Duarte Lopes - Filippo Pigafetta
A KONGÓ KIRÁLYSÁG ÉS A SZOMSZÉDOS TERÜLETEK LEÍRÁSA
(Relacao do Reino de Congo e das terras circumvizinhas)
Rubint István fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
PALIMPSZESZT, 5-6. szám, 1997 június

Tartalom

I. KÖNYV
I. fejezet
Utazás Lisszabonból a Kongó Királyságba
II. fejezet
A Kongó Királyság hõmérsékletérõl, és hogy ott nagy meleg, vagy nagy hideg van, és hogy az emberek feketék vagy fehérek, és a többé-kevésbé feketék hegyvidéken vagy síkságon élnek, a szelekrõl, esõkrõl, hóról, a különbözõ helyekrõl, és hogy az ott élõk milyen termetûek és formájúak.
III. fejezet
Arról, hogy az ott élõ portugálok kongói nõktõl született gyermekei feketék, fehérek vagy szürkés színûek, kiket a spanyolok mulattoknak neveznek.
IV. fejezet
A Kongó Királyság környékérõl, határairól
V. fejezet
A Kongó Királyság északi határáról és környékérõl
VI. fejezet
A Kongó Királyság keleti oldaláról és környékérõl VII. fejezet A Kongó Királyság déli határa és környéke
VIII. fejezet
A Kongó Királyság határairól a király jelenlegi birtokai szerint, a leírt négy oldal alapján
IX. fejezet
Soio tartományról, amely a Zaire folyó környékén található és Loangóról
X. fejezet A harmadik tartomány: Sunde
XI. fejezet
A negyedik tartomány: Pango
XII. fejezet Az ötödik tartomány: Bata
XIII. fejezet
A hatodik és utolsó tartomány: Pemba

II. KÖNYV
I. fejezet
Kongó fõvárosának fekvésérõl
II. fejezet
A kereszténység eredetérõl és kezdeteirõl a Kongó Királyságban. Hogyan sikerült kereskedni az ittlakókkal?
III. fejezet
Az elsõ keresztény király, Joao halála. Fia, Alfonso trónralépése. Háború testvére ellen. Csodák. A nép megtérése.
IV. fejezet
Beszámoló Afonso király haláláról, utódjáról, Pedroról. Sao Tomé sziget benépesítésérõl. Beszámoló az odaküldött püspökrõl és a vallással összefüggõ más eseményekrõl. Két királyjelölt haláláról, kiket a kongóiak és a portugálok összeesküvése fosztott meg életüktõl, arról, hogy szakadt meg az eddigi királyi család uralkodása. Kiûzik Kongóból a portugálokat.
V. fejezet
Zsaga betörés a Kongó királyságba, a jagák és fegyvereik bemutatása. A fõváros elfoglalásának története.
VI. fejezet
Portugália királya követet és segítséget küld Kongó királyának, és azt kéri, hogy tájékoztassa az országában bõségben lévõ fémbányákról. Ugyanekkor a kongói király, hogy papokat kérjen, Spanyolországba küldi követeit. Mi történt velük, és hogyan küldött a különbözõ fémekbõl mintákat? Hogyan zajlott Duarte Lopes küldetése?
VII. fejezet
A kongói király udvaráról, a nép öltözetérõl a kereszténység felvétele elõtt és után. A király étkezésérõl és az udvar szokásairól.
VIII. fejezet
A Kongó királyságon túl a Jóreménység-fok és a Nílus felé esõ területek.
IX. fejezet
A Sofala királyságról
X. fejezet
A partvidék Vörös-tengerig tartó szakaszáról. János pap birodalmáról és országának határairól. A híres Nílus folyóról és eredetérõl.

FÜGGELÉK
A kongói királyok listája 1491-1663
A portugál királyok listája 1481-1667
Az angolai kormányzók jegyzéke 1575-1648

JEGYZETEK

-------------------------------------------

I. KÖNYV
I. fejezet
`Utazás Lisszabonból a Kongó Királyságba`

Az 1578-as évben, mikor Sebestyén portugál király [1] elindult Marokkó meghódítására, április hónapban hajóra szállt Duarte Lopes Benavente-i születésû (Benavente Lisszabontól 24 mérföldre a Tejo mentén található) illetõ, hogy a Szent Antal hajón Luanda kikötõjébe [2] hajózzon, ami a Kongó Királyságban található. Nagybátyja ügyeit intézvén, különbözõ árukat vitt a fenti területre. Hajójukat egy patacho [3], vagyis kis hajó kísérte. Ezt ellátták minden szükségessel, jelzõfénnyel segítették, nehogy letérjen a helyes útvonalról. A hajó megérkezett a portugál fennhatóság alá tartozó Madeirára - mely Lisszabontól 600 mérföldre fekszik - és 15 napig ott idõzött. Ezen idõ alatt friss élelmiszerrel és borral rakták meg a hajót, mert ezekben bõvelkedik a sziget. A bor talán az egész világon itt a legjobb. Sokfelé exportálják, elsõsorban Angliába. Itt vásároltak különféle sajtokat és cukrot, melyet nagy mennyiségben állítanak itt elõ. Miután elhagyták Madeirát, elhaladtak a kasztíliai fennhatóság alatt lévõ Kanári-szigetek mellett, majd megérkeztek a Zöld-fok szigeteinek egyikére a Szent Antalra. Innen átkeltek Santiago-ra, mert innen irányítják a környezõ területeket, lévén itt székel a püspök és a káplán, kik a lakosság lelki gondozói. Itt a hajósok élelmiszert szereztek be. Nincs arra lehetõség, hogy megemlékezzünk a Kanári-szigetek nagy számáról vagy a Zöld-fok szigeteirõl és ezek történelmérõl. Mivel a hajót csak utazásra használták, és a cél a Kongó Királyság, elmondom - ugyanis a két régió történelme szorosan kötõdik egymáshoz -, hogy a Zöld-fok szigeteit Ptolemaiosz [4] óta számon tartották. Mint nyugati határpont jelenik meg a térképein. A tenger fölé emelkedõ hegyfokot Corno Ultimo-nak nevezte, a szigeteket Macarianak (Beata), melyeket mi Fortunadas-nak hívunk. A portugálok, miután partraszálltak [5], kereskedni kezdtek az itt élõ népekkel. Sokfajta cikket hoznak, pl. különbözõ színû üvegholmikat és más csecsebecséket, amik igen kedveltek a bennszülöttek körében, holland szövetet, fejfedõket, késeket, festett szövetet. Portugáliába rabszolgákat, viaszt, mézet és más élelmiszereket hoznak, csakúgy mint különbözõ színû festett pamutszövetet. Szemben az afrikai kontinensen helyezkednek el Guinea és a Zöld-fok földjei és vizei, a Leoa [6] hegység, mely igen híres és nagy kiterjedésû. Az említett Santiago szigetrõl elindulva, a hajó orrát Brazília felé irányították, mert így lehet a kedvezõ szelekkel haladva és az ott uralkodó idõjárásnak megfelelõen hajózva, az alkalmas helyen megállva eljutni az utazás céljához. Két út kínálkozik arra, hogy az említett szigetekrõl eljussunk Luanda-ba, a Kongó Királyság kikötõjébe. Az egyik Afrika partjai mentén halad. A másik a nyílt óceánt szeli át, felhasználva a tramontana-t [7], mely ezekben a hónapokban állandóan fúj. A portugálok, kasztíliaiak, franciák és az Északi-tenger népei északi szélnek nevezik. A hajók dél-délkeleti irányba hajózva eljutnak a Jóreménység-fok közelébe, maguk mögött hagyva az Angola Királyság területét. Aztán gyors fordulattal visszatérnek a királyság közelébe, a félteke 27-29 hosszúsági fokai között. Ezt déli féltekének nevezik, szemben a miénkkel, melyet északinak. Az ellentétes pólus azon pontján a tengerészek tudják, hogy találkoznak azokkal a szelekkel, melyek rendszeresen fújnak, és uralkodóak a mi nyári idõszakunkban. Ezeket õk északkeleti-nek vagy többesszámban északkeletiek-nek nevezik, és amely hozzánk Itáliába tavasszal érkezik görög és keleti tájakról. A velenceiek levantiere-nek hívják, a görögök és latinok etesios-nak [8]. Mindig az év meghatározott idõszakában fújnak. Így hajózván a 29-fokig a déli féltekén az északi szél segítségével, egy különös dolog szokott történni. Sokan - érezve az elsõ szélmozgásokat - felvonják a vitorlát és a hajót Angola irányába fordítják. Sokszor ez tévedésnek bizonyul és csalódniuk kell. A legjobb, ha jócskán elõrehaladnak, megvárják a hûvösebb szeleket és csak azután fordulnak visszafelé, és tartanak a kívánt kikötõ irányába. Miután feljegyzések is említik, érdemes megjegyezni, hogy a déli félteke 29-fokáig állandó északi szelek fújnak, de itt más - erõsebb - szelek váltják fel õket, és ez így van az év 6 hónapjában. A leírt utat követve a Szent Antal találkozott a már említett uralkodó szelekkel, észak-északkeletre vette útját a Kongó Királyság felé, amely jobbkéz felé esik ekkor. 12 nap és éj elmúltával a hajó befutott Szent-Ilona [9] szigetére, melyet nem állt szándékában felkeresni. A sziget onnan kapta nevét, hogy a portugálok elõször ezen szent napján, május 3-án pillantották meg. Éppoly kicsiny, mint amilyen magányos. A déli félteke 16. fokának környékén fekszik ez a sziget, távol a kontinensektõl. Átmérõje 9 mérföld. A hajósok 30 mérföld távolságról már észrevehetik néhány hegyét. Ez a sziget a természet csodája, amint kiemelkedik a magas és viharos hullámok közül a végtelen óceánból. Biztos menedéket és felfrissülést nyújt az Indiából jövõ hajók legénységének. Erdei sûrûek, ébenfából állnak, amit a tengerészek tûzifának használnak. Mivel a fák kérgén ismeretlenek neveit olvashatjuk, megállapítható, hogy a környéken hajózók bevésték nevüket a kis fákba. A betûk a fák törzseivel együtt nõttek. A föld bõvelkedik gyümölcsökben, mindenekelõtt szõlõben, amit a portugálok honosítottak meg. Ez bõven terem a kis kertekben, melyek a kápolna és a tengerészek hajléka körül találhatók. Lehet itt látni vadnarancsot, citromot, almát, olyan sokat, hogy egész évben virágoznak, máshol zöld és érett gyümölcsöket vehetünk szemügyre, hasonlóakat a gránátalmához, és ezek ehetõek és jóízûek. A szõlõszemek nagyok, pirosak, lédúsak, magjuk kicsi. Minden évszakban terem narancs, a fügék igen nagyok. Hasonló gyümölcsöt említ Homérosz Korfu szigetén. Találunk itt kecskét, gödölyét, mely igen jó húsú, vaddisznót és egyéb négylábút; foglyot, vadtyúkot, galambot és egyéb kisebb-nagyobb szárnyasokat. Ezek az állatok annyira háziasítottak és gyanútlanok, hogy nem félnek az embertõl, nem sejtvén, hogy az elõbb-utóbb elpusztítja õket. Ezeket az állatokat naponta befogják, és besózva tartósított húsukat adják az erre járó hajósoknak. Sót a tengerparton találnak megkövesedett formában, melyeket a tenger hullámai alakítottak, formáltak. A sziget talaja porhanyós mint a hamu, vöröses és termékeny. Olyan laza, hogy a lépések nyomán - mint a homokban - besüpped a talaj. A fákat egyetlen ember erejével ki lehet dönteni. Nem szükséges a földet megmûvelni. Az esõ nyomán hirtelen sarjadnak fák a magokból. Megterem itt a répa, amely nagyra nõ és ízletes, a kelkáposzta, az ánizs, a saláta, a tök, a csicseriborsó, a bab és más zöldségek. Természetesen az érett szemek földre hullanak és mûvelés nélkül is újra nõnek. Valamennyi hajó hoz magával néhány gyümölcs vagy zöldség palántát, amiket elültetnek a szigeten. Azok maguktól kisarjadnak, mert a kegyes természet jutalmat ád és kamatostul juttatja vissza gyümölcsét, melyet a tengerészek számára õriz. Szent Ilonán jó néhány patak folyik, behálózva a szigetet. Vizük iható és egészséges, menedéket nyújtanak a hajóknak, mivel biztonságos kikötõhelyet biztosítanak. A középpontban terül el az a hely, ahol kápolnát emeltek. Itt õrzik az oltár díszeit, a papi öltözékeket és más - a misékhez szükséges - eszközöket. Amikor a hajók megállnak, a papok kiszállnak és gyakorolják Istentõl rendelt kötelességüket. A szigeten áll egy kunyhó, melyben szinte mindig él 2-3 portugál, mostanában csak egy. Õket vagy betegségük, vagy bûneik miatt hagyták itt, esetleg önként vállalva viselik el a remeteéletet, magányosságukban mintegy vezekelnek bûneikért. Szent Ilona bõvelkedik jó húsú halakban, úgy tûnik, hogy ezek teljesen ellepik a tengert. Elég bedobni a horgot, és amikor kirántják, mindig zsákmánnyal terhes. Felmerül a kérdés, hogy a portugálok mi okból nem gondoskodtak a sziget megerõsítésérõl, lévén így alkalmasabb lenne a hajózók számára. Hiszen isteni gondviselésbõl a hajósok számára mégis építettek menedéket. Ahogyan `Simbolo da Fé` címû munkájában - melyet én fordítottam spanyolból - Luis de Granada [10] írja, erre nincs szükség. Ugyanis az Indiában tartó hajók nem járnak erre, más útvonalat követnek, és nehéz volna a szigetet megtalálniuk. A hazafelé tartó hajók számára útbaesik és könnyen megtalálják. Nem érné meg a fáradságot, idõt és pénzt sem zsoldosok itteni állomásoztatása, mivel ezt a területet csak portugálok használják. Én erre azt válaszolom, hogy az angolok is eljutnak ide, hiszen már két alkalommal behatoltak ezekre a tengerekre. Egyszer Drake, másodszor éppen ebben az évben, 1588-ban egy másik kalóz, talán ennél is híresebb, Candish [11]. Ez utóbbi zsákmánnyal megrakottan tért haza. Erre az válaszolhatnánk, hogy a körülmények miatt nem lehetséges ilyen távoli területek megerõsítése, mivel minden eszközt, felszerelést a sziget megerõsítéshez Európából kellene hozni. Összefoglalásként, a már említett elõnyökön kívül, itt az éghajlat mérsékelt, a levegõ tiszta, friss és egészséges, csak enyhe szelek fújnak. Az ideérkezõ, az utazás kellemetlenségeitõl beteg, félholt emberek hirtelen - a sziget jótékony hatásának köszönhetõen - meggyógyulnak és visszanyerik régi erejüket. Szent Ilonáról elindulva Luanda felé - mely a Kongó Királyság egyik tartományában fekszik - felvonták a vitorlákat. 17 napi hajózás után a kedvezõ szélnek köszönhetõen - megkönnyebbülve - futottak be a fenti kikötõbe. Ez a kikötõ nagy és biztonságos, az azonos nevû sziget mellett található. Errõl a továbbiakban még esik szó. Mint mondtam, két út kínálkozik arra, hogy a hajó eljusson Zöld-foktól Luandáig. Az egyiket már leírtam. Ezt korábban nem használták. Elõször az a hajó járt erre, melyen Duarte úr is utazott. A hajó kalauza Francisco Martins [12] volt, ki jártas ezeken a tengereken. Õ volt az elsõ, aki ezt az útvonalat bevezette az ismert útvonalak közé. Lássuk a másik utat, mely a kontinens mentén halad. Santiago szigetétõl a Cabo das Palmas (a Pálmák-foka) [13] felé veszik az irányt, innen Sao Tomé felé hajóznak. Ez az Egyenlítõ mentén fekszik. Nevét onnan kapta, hogy felfedezése azon a napon történt, amikor ezt az apostolt ünnepelték. A Gabon folyóval szemben a kontinenstõl 180 mérföldre található. A folyó nevét onnan kapta, hogy hasonlít ehhez a ruhadarabhoz [14]. A folyó kikötõjét egy sziget védi, mely a torkolatnál emelkedik. A Sao Tomé-ról jövõ portugálok kis hajóikhoz hordják ide áruikat (melyek hasonlóak a Guinea-ba vittekhez). Visszafelé elefántcsontot, viaszt, mézet, pálmaolajat és fekete rabszolgákat hoznak. E szigettõl északra egy másik található, melyet Principe-nek neveznek. A kontinenstõl 105 mérföldnyire fekszik. Feltételei, adottságai és kereskedelme Sao Tomé-hoz hasonló, de átmérõje kisebb. A nagyobb sziget formája csaknem kerek. Átmérõje 60 mérföld, kerülete 180 mérföld. Sao Tomé gazdag, kereskedelme jelentõs. A portugálok akkor fedezték fel és vették birtokukba, amikor megkezdõdött az Indiai Út feltárása. Számos kikötõje van, a legfontosabb az, amelyik a város közelében található. Itt kötnek ki a hajók. Rengeteg cukrot állítanak elõ és ezzel kereskednek. Sok templomot emeltek, itt székel a püspök. Sok klerikusa van, valamint a káplán is itt található. A szigetet erõd védi helyõrséggel és tüzérséggel. Ez az erõdítmény a kikötõ mellett épült és védi azt. A kikötõ nagy, biztonságos, sok hajónak biztosít helyet. Csodálatos dolog az is, hogy amikor a portugálok erre hajóztak, ültettek gyömbért is, amely gyorsan növekedett. A talaj termékeny, és alkalmas arra, hogy táplálja a növényt, melyet más módon nem is öntöznek, mégis bõséges termést hoz. Ugyanis a harmat lehull reggel és az esõvel együtt áztatja a földet. A szigeten 70 cukornád feldolgozó üzem mûködik [15]. Mindegyik körül házak állnak, melyek mintegy faluként veszik azt körül. Körülbelül 300 ember foglalkozik ezzel a munkával. Õk évente 40 hajót töltenek meg cukorral. Igaz, hogy idõnként férgek - melyek úgy érkeznek mint a pestis - elrágják a növény gyökerét, amely így elpusztul. Ilyenkor nemhogy 40, de legfeljebb 5-6 hajót tudnak cukorral megrakni. Ez az oka annak, hogy a cukor ilyen drága a mi részünkön. (Európában). Sao Tomé a szárazföld népeivel kereskedik. Ezek a népek a folyók torkolatánál gyûlnek össze. Ezek a folyók a következõk: Fernao de Poo vagy Pó. Nevét felfedezõjérõl kapta [16], az északi félteke 5. fokánál található. Torkolatával szemben fekszik az azonos nevû sziget, mely a kontinenstõl 36 mérföld távolságra terül el. A második folyót Borrá-nak nevezik, nagyon üledékes. Aztán itt folyik a Campo, a Sao Bento, az Angra, melyet Raio-nak is neveznek. Itt kereskednek azokkal, akikrõl már megemlékeztünk. Folytatva a hajóutat, Sao Tomé-ról déli irányba indulva rátalálunk a Lopo Goncalves-fokra [17], amely már a déli félteke 1. foknál húzódik, 105 mérföldnyire a fenti szigettõl. Innen a szárazföldi szelekkel kell hajózni, kerülve a partokat. Minden nap biztos helyen kell horgonyt vetni, vagy egy földnyelv közelében vagy más, kikötésre alkalmas helyen, egészen addig míg meg nem érkezünk az óriási Kongó folyó torkolatához, amelyet helyi nyelven Zairé-nek neveznek. Ez azt jelenti portugálul: ser, és megfelel a latin sapio-nak. Innen, ha akarunk, eljuthatunk Luanda kikötõjébe. Addig 180 mérföldet kell hajózni. Ez a két útvonal kínálkozik a Zöld-foki Santiago-tól induló hajós számára. Közülünk az elsõ útvonalat még csak rövid ideje használják. Itt az idõ, hogy szó essék Kongóról és az ottani viszonyokról!

II. fejezet
`A Kongó Királyság hõmérsékletérõl, és hogy ott nagy meleg, vagy nagy hideg van, és hogy az emberek feketék vagy fehérek, és a többé-kevésbé feketék hegyvidéken vagy síkságon élnek, a szelekrõl, esõkrõl, hóról, a különbözõ helyekrõl, és hogy az ott élõk milyen termetûek és formájúak.`

A Kongó Királyság nagy része az Egyenlítõtõl délre fekszik. Pontosabban, Mbanza Kongó városa a 7. fok 2. percénél található. A terület fekvésébõl adódik, hogy korábban lakatlannak vélték és forró zónának nevezték. Ez a forró égöv. Mindenben tévedtek, ugyanis az éghajlat itt jó, a levegõ rendkívül enyhe. A hideg tél nem jellemzõ, olyan mint az õsz itt nálunk Rómában. Nem használnak bõröket, nem hordanak ruhát, nem raknak tüzet melegedés céljából. A levegõ hûvösebb a hegyekben mint a síkságon. A folytonos esõk miatt télen rendszerint a levegõ melegebb mint nyáron. Ezek az esõk 2 órával dél elõtt és 2 órával utána érkeznek, és ezt elég nehéz elviselni. A férfiak és nõk feketék, de egyesek kevésbé, inkább barna színûek. Hajuk fekete és göndör, némelyiké vöröses. Termetük középmagas, ha eltekintünk fekete bõrüktõl, hasonlóak a portugálokhoz. Szemük színe különbözõ, fekete vagy tengerszínû. Ajkuk nem olyan vastag mint a núbiaiaké, vagy más feketéké, arcuk telt és finom, különbözõ karakterû, olyan mint nálunk, nem olyan mint Núbia vagy Guinea lakosaié, kiknek arca rút. A nappalok és éjszakák hossza kevéssé változik, egy évben nem több mint negyed órányit. A tél rendesen abban a régióban akkor érkezik, amikor mi a tavaszt érezzük, vagyis amikor a Nap az északi csillagképekbe lép márciusban. Szeptemberben, akkor amikor nálunk tél van és a Nap a déli csillagképekbe lép, kezdõdik náluk a nyár. Télen 5 hónapon keresztül szinte folyamatosan esik az esõ, tudniillik április, május, június, július, augusztus hónapokban. Ritka a száraz nap, az esõ olyan kövér cseppekben, zuhog, hogy az csodálatra méltó. Ez a víz megöntözi a száraz földet - mert utána 6 hónapon keresztül nem esik esõ - és miután a talaj eltelt vízzel, hihetetlen módon megduzzadnak a folyók és zavaros vizükkel elárasztják a földeket. A szelek, amelyek ezeken a területeken fújnak azok, melyeket Caesar görög szóval etesios-nak nevez. Ezek rendszeresek minden évben, északról fújnak az iránytû szerint nyugat-délnyugat irányba, elviszik a felhõket a magas hegyek felé, melyek feltartóztatják ezeket. A felhõk természetüknél fogva megállnak itt és aztán esõvel árasztják el a hegyeket. Látszik is, hogy a magas hegyek esõ idején felhõbe burkolóznak. Ebbõl következik azoknak a folyóknak bõvizûsége, melyek innen erednek. Legfõképp ilyen a Nílus, de más folyók is, melyek a Keleti- vagy a Nyugati Óceánba torkollnak, Kongó és Guinea folyói, itt folyik a Niger, melyet így hívtak a régiek és neveznek így ma is, valamint a Szenegál folyó, mely a Nílussal egy helyen ered, és vizét nyugati irányba hordva a Zöld-fok felé tart. A Nílus átfolyik Meroé szigetén [18], Egyiptomon északi irányban, elárasztva azt a száraz és kietlen vidéket. Mivel az évben mindig esik az esõ a meghatározott idõben Kongó és Etiópia [19] térségében, nincsen semmi meglepõ a folyók áradásában. De az olyan távoli és száraz területeken, mint Egyiptom, ahol (Alexandriát és környékét kivéve) sosem esik esõ, csodálatos dolog, hogy ez a hatalmas kavargó víztömeg minden évben megérkezik az oly távoli vidékrõl. Ez kivétel nélkül mindig a meghatározott évszakban következik be, termõvé teszi a talajt, és élelmet nyújt embereknek és állatoknak. Emiatt áldották a régiek ezt a folyót. Ahogy Ptolemaiosz IV. könyvében megjegyzi: jótevõnek nevezik. Még ma is csodának tartja néhány keresztény, mert a Nílus nélkül éhenhalhatnának, mivel életük (ahogy Aranyszájú Szent János mondja) [20] ennek növekedésétõl függ. Mindazonáltal ezek a szelek (etesios) nálunk a nyári idõszakban fújnak, ott pedig télen. Elkergetik a felhõket a magas hegyek felé, esõt idéznek elõ és ennek köszönhetõen az ottani tél (mint már említettem) nem olyan hideg, lévén az esõ azon a forró vidéken langyos. Ez hát az igazság a Nílus áradása ügyében, de más ottani folyókra is igaz. Errõl sokat vitatkoztak a régiek, és véleményük számos hibás elképzelést tartalmazott. De nyáron - ami a mi telünknek felel meg - a szelek a már említettekkel ellentétes irányba fújnak, az iránytû szerint délrõl északkeletre. Ezek kétségkívül hûvösek, mivel az ellenkezõ, déli pólus felõl fújnak és lehûtik a térséget. Nekünk elhozzák a felhõket, ott náluk megtisztítják a levegõt, hozzánk esõvel érkeznek, a Földön a természet rendje szerint így oszlanak meg a dolgok. Ezt a körforgást az égbolt és a klíma irányítja, végsõsoron pedig az isteni gondviselés. Ez szabályozza az eget, a Nap haladását és más planéták mozgását úgy, hogy a Föld minden pontja részesüljön fényükbõl, a hidegbõl, melegbõl, az évszakokból a lehetõ legnagyobb arányban. Bizonyos, hogy ha ezek a szelek nem frissítenék fel a légkört Etiópiában és Kongóban, valamint a szomszédos területeken, akkor itt a meleget nem lehetne elviselni. Ilyenkor ugyanis (az északkeleti szél idõszakában) éjjel 2 pokróccal is be kell takarózni. Ezt a hûvösséget érzik Krétán és a többi szigeteken, Cipruson, Kis-Ázsiában, Szíriában és Egyiptomban. Õk együtt élnek az északnyugati, nyugati szelek rendszerével. Ezeket görög módra szép elnevezéssel `életet hozók`-nak hívják. Meg kell jegyeznünk, hogy Etiópia és Kongó hegyein csakúgy, mint a szomszéd területeken nem esik hó, és nem látni a hegyek tetején sem, hacsak délre a Jóreménység-fok környékén nem. Ezen kívül a portugálok feljegyeztek néhány csúcsot a Nevada hegységben, melyek hóval borítottak. Kongó területén nem található sem jég, sem hó, pedig ezeket az aranynál is jobban becsülnék és italokat lehetne hûteni velük. Ezért a folyók nem a hóolvadástól áradnak meg, hanem a felhõkbõl lezúduló esõ hatására, április, május, június, július, augusztus hónapokban. Ez az idõszak néha 15 nappal elõbb érkezik, néha késõbb. Ez azt okozza, hogy Egyiptomban elõbb vagy késõbb érkezik a Nílus - a lakosok által annyira kívánt - áradása.

III. fejezet
`Arról, hogy az ott élõ portugálok kongói nõktõl született gyermekei feketék, fehérek vagy szürkés színûek, kiket a spanyolok mulattoknak neveznek.`

A régiek bizonyosak voltak benne, hogy a fekete bõrszín oka a Nap forrósága. Ezt azzal bizonyították, hogy dél felé haladva minél forróbb éghajlatra látogatunk, annál sötétebb az emberek bõrszíne. Igaz az ellenkezõje is. Minél északabbra megyünk, annál fehérebb embereket találunk, mint a franciák, németek, angolok és a többiek. Ennek ellenére bizonyos, hogy az Egyenlítõtõl délre születnek csaknem fehér emberek, mint például Melinde Királyságban, vagy Mombaca-ban [21], melyek az Egyenlítõ alatt találhatók. Hasonló klímájú Sao Tomé, amit elõször a portugálok népesítették be, korábban ugyanis lakatlan volt. Több mint 100 éve az itt élõ portugálok kongói nõktõl született gyermekei inkább fehér színûek. Duarte úr véleménye az, hogy a fekete bõrszín oka - a fenti érvek alapján - nem a Nap, hanem az emberek típusa. Valóban, szavait megerõsíthetjük Ptolemaiosz segítségével, aki Líbia térképén [22] feltünteti a fehér etiópokat, kiket saját nyelvén nevez fehér etiópoknak. Szintén õ említi az ugyanott található fehér elefántokat.

