Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

CSÁTH GÉZA  DÉLUTÁNI ÁLOM

  - Giza - mondtam a szobalánynak - eressze le a sárga függönyöket és nyissa ki a zsalukat. Így sokkal hamarább el lehet aludni. De minden negyedórában nézzen be, és ha alva talál, költsön fel, mert nem akarok fejfájást.
  Kiittam a maradék feketekávét, eldobtam a cigarettámat, és végigdõltem a bordóbársony régi pamlagon. Egy pillanatra még fölnéztem az órára, két óra múlt tíz perccel.
  Ezen a délután egy néma grófkisasszonyról álmodtam.
  Ragyogó nyári délutánban fehér paripán lovagoltam Bagdad felé. A város tornyai, a ciprusok és a pálmafák felnyúló, vékony foltjai remegtek, izzottak és elmosódtak a búcsúzó nap pirosló aranyporában. A kertek virágai minden illatukat kilehelték, és a rózsák sóhajtása ott imbolygott, torlódott az utamon összekeveredve a balzsamfák és tömjénfák szagával. Erõsen sarkantyúztam derék paripámat, mert napszállta elõtt a városba akartam érkezni. Megtapogattam övemben selymes erszényemet, mely tele volt aranyakkal, fölálltam a kengyelben, és nagyot lélegzettem. Gyönyörû, édes, illatos, csodás délután volt. A lovam repült velem.
  Alig naplemente után beértem a városba. Lovamat a fogadós szolgájára bíztam, és lesétáltam a folyóhoz. Mint egy leheletnyi csók leányarcon - úgy omlott el az ég tündöklõ kékségén az alkonyat narancsszínû fátyla. Szitakötõk cikáztak a víz felszíne fölött, és idõnként kérészek repültek el a part mentén seregestõl. Nekik meg kellett halniok, mire a nap lemegy. Elöl, a part közelében, már ott úszott a vizen ezernyi és ezernyi elpusztult kérész. A tegnapi vagy a tegnapelõtti alkonyat temette õket - senki se tudta volna megmondani.
  Itt a folyóparton találkoztam a néma grófkisasszonnyal. Nagyszélû, virágos szalmakalapban volt. Zöld fátyol a vállain. Az arca gyengén rózsaszínûre festve. Apró fehér topánokat, fekete selyemszoknyát és fekete harisnyát viselt. Szürkészöld, fáradt szemei bágyadtan révedeztek az alkonyégen. Finom, hideg, rajzos, kicsi ajkain ott lebegett a nagy, bölcs némaság. Odaléptem hozzá.
  - Grófkisasszony - mondottam -, hallottam rólad, hogy az ajkaid némák, és beszélni nem tudsz, de a szemeid megmondják nekem, hogy a legtöbb bölcsesség benned vagyon.
  Megállott, oldalt hátrahajtotta fejét, és finom fülcimpáin megrezzentek türkizes, arany karikafüggõi. De nem nézett reám. Könnyen vonaglottak a vállai, és hideg, bágyadt szemeinek mélyén - egy pillanatra csak - megcsillant egy ibolyaszínû sugár. Megremegtem, mintha felvillanó lidérctüzet láttam volna.
  - Grófkisasszony - mondottam -, azért jöttem ide, hogy tõled egy csókot kapjak, és arra kérlek, nézz a szemeimbe.
  Lassan lehajtotta a fejét, és fölnézett reám, miközben piros, néma ajkai között kidugta a nyelvecskéjét és megnyalta a szája széleit. Szemei e pillanatban egész feketék voltak, némi kékes árnyalattal. Tekintete benyúlt a szemeimbe, lehatolt a szívembe, és mint lassú borzongás, végigfutott a hátamon. Gyengén megrázta a fejét, mintha azt mondta volna: nem lehet.
  - Grófkisasszony - mondottam -, te mindent tudsz, amit akarsz, mert a némaság mindentudókká teszi a nõket, és azt is tudod, hogy csak miattad jöttem ezer mérföldrõl, hogy csak miattad születtem, és hogy miattad fogok meghalni, add nekem hát a fátyolodat, és önts egy csepp illatos olajat a homlokomra.
  Tekintete ismét a messzi égen bolyongott, szemei szürkészöld, hideg színekben, régi szomorúságokat tükröztek vissza, és karcsú szép vállaival elõrehajolt. Azután kikeresett szoknyája zsebébõl egy kis kristályfiolát. Fehér, hosszú ujjait megnedvesítette, és homlokomat megkente az illatos olajjal.
