(HUNGAROCON 1996. Irodalmi díj III. helyezés)
Tûzforró volt az öle. Éreztem, ahogy körmei végigszántják a hátamat (érdekes, pedig úgy emlékszem, sohasem szerette a hosszú körmöket, mindig gondosan fiúsan rövidre reszelve viselte õket, de azok így is csak még inkább kiemelték kecses ujjainak finom nõiességét...), lábai görcsösen fonódtak a derekamra, feje hátrabicsaklott egy verejtéktõl ázott hajtincs tapadt gyámoltalanul a homlokára , puhán szétnyíló ajkai közül kivillant gyöngyházfényû fogsora...
Egyetlen örvénylõ kavargásba olvadt össze bennem minden; a szoba, az ágy, mozgásunk lüktetõ ritmusa, szaggatott zihálásunk, apró sikkantásai, egy, a szeme sarkából kipréselõdött könnycsepp...
- Su! - hörögtem. - Su!
...éreztem, nem bírom már tovább, izmaim megfeszültek, aztán...
Felriadtam.
Csupa lucsok volt a testem. A paplan gombóccá gyûrve a lábaimnál, a párna a padlón. Még korán lehetett, hisz alig szûrõdött be némi derengés a hálószoba ablakán.
Legelsõ gondolatom az volt, hogy gyorsan el kell tüntetnem az ágynemûmet, mielõtt anyám észrevenné a lepedõmön azt a piciny, ragacsos foltocskát, mint annakidején, tizenvalahány éves koromban, amikor pornóújságot nézegettünk a fiúkkal az iskolában, a rajz, vagy már nem is tudom, hogy milyen óra alatt, hogy aztán éjjel a kamaszkor befurakodjon az álmaimba, aminek eredményeképpen anyám sértõdöttséggel vegyes gyanakvó pillantásokat küldött felém a reggelinél, apám pedig cinkosul kacsintva rakott ki az iskola elõtt munkába menet, és egy kicsit megnyikorogtatta az öreg járgány gumijait, amikor továbbindult.
Benyúltam a paplan alá, és óvatosan végigtapogattam a lepedõt magam alatt. Mintha tûzbe nyúltam volna, olyan hirtelen rántottam vissza a kezem, amikor megéreztem a ragadós nedvességet. Még mindig kába voltam, az ébredés kábulata tompított el. Csak lassan, lépésrõl-lépésre sikerült visszarángatnom magam a valóságba. Dehogyis kell tartanom anyámtól! Rég elmúlt már az az idõ, amikor szegény még bármiért is felelõsségre vonhatott. Túlságosan rég, hogy a fene vinné el!
Behunytam a szemem, és megpróbáltam felidézni az elõbbi álmot. Nem akartam végiggondolni azt, amit már ezerszer végigszenvedtem; keresztülvergõdni vádakon és önvádakon, hogy végül újra és újra rá kelljen döbbennem, hiába. Minden hiába. Semmin nem lehet már változtatni. Így marad örökre. ÖRÖKRE!
Felvillant elõttem Su arca, de csak annyi idõre, amennyire a villámnak van szüksége, hogy egyetlen pillanatképbe merevíthesse a dühöngõ vihar tombolását, hogy aztán ne hagyjon semmi mást maga után, csak álombéli szeretkezésünk édes-savanyú ízét a számban.
- Óh, Istenem, Su!
- Ébren vagy? - lépett be a szobába, és megállt az ágyam végénél. Karcsú, hibátlan alakja éles kontúrokkal rajzolódott ki a nyitva hagyott ajtón bevágódó villany-fényben.
- Su?
- Igen? - szólt lágyan. Megkerülte az ágyat, és leült mellém a gyûrött lepedõre, és kezével puhán végigsimított az arcomon. Az álom maradék ködfoszlánya is felröppent az agyamról.
- Hagyj! - rántottam el a fejem.
- De kedvesem!
- Ne nevezz így! - csattantam fel. - Ezerszer mondtam már, ne nevezz így!
Felültem, és dühösen lekapva a cigarettásdobozt az éjjeliszekrényrõl, idegesen rágyújtottam.
