volt szükségem. Három napig tartott, amíg a fát kivágtam, és újabb kettőig, amíg lecsonkoltam az ágakat. Rengeteg fejszecsapással addig vágtam mindkét oldalt, míg megkaptam a megfelelő vastagságot. Aztán megfordítottam, és annyira kisimítottam, amennyire csak lehetett. Mindezt nem hagytam abba, míg el nem készültem háromhüvelyknyi vastag deszkámmal. Bárki láthatja ebből, mennyi munkám volt vele; de a türelem ezen is éppen úgy átsegített, mint sok mindenen. Ezt csak azért jegyzem itt fel, hogy kitűnjék, minden munka mennyi időt vett el. Mert azt, amit szerszámokkal és segítséggel könnyen el lehet végezni, én saját kezem munkájára utalva, hosszú ideig csináltam.

Az idő már november vagy december felé járt. Vártam az árpa és a rizs beérését. A felásott vetőterület nem volt nagy, mert félvékányi vetőmagom sem volt, miután nagy része odaveszett a meleg évszakban. Örültem az ígérkező szép termésnek, mikor hirtelen rádöbbentem, hogy különböző ellenségeim pusztítják. Ráadásul alig védekezhettem ellenük. Először is a kecskék és az apróvadak, melyeket nyulaknak neveztem, úgy látszik, megérezték a jó ízét, és elkezdték rágcsálni, még mielőtt szárba szökhetett volna.

Egyéb orvosság nem volt, csak az, ha kerítéssel veszem körül. Ez újabb keserves munkát jelentett, annál is inkább, mert sürgősen kellett. Mivel azonban szántóföldem elég kicsi volt, három hét alatt elkészültem a kerítéssel. Napközben sikerült az állatokból egyet-kettőt leölnöm, éjszaka pedig őriztettem a kutyámmal. Egy karóhoz kötöttem az ajtó mellett, ahol egész éjszaka ugathatott. Tehát elég hamar elűztem az ellenségeimet, a gabona pedig szépen fejlődött, és lassanként megérett.

De ahogy a vadak a zsendülő gabonát pusztították, úgy torkoskodtak most a madarak az érlelődő termésben. Amikor kimentem földem megtekintésére, látnom kellett, hogy tömérdek madár veszi körül. Azt sem tudtam, hányfajta. Azonnal közéjük lőttem, mert a puska mindig nálam volt. A lövés zajára magából a vetésből is rengeteg madár röppent fel; ezeket az előbb még észre se vettem.

A dolog érzékenyen érintett, mert előre láttam, hogy néhány nap alatt mindenemet felfalják. Éhen kell vesznem, és soha többé nem termeszthetek gabonát. Nem tudtam, mitévő legyek. De elhatároztam, hogy nem engedem pusztulni a termést, még ha éjjel-nappal is kell rá vigyáznom. Mindenekelőtt megnéztem, mennyi kárt szenvedtem. Eléggé kifosztottak. Mivel azonban a szemek még zöldek voltak, mégsem vesztettem olyan sokat, mert a maradékból kitűnő gabona lehet, ha megérik. Puskámat megtöltve, egy darabig ott álltam, aztán elmentem. Közben láttam, hogy a tolvajok a környező fákon üldögélnek, mintha csak arra várnának, hogy távozzam. Valóban erről volt szó. Mert alighogy eltűntem a szemük elől, egymás után rászálltak a vetésre.

A dolog annyira bosszantott, hogy türelmetlenségemben nem bírtam tovább várni. Tudtam, hogy minden most megevett szem egy karéj kenyértől foszt meg a jövendőben. A kerítés mellől újra rájuk lőttem. Hármat el is találtam. Éppen erre volt szükségem. A madarak hulláját a többiek elrettentésére egymás mellé akasztottam, ahogy otthon minálunk a megrögzött gonosztevőket szokták. Elképzelhetetlen, milyen hatást értem el. Ezután nemcsak hogy gabonámat nem dézsmálták, de még a tájékát is elkerülték a sziget ezen részének. Míg kint függött a madárijesztő, nem is vetődött ide madár. Elképzelhető, mennyire örültem. És decemberben, amely az év második aratásának hónapja volt, betakarítottam a termést.