IV. fejezet
`A Kongó Királyság környékérõl, határairól`

A Királyság négy oldalról határolt; nyugaton az Óceán szegélyezi, északról, keletrõl és délrõl szárazföld. Kezdvén a tengeri határral, a Vacas öböl a déli félteke 13. fokánál található. Innen észak felé a határ a part mentén húzódik és 4,5 fokkal az Egyenlítõ elõtt végzõdik. Hossza 630 mérföld. A Vacas öböl közepes nagyságú, de igen jó kikötõ bármilyen hajó számára. Nevét onnan kapta, hogy itt nagy számban legelnek tehenek (vacas), ugyanis a talaj itt sík és rendkívül termékeny legelõk találhatók rajta. Itt nyilvánosan árulnak fémeket, különösen ezüstöt. Ez a rész Angola fennhatósága alá tartozik. Ha továbbmegyünk a Benguela folyót találjuk, melyet Angola uralkodójának vazullusa felügyel. Itt sík a vidék, hasonlóan a már említett térséghez. Itt folyik még a Longa folyó, amit a portugálok azért neveznek `hosszú`-nak (longa), mivel felfelé 25 mérföld hosszan hajózható, részben hasonlóan az elõzõ folyókhoz. A Cuanza folyó következik, mely egy kis tóból ered. Ezt a tavat egy olyan folyó táplálja, amelynek eredõje az a tó, ahonnan a Nílus is ered. Errõl a munka más részében még esik szó. A folyó torkolatánál 2 mérföld széles, Mintegy 100 mérföldnyi hosszan hajózható kis bárkákkal sodrással szemben, de nincs kikötõje. Érdemes megjegyezni, hogy ez a térség nemrég óta adófizetõje Kongó uralkodójának. A terület fõnöke elismerte õt korlátlan urának. Alkalmanként adófizetõ módjára ajándékot küld neki. A Cuanza folyó után Luanda kikötõje következik, amely a 10. szélességi foknál helyezkedik el. Itt található Luanda szigete. Ez helyi nyelven annyit jelent: alacsony föld. Nincsenek hegyei, a terület lapos, csak kevéssé emelkedik az Óceán fölé. Ezt a térséget a szárazföld, a tenger és a Cuanza folyó találkozása alakította ki, mivel a folyó lerakta hordalékát. A sziget hossza 20 mérföld, legnagyobb szélessége l mérföld, de néhol csak egy nyíllövésnyi. Csodálatos dolog, hogy ha itt leásunk 2-3 arasznyit, édesvízre bukkanunk. Ez a legjobb minõségû a környéken. Különös, de amikor az Óceán vízszintje csökken (apály) a víz kissé sóssá válik, ahogy a vízszint emelkedik rögtön édesebbé lesz. Sztrabón tanúsága szerint hasonlít ahhoz, amit Cadiz szigetén Spanyolországban is megfigyelhetünk. Luanda szigetén találhatók azok a lelõhelyek, ahonnan a Kongó és szomszédai által használt pénz származik. Az asszonyok 2-3 öl mélységbe merülnek a tengerben és megtöltik kosaraikat. Majd a homok közül elkülönítik a kagylókat. Szétválogatják a hímeket és nõstényeket. Ez utóbbi finomabb kagyló, jobban becsülik ragyogó és csillogó színét, mely kellemes látványt nyújt. Kagylók a kongói partvidék teljes hosszában találhatók, de a legjobbak azok, melyeket itt gyûjtenek. Ezek ugyanis vékonyak, csillogóak, barnák vagy szürkék. A többi szín kevésbé értékes. Meg kell jegyeznünk, hogy az aranyat, ezüstöt és más fémeket nem becsülik, és nem is használják azokat pénzként, hanem csak a kagylókat. Megtörténik, hogy arannyal, ezüsttel - akár rúd, akár pénz formájában - semmire sem mész, mert csak kagylóért vásárolhatsz. Magát az aranyat és ezüstöt is kagylóért szerezheted be. Ezen a szigeten 7 vagy 8 falu található, ezeket libata-nak [23] nevezik. Központját Espirito Santo-nak nevezik. Itt tartózkodik a Kongóból küldött kormányzó, aki felügyeli az igazságszolgáltatást, és elraktározza a pénzként használt kagylókat. Sok kecske, juh és vaddisznó található itt, melyeket szelídítettek vagy az erdõben élnek. A szigeten nõ egy fa, amit encanda-nak [24] neveznek. Nagy és mindig zöldell. Magányosan nõ, mert ágai terebélyesednek a magasban. Néhány összefonódik, mint a kötél. Ezek, mikor lehullanak a földre gyökeret eresztenek, amibõl új csemete nõ. Ez a fa így szaporodik. A kérgén belül nõ egy szövetszerû anyag, amit megmunkálnak. Megtisztítják, megfelelõ hosszúra és szélesre nyújták, és ezt hordják a nõk és férfiak derekukon. Összekötözött pálmatörzsekbõl pedig hajókat készítenek, kialakítják a hajó elejét és farát. Evezõvel és vitorlával mozgatják. A tengerpart halakban bõvelkedik, és a part teljes hosszában halásznak. A szigetrõl átkelnek hajóikkal a kontinensre. Azokon a szigetecskéken, melyek a szárazföld felé találhatók, fák nõnek. Ezeket dagálykor elönti a víz. Apálykor a fák tövénél osztrigákat lehet találni. Ezek belsejében tenyérnyi hús van, ami jóízû, az ottani népek is ismerik. Úgy nevezik: ambisseamatare [25], ami azt jelenti: kõhal. Héját elégetik, ebbõl jó minõségû meszet nyernek. A parafához hasonlatos anyagot marhabõr cserzésére használják, amibõl lábbeli készül. Ez utóbbi anyagot annak a fának a kérgébõl nyerik, amit mangue [26]-nek hívnak. Összefoglalásként; a szigeten nem terem sem búza, sem szõlõ. Minden szükséges élelmiszert a környékrõl hoznak. Alapvetõen a kagylóra épül a gazdaság. Ahogy más helyeken fémpénzért lehet árukat vásárolni, itt kagylókért. Meg lehet figyelni, hogy nemcsak a Kongó Királyságban, de a szomszédos Etiópiában, Afrikában, Kína királyságaiban, egyes indiai területeken is használnak nem fémbõl (arany, ezüst, réz vagy ötvözet) készült pénzeket. Etiópiában borsot, Timbuktuban (mely a Niger partján fekszik, amit Szenegálnak is neveznek) kagylóval helyettesítik a fémpénzt, csakúgy mint Azenegues-ben [27], ahol kagylókat használnak. A Bengala folyó környékén a fémmel együtt használják a kagylót. Kínában egy bizonyos fajta kagylót használnak, amit porcelánnak neveznek. Máshol a király jelével ellátott írást használnak, vagy a fa kérgét. Ily módon az árat valamilyen más tárggyal egyenlítik ki. A fémet nem úgy használják az egész világon, mint ahogy mi Európában vagy a Föld számos más pontján. A sziget szûkebb része a szárazföldhöz közelebb van. A csatornát a lakók alkalmanként át is ússzák. A tengerszorosban a vízbõl néhány szigetecske emelkedik ki apálykor. Dagálykor pedig elborítja ezeket a víz. Rajtuk hatalmas fák nõnek, és mint már mondtuk tövükben kitûnõ osztrigát lehet találni. A sziget környékén, a szárazföldhöz közel, megszámlálhatatlan bálna úszik. Fekete színûek, gyakran csapnak össze egymással, és el is pusztítja egyik a másikat. Tetemüket a hatalmas hullámok kivetik a partra. Akkorák mint egy közepes nagyságú hajó derékvitorlája. Ekkor a bennszülöttek csónakjaikkal odamennek, megragadják õket és lecsapolják zsírjukat. Ezt a hajóknál használják fel, mert hozzákeverik a kátrányhoz. Ezeknek az állatoknak a hátán sok kagyló- és csigafajta él. Duarte úr állandóan figyelt, de ámbrával nem találkozott. A partvidék teljes hosszában - ahol sok bálna él - nem találni sem szürke, sem fekete, sem fehér ámbrát. Pedig, ha a bálnákban lenne, akkor azokon a partokon bõségesen fordulna elõ ez az anyag. A kikötõ északra fekszik, kijárata fél mérföld széles, itt a legmélyebb a víz. A szárazföldön jobb kézre esik Sao Paulo település. Itt portugálok élnek, kik feleségeiket Spanyolországból hozták. Ennek ellenére a település nincs megerõsítve. A csatorna halban bõvelkedik, különösen szardíniában és angolnában. Télen ezek kiugranak a partra. De található itt másfajta hal is; lepényhal, tokhal, márna, sok más jó hal, languszta. Ezek nagyok, fogyasztásra alkalmasak és bõségesen találhatók. Oly annyira, hogy a lakosság nagyobb része belõlük él. Ebbe a csatornába ömlik a Bengo folyó, amely nagy és 25 mérföld hosszan hajózható. A már említett Cuanza folyóval együtt közrefogják Luanda szigetét. Ezek a folyók, lerakva üledéküket, kicsiny szigeteket hoznak létre. Távolabb folyik a másik nagy folyó, melyet Dande-nek neveznek. Ezen 100 tonnás hajók is hajózhatnak. Ez után a Lemba folyó található. Ezen nincs horgonyzásra alkalmas hely és nem is hajóznak rajta. Innen már feltûnik az Onzo folyó, amely abból a tóból ered, amibõl a Nílus is. Kikötõje is van. A Loje folyón nincs kikötõ. Az Ambríz hatalmas folyó, Kongó királyi városától 4 mérföldnyire folyik. Neve pisztrángot jelent. Annak a hegynek lábát mossa, melynél Kongó királyi városa terül el. Ezt a hegyet a portugálok Outeiro-nak (Halom) nevezik. A Lelunda abból a kis tóból ered, ahonnan a Cuanza is. Összefolyik olyan folyóval, mely a nagy tóból ered. Amikor nem esik esõ, át lehet gázolni rajta, mivel kevés víz van benne. Itt hömpölyög a Zaire is, amely a legnagyobb és legszélesebb a Kongó Királyság folyói közül. Három tóból táplálkozik. Az egyik az a hatalmas tó, melybõl a Nílus is ered, a második a már említett kisebb tó, a harmadik pedig az a nagy tó, amit maga a Nílus hozott létre. Bizonyosan nem tudjuk meghatározni kisebb forrásait, mivel a torkolatnál már csak egy ága van. Ez a torkolat 28 mérföld széles. Édesvizét - mikor tetõpontján van a vízhozama - 40-50 mérföldre teríti szét a tengeren, néha akár 80 mérföldnyire is. Ezért a hajósok megtalálják és megismerik a helyet a víz kavargásáról. A folyó hajózható felfelé 25 mérföld távolságra nagy hajókkal, egy hatalmas sziklaszorosig, ahol a víz óriási robajjal és dörgéssel hull alá. Ez már 20 mérföldrõl hallatszik. Ezt a helyet [28] Cachoeiro-nak nevezik a portugálok, ami vízesést vagy kataraktát jelent, hasonlót azokhoz, melyek a Níluson találhatók. A Zaire torkolatától a kataraktáig sok nagy és lakott sziget fekszik. Az itteni falvak fõnökei engedelmeskednek a kongói uralkodóknak. Néha összevesznek, ilyenkor ellenségesen viselkednek egymással szemben. Hajóikat egyetlen fatörzsbõl vájják. A fát lungo-nak [29] nevezik. A nagyobb hajókat licondo-nak [30] nevezett fából készítik. Ezek olyan vastagok, hogy 6 ember nem tudja körbeérni, olyan hosszúak, hogy nagyobb részük 200 embert szállít. Evezõik nincsenek a hajóhoz erõsítve, hanem kezükben tartva bátran merítik a vízbe. Mindegyikük rendelkezik egy evezõvel és egy íjjal. Mikor csatára kerül sor, leteszik evezõiket és megragadják fegyvereiket. Nem használnak kormányrudat, evezõikkel mozgatják és irányítják hajóikat. A szigetek közül az elsõ és legnagyobb az, melyet Cavalo-nak neveznek. Ugyanis itt élnek nagyszámban azok az állatok, melyeket a görögök hippopotamos-nak vagy vízilovaknak hívnak. Itt élnek a portugálok egy faluban, mivel itt biztonságosabb. Vannak csónakjaik, mikkel átkelnek a szárazföldre. A folyó déli partján terül el Pinda [31] kikötõje. Ide fut be az összes érkezõ hajó. A folyóban számos állat él, például a krokodil, amely itt óriási. A bennszülöttek kajmánnak nevezik [32]. Aztán található itt a már említett víziló, és egy másik állat is, amelynek karma van, farka adarga-hoz [33] hasonló (ambisse angulo-nak nevezik) [34] - ezt disznóhalnak is hívják, mert olyan kövér mint egy disznó. Igen ízletes a húsa. Mikor feldolgozzák és tartósítják nincs hal íze, feltételezve pedig, hogy hal. Orra olyan, mint az ököré. Közülük néhány eléri az 500 libra súlyt [35]. Csónakokról vadásznak rá. Miután megfigyelték, hogy hol szerzi táplálékát, szigonnyal vagy egyéb hajítófegyverrel megdobják. Tetemüket kivonszolják a partra. Feldarabolva elviszik az uralkodóhoz, ugyanis aki ezt nem teszi meg, az életével fizet. Hasonlóan tesznek más halakkal is; a pisztránggal, tinco-val [36], és egy másikkal, amit cacongo-nak [37] neveznek. Ez utóbbi alakja a lazacéhoz hasonló, de nem rózsaszín. Olyan zsíros, hogy sütés közben eloltja a tüzet. Ezeket és más halakat `királyi`-nak nevezik és mindet a királyhoz szállítják. Szigorúan megbüntetik azt, aki ennek ellenkezõjét teszi. Másfajta halakat is fognak, de ezek neveit feleslegesnek véljük felsorolni. A Kongó folyónál található egy öböl, amit a portugálok Almadias-nak (Csónakok) hívnak. Ez a Csónakok öble, mivel itt csónakok találhatók. Itt ugyanis sokat készítenek belõlük, mert itt rengeteg csónakkészítésre alkalmas fa nõ. Ezekkel látják el a környéket is, mivel a folyó torkolatának közepén három sziget is fekszik. Egyike nagy, ahol kisebb csónakok kötnek ki. A másik kettõ kisebb és lakatlan. Távolabb egy folyót találunk, mely nem nagy. Ez a Barreiras Vermelhas. Neve onnan származik, hogy olyan hegyek között ered, melyek talaja vörös színû. Itt emelkedik egy magas hegység is, amely a szárazföld belseje felé húzódik. A portugálok Hosszú-hegynek nevezik, mert messzire nyúlik. Továbbá találunk itt két - a tenger által kialakított - öblöt. Ezek szemüveghez hasonló alakúak. Nevük Alvaro Goncalves. Kikötésre igen alkalmas helyek. Távolabb hegyek és a partvidék található, de ezek nem méltóak említésre, egészen a Szent Katalin-fokig. Ez az Egyenlítõ felé a Kongó Királyság határa 2,5 fokra az Egyenlítõtõl. Ez 150 mérföldnek felel meg Itáliában.

V. fejezet
`A Kongó Királyság északi határáról és környékérõl`

A Szent Katalin-foknál húzódik a királyság északi határa. Innen keleti irányba 600 mérföld hosszúságú, a Vumba és Zaire folyók találkozásáig tart. Ettõl északra az Egyenlítõ környékén, mind a partvidéken, mind a szárazföld belsejében kb. 200 mérföld távolságig - beleértve az elõbb említett Lopo Goncalves-fokot is - a burama nép [38] él a Loango Királyságban. A terület bõvelkedik elefántokban. Agyaruk helyettesíti a vasat. Belõle készítik a nyílvesszõk hegyét, a késeket és egyéb efféle eszközöket. Pálmalevelekbõl szõtt ruhával fedik magukat különbözõ módokon, ahogy majd szó esik róla a `jelentés`-ben. Loango uralkodója barátja Kongó urának. Az a hír járja, hogy korábban vazallusa volt. Az emberek zsidók módjára körülmetélik magukat, mint az szokás az ott élõ népeknél. Magukban élnek, alkalmanként harcolnak a szomszéd népekkel. Ugyanabból a fajtából valók, mint Kongó lakossága. Fegyverük hosszú pajzs, amely csaknem az egész testet eltakarja. Az empacaca-nak [39] nevezett állat vastag és kemény bõrébõl készül. Ez kisebb mint egy ökör, kecskebakhoz hasonlatos szarvai vannak. A németeknél is él, ott úgy nevezik - tapír. Ezekrõl a területekrõl és Kongóból Portugáliába viszik a bõrét, innen Flandriába, ahol feldolgozzák és bõrpáncélt készítenek belõle. Ezt anta-nak (tapírnak) nevezik. Támadó fegyvereik; a dárda, mely hosszú és széles vassal van ellátva. Hasonlít az alabárdhoz vagy a régi rómaiak dárdáihoz. Hosszú nyele van, hogy támadásra is tudják használni, közepe gömbölyített, amelynél megragadva erõteljesen tudják elhajítani a dárdát. Használnak tõrt is, melynek formája hasonlít a dárda vas részéhez. Loango környékén élnek az anziques-nek [40] nevezett népek. Õk a történelem folyamán igazán különös, csaknem hihetetlen szokást alakítottak ki. Az a kegyetlen, bestiális hagyományuk, hogy emberi húst esznek, sajátjaikat és közelebbi rokonaikkal együtt. Ez a terület a nyugati oldalán az ambus [41] népekkel határos, északon Afrikával és a Núbiai sivataggal. Keleten az a második nagy tó határolja, ahonnan a Kongó folyó ered, azon a területen, melyet Anzicana-nak neveznek. Ezeket elválasztja a Kongó Királyságtól a Zaire folyó, melyen - mint mondtuk - sok sziget található a tótól lefelé. Egyesek önállóak, szerzõdést kötvén a folyóról Kongó népével. Ebben az Anzicana Királyságban sok rézbánya található, valamint nagy mennyiségben fordul elõ vörös és sárga szantálfa. A vöröset tacula-nak [42] nevezik. A sárga - melyet többre értékelnek - neve: quicongo [43]. Ezt porrá törve orvossághoz keverik. Illata kellemes. Pálmaolajhoz is keverik, majd egész testüket bekenik, és ezt kellemesnek vélik. De a portugálok másként használják. Ecettel keverik, magukra kenik és így gyógyítják a francia betegséget, melyet azon a nyelven quitangas-nak [44] hívnak. Egyesek állítják, hogy a sárga szantál valójában pau de águila, [45] mely Indiában is terem. Duarte úr mesélte, hogy azok a portugálok kiknek fáj a fejük, a szantálfa parazsa fölé hajolnak és beszívják füstjét. A jobb megértés kedvéért megemlítem, hogy ez olyan része a fának, mint a diónak a bele, ugyanis a szantálfa belsejét használják erre a célra, mivel a külsõ rész nem ér semmit. Sok - pálmarostból szõtt - anyagot készítenek különbözõ módon és színekben, valamint szõttest, melyrõl a következõkben fogunk beszélni. A nép egy uralkodónak engedelmeskedik, alatta a hercegek (elõkelõk) vannak. Gyorsak, harciasak és mindig készek a háborúra. Gyalogosan harcolnak. Fegyvereik különböznek az összes szomszédos nép eszközeitõl. Kicsi, rövid íjakat használnak, melyet fából készítenek. Különbözõ színû kígyóbõrrel tekerik körbe. Olyan ügyesen készítik, hogy mindegyik az íj részének tûnik. Ez megerõsíti az íjat és biztosabb az eredmény. Az íj húrja egy bizonyos növénybõl készül, mely a nádhoz hasonlít, de belül tömör, hajlékony és vékony. Ilyet használnak Portugáliában a lovasok a lovaik irányítására. Színe szürke, aranyszürke, fekete. Ez a növény az anzicos földön nõ, valamint a Bengala Királyságban, melyen áthalad a Gange folyó. A nyílvesszõk vékonyak és keményfából készülnek. Külön tartójuk van. Olyan gyorsak kilövésükben, hogy noha 28-nál is többet hordanak magukkal, az összeset kilövik a levegõbe, mielõtt az elsõ visszaesne. Hozzátette (Duarte úr), hogy látta néhányszor, amint ügyes alabárdosok a madarakat röptükben ölték meg a levegõben. Használnak más fegyvereket is, mint a balta vagy szekerce, amely különös alakú. Nyele fele olyan hosszú mint a tõré, végén gömb alakú, hogy jobban illeszkedjen a kézbe. Az egészet a már említett kígyóbõrrel vonják be. A rúd végénél erõsítik a nyélhez, majd az egészet beborítják vele. A fegyver kétfejû. Az egyik - a kétélû fegyverek módjára - félkörív alakú, a másik pöröly. Amikor ellenséggel harcolnak vagy nyilak ellen védekeznek, gyorsan, gyakorlottan összerendezõdnek, fegyvereikkel kört alkotnak. Mindegyik azt a teret védi, amely vele szemben van. Mikor az ellenfél elhajítja fegyvereit és kilövi nyilait, akkor azok nekiütköznek ezeknek a bárdoknak és lepattannak róluk. Azután a bárdot hátukra veszik és õk lövik ki nyilaikat. Rövid tõreik vannak, melyeket ugyanolyan bõrökkel fednek, hasonlóan a késekhez, melyeket a foglyok oldalukon viselnek. Övük különbözõ fajta. A harcosok 3 ujjnyi széles elefántbõrt viselnek. Ez ujjnyi vastag, igen nehéz a használata, ezért tûz segítségével kör formájúvá alakítják és csatokkal ferdén erõsítik fel. Ügyesek, gyorsak, mint a kecskék ugrálnak hegyeik között. Vidámak, nem kerülik a halált, egyszerûek, igazak és õszinték, annyira, hogy a portugálok - másokban nem, de - bennük bíznak. Ez annyira igaz, hogy mint Duarte úr mondja, ha az anzicos nép keresztény lenne, a legjobb akarattal szenvednék el - az örök élet reményében - a mártíromságot. Az õ példájukkal és tanúságukkal nagymértékben megerõsíthetnénk hitünket a pogányokkal szemben, lévén annyira hûek, igazak, õszinték és egyszerûek, készek lennének a halálra a világ dicsõségéért és jó néven vennék fõnökeiktõl, ha vele adnák húsukat is evésre. Azt mondta Duarte úr, hogy mivel ez a nép annyira nyers és kegyetlen, nem állnak velük kapcsolatban, csak mikor õk jönnek kereskedni Kongóba. Rabszolgákat hoznak saját népükbõl és Núbiából (mellyel határos földjük), szövetet - mint már mondtuk - és elefántcsontot. Visszafelé sót visznek, és abból a kagylóból, amit pénzként használnak. Valamint visznek nagyobb kagylókat is, amit Sao Toméból hoznak. Ezeket díszként használják, mivel szépségüket emeli. Visznek ezenkívül portugál árukat is, mint selymet, lenvásznat, üveg csecsebecséket és hasonlókat. Körülmetélik magukat. Gyermekkorukban különbözõ sebeket ejtenek az arcukon, így díszítve azt. Így tesznek az elõkelõk és a köznép is. A megfelelõ helyen beszélünk errõl. Emberi húst tartanak a mészárszéken, mint ahogy mi itt marha és más állatok húsát. Ugyanis õk a háborúban fogságba esett ellenséget megeszik. Rabszolgáikat eladják, ha jó pénzt kapnak értük. Ha nem, akkor elküldik õket a mészárosokhoz, ahol feldarabolják és árusítják õket mind sütés, mind fõzés céljából [46]. Nagyon különös a következõ dolog. Egyesek belefáradva az életbe, vagy nagylelkûségbõl, vagy hogy mutassák rettenthetetlenségüket, nagyon tiszteletreméltónak érzik, ha alávetik magukat a halálnak. Megválnak életüktõl. Felajánlják magukat a mészárosoknak, mint valamely elõkelõ alattvalói, hogy uruknak nagy szolgálatot tegyenek, és azok egyék meg testüket. Rabszolgáikat kövérre hizlalják, megölik és felfalják. Bizonyos, hogy sok nép eszik emberhúst, mint Kelet-Indiában, Brazíliában és máshol, de csak az ellenségeiket. Az, hogy õk barátaikat, alattvalóikat, rokonaikat is megeszik - ez példátlan, csak az anzicos nép tesz ilyet. A nép általános öltözéke a következõ; a köznépbõl való férfiak övtõl felfelé meztelenek, fejükön sem viselnek semmit, mivel hajuk dús és gyapjas. Az elõkelõk selyembe és más szövetbe öltöznek. Fejükön hússzínû vagy fekete díszt hordanak, sapkákat, Portugáliából érkezett fejfedõket és más - arra a vidékre jellemzõ - fejékeket. Mindnyájan szeretnek felcicomázva közlekedni, ha van rá lehetõségük. A nõk tetõtõl-talpig afrikai módra öltözködnek. A szegények csak övtõl lefelé hordanak ruhát, az elõkelõk és akik tehetik egy olyan leplet viselnek, mely beburkolja a fejüket, de arcukat szabadon hagyja. Lábbelit hordanak, de a szegények mezítláb járnak. Járásuk könnyed, alakjuk szép és jólneveltek. Nyelvük teljesen különbözik a kongóitól. Ennek ellenére õk könnyen megértik a kongóit, mert az világos és könnyû nyelv. A kongóiak csak nehezen értik az anzicos nyelvet. Vallásukat kérdezve, Duarte úr azt mondta nekem, hogy pogányok, semmi mást.

VI. fejezet
`A Kongó Királyság keleti oldaláról és környékérõl`

A Kongó Királyság keleti határa (mint már említettük) a Vumba és Zaire folyók találkozásánál kezdõdik, egyformán távol a Nílustól, mely bal felé esik. Magas hegység szegélyezi, csúcsai lakatlanok és Cristais-nak (kristály) nevezik tekintve, hogy sok kristályt találnak itt, a sziklák és hegyormok között. Tovább a Sol (Nap) hegységen halad keresztül. Nevét onnan kapta, hogy nagyon magas. Mégsem esik itt hó, nem terem rajta semmi, sõt semmilyen növény vagy fa sincs rajta. Balkézfelõl más hegyek emelkednek, melyeket Salitre-nek (Salétrom) neveznek, ugyanis itt elég sok található ebbõl az anyagból. Átkelve a Berbela folyón (amely az elsõ tóból ered), eljutunk a Kongó Királyság régi keleti határához. Így ez a határ a Vumba és Zaire folyók találkozásától az Aquilunda tóig terjed a Malemba vidéken, mintegy 600 mérföldnyi hosszan. A királyság keleti határának vidékétõl a Nílus folyóig és a két nagy tóig (melyrõl még teszünk említést) 150 mérföld a távolság. Ez a terület sûrûn lakott és sok hegy található rajta. Innen hoznak különbözõ fémeket, szöveteket, és pálmafonatokat. Ha már ideérkeztünk, szükséges megemlíteni azt a csodálatos mesterséget, amit ezen térség lakói és szomszédai ûznek. Különbözõ szöveteket készítenek, bársonyt (bolyhosat és simát), brokátot, tafotát, szõtteseket és hasonló anyagokat. Nem selyembõl készítik ezeket - amit tõlünk hoznak -, hanem pálmalevelekbõl. Vigyáznak a kisebb pálmákra, minden évben kivágják azokat. Alacsonyan metszik el, hogy a következõ évadban hajlékonyabb legyen. Ezekbõl a megfelelõen kezelt levelekbõl kihúzzák a nagyon finom és végüknél vékony szálakat. A hosszabb szálak értékesebbek, mert ezekbõl nagyobb darabokat is tudnak szõni. Ezek a szõttesek különbözõ formájúak. Lehetnek bolyhosak - a bársony módjára mindkét oldalon -, lehetnek damaszt levelekkel díszítve és különbözõ alakúak. Készül itt brokát, amit itt altibaixos-nak [47] neveznek és értékesebb a mi brokátunknál. Ebbe a szövetbe csak a király öltözhet és az, akinek ezt megengedi. A nagyobb darabok brokátból készülnek, tekintve hogy ennek hossza eléri a 4-5 araszt, szélessége a 3-4 araszt. Incorimas-nak nevezik, mivel ennek környékén terem. Ez a Vumba folyó mentén terül el. Készítenek veludes ensacas-t hasonló szélességben, damascos infulas-t, rasos maricas-t, tafetas tangas-t és chamalotes engombos-t. [48] Ezekbõl a könnyû szövetekbõl készítenek nagyobb darabokat, melyeket itt kidolgoznak, ha legalább 6 arasz hosszúak és 5 arasz szélesek. Mindenki ezekbe öltözködik a lehetõségeitõl függõen. Ellenállnak a víznek, erõsek és könnyûek. A portugálok is elkezdték használni a vitorlákhoz és sátrakhoz. Kitûnõen bírják a vizet és a szelet. Az említett nyugati folyópart zárja a Kongó Királyság határát. Vele azonos vonalban, de 150 mérfölddel keletebbre folyik a Nílus. Ez a két víz zárja közre azt a térséget, ahol a fenti holmikat nagy mennyiségben állítják elõ. A területi fõnökök egy része János papnak engedelmeskedik, másik része a hatalmas Moenhemuge [49] királynak. Ezen a területen más említésre méltó dolog nincs, hacsak az nem, hogy a Nílustól nyugatra élõ népek a Kongó Királyságban kereskednek és tengerpartján. A másik - keleti - oldalon élõ népek a Moenhemuge Királyságon át mehetnek a Mombassa és Mocambique-i tengerpartra.

VII. fejezet
`A Kongó Királyság déli határa és környéke`

Ez az elõzõ oldal - mint mondtuk - a hatalmas Prata hegységben végzõdik. Itt kezdõdik a királyság negyedik, utolsó határa, a déli. Az említett hegységtõl a Vacas öbölig tart nyugati irányban. Hossza 450 mérföld. Ez a vonal félbevágja az Angola Királyságot. Balfelõl elhalad a már említett Prata hegységnél. Ettõl délre a Matamba Királyság található. Nagy és önálló állam. Egyszer ellensége, máskor barátja Angolának. A Matamba Királyság pogány. Területe a már említett határtól délre a Bavagul folyóig terjed a közönségesen Holdnak nevezett hegység lábáig. Kelet felé a határ a Bagamidri folyó nyugati partja, beleértve a Coári folyót is. A föld bõvelkedik kristályokban, egyéb bányákban, élelmiszerben. Levegõje jó. Ennek ellenére a szomszédos népekkel kapcsolatot tart, ahogy elmondtuk; Angola és Matamba gyakran háborúzik egymással. A Bagamidri folyó választja el Matapa királyságot Monomatapától. Ez utóbbi keleti irányban található. Joao de Barros hosszasan ír róla 10. könyvének elsõ fejezetében [50]. A tenger felé esõ részeken számos elõkelõ használja a király címet, de országuk kicsiny. Ezeken a helyeken nincsenek kikötõk. Már számos esetben említettük Angola Királyságot, ideje, hogy részletesebben beszéljünk róla. Annál is inkább, mivel régóta független hatalom, korábban királya felvette a kereszténységet. Birtokolta az egész neki kijelölt területet és az idõ múltával több szomszédos földet is elfoglalt. Ily módon most nagy uralkodó, gazdag és kevéssel kisebb a hatalma mint Kongó uralkodójáé. Mikor neki tetszik, fizet adót, máskor visszautasítja annak megfizetését. II. János portugál király [51] terjesztette el a kereszténységet Kongóban. Azután Angola ura is barátja lett, mivel õ a kongói király alattvalója volt. A két nép háborúzott egymással, majd az angolai uralkodó minden évben küldött valamilyen ajándékot Kongóba. A kongói uralkodó engedélyével Angola kereskedni kezdett a portugálokkal Luanda kikötõjében. Rabszolgákat cseréltek más cikkekért. A rabszolgákat mind Sao Toméra vitték. Így kialakult ez a kereskedelem, a hajók elõször arra a szigetre mentek, aztán Luandába. Mivel folyamatosan növekedett ez a szállítás, a hajókat Lisszabonból egyenesen Luandába küldték. Kineveztek egy kormányzót, Paulo Dias de Novaist. Neki adta a király a kereskedelem felügyeletét, elõdei érdemeiért, akik lehetõvé tették ezt a kereskedelmet. [52] Sebestyén király megengedte neki, hogy meghódítsa a Kwanza folyótól délre esõ 33 mérföldes sávot. A szárazföld belseje felé nem szabott határt a hódításnak - melyet saját költségén kellett fedeznie -, de megillette örököseit is. Sok hajó ment vele és jelentõs kereskedelem indult Angolával. Ezt a már említett Luandából irányítják. Itt kötnek ki a hajók. Paulo Dias lépésrõl-lépésre hatolt a szárazföld belsejébe. Egy bizonyos Anzele nevû helyen épületet emelt, közel a Kwanza folyóhoz - egy mérföldnyire attól -, mert így kényelmes és a hely szomszédos Angola kereskedelmi útjaival. Nagyon megnõtt a kereskedelem. A kongóiak és portugálok szabadon vehették és cserélhették áruikat Cabaca-ban. Ez Angola urának székhelye, mintegy 150 mérföldnyire a tengertõl. Ekkor az uralkodó megparancsolta, hogy öljék meg a kereskedõket és vegyék el áruikat. Azt állította, azért jönnek, hogy kikémleljék és elfoglalják országát. De valójában úgy tûnik, azért tette ezt, hogy megszerezze javaikat. Ugyanis ezek az emberek nem harcosok voltak, hanem kereskedõk. Ez megismétlõdött abban az évben, amelyben Sebestyén király vereséget szenvedett Berberia-ban. [53] Látva ezt, Paulo Dias felfegyverezte a környéken lévõ portugálokat, akiket össze tudott gyûjteni. Két galeota-val (gályával) és más hajókkal - melyek a Kwanza folyón voltak - elindult a folyó két partján, hogy meghódítsa ezt a területet. Sok fõnököt gyõzött le fegyverrel. Ezek barátaivá és alattvalóivá váltak. Angola ura látva, hogy vazullusai Paulo Diasnak engedelmeskednek, és a portugálok milyen gyorsan foglalják el a földjét, hatalmas hadsereget gyûjtött ellenük, hogy elpusztítsa õket. Dias kérte a kongói uralkodót, segítse embereivel, hogy meg tudja védeni magát. Õ küldött is neki egy hadsereget, mely 60 000 fõt számlált. Ezt egy unokaöccse vezette, kinek neve Sebastiao Manibamba. Jött még egy kapitány vezetésével 12O portugál zsoldos, mert úgy vélték, hogy azon a területen ez a vállalkozás kifizetõdõ. A két seregnek egyesülni kellett, hogy együtt támadjanak Angola királyára. A kongói sereg megérkezett a Bengo folyó partjára, ami 12 mérföldre van Luandától. Itt sok hajót kellett keresni, az átkeléshez. Mivel késlekedtek, és annyi ember átszállításához sok idõ kellene, elindultak a folyó mentén felfelé. Ahogy haladtak elõre, összetalálkoztak az angolai sereggel, mely várt rájuk, hogy megakadályozza õket abban, hogy a földjükre lépjenek. A moxicongo nép hadrendje csaknem azonos az angolaival. (Moxicongos-nak hívják Kongó lakóit, mint ahogy spanyolnak Spanyolország lakóit). Gyalogosan harcolnak, a sereget kisebb egységekre osztják, melyeket a csatatérre vezényelnek, használván különbözõ jeleket és zászlókat, melyekrõl már tettünk említést. A harci eseményeket különbözõ jelekkel és hangokkal irányítják. Ezeket a fõkapitány adja, õ jelzi, hogy mit kell tenni. Kezdjük a hadmozdulatokkal: visszavonulás, támadás, jobbra vagy balra fordulás és mások. Ezeket különbözõ erõteljes hangokkal tudatják a fõvezér parancsa szerint. Ezek olyanok, mint a mi dob vagy trombita jelzéseink. Három hangszert használnak; az elsõ az a hatalmas dob, amit egyetlen fából készítenek és bõrrel vonnak be. Ezt kicsiny elefántcsont ütõvel szólaltatják meg. A másik hangszer olyan, mint egy fordított piramis, alul hegyes, felül széles. Vékony fémlemezbõl készül. Homorú és belül üreges, olyan mint egy fordított kolomp. Ezeket fa ütõkkel szólaltatják meg. Sokszor meg is repesztik, hogy hangja rekedtebb, félelmetesebb és harciasabb legyen. A harmadik eszköz elefántcsontból van. Lehet kicsi vagy nagy, belül üreges. Lyukakon keresztül fújják, melyeket az oldalába fúrnak, a sípot nem a végéhez illesztik. Ezeket a trombitához hasonlóan hangolják. Rajtuk vidám és felemelõ zenét játszanak, hogy megindítsa és felemelje lelküket. Így semmibe veszik a veszélyeket. Tehát ezt a három kisebb-nagyobb harci hangszert használják, feltéve, ha a fõvezér hoz magával a nagyobbakból, hogy jeleket adjon a harcmezõn. A kisebb egységek és csapatok hasonlókkal rendelkeznek, de kisebb hangszerekkel. Minden kapitány - aki csapatait vezeti - használja a kisebb hangszereket, és a kezükben tartják a dobot. Ebbõl következik, hogy amikor hallják a fõdob hangját, a trombitáét vagy más hangszerét, a hadsereg minden része ugyanazzal a hangszerrel válaszol. Így jelzik, hogy értették az üzeneteket. Éppen ezért a kapitányok hasonló jelzést adnak. Nemcsak a mindennapi életben használják ezeket, hanem ütközetekben, kisebb csetepatékban is. Ekkor az erõs harcosok elöl viszik ezeket és pergõn ütve a kolompot fa ütõkkel jelzik a harcosoknak a veszélyt, és a feléjük közeledõ fegyvereseket. A moxicongo férfiak harci öltözéke a következõ: fejéküket különbözõ tollakkal díszítik, mint strucc, páva, kakas és más szárnyasok. Ez hatalmasabbnak mutatja õket és ijesztõvé teszi megjelenésüket. Deréktól felfelé meztelenek, nyakukból két oldalt jobbra és balra vaslánc lóg, mely gyermekujjnyi vastag gyûrûkbõl áll. Ez dísz és egyben elszántságukat is mutatja. Deréktól lefelé vászon vagy tafota anyagból készült ruhát viselnek, mely sarkukig ér. Oldalt felhajtva és az övbe tûrve hordják. Errõl az övrõl - amely mint már mondtuk finom kidolgozású - csengõk lógnak, hasonlóak a fenti hangszerhez. Ezek mozgás és csata közben megszólalnak, erõsítik a lelküket, hogy bátran harcoljanak az ellenség ellen. Lábbelijüket portugál módra szíjjal erõsítik lábukra. Harceszközeikrõl már esett szó; íj, nyílvesszõk, kard, tõr, de páncél nem. Ezt a két eszközt nem használják együtt. A közkatonák deréktól felfelé meztelenek, többi felszerelésük: íj, nyílvesszõk és tõr. Hozzákezdvén a csetepatéhoz kivonulnak a csatamezõre, szétszórtan állnak fel nyíllövésnyi távolságra, hogy védjék magukat. Ide-oda fordulva gyorsan ugrálnak egyik helyrõl a másikra, hogy elkerüljék a lövéseket. Az élen néhány rendkívül gyors fiú halad csengettyûket rázva, hogy lelkesítsék a többieket. Mikor a kapitánynak úgy tûnik, hogy a csapat már elfáradt a harcban, ezekkel a hangszerekkel hívja õket. Ezt a jelet õk meghallva megfordulnak és visszavonulnak. Helyüket más csapatok veszik át a harcban, egészen addig míg minden erejükkel részt vesznek a harcban. Számos összecsapás történt, az elsõ csatát a kongói sereg nyerte. Sokszor küzdöttek még, mindkét fél veszteséget szenvedett. Híján voltak az élelemnek, sokan megbetegedtek vagy meghaltak, ezért a kongói sereg otthagyta a csatateret és mindenki hazatért. Paulo Dias nem tudott egyesülni a baráti sereggel, ezért tovább ment, átkelt a folyón és megpihent Lucala-ban, mivel ez egy természet által megerõsített hely, hogy harcoljon az angolai uralkodó ellen. Lucala-nál folyik össze a Kwanza és a Lucala folyó, a tengertõl 105 mérföldnyire. Ettõl az összefolyástól feljebb a két folyó megközelíti egymást puskalövésnyi távolságra, ily módon csaknem szigetet alkot. Az említett folyók találkozásánál emelkedik egy domb. Ezt megszállta Paulo Dias és - hogy biztonságosabb legyen - megerõsítette. Korábban nem volt ott település, mostanra egy kis, portugálok által lakott területté vált. Így az említett és elfoglalt Lucalaból a Kwanza folyón haladt tovább Paulo Dias a tó felé. Itt a közelben vannak a Cambambe hegyek, melyek mérhetetlen mennyiségû ezüstöt adnak. Ezeket a hegyeket hódítja az említett Dias, értük komoly harcot vív Angolával. Mivel õk tudják, hogy a portugálok számára milyen értékesek ezek az ezüstbányákat rejtõ hegyek, nagy erõvel állják útjukat. Más helyeken is harcolnak, mert a portugálok átkelnek a Kwanza folyón és folyamatosan fosztogatják az Angola királyság alattvalóit. Ennek a népnek (angolai) fegyverei a következõk; 6 arasz hosszú íj, faháncsból készült húrral. Nyílvesszõik 6 arasz hosszúak, fából készültek és vékonyabbak a kisujjnál. Vas végük horog formájú, másik végére madártollakat erõsítenek. 6-7 darabot visznek íjat tartó kezükben, nem használnak tegezt. Tõrük nyele a késéhez hasonló, övükben baloldalt hordják és szemtõl-szembe használják. Ismerik a hadmozdulatokat, hadicseleket és más módszereket. Ugyanis sok csatát vívtak a portugálokkal és felismerték, hogy elõnyben vannak ellenségeikkel szemben, ha éjjel vagy esõben támadnak, mert ilyenkor a puskák és ágyúk nem használhatók. Seregüket több egységre osztják. A király személyesen nem vonul a háborúba, kapitányait küldi el. Ezek a népek rögtön elmenekülnek a csatatérrõl, ha látják kapitányukat meghalni. Ilyenkor semmi sem tartja õket vissza. Elhagyják a csatateret. Mindnyájan ló nélkül harcolnak. Ha a kapitány nem akar gyalogolni, akkor megparancsolja, hogy a rabszolgák vigyék. Erre három módszerük van, ezeket majd elmondjuk. Parancs nélkül is megszámlálhatatlanul sokan vonulnak harcba, nem marad otthon fegyverforgatásra alkalmas ember. Nem képeznek élelmiszertartalékot a csatára (aki visz magával élelmiszert, azt annak szolgája hordja hátán), noha sok állatot tarthatnának, melyeket háziasítva felhasználhatnának és magukkal vihetnének. Errõl más helyen még fogunk írni. Ebbõl következik, hogy a teljes hadsereg megérkezve egy területre, elfogyasztja az ottani élelmiszert, és ha nincs mit enni, akkor a vállalkozásnál nagyobb erõ - az éhség - miatt feloszlatják a sereget és mindenki hazatér. Nagyon hisznek az elõjelekben. Ha egy madár balkéz felõl repül el, vagy olyan módon énekel, hogy megértik és szerencsétlenséget hirdet, akkor nem mennek tovább, visszavonulnak. Így tartották ezt korábban az elsõ rómaiak és más pogányok is. Feltûnõ, hogy milyen kevés portugál katonája volt Paulo Dias-nak. Segítséget nyújtott neki az a 300 portugál, aki ezen a területen kereskedett. Rabszolgákkal, rokonokkal. Angolából menekültekkel és lázadókkal együtt összesen nem érte el számuk a 15 000-et. Mégis olyan nagy ellenállást fejtettek ki a feketék megszámlálhatatlan tömegével szemben, kik Angola alattvalói voltak. Mint mondtuk, számuk elérte az 1 000 000 lelket [54]. Azt állítom, hogy ez annak köszönhetõ, hogy a feketék hadserege meztelen és nincsen védekezõ fegyverük. Támadó fegyvereik az íj, tõr, ahogy már beszámoltunk róla. A mi kevés katonánk viszont olyan zekében jár, amit kibéleltek és megerõsítettek gyapottal, egyenként varrva össze a darabokat. Így a térdüktõl a vállukig védi õket. Hasonló anyaggal megerõsített sisakot viselnek. Ez megvédi fejüket a nyilaktól és kardcsapásoktól. Ezenkívül hosszú kardjaik vannak. Néhány lovas magával hozta lándzsáját is. Egy lovas felér feketék százaival, tõlük nagyon félnek, mindenekelõtt viszont azoktól, akik puskával vagy ágyúval lõnek. Ez utóbbiaktól különösen, így kevés jól felfegyverezett ügyes fegyelmezett katona legyõz oly sokat. Angola Királyság hitetlen népekkel van teli, mindenkinek annyi felesége lehet, amennyit csak akar, ezért igen magas a népszaporulat. Ez nem történik meg a Kongó Királyságban, ahol keresztényi módon élnek szerencsére - ahogy Duarte úr megállapította - és hisznek is benne. Angola 1 000 000 harcossal rendelkezik, nemcsak azért, mert a férfiak sok asszonyt tartva rengeteg gyermeket nemzenek, hanem azért is, mert jó kedvvel mennek háborúba elöljárójuk szolgálatában. Ezenkívül nagyon sok ezüst-, finom réz- és más fém-bánya található itt, több mint a világon bárhol. Termékeny a földje, alkalmas élelmiszerek elõállítására, jószágok - elsõsorban marha - tartására. Az igazság az, hogy ezek a népek minden másnál jobban kedvelik a kutyahúst, ezért tenyésztik és hizlalják a kutyákat. Mészárszéken vágják és árulják õket. Egy nagy, jófajta kutya értéke, ha eladják, 22 darab rabszolgával ér fel. Ha mindegyik 10 dukátot ér, az 330 [55]. Ekkora ár azért az állatért! A pénz, amit használnak, különbözik Kongó kagylóitól. Olyan continhas de vidro-t [56] használnak, amit Velencében készítenek. Nagyok, mint egy dió, de vannak kisebbek, különbözõ színûek és formájúak. Ezeket használják azok a népek pénzként, díszként, és viselik az asszonyok nyakukon és karjukon; ekkor anzolas-nak nevezik. Ha rózsafüzér módjára felfûzik, neve missanga. [57] Angola uralkodója pogány, bálványokat imád, mint mindenki abban az államban. Az igazság az, hogy Kongó uralkodóját követve fel akarta venni a kereszténységet. De, mivel mostanáig nem volt lehetõség arra, hogy papokat küldjenek oda felvilágosítani õket, megmaradtak abban a sötétségben. Duarte úr említette, hogy mikor õ ott tartózkodott, követeket küldtek Kongóba és szerzeteseket kértek - oktassák õket a kereszténységre. De mivel ott sem voltak, nem tudtak küldeni. [58] Most megegyezett a két uralkodó, barátok lettek. Angola uralkodója bocsánatot kért a megtorlásokért és vérfürdõkért, amelyeket a kongóiak és portugálok ellen követtek el Cabaca-ban. Angola és Kongó népe ugyanazt a nyelvet beszéli, hiszen - ahogy már mondtuk - egy királyságot alkotnak. Csak a szomszédos népek nyelvétõl különbözik nyelvük, ahogy különbség van a portugálok és a kasztíliaiak, vagy a velenceiek és kalábriaiak nyelve között. A szavakat különbözõképpen ejtik, máshogy képezve azokat (ha feltesszük, hogy ugyanarról a nyelvrõl beszélünk). Kisebb nehézségekkel megértik egymást. Már mondtuk, hogy a Vacas-öböl félbevágja az Angola Királyságot. Eddig az egyik felérõl beszéltünk, most leírjuk az ettõl délre fekvõ részeket. A Vacas-öböltõl a Negro-nak mondott fokig 220 mérföld a távolság az Óceán partja mentén. A terület hasonló a már leírthoz. Sok kisebb fõnök birtokolja, akik engedelmeskednek Angola királyának. A Negro-fok keleti irányba tartva félbevágja a Fria-nak nevezett hegységet - melynek az Egyenlítõ felé esõ magasabb részeit Nevosanak nevezik - és a Cristal hegység lábainál ér véget. Ezekbõl a havas hegyekbõl származik a Humbe és Zachat tavak vize. Ez a vonal folytatódik a Cristal hegységtõl észak felé a Prata hegységen keresztül a Malemba hegységig, ahol - mint mondtuk - kettévágja a Kongó Királyságot a Coari folyó mentén. Ez hát az Angolai uralkodó területe. Róla nem szükséges többet mondani, sem személyérõl, sem udvaráról.