- Megint nyugtalanul aludtál - hajolt le a párnáért. Felvette a padlóról, majd felállt, és áthajolva fölöttem gondosan a helyére igazította. Szabályos, feszes mellei egyvonalba kerültek az arcommal, és a leheletvékony hálóing látni engedte, ahogy meg-megremegnek minden egyes mozdulatára. Arcomat megcsapta testének friss tavaszszaga.
- Hagyj már békén! - taszítottam el magamtól, és a párnát begyûrtem a derekam alá. A hirtelen mozdulattól leesett a parázs a cigarettámról, és apró szikrákat szórva eltûnt valahol alattam az ágynemûben. Utána akartam kapni, de a jobb kezem-mint általában, ha feszült, vagy ideges vagyok - csak nehezen engedelmeskedett, így õ volt a gyorsabb.
- Ezerszer kértelek már, hogy ne dohányozz az ágyban! - korholt szelíden, és lepöckölte a parazsat a lepedõrõl. Apró, égett szélû lyuk maradt utána.
- Semmi, semmi baj... - dadogtam zavartan, és megpróbáltam úgy elhelyezkedni, hogy...de elkéstem. Finom ujjai a sárgásfehér foltocskára tévedtek. Összeakadt a tekintetünk.
- Mi van, mit nézel? - próbáltam a helyzet magaslatára kerülni, de alig sikerült leplezni a zavaromat. Nem szólt semmit, csak nézett rám szomorúan azokkal a divatlapba illõen mélykék szemeivel. Szánalmat láttam bennük, szeretetteljes szánalmat. (Nem tudom, hogy csinálják. Vagy lehet, hogy csak képzelõdöm?!)
- Mi értelme van ennek? - kérdezte végül. - Megint rólam álmodtál, igaz?
- Nem! - ordítottam fel. - Nem rólad, róla, érted? Ró-la!
Kipattantam az ágyból, és dühösen a ruháim után néztem.
- És, mi a különbség? - állt fel
õ is, és felém nyújtotta a nadrágomat.
- Olyan vagyok, mint õ. A testem, az arcom, a szemem, a
hajam, mind-mind pontosan olyan, mint az övé. Én
õ vagyok.
Odaugrottam hozzá, és megmarkolva a vállait az arcába sziszegtem:
- Te nem vagy õ, csak egy acélból, mûanyagból, meg ki tudja még mibõl összeeszkábált istenverte szerkezet.
- Kitin - nézett nyugodtan a szemembe. - Mesterségesen elõállított amino-poliszacharid a vázam. A mozgásról szervórendszerek, a test plasztikusságáról pedig szilikonnal töltött tömlõk gondoskodnak. Ami pedig a bõrömet illeti, összetétele hajszálpontosan megegyezik az emberi bõrrel, a különbség csupán annyi, hogy szintetikus úton állítják elõ. Az androidgyártás csúcsterméke vagyok, mint ahogy neked is ez a technológia mentette meg az életedet
- Csakhogy én ember vagyok. EMBER! Nekem itt emberi gondolataim vannak -böktem a fejemre.
- Nekem is - válaszolta nyugodtan. - A programozásom teljes egészében az õ pszichikumán alapul.
- De akkor sem vagy õ. Te nem vagy Su, csak egy átkozott, gusztustalan robot. Igen! Ha tudni akarod, vele álmodtam. Szeretkeztünk. Egy igazi hús-vér nõvel szeretkeztem.
Kikaptam a kezébõl a nadrágot, és magamra rángattam.
- Ostoba vagy - nyújtotta az inget is. - Csak kínozod magad, gyötrõdsz és szenvedsz. Pedig nem kellene. Bele fogsz roppanni. Férfi vagy, szükséged van a szerelemre, testire, lelkire egyaránt. De nem álombélire. Valóságos, igazi, kézzelfogható szerelemre van szükséged. Neki viszont nem kellesz. Hallhattad! A szemedbe mondta, hogy undorodik tõled. Ezért egyezett bele, hogy...
A pofon csattanása kettévágta a szavait. Utána egy szót sem szólt, csak nézett rám szomorúan.
- Hazudsz - vinnyogtam, mint egy megvert kutya. - Hazudsz.