Munkám közben sajnálatosan nélkülöztem a sarlót vagy kaszát. Úgy segítettem magamon, ahogy tudtam. Fogtam az egyik kardot, amelyet a hajó fedélzetéről hoztam magammal. De mivel a termés nem volt nagy, különösebb késedelem nélkül elkészültem a munkával. A magam módja szerint arattam, vagyis csak a kalászokat vágtam le, nagy kosárban szállítottam el őket, és saját kezemmel csépeltem ki. Aratás végén megállapíthattam, hogy a félvékányi magból körülbelül két zsákra való rizst és ugyanannyi árpát kaptam.

Ettől igen felbátorodtam, mert jól láttam, hogy nem maradok kenyér nélkül. Most azonban újabb gond vett elő: nem tudtam, hogy őrlöm meg gabonámat, és hogy tisztítom meg a korpától. Aztán pedig hogy sütök belőle kenyeret. Mivel arra vágytam, hogy sok gabonám legyen raktáron, és állandó készlet álljon rendelkezésemre, úgy döntöttem, hogy ebből a termésből még nem eszem, hanem elvetem az egészet a következő évadban. Elhatároztam, hogy minden képességemet arra szentelem, hogy gabonával és kenyérrel lássam el magam.

Valóban helyes a kifejezés, ha azt mondom, hogy most a kenyeremért dolgoztam. Azt hiszem, kevés ember van, aki annyit gondolkozott volna azon a sok apróságon, ami a kenyérsütéshez kell - a mag megszerzésén, termelésén, ápolásán, feldolgozásán, elkészítésén és így tovább -, mint én.

Én, aki visszaestem a természetes állapotba, ennek a munkának a sokféleségét elevenen éreztem minden órában, attól kezdve, hogy az első marék gabonám kikelt.

Először is nem volt ekém, hogy a földet forgassam, sem ásóm vagy lapátom, hogy felássam. Ezen, mint elmeséltem, ásó faragásával segítettem. Mivel fából készült, előállítása is hosszú időt vett igénybe. Mivel pedig nem volt vasból, nemcsak hogy hamarabb elkopott, de munkámat is megnehezítette. Mikor a gabonát elvetettem, nem volt boronám. Hogy ezen segítsek, egy erős ágat vágtam le, és azzal sepertem végig a földet, bár gereblyének vagy boronának alig nevezhetem. Növekedése közben meg kellett védenem a termést a veszélytől. Aztán malomra volt szükségem, hogy megőröljem, szitára, hogy megtisztítsam, kovászra, hogy megkelesszem, és kemencére, hogy megsüssem. Mindez hiányzott, viszont a gabona annál inkább csábított.

Tehát bármennyi nehézséggel is járt munkám, el kellett végeznem. Egyéb út nem volt előttem. Napomnak bizonyos részét mindig erre fordítottam. Mivel az egész termést vetőmagnak tettem el, a következő fél évet azzal töltöttem, hogy a kenyérsütéshez szükséges eszközöket állítottam elő.



KILENCEDIK FEJEZET
CSÓNAKKÉSZÍTÉS

Legelőször a földet kellett előkészítenem, mert most már közel három hold bevetésére való gabonám volt. Előbb azonban legalább egy hétig dolgoztam egy ásón. Mikor elkészültem vele, elszomorított, hogy milyen súlyos, és hogy megnehezíti a munkát. Mégis dologhoz láttam vele, utána pedig két sík földdarabba elvetettem a magot, olyan közel a házamhoz, amennyire csak lehetséges. Majd kerítéssel vettem körül a földemet, mégpedig az előbb említett, gyorsan növő fahusángokból. Tudtam, hogy egy éven belül földemet élő sövény fogja keríteni, melyet csak ritkán kell javítani. Munkám körülbelül három hónapig is elhúzódott, mert a nedves évszakra esett, amikor gyakran nem mehettem ki. Otthon - miközben kint zuhogott - egyéb munkáimat végeztem.

Közben azzal szórakoztam, hogy papagájommal beszélgettem, és megtanítottam néhány szóra. Csakhamar elsajátította saját nevét. Elég hangosan és érthetően ki tudta mondani, hogy: Poll. Ez volt az első szó, amelyet a szigeten nem a saját számból hallottam. A madár tanítgatása természetesen csak mellékes munkám volt, mert különben elég nagy fába vágtam fejszémet.

