- Állj már meg! - sziszegte Astor összeszorított fogakkal, és a maximális értékig fokozta a hajtómûvek teljesítményét. Hiába. A központi számítógép adatai szerint a Titán-3 vontatóegység spirális pályán sodródott valami felé a rakományával együtt. Valami megmagyarázhatatlan dolog felé, ami oly erõvel vonzotta magához az ûrhajót, hogy még a több tízezer gigatonnás tolóerejû hajtómûvek sem voltak képesek ellenállni neki.
- A francba! - mordult fel Astor, és újra ellenõrizte az adatokat. Semmi jelét sem mutatták annak, hogy valami változott volna.
- Gravitációs csapda - közölte a komputer, miután letörölte a végetérhetetlennek tûnõ adatoszlopokat a képernyõrõl. - Javaslom a konténer leválasztását.
- Abból nem eszel, testvér! - morogta Astor. - Majd csak kitalálok valamit.
Tudta, nem veszítheti el a rakományt. Egész életére elvágná vele magát a szakmában. Egy társaságnál sem kellene ilyen múlttal, mert hogy a United Scavenger Co.-tõl kirúgnák, az holtbiztos. Még a lába sem érné a földet, úgy repülne, és örülhetne, ha nem akasztanának a nyakába egy jó szaftos kárpótlási pert. Mindent elveszíthetne. Túlságosan sok mindent.
Áh, jobb erre nem is gondolni! Nem. Az a húszmillió tonnányi szemét ott kinn abban a konténerben szépen a vontatópapucsokon marad .
Hogy így is legyen, odament a biztosítékszekrényhez, kicsavarta a rögzítõszerkezetek biztosítékait és zsebre vágta õket. Így a számítógép nem oldhatja ki a rögzítõket. Persze, ha nagyon akarna, a gép másképpen is meg tudná szabadítani a vontatót a rakománytól, de az nem következhet be. Nem szabad hagyni, hogy addig fajuljon a dolog!
Újra lekérte az adatokat. A reaktorok kezdtek vészesen felmelegedni.
- Nyugalom! - biztatta magát, és kicsit megpiszkálta a hûtõrendszer vezérlõprogramját. Hátradõlt, és megmarkolva a pilótaülés könyöklõit szinte együtt erõlködött az egyre jobban süvöltõ hajtómûvekkel.
- FIGYELEM! - villant fel hirtelen egy vörös felirat a központi terminálon. - ÜZEMZAVAR. A HAJTÓMÛVEKET LETILTOM.
Egy halk kattanás után a hajtómûvek fokozatosan elhalkuló dübörgés kíséretében leálltak. Valahol felüvöltött egy sziréna, az irányítóteremben kialudt a világítás, és mindenfelé vörös lámpák kezdtek el villogni.
- VÉSZHELYZET! - reccsent egy fémesen csikorgó hang. - A KONTÉNERLEVÁLASZTÁST MEGKEZDEM. ÖTVEN MÁSODPERC MÚLVA KATAPULTÁLÁS.
...ÖTVEN...NEGYVENKILENC...
- Lerobbantja! - vágott bele a felismerés Astorba. - LEROBBANTJA! Nem tudja lekapcsolni a papucsokat, hát lerobbantja.
Elõrevágódott, és õrülten zongorázni kezdett a billentyûzeten. A programot próbálta leállítani, de nem ment. A vészvezérlés minden területet blokkolt.
...NEGYVENHÁROM...NEGYVENKETTÕ...NEGYVENEGY...
Astor letépte magáról a hevedereket, és az irányítóterem másik végében álló szekrénykéhez rohant, ami az elektromos rendszer kézi fõmegszakítóját rejtette magában. Kikapcsolja a komputert, és kézi vezérléssel kiviszi innen ezt a nyamvadék teknõt!
...HARMINCKETTÕ...HARMINCEGY...HARMINC...
A szekrény nem nyílt. Ütötte, rúgta, vágta, marta, de nem nyílt. Hogy rohadna meg!
...HUSZONÖT...HUSZONNÉGY...HUSZONHÁROM...
Körbepördült. Meglátta az egyik porraloltót. Felkapta, és azzal esett neki a zárnak.
...TIZENKETTÕ...
PUFF!!!
...TIZENEGY...
PUFF!!!