- Nem - csóválta meg lassan a fejét.
Újra lendült a kezem, de nem fejeztem be a mozdulatot.
Kikaptam a kezébõl az inget, és átviharzottam
a nappaliba.
Nem hazudott.
Su egy hónapig sem bírta.
Azon a verõfényes, életszaggal teli, május végi napon még nagyon boldog volt. Tudom, hogy valóban az volt, s nem csak annak próbálta mutatni magát. Nyomban odarohant hozzám, amint megpillantott, és a nyakamba borult. Nagyon sokáig álltunk ott összekapaszkodva. Talán még sírtunk is. Pont úgy, ahogy annakidején. Csakhogy akkor búcsúzkodtunk. Akkor azért sírtunk, mert éreztük, lehet, hogy örökre szól a búcsú.
Most azért, mert nem így volt.
Azok a fájdalom könnyei voltak, emezek a megkönnyebbülésé. Mekkora különbség!
Mennyit ábrándoztam arról a viszontlátásról! A körlettakarítás sziszifuszi munkája alatt, a gyakorlóterek sarában henteregve, az állandó életveszélyben. Akkor is, amikor ott ültem a Victory elsõ osztályú ûrcirkáló B-422-es lövegtornyában, az elõttem lévõ képernyõn aprócska, piros és zöld foltok cikáztak megveszekedetten, mint sihederkoromban a füstös kiskocsmák sötét sarkaiban álldogáló videojátékok kijelzõin, amelyek rendre nyelték legális és illegális úton szerzett zsebpénzemet, akkor is csak õ járt a fejemben. És akkor döbbentem rá arra is, hogy mekkora õrültséget csináltunk. Én önként jelentkeztem a háborúba, õ pedig hozzám jött feleségül a bevonulást megelõzõ napon.
De akkor már mindegy volt. Én a Naprendszer és a Syrius Alfája között valahol félúton, az emberiség és a feronok esztelen háborújának legöldöklõbb csatájában, õ pedig fényévekre tõlem. Dühösen rángattam hát ide-oda az irányzékot ujjamat le sem véve a két, egyenként húszezer megawattos ionágyú elsütõbillentyûjérõl, és imádkoztam.
...és késõn vettem észre a display bal felsõ sarkából meglóduló piros pontot. Mikor magamhoz tértem, már nem voltam más, csak egyike azoknak a szerencsétleneknek, akiket százszámra termelt ki magából a háború.
Az ellenség vadásza alapos munkát végzett. A sorozat szétvitte a lövegtornyot, a kettes számú hadianyagraktárt - amit nekem kellett volna védenem -, a jobb kezemet, a jobb lábamat, az egyik tüdõmet s némi belet is. Nagy szerencsém volt, hogy a szanitécek hamar rámtaláltak.
Nekem ezzel véget is ért a háború. Szétroncsolódott testrészeimet a legkorszerûbb mûvégtagokkal, a belet és a tüdõt pedig valami ördöngös szerkezetekkel pótolták. Jobb voltam, mint újkoromban. Elsõ ránézésre senki nem mondta volna meg, hogy jó ötven százalékban tulajdonképpen már nem is vagyok ember. Csupán a szervomotorok surrogása árulkodhatott róla.
Aztán a legelsõ járattal vissza a Naprendszerbe, egy hónapnyi rehabilitáció a phobosi vöröskereszt bázison, és irány a Föld, a civil élet, és Su.
De mindez már csak egy ködös távoli múlttá zsugorodott össze, amikor ott álltunk összeborulva az ûrkikötõ érkezõ oldalán, egy olyanná, amit a legjobb gyorsan elfelejteni.
De már ott elkezdõdött.
- El ne felejtsd néha megolajozni magad, haver! Be ne rozsdásodj nekem! - vágott hátba az egyik társam, akivel közös szobába voltunk bekvártélyozva a rehabilitáció hetei alatt. Neki a lábait tépte ki tõbõl egy robbanás.
- De aztán te se! - intettem utána nevetve.
- Mit kell megolajoznod? - engedte el hirtelen a nyakamat Su.