  - Jól ismersz engem, grófkisasszony? - kérdeztem.
  Hirtelen gonoszul kétszer is igent intett a fejével.
  - Szeretni fogsz?
  Újra bólintott, és mosolyogtak az ajkai.
  - Hazugság - mondtam neki -, hiszen te nem tudsz szeretni.
  Mozdulatlan maradt, elkomolyodott, levette vállairól a zöld selyemfátyolt és átnyújtotta, azután anélkül, hogy reám nézett volna, továbbment. Nem mertem utána nézni, a víz csendes tükrére bámultam, és gépiesen a derekam köré csavartam a fátyolt.
  A napsugarak utolsó rezzenései is eltûntek már a horizontról, az ég mély, szédítõ nyugalmú, topázkék színnel borult rá a földre.
  A hold még nem jött fel, de a Sirius, mint egy nagy gyémánt, már fenn ragyogott, és az Aldebaran és Antares úgy fénylettek, akár a remekbe csiszolt rubintok. Szomorúan gondoltam vissza a duzzadó ifjúi boldogságra, amellyel néhány óra elõtt Bagdad felé vágtattam. Azután elindultam a víz partján a folyó irányában.
  Csakhamar egy csónakra akadtam. Beültem, eloldottam a kötelét, és hanyatt feküdtem a fenekén. A város lassanként elmaradt mellettem; de a sok mese, amely benne lakik, utánam küldte tündéri muzsikáló hangjait. Üvegfuvolák csengtek, és mély hangú varázshegedûk szóltak. Mintha csak leányok és fiúk szívei zenéltek volna a zavaros, ernyedt harmóniákban. Levettem a derekamról a grófkisasszony fátylát, és magamra terítettem, mint egy halotti leplet.
  - Hosszú lesz az utazás és álom nélküli - mondottam magamban -, de
most már meg kell csókolnom a néma kisasszony ajkait.
  Jó paripámra gondoltam, amelyet ezer aranyért vettem, s amelyet mindörökre elhagytam.
  Az éjszaka mindinkább sötétedett. Ismeretlen, félelmes partok között utaztam. Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek elõbújtak, utánam repültek, belekapaszkodtak a csónakba, és fölöttem lebegtek. Tudtam, hogy nem szabad szólanom, mert akkor a halál fia vagyok, csendben maradtam hát, és hétszer megfordítottam gyûrûmet az ujjamon. Erre a csónakom orrának irányában valami gyenge világosságot láttam derengeni. S azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold.
  Enyhe szellõ kezdett fújdogálni. A nyakam köré csavartam a grófkisasszony fátylát, és felültem. Elõvettem Al-Dsezirehben vásárolt jó dohányomat, és rágyújtottam. De a szívem tele volt aggodalommal és bizonytalansággal. Nem tudtam a csónakban maradni. A parthoz kormányoztam hát, és kiszálltam. Harmatos, selymes fûben vitt az utam, holdfényes nagy mezõn keresztül.
  Hosszú gyaloglás után országútra értem. Ismeretlen út volt.
  Körülnéztem.
  És egyszerre elhûlt bennem a vér.
  A hátam megett, az úton, három árnyékom rajzolódott a földre.
  Lassan, óvatosan újra hátratekintettem. Három árnyék! Nem mertem mozdulni. Valami rettenetes hatalom körmei között éreztem magam.
  Szédülve, tanácstalanul a holdra néztem.
  E pillanatban a holdvilág megmozdult az égen. Szédítõ hirtelenséggel, mint valami dróton rángatott jelzõlámpa, vakító fénysávot írva le, átfutott a nyugati égre.
  Megrázkódtam, nagyot lélegzettem, és körülnéztem. A vidék most nagyon ismerõsnek tetszett. Az út mentén fehér mérföldkõ csillant elõ, és nyárfák páros, ezüstös sorfala húzódott. Jobbra és balra szõlõskertek feküdtek sötét, nagy tömegekben, és bennök apró, vaksi kis házak aludtak. Messzi elõttem fátylas porfelhõben egy szekér ballagott. Az ellenkezõ irányban folytattam utamat a kis kápolna felé, amelyet kétszáz év elõtt építtetett egy herceg felesége a saját lelki üdvösségéért. Az örökmécses átszûrt fénye halaványan derengett a nyitva hagyott ajtón keresztül.