...TÍZ
PUFF!!!
A porraloltó oldala hirtelen felhasadt, és fehér kulimásszal terítette be Astort.
...KILENC...NYOLC...HÉT...
Visszarohant az irányítókonzolhoz, és újra a géppel próbálkozott. Semmi eredmény. A számítógép továbbra sem fogadott el semmilyen parancsot.
- A francba! - vágott rá ököllel a billentyûzetre.
...ÖT...
- Kilit! - üvöltött fel Astor tehetetlenségében. - Kilit, gyere már!
...HÁROM...
- Kilit!
...KETTÕ...
- Hol vagy te barom, hogy az ég rogyjon rád!
...EGY...
- Kilit, gye...
...KATAPULTÁLÁS
Valami iszonyatos erõ felkapta Astort, és átlódította
az irányítótermen. A padló felágaskodott,
és az arcába vágódott. Elsötétült
elõtte minden. Mintha valahonnan nagyon messzirõl
hallotta volna az újra mûködésbe lépõ
hajtómûvek zaját, aztán elájult.
- Hé! - rázta meg valaki a vállát. Kinyitotta a szemét. Homályosan Kilit arcát látta maga elõtt.
- Mi van a konténerrel? - nyögte alig hallhatóan.
- Elszállt - mondta a másik, és a hóna alá nyúlt, hogy felsegítse.
- Hagyj! - tolta félre a kezét Astor, nehézkesen feltápászkodott, és odabotorkált az egyik ablakhoz.
- A kurva életbe! - vágott dühösen a párkányra, amikor meglátta a pörögve távolodó konténert a kajánul hunyorgó csillagok között.
- Elmondanád, mi történt? - lépett mellé Kilit.
- Te pedig elmondanád, hol a fészkes fenében voltál? - támadt neki Astor.
- Aludtam.
- Aludt! Az egész kóceráj a feje tetején áll, ez meg döglik.
- Igen aludtam. Mit kell ezen annyit csodálkozni? Pihenõidõm van, vagy nem?
Astor dühösen legyintett, és eltámolygott az ablaktól.
- Fogalmam sincs, hogyan történhetett - rogyott bele az egyik ülésbe.-Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a hajó eltér a kijelölt útiránytól.
- Rosszul navigáltál - lépett oda a pulthoz Kilit, és nyomogatni kezdte a gombokat.
- Hozzá sem nyúltam az irányzóhoz! - csattant fel a másik. - Fogalmam sincs, hogy történhetett meg. A komputer utoljára gravitációs csapdát jelzett, de hogy a fészkes fenében lehetne itt gravitációs csapda, he? Amilyen ereje volt, még egy csillag is lehetett volna, de látsz itt te egyetlen csillagot is? A legközelebbi is fényévekre van tõlünk, kisapám.
- Nem csillag volt - mondta Kilit, miközben ujjával követte a monitoron lefutó adatsorokat -, hanem egy fekete lyuk. Szépen nekivitted a hajót egy lyuknak.
- Mi? - hördült fel Astor. - Az lehetetlen.
Feltápászkodott, és odatántorgott a másik mellé.
- Pedig így van. Ez a lyuk messze kívül esik az elõírt útvonaltól. Csak úgy keveredhettünk ide, hogy belebarmoltál az irányzóba. Hibáztál haver, ez minden. Lám, ez még a nagy Astorral is elõfordulhat!
A másik nem válaszolt. Újra és újra lekérte az adatokat, bár az már az elsõ látásra kiderült, a másiknak igaza van. A hajót elkapta egy fekete lyuk.
- Most örülsz? - förmedt rá.
- Nem tagadom, jól esik látni, hogy te sem vagy tökéletes - vigyorodott el Kilit.
- Mindamellett még annak is örülsz, hogy te leszel majd az új fõpilóta, mi?
- Hát, az még odébb van - csücsörítette össze a száját Kilit -, de most, hogy hibáztál, nos így már minden megtörténhet. Átveszem a szolgálatot. Eredj a kabinodba, majd szólok, ha kellesz!
- Mi? - hördült fel a másik.
- A szabályzat, öregem - mondta Kilit. - Neked kellene tudni a legjobban, mit ír elõ a szabályzat.