- Semmit! - csíptem bele viccelõdve az arcába. - Ne törõdj vele, csak tréfa volt! Különben se beszéljünk most errõl! A lényeg az, hogy itt vagyunk.
- Hát persze - mosolyodott el.
Ha jobban figyelek, talán már akkor felfedezem abban a mosolyban az erõltetettséget.
Az események aztán már nagyon felgyorsultak.
Az elsõ este még ágyba bújt velem, de minden egyéb helyett csak beszélgetéshez volt kedve. Meséltünk egymásnak hajnalig.
Aztán napról-napra rosszabb lett a helyzet. Eleinte csak kínosan meg-megrándult az arca, ha meghallotta a szervók hangját, késõbb pedig jól érezhetõen kerülni kezdett. Egyre kevesebbet beszélgettünk, s ha igen, az is elõbb-utóbb veszekedéssé fajult. Arról pedig hallani sem akart, hogy az utcára lépjen velem, miután egyik nap kõvel megdobáltak bennünket az utcakölykök azzal kiabálva tele a kerületet:
- Milyen egy robottal, kisanyám?
(Semmilyen sem volt. Az elsõ éjszaka után sosem aludtunk többé egy ágyban.)
Inni kezdtem. Egyre többször, és egyre többet, míg egy nap robbant a felgyülemlett feszültség.
Szokásom szerint az elõzõ este elfogyasztott alkoholtól kábán ébredtem. Õ már javában takarította részeg dorbézolásom maradványait. Épp egy hatalmas hányadékfoltot igyekezett eltüntetni a nappali közepérõl. Négykézláb súrolta a szõnyeget, háttal nekem.
Nem tudom, mi ütött belém. Hirtelen odaléptem mögé, leguggoltam, és hátulról átöleltem. Belemarkoltam ide-oda himbálózó melleibe.
- Hagyj! - reccsent tompán a hangja, és mintha mi sem történt volna, tovább húzta-vonta a rongyot.
Megdühödtem. A megalázottság kínzó érzése, az el nem fogadott reménytelenség egyszerre robbant. Letéptem róla a ruhát, és csípõmmel befurakodtam a lábai közé. Ágyékom tompán csattant a tomporán. Akkor abbahagyta a súrolást, és hátranézett.
Megundorodtam a tekintetétõl.
Épp olyan semmitmondó volt, mint az üzekedõ szukakutyáké.
- Hagyj! - mondta újra. Inkább fáradt volt
a hangja, mintsem dühös.
- Hagyj!
Elengedtem. Õ lassan felállt, és a ruháit kezdte igazgatni.
- Elmegyek - mondta. - Egy percig sem bírom ki itt tovább. Undorodom tõled. Szörnyen undorodom. Nem tehetek róla, de így van. Sajnálom. (Nehezen, akadozva találta csak a szavakat.) - Jobb lesz így mindkettõnknek.
Még akkor is ott kuporogtam a szõnyegen, amikor már rég kattant utána a bejárati ajtó zárja. Sírni kezdtem. Nem õt, magamat sirattam.
Ami az után jött, az maga volt a pokol. Kocsmai verekedések, dorbézolások hajnalig pénzszagra gyûlõ cimborákkal, többszöri öngyilkossági kísérletek, s mindezek koronájaként permanens és mértéktelen ivászat. Az, hogy viszonylag épségben sikerült megúsznom ezt az idõszakot egy szervezetnek köszönhetem, a Veterángondozó Hivatalnak, amely a hozzám hasonló szerencsétlenek istápolását végezte. Ellátott pénzzel, kezességet vállalt értem a felháborodott hatóságok elõtt, és igyekezett gátat szabni önpusztítási kísérleteimnek, de a legfontosabb feladata az volt, hogy életben tartson. Végül úgy döntöttek, ezt csak úgy érhetik el, ha elhozzák nekem Sut.
Egy napon csöngettek. Két férfi állt az ajtóban, mellettük egy hatalmas láda hevert a lépcsõház padlóján. Az orrom alá dugták VH-s igazolványaikat, majd becipekedtek a lakásba és szó nélkül hozzáláttak. Hamar végeztek. Elmenet csak annyit vetettek oda nekem kajánul vigyorogva:
- A cég ajándéka. Aztán vigyázzon, nehogy túlhajtsa magát, mert ez akármeddig bírja! Jó mulatást!