  Lassan fölmentem a lépcsõn. Az oltár elõtt ott térdelt a néma grófkisasszony. Beléptem és megállottam az ajtó mellett. A leány fehér báli ruhába volt öltözve, fekete hajában hervadt, rózsaszínû rózsák. Lassan, lábujjhegyen elõreléptem, úgyhogy láthattam az arcát is. Jobb kezében kis kézitükröt tartott, és merõen nézte benne magát. Mindjárt észrevette, hogy ott vagyok, de csak késõbb fordult felém. Szemei ismét feketék voltak, némi kékes árnyalattal, de arcáról eltûnt a kevés rózsaszínû festék, fehér volt egészen.
  Elrejtette a tükröt, és intett, hogy valami közölnivalója van.
  Papírost és ceruzát adtam neki. Ezt írta:
- Imádkoztam, hogy szeretni tudjam magát.
- Szeretni akarsz? - kérdeztem.
  Komolyan és szomorúan igent intett.
- Grófkisasszony - mondottam -, hiszen te senkit sem szeretsz.
  Apádat se, anyádat se, testvéreidet se. Halott võlegényedet, a herceget se szeretted, csak a halála után!
  Zavartan lesütötte a szemeit, és mereven maga elé bámult. Azután mosolyogva rám nézett, és az ajkai csókot kínáltak.
- A csókodat még nem fogadhatom el - mondottam -, mert nem szeretsz, és azt se tudom, fogsz-e tudni valaha is?
  Újra elõvette a kis tükrét, mintha kérdésemre választ keresett volna benne, azután vállat vont és megigazította a haját, megnedvesítette nyelvével az ujjait, és kisimította velök a szemöldökeit. Majd a
karomat kérte.
  Kimentünk a templomból. Már reggeli harmat szállt. A holdfény fehéren és tisztán szóródott szét a fákon, az úton és a kisasszony arcán. A bokrokból, a messze feketéllõ tölgyfaerdõbõl és a fûszálakból hatalmas, lenyûgözõ tömegekben bújt elõ a föld szent ereje, és nagy hullámokban terjedt szét mindenütt. Hideg volt. Megállt egy kertajtó elõtt, a kezét nyújtotta. Hideg és ruganyos kis ujjai hevesen reákapcsolódtak forró kezemre, azután belebbent az ajtón, és belülrõl elreteszelte. Tovább mentem néhány lépést, de mindjárt meg is állottam. A kerítés keresztfáján állva, és felül, a hegyes karókba megkapaszkodva, a leány merõen nézett rám.
  A vonásain megdöbbentõ pajkos és komolytalan rosszaság mosolygott.
  Néma ajkai mozdulatlan konoksággal szorultak össze, és a hideg holdfény pontosan kirajzolta fekete, boglyas hajának árnyékát a szemöldöke fölött. Közelebb léptem és belenéztem a szemeibe; csodálkozva és hitetlenül kémleltem a tekintetének rejtett sugarait.
- Grófkisasszony - mondottam -, olyan szép vagy, hogy száz esztendeig szeretnék itt állani és csak téged nézni.
  Néma ajkai barátságosan elmosolyodtak, és legyezõjével búcsút intett. Kalapommal szívesen üdvözöltem, mire eltûnt a gyümölcsfák sötét lombjai közt.
  Keleten már hajnalodott, a fák és bokrok fekete foltjait fénytelen, kék derengés aprózta el és lyuggatta át. A vasúti állomásra kellett sietnem, és ezalatt gondolkodhattam a grófkisasszonyról. Ebben az órában nem szerettem õt, mert azt hittem, hogy sohase fog tudni szeretni, és elhatároztam, hogy inkább lemondok a csókjáról. Megváltottam a jegyemet - magam voltam utas - és hazautaztam Budapestre. Mégis a Keleti pályaudvaron bérkocsiba ültem, és a varázslóhoz hajtattam, aki Budán lakik. Õ maga nyitotta ki a kaput.
- Tudtam, hogy jönni fogsz - mondotta - a grófkisasszony miatt.
- Igen - feleltem -, õt akarom most a legjobban, és azt hiszem, még gyermeket is szeretnék tõle, de hidegek és ruganyosak az ujjai, és a szemeinek változik a színe, a szíve pedig hideg és gonosz.