VIII. fejezet
`A Kongó Királyság határairól a király jelenlegi birtokai szerint, a leírt négy oldal alapján`

Kezdve hát a Cuanza folyótól az Egyenlítõ felé haladva 375 mérföldnyire található a Barreiras Vermelhas folyó, melyben sziklák állnak, miket a tenger ostromol, ezeket morzsolja a víz és ezért mutatja ezt a színt. Innen jobbra (keletre) 450 mérföldnyi távolságot birtokol Kongó ura. Déli irányba a határ keresztülvonul a Cristal hegységen (ez nem azonos az Angolában említettel), valamint a Salitre-hegységen és a Prata-hegység lábainál, átkel a Berbela folyón és az Aquilunda tóban végzõdik. Ez a határ 500 mérföld hosszú. A negyedik határ a Cuanza folyó mentén húzódik, amely az említett tóból ered és 360 mérföld hosszú. Így az a terület, amit Alvaro kongói király birtokol 1685 mérföld kerületû. A királyságot a Zaire folyó keresztezi - itt van az a fok amit a portugálok Padrao-nak neveznek [59] -, keresztül folyik a Sol és a Cristal hegységeken, és 600 mérföldnyire végzõdik az Óceántól és 150 mérföldre a Nílustól. Az az igazság, hogy korábban az uralkodó több olyan területet is birtokolt, amit azóta elvesztett. Ezek neve csak titulusaiban maradt meg, jóllehet azok már mások birtokában vannak. "Alvaro, Kongó az Ambundu, Matamba, Quissama, Angola és Angoi, Cacongo, Kongó két királyságának, Amulaca és a pangelunok királya, a Zaire folyó, az anzicok és Anzicana valamint Loango ura stb..."

Kongó tartományai A Királyság 6 tartományra oszlik, ezek; Bamba, Soio, Sunde, Pango, Bata és Pemba. A legnagyobb és leggazdagabb Bamba, melyet a nemrég elhunyt Alvaro király unokaöccse Sebastiao Manibamba kormányoz. Ez a tartomány a tengerpart mentén terül el, az Ambríz folyótól a Cuanza folyóig észak-déli irányban. Sok kisebb fõnököt tart fennhatósága alatt, kik közül a nagyobbak a következõk; António Mani Bamba, aki helyettese és testvére Sebastiao-nak, aztán Mani Lemba, Mani Dande, Mani Bengo, Mani Luanda - aki Luanda sziget kormányzója -, Mani Corimba, Mani Cuanza, Mani Cacanje. Õk a tengerpartot uralják. A szárazföld belseje felé az ambunduk élnek Angola mellett, õk az említett Manibamba alattvalói: Engaze Quinguengo, Motolo, Cabonda és más alacsonyabb rangúak. Megjegyzésre méltó, hogy a Mani szó jelentése: Úr, és a többi pedig az általa irányított földet jelenti; pl. Mani Bamba azt jelenti: Bamba területének ura, Mani Corimba (ez Bamba egy része) jelentése: Corimba ura stb. Bamba tartomány déli irányban Angolával szomszédos, keleti irányban az Aquilunda tónál végzõdik, Quissama környékén. Ezt köztársaság módjára kormányozzák. Felosztották sok fõnök között, kik szabadok és nem engedelmeskednek sem Kongó, sem Angola urának. Ezek a fõnökök sokat harcoltak Paulo Dias ellen, aztán alattvalóivá váltak, hogy meneküljenek Angola igája alól, és segítségüket felhasználta Paulo Dias Angola ellen. Tehát - ahogy mondtuk - Bamba a Kongó Királyság legfõbb területe, kulcsa, pajzsa, kardja és védelmezõje. Minthogy ellenséges területekkel határos, kénytelen elsõként megküzdeni a támadókkal. Bátor nép él itt, aki mindig kész fegyvert fogni, szembeszállva Angola ellenségeivel. Amikor szükséges, a király felhasználja õket más területeken kitört felkelés ellen is. Szükség esetén 400 000 harcost tud kiállítani a csatamezõre, mert bár hatodrésze csak a Királyságnak, de a legjobb és legnagyobb térségeit foglalja magában. A tartomány fõvárosa azon a síkságon fekszik, amely a Loze és az Ambriz folyók között terül el. A tengertõl 100 mérföld távolságra fekszik. Neve Bonza. Ez a közös neve annak a földnek, melyet ural. Ebben a tartományban kezdõdnek azok a hegyek, ahol az ezüstöt és más fémeket rejtõ bányák vannak, és ezek a bányák Angola felé húzódnak. Ez a leggazdagabb rész azért is, mert itt a tengerparton van lelõhelye azoknak a kagylóknak, melyeket pénzként használnak a Kongó Királyságban. Itt folyik az Angolából hozott rabszolgák cseréje. A portugálok évente több mint 5000 rabszolgát vesznek, kiket elszállítanak és más helyeken eladják õket. A térség népei a legbátrabbak az egész Királyságban. Hosszú és széles kardokkal járnak, mint Esclavónia [60] népei, kiket Portugáliából küldtek. Található itt olyan erõs ember, aki egyetlen csapással kettévág egy rabszolgát és egy kardcsapással levágja egy bika fejét. Vannak más (hihetetlennek tûnõ) dolgok is. Egy erõs ember közülük megtart a vállán egy négy hordónyi méretû edényt (amely kb. 325 libra súlyú) [61] mindaddig, amíg ki nem ürül. Magukkal hordják íjaikat és nyilaikat, használatukban gyorsak és ügyesek, tõreik hosszúak, melyekrõl már beszéltünk az anzicusoknál.

Bamba környékének állatairól Az itt élõ állatok közül elsõként az elefántot említem, mely a Kongó Királyság egész területén megtalálható, de legnagyobb számban Bamba tartományban. Ugyanis ez a tartomány bõvelkedik õserdõben, táplálékban, vízben, inkább mint más tartományok, mivel itt sok folyó található (mint már mondtuk), a föld alkalmas arra, hogy táplálja ezeket a nagytestû állatokat. Azt mondja (Duarte), hogy megmérvén néhányszor a porban lábnyomát, ezek közül az egyik 4 arasz átmérõjû. Ebbõl el lehet képzelni (a rajzolata kör alakú), hogy mekkora lehet a teste ennek a vadállatnak. A lábát malo manzao-nak nevezik, ez annyit jelent: elefántláb. Ha Portugáliában, Itáliában, vagy Németországban napjainkban látnak kisebbeket, mint az említettek, azok fiatalok, úgy hozták kölyökkorukban ezekre a területekre, hogy megszelídítsék õket. Azt állítják, hogy azokon a területeken 90 évig él és 10-14 éves korban már ivarérett. Egybevág ezzel a ténnyel, hogy látva és lemérve néhány agyarat - nem szarvát, ahogy egyesek állítják -, ezek kitettek 200 libra [62] súlyt egyenként. Kongó nyelvén az elefánt agyarát manzao-nak nevezik, a kicsiket moana manzao-nak, ami azt jelenti: az elefánt fia. Fülei olyan nagyok, mint a törökök által használt legnagyobb pajzs. Hossza 6 arasz, ovális alakú. Vállai felé kisebbedik, evvel, ormányával és farkával kergeti el a legyeket. Néhányszor leírták, hogy bõrét ráncolva ott is megöli a legyeket, ahová a fentiek nem érnek el. Ezen a farkon szõrpamacs vagy sörte van, vastag mint a nád vagy az alfafû, csillogó színû. Az öregebbeké erõsebb, mint a fiataloké, jobban is becsülik. A nép arra használja, hogy az elõkelõ férfiak és nõk díszítik magukat vele Angolában és a szomszédos ambunduknál. Nagyra értékelik, mert szép, ritka ékszer és ilyen hatalmas állatból származik. Olyan tartós, mint a kötél, ha egy ember kezeivel szét akarná tépni és teljes erejével húzná, a karja fárad el elõbb, mintsem a szõrszál szakadna el. Ezért néhányan kifigyelik, hogy az elefántok mikor mennek szûk lejtõs ösvényen, a hátuk mögé kerülnek és bozótvágó késükkel levágják a farkát. Ugyanis ez az állat a szûk helyen nem tud megfordulni, hogy üldözze, nem éri el ormányával sem ellenfelét. Farka olyan ritka, hogy 2-3 rabszolgát is megadnak darabjáért. Mások, kik gyorsak és erõsek, megtámadják õket legelés közben hátulról és egyetlen csapással megpróbálják levágni a farkát. Aztán rögtön menekülni kezdenek, és kanyarogva futnak, mert ez a nagy test, ha egyenesen fut, gyorsabb a legtüzesebb lónál. Ha lassan is, de széleseket lépve halad. De kanyarogva futva idõt veszít és a vadász biztonságba helyezheti magát. Sokakat ért utol és ölt meg, mert egyenesen futottak. A régiek - kik rosszul tájékozottak voltak - azt írták, hogy az elefántok nem tudnak lefeküdni, hacsak nem támaszkodnak fákhoz. Mivel ezeket a fákat a vadászok gyökereiknél meglazították, az elefánt megroggyanva a fákkal együtt a földre zuhan és ott a vadászok elejtik. De Duarte úr állítja, hogy lefekszenek, letérdelnek, felemelkednek, sõt két lábukra állva támaszkodnak a fákhoz, hogy egyenek a leveleibõl, vagy vizet igyanak a repedésekbõl, mert néha csak ott találnak. Vannak ízületeik, mint a többi állatnak, csak testük más részein. A lábukban egészen a vállukig, úgy tûnik, hogy nincs több két ízületnél. Mikor legelnek, gyökerestül kidöntik a nagyobb fákat válluk vagy hátuk segítségével. A kisebbeket két agyara közé kapva, megcsavarja és kitépi, aztán lelegeli lombját. Megtörténik az is, hogy letörik egy agyara, aztán lehet látni a síkságon elefántokat agyar nélkül. Rágni a rövidebb fogaikkal szoktak, melyek nem olyan hosszúak, mint az agyaraik. Az eleséget szájukba ezzel a tömlõvel, ormánnyal vagy csõvel teszik, melyet kéz vagy kar módjára használnak. Vége olyan, mint egy ujj, ezzel fog meg kisebb dolgokat, mogyorót, szalmaszálat, búzát, és teszi szájába, úgy ahogy én magam, Filippo láttam Lisszabonban. A nõstények 610 napig vemhesek, nem tudják felnevelni a kicsinyt, mivel olyan lassan nõ. Késõn választják el, és válik alkalmassá a kicsi önálló legelésre. Az anya legfeljebb 7 éves koráig vigyáz rá. Bõre rendkívül kemény, négy ujjnyi vastag, nem lehet kilyukasztani, vagy puskával átlõni. Mesélik, hogy egy kis ágyúval, amit pedreiro-nak [63] mondanak, meglõttek egyet, de nem sérült meg a bõre, csak összezúzta a golyó. Ez az elefánt három nappal késõbb pusztult el felingerelten, néhány rabszolga ölte meg, akik az úton találkoztak vele. Nem tudják háziasítani, pedig ebbõl számos elõny és haszon származna, különbözõ dolgokat vihetnének egyik helyrõl a másikra, és számos más tevékenységet is elvégezhetnének. Mégis elfogják õket mégpedig úgy, hogy mély gödröt ásnak azon a helyen, ahol legelni szoktak. Ez a gödör alul szûk, felül széles, és így a belezuhant elefántok nem tudnak kimászni belõle. A gödröt lefedik füvekkel és ágakkal, így azok nem veszik észre a csapdát és belezuhannak. Duarte úr elbeszélt egy csodálatos esetet, amit saját szemével látott a Kwanzánál. Egy kis elefánt, mely anyjával ment, belezuhant egy gödörbe. Mivel az anyja nem tudta kihúzni, betemette oly módon, hogy füveket és ágakat szórt rá, míg megtelt a gödör. Ezt azért tette, hogy a vadászok ne örüljenek az elefántkölyöknek, amit ha otthagy, megölnek. Ez a szeretõ anya nem félt az õt körbevevõ emberektõl, akik kiabáltak, zajt csaptak fegyvereikkel és tüzeltek rá. Bízott hatalmas erejében, hogy ki tudja gyermekét rántani. Mikor ez nem sikerült - reggeltõl délutánig próbálta kihúzni -, akkor a fenti módszert alkalmazta. Szelíd állat, rábízza magát saját erejére, nem ijed meg, nem támad arra, aki nem bántja õt. A házak közelében tartózkodva sem tesz kárt. Ha az úton találkozik emberekkel, nem támadja meg õket, ha azok nem ingerlik, csak könnyedén levegõbe emeli ormányát, ha valaki eléáll, de mást nem tesz. Nagyon szereti a vizet, ha a többieket akarja látni, lemegy a folyóhoz, mert délben itt szoktak inni. Félig bemennek a vízbe, hogy felfrissüljenek és fürödjenek. Többi testrészüket, mely kívül maradt a vízen, ormányukkal locsolják és áztatják. Mivel itt a sok legelõ és rét miatt kényelmes életük - mint mondtuk -, sok elefánt él Kongó Királyságban. Itt - állítja Duarte úr - mikor Cacanje-bõl Luandába ment, egy kis üde völgyben 100 példányt látott (mert csapatban járnak, mint a szarvasmarhák, tevék és más állatok), köztük nagyokat és kicsiket, kik anyjukkal voltak. Ezek voltak az elsõ kicsinyek, kiket látott. Ez a térség bõvelkedik elefántcsontban (hiszen ott elefántok sokasága él). Korábban nem foglalkoztak vele, csak azóta becsülik, mióta a portugálok elkezdtek kereskedni azzal a területtel. A mezõkön csapatostul tûnnek fel, mivel az évszázadok folyamán mérhetetlenül elszaporodtak, és ezért jó kereskedelmet tudnak lebonyolítani belõlük. Nem tudni, hogy létezik-e még akkora állat, mint az ottani elefántok, pedig ott él a rinocérosz is, ami hasonlít hozzá. Indiában bada-nak nevezik. Akárhogy is áll a dolog, az anzicusok földjére hozták néhányat szarvából, mely a rinocérosz orrán nõ. Ezt nagyon becsülik és különbözõ betegségek ellen használják. Így azt lehet hinni, hogy azon a környéken is él néhány. Oroszlánok az anzicusok földjén élnek, és hasonlítanak azokhoz, melyek a világ különbözõ pontjain élnek. Mindazonáltal Bamba tartományban nem tûnnek fel, itt leopárdok sokasága él, hasonlítanak azokhoz, melyek Firenzében láthatóak. Duarte úr is látta õket és igazolta, hogy valóban leopárdok. Elmesélte, hogy ezeknek az állatoknak van egy különös szokásuk. A fehér embereket nem támadják meg, csak a feketéket. Mikor úgy vélik, hogy az emberek alszanak, megölik a feketéket, hogy felfalják õket, de a fehéreket megkímélik. Ha a mezõn nem találnak élelmet - éhségükben - nem riadnak vissza attól, hogy a házak udvarából rabolják el az állatokat. Károsak a többi állathoz hasonlóan. Azon a nyelven engos-nak nevezik õket. Vadak, mint az oroszlánok és hasonló üvöltést hallatnak. Mindenben hasonlítanak hozzá, kivéve a bundájukat. A leopárd pettyes, az oroszlán egyszínû. Különbözõképpen vadásszák és pusztítják, a fentieken kívül méreggel, úgy hogy a húshoz keverik és megmérgezik. Hálókkal felmásznak a fákra, csalétekként megkötözött gödölyét tesznek ki. Mikor a leopárd jön, hogy megegye, csapdába kerül, és minél inkább kapálódzik, annál jobban belegabalyodik. Pusztítják még íjjal, dárdával, puskával, mivel nagy ellensége a feketéknek, a nyájaknak és a szarvasmarháknak. Mégis Duarte úr elmesélte, hogy volt neki egy 15 napos leopárdkölyke, és azt kecsketejjel táplálta. Ez a leopárdkölyök - mikor felnövekedett - kutyaként követte. Szelíd volt, de nem engedte, hogy gazdáján kívül más is hozzáérjen, mert ekkor üvöltött, dühöngött, forgatta félelmetes szemeit. Idõ múltával a leopárd megölt egy házikutyát és egy zebrát, melyek kedvesek voltak gazdáinak. Mikor Duarte úr látta, hogy az állat veszélyes, puskájával agyonlõtte. A leopárd bajszát halálos méregként tartják számon, akinek az ételéhez keverik, keserves halált hal. Emiatt az uralkodó megbünteti azt, aki bõrét bajsza nélkül viszi el hozzá. Él ezen a területen egy állat, amit zebrának neveznek, csakúgy mint Berberia vagy Afrika más provinciáiban. Alakja teljesen olyan, mint egy nagy öszvéré, de nem az, mert a zebra utódokat hoz világra. Bõre nagyon sima, de különbözik más állatokétól. Gerincétõl hasáig csíkos. Ez három színt tartalmaz: feketét, fehéret és oroszlánszürkét. Ezek körülbelül 3 ujjnyi szélesek és kör alakban futnak végig a testen, a nyakon, fejen, rövid sörényén, füleken, lábokon. Mindenhol a következõ sorrendben váltják egymást a színek: fehér, fekete, aztán harmadikként az oroszlánszürke, azután megint a fehérrel kezdõdik és az oroszlánszürkével végzõdik, mindig azonos sorrendben. Farka az öszvéréhez hasonló színû, kevéssé fényes. Lába, patája az öszvéréhez hasonlít, de megjelenése formás, bájos, a lóhoz hasonló. Lépése és futása csodálatosan könnyed és olyan gyors, hogy Portugáliában és Kasztíliában, ha rendkívüli gyorsaságot akarnak kifejezni, azt mondják olyan gyors mint a zebra. Minden évben szaporodik, megszámlálhatatlan sokaságban fordul elõ és mindegyik nagyszerû példány. Hasznosíthatnák õket, mivel szelídek, szállításra, közlekedésre, háborúban és más alkalmakkor is, mint a legjobb lovakat. Szerencse, hogy az emberi szükségtõl és kényelemtõl a természet megóvni látszik ezt a térséget, a különbözõ állatokkal együtt, mivel ezek sem az élelembõl, sem a jó levegõbõl nem szenvednek hiányt itt. Az egész Kongó Királyságban nincs ló, nem tudják az ökröket járomba fogni, vagy felnyergelni, hogy megszelídítve azokat a fogatok elé kössék, vagy esetleg felüljenek rájuk. A zebrákat sem szelídítik meg zablával és nyereggel, így megmenekülnek attól, hogy lovagoljanak rajtuk. Ezért szükséges, hogy embereket alkalmazzanak a szamarak helyett. Így fekve vagy ülve utaznak nyitott vagy fedett eszközeiken. Vagy rabszolgák viszik õket, vagy olyan emberek, kik fizetségért végzik ezt a munkát a különbözõ állomásokon. Aki gyorsan akar közlekedni, az sok rabszolgát visz magával. Amikor az elsõk elfáradtak, a következõk lépnek helyükre, és folyamatosan váltva egymást haladnak. Így tesznek a perzsák és a tatárok is lovaikkal. Olyan gyorsan haladnak azok, kik hozzászoktak ehhez a fáradsághoz - ha folyamatosan váltják egymást -, hogy elérik a postakocsi sebességét is. A szállítási és utazási ügyekrõl így képet alkottunk, csakúgy mint a zebráról, a nõk, férfiak, és zsoldosok öltözékérõl, a jó katonákról és a pálmafáról. Vannak más négylábú állatok, valamivel kisebbek mint az ökör, vöröses színûek, kecske módjára szarvat viselnek, mely egyszínû és feketén ragyog. Ezekbõl különbözõ díszes holmikat készítenek, mint a bivalyéból. Feje és szõre mint az ököré. Bõrét nagyon becsülik, Portugáliába viszik, onnan Németországba, ahol feldolgozzák. Tapírnak nevezik. [64] Kongó királya szeretné, ha lennének emberei, akik ki tudják cserezni és használatra elõkészíteni, hogy védekezõ eszközöket készítsenek belõle. Ugyanis ezek a népek pajzsként és páncélként használják, mivel ellenáll a csapásoknak és mindenekelõtt a nyilaknak. Ezt az állatot puskával és íjjal ölik meg, de ha észreveszi a vadászt, megtámadja, megtapossa és megszaggatja patáival és orrával, ha nem tud halálos sebet okozni szarvával, otthagyja félig vagy egészen holtan. Nem hiányoznak a vadbivalyok sem, melyek az anzicusok földjén bolyonganak. Vannak vadszamarak, kiket a görögök ónagros-nak neveznek. Más állatfajták is találhatók itt - impalanca-nak [65] nevezik. Nagyok, alakjuk az ökörhöz hasonlít, de a nyakuk és fejük magasabban van. Szarvuk felfelé áll, csavart, három arasz hosszú, ágakra oszlik, végén hegyes. Ebbõl igen jó kürtöt készítenek. Annak ellenére, hogy erdõkben él, nem undorító, nyakbõrét cipõtalpak készítéséhez használják. Húsát fogyasztják, húzhat ekét és használható más földmûves munkákhoz. Az itt élõk tartanak tehéncsordákat, háziasított szarvasmarhákat. Van disznó, vaddisznó, juh, kecske. Ezek - ahogy Duarte úr állítja - 2, 3, 4 kölyköt szülnek minden alkalommal, legkevesebb kettõt, de egyet sohasem. Mivel a legelõk kövérek, mindegyiket saját anyja neveli fel, és ezt igazolta Duarte úr, mivel õ is sokat tartott ott ezekbõl az állatokból. Vannak hiénák. Ezek rendkívüli módon szeretik a pálmaolajat. Nagyon jó a szaglásuk - ezt a képességet Vergilius a kutyáknak tulajdonítja -, mert az olajat már messzirõl kiszagolják és elrabolják éjjel a szalmakunyhóból és azoktól, akik az úton viszik és közben lepihennek aludni. Az olaj - ahogy mondtuk - pálmából készül, zsíros mint a vaj és szilárd. Csodálatos dolog, ahogy ezek a hiénák megragadják fogaikkal az olajjal telt edényt és úgy viszik, mint a mi farkasaink a juhokat. Él itt róka, és ez - ahogy nálunk is - elrabolja a tyúkokat. Bamba térségében igen sok vadásznivaló állat él, mint: szarvas, dámszarvas, gödölye és gazella. Ezekbõl hatalmas csapatokat látott Duarte úr, csakúgy mint mezei és üreginyúlból, mivel itt nincsenek vadászok, akik pusztítanák õket. Pemba térségében sok cibetmacska él, mit a portugálok algalia-nak neveznek. Vadon élnek, de ezek a népek már a portugálok érkezése elõtt háziasították váladékáért, melynek illatát kedvelik. Manibata-ban sok, igen szép fehér cobolyt fognak. Ezeket incire-nek nevezik. Bõrét csak az elöljáró engedélyével használhatják, mivel igen nagy becsben tartják. Egynek értéke felér egy rabszolgával. Az anzicusok vidékén szurikátákat vadásznak és ezek prémjébe öltöznek, ahogy ezt majd a megfelelõ helyen elmondjuk. Különféle majmok és ehhez hasonló állatok, kicsik-nagyok, különbözõ fajtákból népesítik be Soio földjét. Ezek közül sokfajta kellemes idõtöltést kínál. Mindenekelõtt az urak használják külsejük miatt, reprezentálnak velük, a majmok oktalanok, de megjelenésük, viselkedésük, tetteik emberhez hasonlóak. Minden említett térségben található ezekbõl az állatokból, egyik helyen kevesebb, a másik helyen több. Kobrák és kígyók sokasága él itt, különbözõ fajtájúak és nagyon különösek számunkra. Hatalmas méretûek, láttak néhányat, melyek hossza elérte a 25 araszt, szélessége az 5 araszt. Szája és hasa óriási, így képes bekapni és lenyelni egy szarvast, vagy hasonló nagyságú állatot. Ezt nagy vízi kobrának nevezik, mivel tápláléka után kimegy a szárazföldre, majd visszamegy a vízbe. Így mindkét elemben él. A fák ágai közt lesi az állatokat, melyek a szomszédságában keresik élelmüket. Amikor valamelyik kellõ közelségbe kerül hozzá, felülrõl, tekergésével ráfonódik, farkával pedig hozzácsap. Így körülfonva és megmarva megöli. Rögtön ezután elcipeli egy bozótba vagy egy elhagyatott részre, ahol bõröstül, szarvastul, patástul lassan lenyeli. Megtörténik, hogy ilyen jóllakott és eltelt állatot találnak, amely úgy néz ki, mintha részeg vagy alvó lenne. Emiatt akármelyik gyerek megölhetné. Ebben az állapotban marad 5 vagy 6 napig, aztán rögtön újból zsákmány után néz. Bõrét a megfelelõ évszakban vedli, és néhány esetben akkor is, ha sokat evett. Ezeket a bõröket megtalálják, megõrzik, hogy mutassa ennek az állatnak nagyságát. A kobra nagyon megbecsült helyet foglal el a feketék táplálékai között, fontosabbat, mint a tyúk. Ezt a finom húst sütve eszik, tudják, hogy sokat találnak akkor, ha felgyújtják a sûrû õserdõt és ezek a tûztõl megégve a földre kerülnek. Ezenkívül élnek itt viperák, ezeket jól ismerik a bennszülöttek. Ezek a kígyók olyan mérgezõek, hogy akit megmartak - 24 órán belül meghal. A feketék ismernek bizonyos fákat, melyek segítségével kezelik a sebet. Van más állat is, akkora mint a juh. Sárkány módjára szárnya van, farka, orra hosszú, fogai különbözõ elrendezésûek, nyers húst eszik. Színe kék és zöld, bõre pikkelyhez hasonlít, kétlábú. A bennszülött feketék istenként tisztelik. Néhányat - nagy tiszteletben tartva - õriznek, mivel nagyon ritka, az elõkelõk vigyáznak rájuk nagy haszonnal, mert sok áldozatot mutatnak be nekik. [66] Találunk itt kaméleont is, ami négylábú, a kövek között él, táplálékát a levegõbõl a szél segítségével szerzi. Akkora, mint egy gyík és hasonlít hozzá, feje hosszú, hegyes, farka fûrészre hasonlít. Nagyobb része égszürke és zöldes színû. Figyelve õket, rövid idõ elteltével különbözõ színeket vesznek fel. Magas köveken és fákon várják, hogy a szél segítségével táplálékot szerezzenek. Néhány mérgeskígyó farka végén egy bizonyos gömböcske van, ami csörgõhöz hasonlít és hangja is úgy hangzik. Talán azért tette oda a természet, hogy más állatok megmeneküljenek tõle. Úgy vélik, hogy ez a csörgõ és a feje kitûnõ gyógyszer láz és szívbajok ellen. Ezek a szárazföldi állatok tehát ebben a térségben kóborolnak, közülük néhány hasonló a más részeken élõkhöz. Végül beszélnünk kell a madarakról, elsõként a struccról, mert ez a legnagyobb közülük. Ezek Sunde és Bata részein és a mozombok vidékén élnek. A kis struccok a Nap tekintetétõl felforrósodott tojásból kelnek ki. Tollát harci jelvényként vagy zászlóként használják, pávatollal együtt használva napernyõhöz hasonlít. Mivel a páváról esett szó, elmondom, hogy Angola ezen részén sok pávát tartanak egy fallal elkerített erdõben. A király nem engedi, hogy más is tartson ilyen madarakat, mivel királyi jelvény, mint utaltunk rá. A Nagy Sándorról szóló régi történetekben lehet olvasni, hogy ez a madár milyen kivételezett helyzetben volt, mikor elõször látták Európában. Van kakas - amit indiainak mondanak -, tyúk, liba és kacsa különbözõ fajtájú, vad és háziasított. Oly sok fogolymadár él itt, hogy a gyerekek hálókkal fogják õket. Lehet látni más madarat is: fácánt, amit szalonkának neveznek, galambot, gerlét, valamint számtalan él a papa-figosnak [67] nevezett madárból. Illik tudni a ragadozó madarakat: királysas, sólyom, héja, karvaly és sok más, melyeket nem vadásznak. A pelikán vízimadár - a portugálok nevezik pelikánnak -, nagy és fehér, a víz alatt úszik. Torka olyan nagy, hogy lenyel egy teljes halat. Ennek a madárnak gyomra olyan erõs és a természettõl fogva olyan forró, hogy a halat egészben nyeli le. Bõre olyan forró, hogy a helyiek evvel fedik és melegítik hideg hasukat, ezért igen értékes. Sok a kócsag is itt és a flamingót, ami a mocsárban keres táplálékot, királyinak is nevezik. Más állatok a daru madárhoz hasonlítanak, csõrük és lábuk vörös, nagyok mint a gólya, tolluk nagyrészt vörös, fehér és néha szürke. Nagyon szép látvány, a helyiek flamingónak nevezik, mivel hasonlít rá. Húsát fogyasztják. A szürkepapagáj nagy, és jól beszél, a zöld kicsi és keveset beszél. A kisebb madarakat énekesmadaraknak nevezik. Nagyobbak, mint a kanári, tolluk és csõrük vörös. Egyesek zöldek és csak lábuk és csõrük fekete, mások teljesen fehérek, néhány szürke, a többi fekete. Énekük kellemesebb, mint a többi említett madáré. Úgy tûnik, hogy szinte dalolva beszélnek. A többiek tarka színûek. Mivel mindegyik különbözõképpen énekel, az elõkelõk évszázadok óta tartják õket kalitkában õrizve, lényegében énekükért és nagyon becsülik õket.