S egy Sut hagytak maguk után, egy olyan Sut, aki mindig mosolygott, határtalanul kedves volt, és nem rejtette véka alá; a leghõbb vágya az, hogy az ágyamba vigyem.
Csakhogy nekem pont ettõl volt hányingerem. De dacára mindennemû berzenkedésemnek, emez igyekezetében fáradhatatlannak bizonyult.
Hja, kérem! Ha egy robotot beprogramoznak valamire!
Mindezek ellenére nem mondhatnám, hogy terhemre volt. Gondomat viselte-fõzött, mosott, korholt káros szenvedélyeim miatt -, szó nélkül lenyelte a leggorombább sértést is, mindig friss volt és üde, nem törõdött az utcán, a boltban, a villamoson felénk küldött megjegyzésekkel. Röhögnöm kellett, amikor arra gondoltam, hogy épp ilyen feleségnek képzeltem Sut a legénységi körlet kemény priccsén ábrándozva. Pontosan ilyennek.
- Miért iszol éhgyomorra? - jött elõ a hálószobából. Kivette a kezembõl a már amúgy is üres poharat. - Azonnal készítek valami reggelit.
- Nem kell - vetettem oda. Felálltam a fotelbõl, és kibámultam az ablakon.
Odalent már nyüzsgött az utca. Járókelõk
siettek dolguk után, sorsjegy-,
virág-, és újságosbódék
nyitogatták ablakaikat védõ vasrácsaikat,
és zsúfolásig tömött buszok álltak
meg nehézkesen a szemközti megállóban,
újabb adag embert okádva a járda ezerszínû
kavargásába.
Zajlott az élet.
Az emberek élete.
- Látod! - szólalt meg Su a hátam mögött. - Élnek. Elfogadják az életet olyannak, amilyen, és megpróbálnak boldogok lenni. Tudják, hogy minden egyéb értelmetlen és fölösleges kapálózás.
- Mit tudod te! - csattantam fel. - Honnan tudná ezt egy átkozott robot?
- Tudom - válaszolta. - De te nem vagy robot. Ember viszont csak akkor leszel, ha mindezt elfogadod. Nincs más választásod. Csak én vagyok neked. Nekik - mutatott ki az ablakon-, nekik nem kellesz. Más vagy, mint õk. És neki sem. De nekem igen. Én pont olyan vagyok, mint õ, csakhogy én meg tudlak érteni. Én tudlak csak igazán megérteni, senki más. S én mindent meg tudok adni neked.
Átkarolt, és odasimult a hátamhoz. Megborzongtam testének izgató melegétõl.
- A francba! - fakadtam ki. Hát nem fér bele abba a nyamvadt plasztikagyadba, nekem nem csak arra van szükségem, hogy egy nagyot keféljek?! Szerelmet...szerelmet hogy' tudnál adni nekem?
- Tudok - búgta, és a vállamra hajtotta a fejét.
- Pah! Az nem szerelem. Program.
- Az belül van. Mit törõdsz te avval? Ez az egyetlen kifogás, amit fel tudsz hozni ellenem. De ehhez is csak azért ragaszkodsz, mert ostoba módon tartasz az emberektõl. Ne törõdj velük! Õket a te sorsod nem érdekli. Kiközösítettek. Egyedül maradtál. Ne törõdj hát senkivel, csak saját magaddal! ...Nincs más választásod.
- Dehogynem! - csattantam fel. - Bemegyek a belvárosba, és felszedek egy csinos seggû meleget.
- Azt már rég megtetted volna - lehelt egy gyengéd csókot a nyakamra -, ha képes lennél rá.
Megint igaza volt. Tényleg képtelen voltam rá.
Néha, miután Su otthagyott, le-lenéztem a Veteránklubba, hogy egy pár órácskára elbeszélgessek néhány sorstársammal. Ott ismerkedtünk össze. Magas, vékony dongájú, álmodozó tekintetû fiú volt. Rengeteget beszélgettünk, jól megértettük egymást. Õ is "mûs" volt (így nevezte a szleng a hozzám hasonló szerencsétleneket), akárcsak én. Egy idõ után pedig azon vettem észre magam, hogy egyre sûrûbben és szívesebben járok le a klubba. Azokban az idõkben még az ital sem hiányzott annyira.