- Errõl majd beszélünk - mondta a varázsló, és bevezetett a szobájába.
  Leültetett, és hosszan, merõen nézett rám. Végre megszólalt.
- A néma grófkisasszonyt még soha senki se látta sírni, de ha egyszer látni fogod a könnyeit, akkor hozz belõlük nekem, meg fogom vizsgálni.
- Átadott egy apró kristályszelencét, és megmagyarázta, hogy kell a könnyeket eltenni.
  Elbúcsúztam, és gyalog, a Lánchídon keresztül visszamentem Pestre.
  Nehéz napom volt. Sok fárasztó és türelmet kívánó munka, sok üres, hosszú óra. Meleg dél, étvágytalan ebédelés, szívdobogásos, álmos délután. Öt óra felé jutottam haza. Megfürödtem, megborotválkoztam és átöltöztem. Amikor kihajtattam a vasútra, csodálatosan szépnek, kedvesnek láttam a várost, és fiatalnak, boldognak éreztem magam. Mintha a testem egészen könnyû, csaknem súlytalan lett volna. A szívembe egészség és tisztaság költözött, minden, amit magam körül láttam, magától értetõdõnek, jónak és érdekesnek tetszett.
  Megérkezve hosszú ideig hiába kerestem a kisasszonyt; bejártam a mezõket, országutakat, és bementem a városba is. A korzón sétálók között se volt. Aggódtam és türelmetlenkedni kezdtem. Még néhány órám volt csak, az éjjel aludni akartam. Késõ este csüggedten és szomorúan bandukoltam a vasút felé.
  Egy saroknál hirtelen megláttam. Nyugodtan nézett a távolba, kissé elõrehajolva. Ravasz és csúfolódó mosoly volt az ajkain.
- Nem vártál rám, grófkisasszony - mondtam neki -, de nem haragszom rád, mert, mint magam is tudom, nem szeretsz, és nem is fogsz szeretni.
  Nyakamba csimpaszkodott és az ajkait kínálta.
- Azt hiszed - kérdeztem -, hogy ez elég kárpótlás azért, hogy annyit kerestelek? Te elbújtál, és azt akartad, hogy késõbb annál jobban essék a csókod. Kevésre becsülnélek, ha ily körülmények között elfogadnám, mert akkor bele kéne nyugodnom, hogy nem tudsz sírni, ez pedig a legrosszabb, amit csak egy szép nõre mondani lehet. - Arca mozdulatlan komolysággal fordult felém. Zöldes szemeiben most sárga és piros lángocskák táncoltak. És egyszerre, mintha húsz évet vénült volna az arca. Azután intett, hogy írni akar. Ezt írta:
- Võlegényemnek, a halott hercegnek anyja elátkozta a szívemet, mert nem sirattam meg a fiát, amikor meghalt.
- Meg kell szabadítanod magad az átoktól! - mondottam.
  Kérdõleg nézett reám.
- Egy könnyet, egyetlenegy könnycseppecskét kell sírnod miattam. És le kell mondanod arról, hogy én valaha is sírjak miattad.
  Alázatosan integetett és a mellére horgasztotta a fejét. Hevesen megdobbant a szívem: az arca e pillanatban olyan üde és fiatal volt, mint egy kisleányé. Az írószereket kérte:
- Ma egész délután tükörbe néztem, és azon gondolkodtam, hogy a szépségem el fog múlni.
- El fog múlni - mondottam -, mert nem szereted a gyermekeidet, akiket hordozni fogsz.
Újra írt:
- Sohasem fogok gyermeket hordozni. - A papírost mindjárt visszavette, és apróra tépte, mintha megbánta volna, amit írt.
- Grófkisasszony - szólottam -, várni fogsz reám, ha máskor jövök?
  Bólintott, hajából kivette az egyik hervadt, rózsaszínû rózsát, és ideadta. Gyengén átöleltem, engedékenyen hozzám símult, és a fejét - egy pillanatra - ráhajtotta a mellemre. Azután elváltunk.
  Hazautaztam. Elmúlt egy hét, két hét. Elmúlt a nyár, és nem láttuk viszont egymást. Azt írtam a kisasszonynak, hogy várnunk kell, míg az átok magától elmúlik a rossz, kemény szívérõl. Azt írta, hogy maga is belátja ezt, s szívesen várni fog miattam, imádkozni fog, és minden pénteken hétszer meg fogja mosni a lábait, madárvértõl pirosló meleg vízben.