IX. fejezet
`Soio tartományról, amely a Zaire folyó környékén található és Loangóról`

Ez a térség délen az Ambriz folyóval határos, a 7,5. foknál a Lelunda és Zaire folyókon keresztül Barreiras Vermelhas-nál végzõdik, mely a Loango Királysággal határos. A provincia közepén terül el a Soio-nak nevezett vidék, ami székhelye a kormányzónak. A tartomány vezetõje a Mani Soio titulust viseli, ami azt jelenti: Soio ura. Õ mindig csak a királyi család tagjai közül kerülhet ki. Aki most uralkodik: Diogo Mani Soio. Uralma alatt tart sok más kisebb fõnököt. Néhány terület, amely korábban tulajdona volt - mint a mambola nép földje - most a másik tartományhoz tartozik. A Zaire folyótól északra Palmar helyezkedik el, ami azt jelenti pálmás, mivel itt sok nõ ebbõl a fából. Itt néhány birtok határos Loango királyának birtokaival. Korábban Loango Kongó uralma alatt élt, de az idõk folyamán szabaddá lett, és barátja nem vazallusa Kongónak. A térség népeit korábban buramaknak nevezték. A szárazföld belseje felé az Egyenlítõ környékén keleti irányban Anzicana állam széléig tart Loango, mindig azon hegyek mentén, melyek az anzicusok földjétõl elválasztják. Ezt a loangoiak Congo de Amulal-nak nevezik, és Kongó alattvalója volt. Loango területén sok elefánt él és rengeteg elefántcsont található, amit egy kis darab vasért lehet cserélni, mivel itt nincs bánya és nem tudnak vasat kitermelni és olvasztani. Vasból készítik a nyilak végét és más fegyvereket úgy, ahogy beszámoltunk róla a buramákról beszélve. Sok pálmaszõttest készítenek, melyekrõl fentebb beszéltünk, de ezek a szõttesek kisebbek és finomabbak. A föld bõvelkedik marhákban és más, már említett állatokban. A lakosok pogányok, öltözetük a kongóihoz hasonló. A szomszédságukban élõ ellenségeikkel harcolnak, az anzicusokkal és Anzicana népeivel. Mikor harcba kezdenek az anzicusokkal, engedélyt kérnek Kongótól, mivel csak félig függetlenek. Azt tisztelik, amiben kedvüket lelik. A legfõbb Isten a Nap, mint férfi és a Hold, mint nõ. Továbbá mindenki választ magának egy bálványt, amit kedve szerint imád. Ez a nép könnyen elfogadná a kereszténységet, mivel sokan, akik Kongó közelében élnek, már kereszténnyé lettek. A többiek azért maradtak ebben a sötétségben, mert hiányoznak a papok és azok, akik az igaz hitre tanítanák õket.

X. fejezet
`A harmadik tartomány: Sunde`

Sunde található legközelebb Kongó Sao Salvadornak nevezett fõvárosához. 40 mérföldnyire fekszik attól, de a provincián kívül. Határa egészen a Zaire folyóig terjed, a vízesés környékéig, amirõl már esett szó. A folyó mindkét partja hozzátartozik. Északi irányban Anzicanaval és az anzicusokkal szomszédos. Déli irányban a Zaire és a Bancare folyó találkozása a határ, egészen a Cristal hegység széléig. Pango határai mentén található a központ, itt a kormányzó székhelye, akit - csakúgy mint tartományát - Sunde-nek neveznek. Ez a helység a vízeséstõl délre egy napi járóföldre fekszik. Ez a provincia a legfontosabb, mintegy örököse a Kongó Királyságnak. Ezért mindig az uralkodó elsõszülött fia kormányozza és azok a hercegek, akik uralkodni fognak. Így történt az elsõ keresztény uralkodó esetében is, akit Joaonak neveztek [68]. Az õ fia - Afonso [69] - itt volt kormányzó, majd követte õt a trónon. A királyok mindig szem elõtt tartották ezt a szokást és folyamatosan azokat nevezik ki ide kormányzóknak, kik az uralkodásban utánuk következnek. Így tett a jelenlegi király, Alvaro [70], aki itt kormányzott, míg apja - kit szintén Alvaronak neveztek [71] - meg nem halt. Uralkodása elõtt Mani Sunde-nek nevezték. Meg kell jegyezni, hogy a királyságban nincsenek senkinek olyan javai, amelyeket szétoszthatna és örököseire hagyhatna, mert minden a királyé. Õ az aki elosztja a kormányzóságokat, tisztségeket, földeket, akinek akarja. Ez a törvény a király fiaira is vonatkozik. Ezért, ha valaki nem fizeti az évi adóját, akkor a király elveszi tartományát és másnak adja, mint az megtörtént a jelenlegi uralkodó esetében. Õ, mikor Duarte úr az udvarban tartózkodott, nagyon bõkezû volt, mértéktelen pompával vette körül magát, vazallusainak adományokat juttatott és feladatát nem teljesítette. Ezért a király megfosztotta jövedelmétõl, provinciájától és kegyességétõl. Ezt azon a nyelven tambocado-nak nevezik. Errõl beszélünk részletesen ezen írás más részeiben. Sok kisebb fõnök engedelmeskedik Sunde kormányzójának. A nép kereskedik a szomszédokkal: eladnak és cserélnek sót, különbözõ színû szövetet, amit Indiából és Portugáliából hoznak, és kagylókat pénzért. Kapnak cserébe pálmafonatot, elefántcsontot, coboly- és nyusztprémet és öveket ugyanazon fajta pálma levelébõl fonva, amit nagyon becsülnek. Található itt sok kristály és különbözõ fém, de õk a vasat kedvelik, azt mondják hogy a többi fém haszontalan. Ugyanis ebbõl kést, fegyvereket, baltát és ehhez hasonló eszközöket készítenek, melyek szükségesek és emberi használatra alkalmasak.

XI. fejezet
`A negyedik tartomány: Pango`

Ez a térség korábban királyság volt, mely önállóan intézte ügyeit. Északon Sunde, délen Bata, nyugaton Kongó területe, keleten a Nap hegység határolja. Központi területét, ahol a kormányzó is székel, szintén Pangonak nevezik, és a Berbela folyó nyugati partján terül el. Korábban Panzelungosnak nevezték, de az idõk folyamán neve átalakult Pango-vá. Ezt a földet keresztül szeli a Berbela folyó, amely egyrészt abból a nagy tóból ered, ahonnan a Nílus is, másrészt a kisebb - Aquilundának nevezett - tóból. A Berbela végül a Zaire folyóba ömlik. Noha a legkisebb a provinciák közül, nem fizet kevesebb adót azoknál. Ezt a területet Sunde után foglalták el és Kongó vazallusává tették. Most már nyelvük és szokásuk egy, nincsen semmilyen különbség. Jelenlegi kormányzóját Francisco Manipango-nak hívják. Kongó legrégibb nemesi családjából származik. Mindig kikérik véleményét a tanácsban, mivel öreg és nagyon bölcs. Több mint 50 éve áll a provincia élén, nem tettek panaszt ellene. A királynak nem kellett leváltania tisztségébõl. Kereskedelme hasonló Sunde tartományéhoz.

XII. fejezet
Az ötödik tartomány: Bata

Határai a következõk: északról Pango területe, keleten átlépi a Berbela folyót és megérkezik a Sol hegységhez, valamint a Salitre hegység lábához. Az említett hegységtõl déli irányban a Berbela és Cachingo folyók találkozásától a Queimados hegységig tart. Itt terül el tehát Bata tartomány. Fõvárosát - ahol a kormányzó székel - szintén Batanak nevezik. Korábban Agisymba volt a neve, de ez megváltozott és most Batanak hívják. Hajdan erõs, nagy királyság volt. Saját akaratából egyesült a Kongó Királysággal, nem volt háború. Ennek oka talán az elõkelõk között támadt viszály lehetett. Az önkéntes csatlakozásból következik, hogy elõnyösebb helyzetben van, mint a többi tartomány, szabadságát és kiváltságait tekintve. Annak ellenére, hogy kormányzását mindig a királyi család tagja végzi, saját akaratából, nincs nagyobb befolyása ennek a tartománynak, mint a másik tartománynak, feltéve, hogy a királyi család tagja nem az elsõszülött vagy a következõ fiú, mert nem örökölhetõ a kormányzóság. A király adja számára azzal a kikötéssel, hogy nem bitorolja a hatalmat örökítéssel, vagy lázadással. A tartomány kormányzója a Kongó Királyság bármely kormányzójánál vagy elõkelõjénél közelebb ül az uralkodóhoz. Õ az ország második embere. A saját ügyeiben nem, de mindenki más ügyében ellentmondhat egy rendelet szerint. Ha Kongóban nincs törvényes utód, akkor õ lehet a trónörökös. Pedro Manibata-nak hívják. Néhány alkalommal a király asztalánál eszik, egy kisebb széken ülve. Ezt egyetlen elõkelõnek sem engedik meg Kongóban, még a király fiainak sem. Udvara és kísérete valamivel kisebb, mint Kongó uralkodójáé. Elõtte dobokat, kürtöket és más hangszereket visznek, ahogyan ez a királynak illik. A portugálok közönségesen Bata hercegének nevezik, mivel - ahogy mondtam - ha nincs utóda a királynak, akkor ezek közül kerül ki az új uralkodó. A szomszédos népekkel mindig harcban áll. Összegyûjthet 70-80 000 harcost. Mivel folyamatosan készen áll a szomszédok elleni harcra, ezért a király megengedte számára, hogy emberei között puskával felszereltek is legyenek. Ezt egyik más kormányzónak sem engedi meg. A fiai ugyan rendelkeznek puskával ellátott katonákkal, de ezek a katonák portugálok. Duarte úr megkérdezte a királyt, hogy miért nem ad engedélyt más kormányzónak is tûzfegyveres csapatok tartására. Õ azt válaszolta, hogy ha esetleg ellene 1000-2000 puskás katonával lázadást indítanának, akkor nem lenne lehetõsége hatalma megtartására. Ha már elmondtuk, hogy Bata hercege tarthat csak tûzfegyvereket, tudni kell még, hogy azért teheti ezt, mivel tartománya keleti oldalán a Sol és Salitre hegységek környékén, a Nílus keleti és nyugati partja mentén, valamint a Moenhe Muge Birodalom környékén él a Jaga nép. A kongóiak nevezik õket így, saját magukat Agaoknak hívják [72]. Kegyetlenek és harciasak, fegyverrel rabolnak, állandóan behatolnak a szomszédos területekre, néha Bata tartományba is. Ebbõl következik az a szükség, hogy itt mindig fegyveres harcra készen álljanak és lõfegyvereket tartsanak, hogy meg tudják magukat védeni Kongó lakói. Bata hercegének számos vazallusa van. Az itt élõ népet mozombónak nevezik [73]. Nyelvüket Kongóban megértik. A nép bátortalanabb, mint a moxicongo. Az innen származó rabszolgák nagyon makacsok. Szokásai hasonlók azokhoz a népekéhez, kikrõl a következõkben fogunk beszélni. A király jövedelme és haszna, mely Bataból származik, több mint a duplája az elõzõ tartományokból származóknak.

XIII. fejezet
`A hatodik és utolsó tartomány: Pemba`

Pemba területe Kongó közepén, szívében található, amit a már említett határok vesznek körül. Kormányzóját António Manipemba-nak hívják, másodszülött fia az elhunyt Alvaro királynak és testvére a jelenleg uralkodónak. Apja szelíden szerette õt és neki juttatta ezt a kormányzóságot, nem tudván neki jobbat adni, kivéve - mint ahogy szerette volna - magát a királyságot, de ezt a királyság törvénye nem engedélyezi. Ez a terület Kongó állam központja, a korábbi királyok szülõhelye, az ország székhelye és a többi hercegség feje. Ezért a királyi város - amirõl a következõkben minden lehetséges tudnivalót elmondunk - szimbolizálja az egész birodalmat. Pemba említett kormányzója az azonos nevû területen székel, ami a Queimada hegység lábainál terül el a Loje folyó mentén. Ez a folyó a tóból ered és Bamba térségén keresztül jut el a tengerhez. A kongói király udvaroncainak, elõkelõinek és szolgálóinak javai, birtokai és kiváltságai ehhez a területhez kötõdnek, itt helyezkednek el, mivel szomszédos a királyi udvarral és kényelmes az élelmiszert és a többi dolgot odaszállítani. Néhányan az elõkelõk közül - mindenekelõtt azok, kik az említett Bamba tartomány határainál élnek - sokszor háborúznak, védekeznek Quissama népei ellen, mivel ezek vannak legközelebb hozzájuk és ezek a népek - ahogy említettük - fellázadnak Kongó ellen, mivel el akarják érni, hogy szabadon kormányozzák önmagukat. Itt fejezzük be az elsõ könyvet, amely tartalmazza a Kongó Királyság, valamint 6 provinciájának és környékének leírását. Következik a második könyv, melyben szó esik Kongó városának fekvésérõl, területérõl, a kezdetekrõl, mikor az uralkodót megkeresztelték, szokásairól, az udvarról, és más - a nép katonai és békés kormányzásával kapcsolatos - dolgokról. Ezt követõen leírjuk a szomszédos királyságokat és déli irányban a vidéket egészen a Jóreménység-fokáig. Ezenkívül szó esik még az Indiával szembeni tengerpartokról, a szárazföld belseje felé haladva János pap országáról, érinteni fogjuk a Nílus eredetét, születését áradásának okait, mit a tudatlanok csodának vélnek...

II. KÖNYV
I. fejezet
`Kongó fõvárosának fekvésérõl`

Bár a fõváros Pemba tartomány területén van, a város irányítása és annak húszmérföldes körzete mégis a király közvetlen fennhatósága alá tartozik. A város neve Sao Salvador. Korábban Mbanzának hívták, ami a helyiek nyelvén azt jelenti, "az udvar, ahol a király, avagy a kormányzó tartózkodik". A város százötven mérföld távolságra a tengertõl, egy magas, kövekkel borított hegy tetején fekszik, az itt épült házak ezekbõl a kövekbõl készültek. A hegy tetején található az a fákkal beültetett, házakkal körülvett megmûvelt fennsík, aminek a területe mintegy tíz négyzetmérföld. Ezen a fennsíkon lakik több mint százezer ember. A levegõ friss, egészséges és tiszta, a talaj termékeny. A fennsíkon elegendõ forrás található, a vizük iható, és semmilyen betegséget nem okoz. A város, ami egy földhalmon található, elkülönül a többi magaslattól, ezért a portugálok Outeironak, vagyis erõdítménynek nevezik. Ez a domb olyan magas, hogy róla az egész környéket be lehet látni. De az az igazság, hogy a domb keleti oldala és folyó felõli része meredek és szakadékos. A királyság elsõ urai két okból választották ezt a dombot a fõváros helyéül. A magaslat épp az ország középpontjában található, veszély esetén innen könnyen lehet a királyság bármelyik pontjára segítséget küldeni. És mivel magaslaton fekszik, a város levegõje egészséges és friss, a települést nem kell (fallal, cölöpökkel) körbekeríteni. A tengerpartra vezetõ királyi út széles, százötven mérföld hosszú, (menetelésre, utazásra) kiválóan alkalmas. Mivel szerpentinszerûen körbefogja a magaslatot, ezért öt mérföldnyi gyaloglás választja el a várost a domb aljától. Keleten, a hegy lábainál egy folyót találunk. Az asszonyoknak egy mérföldes utat kell megtenniük, hogy kimossák szõtteseiket. (A város körül) vannak gondosan ápolt, megmûvelt völgyek is, de nem hagytak teret a földmûvelésre, mert a királyi udvar saját céljaira használja a földet. A hegycsúcs déli oldalának egyik szegletében levõ várost Afonso, az elsõ keresztény király [74] fallal vette körül, és adott a portugáloknak is egy külön területet, amit azok külön fallal erõsítettek meg. A két fal között nagy területet hagytak, ezen a téren vetették meg a királyság legfõbb templomának alapjait. A környezõ épületek ajtói a templomra néznek. A tér elejét néhány udvari elõkelõ lakja, a tér a templom mögött pedig egy szûk kis utcácskában végzõdik. Ezen egy kis kapu van, amin át a domb keleti oldalának egyik házsorához jutunk. A falakon túl - ezek a falak magukba foglalják a királyi palotát és a portugálok városrészét is - már a helybeli elõlelõk házait találjuk. Mindegyik elõkelõ mindenféle tervezés vagy rend nélkül, a neki tetszõ helyen telepedett le, ezért nem lehet a két falgyûrûnél meghatározni a város határát, mert a magaslatot elfoglaló város tele van földbirtokokkal, és minden irányban szétszórt palotákkal. Az elõkelõk akár el is keríthetik birtokaikat, mint valamilyen városnegyedet. A portugálok településének kerülete egy mérföld, és ennyi a király palotájának kerülete is. A városfalak vastagok, éjszakára nyitva hagyják a kapukat, még csak nem is õrzik õket. A város nem szenved hiányt ivóvízben, sõt az egész fennsík bõvelkedik (forrásokban). Az udvar és a portugálok abból a mindig folyamatosan csörgedezõ forrásból isznak, ami a domb északi oldalán ered. A rabszolgák fából, agyagból vagy tökbõl készült edényeikben egy puskalövésnyi távolságról hordják a vállukon a vizet a házakig. A várost körülvevõ, termékeny és megmûvelt fennsíkon füves réteket, örökzöld fákat találunk. Ezek különféle magvakat teremnek, a legjobb fajtát "lucónak" [75] nevezik. Ez a mustármaghoz hasonló, de annál nagyobb mag, megõrölve fehér lisztet kapunk. Ebbõl igen jóízû és egészséges fehérkenyeret sütnek, a kongóiak ezt fogyasztják búzakenyér helyett. Ez a mag, ami most már bõségesen terem az egész Kongó királyságban, nemrég került ide a Nílus vidékérõl, pontosabban arról a vidékrõl, ahol a Nílus a második nagy tóba ömlik. Megterem ezen a vidéken a "massa de Congo", vagyis a kongói magnak nevezett köles is. A helybeliek a disznóikat ennek a hitványabb termésébõl etetik. Hasonlóképpen megterem itt a rizs is. Ára alacsony. Massa Mamputo-nak (Mamputo mag), vagy portugál magnak nevezik. Ugyanis õk Portugáliát Mamputo-nak nevezik. A nép nagyobb része pedig gyümölcsökkel táplálkozik: almával, citrommal és naranccsal - az itt termõ narancs bár se nem édes, se nem savanyú, rendkívül jóízû, a fogyasztása nem okoz semmilyen betegséget. Duarte úr érzékeltetni akarván a föld termékenységet, elmondta, hogy látta, amint egy gyümölcs egyetlen magja négy nap alatt kicsírázott. Megterem a banánnak nevezett gyümölcs is, amirõl úgy hisszük, nemcsak Kongóban honos, hanem megtalálható Szíriában és Egyiptomban is. De ezeken a helyeken a banán nagy fákon nõ, és ezt minden évben metszik, úgyhogy jobb termést is hoz. A banán nagyon jóízû gyümölcs, egyben kitûnõ táplálék. Különbözõ pálmafajták is megteremnek a város körüli fennsíkon. Egyik fajta a datolyapálma, a másik a "noz de India" [76], amit azért neveznek indiai diónak, mert belsejének rajzolata majomarchoz hasonlít. Spanyolországban "cocának" nevezik. Egy másik - ehhez hasonló pálmafajtából - nyerik a kongóiak a bort, olajat, ecetet, gyümölcsöt, de még kenyeret is. Az olajat, aminek színe és állaga a vajhoz hasonló, a gyümölcs húsából készítik. Evvel az olajjal kenik be a testüket, de felhasználják még étkezéseikhez is. Hasonlóan a olivához, sajtolással nyerik, fõzéssel tartósítják. Kenyeret a gyümölcs "csutkájából " készítenek, ez a mandulához hasonló, de annál keményebb bensejében található a mag, amit étkezésre használnak. Ezt az egészséges, tápláló gyümölcsöt - amely kívül-belül zöld színû - nyersen és sütve egyaránt fogyasztják. Pálmabort úgy készítenek, hogy a fa törzsét egy helyen bemetszik, és ebbõl a résbõl tejhez hasonló folyadék csordogál. [77] Ez az ital elõször még édes, utána megsavanyodik, egy kis idõ elteltével pedig megecetesedik. Ezt saláták készítéséhez használják. A kongóiak a bort frissiben isszák, ami így olyan jól hajtja a vizeletet, hogy nem is lehet ezen a környéken olyan embert találni, akinek a hólyagjában kõ vagy homok lenne. Aki túl sokat találna ebbõl az egyébként oly tápláló italból inni, az könnyen részeggé válik. Fákon terem a colának nevezett gyümölcs is. Toboznyi méretû, belül - mint a gesztenye - egy másik gyümölcsöt rejt. A termés négy, vörös vagy hússzínû, egymástól elkülönülõ részbõl áll. A helybeliek megrágják és megeszik, így csillapítják vele éhségüket, és ízesítik a vizet. Kíméli a gyomrot, és ez a legfõbb orvosság a májbetegségekre. Azt tartják, hogyha levével megöntözik a tyúk vagy másmilyen szárnyas máját, az friss és jóízû lesz. Mivel nagy mennyiségben és sokféleképp (még ennivalóként is) fogyasztják, jól lehet vele kereskedni. Más pálmafajták vadon teremnek, termésük ehetõ, de mind különbözik egymástól. A levelükbõl szõnyeget fonnak, befedik vele a házaikat, tárolóedényt, kosarat vagy más hasznos tárgyat készítenek belõlük. Egy munguenge-nek nevezett fa, [78] kitûnõ és ízletes, sárga szilvához hasonló gyümölcsöt terem. Errõl a fáról levagdossák az ágakat, és olyan sûrûn ültetik egymás mellé, hogy szinte összeérnek. Kifejlõdve, vagy megnõve a házak körül paliszádot alkotnak. Letakarják szõttesekkel, így a növény a ház körül szinte zárt udvart képez. Mivel árnyékot ad és véd a naptól, úgy használják a kongóiak, mint mi a kertekben a fából készült kerítéseket. Ennek az udvarnak a közepén építik fel fából a házaikat, amelyeket különbözõ növényekkel fednek be. Maga a ház földszintes, kényelmes helyiségekbõl áll, soha nem építenek rá emeleteket. Földjét nagyon szép és finom, egymástól csodálatosképp teljesen különbözõ (mintájú) szõttesek borítják. Meg kell említenünk, hogy Kongóban, építõanyag híján, nem építenek durva anyagból épületeket. Sok helyen fordulnak elõ megmunkálásra alkalmas kövek, ezekbõl készítenek oszlopokat, boltíveket, talapzatokat és - az építtetõ kívánsága szerint - több más nagy faragványt. Duarte úr megjegyezte, hogy vannak itt olyan nagy sziklák is, amikbõl egymagában ki lehetne faragni egy egész templomot. Ezek olyan kövek, mint az Auguglia [79], ami a Populo bejárata elõtt emelkedik. De találunk Kongóban olyan hegyeket is, amik mélyükben porfírt, diaspro-t, fehér vagy más színû márványt rejtenek. Ezeket itt Rómában numidiai, afrikai vagy etióp (kõnek) nevezik. Néhány - ilyen kõbõl készült oszlop - található Rómában a Szent Gergely kápolnában is. A gránátkõ egyik csodálatos tulajdonsága, hogy jácintot foglal magában, így a gránit egyben drágakõ is. Ezek, mint a növények erezete a levélen, szétterülnek az anyakõben. A részei, mint a gránátalma, elkülönülnek, és szét lehet szedni õket: ezek kis magokra, darabokra oszlanak a drágakõben. Ha valaki a gránátkövet meg akarná munkálni, a belõle készült oszlopok, obeliszkek vagy más építmények drágakövekként ragyognának. Vannak más kövek, ezek fémet tartalmaznak. Olyan különös színük van, mint a réznek, egyszínûek, fémesek, zöldek. Ezekbõl lehetne szobrokat faragni, vagy akár más különösen szép tárgyakat csinálni. Ez az anyag nem is drága, bõviben vannak belõle a hegyek az ország már említett, de más részein is. Kongó a világ bármelyik tájánál inkább bõvelkedik ebben a kõben. Találhatunk ebben az országban gerendákhoz való fát, meszet, állatokat a teherhordásra, minden szükséges szerszámot az építkezésekhez. De nincsenek építészek, kõfaragók, kõmûvesek, hivatásos ácsok és más mesteremberek. Mikor Kongóban felépítették a templomokat, kõfalakat, és a többi építményt, Portugáliából hozták a mesterembereket. Kongóban megterem a tamarindo és a cassia [80]. A Kongó folyó mentén olyan sok cédrust találunk, hogy ezekbõl számtalan hajót felépíthetnénk. A cédrust házépítéshez használják, a többi más, vastagtörzsû fával együtt. A kertekben mindenfajta zöldséget és gyümölcsöt termesztenek, görögdinnyét, sárgadinnyét, tököt, kelkáposztát és olyan zöldségeket is, amik nem teremnek meg a mi Európánkban.