Egyik nap aztán telefonált, hogy lenne-e kedvem nála vacsorázni. Volt.
Nem sokat teketóriázott. Amint beléptem az ajtón, azonnal lesmárolt. Percekig képtelen voltam bármit is tenni, de amitõl nagyon megrettentem az az volt, hogy átvillant rajtam: talán jobb is lenne, ha nem tennék semmit ellene.
Végül egy szabályszerû balhoroggal felkentem a falra, és elrohantam.
Az emlék még most is annyira felkavart, hogy önkéntelenül megragadtam Su kezét. Talán még fel is nyöghettem, mert a másik kezével végigsimított az arcomon.
- Mi az?
- Sem... - akartam mondani, de akkor hirtelen megláttam.
Döbbenten kaptam a szemem elé a kezét.
- Mi baj? - kérdezte.
Képtelen voltam válaszolni. Csak bámultam kõvé dermedve az ujjai végén csillogó hosszú, vörösre festett körmöket.
- Neked - nyögte ki végül -, neked hosszú körmeid vannak.
- Hát persze - válaszolta. - Ez a di...
- Neked hosszúak a körmeid! - ordítottam fel, és szembepördültem vele.
- A legtöbb nõ így hordja - mosolygott vissza.
- De neki - kaptam a fejemhez zavartan -, neki sohasem voltak hosszú körmei. Mindig gondosan rövidre re...
- Akkor máris levágom - komorodott el az arca, és megfordult.
- De hát akkor én - kaptam utána, és megmarkoltam a vállát -, te jóságos Isten!...Én nem vele álmodtam az éjjel... meg azelõtt sem... én már nagyon régen nem vele álmodom.
- Mi az? - nézett rám mostmár ijedten. - Hívjak orvost?
- Én...én...- ragadtam meg újra a kezét kétségbeesetten -, én veled álmodtam. Teveled.
Összeakadt a tekintetünk. Talán egy percig bámultuk egymást, aztán odahajolt az arcomhoz, és szájon csókolt.
- Itt az ideje, hogy ne csak álmodj - mondta végül.
- Ébresztõ hétalvó! - riasztott fel vidáman csilingelõ hangja. Az ágy végénél állt, meztelen volt, és zsúfolásig megrakott tárcát tartott a kezében. Kellemes kávé és pirítósillat lengedezett a szobában.
- Reggeli? - kérdeztem kábán.
- Reggeli? - nevetett fel, és megkerülte az ágyat, letette a tálcát az ölembe, majd bebújt mellém a takaró alá.
- Ebédnek is késõ már - simult hozzám.
Megrándultam, amikor hozzámért. A következõ pillanatban már el is szégyelltem magam, és valamiféle bocsatkérést dörmögtem.
- Egyél! - intett a fejével a tárcára, és elmosolyodott. - Biztosan megéheztél.
Nekikezdtem.
- Csak arra gondoltam...- állt meg a kezemben a vajazókés.
- Igen? - simult oda újból hozzám.
- Csak arra gondoltam, hogy nekem kellett volna reggelit hoznom neked.
- Egy robotnak? - kacagott fel kislányosan, de a következõ pillanatban a szája elé kapta a kezét.
- Ne haragudj! - mondta megszeppenve.
Kínosan megrándult az arcom, újra vajazni kezdtem a pirítóst, s csendesen azt mondtam:
- Ha már így van,...ahogy van, legalább ne emlékeztess rá, hogy mi vagy!
Nem szólt semmit. Lehajtotta a fejét.
Nekiláttam az evésnek. Farkaséhes voltam. Faltam, habzsoltam az ételt. Mintha egy istent látna, úgy bámult Su.
- Te nem eszel? - állt meg a kezemben a csésze.
- Hé! - csapta fel a fejét. - Muszáj folyton eszembe juttatnod, hogy mi vagyok?
Összenevettünk.
Mint annakidején, azzal a másik Su-val.