  Egy napos, hideg októberi délutánon végre elutaztam, hogy megnézzem, mi van a kisasszonnyal. Nem várt, nem tartotta meg az ígéretét. Megkerestem a kertet, ahová azon a reggelen elkísértem. Átvetettem magam a kerítésen. Elhagyottak voltak az utak, száraz levelek csörögtek a lábaim alatt, emberi lábnyomot sehol se láttam. A fákon még óriási almák és õszibarackok mosolyogtak, a nagy, kék és sárga szõlõfürtök kövéren pöffeszkedtek a levelek között, és amint elõre haladtam, a fák közül egy kicsiny, de nemes szépségû kastély bontakozott ki. Az ajtók mindenütt csukva voltak, mintha kihalt volna a ház. Körüljártam az épületet. A hátsó homlokzaton félig nyitva volt egy zöld zsalus, földszinti ablak. Benézhettem; a grófkisasszony az ablakban ült egy ingben, szemei az ég felhõit nézték, éppen úgy, mint amikor elõször láttam. - Megrezzent, mosolygott, és egy széket tett ki az ablakon. Nyugodtan fölkúsztam és benn termettem a szobában.
  A kisasszony átölelt, és az ölelése olyan heves, ernyesztõ, vágyó, fájdalmas volt, mint egy görcsös fejfájás. Leültem, és távolról kémleltem a szemeit. Térdig mezítelen lábait kinyújtotta, és megilletõdve nézett rám.
- Kisasszony - mondottam -, még nem érkezett el az idõ. Most egy ideig úgy kell szeretnünk egymást, mintha én fiad lennék, s te nekem kislányom.
  Fölvillanó szemekkel integetett, hogy jó lesz, azután kézenfogott. Egy sor szobán mentünk keresztül, amelyek mind el voltak sötétítve. Végre kettõs ajtóhoz értünk. Egy apró villamos lámpát gyújtott meg, és valahonnan a küszöb alól elõkereste a kulcsot. Csikorogva pattant föl a zár. Hatalmas terembe léptünk, amelynek tükörfalai voltak. A grófkisasszony eltûnt mellõlem, de a tükrökben száz és száz más volt helyette. Szinte tolongtak, annyian voltak; egy egész sereg egyforma leány tekintett reám körös-körül. Mindannyi mezítelen. Itt fölemelt karokkal állt az egyik, ott a másik a háta megett fonta össze a kezeit. Mindannyinak másképpen csillogott a szeme és különbözõ volt a tekintete. Szédültem és féltem, de elhatároztam, hogyha már idekerültem, bátran meg fogok küzdeni mindennel. Az egyik sarokban ráakadtam a kisasszony egy képére, amely jobban tetszett minden másnál. Lehajtott fejjel, meggörnyedve állott, és szemei oldalról nézve egészen világoskékeknek látszottak. Jól megnéztem. Ez a szem könnyes volt. Közelebb léptem. Nem kép volt, hanem az igazi grófkisasszony. Hamar elõvettem kis kristályszelencémet, és mikor a gyémántos csepp lefutott az arcon, az állnál fölfogtam, és gondosan eltettem.
  Azután kimentünk, vissza a kis szobájába.
  Már alkonyodott. Valószínû, hogy a tükrös teremben veszett el annyi idõ észrevétlenül. Felöltözött, megigazította haját, és fölírta, hogy elkísér, mert az övéi csak késõ este fognak hazajönni. Elmentünk a vasúthoz, megmondtam neki, hogy mindjárt a varázslóhoz fogok menni, és megvizsgáltatom a könnycseppet, mert ettõl függ minden. Erre ezt írta fel:
- Imádkozni fogok, hogy a könnyem jó legyen, és hogy a szívem megszabaduljon az öreg hercegnõ átkától.
  Szemei egész estén világoskék színûek voltak, és arcára szomorú, márványos fehérség helyett valami gyenge, de igazi rózsaszín ült.
  Mikor a vonat elindult velem, és láttam a grófkisasszonyt, amint egy petróleumlámpa alatt szomorúan, kedvesen integet felém, szentül hittem, hogy a könnye jó könny. Pedig nem volt az. A varázsló, mikor odaadtam neki, megkóstolta, és már akkor mondta, hogy nem bízik hozzá.