II. fejezet
`A kereszténység eredetérõl és kezdeteirõl a Kongó Királyságban. Hogyan sikerült kereskedni az ittlakókkal?`

II. János portugál király fel akarta fedezni a Keleti Indiákat. Hajókat küldött Afrika partjai mentén, hogy felderítsék az útvonalat. Miután felfedezték a Zöld-fok és Sao Tomé szigeteit, a hajók (ahogy már említettük) eljutottak a Zaire folyóhoz [81]. Itt igen jó kapcsolatot építettek ki az itt élõ bennszülöttekkel. A portugálokat kedvesnek, udvariasnak találták az itt élõ népek. Azután II. János elküldte vazallusait, derítsék fel, hogy milyen kereskedelmi lehetõségek várnak a portugálokra Kongóban. Õk úgy látták, hogy a kereskedelem nagy szabadságot élvez, sok elõnnyel kecsegtet, az ittlakók pedig igen barátságosak. Ezért néhány portugált - köztük egy papot is - itthagytak, hogy tanulja meg a nyelvet és kereskedjen a kongóiakkal. A portugálok kapcsolatba kerültek Soio tartomány urával, aki élemedett korú volt, és jó ideje már a Zaire torkolatánál található Praca nevû kikötõben élt. Õ nagyon megbecsülte a portugálokat, úgy tisztelte õket, mint földi isteneket, akik az égbõl szálltak alá. De a portugálok elmondták magukról, hogy ugyanolyan emberek, mint a többiek és mindannyian a keresztény vallást követik. Mikor látták, hogy az itt élõk milyen megbecsülésben és tiszteletben részesítik õket, a pap és még mások is meséltek a hercegnek a keresztény vallásról, és fokról-fokra megismertették vele a mi hitünket. Szerencsére a hercegnek megtetszett, amit a portugálok meséltek, és hamarosan áttért. Soio hercege, telve bizalommal és jóindulattal, elment az udvarba, hogy megismertesse a királlyal a portugál keresztények igaz tudományát, és azért, hogy buzdítsa a királyt, hogy vegye fel a keresztény vallást, ami igen világos és üdvös. A király így hát udvarába hívta az atyát, hogy megértse azt, amit Soio hercege mondott. Ekkor tértek vissza Portugáliába azok a hajók, amelyek már egyszer megjárták Kongót. Így az itteni király üzent általuk II. Jánosnak, Portugália királyának, hogy küldjön kegytárgyakat és papokat, hogy jó keresztény lehessen. Az atya, egyetértésben a király akaratával, kimerítõen írt a misszióról, és tájékoztatást adott a portugál királynak az eddigi eseményekrõl. Így hát II. János küldött papokat, templomi díszeket, kereszteket, képeket, mindazt, amire szüksége lehet az atyának ehhez a térítéshez. Eközben nem telt el egyetlen nap vagy éjszaka, hogy Soio hercege ne beszélt volna az atyával. Saját házában tartotta, vele együtt étkezett, maga okulására és hogy felkészüljön a nép tanítására, tanulmányozta a keresztény törvényeket - minden erejét a kereszténység terjesztésének szentelve. Így hát az országnak ezeken a területein kivirágzott és gyökeret eresztett a keresztény hit. Az egész nép és vele az uralkodó is kitartott azon kívánsága mellett, hogy kiûzzenek az országból minden utálatos babonát, és várták a hajókat Portugáliából, hogy megérkezzenek a keresztelkedéshez szükséges tárgyak és más, a hitélethez fontos dolgok. A várt rakományt az Úr 1491. évében hozták meg a portugál hajók, horgonyt vetve a Zaire folyó torkolatánál. Soio hercege elõkelõivel körülvéve õszinte örömmel ment a portugálokat üdvözölni. Boldogan fogadta mindegyiket, és elvezette õket a szállásaikra. A következõ napon pedig az ottartózkodó atya tanácsára fatörzsekbõl és ágakból templomot emeltek. Soio hercege nagy odaadásában személyesen ment az erdõbe fát vágni szolgáival együtt. Ágakkal beborítottak egy helyet, ami így templomhoz lett hasonlatossá. Három oltárt emeltek a Szentháromság tiszteletére. Kicsiny fiával együtt itt keresztelkedett meg: õ Megváltónk nevében a Manuel nevet kapta, fia pedig az Antonio nevet, mert ez Lisszabon városának védõszentje. [82] Ha valaki megkérdezné az ittlakóktól, hogy milyen nevet viseltek a kereszténység felvétele elõtt, mindenki hitetlenkedne a válaszukon. Merthogy férfiaknak és nõknek itt nem volt saját, ésszerû, megkülönböztethetõ nevük, hanem csak közös, a növényekhez, kövekhez vagy a madarakhoz hasonló elnevezésük. Az urak az általuk kormányzott területek nevét viselték, ezért hívták Soio urának, Mani Soio-nak azt az elõkelõt, aki elõször keresztény hitre tért. Õ a keresztségben a Manuel nevet kapta, és õ is, mint a többiek, a portugálok által megismertetett keresztény neveket viselik. Mikor elkészült a templom, rögtön énekes misét celebráltak, majd egy Portugáliából jött pap felállt a "szószékre", és rövid beszédet mondott portugálul. Ebben elmagyarázta a kongóiak által felvett új vallás és az Evangélium lényegét. A beszédnek a tartalmát az atya, aki már régóta a kongóiakkal élt, és elsajátította a nyelvüket, terjedelmesen ismertette a megjelent helyi elõkelõknek. Alig fértek a templomban, mert rengetegen jöttek, hogy lássák a herceg megtérését. Ezért a herceg kilépett a templomból, és elismételte a prédikációt a népeinek. Nagy kegyesen felhívta és buzdította õket, hogy õk is kövessék a kereszténység igaz tanítását. Befejezõdvén a mise, a portugálok a királyi udvar felé vették útjukat, hogy megkereszteljék a királyt is, aki már nagy buzgósággal várt erre. Soio kormányzója elküldött néhány embert a sajátjaiból, hogy énekükkel és zenével fejezzék ki örömüket. És adott még más szolgákat, hogy emezek holmiját vigyék. Megparancsolta a népnek, hogy élelmiszert is vigyenek az útra magukkal. Nagy tömeg jött el, hogy megnézze õket, az egész mezõt ellepték, miközben kimutatták a keresztény portugálok iránt érzett szeretetüket. Énekeltek, kürtöket fújtak, dobokat vertek, megszólaltatták a náluk szokásos zeneszerszámokat. Be kell számolnunk arról a csodálatos dologról, hogy a százötven mérföldes utat a tengerparttól Salvadorig már elõzõleg leseperték, az út épp ezért milyen csodálatosan tiszta volt, és milyen bõséggel voltak a portugálok kényelméhez szükséges dolgok. Mikor a király és az elõkelõk járnak arra, akkor is rendbehozzák az utakat. De most ennél is nyomósabb okuk volt. A portugálok királyuknak vitték a hit malasztját, a lélek megváltását, és mindnyájuknak Isten fényét és az örök megváltást - így hát hõsként tisztelték õket. Az indulás utáni harmadik napon találkoztak a király udvaroncaival, akiket uruk, a kongói uralkodó küldött a portugálok elé. Frissítõket hoztak, és kifejezték a portugálok iránt érzett mély tiszteletüket. Ahogy haladtak elõre, a portugálok mindegyik faluban találkoztak a tiszteletükre küldött elõkelõkkel, akik nagy-nagy örömmel fogadták a keresztényeket. A fõváros elõtt három mérföldnyire kivonult a portugálok elé az egész királyi udvar, és a legnagyobb pompával, zenével, tánccal fogadta a küldöttséget. Ilyen ünneplést Kongóban csak a legnagyobb események alkalmából rendeznek. A tömeg megszállta az utakat, nem volt olyan domb vagy fa, amit ne leptek volna el az emberek, akik csak azért gyûltek össze ennyien, hogy a saját szemükkel lássák az idegeneket, akik az Üdvözítõ hitével érkeztek. Az uralkodó egy fából ácsolt emelvényen, a nyilvánosság elõtt, palotája kapujában fogadta a keresztényeket. Így tettek õsei is, a korábbi uralkodók, amikor országába követek érkeztek, vagy be kellett fizetniük az adót, vagy valamilyen királyi ceremónia zajlott. A követ elõször bemutatta a portugál uralkodó követségét, annak a portugál atyának a segítségével (tolmácsolásával), akirõl már elmondtuk, hogy milyen nagy érdemeket szerzett a kongóiak megtérésének elõmozdításában. Mikor a követség bemutatkozott, a kongói király felemelkedett székérõl, és mind arca, mind szavai a portugálok megérkezése fölötti nagy-nagy örömét fejezték ki. Mihelyt leült, a nép nagy zajongással, zenével, énekkel mutatta ki a király szavai nyomán érzett boldogságát. Hogy bebizonyítsák engedelmességüket, háromszor borultak a földre, és háromszor emelkedtek fel, ebben a királyságban így szokás helyeselni és dicsõíteni az uralkodó tettét. Nagy várakozással fogadták az Úr Evangéliumát, melyet a szerzetesek hoztak magukkal. Rögtön darabról-darabra megvizsgálták a portugál király küldte ajándékokat: a papok miseruháit, az oltárdíszeket, a kereszteket, a szentek képével díszített vásznakat, a zászlókat és a lobogókat, valamint a többi kegytárgyat. Odaadó figyelemmel hallgatták az atyákat, mikor elmagyarázták minden tárgy jelentését. Miután a király visszavonult, a követet elszállásolták egy, az õ számára épített palotába. A többi portugált az elõkelõk házaiba kísérték, és ott látták el õket minden elképzelhetõ kényelemmel. Másnap a király személyesen kérette magához az összes portugált, hogy megbeszéljék miképpen kereszteljék meg a királyt és térítsék keresztény hitre az egész népet. Miután elhangzott egynéhány ünnepi beszéd, megállapodtak, hogy elõször egy templomot építenek, ez lesz méltó helye az ünnepi keresztelõnek és a többi ceremóniának. Míg felépül a templom, addig a portugálok taníthatják a királyt és az udvar elõkelõit, megismertethetik velük a keresztény vallás alapjait. A király elrendelte, hogy szerezzék be az építkezéshez szükséges összes anyagot, fát, követ, meszet, téglát, mindazt, amire a Portugáliából, ehhez a munkához érkezett mestereknek szükségük lehet. De az ördög mindig megpróbálja keresztezni a szent és jó ügyek megvalósulását. Így a sátán most is ellentétet, összeesküvést, akadályt támasztott a kereszténység megdicsõülésének útjában, és ezek pusztulással fenyegették a hit befolyását, az Evangélium tiszteletét, és nehezítették hogy a keresztség egészséges fáját Kongó földjén elültessék. Anzicana és Anzicos népei felkelést robbantottak ki. A Zaire folyó két partján élnek, a már említett vízesés fölött a tóval szemben. Õk mindnyájan a kongói király alattvalói. A Zaire hatalmas folyó, a vízesés miatt vize megduzzad, kiszélesedik, a folyómedre mélyül. A folyónak ezen a szakaszán sok kisebb-nagyobb sziget található, egyik-másik szigeten harmincezer ember is él. Az itt és a szomszédos partokon lévõ népek lázadtak fel a kongói király fennhatósága ellen, és megölték az általa kinevezett kormányzót. A felkelés az egész kereszténységet fenyegette, ami csak most eresztett a királyságban gyökeret. Hogy védelmére kelljen az új vallásnak, az uralkodó elküldte elsõszülött fiát, akit Manisundénak neveztek, és ezentúl õ kormányozta a vidéket. De a felfordulás olyan nagy volt, hogy az uralkodónak személyesen kellett odautaznia. De õ azt akarta, hogy indulása elõtt megkereszteljék. Ezért abbahagyták a kõtemplom építését, gyorsan nekikezdtek fából építeni egyet. A király a portugálokkal együtt személyesen részt vett az építkezés irányításában. Ebben a fatemplomban keresztelték meg. Õ maga a János, felesége a Leonora nevet kapta, mert így hívták akkor a portugál uralkodót és a hitvesét. A templom a Salvador nevet viselte. Ezen a tájon tört ki tehát a fent említett népek felkelése, és nem azoké a népeké, akik a nagy tó szigetein élnek, ahogy tévesen beszámol errõl a latinul is kiadott, az Indiák történetérõl szóló könyv elsõ kötete [83]. Merthogy ez a tó kétszáz mérföldre van Kongó határaitól. Itt jegyezzük meg, hogy a felkelõket egy hibáktól hemzsegõ írás miatt mundequeteknek nevezik, míg a portugálok anziqueteknek hívják õket. Ezen az ünnepi napon néhány elõkelõ is követte a király példáját, megkeresztelkedett és ismereteket szerzett a keresztény tudományokból. Ezután felkerekedett az uralkodó, hogy személyesen büntesse meg ellenségeit féktelenségükért. Már elküldte ellenük Bata kormányzóját és a fiát, a kongói herceget egy harcra kész hadsereggel. Mikor a király megérkezett, ellenségei megadták magukat, és elismerték fennhatóságát. Így aztán a herceg gyõztesen tért vissza Kongó városába, ahol apja akaratának megfelelõen gyorsan felvette a keresztséget, amiben Portugália elsõ hercegének nevét kapta. Alfonso-nak hívták ezentúl. A királlyal és a herceggel tért vissza sok elõkelõ és nemes, valamint a király más tartományokba tartozó szolgái. Lám a keresztény hit ellensége ilyen szégyenletes módon munkálkodott azon, hogy megakadályozza a nép kereszténnyé válását. Elérte, hogy az uralkodó második fia ne fogadja el az új vallást, amit már felvett az apja, anyja, testvére, s annyi más elõkelõ is. A szívében és más, õt követõ elõkelõkében elültette a szenvedélyt, így inkább hajlott a test bûnös csábításai, mint az erény felé. Szembekerült a herceg az Evangéliummal, aminek szava most kezdett beteljesedni, és amely elrendelte, hogy csak egyetlen felesége lehet egy férfinak. Ezt a kongóiak nehezebben fogadták el, mint akármelyik más parancsolatot, mert eddig annyi feleségük lehetett, ahányat csak akartak. Így a két testvér között viszály támadt, mindkettõ a maga igazát védte. Az idõsebb herceg, Alfonso a kereszténységet védelmezte, elégetvén az összes bálványt tartományában, a másik hadakozott a kereszténység ellen, mégpedig oly sikeresen, hogy a fõnökök nagyobb része Pango pártjára állt. Így nevezték a lázadót, mivel Pango tartományt kormányozta. A hozzá átpártolt fõnökök közül sokat korábban már megkereszteltek. Azok az asszonyok, akiket elválasztottak uruktól a keresztény vallás erkölcsei miatt, ezt jogtalanságnak és szégyennek érezték, és átkozták az új vallást. Összeszövetkeztek, hogy bevádolják Alfonsót. Úgy gondolták, ha õt megölnék, akkor véget vethetnének az új hitnek. Ezért hírül adták Pango tudtával az uralkodónak, hogy Alfonso herceg azért támogatja a kereszténységet, mert felkelést akar szítani, majd a lázadás sikere után bitorolná apja hatalmát. Az uralkodót sikerült meggyõzniük, így visszavette fiától a kormányzói tisztséget. De az isteni gondviselés, mely a fiút nagyobb cél elérésére szemelte ki, megvédte õt. Néhányan ugyanis azt tanácsolták apjának, hogy elõbb vizsgálja meg a herceg ügyeit. Közülük a legfontosabb a Manisoio volt, ki elõször lett kereszténnyé. Most Manuelnek hívták és éppen az udvarban tartózkodott. Mindezek mellett jó kapcsolatokkal rendelkezett és egyben agyafúrt ember volt. (Õt, mint a legidõsebb udvaroncot a király és a nép is szerette.) Lebeszélte az uralkodót az Alfonso ellen hozott ítélet végrehajtásáról, sõt megvilágította neki Alfonso szándékát. Bebizonyította, hogy hamisak és rosszindulatúak a fia ellen felhozott vádak. Helyreállította a herceg hatalmát, de egyben kérte õt, hogy ne lépjen fel olyan szigorral a pogányokkal szemben a keresztény vallás dicsõítésének érdekében. Õ azonban telve kegyességgel és istenfélõ lélekkel, sosem szûnt meg dicsõíteni az evangéliumi hitet és teljesíteni Isten rendeléseit. Ezért ellenségei - kik sosem nyugodtak a királyi udvarban - állandóan a királyhoz jártak, vádaskodtak és rossz hírét keltették. Így rombolták mindazt, amit ez a kegyes herceg tett. Elsõsorban azért tehették ezt, mert a Manisoio ebben az idõben saját tartományába ment. Ily módon nem maradt senki, aki védelmezte volna a kereszténységet, így az háttérbe szorult. Az uralkodó udvarába hívatta fiát, hogy számoljon el az általa irányított provincia adójával. Szándékában állt - az elszámolás után - leváltani Alfonsot a kormányzóság élérõl. Õ azonban - az angyalok által vezérelve - felfedezte Isten ellenségeinek csapdáját, ezért elhalasztotta visszatérését. Eközben idõs apja természetes halállal a másvilágra távozott [84]. Felesége, ki mindig hû volt a katolikus hithez, nagyon szerette elsõszülött fiát. Ezért titokban tartotta három napon keresztül az uralkodó halálát. Ebben segítségére voltak hû emberei, kik elhíresztelték, hogy a király akarata szerint most senki ne lépjen be hozzá. Közben a futárok készen álltak az egymástól jókora távolságban lévõ állomásokon, hogy elvigyék a király parancsait a királyság egész területén. Révükön a királyné titokban értesítette fiát apja haláláról. Kérte, hogy Alfonso a lehetõ leggyorsabban jöjjön a fõvárosba, mert anyja addig titokban tartja az uralkodó halálát. Õ így is tett, vazallusaitól kísérve - ez az ország szokása - éjjel-nappal futva, egy nap és két éjszaka alatt megtett 200 mérföldet és váratlanul a fõvárosban termett.

III. fejezet
`Az elsõ keresztény király, Joao halála. Fia, Alfonso trónralépése. Háború testvére ellen. Csodák. A nép megtérése.`

A király halálakor közhírré tették, hogy a koronát Afonso örökölte. Az udvar elõkelõi és a portugálok támogatásával Afonso oly pompával temette el atyját, amit errefelé a nép még sohasem látott. A nagy királynak keresztényi módon adták meg az õt megilletõ végtisztességet. De az új király ellenségei nem érezték többé magukat biztonságban az udvarban. Csatlakoztak Pangóhoz, aki saját tartományában háborút viselt a mozombók és más lázadók ellen, amit még atyja életében kezdett el. Mikor értesült apja haláláról és arról, hogy a testvére már megszerezte a hatalmat, Pango összefogott annak ellenségeivel, és egy hatalmas hadsereget szervezett. Felfegyverezte az egész kormányzására bízott tartományt, mintegy kétszázezer embert, és megindult a testvére ellen. Kevés hívével együtt Alfonso király a fõvárosban tartózkodott. Támogatásáról biztosította Manisoio is, egyike azoknak, aki erõsen kötõdött a kereszténységhez, és aki alávetette magát a keresztény hit parancsainak. Õ is összegyûjtötte a támogatóit, akik készek voltak fegyvert fogni és szembeszállni a sokszoros túlerõben lévõ ellenséggel - de róluk kiderült, hogy még ezer fõnél sincsenek többen. Közöttük volt száz helybeli keresztény és néhány portugál. Ez a hadsereg nem volt nagyszámú, és nem is érezte magát biztonságban - rettegett Pango seregének nagyságától. Mindazonáltal a király bízott a hit legyõzhetetlenségében, bízott az égi segítségben, erre biztatta a híveit is. A Manisoio nem gyõzte csapatait éjjel-nappal tettekkel és szavakkal lelkesíteni, buzdította õket, hogy férfias lélekkel várják az ellenséget, és hogy ne csüggedjenek, bízva abban, hogy Isten a segítségükre siet. Így várták az ellenség rohamát. Pango elõrenyomult a fõvárosig, s csapatával oly nagy ricsajt, lármát csapott, hogy a nagy fenyegetéstõl a védõk, a keresztények és a többiek is elveszítették a bátorságukat. Megjelentek a védõk a király elõtt, és elmondták, nincs erejük ellenállni a hatalmas ellenségnek, és ezért jobbnak tartanák, ha most már békét kötnének, és helyreállítanák a korábbi vallást, hiszen ellenkezõ esetben kiszolgáltatják magukat az ellenség dühének. De a király, szíve telve vallási buzgósággal, felrótta nekik félénkségüket és gyávaságukat, lázadóknak nevezve õket, azt mondta: nem emberi erõben, hanem Isten jóindulatában bízik, s így majd le fogja gyõzni a megszámlálhatatlannak tartott ellenséget. Kérte õket a király, maradjanak mindannyian vele, és ne tegyék kockára életüket. De õk már döntöttek. Elhatározták, hogy elhagyják a királyt, és még a városból is elmenekülnek. Ekkor a város alatt megjelent Manisoio, aki felderítette már néhány emberével az ellenség táborát, és meghozta a szükséges óvintézkedéseket. A menekülni akarók neki is ugyanazt mondták, amit korábban a királynak. Mert nekik õrültségnek tûnik, hogy egy túlerõben lévõ ellenséggel szemben veszélybe sodorják az életüket - ennél kétségkívül biztosabbnak tûnik kiegyezni és menteni magukat. Így hát ez a kegyes életû és felettébb erényes keresztény (Manisoio) azt mondta: ne veszítsék ilyen korán el a reményt. Ahogy a király is megmondta: ne dobják el a félelem miatt a szent hitet, amit kevéssel azelõtt oly nagy buzgósággal még magukénak vallottak. De hozzátette, hogy nem idegenek vagy szomszédos népek ellen kell fegyvert fogniuk, hanem rokonok, jóbarátok ellen, így lesznek olyanok, akik úgy érzik, majd eljõ az alkalom, hogy megadjuk magunkat és barátságosan megegyezzünk velük. "Nos hát - szólt az öregember - én már lassan száz éves leszek, mégis fegyvert fogok a hit védelmére, olyan nagy buzgósággal, ami törvényes királyom iránti tiszteletembõl és megbecsülésembõl fakad. De ti, kik éltetek virágjában vagytok - folytatta a Manisoio - micsoda hitványságot és félelmet mutattok, és mennyire nem vagytok hûségesek a természet által fölétek rendelt királyotokhoz. De ha nem akartok harcolni, legalább vazallusaitok lelkét erõsítsétek meg, és ne a gyávákét! Mi pedig várjuk meg az elsõ találkozást az ellenséggel, utána lesz még idõnk a megadás módját latolgatni, és a menekülésre gondolni." Eme buzdítás után az emberek visszanyerték a már-már elveszettnek hitt bátorságukat és mindnyájan elhatározták hogy elmennek Manisoio-val együtt a királyhoz, aki most is a templomban imádkozott, és térden állva fohászkodott Isten segítségéért. Megvárták, míg a király kijön, aztán térdre vetették magukat mindannyian. Kérlelték, hogy bocsásson meg nekik, ne nehezteljen rájuk azért, mert gyávának mutatkoztak, és mert a legnagyobb veszély közepette el akarták hagyni törvényes királyukat. És most már megígérték, hogy minden megingás nélkül, bátran fognak harcolni, vallásukat meg fogják védeni és a királyuk mellett halálukig kitartanak. De az ifjú király, mikor látta az Isten küldötte segítséget, szívében legelõször is az Úrnak mondott köszönetet - ennyire el volt szánva a hit megõrzésére. Késõbb így szólt nagy örömében: "Hiszem Uram, hogy nagyságod végtelen, hogy mindenható vagy, és mikor úgy tetszik neked, kevésbõl sokat és sokból keveset teremthetsz. Nem kételkedem benne, hogy legyõzhetetlen erõddel segítségemre sietsz, a Te támogatásoddal az én gyenge és kicsi seregemmel is gyõzni fogok. Nemcsak emberi erõvel, hadseregemmel, hanem legyõzhetetlen égi segítséggel. És én mindemellett megígérem neked Istenem, ahogy már megfogadtam, hogy egész életemet a Te igaz hitednek, szent nevednek és hasznos tudományodnak szentelem." Tanúságképp és vallomásának örök emlékére az ifjú király elrendelte, hogy a téren állítsanak fel egy keresztet, épp olyat, amilyet az az atya ki elõször keresztelt Kongóban. Ennek a keresztnek - lévén középgerendája nyolcvan arasz hosszú - még mérete is igen tiszteletreméltó volt. A Mindenható, aki ily módon megismerte alattvalója hitét, égi jelet küldött vigasztalásul. Hirtelen rendkívüli világosság öntötte el az eget. Mikor a király megpillantotta, némán térdre hullott, kezét és tekintetét könnyek közt emelve az égre. Míg sírással küszködött, hangja zokogásba fúlt, egész lelkén elragadtatottság vett erõt. De nem mondta el, hogy mit látott, és késõbb sem akarta elmondani senkinek. Akik vele voltak, hozzá hasonlóan cselekedtek, a csodálatos fénytõl elveszítették a látásukat, kis ideig mindannyian magukon kívül voltak. Mikor szemüket az égre emelték, láttak öt fényes kardot, és ezek a kör alakban elhelyezkedõ kardok egy óráig maradtak láthatók az égbolton. A látomás értelmére semmilyen magyarázatot nem tudtak találni. Mégis a király úgy tekintette a kardokat, mint fegyvereket, és ezek láthatók ma is a királyi címeren. (Ezt a címert használják a mostani uralkodók is.) A fenti csoda tiszteletére fogadalomból emelt kereszt pedig ugyanazon a helyen, a templom elõtt található ma is, és a templom most is ugyanúgy a szent kereszt nevét viseli. Ezt a keresztet még az azóta elhunyt Alfonso király idején helyreállították, mert a régi idõ elõtt szúette és roskatag lett. Az új kereszt hasonló nagyságú volt, mint az elsõ, amit még a csoda tiszteletére emeltek. Ez a látomás, ez a csoda lelkileg megerõsítette a városlakókat, hisz a híre azokhoz is eljutott, akik ingadoztak vagy féltek a támadás elõestéjén. Pedig Pango a király és a király híveinek tudomására hozta, hogyha nem adják meg magukat, és nem adják fel a várost, hogyha nem ismerik el õt, Pangót királyként, és nem esküsznek fel rá, és ezen kívül nem adják fel a keresztény vallást, akkor mindegyiküket irgalmatlanul kardélre hányja. De ha mégis fejet hajtanak elõtte, akkor talán hajlandónak mutatkozik megbocsátani. De az alattvalók azt mondták: mindnyájan készek meghalni a hercegért és Krisztus törvényeiért. Ezért a király visszaüzent, hogy nem fél a fenyegetésektõl, hanem épp ellenkezõleg, ezek a szavak csak erõsítik a bátorságát, hisz látja, hogy testvére a sötétben bolyong, és eltávolodott az igaz fény útjától. Mert a koronához õ nem csalás útján jutott, hanem törvényesen birtokolja. A törvény pedig mindenekfölött áll, hisz Istentõl való, attól az Istentõl, aki védelmezi õt és megoltalmazza. Kérlelte Pangót, hagyja el az ördög sugalmazta hamis hitet, mert ha így tesz, akkor Isten gyermeke lehet és kiérdemelheti az égi dicsõséget. Majd ezt követõen meghagyta, hogy keressék elõ ékszereit és többi értéktárgyait, mindezt nagylelkûen szétosztotta a hívei között. Az alattvalók szívét nagy megelégedettség töltötte el, ez arra kötelezte õket, hogy elszánt lélekkel kövessék a királyuk harci jelvényeit. De ezen az éjszakán a hadsereg fele mégiscsak fellázadt és félelmében átszökött Pango táborába, ott elhíresztelték, hogy a király és hívei már fogytán vannak a bátorságuknak. Már mindegyik alattvaló arra gondol, megszökik és a folyó völgyén át fog menekülni. Ezt a folyót mindössze egyetlen mérföld választja el a várostól, a folyó és a hegy közt - mint ahogy már említettük - egy kis két láb mély mocsaras rét terül el. Ezt a területet pedig jobbról és balról olyan hegyek veszik körül, amit hadseregével Pango ellenõriz. A várost csak ezen a puskalövésnyi hosszú és széles mocsáron át lehet elhagyni. Pango elhitte, amit a menekülõk mondtak, és elrendelte, hogy a mocsárba állítsanak föl kihegyezett karókat, de olyan mélyen, hogy a karók hegyét ellepje a víz. Ezek a karók majd megállítják és felnyársalják, a mit sem sejtõ, sötétben menekülõ ellenséget. Így hát Pango és a serege boldog remények közepette töltötte az éjszakát. Várták a hajnalt és felkészültek a támadásra. A másik oldalon Alfonso pedig gyónt és áldozott híveivel, várták a hajnalt és vele az ellenséget, aki már biztos volt a gyõzelmében. Pango már jó elõre odaígérte serege vezéreinek a fõváros kincseit, a királyság vazallus államait és különféle tartományait. Reggel korán elszánt dühvel a város északi oldalánál kezdték a támadást. A városnak ez a hegyektõl körülvett bejárata olyan szoros, mint az üveg nyaka, ami mögött a város sugárszerûen kitágul. Ez a bejárat puskalövésnyi széles, a kerülete két mérföld, és úgy szokták használni, mint a városkaput. Már említettük, hogy ezen a területen voltak az elõkelõk házai és a királyi udvar. Itt várta kevés hívével Alfonso a támadást. De mielõtt összecsapott volna a két ellenség egymással, a pogányok sorai összekuszálódtak, Pango hadserege még az összecsapás elõtt szétszéledt és megfutamodott. Így hát legyõzetett és tönkreveretett a támadó sereg, Pango elképedt, nem is tudta, merjen-e hinni a szemének. Úgy tûnt neki, hogy nem Afonso hadserege, hanem földöntúli, titokzatos erõk csaptak össze az õ csapataival. De a következõ nap újra próbálkozott, mígnem a vereség után újra látnia kellett, hogy a csata sorsát nem ellenséges erõ, hanem földöntúli hatalmak döntötték el. A városvédõk kigúnyolták Pango bálványait, kiáltoztak és ordibáltak, nagy erõt merítve gyõzelmükbõl, és elfelejtve, hogy nem is olyan rég még menekülni akartak a király táborából. De a legyõzött ellenség azt mondta erre, nem a király csapatai gyõztek, hanem egy fehér ruhás hölgy, aki csodálatos fényével elvakította õket, míg egy fehér lovon ülõ lovag, mellén vörös kereszttel összecsapott velük, és aztán visszavonult. Mihelyt meghallotta ezt a király, azt üzente a testvérének, hogy az a fehérruhás hölgy a Szûzanya, kinek hitét felvették, és akinek az oltalmában állnak, a csodálatos lovag pedig nem más, mint Szent Jakab. Az Úr küldte õket, hogy a keresztények segítségére legyenek. Ha igaz hiten lennének, nem fordult volna el tõlük a szerencse. De Pango nem hitte el. Sõt újabb rohamra készült, hogy bevegye végre a fõvárost. Következõ éjszaka két oldalról támadt. Egyik csapata a szorosban maradt, míg õ a többiekkel a folyóvölgybõl indult felfelé, számítva arra, hogy a városnak ezen a pontján a védõk nem állítottak õrséget. Az elsõ csapat kezdett támadni, de visszaverték õket. Pango remélte, hogy amíg a védõk el vannak foglalva a hegyszoros védelmével, õ az ellenség hátába kerülhet. De a király csapatai villámgyorsan megállították a hegyszorosban támadókat, és így idõben meghallották Pango csapatainak zaját, kik a másik oldalon, a hátuk mögött próbálták õket megközelíteni. A király és emberei odarohantak, olyan veszett dühvel támadva rájuk, hogy a félelem és a rettenet megállásra kényszerítette a támadókat. Pango és megriadt serege azokra a csapdákra zuhant, amiket orvul õk készítettek elõ a keresztényeknek. Tébolyult életüket rettenetes kínok közt végezvén be, a karók felnyársalták õket. Ugyanis mindegyik karó mérgezett volt, a hegyük olyan gyorsan ölõ méreggel volt átitatva, amelybõl elég volt egyetlen csepp is, hogy azonnali halált okozzon. A testvére halálával már biztonságban érezhette magát a király, és a gyõzelem után nem kellett többé az ellenségtõl rettegnie. De jól tudta, hogy a nép ingatag és bizonytalan, fél megjelenni elõtte a bûnei miatt. Ezért, mint jó királyhoz illik, elrendelte, hogy hirdessék ki a következõt: mindenkinek meg akar bocsátani és visszafogadni népét az õ kegyeibe. Az egész nép eljött, hogy bocsásson meg nekik, de volt egy kivétel is, a fõkapitány, akit Manibundának hívtak. Az õ kegyetlensége és bûne oly hatalmas volt, hogy rettegett attól, hogy nyíltan megjelenjék a király színe elõtt. Így õ vezeklésként a templom építésében vett részt, és olyan alázatos, jámbor keresztény lett, hogy nem akarta, hogy a király felmentse a munka alól, míg a templom teljes egészében el nem készül. Miután a viszály elsimult, az ország megbékélt, Afonso elrendelte, hogy emeljenek templomot, amelynek a Santa Cruz (Szent Kereszt) nevet kell viselnie. Ez a templom a már említett kereszttõl, és arról a napról kapta a nevét, amikor lerakták az elsõ alapkövet. A király akart az elsõ teherhordó lenni, ezért az alapozáshoz a saját vállán vitt egy kosár követ, a királynõ pedig egy kosár homokot - így mutatván példát az udvar elõkelõ urainak és hölgyeinek, tegyenek õk is ugyanígy, példájukkal lelkesítsék a népet a szent munka elvégzésére. Így a sok önként jelentkezõ és iparos segítségével rövid idõ alatt elkészültek a templom felépítésével. Ebben a templomban celebrálták nagy ünnepélyesen a miséket és a különbözõ szertartásokat, és itt vette fel a nép és sok elõkelõ a kereszténységet. Épp ezért a papok száma lassan már kevésnek bizonyult. Így hát Afonso király elküldött Portugáliába egy férfiút, ki a lázadás alatt ittragadt az udvarban, és egy másikat, Rodrigo nevezetût, és velük néhány saját rokonát is, hogy Portugáliában elsajátítsák a nyelvet, a kereszténység tanításait, és mint követek tájékoztatást adjanak a fenti eseményekrõl a portugál királynak. Összehívta a tartomány elõkelõit és nyilvánosan kihirdette, hogy aki bálványokat tart vagy a kereszténységgel szemben álló hitnek hódol, az a bálványait adja át a küldötteinek - aki pedig szembe fog szállni a parancsaival, azt elevenen megégetik. Így hát elkezdõdött a bálványok felkutatása, és nem telt el egy hónap, a nép beszolgáltatta a varázseszközöket az udvarnak, azokat, amelyeket eddig istenként tisztelt és nagy hódolattal övezett. Bizonyára számtalan tárgyat szolgáltattak be, mivel mindenki hódolt valamilyen bálványnak. A démonok közt sok ijesztõt és különös formájút találtak. Ilyenek voltak a szárnyas sárkányok, amiket az emberek a saját házukban tartottak, a legfinomabb húsokkal tápláltak. Voltak emberek, akik ijesztõ, alakú kígyókat imádtak, mások párducokat, kecskéket vagy más egyaránt félelmetes külsejû állatokat tiszteltek. Általában minél különösebbek vagy minél torzabbak voltak ezek a bálványok, annál jobban imádták õket. Néhányan például baglyokat, uhukat, denevéreket és más tisztátalan éjszakai madarakat csodáltak. Sõt istenként tiszteltek kobrákat, kígyókat, férgeket, szárnyasokat, különbözõ alakú fadarabokat, egyes köveket, de még a fenti állatokhoz hasonló formájú, fából, kõbõl vagy valami másféle anyagból való, festett tárgyakat is. Az élõ állatokon kívül tisztelték ezeknek kitömött bõrét is. [85] Rítusaik különfélék voltak, mindegyik szertartás nagy alázatot követelt. A hívõ térdre borul, hasraveti magát, homokot szór az arcára, közben bálványaihoz fohászkodik. És ezek még a jobb rítusok közül valók. Voltak varázslóik is, akik úgy csapták be a népet, hogy elhitették velük, hogy a bálványok beszélni tudnak. Ha valaki a varázslókhoz fordult a betegségével és meggyógyult, akkor azt mondták neki, hogy a bálványok rendelték így. Ha pedig nem gyógyult meg, akkor a varázslók azt terjesztették, hogy a beteget a bálványok haragja üldözi. Ilyen volt tehát a moxicongok vallása, mielõtt megismerkedtek volna a keresztség életadó vízével. Mikor a király összegyûjtette a bálványokat, megparancsolta, hogy épp azon a helyen, ahol összecsapott testvérével és gyõzelmet aratott, mindenki hordjon össze elegendõ tûzifát. Amikor megnövekedett a farakás, odahordatta a bálványokat, maszkokat és kegytárgyakat, amiket a nép korábban istenként tisztelt és tûzre vettette mindet. Ezután a népnek szétosztotta a szentek képeit és a kereszteket, amiket a portugálok hoztak. Megparancsolta a kormányzóknak, hogy - ahogyan õ erre már példát mutatott - mindegyikük építsen a tartományában templomot. Majd azt is közölte a népével, hogy követeket küldött Portugáliába, papokért, kik megismertetik velük a keresztény vallást, kiszolgáltatják a szentségeket és képeket hoznak a Szûzanyáról és a szentekrõl, hogy alaposan felkészítsék a népet a keresztény hit befogadására. Így az alattvalók lelke is megtisztul és a hit szilárdabb lesz a szívükben. S úgy szívükbe zárják majd ezt az új hitet, hogy még az emlékezetükbõl is kitörlik együgyû, régi vallásukat és hamis, megtévesztõ bálványaikat. Az uralkodó azt is elrendelte, hogy építsenek három új templomot, az egyiket szentelve az Üdvözítõnek, részint hálából a gyõzelmekért, részint pedig azért, hogy méltó nyughelyet találjanak a kongói uralkodóknak. Innen kapta nevét a fõváros is, ami - ahogy már említettük - a Sao Salvador nevet viseli. A második templomot pedig a Szûzanyának szentelték, akit az itteniek, a háborúban nyújtott segítsége miatt Segítõ Miasszonyunknak hívnak. A harmadik templom Szent Jakab nevét viseli, tiszteletére annak a csodának, amikor a szent megsegítette a csatában a keresztényeket. Ezalatt megérkeztek a hajók is Portugáliából, fedélzetükön sok, teológiában jártas mesterrel, Szent Ferenc, Szent Domonkos és Szent Antal rendjének szerzeteseivel, kik buzgón és kegyesen terjesztették a hitet, hogy a királyság egész népe áttért az új vallásra. Olyannyira szentként tisztelte õket a nép, hogyha találkoztak velük, letérdeltek elõttük, és megcsókolták a kezüket. A papok, mikor a provinciákba értek, néhányat maguk mellé vettek a buzgók közül, hogy megismertessék a szent tanokat velük, és õk majdan az anyanyelvükön is tudjanak prédikálni a népnek. Így lassan a katolikus hit gyökeret eresztett és olyannyira megszilárdult, hogy ezen a földön mind a mai napig szilárdan fennmaradt, bár sok veszteséget is el kellett szenvednie - ahogyan ezt majd el fogjuk beszélni a megfelelõ helyen.

IV. fejezet
`Beszámoló Afonso király haláláról, utódjáról, Pedroról. Sao Tomé sziget benépesítésérõl. Beszámoló az odaküldött püspökrõl és a vallással összefüggõ más eseményekrõl. Két királyjelölt haláláról, kiket a kongóiak és a portugálok összeesküvése fosztott meg életüktõl, arról, hogy szakadt meg az eddigi királyi család uralkodása. Kiûzik Kongóból a portugálokat.'