Törtem a fejemet, mi módon készíthetnék agyagedényeket, mert igen nagy szükségem volt rá. Tekintve az éghajlat melegségét, és feltéve, hogy agyagot is találok, nem kételkedtem, hogy készíthetek olyan edényeket, melyek a napon kiszárítva, szilárd anyagok tárolására alkalmasak. Mivel edényekre volt szükségem, melyekben a gabonát meg a lisztet tarthatom, elhatároztam, hogy olyan nagy darabokat készítek, amekkorákat csak tudok, és amelyeket fel lehet állítani, mint a kőkorsókat.

Az olvasó megsajnálna és kinevetne, ha elmondanám, milyen ügyefogyottan kezdtem hozzá a munkához. Hány fölösleges, torz és otromba dolgot készítettem! Hány szakadt be, és hány mállott szét, mert az agyag nem bírta el saját súlyát! Hány tört össze a nap tüzében, mert túl hamar tettem ki őket száradni, hány mállott darabokra az emelés következtében, mielőtt még kiszáradt volna! Egyszóval: rengeteg munka után, amivel az agyag megkeresése, kiásása, megdolgozása és hazahozatala járt, végül két otromba szörnyeteget csináltam két hónap alatt, mert korsónak egyiket se merném nevezni.

De mikor végre kiszáradtak a napon, mind a kettőt óvatosan felemeltem, belehelyeztem két vesszőkosárba, hogy szét ne törjenek. Mivel a fazék és a kosár nem egészen illeszkedett, az üres helyeket rizs- és árpaszalmával tömtem ki. Most azonban volt már két edényem, melyekben gabonámat, esetleg lisztemet szárazon tarthatom, ha túljutottam az őrlésen.

Míg a nagy edények készítése ritkán sikerült, a kisebbekkel nagyobb szerencsém volt. Rövidesen előállítottam néhány apró fazekat, tálat, csuprot és tartályt, amelyeket a nap keményre szárított.

De mindez nem felelt meg célomnak. Olyan agyagedényhez szerettem volna jutni, melybe folyadékot is lehet önteni, és állja a tüzet. Ezt viszont egy alkotásomról sem mondhattam el. Egyszer azonban, mikor ebédemet készítve nagy tüzet raktam, észrevettem, hogy az egyik agyagedényem egy darabja beleesett a tűzbe, ott kőkeménnyé égett, és piros lett, mint a cserép. A dolog kellemesen lepett meg, és úgy véltem, hogy bizonyára az egész is kiég, nemcsak a törött.

Ezután tanakodni kezdtem, milyen tüzet rakjak ahhoz, hogy kiégethessem az edényeket. Fogalmam sem volt a fazekasok égetőkemencéjéről, és arról sem, hogyan lehet az edényeket mázzal bevonni. Két-három agyagedényt azonban egymás tetejére téve tűzhelyemre raktam, és körülszórtam fával meg parázzsal. A tüzet addig tápláltam, míg láttam, hogy a középső edények eléggé kipirultak. Közben vigyáztam, hogy egyik se törjön el. Körülbelül öt-hat óráig hagytam benn edényeimet az izzásban. Egyik sem repedt meg, viszont egy szétmállott. Ennek az volt az oka, hogy a benne levő homok a heves tűztől megolvadt, és üveggé vált. Hagytam lankadni a tüzemet, mire az edények vörös izzása is alábbhagyott. De egész éjjel vigyáztam, hogy túl gyorsan el ne aludjék a tűz. Reggelre örömmel tapasztaltam, hogy van három jó fazekam, olyan kemény, amilyen csak kell. Sőt az egyiket közülük mázként vonta be a megolvadt homok üvegrétege.

Mondanom sem kell, hogy újabb eredményeim után semmiféle agyagedényben nem szenvedtem hiányt. De azt is meg kell jegyeznem, hogy formájukat tekintve igen otrombára sikerültek. Körülbelül úgy dolgoztam, ahogy a gyerekek, mikor sarat gyúrnak, vagy mint az az asszony, aki sose tanult kalácsot sütni.

Ember nem örült még annyira jelentéktelen tárgynak, mint én, mikor ráeszméltem, hogy tűzálló edényt tudok égetni. Alig volt türelmem, hogy kivárjam, míg teljesen lehűlnek. Ekkor az egyiket megtöltöttem vízzel és a tűz fölé tettem. A dolog nagyszerűen ment. Aztán egy darab gödölyehúsból kitűnő levest készítettem, noha hiányzott belőle a zabliszt és még sok egyéb ízesítő fűszer.