Elfordult a leforrázva álló Astortól,
és úgy tett, mintha nagyon érdekelné
az a grafikon, amely épp akkor jelent meg a monitor képernyõjén.
Jó tíz perc múlva Astor a kabinjában feküdt, és a feje alá tett kezekkel a plafont bámulta. Egyszerûen nem fért a fejébe, hogy történhetett meg. Nem nyúlt a programhoz, ez holtbiztos. Talán a számítógép hibázott, jutott eszébe, de azonnal el is vetette az ötletet. A Titánok fedélzeti rendszerei sok mindenrõl híresek voltak, de arról éppen nem, hogy valaha is hibáztak volna.
Kilit lett volna? Annak nyoma lenne a fedélzeti naplóban. A számítógép minden eseményt automatikusan lejegyez. Lehetetlen, hogy ne vette volna észre, ha Kilit hozzányúlt az útvonalprogramhoz.
Pedig csak õ tehette.
Sosem látta azelõtt Kilitet, csupán az indulás elõtt közölték vele, hogy õ lesz az útitársa. A fõdiszpécser bizalmasan megsúgta neki, hogy Kilit személyesen kérte magát erre az útra. Már akkor gyanús volt neki. Megfordult a fejében, vajon nem-e azt akarja Kilit, de úgy döntött, résen lesz. Figyelte a másikat, örökké ellenõrizte, de a gyanakvása szinte teljesen eloszlott, amikor az út során azt látta, hogy Kilit rendesen és lelkiismeretesen végzi a munkáját.
Az alattomos kígyó! Már akkor készült valamire. Csak tudná, hogy csinálta!
Megéhezett. Felkelt, és elindult hogy egyen valamit. A konyhába ment a mentõkabin mellett vitt el az útja. Maga sem tudta hogy miért, de pár lépés után megállt, visszament, és töprengve nézni kezdte a kerek bebúvónyílást. Hiába! Nem jött rá, mitõl támadt az az érzése, hogy valami nincs rendben a kabinnal.
Még akkor is ez járt a fejében, amikor a konyhában ülve várta, hogy az automata séf elkészítse az ételt. Hirtelen rövid sípolás riasztotta fel. Odalépett az automatához, s egyszerre világosság gyúlt az agyában.
Hát persze! A mentõkabin ellenõrzõpaneljén is ugyanaz a piros lámpa világított, mint az automatán. A töltésjelzõ! Azt jelzi, hogy nemrégiben használta valaki, és most tölti újra az akkumlátorait. Minden rendszer akkumlátorokról mûködött, hogy egy esetleges áramfejlesztõ hiba esetén a legénység ne maradjon mûködésképtelen gépek nélkül.
Visszarohant a mentõkabinhoz. A lámpácska már nem világított, de határozottan emlékezett rá, hogy az elõbb égett. Feltépte a fedelet, és benyomakodott a szûk nyíláson. Odabenn megdöbbentõ kép fogadta. A kicsinyke kabin zsúfolásig tömve volt élelmiszercsomagokkal. Többszöröse volt az elõírt készenléti mennyiségnek.
- Astor! - reccsent meg a karjára szerelt kommunikációs készülék. - Hallasz, Astor?
- Mi van? - emelte a szájához a csuklóját.
- A komputer sérülést jelez az egyik papucsnál. Valószínûleg a robbanástól megrepedt a burkolat.
- És?
- Ki kéne menned - jött a válasz néhány másodpercig tartó csend után.
- Ha hülye lennék! - vágta rá Astor. - Nem te mondtad az elõbb, hogy átvetted a parancsnokságot? Intézd el magad! Épp aludni készülök.
Mást is akart még mondani, de meggondolta magát. Visszamászott a folyosóra, és Kilit kabinjához sietett.
Odabenn hatalmas volt a rumli. A szekrények tárva-nyitva, szanaszét dobált ruhák, és egy túlélõcsomag volt a megvetett ágyra dobva.
- Egy fenéket aludtál te, apuskám! - hördült fel, és kifordult a szobából.
A saját kabinjába ment. Leült az ágyra, és megpróbálta összeszedni a gondolatait.
- Van egy hangospostája, uram! - riasztotta fel a számítógép hangja. - Meg akarja hallgatni?
- Ki küldte? - mordult fel kedvetlenül.
- A felesége, és a gyerekei. Egy fél órája érkezett. Lejátszam?