Míg az atyák a fentieket végezték Isten szolgálatában, és míg a kereszténység ezen a földön gyors virágzásnak indult, az Úr jónak látta Alfonso királyt magához szólítani. Alfonso még halálakor is bizonyságot tett felmagasztosult életérõl, szívében hittel halt meg, és ennek jelét adta élete utolsó óráján is. Mély hittel és nagy kegyességgel beszélt a keresztény hitrõl, és ezzel megmutatta, hogy szíve mélyén a kereszténység és Jézus Krisztus, az Üdvözítõ igaz hite lakozik. Fiára, Pedrora [86], mint szellemi örökösére hagyta a kereszténység tanait, õ pedig követte atyja példáját, hittel õrizte és oltalmazta azt. Pedro uralkodása idején nagyszámban érkeztek portugál hajók ebbe a térségbe. A király rendelete értelmében ekkor népesült be a portugálok birtokolta Sao Tome szigete. Ugyanis a sziget belseje még lakatlan volt, a szomszédos területek hajósainak kisebb csoportjai csak a part mentén vertek tanyát. Az idõ múlásával a király engedélyével érkezett portugálok és más népek is letelepedtek. Mivel a sziget kereskedelme jelentõsen megnövekedett, a portugál uralkodó elhatározta, hogy egy püspököt küld, aki majd gondjaiba veszi a szigeten lakó valamint a Kongóban élõ keresztényeket. A püspök megérkezett a szigetre, majd ezután elindult Kongóba, hogy ott is betöltse szent hivatását. Szinte alig lehet elhinni, micsoda tisztelettel fogadta a püspököt mind az ottani nép, mind az uralkodó: a király elrendelte, hogy tisztítsák ki és javítsák meg azt a százötven mérföldnyi útszakaszt, ami a fõvárost a tengerparttól elválasztja, sõt, hogy borítsák be az egész utat gyékényszõnyegekkel, hogy a püspök úrnak az utazás alatt még a lábaival se kelljen megérinteni a puszta földet. Még csodálatraméltóbb volt látni, ahogy a környéket, de mindenekelõtt a fákat és a különbözõ emelkedõket ellepi az ottani nép, férfiak és nõk, hogy saját szemével lássa a püspök érkezését, akit szent embernek és Isten küldöttének tartottak mindannyian. Felajánlották számára bárányaikat, gödölyéiket, kappanaikat, vadászzsákmányaikat, fogolymadaraikat és más élelmiszereket, mindezt olyan mennyiségben, hogy a püspök nem tudta, mit kezdjen velük, és hogyan vigye magával. De ebbõl megismerhette jól az új keresztények buzgóságát és odaadását. Érdemes megemlíteni azt is, mikor a püspök elindult a fõvárosba, az úton számtalan ember sietett eléje, férfiak és nõk, lányok és fiúk, nyolcvanévesek vagy még idõsebbek. Átvágtak az úton, és kérték a püspöktõl, az igaz hit jeleként, a szent keresztség vizét. Nem engedték továbbmenni, amíg ezt meg nem kapták, és így, örömteli kötelességei miatt, a püspök sokáig késlekedett az úton. A keresztelés céljára edényekben hozott magával vizet, sót és más szükséges kelléket. De ne meséljünk tovább a barátságos fogadtatásról, amiben részesült, az õszinte örömrõl, amivel elárasztotta a nép, együtt és külön-külön, amivel kifejezték a püspök érkezése fölött érzett örömüket. A püspök és kísérete nagy késlekedéssel, de végre valahára megérkezett Sao Salvador városába. Itt a papok, a király és a királyi udvar fogadta nagy tisztességgel. Diadalmenetben lépett be a püspök a templomba, és miután hálaadást mondott Istennek, a király által kijelölt szállására tért. A következõ napokban szabályozta a templom mûködését, ellenõrizte az itt élõ atyákat és szerzeteseket. És felszentelte a Szent Kereszt katedrálist, amelyhez ekkor legalább huszonnyolc kanonok és káplánjuk, a fõnökeik, énekesek, orgona, harang, és az istenszolgálathoz szükséges mindenféle tárgyi felszerelés tartozott. A püspök az Úr eljövetelét hirdette ebben a katedrálisban és Sao Tome szigetén is, ahová húsz napos hajóút után tért vissza. Valahányszor elhagyta Kongót, mindig hagyott hátra helyettest. Végül, mikor meghalt, Sao Tome szigetén temették el. Ezt a fõpapot egy királyi családból származó fekete követte a püspöki székben. Alfonso király õt elõször Portugáliába, majd Rómába küldte, hogy elsajátíthassa a latin nyelvet és vele együtt a kereszténység tanait [87]. Ez a püspök, mikor visszatért Kongóba, partraszállás után püspöksége, Salvador felé indult. És ezen az úton érte a halál. Így maradt a királyság néhány évig pásztor nélkül. A törvényes uralkodó, Afonso király [88] épp ily hirtelenséggel, sõt törvényes fiúutód hátrahagyása nélkül halt meg. A trónon testvére követte, kit Francisconak neveztek, de a trónon õ is csak rövid ideig uralkodhatott. Az ötödik uralkodó Diogo [89] lett, õ volt a legközelebbi rokon a királyi családban. Emelkedett lelkületû, ügyes, találékony és éles eszû férfiú volt, tanácsai bölcsek, aki mindenekfölött a keresztény hit védelmezését tartotta fõ kötelességének. Olyan harcias természet volt, hogy rövid idõ alatt jónéhány szomszédos területet hódított meg. Nagyon kedvelte a portugálokat, elhagyta a hagyományos ruházatot, és európai módra öltözködött. Ami az öltözködést, és a palota díszítését illeti, rendkívül kedvelte a fényûzést. Nagyvonalú és udvarias ember hírében állt, így hát bõkezûen juttatott az övéinek és a portugáloknak egyaránt. Nagyon drágán vásárolta meg a neki tetszõ ékszereket, és úgy vélte, ilyen ritka holmikat csak a király birtokolhat. Egy öltözéket csak két-három alkalommal viselt, ezután rögtön odaajándékozta a ruhát a kíséretének. Mikor látták a portugálok, hogy a király milyen nagyra értékeli az aranyszõtteseket és a drága edényeket, ilyeneket hoztak neki Portugáliából. Ekkor indult meg itt az aranyszõttes, a selyem és a más drága, fényûzõ holmik iránti kereslet... Uralkodása idején nevezték ki Portugáliából Sao Tome és Kongó harmadik püspökét [90]. Az itteni népek õt is a szokott ünnepélyességgel fogadták az úton és a salvadori udvarban. De a keresztény hit ellensége, az ördög mégiscsak megneheztelt a katolikus hit terjedése miatt, és ellentéteket támasztott a szerzetesek, a papok és a püspök között. Ez lett a gyümölcse annak a hosszú szabadságnak, ami abból fakadt, hogy annyi évig pásztor nélkül maradt az itteni gyülekezet. Az elõbbiek, a papok és a szerzetesek, úgy vélték, nemcsak egyenlõek, hanem tekintélyesebbek is, mint a püspök. Nem akartak engedelmeskedni elöljárójuknak, ebbõl pedig komoly ellentét, sokféle hátrány és sok rossz, bûnös példa fakadt. Azonban a király, mint jó katolikus mindig a püspökök pártján állt, és szándékában állt mihamarabb véget vetni ennek az áldatlan viszálynak. Néhány papot Portugáliába, néhány papot pedig Sao Toméra számûzött, de ezek magukkal vitték saját kegytárgyaikat is. Emiatt visszafejlõdött a hitélet és csökkent a papok befolyása. De még így sem ért véget a viszály, mert az uralkodó és az alattvalók között is különféle ellenségeskedések támadtak. Mikor meghalt a király, egyazon idõben, egyszerre három herceget is uralkodóvá avattak. Az elsõ az elhunyt király fia volt, de õt csak kevesen támogatták, és mivel nagyon hamar meghalt [91], hívei is máshoz fordultak. A másik két jelölt is a királyi családból származott, az egyik a nép nagyobb része, a másik jelölt pedig csak néhány helybeli elõkelõ és a portugálok támogatását élvezte. A fent említett elõkelõk és a portugálok a templomhoz vonultak, hogy végezzenek a másik jelölttel, a már törvényesen megválasztott egyik uralkodóval, mert abban bíztak, hogy a gyilkosság után egyedül az õ jelöltjük számít majd törvényesnek. De az ellenpárt is hasonlóan gondolkodott, és épp ebben az idõben tervezett a portugálok támogatásával megválasztott király ellen gyilkosságot. Így történt, hogy egyazon órában, két különbözõ helyen a két ellenpárt mind a két jelöltet megölte. Az összeesküvések és gyilkosságok láttán a nép rádöbbent, hogy a trónon nincs törvényes uralkodó, a belviszályért a portugálokat okolta, és lemészárolta azokat, akik a zavargások idején is Kongóban maradtak. De nem bántották a papokat, és nem üldözték azokat a portugálokat, akik más helyen laktak. [92] Mivel senki nem volt a királyi családban, akit uralkodóvá emelhettek volna, ezért Henrique-t, az elhunyt Diogo király egyik testvérét választották királynak [93]. Míg õ az anzicusok ellen vonult háborúba, addig kormányzóként, királyi titulussal, egy Alvaro nevû, huszonöt esztendõs fiatalembert hagyott hátra, aki Henrique feleségének egy másik férfitõl való gyermeke volt. Henrique kevéssel késõbb elesett a háborúban, és a többség egyetértésével Alvarot választották meg Kongó királyának [94], s neki mindenki engedelmességet fogadott. Így Henrique személyével ért véget a kongói királyok ezen dinasztiája. Alvaro jó bíró és irányító volt, békét hozott egész népének. Rögtön megszüntette a királyságban uralkodó zûrzavart. Elrendelte, hogy hívják egybe a portugálokat, mind az egyháziakat, mind a laikusokat, akik a harcok miatt szétszóródtak a különbözõ provinciákban, bocsánatot kért tõlük, kinyilvánította, hogy az ellenségeskedésért nem okolja õket, és felszólította, folytassák tovább a korábbi munkájukat. Ezek után a király úgy határozott, hogy bõséges beszámolót készít az országában történt eseményekrõl Sao Tome püspökének és a portugál királynak. Megíratta és elküldte ezeket a leveleket, így jutott Sao Tome püspöke hírekhez. A püspök úr korábban a felkelés miatt még kockázatosnak tartotta, hogy Kongóba utazzon, de most azonnal odahajózott, és minden tekintélyét latba vetette, hogy elsimítsa az ellentéteket. Megszervezte azt is, hogy szállítsanak Kongóba az istentisztelethez és más papi feladatok ellátásához szükséges eszközöket. De mikor visszatért Sao Toméra, hamarosan elhalálozott, így ez a térség harmadszor is püspök nélkül maradt. A püspökök hiánya miatt csökkent a kereszténység iránti odaadás mind az uralkodó, mind az elõkelõk, mind pedig a nép körében. Engedett a test csábításának még a király is, akit erre ösztönöztek hasonló korú, vele bizalmas viszonyban lévõ társai is. Különösen Francisco Bulamatare [95] - ki rokona volt - járt élen a kicsapongásban. Mivel elõkelõ ember volt, nyíltan hirdette, hogy hiábavaló csak egy asszonyt tartani, inkább térjenek vissza a régi szokásokhoz. Kaput nyitott evvel a Gonosznak, hogy az õ segítségével rombolja le a kereszténység templomát, amit eddig oly nagy fáradtsággal sikerült megalapozni. Francisco olyannyira letévedt az igaz ösvényrõl, hogy bûnt bûn után követett el, és csaknem teljesen elhagyta az igaz hitet. Mikor meghalt ez a Francisco, mint elõkelõt, a Szent Kereszt Katedrálisban temették el. Ám mivel nem fért ahhoz kétség, hogy bemocskolta magát a hamis hittel, csodás események következtek, melyek megerõsítették a jámbor istenfélõ embereket. Így történhetett, hogy a rossz szellemek éjszaka megbontották a Katedrális tetejét, pontosan afölött a hely fölött, ahol felravatalozták a tetemét, és mindezt oly nagy robaj kísérte, hogy az egész városban hallani lehetett. Ezek után a rossz szellemek kiragadták Franciscot a sírjából és magukkal vitték. Reggelre kelve a templom kapuját zárva találták, és láthatta mindenki, hogy a tetõ beszakadt, a sírból pedig a holttest hiányzik. Ezek a jelek a királyt és alattvalóit a bûneikre figyelmeztették - ámbátor nem volt püspöke az országnak, a király pedig csak egy magányos ifjú volt, aki bár ragaszkodott a hitéhez, de mégsem tudott ellenállni a test csábításának. Egészen addig, míg Isten szigorúan meg nem büntette õt.

V. fejezet
`Zsaga betörés a Kongó királyságba, a jagák és fegyvereik bemutatása. A fõváros elfoglalásának története.`

Eközben néhány nép, melyek úgy éltek mint az arabok és más régi nomádok, idejött, hogy feldúlja a Kongó királyságot. A támadókat jagáknak nevezték, és a Nílus elsõ tavának környékén, a Moenhemuge tartományban éltek eleinte. Vad és kiváló harcosokkal büszkélkedett ez a kegyetlen és gyilkos nép: mindegyikük emberhúst eszik, az arcuk ijesztõ. Meztelenül járnak, szokásaik olyanok, mint más vad népeké. Nincs királyuk, életüket erdei kunyhókban tengetik, akár a pásztorok. Fegyvereik: pajzs, dárda, tõr. Ahol megjelennek, kifosztják és tûzzel-vassal pusztítják azt a földet, ahova lábukat beteszik. Bata tartományon keresztül hatoltak a Kongó királyságba. Azokat a csapatokat, amelyek elsõként szálltak velük szembe, leverték, majd a fõváros felé vették az útjukat. A fõvárosban tartózkodó király egészen elcsüggedt a vereség hírére, hisz az ellenség már elfoglalta egész Bata tartományt. Csapataival elindult, hogy találkozzon az ellenséggel, épp azon a fennsíkon várta õket, ahol Pango csatázott Afonso királlyal. Itt folyt le most is a csata, de a királyi csapatok vereséget szenvedtek. Az uralkodó félig holtan tért vissza a fõvárosba, de már ott se érezte biztonságban magát. Bûnei miatt vesztette el az isteni kegyelmet, nem bízott Benne annyira, mint korábban Alfonso király. Az uralkodó elhagyta a fõvárost, és a Zaire folyó egyik szigetére, Cavalo-ra menekült. Vele tartottak a portugál papok és az udvar elõkelõi. Így a jagák kezébe került az egész királyság, és még a fõváros is. A helybeliek szerteszaladtak, a hegyekben és más ember-nem-lakta helyeken kerestek menedéket maguknak. Mert a jagák felégették a fõvárost, senkinek sem kegyelmeztek, és mindent elpusztítottak, csapatokra oszolva leigázták az egész fõvárost. Evvel az üldöztetéssel bûnhõdött a Kongó Királyság mindegyik lakosa, a király, az elõkelõk, a portugálok, az egyházi személyek, a nép - ki-ki vétkei szerint. Az ország népe kóborolt, mindenben hiányt szenvedett, és sokan voltak, akik elpusztultak éhségükben. A király és övéi megmenekültek, a már említett Cavalo szigetére húzódtak vissza. De a sziget kicsi volt, a nép pedig igen nagyszámú. Rettenetes hiány mutatkozott az élelmiszerekben. A bujdosók nagyobb része meghalt az éhségtõl vagy belehalt a pestisbe. Az árak felszöktek, egy kevés élelem annyiba került, mint egy tíz escudót érõ rabszolga. Így a szükség által kényszerítve az apa eladta a fiát, a testvér a testvérét, így próbálva végig a lét hitványságának minden fokozatát. A rabszolgaként eladott személyeket pedig portugál kereskedõk vásárolták meg, akik élelmiszerekkel megrakott hajókkal érkeztek Sao Toméból. Aki eladta valamely rokonát vagy ismerõsét, azt állította, hogy az rabszolga, mert meg akart menekülni az éhségtõl az így kapott pénzen. Ekképpen jutott Sao Toméra és Portugáliába sok rabszolga, mert a szükségtõl kényszerítve eladták magukat Kongó lakói. A rabszolgák között voltak elõkelõk és a királyi családból származók is. Mindebbõl felismerte az uralkodó, hogy ezek a szerencsétlenségek az õ bûnei miatt sújtottak le a népére. És ha mint királyt nem is sújtotta az éhség, de nem menekült meg a kegyetlen betegségtõl, a vízkórtól. Erõsen megdagadtak a lábai, amit a levegõ, a rossz táplálkozás és a sziget nedvessége okozott. Ez a betegség késõbb a halálához vezetett, de elõtte megtért, feloldozást és bocsánatot kért a bûneire. A portugálok tanácsára segítségért fordult a portugál királyhoz, követei beszámoltak a királyságot ért minden csapásról. Ebben az idõben Sebestyén király ült a portugál trónon. Õ gyorsan és szívesen sietett a kongói uralkodó segítségére. Egy kipróbált kapitányát küldte el, Francisco Gouveiát [96], aki részt vett az indiai és afrikai háborúkban is. Gouveiával elküldött hatszáz katonát, és csatlakozott még hozzá sok kalandvágyó nemes is.

VI. fejezet
`Portugália királya követet és segítséget küld Kongó királyának, és azt kéri, hogy tájékoztassa az országában bõségben lévõ fémbányákról. Ugyanekkor a kongói király, hogy papokat kérjen, Spanyolországba küldi követeit. Mi történt velük, és hogyan küldött a különbözõ fémekbõl mintákat? Hogyan zajlott Duarte Lopes küldetése?`

Gouveia azt a parancsot hozta magával, miszerint Sao Tomé szigetének kell õt ellátnia hajókkal és élelmiszerrel, és minden, a vállalkozásához szükséges holmival. Így felszerelkezve érkezett meg Cavalo szigetére, ahol ezidõben a király tartózkodott. A portugálok és a fegyverforgató férfiak a legnagyobb sietséggel indultak meg a betolakodók ellen. Több csatát megvívtak, és így másfél év után sikerült visszaállítani a király hatalmát, leginkább a puskák dörgésével és nem az erejükkel ijesztve meg az ellenséget. Mert a jagák ettõl jobban féltek, mint a megmaradt királyi csapatoktól. Így hát kiûzték õket Kongóból, és közülük csak kevés láthatta viszont az övéit. A portugál kapitány négy évet töltött itt, és teljesen visszaállította a király hatalmát. Mikor elindult Portugáliába, magával vitte a király levelét, amiben kérte, hogy a keresztény vallás ápolására küldjenek minél több papot. A Gouveiával jött portugálok közül sokan Kongóban maradtak, mára már meggazdagodtak, és most dúskálnak javaikban. Helyreállítva a királyság hatalmát és visszaszerezve méltóságát, az uralkodó jó kereszténnyé lett, házasságot kötött Catarinával, aki még jelenleg is él. Catarinától négy lánya született, rabnõitõl pedig két fiú és egy leány. Kongóban a lányok nem örökölhetik a királyságot, így a hatalmat a nagyobbik fiú kapta. Õt is Alvarónak hívják, és ma is uralkodik [97]. Abban az idõben, mikor Gouveia kapitány még Kongóban volt, Sebestyén király tudomására jutott, hogy itt aranyat, ezüstöt és más fémeket is bányásznak. Két, ebben jártas mestert küldött Kongóba, akik Keleten korábban már a spanyolok szolgálatában álltak, segítettek felkutatni a bányákat és kinyerni a hasznot belõlük. De Kongó királyát egy portugál, bizonyos Francisco Barbudo meggyõzte, hogy titkolja el a bányákat, elhitette vele, hogy így királysága fokról-fokra elveszti önállóságát. Azt javasolta, hogy vezessék a mestereket hamis nyomra, olyan utakra, ahol tudvalevõ, hogy nincsenek fémbányák. Így hát Kongó királya nem engedte meg, hogy ezek a szakemberek itt gyakorolják meterségüket, felderítsék és kibányásszák a fémeket. Pedig ezek a fémek akkortájt igen keresettek voltak Európában, de a fentiek miatt szertefoszlott annak lehetõsége, hogy Kongó bekapcsolódjon a nagykereskedelembe. A portugál kereskedõk nem voltak érdekeltek abban, hogy idehajózzanak, és itt letelepedjenek, így hát egyházi személyek se szívesen jönnek. De Alvaro király a Mi Urunk által rámért büntetések hatására - melyeket a keresztény vallás ellen elkövetett bûnökért kellett elszenvednie - mára már megtért és mostanra jó keresztény lett. Mindenkor szívesen fogadta a portugálokat, kiváltságokat adott nekik és a gyermekeinek nevezte õket, ezenfelül követeket menesztett Portugáliába, és papokat, valamint a Szentírásban jártas tudósokat kért, azért, hogy megõrizhesse a katolikus vallást királyságában. Hiszen azóta a kereszténység csaknem feledésbe merült, de csak azért, mert nem voltak papok, akik tanították volna a népet és kiszolgáltatták volna a szentségeket - és nem azért, mert ne lettek volna fogékonyak az itteni népek a keresztény hitre, hiszen szinte hihetetlen, hogy mennyire hajlottak mindannyian a keresztény hit elfogadására. Gouveia kapitány, mikor visszatért Portugáliába, elõadta a kongói király kéréseit, de válasz gyanánt csak ígéreteket kapott. Sebestyén király még fiatal volt, s megígérte ugyan, hogy teljesíti, amit a kongói király kér, mégsem küldött szerzeteseket vagy papokat. Erre Sebastiao Alvares személyében, aki rokona volt, egy hercegi követet menesztett a portugál királyhoz a kongói uralkodó, és vele küldött egy portugált is, hogy kérjenek papokat, és váltsák ki azokat a rabszolgákat, akik itt születtek Kongóban. Õket, mint már mondtuk, csak az éhínség miatt adtak el Portugáliába és Sao Toméra. Közülük néhányan önként vállalták a szolgaságot. Közülük sokakat, köztük nemeseket és elõkelõket is, a kongói király követei visszahoztak hazájukba, a király az õ segítségükkel próbálta meg a keresztény vallás tekintélyét visszaállítani. Néhányan, mivel hosszúra nyúlt rabságuk alatt járatosak lettek a világ dolgaiban, miniszterként és tanácsadóként szolgáltak királyuknak. A követeknek kedvesen válaszolt a portugál uralkodó, mondván, szeretne mielõbb segítségükre lenni. De a követek mégis egyháziak nélkül fordultak vissza. Három év múltán Sebestyén király mégiscsak elküldött egy püspököt. Antonio de Ulhoa [98] kasztíliai származású volt, püspöki megbízása elsõsorban Sao Toméra szólt, de utasításában az is szerepelt, hogy látogassa meg a Kongó Királyságot is. Amikor azonban a püspök megérkezett Sao Toméra, összetûzésbe került a sziget kapitányával. Sao Toméról rögtön Kongóba indult, de elhíresztelték róla a kapitány emberei, hogy önfejû, makacs, fennhéjázó, így keltve rosszhírét az egész kongói udvar elõtt. A vádak hatására az uralkodó elrendelte, hogy a püspök nem léphet a királyság földjére, de késõbb mégis megenyhült, eléje küldte fiát, hogy kísérje a fõvárosba, õ pedig mégiscsak nagy tisztelettel fogadta a püspököt. A fõpap nyolc hónapot töltött itt, és mikor a portugálok királya elindult harcolni Afrikába [99], õ is elhagyta Kongót, ahol hátrahagyott négy atyát és két szerzetest. Akkor történt, mikor a püspök visszaindult, hogy a portugál Sebestyén király elesett Afrikában és a trónra Henrique bíboros került [100]. Kongó királya egyháziakat és prédikátorokat kérve neki is küldött egy sürgetõ levelet. De mivel a bíboros csak pár hónapig élt, rajta keresztül sem érhetett el semmit. Henrique bíborost Fülöp, Kasztília királya követte a portugál trónon, aki levélben üzente meg Sao Tomé kapitányának, hogy õ lett Portugália uralkodója [101]. Sebastiao Costát küldte, hogy vigyen el egy hasonló tartalmú levelet a kongóiak királyának. Costa átadta a küldeményeket, és megkötötte a szükséges kereskedelmi egyezményeket. Kongó királya visszaküldte õt az udvarba, hogy adja át üzenetét Fülöpnek. Levelében megírta, miszerint hajlandó megmutatni az elõdei által eltitkolt bányákat, sõt a követtel még mintákat is küldött. Mindehhez hozzáfûzte régebbi kéréseit is, vagyis hogy küldjenek minél több papot, ecsetelte népe nyomorúságos állapotát, amit a kereszténység megismerése óta bekövetkezett zûrzavar okozott. De Costa meghalt útközben, mert a hajó Portugália partjainál darabokra tört, és utasai mind egy szálig vízbe fúltak. A rossz hírekrõl és a megbízásról azok a levelek számolhattak csak be, amelyeket egy hullámok által partra vetett dobozban találtak a tengerparton. Így értesültek a portugálok Kongó királyának kitartásáról, amely még a levélben található kegyes kérésben is kifejezésre jutott, és abban, hogy nem hagyja veszni a kereszténységet a saját királyságában. Mindezek után Fülöp felkérte udvarának elõkelõit, hogy vállalják el a megtisztelõ tisztséget, az õ követének szerepét az afrikai királyságban. De senkinek sem volt meg ehhez a bátorsága. A király ezután bízta meg a portugál Duarte Lopest, aki most ezt a jelentést diktálja Pigafettának. Duarte úr eltöltött egy bizonyos idõt a Kongó Királyságban, jól megismerte azt, és bejáratos lett az udvarba. A király kegyébõl azt a megbízatást kapta, hogy utazzon Európába, nyújtsa át Spanyolországban a Katolikus Felségnek és Rómában Õszentségének a kongói uralkodó kegyességgel és tisztelettel teli leveleit, amelyek mindkét fél számára elõnyös elõterjesztéseket tartalmaztak. Megbízatása abból állt, hogy adja át a kongói uralkodó levelét Fülöp királynak, részletesen számoljon be a Kongó Királyság helyzetérõl, arról, hogy az elmúlt háborúk és a papok hiánya miatt a vallás milyen áldatlan állapotba került. És gyóntatópapokat, tisztségükre alkalmas prédikátorokat kérjen Õfelségétõl, hogy megõrizzék az Evangélium tanításait ezeken a távoli területeken. Valamint, hogy ezt az országot újra keresztény hitre térítsék. Másik megbízatása abból állt, hogy különféle fémekbõl és anyagokból mintákat mutasson be, és a kongói király nevében ajánlja fel - az elõzõ királyok által megtagadott - szabad kereskedelmüket. Duarte Lopest megbízta, hogy útja során a Pápát is keresse fel, csókolja meg nevében a lábát, adjon át neki is leveleket, ecsetelje a Kongó Királyság nyomorúságos állapotát, azokat a károkat, amiket a nép azért szenvedett el, mert tisztelte a keresztény vallást. Ajánlja Õszentsége figyelmébe ezeket a lelkeket, és õ, Duarte Lopes könyörögjön a nevében Neki, hogy Õ, mint az egyetemes kereszténység atyja, viselje szívén ezen hívõk sorsát, mivel Kongóban nincsenek papok, kik a szent hitre oktatnák õket, és az egyház üdvözítõ szentségeit kiszolgáltatnák. Így lassan-lassan mindannyian elkárhoznak. Nyolc hónap elteltével, a királynak tett szolgálatok után, Duarte Lopes megkapta a megbízatást, elhagyta az udvart januárban - ami Kongóban nyár - és útnak indult egy Lisszabonba tartó száztonnás hajón. Mikor a Zöldfoki szigetekre értek, a hajónak, amely már öreg és rozoga volt, az orrán rés keletkezett, és egyre több víz került a hajó belsejébe. Erõs északi szél fújt, ezért se a Zöldfoki szigeteknél, se Afrika partjainál nem tudtak kikötni, de az útjukat se tudták tovább folytatni, mert a hajón egyre több rés tátongott, és félig-meddig már megtelt vízzel. A kalauz jobbnak látta, ha irányt változtatnak és a hátszél segítségével kikötnek Új-Spanyolország szigetein. Így rettenetes viharoktól, a vízbefúlás és az éhség rémétõl gyötörten - hiszen élelmük kevés volt - érték el nagy nehezen Cubagua szigetét [102]. Ez a sziget avval a Margarita-szigettel fekszik szemben, ahol a lakosok gyöngyhalászatból élnek. Miután sikerült rendbehozniuk a hajót, egy ismert útvonalon Cumana kikötõjébe indultak. (Ennek közismertebb neve a Granada Új Királyság a Nyugat-Indiákon.) Mikor ez a rozzant hajó a biztonságosnak tartott kikötõhöz ért, azon nyomban elsüllyedt, de az utasokat sikerült kimenteni. Õk, Duarte Lopes úr és az útitársai az átélt élmények miatt súlyos betegen - hiszen az utazás alatt hiányos táplálkozás, halálfélelem, éhezés gyötörte õket - végre valahára partot értek. A kongói követ pihent, hogy visszanyerje egészségét. Ám közben a hajóhad, amely minden évben egyszer bont vitorlát, hogy Kasztíliába hajózzon, már útnak indult. Az ilyen hajóhadat flottának nevezik. Így Duarte Lopes arra kényszerült, hogy több mint egy évig várjon hajóhadra, s ott maradjon azon a szigeten, ahol az égvilágon semmi dolga nem akadt. Eközben Kongó királya, aki semmilyen hírt nem kapott Duarte Lopes felõl, halottnak hitte õt, hisz nem tudta, hogy a követét a viharok veszteglésre kényszerítették Nyugat-Indiában. Az uralkodó, aki eltökélte, hogy mindent megtesz azért, hogy a kereszténység megszilárduljon országában, egy másik követet küldött, akire hasonló üzenetet bízott. Ezt a követet Pedro Antonionak hívták, és rangban a királyság második embere volt. Pedro Antonioval tartott egy elõkelõ portugál, Gaspar Dias, ki a térség egyik legrégebbi és leggazdagabb lakója volt. Csatlakozása biztosíték volt arra, hogy az úton semmit sem fognak nélkülözni, és remélhették, hogy a követség eléri célját a spanyol királynál. Parancsot kaptak, hogy ha találkoznak Duarte úrral, akkor együtt hajtsák végre a küldetésüket. De Pedro szomorú véget ért, útközben elfogták az angolok és hajójukat Angliába akarták vontatni. Ám szerencsétlenségükre az angol partoknál elsüllyedt a hajó, és odaveszett Pedro valamint a fia is. Csak kevesen menekültek meg a katasztrófából, köztük volt Pedro kísérõje, a portugál is. Õ akkor érkezett Spanyolországba, mikor Duarte Lopes úr a spanyol királyi udvarba ment, hogy teljesítse a kongói király által rábízott küldetését. Gaspar Dias, ez a portugál késõbb azt írta Duarténak, hogy vissza akar térni Kongóba, nem akar az udvarba menni. Talán azért tett így, mert meghalt Henrique bíboros, vagy volt valami ki nem mondott indoka, mindenesetre úgy tett, ahogy mondta. Amíg a mi Duarténk a Nyugat-Indiákon vesztegelt, megfigyelte, hogy a környék éghajlata, levegõjének hõmérséklete ugyanolyan mint Kongóé, de az emberek bõrszíne mégis különbözõ. Míg Kongóban az emberek bõre fekete, itt csaknem fehér vagy valamilyen átmenet a fehér és a fekete között. A spanyolok az ilyen bõrszínt mulattnak nevezik. De a fentiek világosan megmutatják, hogy nem a nap okozza a bõrszín különbségeit, hanem ahogy már korábban is említettük, a természet. Így hát nem igaz, amit a régi, de az új szerzõk is a bõrszínrõl állítanak. Miután Duarte úr visszanyerte az egészségét, elhajózott a Hispaniola szigetén lévõ Santo Domingóba, hogy felszálljon akármelyik Kasztíliába tartó hajóra. Ráakadt egy portugál vaso-ra [103], ami a szárazföldrõl jövõ és Kasztíliába tartó flottához csatlakozott, hiszen a csoportos utazás biztonságosabb. Jó széllel utaztak az Azori-szigetekre, Terceirára, majd továbbhajóztak a Guadalquivir folyó kikötõjébe, Sanlucar de Barramedaba, azután pedig megérkeztek Sevillába. Duarte innen Portugáliába ment, hogy viszontlássa övéit, és ellássa magát mindenféle szükséges holmival. Végül aztán a Madridban székelõ királyi udvarba lovagolt. Õ Katolikus Felsége [104] nyájasan fogadta, de mikor elõadta kérését, olyan nagyszabású események történtek és olyan nehézségek merültek fel, melyek lehetetlenné tették küldetése teljesítését. Megérkezett Duarte úr megbízójának, Kongó királyának halálhíre, ezenkívül Fülöp királyt lefoglalta az Anglia elleni támadás terve [105]. Így aztán háttérbe szorult, hogy megoldást találjanak a követ ügyében, és Duarte úr nem látott reményt arra, hogy céljait elérje, kijelentették elõtte, hogy ebben a helyzetben nem tudnak segíteni. Ennyi balszerencsétõl sújtva Duarte úr emlékezetébe idézte hosszú és rettenetes útja halálos rémségeit. Emiatt levert és elkeseredett lett, ráébredt arra, hogy ezen a világon csakis Istenben találhatja meg a nyugalmat. Félt, hogy sehogy se tud segíteni a szükséget szenvedõ kongói népen. Világosan látta, hogy ezek halálos veszélyben forognak, és a Pokol sötétsége lesz majd osztályrészük. Anyagi helyzete válságosra fordult, nem volt semmi remény, hogy magát és családját a királyi udvarban továbbra is el tudja látni, ezenkívül arra sem volt reménye, hogy teljesíteni tudja a Kongó királya által rábízott missziót. Lelkének megfelelõ és üdvözítõ megoldást választott. Szívét angyal érintette meg, letette férfias lélekkel a kardot, hogy keresztet ragadhasson, elfordult a világtól és lemondott annak csodálatos pompájáról. Madridban barátcsuhát öltött, és elindult Rómába, hogy V. Sixtusnál [106] elõadja a kongói király kérését. Nem akarta feladni küldetését, noha az õt ezzel megbízó uralkodó már nem volt az élõk között. Õszentsége kegyesen fogadta, Lopes pedig beszámolt arról. milyen sajnálatos helyzetbe kerültek Kongó keresztény lakói, azzal, hogy nélkülözik az istentisztelet és a papi szolgálatot. Elmondta Õszentségének, hogy kevés a pap, ki az Evangélium tanaira oktatná a népet és ellátná az egyház feladatait, mert Kongó lakossága igen népes, ám az év minden napjában készek arra, hogy megkereszteljék, tanítsák, gyóntassák, megáldoztassák õket - de ez a reményük hiábavaló. Az is Lopes megbízatásához tartozott, hogy a Kongó Királyság engedélyt kapjon egyetem létrehozására. Szerettek volna megalapítani egy iskolát, ahol magisztereket és papokat készítenének fel Isten szolgálatára, valamint hogy az ország fiataljait különbözõ nyelvekre, szabad mûvészetekre, az Evangélium tanaira és a misztériumokra oktassák. Ezek a szent iskolák Isten törvényeiben jártas, tanult férfiakat képeznének ki, s ezek a bennszülöttek anyanyelvén virágoztatnák fel és terjesztenék az országukban már csaknem feledésbe merült keresztény hitet. Egy ilyen iskola áldást hozna az egész országra, a lelkek megerõsödnének hitükben. És kellene alapítani még egy kórházat is, amely nyitva lenne Isten szegényei elõtt, ahol az utazók és a hajósok megpihenhetnek, meggyógyulhatnak, ahol minden szükségessel ellátnák õket. Ezekkel a kérésekkel érkezett Lopes úr Rómába és kérte Õkegyelmességét, adjon engedélyt a kórház és a szeminárium alapítására. Ugyanis feltételezte, hogy ez a keresztény és üdvözítõ munka megfelel a kereszténységet korábbról ismerõ népek érdekeinek is. Lopes úr megjelent a pápa elõtt, átadta levelét, felvilágosította küldetésének körülményeirõl. Õszentsége kegyesen végighallgatta, de késõbb tudomására hozta, hogy mivel a Kongó Királyság a spanyolok fennhatósága alá tartozik, ebben az ügyben a spanyol királynak kell intézkedni.