Következő tervem az volt, hogy kőmozsarat csinálok, amelyben gabonát törhetek. Arra gondolni sem mertem, hogy két kezemmel malmot is összetákolhatnék. Itt is alapos hiányok mutatkoztak felkészültségemben. A kőfaragásban éppen olyan tökéletlen voltam, mint bármelyik más iparban. Eszközeim sem voltak, melyekkel nekikezdhettem volna a munkának. Több napot töltöttem azzal, hogy megfelelő nagyságú követ találjak, amelyet kivájhatok, és mozsarat készíthetek belőle. Ilyenre azonban sehol sem bukkantam, legfeljebb a sziklatömbök közt. Onnan azonban nem tudtam kivágni. Amellett a sziget sziklái nem voltak elég kemények, inkább porhanyós homokkő jellegűek. Ez a kőzet pedig nem bírja az ütést, amellett a gabona is homokos lesz tőle. Hosszú időt vesztegettem el a kő keresésével, végül feladtam a reményt, és úgy határoztam, hogy kemény fából faragom ki a mozsarat. Találtam is megfelelő fát, kikerekítettem, kifúrtam, részben a fejsze segítségével, részben pedig tűzzel. Mindez rengeteg munkába került. Egyébként ugyanígy csinálják a brazíliai indiánok csónakjaikat. Aztán az úgynevezett vasfából súlyos törőt készítettem. Most már teljes volt őrlőberendezésem, és a legközelebbi termést módomban állott lisztté törni, hogy kenyeret készíthessek magamnak.

Aztán a szita volt soron, hogy a lisztet a korpától és az ocsútól elválaszthassam. Enélkül aligha süthetek kenyeret. A dolog meglehetősen nehéz volt, mert nem rendelkeztem olyan anyaggal, mely a finom lisztet átengedte volna. Több hónapra megrekedtem a munkában. Nem tudtam, mitévő legyek. Ami vásznam maradt, az már merő rongy volt. Kecskeszőrhöz hozzájutottam ugyan, de nem értettem a szövéshez és fonáshoz. Szerszámaim sem voltak. Viszont eszembe jutott, hogy a hajóról megmentett ruhák közt volt néhány kalikó vagy muszlin nyakravaló. Ezekből három kis szitát készítettem, amelyekkel nagyjából elvégezhettem munkámat.

Következő állomás a sütés volt. Legtöbbet azon törtem a fejemet, mit csináljak, ha nincs kovászom. Mivel a kérdés megoldása reménytelennek látszott, később már nem gondolkodtam rajta. A kemence miatt szintén gondjaim voltak. Végül a következő megoldást eszeltem ki: készítettem néhány agyagedényt, melyek szélesek voltak, de nem mélyek. Vagyis átmérőjük két lábra rúgott, viszont mélységük nem haladta meg a kilenc hüvelyket. Ezeket a szokott módon kiégettem. Mikor sütni akartam, tűzhelyemen nagy tüzet raktam, melyet saját készítésű kiégetett négyzetekkel takartam le.

Mikor a fa parázzsá vált, szétszórtam a tűzhely talapzatán, és otthagytam mindaddig, amíg egészen átforrósodott. Aztán a parazsat elsepertem, helyére tettem a kenyereimet, és rájuk borítottam az előbbi edényeket, majd körbehalmoztam a parazsat, hogy az edények tartsák a hőt. Azt hiszem, nincs is ennél jobb kályha a világon. Én mindenesetre megsütöttem árpakenyereimet, sőt hamarosan kitűnő pástétomsütő lett belőlem. Ugyanis a rizsből különféle tésztákat és pudingokat készítettem. Süteményeimbe azonban nem rakhattam mást, mint kecske- vagy baromfihúst.

Nem lehet csodálni, ha ennyi munka harmadik szigeti évem legtöbb idejét elvette. Mert meg kell jegyeznem, hogy közben nyakamon volt az új aratás is. Már második gabonatermésemet is learattam, de kalászosan tettem el a nagy kosarakba, mert még nem jutottam időhöz, hogy cséplőeszköz hiányában kicsépeljem.