  De azért elvégezte pontosan a többi szabályszerû vizsgálatokat is. Különbözõ folyadékokból egy-egy cseppet kevert hozzá. Ha a könny jó, akkor átlátszó fehér lesz a keverék, de ha nem, akkor elsötétedik.
  A varázsló kis vizsgáló poharában majdnem megfeketült a folyadék.
- Attól félek - mondotta -, hogy terád is átragadt az öreg hercegnõ átka. Rámnézett, azután egy tükröt tartott elém. Rémületes volt, amit láttam; barna szemeim kékesen fekete, idegen színben csillogtak.
- Sok dolgot tudok - mondotta a varázsló igen komolyan -, de a gyógyításodat a földkerekségen csak egy ember vállalhatja el: Szindbád, a kétszáz éves bagdadi varázsló. Menj hozzá, de sietve.
  Még aznap útra keltem. Mikor hosszú, hetekig tartó, fárasztó utazás után Bagdadba érkeztem, eszembe jutott az idõ, amikor elõször életemben boldogan, ifjan vágtattam a város felé. Késõ este volt, mikor Szindbádhoz eljutottam. A varázsló lámpavilágnál görnyedve olvasott egy nagy könyvben. Hellyel kínált, kihallgatott, és soká vizsgálta az arcomat, bölcs, nyugodt, kék szemeivel. Azután elõvette a tükrét, és merõen nézte. A fekete, csiszolt, sima acéllapon nemsokára megjelent a grófkisasszony képe. Elõször halványan derengve, azután mindinkább világosan és kirajzolódva. A varázsló csóválta a fejét,  látszott, hogy súlyosnak találta az esetet.
  - A grófkisasszony sohase fog igazi könnyeket sírni - mondotta -, csak a gyermeke koporsóján. De hogyan lehessen gyermeke, ha nem szeret senkit, és meddõséggel átkozták meg. Ölelésének fagyos lángjai nem alkalmasak arra, hogy belõlük új sarj bimbózzék. Ehhez nyugodt, állandó, termékeny melegség szükséges. És olyan emberek között, akiknek változik a szemök színe, akik sokkal jobban ismerik magukat és egymást is, hogysem hosszabb ideig zavartalanul, tiszta szerelemmel érezhessenek egymás iránt... ez hiányzik. De másképpen a megoldásra remény nincsen!
  Megköszöntem Szindbád, a varázsló tanácsát, hazajöttem, és feleségül vettem a néma grófkisasszonyt.
  Házasságunk elsõ hónapjai borzasztóak voltak. Csókok közben egymás szemeit néztük, és egymás arcát vizsgáltuk. Folyton az az érzés kísértett közöttünk, hogy a jövõnk boldogságát napról napra reménytelenül, végzetes biztossággal rabolja el az átok ereje.
- Grófkisasszony - mondottam sokszor, mert így neveztem azután is -, el fogunk pusztulni mind a ketten, anélkül, hogy csak egyszer is éreztük volna az õszinte, nagy szerelem forróságát; pedig megérdemelnénk, mert senkit nem kívánunk mást, és gyermeket akarunk, hogy - miként Szindbád varázsló mondta - a halál fájdalma által megtisztuljon a szíved, és igazi könnyet tudj sírni.
  Õ szomorúan rámnézett ilyenkor, és úgy tetszett, hogyha most könnyezne, könnye jó könny lenne.
  Kegyetlen, hideg, hóviharos télben érkezett meg a gyermek, akit annyira vártunk, s akirõl tudtuk, hogy érettünk meg kell halnia. A grófkisasszony néma ajkai némák maradtak a nehéz órák szenvedéseiben is, és jóllehet az utolsó pillanatig általában nem bízott, most aggódó kis arcán láttam a reménykedést.
  A gyermek megszületett, és olyan szép volt, hogy órákig csodálkozva néztük. Aggódva, nagy gondokban virrasztottunk álmai felett, és azt terveztük, hogy mindörökre elválunk, csakhogy megmentsük a haláltól, akár a saját boldogtalanságunk árán is. De a grófkisasszony maga akarta szoptatni a kicsit, és csak az elválasztás után szándékozott beleegyezni a válásba. Újra rettenetes napok virradtak reánk. És még rettentõbbek voltak az éjszakák. Sokszor ébredtem reá, hogy a kisasszony gyertyavilágnál ül a tükör mellett, és nézi a szemeit. Azt nézte, vajon tudna-e sírni. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem alszik, kétségbeesett némasággal borult reám. Szerencsétlenek voltunk. El voltunk átkozva.