- Játsszad - bólintott fáradtan, és hanyattfeküdt az ágyon.
- Szia drágám! - csendült fel vidáman a felesége hangja a hangszóróból. - Hogy vagy? Mi nagyon jól. Képzeld, most jöttünk vissza Európából. Befizettem magunkat és a gyerekeket egy körútra. Remélem, nem baj! Sokba került, de ezért a fuvarért amúgy is sok pénzt fogsz kapni, nem?
- Apu, apu! - harsant fel hirtelen a két kisfiú hangja, aztán egy kis veszekedés támadt, majd újra a felesége hangja hallatszott.
- A fiúk is beszélni akarnak veled, drágám. Adom õket.
- Szia, apu! Tök jó buli volt. Olyan dolgokat láttunk! A Disney park nem volt olyan jó, mint itthon, de a többi csodálatos volt. Képzeld, láttunk egy igazi lovagvárat. Neu..Neu...Na, anyu, hogy is hívták azt a várat. (Egy pillanatnyi szünet, aztán diadalittas ordítás.) - Ez az, Neuschwanstein. Mint a mesékben, apa. Olyan szép volt, mint egy mesebeli vár.
Újabb dulakodás, majd egy másik hangocska.
- És Ted Velencében beleesett a csatornába. Olyan motya, hogy csak na!
- Nem is igaz! Te löktél bele. Anyu! Mond meg apunak, hogy Kid lökött bele!
Újra az asszony hangja.
- Vásott két kölyök, de nagyon élvezték. Itthon amúgy semmi újság. Esik az esõ. Sokat esik, de nem baj. Az a lényeg, hogy itt lehetünk. Na, le is járt az idõ. Szia, csókolunk, és várunk haza. Nagyon vigyázz! Ted, Kid, köszönjetek apátoknak!
Astor fülében sokáig ott csengett a két fiú vidám ordibálása. Aztán döntött. Felállt, és a hídra sietett.
Kilit már nem volt ott. Leült a pilótaszékbe, átprogramozott néhány rendszert, aztán hátradõlt, és várt. Nem kellett sokáig.
- Astor! - reccsent a kommunikációs készülék, majd halk dörmögés hallatszott: - Mi a fene lett ezzel? Az elõbb még semmi baja sem volt. Astor! Hallasz engem? Hé, alszol?
Astor keserûen elvigyorodott az irányítóteremben.
- Astor! Ébredj már, te barom!
- Mi van?-szólalt meg odabenn a másik.
- Na végre! - megkönnyebbült sóhaj a túloldalon. - Nem nyílik ez az átkozott zsilipkapu. Elég régen kínlódom már vele. Fogytán vannak a szkafanderem telepei. Megnéznéd, mi a fene történt!
Astor elégedetten elvigyorodott, majd azt mondta:
- Túl sok minden romlik el ezen a hajón mostanában, nem gondolod?
- Mire akarsz célozni? - kérdezte óvatosan a másik némi szünet után.
- Semmire - vonta meg a vállát unottan Astor -, csak történnek furcsa dolgok, amik megdöbbentik az embert.
- Na ne szórakozz itt velem! - csattant a másik hangja. - Nyisd ki már ezt a rohadt kaput!
- Mihelyt elmagyaráztad nekem, hova akartál iszkolni olyan sietõsen a mentõegységgel.
Döbbent csönd.
- Na? - vigyorodott el Astor. - Csak nem megfagytál, haver?
- Mit beszélsz? - szólalt meg Kilit. Érezhetõen remegett a hangja egy kicsit.
- Nagyon is jól tudod, hogy mit beszélek. Persze te csak értetlenkedj nyugodtan! Majd kifogynak egyszer azok a telepek!
A készülékbõl hosszú percekig nem hallatszott más csak Kilit fojtott lihegése.
- Te dög! - sziszegte végül.
- Köszönöm a becézést, ragyogó mesterem volt! Most pedig ki vele, honnan tudtad elõre, hogy a hajó neki fog menni egy fekete lyuknak!
- Ha kinyitod a zsilipet!
- Nem kisfiam! Elõbb beszélj. Különben nem nekem sürgõs, hanem neked. Ja, és még valami! Szeretném, ha nem próbálnál meg átrázni, különben véletlenül megnyomom a külsõ páncél demagnetizáló gombját, és végignézem, hogy repülsz el a francba, ha már a csizmád talpa nem tapad hozzá. Szóval, honnan tudtad?