Gabonakészletem annyira megnőtt, hogy bővíteni kellett raktáramat. Körülbelül húsz zsákra való árpám volt és még több rizsem. Most már semmi sem gátolt, hogy szabadon fogyasszam. Elhatároztam, hogy megfigyelem, mennyire van szükségem egy évben, és ezentúl évente majd csak egyszer vetek. Kiderült, hogy a negyven zsák árpa és rizs sokkal több volt, mint amennyi egy évre kellett.

Míg a mezei munkák elfoglaltak, gondolataim sokszor átrepültek arra a földre, melyet a sziget túlsó oldaláról láttam. Titkos kívánság élt bennem, hogy ott partra szálljak. Úgy képzeltem, emberek által lakott országot találok ott, és talán arra is alkalom kínálkozik, hogy megmeneküljek. Közben azonban nem törődtem azzal, mennyi veszélyt rejthet magában az ilyen vállalkozás. Megtörténhet, hogy vadak kezébe kerülök, akik talán rosszabbak, mint Afrika oroszlánjai és tigrisei. Ha kezüket rám tehetik, egy ellen ezer esélyem van arra, hogy megölnek, és talán meg is esznek. Hallottam arról, hogy a Karib-partok lakói emberevők, és tudtam, hogy körülbelül ezen a földrajzi szélességen ért hajótörés. És ha feltételezzük, hogy nem kannibálok, akkor is megölhetnek. Sok európai járt már így; néha tízen-húszan is. Hát akkor mi történhet velem, aki egyedül vagyok, és aligha védekezhetem? Mindezek a dolgok, melyeket jól meg kellett volna gondolnom, csak később jutottak eszembe. Először cseppet sem aggódtam, annyira tele volt a fejem azzal, hogy átjussak.

De szerettem volna, ha most mellettem van Xury, és rendelkezésemre áll a vitorlás halászbárka, mellyel ezer mérföldet tettünk meg Afrika partjai mellett! De vágyam hiábavaló volt. Aztán arra gondoltam, hogy megkeresem hajóm csónakját, melyet oldalt vetett partra a vihar, mikor hajótörést szenvedtünk. Most is majdnem ott feküdt, ahol annak idején. Fel volt fordulva, és orrával beékelődött a homokba. Ha lett volna segítségem, hogy kijavítsam, és ismét vízre bocsássam, a csónak jó szolgálatot tett volna. Talán Brazíliába is könnyedén eljuthattam volna vele. Előre kellett volna látnom azonban, hogy nem tudom elmozdítani és fenekére állítani, mint ahogy a szigetet sem tolhatnám el egymagam.

Mégis elmentem az erdőbe, görgető- és emelőrudakat faragtam, amelyeket a csónakhoz cipeltem. Mindent meg akartam kísérelni, amit lehetett. Úgy képzeltem, ha megfordíthatom, kijavíthatom sérüléseit. Ebben az esetben nagyszerű csónak lesz belőle, én pedig könnyedén tengerre szállhatok vele. Ebben a gyümölcstelen munkában fáradságot nem kíméltem. Három vagy négy hetemet is elvette. Végül beláttam, hogy csekély erőmmel meg nem mozdíthatom. Erre ásni kezdtem a homokban, hogy alája kerülhessek, és különböző emelők segítségével mégiscsak helyrebillentsem.

De később sem voltam képes megmozdítani, és arra még kevésbé, hogy a vízre segítsem. Fel kellett hát adnom a reményt. Viszont minél lehetetlenebbnek látszott, annál hevesebben kínzott a vágy, hogy átjussak a szárazföldre.

Felmerült tehát bennem a gondolat, tudnék-e vajon kenut csinálni, ahogy a vidék bennszülöttei a csónakot nevezik. Hiszen ők is szerszám nélkül, mondhatni puszta kézzel, fatörzsekből készítik a magukét. A munkát nemcsak lehetségesnek, de könnyűnek is ítéltem. Előre örültem, mikor arra gondoltam, hogy én sokkal könnyebben elvégezhetem, mint a négerek vagy az indiánok. Az nem jutott eszembe, mennyivel több bajom lesz vele, mint nekik, különösen akkor, amikor vízre kell bocsátani. Az utóbbi nagyobb nehézséget jelent, mint a szerszámok hiánya. Mert mit ér, ha kiválasztok egy vastag fát az erdőben, sok munkával levágom, eltakarítom a felesleges részeket, és addig vájom, amíg csónak alakú lesz, és kiégetem a belsejét - ha ott kell hagynom helyben, mert nem tudom a partig eljuttatni.