  A gyermek pedig fejlõdött, szépült, növekedett; vártunk, szenvedtünk, és nem tudtuk, mitévõk legyünk.
  Már jól a nyárban jártunk, amikor egy hajnalon a kisasszony sikoltása ébresztett fel. A gyermeket tartotta a karjaiban. És elém tette az ágyra. A kicsiny test hideg, élettelen volt.
- Meghalt - mondottam -, és ha tudsz sírni, hát most kell sírnod. Sírj - tettem hozzá kétségbeesetten.
  Elpirult, és mereven nézte a kis halottat. Felugrottam, felöltöztem, elmentem koporsót rendelni.
  Hazajöttem délben. A kisasszony szemei könnytelenül bámultak a gyerekre. Hazajöttem este. A kisasszony szemei szárazak voltak.
  Akkor azt mondtam:
- Még az éjjel temetni visszük a gyermeket. Ez a kötelességünk.
  Bólintott, és sietve gyászruhába öltözött. Kocsit hozattunk, kiloptuk a koporsót a sötét lépcsõházon át, és térdeinkre véve, elindultunk. Az éjszaka sötét volt és csillagtalan. Körülöttünk néma, nagy földek lapultak és hallgatóztak. Szótalan, mozdulatlan némaságban bámultunk a levegõbe, eltelve fojtott, nyugtalan bánattal. Meddig utazhattunk így, nem tudom. Egyszerre váratlanul egy folyó keresztezte az utunkat. Most megállottunk, a kocsit elküldtük, és csónakba szálltunk. Eloldottam a kötelet. A csónak gyorsan úszott lefelé a folyón. A sötétben halványan derengett felém a kisasszony sápadt arca és egymásba kulcsolt, fehér ujjai. Ismeretlen, félelmes partok között vitt bennünket a víz.
  Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek elõbújtak, utánunk repültek, belekapaszkodtak a csónakba, és fölöttünk lebegtek. Hétszer megfordítottam gyûrûmet az ujjamon. Nemsokára, szemben az ég alján, valami gyenge világosság kezdett derengeni. És azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold. A part mellé kormányoztam a csónakot, kiszálltunk, és gyalog vittük tovább a koporsót. Hosszú gyaloglás után országútra értünk.
  Ismeretlen út volt. A fejünk mellett minden percben nagy denevérek suhantak el. Reszkettünk a borzalomtól, mely jeges ujjaival simogatta a hátunkat... És észrevettem, hogy a testünk a holdfényben hármas árnyékot vet. Nekem is hármas árnyékom volt, a kisasszonynak is; de a kis koporsónak nem volt árnyéka.
- Álljunk meg - mondottam -, meg kell ásni a sírt. A körmeinkkel, mert nincs más ásószerszámunk.
  Letérdeltünk a földre, és mind a ketten dolgozni kezdtünk. Meddig ástunk, nem tudom. Mikor a gödör elkészült, esteledett; a levegõ fagyos hideg volt, és hó esett. A hópelyhek belepték a vállainkat, a hátunkat, és nagy koszorúban helyezkedtek el a kisasszony kalapján.
- Most már elföldelhetjük a koporsót - mondottam, és lassan beemeltem a gödörbe a kis fekete szekrényt.
  A kisasszony szemei e pillanatban könnyezni kezdettek. Mintha ezer és ezer gyémántcsepp hullott volna a koporsóra, bõven ömlöttek. A gödörben elolvadt a hó, a föld átnedvesedett, megpuhult, és sóhajtást lehelt ki magából.
  Pár perc alatt betemettem a sírt, azután fölálltam. Odaléptem a kisasszonyhoz, és átöleltem. Néma szép ajkai gyengéden megnyíltak, és csókjában érezhettem, hogy az átok elmúlt rólunk.
- Újra fogjuk kezdeni az életet - mondottam.
  Boldogan intett, és elindultunk a havas, hideg estében hazafelé.

  A karcsú és jókedvû szobalány hangja szólított:
- Tessék fölkelni.
  Nem tudtam kinyitni a szemeimet. Halálos fáradtság tepert le a fekvõhelyemre. A tarkómban pedig csiklandó, tompa fájdalommal bújkált a fejfájás.
- Hány óra, Giza?
- Fél három lesz mindjárt.