VII. fejezet
`A kongói király udvaráról, a nép öltözetérõl a kereszténység felvétele elõtt és után. A király étkezésérõl és az udvar szokásairól.`

Eddig beszámoltunk, miként eresztett gyökeret a kereszténység, és milyen események követték Kongóban a keresztény vallás felvételét. Itt az idõ, hogy szót ejtsünk most az udvari szokásokról és a királyság más jellemzõirõl. Régebben a király és az udvaroncai pálmaszõttest viseltek - ahogy már mondtuk - deréktól lefelé. Ezt a szõttest egy hasonló anyagból készült, szép kidolgozású övvel kötik meg. Az övrõl pedig gondosan kikészített bõrök lógnak le, az egész valamilyen kötényhez hasonlít. Nemcsak a leopárd, cibet, coboly, nyuszt, hanem más állatok bõrét is felhasználják. Meghagyják az állatok fejbõrét, ami a viseletet még díszesebbé teszi. Vállukon az itt incuto-nak nevezett kerek ruhadarabot viselik, ez térd alatt végzõdik, pálmaszövetbõl készítik, oly módon mint a hálót. Errõl a ruhadarabról kifejtett szálak, mint bojtok csüngnek alá, ami egészében igen bájos látványt nyújt. Ezeket a roqueteket jobb vállon vetik át, hogy a kezük szabadon maradjon. Fejükön kicsi, felül négyszögletes, élénkpiros vagy sárga színû sapkát viselnek, ami inkább szolgálja a pompát, mint védelmet a nap hevétõl, vagy szél erejétõl. A szegények és a köznép deréktól lefelé az elõkelõkhöz hasonló ruhadarabot visel, de durvább szövetbõl. Testük más része fedetlen. Az asszonyok alsóruházata háromféle lehet. Az egyik a sarkukig ér, a másik kurtább, a harmadik pedig egészen rövid. Ezek a ruhák rojtosak, oldalt hosszúak, elöl pedig nyitottak. Felül pálmaszövetbõl készült, derékig érõ ruhadarabot viselnek. Erre pedig pálmaszövetbõl varrt köpenyt terítenek. Arcukat elfödik, ha pedig úton vannak, a férfiakhoz hasonló fejfedõt viselnek. A köznép asszonyai is hasonlóan öltöznek, de ruhájuk durvább anyagú. A rabszolgák és a legszegényebbek csak a derekukra csavarnak valamilyen ruhadarabot, deréktól felfelé teljesen meztelenek. A kereszténység felvétele után a kongói elõkelõk a portugálok öltözködését kezdték utánozni, lehetõségeiknek megfelelõen igyekeztek beszerezni fátylakat, skarlátból, vászonból vagy selyembõl varrt köpenyeket. Fejükön kalapot vagy sapkát viseltek, lábukra velúr, bõrcipõ került, de divatba jött náluk a portugálok kedvelte magasszárú cipõ is. A szegények, akik nem tudnak portugál módra öltözködni, régi viseletüket hordják. A nõk is a portugál divatot követik, de nem hordanak leplet, csak fátylat, és drágakövekkel díszített fekete bársonykalapot, nyakukban aranyláncot. De ez csak az udvarhölgyekre igaz, a nép asszonyai a hagyományos viseletet kedvelik. Ahogy a király áttért a keresztény hitre, átalakította az udvarát, ebben is a portugál udvart tekintve mintának. Mindenekelõtt megváltoztatta az asztali szokásokat: most, nyilvános étkezéseikor, az ételt egy háromlépcsõs, pazar, indiai szõnyeggel borított emelvényen fogyasztja el. Elébe tesznek egy asztalt, õ pedig egy karmazsinbõrrel bevont, arannyal díszített széken ülve fogyasztja el az ételt. Senki sem ülhet a király asztalához, amelyet egyébként fiatal hercegek állnak körbe. A király aranyból és ezüstbõl készült evõeszközöket használ. Testõrsége anzicusokból áll, de helyet kapnak köztük más népek fiai is. A királlyal laknak a palotában, fegyvereikrõl pedig már beszéltünk. Mikor a király úgy határoz, hogy kilép a palotából, megverik a dobokat, ezeknek a hangja öt-hat mérföld távolságra is elhallatszik, így adják tudtára mindenkinek, hogy mit cselekszik a király. Ha elhagyja a palotáját - ami csak ritkán történik - elkísérik az elõkelõk és a portugálok, akik a király különleges bizalmát élvezik. Hetente kétszer tart nyilvános audienciát, de ezeken csak az elõkelõk szólalnak meg. Mivel senki sem mondhatja magáénak a javait vagy a hatalmát - mert minden jog ebben az országban a koronát illeti - ezért a vitákat igen röviden intézik el. A kongóiak nem használják írásban a saját nyelvüket. A bûnügyekkel is gyorsan végeznek, halálbüntetésre csak nagyon ritkán ítélnek valakit. Ha egy moxicongo - így nevezik magukat Kongó lakói - követ el bûncselekményt egy portugállal szemben, akkor õt a portugál törvények szerint büntetik. Ha pedig valaki a saját fajtájabelivel szemben vétkezik, akkor a király egy lakatlan szigetre számûzi. A számûzetést az azonnali fejvesztésnél is nagyobb büntetésnek tartják. A számûzött tíz vagy tizenkét évet tölt az otthonától távol, ekkor az uralkodó rendszerint megkegyelmez neki, õ pedig mint megszelídült és fájdalmakhoz szokott ember büntetése letöltése után az államot szolgálja tovább. Ha egy moxicongo és egy portugál között támad viszály, akkor a következõképpen járnak el: ha a portugál kezdi a pereskedést, akkor a moxicongók bírájához mennek, ha egy moxicongo vádol egy portugált, akkor a portugálok bírája elé járulnak mindketten. Ez a bíró portugál, de az itteni király hozzájárulásával gyakorolja a hatalmát. A két nép közötti szerzõdéseket nem foglalják írásba, de érvényességüket tanúkhoz és szóbeli megállapodáshoz kötik. Nem õrzik meg emlékezetükben a korábbi századok eseményeit, régebbi uralkodóikról szóló történeteket. Írásuk nincs, az idõt a hold járása alapján számítják, és nem ismerik az éjszaka és a nappal órákra osztását. Ha valamirõl beszélnek, azt szokták mondani: Fuao [107] idejében történt az az eset. A távolságot nem mérföldekben vagy valami hasonló mértékben adják meg, hanem az alapján, hogy egy gyors, vagy egy teherrel megrakott ember hány nap alatt teszi meg. Ha házasság alkalmából ünnepséget tartanak, akkor szerelmi dalokat énekelnek, és egy különös formájú lantot pengetnek. Ennek nyaka és homorú oldala hasonlít a miénkhez, de a másik oldalán, ahol rózsa alakú nyílás van, bõrrel vonják be, ami olyan finom mint a hólyag, ezt használják fel fa helyett. A húrok egy része erõs és csillogó elefántfarok-szõrbõl készül, a többi fajta pedig pálmarostból. A húrok, miket ezüst és vas lemezekkel pengetnek, a nyaktól a lanttestig tartanak. A lemezek nagysága a hangszeréhez igazodik, így ezek a pengetés során különbözõ hangokat adnak. A húrokat a zenészek méretre igazítják, ujjaikkal olyan mesteri módon pengetik, mintha nem is lant, hanem hárfa lenne. És az is csodálatos, hogy a hangszerek méreteitõl és a dallamtól függõen ki tudják fejezni érzéseiket, oly világosan, mintha a szavakat a zenészek ujjai helyettesítenék. A lábukat a zene ütemére mozgatják, és pálmaágat ütögetve követik a zene ritmusát. A lantok mellett használnak még a királyi udvarban nagy mûvészettel megszólaltatott fuvolákat, sípokat, és oly bonyolult táncokat járnak ezek dallamára, ami minket a mórok táncaira emlékeztet. A nép az udvari hangszereknél egyszerûbb hangzású zeneszerszámokat használ, kis dobokat, változatos formájú sípokat, és másféle hangszereket is. Ha megbetegszenek, akkor természetes gyógyszerekkel gyógyítják magukat, felhasználják a vizet, a köveket, a füveket, a fákat, ezek olaját, kérgét, mindazt, amit a Anyatermészet nyújt számukra. A királyságban a legközönségesebb betegség a láz. Ez legsûrûbben télen támadja meg az embert, mert ebben az idõszakban esik a legtöbb esõ, ilyenkor a legnagyobb a nedvesség és a forróság. Elõfordul itt a helybeliek által quitangasnak nevezett francia betegség is, de ez nem veszélyes, és nem olyan nehéz az embert ebbõl kigyógyítani, mint a mi országainkban. A lázat vörös szantálfából vagy citrinoból [108], egy bizonyos tüskés fából készült porral gyógyítják. A port pálmaolajjal keverik, és ezzel a beteget két-három alkalommal bekenik tetõtõl-talpig. Ha a fejük fáj, akkor eret vágnak, egy hegyes tárggyal sebet ejtenek a bõrön, piócát tesznek rá, ami addig szívja a vért, amíg egészen el nem telik vele. De eret vágatnak akkor is, ha akármelyik tagjukban fájdalmat éreznek. Szantálfából készült kenõccsel, "vermelha taculával" vagy "citrino Qicongoval" gyógyítják a quitangasnak nevezett betegséget is [109]. A két kenõcs közül az utóbbit tartják értékesebbnek, ebbõl egy kevéske is egy rabszolga árával ér fel. A hasukat némely fa kérgébõl készült porral purgálják, amit valamely italukba kevernek, és így szabadulnak meg a szelektõl. A sebeket növényi nedvekkel vagy magukkal a növényekkel fertõtlenítik. Említést tett Duarte úr egy rabszolgáról, akit hét nyílvesszõ sebzett meg, de rögtön jobban lett, mikor a testét bizonyos általa jólismert növények nedvével kenegették. Ezek a népek csak növényi anyagokkal gyógyítják magukat, nem élnek gyógyszerrel, flastrommal, beöntéssel, kanalas orvossággal, nem járnak orvoshoz és nem járatosok a kirurgiában vagy a fizikában. De nincs is szükségük minderre, hiszen mérsékelt éghajlaton élnek, nem tömik magukat olyan ételekkel, amik tovább gerjesztik az étvágyat, nem fogyasztanak mértéktelen mennyiségû bort, így nem szenved egyikük sem a táplálkozás vagy a nehéz italok okozta betegségektõl.

VIII. fejezet
`A Kongó királyságon túl a Jóreménység-fok és a Nílus felé esõ területek.`

Beszámolva a Kongó Királyság földi viszonyairól, lakosairól, és a körülötte élõ népekrõl, ideje beszélnünk Afrikának a Jóreménység-fokon túl elterülõ vidékeirõl, és arról az óceánról, amelyen India és a Vörös-tenger felé hajózunk. Beszámolunk nemcsak a szárazföld belsejérõl és a Nílusról, hanem János pap országáról is, és amennyire témánk engedi megbízhatóan beszámolunk más, kevéssé ismert területekrõl is [110]. A Kongó Királyságtól délre a már említett Angola Királyság fekszik, ettõl délre, a Jóreménység-fok felé pedig egy Matambának nevezett király uralkodik. Cimbelasnak hívják az általa irányított provinciákat. Ez a királyság, ami a Bavagul folyónál határos Angolával, a már említett elsõ tónál kezdõdik, a Bavagul folyó köti össze az elsõ tóból eredõ Manhica folyóval. A Bavagul folyó a Hold-hegységnél ered. A Baktérítõ és a Jóreménység-fok között félúton találjuk ezt az elõdök által annyit magasztalt Hold-hegységet, amit sokáig a Nílus eredetének tartottak. De ez a Nílus eredetére vonatkozó nézet tévedés. Ezen a tájon uralkodó a hideg és a barátságtalan éghajlat, a kietlenül magas hegyek csak keveseknek adnak otthont. Mindannyian az arabok módjára élnek, a mezõkön felállított kunyhóikban laknak, és állatbõröket viselnek. Vad, nyers, a hit által alig befolyásolt nép lakik errefelé. Íjat és nyilat használnak, a föld gyümölcseibõl és állataik húsából táplálkoznak. A Hold-hegység szirtjei között egy Galé-nak nevezett kis tó található, ennek nyugati partjairól egy folyó ered, amit az itteniek Cumissanak, a portugálok pedig Docénak (Édesnek) hívnak. Ez a folyó a Jóreménység-fok táján torkollik a tengerbe, a mellette lévõ hegyet a portugálok Tévedés-foknak nevezték el. Ugyanis az Indiába tartó hajók elõször ezt a hegyfokot, az Agualhast pillantották meg, és nem tudták, hogy e mögött rejtõzik még egy hegy: Afrika legdélibb csücske. A két hegyfok között száz mérföld a távolság, már ez is mutatja a híres hegyfok kiterjedését. A két hegyfok, akár a szarvak, egy öblöt fog körül, a portugálok a Doce folyóból néha itt egészítik ki vízkészletüket. A partvidék lakosai, bár az Egyenlítõtõl 35 fok távolságra élnek, éppen úgy, mint a hideg Hold-hegység lakói, különös mód fekete bõrûek - mindez intõ jel a természet kutatóinak és a filozófusoknak, akik úgy gondolják, hogy a bõrszín a nap hevével van összefüggésben vagy valami más homályos dologgal. De ennek a kérdését most függõben hagyom. Mivel a világon ez a legnagyobb tengerbe nyúló hegyfok, ezért nagyobb veszélyt jelent a rajta átjutni kívánó hajósoknak, mint általában a hegyfokok. Itt rettenetes a tenger, mert a szárazföld felõl fújó szelek felkorbácsolják az óceánt. A portugálok itt sok mélymerülésû hajót vesztettek el, azt a fajtát, amit a tengeri utazásokon használtak, mert régi történetírók nem ismerték ezt a helyet, hanem a portugál hajósok fedezték fel. Hasznos lehet, ha a világos ismeretek kedvéért itt adunk számot a különféle távolságokról, ez segít hozzá ahhoz, hogy megértsük a Portugália és India közötti hajóút nagyságát. A Jóreménység-fok megkerülése 6000 mérföldes út. A Fernao de Po folyót 22OO mérföld választja el a már említett Agualhas-foktól. Afrika másik oldalán az Agualhas-fokot 33OO mérföldes partszakasz köti össze a Szokotra szigetével szemben lévõ Guardafuival. Így Lisszabonból Afrika megkerülésével 15 OOO mérföldnél hosszabb út vezet a Goa királyságig. Innen még olyan irdatlan messzeségben van Malakka és Kína, hogy ilyen hosszú útra sem kisebb, sem nagyobb hajóval senki sem vállalkozott még a portugálok elõtt. A Jóreménység-fok onnan kapta a nevét, hogy a hajósok Indiába menet vagy Indiából jövet leginkább ezen akarnak túljutni, a fokot megkerülve, mert úgy vélik, hogy evvel hátuk mögött hagyták a legnagyobb veszélyt. Az elnevezés, a Jóreménység-fok a hajósok vágyait fejezi ki. De visszatérve témánkhoz, Afrika partjaira, meg kell említenünk a tenger alkotta sok kiszögellést és kikötõhelyet, (az Agualhas-fokon túl), amit az öbölben található sok kis sziget hoz létre. Ha elhagyjuk az öblöt, a Sao Cristovao folyóhoz jutunk, ennek torkolatában három szigetet is találunk. A tengerpart ezután a portugálul Terra de Natalnak nevezett földön halad tovább. Ez onnan kapta a nevét, hogy a portugálok karácsony napján érkeztek ide. Ez a vidék a Pescaria folyónál ér véget. Itt terül el a Butva Királyság. Ennek határai a Hold-hegység lábainál és a Manhica folyónál húzódnak, a tengernél a Manhica, nyugaton pedig a Bavagul folyó határolja. Északi szomszédja a Monomotapa királyság. A Butva királyság gazdag aranybányákban, lakosai, pedig, mint ezt majd látni fogjuk, hasonlítanak a Monomotapa királyságban élõkhöz. Végighajózva az óceán partjain így jutunk el a Manhica folyóig, ahol pedig a Sofala királyság és a Monomotapa birodalom határai kezdõdnek.

IX. fejezet
`A Sofala királyságról`

A Sofala királyságot az a Manhica folyó határolja, amely a Nílussal együtt az "elsõ nagy tóból" ered, és annak az öbölnek a közepén torkollik a tengerbe, amit a déli szélesség 23,5. fokánál a Pescaria és Corrente hegyfokok fognak közre. A Manhicával együtt három más híres folyó is a tengerbe ömlik, az elsõt a portugálok Sao Cristovao-nak nevezik - mert Szent Kristóf napján pillantották meg elõször -, az ottaniak pedig Alagoá-nak hívják. A másodikat az elsõ folyó felfedezõjérõl Lorenco Marques-nek nevezik. Ez a két folyó a Hold-hegységbõl ered, amit a helyiek Toroa-nak hívnak, a régiek errõl a hegyrõl azt hitték, hogy ez a Nílus bölcsõje. De tévedtek, mivel az "elsõ nagy tó" nem ezekbõl a hegyekbõl ered, közte és a Hold-hegység között egy lapos síkság helyezkedik el. Ezek a fent említett nagy folyók kelet felé hömpölyögve egy harmadik nagy folyóval egyesülnek, mindeközben nem érintik se a Nílust, se az "elsõ nagy tavat." A harmadik folyót Arroé-nak hívják, és a Monomotapa birodalom aranybányákban gazdag hegyei között ered. A folyó bizonyos szakaszain aranyszemcséket és aranyport is találhatunk. Ez a fenti három nagy folyó a Manhicával egyesül a tengerparttól nem messze, és ezek egyetlen széles medrû, nagy folyamot alkotva zúdulnak az óceánba. Ez a torkolat és a Cumama folyó határolja a Sofala királyság tengerpart sávját. Ez a folyó egy pogányok és mohamedánok birtokolta városról és erõdítményrõl kapta a nevét. A portugálok Bocas de Cumamá-nak (Cumama torkolatainak) nevezték ezt a helyet, mert a tengernél a folyó hét ágra oszlik. Öt nagy szigetet találunk a több kisebb mellett, ezeket öleli körül a tengerbe ömlõ folyó, ami ugyanabból a tóból ered, amibõl a Nílus is. A Sofala királyság, amirõl az egész vidék a nevét kapta, mohamedán vallású. A király is mohamedán vallású, de a Portugál Koronának engedelmeskedik, azért hogy kivonja magát a Monomotapa birodalom fennhatósága alól. A portugálok egy erõdöt birtokolnak a Cumama torkolatánál, és sok rabszolgát, valamint az ezen a parton található aranyat, elefántcsontot és ámbrát cserélnek selyemért és gyapotért, amibe az itteniek öltöznek. A selymet Cambaiából [111] hozzák. Az itt lakó mohamedánok nem õslakosai a földnek. De már a portugálok elõtt kis bárkáikon kikötöttek itt, maguk mögött hagyva szülõföldjüket, Boldog Arábiát [112]. Miután a portugálok ellenõrzésük alá vonták ezt a területet, õk itt maradtak. A Manhica és a Cumama közti partszakaszt elhagyva az aranybányákban gazdag Monomotapa birodalom következik. Innen viszik az aranyat Sofalába és Afrika más részeibe is. Néhányan azt beszélik, hogy Salamon is innen szerzett aranyat a Jeruzsálemi Szentély építéséhez, ezt nem tarthatjuk tejesen valószínûtlennek, hisz a Monomotapa birodalom területén is sok fából, kõbõl vagy mészbõl épült, sok munkával készített, nagyméretû építményt találunk. Ilyen nagyméretû építkezések nyomát a szomszédos területeken nem látni. A Monomotapa birodalomnak nagyon sok lakosa van, mind pogányok, feketebõrûek, középtermetûek, gyorsak, a harcban igen lelkesek. Az uralkodónak számos vazallusa van, de ezek gyakorta fellázadnak, és harcba bocsátkoznak vele. A birodalom ura hatalmas hadsereget tart fenn, amit tartományonként a régi rómaiak mintájára légiókba szervez. Mint nagyúrnak, folyamatosan harcolnia kell, hogy birodalma fennmaradását biztosítsa. Katonái közül a legjobbak a nõi légiók, a király nagyra tartja õket, ezek alkotják hadserege gerincét [113]. A nõi harcosok a régi amazonok mintájára leégetik a bal mellüket, hogy a nyilazásban ne zavarja õket. A történetírók legalábbis így mutatták be õket. Fegyverként íjat és nyilakat használnak, ügyesek, gyorsak, erõsek és bátrak, mesterek a nyilazásban. A harcban felettébb megbízhatók és elszántak. A csatákban egy nevezetes hadicselt alkalmaznak. Azt színlelik, hogy meghátrálnak, és mikor látják, hogy az ellenség felbátorodott ezen és felbontotta a hadrendjét, akkor visszavágnak, kilövik nyilaikat, és nagy vakmerõen lemészárolják ellenségeiket. Gyorsaságuk, cselvetéseik, csapdáik miatt rettegnek tõlük az egész vidéken. A királytól jutalmul bizonyos területeket kaptak, ahol egész életükben magányosan élnek. Idõnként utódokat nemzenek az általuk kiválasztott férfiakkal. Ha fiú születik, akkor elküldik a férfiakhoz, ha lány, akkor maguknál tartják, és felnevelik, hogy jó harcos legyen. A Monomotapa birodalmat a tengerpart, a Manhica folyó, az a tó, ahonnan a Manhica ered és a Cumama folyó határolja. Déli szomszédaikról, a Jóreménység-fok elõkelõirõl már beszéltünk. A Monomotapa birodalom északi szomszédja a Moenhemuge birodalom, amire a következõkben még visszatérünk. A tengerparton, a Cumama folyón túl, egy Angoxe-nak nevezett kis királyságot találunk, ami nevét egy itt található kis szigetrõl kapta. Mint Sofalában, itt is mohamedánok és pogányok laknak. Kereskedõk, akik kis hajókon szállítják áruikat a part mentén. Az áruik hasonlóak ahhoz, mint amiket Sofalában találni. A part mentén, a déli félteke 14,5. fokánál ezután a Mocambique királyság következik. Nevét a Mogincale folyó torkolatánál levõ három szigetrõl kapta, a folyó kikötõje olyan biztonságos és olyan nagy, hogy bármilyen típusú hajó horgonyt vethet benne. A királyság, amelyet útba ejt minden Portugáliából jövõ hajó, kicsi ugyan, de élelmiszerekben annál gazdagabb. Szigetei közül legfontosabb a Mocambique-nak nevezett, ez uralja az egész vidéket, a kikötõt és a másik két szigetet is. Mocambique szigetén erõd épült, ahol most portugál helyõrség állomásozik. Ettõl az erõdtõl függ a többi portugál erõd biztonsága is. Azok a hajóhadak, melyek Portugáliából Indiába tartanak, de valamilyen okból késlekedniük kellett, szintén Mocambique szigetén telelnek ki. Az Indiából Portugáliába tartó hajók is kikötnek itt, hogy ellássák magukat élelmiszerrel. Mikor a portugálok elõször indultak Indiába, itt szerezték be Indiáról és nyelvérõl az elsõ információikat, és itt vették fel a kalauzokat, akik megmutatták nekik az utat egészen Indiáig. [114] A helybéliek faragatlanok, pogányok és mind feketebõrûek. Meztelenül járnak, és mindannyian kitûnõ íjászok. Halászattal foglalkoznak, ehhez birtokában vannak minden szükséges fegyvernek és szerszámnak. A part mentén folytatva utunkat, Kilva szigetére érkezünk. Ez a sziget ugyan nem különösebben hatalmas, de kitûnõ adottságokkal bír: hûvös éghajlatú, és egészen beborítják a fák zöld koronái. Mindenfajta élelem megterem itt. A sziget a Coavo folyó torkolatánál fekszik, ez a folyó ugyanabból a tóból ered, amibõl a Nílus. A tengerhez érve a Coavo hatvan mérföldnyire kiszélesedik, a vízhozama pedig bõséges. Torkolatánál egy, mohamedánok és bálványimádók lakta sziget fekszik. Ennek nyugati oldaláról lehet látni Kilva szigetét. Kilvában mohamedánok laknak, akik szinte csaknem világos bõrûek, és pamutból, selyembõl varrt szép öltözéket viselnek. A nõk arannyal ékesítik magukat, kezükön és nyakukon drágaköveket hordanak, és sok ezüstbõl készült ékszerük is van. Tagjaik formásak, és kevésbé barnabõrûek mint a férfiak. Az itt lakók házai kõbõl, mészbõl, faragott fából készülnek, mindegyik harmonikus beosztású, kert, konyhakert, különbözõ gyümölcsfák veszik körül. Errõl a szigetrõl kapta nevét a királyság is, mely a parton a Delgado-foktól kezdõdik. Ez a határvonal Mocambique és Kilva között a déli szélesség 9. fokánál. Innen kezdõdik a Kilva királyság területe és tart a már fönt említett Coavo folyóig. Korábban a Kilva királyság volt a környezõ partmenti államok feje. Ezért, mikor a portugálok ideértek, az itteni uralkodó bízott abban, hogy saját fegyveres erejével nemcsak államai önállóságát tudja megvédeni, de ki is ûzheti a portugálokat az általuk már elfoglalt területekrõl. Mindennek mégis az ellenkezõje történt: a portugálok legyõzték és tönkreverték csapatait, Kilva urának menekülnie kellett. A portugálok elfoglalták a szigetet, gazdag hadizsákmányra téve szert. Hamarosan erõdöt emeltek. Ezt a portugál király rendeletére késõbb lerombolták, mert nem volt rá szükség: más erõdök is voltak ezen a partvidéken. Itt kell említést tennünk Sao Lourenco szigetérõl [115]. A nevét arról a mártírról kapta, akinek napján megpillantották a portugálok. A sziget ezer mérföld hosszú, és a fent leírt partszakasszal szemben fekszik. A Manhica folyó torkolatánál kezdõdik a déli szélesség 26. fokánál. Északon a Kilva királyságban lévõ Coavo folyó torkolatával egy magasságban végzõdik. Ez a sziget az afrikai partvidékkel egy csatornát alkot, ami a bejáratánál 34O mérföld széles, közepén (Mocambique szigetével szemben, ahol összeszûkül) 17O mérföld, aztán India felé a csatorna tovább szélesedik, és ezen a szakaszán még sok más sziget is található. A Spanyolországból Indiába menõ vagy onnan hazafelé tartó hajók ezt a csatornát használják kikötõnek, mert a Sao Lourenco sziget számos elõnnyel rendelkezik. Népei barátságosak, fekvése kitûnõ, sok biztos kikötõvel szolgál a hajósoknak. Számos bõvizû folyó öntözi, teszi a sziget talaját termékennyé. Terem itt zöldség, rizs, különbözõ szemesnövények, narancs, citrom, különféle fajtájú alma. Számos állat él itt: a tyúkon kívül vadállatok, mint a szarvas, a vaddisznó és más hasonlók. A sziget talaja termékeny, halai jóízûek. A szigetlakók pogányok, közülük néhányan Mohamed hitét követik. Bõrük mulatt, vagyis se nem fehér, se nem fekete, hanem a kettõ közötti szín. Nagyon harciasak. Fegyvereik íj, nyíl, vékony dárda, amit vassal erõsítenek meg, s ezt horogszerûen erõsítik a nyélhez, ezért szigonyhoz hasonlóvá teszi azt. Mesterien hajítják. Háborúkban használnak pajzsot, páncélt, ez utóbbit állatbõrbõl készítik, és a csatákban egész testüket befedi. A sziget fölötti hatalmat egyszerre több fõnök is birtokolja, ezek ellenséges viszonyban vannak, s örökösen háborúkba bocsátkoznak egymással. A szigeten találhatunk aranyat, ezüstöt, rezet, vasat és más fémeket is. Az itt élõ népek vadak, hajóikkal nem távolodnak el a sziget partjaitól, a part vonalát követve merészkednek csak hajóval egyik helyrõl a másikra. Csónakjaikat egyetlen fatörzsbõl készítik. Az itt lakók nagy része nem szívesen érintkezik az idegenekkel, mindenféle kapcsolatot kerül velük, és helyteleníti, hogy azok a földjükre léphetnek. Így hát a portugálok csak néhány kikötõben mernek kereskedni velük, és nem mennek a szárazföld belsejébe. Ámbrát, viaszt, ezüstöt, rizst és másféle árukat cserélnek a bennszülöttekkel. Ebben a csatornában még több, mohamedánok lakta kis sziget is van. A legfontosabb ezek közül a Sao Cristovao sziget, de itt van még a Molale, Comoro, Anjoane, Maioto is. Visszatérve a tengerpartra, említenünk kell a Kilva királyság után következõ Mombaca királyságot. Ez a déli félteke 3,5. fokánál kezdõdik. Nevét egy mohamedánok lakta szigetrõl kapta. Mombacában még egy szép várost is találhatunk, ebben többemeletes, szobrokkal, festményekkel ékesített palotákat találunk. A király mohamedán vallású, és megpróbált fegyverrel ellenállni a portugáloknak. Ugyanúgy végezte mint Kilva királya: városát feldúlták és kifosztották, a hódítók pedig sok aranyat, gyöngyöt, ezüstöt, pamut-, selyem- és aranyszõttest zsákmányoltak. A Mombaca királyság Kilva és Melinde között fekszik. Pogányok és mohamedánok lakják, a Moenhemuge birodalom fennhatósága alá tartoznak. Mombaca után következik a szintén igen kis területû Melinde királyság, határai a déli szélesség 2,5. fokánál a Quilmance folyónál érnek véget. A folyón túl egy 100 mérföldes vadon terül el. A tengerpart és a folyópart között egy csaknem fehér bõrszínû mohamedánok és pogányok lakta térség található. Házaik a mieinkhez hasonlók. Érdekes, hogy a juhaik kétszer olyan nagyok, mint a mieink. Ezeket öt részre vágják, az egyik rész, a farok rendszerint 25-3O font súlyú. A nõk fehér bõrûek, és arab módra selymekbe öltözve pompáznak. Nyakukon, karjukon és a lábukon arany és ezüstláncokat hordanak. Kilépve a házból, áttetszõ, finom szövettel takarják el arcukat és testüket úgy, hogy ha nem akarják, nem is lehet õket felismerni. Ebben az országban egy kitûnõ kikötõ is található, amit minden erre járó hajó felkeres. Az itt lakók általában barátságosak, õszinték, szívesen szóbaállnak idegenekkel. Jószívvel fogadják a portugálokat, sohasem okoznak nekik kárt semmiben. Három sziget is található a tengerparton Mombaca és Melinde között: Monfia, Zanzibár, és Pemba. Mindegyiket fehérbõrû mohamedánok lakják. Mint ahogyan a többi szigeten, a talaj itt is termékeny. Az itteni népek elsõsorban földmûveléssel foglalkoznak, és kevéssé harciasak. Sok cukrot állítanak elõ, amit az itt termett gyümölcsökkel együtt kis hajókon szállítanak eladni a szárazföldre. A szárazföld belsejében a három, már ismert királyságtól (Kilva, Melinde, Mombaca) nyugatra terül el a hatalmas Moenhemuge birodalom. Délen a Coavo folyóig a Mocambique és a Monomotapa királyság a szomszédja, a két tó között nyugaton a Nílus, északon pedig János pap országa határolja. Hajón rengeteg vászon, selyem és más igen keresett áru érkezik a Moenhemuge birodalomba, mivel a birodalom békében él a tenger felõli szomszédaival, és a tengeri kereskedelmet velük kötött szerzõdések is biztosítják. Különösen keresettek azok az apró kövecskék, amiket a Cambaia királyságban állítanak elõ borostyánból. Ezeket az üveghez hasonló, vörös színû kis köveket - mivel az aranyat nem értékelik errefelé - pénzként is használják, vagy ékszerként, mint a csipkegallért, a nyakukba akasztják. Deréktól lefelé selyembe öltöznek. Mindezért cserébe arannyal, rézzel, elefántcsonttal, ezüsttel fizetnek. Az országnak a Monomotapa birodalommal határos vidékein állandó a háborúskodás. Ez a viszálykodás olyan véres, hogy az áldozatok nagy száma miatt azt sem lehet eldönteni, hogy melyik nép a gyõztes. Két harcias törzs vív itt véres élethalálharcot: Momomotapa részrõl a már említett amazonok, a Moenhemuge oldalon pedig a jagák. Õket a moxicongók nevezik zsagáknak, saját magukat agao-nak hívják [116]. Fekete bõrûek, az arcuk ijesztõ, és nem kevésbé harciasak, mint az amazonok. Felsõajkuk fölött tûzzel és vassal hegeket ejtenek magukon, felhúzzák a szemhéjukat, és hegektõl sebes, fekete arcukból csak a szemük fehérje villog. Látványuk ijesztõ, ördögi, nagyon különös. Mindannyian nagytermetûek, alakjuk aránytalan, emberhússal táplálkoznak, úgy élnek mint a vadállatok. A csatában rendkívül bátrak, hogy megfélemlítsék ellenfeleiket, rettenetes kiáltásokat hallatnak. Fegyverük a dárda és a nagy bõrpáncél, ami egész testüket takarja. Táborozáskor ezeket beássák a földbe, s így a pajzsok palánkot alkotnak. A páncélt csatákban védekezõen maguk elé tartják, míg az ellenségre dárdákat hajítanak. Harci taktikájuk a következõ: rátámadnak az ellenségre, mert biztosak abban, hogy azok dárdái és nyilai nem árthatnak a pajzsaiknak, és ezután bátran újra az ellenségre rohannak, és gyorsan meghátrálásra kényszerítik vagy megölik õket. Így veszik fel a harcot ellenségeikkel, köztük az amazonokkal is. De az amazonok nagyon leleményesek, és mint már beszámoltunk róla, másféle hadicselt is ismernek. Gyorsaságuk, kegyetlenségük, jártasságuk a harcban onnan fakad, hogy tudják, ha fogságba esnek, akkor az ellenség megeszi õket. Ezért mindkét oldalon kettõzött erõvel folyik a harc, mert el akarják kerülni ezt a kegyetlen és rút véget. Így harcolnak fegyvereikkel mindhalálig. Az agaok a Nílus eredeténél, a tó északi partján élnek, fennhatóságuk a Nílus nyugati partján a második tóig, János pap országának határáig tart. Miután beszámoltunk az agaokról, említenünk kell azokat az elõkelõket, akik fehérbõrû, a környékbeliekhez képest eléggé magastermetû népeikkel a Moenhemuge birodalom és János pap országa között élnek, így vagy az egyiknek vagy a másiknak tartoznak engedelmességgel.