Mint az őrült kezdtem a munkába, s talán nem volt ember a földön, aki valaha hevesebben dolgozott. Dédelgettem tervemet anélkül, hogy megfontoltam volna, vajon képes vagyok-e kivitelére. Igaz ugyan, hogy nemegyszer meglepett a vízre bocsátás gondja. De ezt a belső szót elhallgattattam magamban. Legyen előbb kész, gondoltam, és fogadok, hogy aztán annak is megtalálom a módját.

Először egy öt láb széles cédrusfát vágtam ki, amely huszonkét láb magasságban is még legalább négy láb széles volt. Csak aztán kezdtek ágak sarjadni a törzsből. Mérhetetlen munkába került a fa kidöntése. Húsz napig vágtam a fejszémmel a tövét, és újabb két hétig tartott, amíg megszabadítottam koronájától. Ezután egy hónapot vett el a megformálása, hogy valamennyire csónak alakja legyen, és megmaradhasson a víz színén. Csaknem három hónapba került, míg belsejét kitisztogattam, és végre valódi csónak lett belőle. Ezt tűz nélkül, pusztán vésővel és kalapáccsal eszközöltem, és kemény munkám eredményeként csinos csónakot mondhattam magaménak. Akkora volt, hogy elfért benne huszonhat ember, tehát én magam és minden rakományom.

Nagyon boldog voltam, amikor munkámat befejeztem. Valóban, nagysága felülmúlt bármely más kenut. Sok fáradságba került, az bizonyos, de ha sikerül vízre juttatnom, bármily vad utazást megkockáztathatok vele.

De hiábavalónak bizonyult minden fáradozásom, hogy a vízre bocsássam, noha rengeteget vesződtem. Pedig nem volt messzebb a tengertől, mint jó száz lépés. Az első kellemetlenséget az jelentette, hogy a talaj a víz felé emelkedett. Hát jó, hogy ezt a bajt megszüntessem, elhatároztam: csatornát ások a földbe. Mondanom sem kell, ez újból mérhetetlen fáradtsággal járt. De ki törődik a fáradtsággal, ha szabadulásáról van szó?! Mikor ezt az akadályt is elhárítottam, azonnal újabb tornyosult elém. Ugyanis ezt a kenut sem tudtam megmozdítani, akárcsak a mentőcsónakot. Aztán megmértem a talaj magasságát, és elhatároztam, hogy olyan mély csatornát ások, melybe a víz is beömölhet.

Tehát dolgozni kezdtem. Kiszámítottam, milyen mélyre és milyen szélesre kell ásnom, hová kell szórnom a földet. Rájöttem, hogy nem lévén több, mint két kezem, legalább tizenkét évre lenne szükség, mert a part túlságosan magas, és legalább húszlábnyira kellett volna leásnom.

Munka közben múlt el hajótörésem negyedik évfordulója, melyet nyugodtabban töltöttem, mint bármikor. Arra gondoltam, hogy itt nem ér el a világ nyomorúsága. Nem kell kapzsinak lennem, mert megvan mindenem, ura vagyok ennek a földnek. Annyi gabonát termeszthetek, amennyit akarok, van teknősbékám, fám, gyümölcsöm, szőlőm, több hajórakományra való.

De mindebből csak az volt értékes számomra, amit valóban fel is használtam. Dúskáltam ennivalóban, és ugyan mit értem volna azzal, ha több állatot vágok le, mint amennyit el tudok fogyasztani? A kutyáknak vagy a férgeknek jutott volna! Ha több gabonát vetek, mint amennyit elfogyasztok? Megrothadt volna! Ha több fát vágok le, mint amennyire szükségem van? Ott heverhetne a földön! Egyszóval a természet és a tapasztalat arra oktatott, hogy a világ dolgai csak annyit érnek, amennyire az ember valóban felhasználhatja őket. A világ legkapzsibb teremtése is kigyógyult volna bűnéből az én helyzetemben. Amint említettem, volt egy zacskó pénzem, részben aranyból, részben ezüstből. Ó, milyen haszontalan volt számomra! Gyakran gondoltam arra, hogy az egészet odaadnám egy jó pipáért vagy egy kézimalomért. Sőt, egy marék babért vagy akár egy üveg tintáért is.