- Nem tudtam! Amikor meghallottam a visszaszámlálást bebújtam a kabinba, és vártam.
- Hazudsz! - mondta nyugodtan Astor. - Viszlát!
- Várj! - kiáltott fel kétségbeesetten a másik. - Rendben. Én programoztam át az útirányt. Ha akarod elismétlem, hogy felvegyed szalagra, de engedj be végre! Kezd gyengülni a fûtésem.
- Óh - sóhajtott fel a másik -, akkor még rengeteg idõnk van. Szóval átállítottad az irányzót, mielõtt átvettem volna tõled a szolgálatot?
- Igen.
- Egyet azért mégsem értek, öregfiú! - gyújtott rá Astor egy cigarettára. - Hogy csináltad, hogy nem maradt nyoma a fedélzeti naplóban? Hogy tudtad kitörölni?
- Tudtam a kódot. Beengedsz végre?
- Honnan tudtad?
- Kaptam a központban. Az istenedet, engedj már be végre! Nem érted, hogy megfagyok?
- Huhogj! - vigyorodott el Astor. - Leheld be a sisakod, akkor nem lesz olyan hideg!
- Nyalj be! - jött a válasz.
Astor arcvonásai hirtelen megkeményedtek:
- Szóval a központban kaptad. Kitõl?
- A fõnöktõl. Egyenesen a fõnöktõl. Az volt a feladatom, hogy golyózzalak ki a fõpilótai székbõl, semmi más.
- S te kerültél volna a helyembe, mi?
Semmi válasz. Astor eltaposta a csikket, majd elõredõlt, és beindította a zsilipkamra légkompresszorát.
- Miért tetted? - kérdezte közben.
- Élni akartam - jött a szárazon válasz. - Élni, mint ahogy te élsz. A Földön, nem pedig egy aszteroida belsejében. Szerettem volna, ha az én kölykeim is tudnák, mi az a napfelkelte, játszani a fûben, fürödni egy tóban. Nektek ott a Földön, mindez megvan. Titeket nem vesznek folyton körül hideg fémfalak, nem kell takarékoskodnotok a vízzel, a levegõvel. Én egy aszteroidában lakom, Astor! Te kiválasztott vagy, és én is az akartam lenni. Azt ígérték, én leszek a fõpilóta, ha kiütlek a nyeregbõl, s mindazt a kiváltságot megkapom, ami neked is járt.
- Engedj be! - fejezte be Kilit.
- A kódot! - vetette oda Astor, és ellenõrizte a zsilipkamra légnyomását.
- Mit? - kérdezett vissza fáradtan a másik.
- A rendszer nyitókódját. De gyorsan, mert
nincs idõm tökölni!
- Jól van! - jegyezte le a számokat és a két betût, majd még egyszer ellenõrizte a légnyomást. A mutató tíz atmoszférát jelzett a zsilipkamrában.
- Kinyitod? - hallatszott Kilit hangja erõtlenül a hangszóróból.
- Ki - bólintott Astor, és rácsapott a zsilipkapu kioldógombjára. A kitóduló légnyomás puskagolyóként repítette el Kilitet az ûrhajótól. Astor felállt, és odament az ablakhoz.
- Sajnálom, haver - dörmögte, miközben a szétvetett végtagokkal pörgõ társát figyelte, hogy lesz egyre kisebb távolodva az ûrhajótól. - Tudod, az én kölykeim nem bírnák ki egy olyan helyen, ahol a tieid élnek. Azok legalább már megszokták.
Megvárta, amíg Kilit egy kicsinyke ponttá nem zsugorodik az ijedten pislákoló csillagok között, aztán nekilátott, és a kód segítségével átírta a fedélzeti naplót. A rakomány elvesztését Kilit szolgálati idejére rögzítette.
Közben Hartorra gondolt. Arra, hogyan üvöltözött, amikor rájött, hogy egy szinte teljesen üres oxigénpalackú szkafanderben ment ki megjavítani az egyik rejtélyes körülmények között elromlott manõverezõfúvókát.
Hartor volt a U.S.Co. fõpilótája Astor elõtt.