X. fejezet
`A partvidék Vörös-tengerig tartó szakaszáról. János pap birodalmáról és országának határairól. A híres Nílus folyóról és eredetérõl.`

Visszatérve a tengerpart leírásához, említenünk kell, hogy a Melinde királyság és a Guardafui-fok között fehérbõrû mohamedánok lakják a partvidéket. Számos jó kikötõ található errefelé, ahol sok különbözõ országokból jövõ hajó kereskedik a már említett árukkal. Az elsõ híres kikötõ Pate, utána következik Brava, Magadaxo és Assum. A partszakasz végén a híres Guardafui-fok emelkedik, ez a nagy földnyelv messze benyúlik a tengerbe, az Indiából, Hormuzból vagy Boldog Arábiából jövõ hajók messzirõl felismerik. Ezt a vidéket és kikötõt a portugálok õrzik, hajóhadukkal feltartóztatják azokat a mohamedán hajókat, melyek engedély nélkül, értékes cikkekkel megrakodva erre próbálnak hajózni. Ugyanis a portugálok felügyelik a fûszerek és az Indiából jövõ áruk kereskedelmét, és így, mint a Sao Vicente-foknál az angolok és a franciák, minden évben busás haszonra tesznek szert. A Guardafui-foktól a Vörös-tenger felé más, mohamedánok lakta vidékeket és kikötõket is találunk. Az elsõ ilyen kikötõ Mete. Utána jön Barbora - itt végzõdik a fehér bõrszín, és kezdõdik a fekete. Barbora után Ceilaot, Dolaccát, Malaccát és Carachint találjuk. A partvidéket a helyiek nyelvén Baragiao-nak nevezik. Itt már feketék laknak, akik kitûnnek a harcban, és deréktól lefelé pamutszövetbõl készült öltözéket hordanak. Az elõkelõk csuklyás köpenyt terítenek a vállukra, mint "sagos romanos" - ezt burnusznak nevezik. Az egész partvidék bõvelkedik aranyban, elefántcsontban, fémekben, különbözõ élelmiszerekben. Itt található a mindenki elõtt ismert Vörös-tenger vagy öböl két torkolata is. Ezek egy Babelmandebnek nevezett szigetet fognak körül. A nyugati torkolat tizenöt mérföld széles, a medre hajózásra igen alkalmas, ezen az úton közlekednek a nagyobb hajók. A másik kisebb, a szélessége öt mérföld, de medre tele van sekély részekkel, homokpadokkal, sziklákkal. A torkolat szélessége pedig harminc mérföld, az Afrika felé nézõ részt Rasbel-foknak, az Arabia Felix felé forduló részt pedig Aranak nevezik. Innen a part Szuezig tart. Ez az utolsó szárazföld északi irányban, a torkolattól 1200 mérföldnyire. Mivel az öböl tele van kisebb szigetekkel, szirtekkel, így csak középen lehet behajózni rajta. Ez azért is így van, mert az öböl vize mindig azonnal követi az óceán mozgását, így a csatorna közepe tiszta, jól hajózható marad, míg a homokot a víz kihordja a partra. Itt kell beszámolnunk János pap országáról [117], aki a legnagyobb és leggazdagabb herceg egész Afrikában. Elõször is el kell mondanunk, országának területe a Vörös-tenger torkolatától Siene szigetéig nyúlik, - ez a sziget a Ráktérítõ alatt fekszik - kivéve a tengerparti régiót, mert azt már ötven éve elfoglalták a törökök. Országának határa északon és északkeleten többnyire a Vörös-tenger, északon Egyiptom és a Núbiai sivatag, tõle délre pedig a Moenhemuge birodalom található. A fõvárost, mely egyben a királyi udvar helye is, Babelmaleque-nek nevezik [118]. Az ország területe hozzávetõlegesen 4000 négyzetmérföld. János pap sok provincia felett uralkodik, melyek õt mindannyian királyukként tisztelik. Országa gazdag, bõvelkedik aranyban, ezüstben, drágakövekben és mindenféle fémben. Az itt lakók csinosak, jó alakúak bõrszínük fehér, fekete vagy kevert. Az udvari elõkelõk arannyal, drágakövekkel áttört selymet viselnek. Létezik egy olyan törvény is, ami megszabja, hogy a különbözõ helyzetû emberek hogyan öltözködhetnek. Vannak olyan csoportok, melyeknek csak cserzett bõrbõl készült ruhát engedélyeznek. Keresztények, de megülik a zsidó vallás néhány ünnepét is. Augusztusban, Miasszonyunk ünnepére összegyûlnek a városban a királyok és az elõkelõk, hogy ünnepeljenek és magukkal hozzák az uralkodónak járó adót. Ez az egész ceremónia rendkívül ünnepélyes. A templomból kihozzák a Szûzanya embernagyságú, aranyból készült mását - a két szemet két pompás, nagy rubin helyettesíti, a Szûz ruháját pedig teljesen elborítják a drágakövek - a szobrot egy csodálatosan megmunkált, aranyból készített emelvényen hordják körbe. Ekkor lép a nyilvánosság elé János pap, aki arannyal átszõtt ruhát visel, melyet elborítanak a drágakövek. Oly nagy tömeg gyûlik össze, hogy pillantást vethessen a szoborra, hogy sokan a nagy tolongásban életüket vesztik. A királyt - pontatlanul - csak János papnak hívják, a teljes neve Belul Giao. Belul azt jelenti, legfõbb, mindennél tökéletesebb, a Giao jelentése: herceg, úr. Ez az utóbbi az egész föld feletti uralomra és az ítélkezés jogára utal. Az uralkodó neve tehát azt jelenti, hogy "legfõbb úr", és ezt a nevet csak királyok viselhetik. De õ használja még ezenkívül mint uralkodóhoz illik, a Dávid és a Cézár megszólítást is. Beszélnünk kell a Nílusról is [119], ami Belul Giao földjén ered, nem pedig a Hold-hegységben, és nem, ahogy Ptolemaiosz írta, abból a két tóból, amikrõl úgy hitte, kelet-nyugat irányban, egymástól 450 mérföldre fekszenek. (Azon a szélességi fokon, ahova Ptolemaiosz a két tavat helyezi, Angola és a Kongó királyság található, a másik, kelet felé esõ oldalon pedig a Monomotapa birodalom és a Sofala királyság terül el. Tengertõl-tengerig a távolság mindössze 1200 mérföld.) Duarte úr elmondta, hogy úgy hiszi, a Nílus egyetlen tóból ered, mégpedig abból a tóból, amely Angola és a Monomotapa birodalom határán fekszik. Átmérõje 195 mérföld. Nyugati partjáról az angolaiak, keleti felérõl a Monomotapa birodalom lakói számoltak be. Errõl az egy tóról alapos bizonyítékokkal rendelkezünk - viszont az itt lakók nem ismernek semmiféle más tavat. Tehát biztosak lehetünk abban, hogy ezen a szélességi fokon másik tó nincs. Igaz, hogy két tó van, de ezek elhelyezkedése másféle, mint amirõl Ptolemaiosz beszámol. Õ egymástól kelet-nyugat irányban fekvõ tavakról beszél, de ez a két tó, ami valóságosan is létezik, egymástól észak-dél irányban követi egymást, egy csaknem egyenes vonal mentén. A két tó között lévõ távolság csaknem 400 mérföld. Vannak, akik úgy vélik, hogy a Nílus, miután kilép az elsõ tóból, eltûnik a föld alá, és csak a második tónál bukkan újra föl. Mások ezt a véleményt tagadják. Duarte úr azon a véleményen van, hogy a Nílus valószínûleg mindvégig a föld felszínén marad, de nincs állandó medre, rettenetes szakadékokon és lakatlan területeken tör utat magának elõre. Mivel ezek a pusztaságok lakatlanok, ezért hiszik azt az emberek, hogy a Nílus eltûnik a föld alatt. Valójában a déli félteke 12. fokánál az elsõ tóból ered. Ezt a tavat, mint a kagylóhéj, magas hegyek veszik körbe. A nagyobbik, a Cafates a keleti oldalon, másik irányban pedig a Salitre és Prata nevû hegységek veszik a tavat körbe. A Nílus 400 mérföldet tesz meg észak felé, s beleömlik a másik tóba. A bennszülöttek ezt a tavat - ami jóval nagyobb mint az elsõ tó, átmérõje 220 mérföld - tengernek nevezik. Ez a tó is a déli féltekén, az Egyenlítõ alatt fekszik. Az anzicusok, a kongóiak szomszédai errõl a második tóról már tudnak felvilágosítást adni. Õk, akik ezen a tájon kereskednek, azt állítják, hogy egy másik nép él errefelé, és bárkákkal hajóznak a tavon. Ezek az emberek tudnak írni és számolni, ismerik a mértékeket és a súlyokat, ami azért is különös, mert Kongó más részein ismeretlenek ezek a tudományok. Az itt lakók szokásai hasonlók a portugálokéhoz, házaikat kõbõl és mészbõl építik. Mindebbõl arra következtethetünk, hogy János pap országa nem lehet innen messze. Elhagyva a második tavat, a Nílus egy 700 mérföldes út után Meroe szigetéhez érkezik. Itt beleömlenek más folyók is, ezek közül legfontosabb a Coloé. Ez a folyó arról a Melindében található tóról kapta a nevét, ahonnét ered. A Nílus Meroéhez érve, egy fennsíkot közrefogva két ágra szakad - tulajdonképpen ezt a fennsíkot hívják Meroének. Ettõl jobbra, a fennsíktól keleti irányban az Abanhi folyó ömlik a Nílusba, ez a folyó pedig egy Barcena nevû tóból ered. Az Abanhi folyó köti össze János pap országát az említett szigettel. A nyugati oldalon több folyó ömlik a Nílusba, közéjük tartozik például a Saraboé. Miután körülölelte a szigetet, és vizét a beleömlõ folyók erõsen felduzzasztották, a Nílus egyetlen áradattá egyesülve folytatja útját. Az Etiópiának is nevezett Felsõ-Egyiptomban zuhatagokon vág keresztül. Ezeket a zuhatagokat hatalmas és magas sziklák alkotják, a Nílus itt egy kis mederben összeszûkül, és vize a Siene-szigetnél hatalmas robajjal zúdul lefelé. Miután megtermékenyítette Egyiptom földjét, Ciprus szigetével szemben torkollik a tengerbe. A torkolatánál két fõ ágra szakad, ezeket Damiatának és Raxixenek nevezik. Miután követtük a Nílus folyását, illõ, hogy az áradásairól is beszéljünk. Az áradást legelsõsorban a hatalmas csapadékmennyiséggel magyarázhatjuk. Ezen a tájon akkor van tél, a nagy esõzések ideje, mikor nálunk tavasz van, ahogy ezt már említettük, április elején. Az itteni esõ, ami nem hasonlít az európaihoz, olyan bõségben hull a tájra, mintha dézsából öntenék. Nem cseppekben, hanem vastag sugárban esik az esõ errefelé, olyan hevesen és olyan mennyiségben, hogy a víz felduzzasztja a folyókat, amik áradássá változnak. Ezek a folyók bõvízûbbek, mint a világ akármelyik folyója. A tavak is olyan hatalmasak ezen a tájon, hogy az utazó elcsodálkozik, mikor megpillantja õket a Jóreménység-foknál, a Kongó királyságban vagy az ezzel szomszédos területeken. Itt a tavak olyan nagyok, hogy a helybeliek tengernek nevezik õket. Így a Nílus hatalmas sebességgel folyik észak felé, hogy vízével elárassza Egyiptomot. Nyugaton a Zaire és a Niger, keleten pedig más hatalmas folyók ömlenek belé, s ezeknek az áradása idõben éppoly szabályosan ismétlõdik mint a Nílusé. Saját szememmel láttam, ahogy Kairóban, de akár egész Egyiptomban június végén emelkedni kezd a víz szintje, és ez szeptember huszadikáig tart. De az emberek mind a mai napig nem látták tisztán az áradás okait, pedig a probléma már az antik szerzõket is foglalkoztatta. Közülük is elõször Homéroszt, aki úgy vélte, hogy a Nílus az áradáskor az esõk miatt növekedik, de ezt nem világította meg olyan pontosan, mint ahogyan tette Duarte úr. Mások feltételezték, hogy az áradások a Hold-hegységbeli esõzésekkel függnek össze. Mások a hegyekben található hóval indokolták a Nílus áradását. De nem igazolódtak be mindezek a feltevések. A Nílus, bár közel van ugyan a Hold-hegységhez, de ez attól délre található. A téli évszak pedig elõbb érkezik, mintsem hogy addig a hó elolvadhatna. Mikor írásba foglaltam az elõzõ fejezeteket, a felmerülõ kérdések kapcsán buzgón kérdezgettem Duarte urat minderrõl, és õ míg felelt, más kérdéseket is kifejtett, mint az olyan ember, aki ezekben a dolgokban rendkívüli mód tájékozott. Kérdéseimre kimerítõ válaszokat adott, ezek a feleletek ebben a munkában szerepelnek is. De biztos vagyok abban, hogy ezek nem lehetnek minden szempontból kielégítõek, és nem tudnak a világ minden dolgára magyarázattal szolgálni a tanult embereknek. A geográfus, az orvos, a bányamester, a történetíró, a kereskedõ, a tengerész, a hittérítõ, és ki tudja még, hányan vannak, akik mind többet akarnak tudni a mesterségükkel összefüggõ dolgokról. De Duarte úr ígéretet tett, hogy amilyen gyorsan csak lehet, visszatér Rómába [120] Kongóból, ahová elhajózott miután ezt a munkát lediktálta. (Mindez 1589 májusában történt.) De mindazonáltal az az ismeret sem csekély, amit ezeken a lapokon lelhetünk. Ha valaki talál benne hasznos vagy gyönyörködtetõ, a tétlenség óráiban szórakoztató dolgot, az a nagyhírû és fõtiszteletû Antonio Migliorénak, San Marcos püspökének, a Santo Espirito comendadorának tartozik mindezért hálával [121]. Kinek a lapok szerzõje nyilvánosan is köszönetet mond...

FÜGGELÉK

A kongói királyok listája 1491-1663
A portugál királyok listája 1481-1667

D. Joao I. 1491-1506
D. Joao II. 1481-1485
D. Afonso I. 1506-1543
D. Manuel I. 1495-1521
D. Francisco I. 1543
D. Joao III. 1521-1557
D. Pedro I. 1543-1544
D. Sebastiao 1557-1578
D. Diogo I. 1544-1561
D. Henrique 1578-1580
D. Afonso II. 1561-1564
D. Filipe I. 1580-1598
D. Bernardo I. 1561-1567
D. Filipe II. 1598-1621
D. Henrique I. 1564-1568
D. Filipe III. 1621-1640
D. Alvaro I. 1568-1587
D. Joao IV. 1640-1656
D. Alvaro II. 1587-1614
D. Afonso VI. 1656-1667
D. Bernardo II. 1614-1615
D. Alvaro III. 1615-1622
D. Pedro Afonso II. 1622-1624
D. Garcia Afonso I. 1624-1626
D. Ambrosio I. 1626-1631
D. Alvaro IV. 1631-1636
D. Alvaro V. 1636
D. Alvaro VI. 1636-1641
D. Garcia Afonso II. 1641-1663



Az angolai kormányzók jegyzéke 1575-1648

Paulo Dias de Novais 1575-1589
Luis Serrao 1589-1591
André Ferreira Pereira 1591-1592
D. Francisco de Almeida 1592-1593
D. Jerónimo de Almeida 1593-1594
Joao Furtado de Mandonca 1594-1602
Joao Rodrigues Coutinho 1602-1603
Manuel Cerveira Pereira 1603-1607
D. Manuel Pereira Forjaz 1607-1611
Bento Banha Cardoso 1611-1615
Manuel Cerveira Pereira 1615-1617
António Goncalves Pita 1617
Luis Mendes de Vasconcelos 1617-1621
Joao Correia de Sousa 1621-1623
Pedro Sousa Coelho 1623
D. Francisco Simao Mascarenhas 1623-1624
Fernao de Sousa 1624-1630
D. Manuel Pereira Coutinho 1630-1635
Francisco Vasconcelos da Cunha 1635-1639
Pedro César de Meneses 1639-1643
António de Abreu de Miranda 1643-1644
Pedro César de Meneses 1644-1645
Francisco de Sotomaior 1645-1646
Bartolomeu de V. da Cunha 1646-1648
António Teixeira de Mendonca 1646-1648
Joao Zusarte de Andrada 1646-1648
Bartolomeu de V. da Cunha 1648
S. Correia de Sa e Benevides 1648

-----------------------------------

Jegyzetek

[1] I. Sebestyén (1557-1578) portugál király 1578-ban serege élén átkelt Marokkóba, de Alcacer-Quibirnél vereséget szenved a móroktól, s õ maga is elesik a csatában. 1580-ban Portugália elveszti önállóságát és perszonálunióra lép Spanyolországgal. Megkezdõdik a "Fülöpök" uralkodása mely 1640-ig tart.
[2] Luanda városát (mint erõdöt) 1575-ben alapítja Paulo Dias, Angola elsõ kormányzója. Addig a kongói uralkodó használta. Luanda 1605-ben az akkori portugál kormányzótól Manuel Cerveira Pereiratól kap városi kiváltságokat.
[3] Kis kétárbocos kereskedelmi hajó. Háború esetén hírek továbbítására szolgált, illetve békeidõben a kikötõk bejáratának ellenõrzésére. Különösen Spanyolországban terjedt el használata.
[4] Klaudiosz Ptolemaiosz, 2. században élt görög matematikus, csillagász és földrajztudós. `Bevezetés a geográfiába` címû munkájában 8000 helység földrajzi adatait közli. Az általa készített világtérképet használta Kolombusz elsõ felfedezõ útja során.
[5] Magát a Zöld-fokot Dinis Diaz fedezte fel 1444-ben. A szigetekre 1455-56-ban bukkantak portugál irányítás alatt tevékenykedõ velencei (Ca da Mosto) és genovai hajósok.
[6] Sierra Leone
[7] tramontana: északi szél
[8] etesios: idõszakonként fújó északi szél a Mediterráneum keleti felében.
[9] Afrika nyugati partjaitól 1900 kilométerre található a sziget a déli szélesség 16. és a nyugati hosszúság 6. fokánál. A 16. században még a portugálok birtokolták. A britek 1673-ban szerezték meg. Ide számûzik Napóleont 1815-ben és itt is hal meg hat évvel késõbb.
[10] Luís de Granada (Luís de Sarria) 1504-1588, gallego származású domonkos rendi szerzetes. Magas egyházi tisztségeket betöltõ teológus. Többek között fordított Cicerót, Quintillianust. A spanyol aranyszázad legnagyobb hatású egyházi prózaírója. Fenti munkája, `Introducion del Símbolo de la Fé` (Bevezetés a Hit szimbólumaiba) 1583-ban Salamancaban látott napvilágot.
[11] Francis Drake: Õfelsége kalóza, 1577-1580 között körülhajózta a Földet. 1588-ban irányításával Anglia visszaveri a spanyol Armada támadását. Cavendish (Thomas Candish, 1560-1592) angol kalóz, aki 1586-ban királyi pátenst kap Erzsébettõl. 1586-88 között körülhajózza a Földet.
[12] Francisco Martinsról keveset tud a portugál történetírás. Annyi bizonyos, hogy 1609-ben felbukkan neve azon a listán, amelyen a vizsgáztatásra jogosult tengeri kalauzok neve szerepel.
[13] Cabo das Palmas: É: 4. fok 21. perc K: 7. fok 44. perc
[14] Az arab galabia szóból képzett kifejezés. A galabia köpenyszerû fehér színû térdig érõ ing.
[15] Ez a szám nem is meglepõ, hiszen 1576-ban a brazíliai Bahia tartományban 47 cukormalom mûködött, míg 1600-ban egész Brazíliában 100 cukormalom üzemelt. Egyébként az elsõ portugál cukormalmot Diogo Teive létesítette Madeírán 1452-ben. Sao Tomé cukortermelése 1512-ben, mikor 60 üzem mûködött, 57.000 tonna volt.
[16] Fernao Po portugál utazó, hajós, aki 1471-72-es útja során fedezte fel a fenti szigetet és térképezte fel a mai Kamerun partvidékét.
[17] Lopo Goncalves 1473-74-es útja során fedezi fel ezt a területet.
[18] Meroé: Ókori kultúra a mai Szudán területén. Itt a Nílus egy nagy kanyart írt le, ezért írhatták le a sziget szót vele kapcsolatban. Duarte Lopes korára már csak romjai maradtak meg ennek a civilizációnak.
[19] A középkori utazók és térképészek a mai Afrikát Etiópiának nevezték az ókori földrajztudósok nyomán (Ptolemaiosz, Sztrabón), lakosait etiópoknak, vagyis feketebõrû embereknek.
[20] Aranyszájú Szent János (Chrisostomus) 347-407, konstantinápolyi pátriárka.
[21] Malindi és Mombasza
[22] Ptolemaiosz: Geographia
[23] A kifejezés valószínûleg a helyi nyelv (kikongó) vata szavából származik, ami közös helyet, települést jelent.
[24] encanda: léggyökerekkel szaporodó fafajta
[25] kikongó nyelven mbizi a matari
[26] mangue (Rhizophora racemosa): mangrove fa
[27] Azenegues, a Zenaga nevû berber törzs területét jelöli a Szenegál folyó környékén. Õket már Cadamosto is emlegeti 1457-es utazása során.
[28] Ez a Yelala vízesés, a torkolattól kb. 25 mérfölddel felfelé.
[29] lungo (Combretum tinctorum): 20-25 láb magas fa. Leveleit kifõzve fekete anyagot kapnak, amit szõttesek festésére használnak.
[30] licondo (Adansonia digitata): majomkenyér fa
[31] Pinda a Kongó királyság kikötõje. Ide futottak be a portugál hajók a XV.-XVII. században.
[32] kajmán: Afrikában nem élnek kajmánok. A szerzõ itt nyilvánvalóan a Közép- és Dél-Amerikában élõ állatok neveit "helyezi" Afrikába. Itt csak krokodilok élnek.
[33] adarga: ovális alakú, bõrbõl készült pajzs elsõsorban Kis-Ázsiában, valamint a törököknél volt használatos.
[34] ambisse angulo: tengeri tehén (dugong dugon) kb. 250 kg súlyú. Szarvasmarhához hasonló a feje, tengeri növényekkel táplálkozik.
[35] körülbelül 225 kg.
[36] tinco: azonosíthatatlan halfajta
[37] cacongo: lazachoz hasonló, de nem vörös színû hal
[38] burama nép: valószínûleg a bantuk nyugati ágához tartozó, ún. pepel csoport brama népérõl van szó.
[39] kikongó mpakasa: Synceros caffer planiceros
[40] anziques nép: A mai Brazzaville Kongó, Közép-Afrikai Köztársaság, Kamerun határánál élõ bantu és adamava nyelvû etnikumok szállásterülete található a fenti térségben. Ma itt él az azande népcsoport. Elképzelhetõ a két nép azonossága. Az azandékat még a múlt században is emberevõként tartották számon - alaptalanul.
[41] ambus nép: A fenti terület (a mai Kamerun) a bantu nyelvû népek korai expanziójának kiindulópontja. Déli vándorlásuk a mai Angola, Namíbia felé mutatott, ahol most többek között az ambo, (ovambo), ambuela, ambún, kimbundu, ovimbundu, umbundu népek élnek. Õk mind kapcsolatba hozhatók az említett etnikummal. A mozgás iránya megegyezik a nagy történelmi mozgásokkal.
[42] tacula (Pterocarpus santelinus): szantálfa
[43] quicongo (chicongo): szürke szantálfa
[44] quitangas: szifilisz
[45] pau de aguila: Érdekes, hogy egy Indából származó növény, mely Vasco de Gama útjánál korábban (1498) nem kerülhetett Afrikába, könyvünk keletkezése idején (1591) már említést nyert.
[46] emberevés: Téves hiedelmek éltek Afrika népeirõl a középkori európai ember tudatában. Tömeges méretû kannibalizmusról Afrika bármely területén nincs hitelt érdemlõ adatunk. Rituális módon a kereszténység is gyakorolja - ostya, bor, úrvacsora -, de Afrikában is fogyasztottak hasonló céllal a legyõzött ellenség egyes szerveibõl.
[47] altibaixos: bársonyhoz hasonlító anyag, amit rafiapálmából készítenek. Kongói vagy Kasai bársonynak is nevezik.
[48] szövetfajták: incorima - brokát, nevét származási helyérõl kapta, veludes enzacas - bársonyok gyûjtõneve, infulas - damaszt, maricas - szatén, tangas - tafota, engombos - tafota szerû selyemszövet [49] Moenhemuge királyság: talán az Unyamvézi birodalomról lehet szó.
[50] Joao de Barros (1496-1570) portugál utazó és történetíró. Említett munkája: `Asia de Joan Barros, dos factos que os Portugueses fizeram no descobrimento e conquista dos mares e terras de Oriente`. (Azokról a dolgokról, amelyeket véghezvittek a portugálok a keleti szárazföldek és tengerek felfedezése és meghódítása közben.)
[51] II. János portugál király (1481-1495) a nagy földrajzi felfedezések támogatója, uralkodása alatt jut el Bartolomeu Dias a Jóreménység-fokáig. Nagy álmát - India elérését (1498) - nem érhette meg. Kortársai a "Tökéletes Herceg" megtisztelõ névvel illették.
[52] Utalás arra, hogy Paulo Dias unokája Bartolomeu Diasnak (lásd elõzõ jelzet). Paulo Dias 1559 és 1565 között már járt a Kvanza folyó környékén egy expedíció vezetõjeként. 1571-ben királyi adománylevelet kap, mint Angola leendõ kormányzója. A Dande és a Kvanza folyók közötti területet élete végéig személyre szólóan birtokolhatja. Leszármazottai a Kvanza folyótól délre esõ 35 mérföldes sávot kapják örökletes adományul. Ez utóbbi földet nem sikerül meghódítania. 1589-ben hal meg Massangano erõdjében.
[53] 1578
[54] Nyilvánvalóan eltúlzott adat, talán a teljes lakosság lehetett ennyi.
[55] A szerzõ téves számítása.
[56] continhas de vidro: perles de verre de Venice - üveggyöngy (velenceihez hasonló)
[57] missanga: a bantu "sanga" tõbõl képzett szó, jelentése: lánc, füzér.
[58] Az 1580-as évek elsõ fele Portugáliában a hatalomváltás idõszaka. A spanyol I. Fülöp ráadásul már elsõsorban az amerikai kontinens spanyol érdekeltségeit akarja megvédeni és megõrizni a feltörekvõ angol tengeri hatalomtól. Érthetõen kevesebb figyelmet szentel az afrikai portugál érdekeltségeknek.
[59] A portugál felfedezõk partraszállásuk helyén kõoszlopot (padrao) helyeztek el, rajta felirattal. Például a Zaire folyót felfedezõ Diogo Cao a következõ feliratú padraot állította a késõbbi Szent Ágoston foknál: "A világ teremtésének 6681. és Jézus urunk születésétõl számított 1482. évben a kiváló és nagyhatalmú II. János portugál király elküldte ezen területek felfedezésére és a kõoszlop felállítására a nemes Diogo Cao-t."
[60] Azonosíthatatlan terület.
[61] kb. 150 kg.
[62] kb. 90 kg.
[63] pedreiro: A szó jelentése kõmûves. Elképzelhetõ, hogy ezt az ágyútípust elsõsorban kövek, vagy kõzúzalék kilövésére használták.
[64] A tapírnak nincs szarva. Nem azonosítható egyértelmûen a Lopes által említett állat.
[65] impalanca, mpalanka (Hippotragus equimus): szarvasmarhához hasonló, nagytermetû antilopfajta.
[66] Azonosíthatatlan állat.
[67] papa-figo: verébféle rovarevõ madár.
[68] Nzinga a Nevu király 1491-ben keresztelkedett meg és kapta - a portugál II. János után - a János nevet. 1506-ig uralkodott.
[69] I. Afonso kongói uralkodó 1506-1543
[70] II. Alvaro 1587-1614
[71] I. Alvaro 1568-1587
[72] Más források szerint Agigi
[73] mozombo, v. muzombo: a Fuleje, Mbrije és Lucunga folyóktól keletre élõ nép. José Cardoso 1914-es jelentése említi õket. Lakóterületük Maquela do Zombotól a Cuilo folyóig terjedt.
[74] Lásd 70-es jegyzet.
[75] Eleusine corocana - ujj köles vagy sásköles
[76] kókuszdió
[77] Valószínûleg a raphia víniferáról van szó.
[78] munguene (oghege): Spondias lutea - õszibarackhoz hasonló, jóízû gyümölcs, sûrûn ültetve növénykerítésként használják.
[79] Auguglia. Valószínûleg a Populo Romanon álló egyiptomi obeliszket nevezi így a szerzõ.
[80] Tamarindus indica: tamarinfa, indiai datolya, cimetcassia: fahéj
[81] II. János (1481-1495) portugál király engedélyével indult útnak 1482-ben Diogo Cao és fedezte fel a Zaire folyót, amit õ a Kõkereszt folyójának nevezett el (Rio de Padrao), mivel útjuk emléke és a jelképes birtokbavétel miatt kõkeresztet állítottak fel a folyó torkolatánál.
[82] Páduai Szent Antal: katolikus szent, meghalt 1231-ben. Lisszabon védõszentje. Ünnepe június 13.
[83] Joannis Petrus Maffei: Historiarum Indicarum Libri XVI. olasz fordítás 1588 Filippo Giunti
[84] Mindez 1506-ban történt.
[85] Ez a leírás értékes dokumentuma a kongói totemisztikus elképzeléseknek.
[86] I. Pedro 1543-1544
[87] Arról a királyi unokaöccsrõl van szó, akit már említett a szerzõ Alfonso király gyõzelmekor. A források szerint az 1491-ben született és a kereszténységben Henrik nevet kapott személyrõl van szó. 1506-ban Rómába küldik tanulni. Itt elsõ miséjét 1519-ben tartja, latin nyelven. Kongóba 1522-ben tér vissza, halálának idõpontja valószínûleg 1534.
[88] I. Francisco 1544-1545 között uralkodott, de az I.Alfonso halála utáni két év uralkodói története meglehetõsen ellentmondásos. Ugyanis a harmadik keresztény uralkodó I. Pedro elvesztette ugyan a trónját 1544-ben, de egyes források szerint csak 1560-ban halt meg.
[89] I. Diogo kongói uralkodó 1545-1561
[90] Gaspar Cao 1554-1574
[91] II. Alfonso meghal 1561-ben
[92] A források szerint 1561 és 1567 között II. Alfonso testvére I. Bernardo uralkodott. Mindazonáltal I. Bernardo valószínûsíthetõen megölette II. Alfonsot, hogy trónra kerülhessen.
[93] I. Henrik (Nerica Mpudi) kongói király 1567-1568
[94] I. Alvaro kongói uralkodó 1568-1587
[95] A bulamatare beszélõ név. Jelentése kõzúzó, vasmarkú... Érdekes, hogy Stanley, a 19. századi Afrika utazó ragadványneve is "bula matari" volt.
[96] Francisco Gouveia 1507-1577. Szolgált Indiában, Afrikában, 1564-tõl Sao Tomé kapitánya. 1571-ben indult Kongóba, hogy segítséget nyújtson Alvaro királynak. A hadjáratok 1574-ben fejezõdnek be sikeresen. 1577-ben tér vissza Lisszabonba, ahol még abban az évben meghal.
[97] II. Alvaro kongói király 1587-1614
[98] 1534-ig a meghódított afrikai területek a portugáliai Tomar püspökség fennhatósága alá tartoztak. Ettõl kezdve Funchalhoz. Még ebben az évben Sebestyén király megalapítja a Sao Tomé-i püspökséget és ez alá rendeli Kongót is. António de Ulhoa 1578 és 1591 között volt Sao Tomé püspöke. A Sao Tomé-i püspökségrõl 1596-ban választják el Kongót és Angolát.
[99] 1578
[100] Henrique bíboros 1578-1580 között uralkodott Portugáliában.
[101] 1580-ban
[102] Cubagua szigete a mai Venezela északi partvidékével szemben helyezkedik el.
[103] vaso - nagyméretû, általában hadicélokra használt hajótípus.
[104] II. Fülöp spanyol király.
[105] I. Alvaro 1587-ben halt meg. A legyõzhetetlennek tartott spanyol hajóhad 1588-ban támadta meg Angliát és szenvedett katasztrófális vereséget.
[106] V. Sixtus római pápa 1585-1590
[107] Fuao: általános meghatározás, valakinek az idejében történt.
[108] citrino - a kininrõl lehet szó (Cinchona succirubra)
[109] Lásd 43. és 44. jegyzet
[110] Duarte Lopes földrajzi leírása elsõsorban hallomásokra épül, valamint a kor hajózási-térképészeti ismereteit tükrözi.
[111] Cambaia indiai település az azonos nevû öböl partján. Az angolok Cambay-nak nevezték.
[112] Arábia Félix: A mai Jemen, Omán és Perzsa-öböl környéke. Az arab bevándorlás a X. század környékén indulhatott meg Kelet-Afrika irányába. A fekete és az arab kultúra keveredésének eredménye a mai szuahéli nyelv és kultúra.
[113] Ennek az állításnak semmilyen történeti kutatás nem találta bizonyítékát. Az amazonhadsereg egyike a középkor hosszan élõ legendáinak. Esetleg a néhány afrikai etnikumnál fennmaradt matriarchális berendezkedés torz interpretációja.
[114] Utalás Vasco da Gama 1497-98-as útjára.
[115] Madagaszkár
[116] zsaga nép: A közép-afrikai térségben a bantu vándorlás irányával ellentétes mozgások is megindultak. Ezek okai között elsõ helyen kell említeni a túlnépesedést. A zsagák (jagák) a Kongó-medence keleti fele és a Nagy Hasadékvölgy térségébõl indultak. Vándorlásuk - mint ahogy forrásunk is jelzi - elsõsorban rablóhadjárat jellegét öltötte. Önálló államot sosem hoztak létre.
[117] János pap országa az egyik legelterjedtebb középkori mítosz. Feltételezték, hogy a mai Etiópia területén létezik ez a hatalmas keresztény birodalom. Elõször portugál jut el János pap országába 1491-ben, Pero Covilha. Felveszik a diplomáciai kapcsolatot Portugáliával, de az afrikai keresztény királysághoz fûzött nagyszabású katonai tervek - éppen János pap országának kicsiny volta miatt - soha nem válhattak valóra. A legenda alapja valószínûleg a térségben élõ elszigetelt kopt közösség volt. [118] Arab szó, jelentése: Királyi vár.
[119] Duarte Lopes Nílus leírása számos pontatlanságot és téves elképzelést tartalmaz, melynek vizsgálata meghaladja egy lábjegyzet terjedelmét.
[120] Nem vehetjük biztosra, hogy Duarte Lopes visszautazott Kongóba. Errõl más feljegyzés, vagy adat nem szól.
[121] Antonio Migliore Aquaviva Piacenzában született, 1586 októberében a calábriai St. Marco püspökévé nevezték ki. 1588 januárjában a Szentlélek kórház vezetõjévé (comendador) nevezik ki. 1591-ben lemond egyházmegyéje vezetésérõl. Kórházában súlyos zavargások törtek ki, emiatt 1593-ban véglegesen lemond comendadori megbizatásáról. Ezután visszavonul. Halálának idõpontja ismeretlen.