Mint annak idején említettem, tintám lassan-lassan elfogyott. Először kissé felöntöttem vízzel, aztán tovább hígítottam, míg olyan halvány lett az írás, hogy alig látszott már a papíron. Amíg tartott belőle, gondosan feljegyeztem a hónap minden napját, melyen valami említésre méltó történt. Majd, hogy időmet töltsem, összehasonlítottam az eseményeket, és rájöttem, hogy néha egybeesnek a dolgok. És ha babonás lettem volna, fontosságot tulajdonítok talán annak is, hogy Szalehből való menekülésem éppúgy szeptember 30-ra esik, mint hajótörésem a szigeten.

Tintám után kenyerem fogyott el, illetőleg a kétszersült, melyet a hajóról hoztam. Pedig nagyon takarékosan bántam vele: egy évig körülbelül csak egy darabot engedélyeztem magamnak naponta. Mégis legalább egy évig voltam kenyér nélkül, mielőtt saját termésemhez hozzájutottam.

Ruháim szintén pusztulni kezdtek. Egyetlen rendes darab fehérneműm nem volt, kivéve néhány kockás inget, melyeket tengerésztársaim ládáiban találtam, és gondosan őriztem. Hosszú időn át nem is viseltem mást, csak inget, de szerencsére csaknem három tucatom volt a hajórakományból. Maradt ugyan még a tengerészektől néhány viharkabát, de ezek nagyon melegek voltak a sziget éghajlatához. Valóban, a hőség néha akkora volt, hogy nem hiányzott a ruha. De meztelenül nem járhattam, ehhez semmi hajlandóságot nem éreztem, annak ellenére, hogy egyedül voltam. Főként azért nem tettem, mert bőröm nem bírta a napot, és gyakran lehámlott, viszont az ing legalább kétszer olyan hűvösen tartotta bőrömet, mintha csupaszon jártam volna. Arra sem voltam képes, hogy kalap vagy sapka nélkül kimenjek a napra. Hajadonfővel a heves sugárzás azonnal fejfájást okozott, kalapban viszont elég jól bírtam.

Ezeknek ismeretében tehát elhatároztam, hogy rendben tartom azt a néhány rongyot, amit magaménak mondhatok. Elviseltem minden felsőkabátot, és most azon törtem a fejemet, mi módon készíthetnék ruhát kecskebőrökből vagy bármilyen rendelkezésemre álló anyagból. Belemerültem tehát a szabómesterségbe vagy inkább a fércelésbe, mert hitvány munkámat egyébnek nem nevezhetem. Összetákoltam mellényeimből két vagy három váltást; ami a nadrágokat illeti, ezen a téren bizony elég szomorúan álltam, bár később segítettem a bajon.

Említettem, hogy félretettem az elejtett állatok bőrét, mármint a négylábúakét. Előzőleg a napon mindegyiket kifeszítettem és megszárítottam. Némelyik úgy megkeményedett, hogy alig volt jó valamire, mások viszont használhatónak bizonyultak. Először egy nagy kalapot készítettem, szőrrel kifelé, hogy az esőt levezesse. Munkám olyan jól sikerült, hogy utána teljes öltönyt készítettem bőrből, vagyis kabátot és nadrágot, mely utóbbi térdig ért. Meglehetősen lötyögtek rajtam, de célom az volt, hogy inkább hűvösen tartsanak, mint melegen. El kell ismernem, hogy rémesen festettem bennük. Mert ha ácsnak rossz voltam, szabónak még rosszabb. Ennek ellenére ruháim a célnak nagyon is megfeleltek, és ha esőben kint kellett járnom, felsőkabátom bundája levezette az esőcseppeket, én pedig szárazon értem haza.

Ezután azzal vesződtem, hogy esernyőt eszkábáljak össze. Fölöttébb hiányzott, és igen vágyakoztam utána. Brazíliában láttam ilyesmit. A hőségben valóban nagy hasznát vették. Itt pedig, ha lehet mondani, még jobban tikkasztott a hőség, mert közelebb voltunk az egyenlítőhöz. Amellett sokat kellett a szabadban tartózkodnom, tehát az eső és a hőség ellen egyaránt védett. Nagyon sok bajom volt vele, és jó időbe került, míg végre használható tárgyat hoztam létre. Legalább kettőt-hármat eldobtam, de végül munkám eredménye megfelelt a célnak.