Az egész azon a reggelen kezdõdött.
Vagy lehet, hogy nem?
Hisz' annyi pontja van ennek a kurta földi létnek, amikor ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy történtek, talán minden másképpen alakul. Afféle keresztutak ezek, ahol elfordul az ember élete, és általában ezekre gondolunk akkor is, amikor egy "mi lett volna, ha..." sóhaj szakad fel a mellünkbõl.
Például, mi lett volna, ha anyám nem apámhoz, hanem Fred Hersey-hez megy feleségül annakidején? Ki tudja! Mellesleg, talán jobb is így. A fickón évek múltán kitört az õrület, egy napon kést ragadott, elnyiszálta az akkori felesége nyakát, majd magukra gyújtotta a házat. Csak a fiát sikerült élve kimenteni a lángok közül, de azt is úgy, hogy jobb lett volna neki, ha ottmarad. Tisztára úgy néz ki a szerencsétlen, mint egy zombi. Hiszen tudják!...Látták már!
No de, hál' Istennek, anyám apámat választotta, így lettem én, Robert Butcher. Apám jó ember volt, bár kissé hirtelen természetû, mint a hentesek általában. Ezzel magyarázható, hogy szabályosan kiütött - pont úgy, ahogy Elen Forster Ricardo DeStendot, azon az emlékezetes friscói meccsen, a harmadik menet elején -, miután tizennyolc évesen eléálltam, és közöltem vele a jövõmre vonatkozó elképzeléseimet.
Igaza volt.
Egész életében azzal a tudattal gürcölt, hogy majd én leszek az, aki felváltja a pult mögött. Hányszor cipelt végig a felaggatott féldisznók között kölyökkoromban, folyton ugyanazt ismételgetve:
-Ez mind a tied lesz egyszer, fiam. Egy kész aranybánya. Se hitel, se jelzálog nem terheli. Ha ügyes leszel, meg tudsz majd élni belõle.
Csakhogy én nem akartam az egész életemet egy isten háta mögötti porfészekben leélni, és úgy keresni a kenyeremet, hogy mócsingdarabokat lopok a hús mellé a zsírpapírba. Fizikus akartam lenni.
Az lettem, de az életem nem egészen úgy alakult, ahogy elterveztem.
Addig minden rendben ment, amíg el nem vettem feleségül Judot. Ragyogó eredménnyel sikerült befejeznem a tanulmányaimat, és szinte a diplomámmal együtt kaptam egy tanársegédi állást a Sir Herold Princeton alapítványi egyetemen, ami nagyon nagy szó volt. Rá is szolgáltam a bizalomra. Mindenki nagyon meg volt elégedve velem, és igen tekintélyes emberek fényes karriert jósoltak nekem. Talán így is lett volna, csakhogy jött Mabel, az egyik legvagyonosabb kuratóriumi tag aggszûz leánya, és úgy döntött, én leszek az, aki feleségül fogja venni. Az apja kilátásba is helyezte, ha a frigy megtörténik, a mesés hozomány mellé megkapom az egyetem rektori székét is.
Csakhogy én akkor már ismertem Judot, igaz, még csak az elsõ titkon váltott pillantásoknál, és a "véletlenül" egymás mellett elköltött ebédeknél tartottunk, de azt már akkor tudtam, nála jobb feleséget keresve sem találnék magamnak. Mabel milliói persze megcsiklandozták a fantáziámat, de elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy lehûtsem magam. Harminchat éves volt, és addig egyetlen férfi sem próbálta meg még elcsábítani. Képzelhetik, hogy nézett ki! Na meg a fenébe is! Engem nem lehet megvásárolni.
Mabel-t azonban nem lehetett egykönnyen lerázni. Állandóan a nyomomban volt, nem volt tõle egy nyugodt percem sem, s a kollegáim elõtt máris úgy beszélt rólam, mintha a személyes tulajdona lennék.
Közben Juddal, aki laboroslány volt a tanszékünkön, egyre szebben alakultak a dolgok, s már azon vettük észre magunkat, hogy, kéz a kézben sétálgatunk az utcán. Összeházasodtunk, és beköltöztünk kicsinyke albérleti szobámba. Minden vagyonunk egy nyikorgó vaságy, és egy öreg szúrágta szekrény volt, de nagyon jól meg voltunk. Bíztunk benne, jobbra fordul a sorsunk, ha megkapom az ígért docensi kinevezést a tanszéken.
Nem kaptam meg. Mabel kegyetlen bosszút állt rajtam, amiért nem õt vettem feleségül. Szinte megfagyott körülöttem a levegõ. Nem bíztak rám többé egyetlen komolyabb munkát sem, és finoman közölték velem, hogy nem is fognak.
Persze otthagyhattam volna az egész rohadt bagázst, de Jud éppen várandós volt Kiddel, és nagy szükségünk volt a pénzre. Borzalmas volt minden reggel abban a penészes, dohos szobában ébredni tudva azt, hogy nem vár semmi, csak újra ugyanaz ismétlõdik ami addig is minden nap; a reménytelenség. Hogy nem történik semmi.
És a félelem, hogy egyszer elhiszi az ember, hogy ez már így is marad mindörökre.
Így telt el egy év, Kid lassan felcseperedett, mígnem jött az a reggel, amely teljesen más volt.
Amely után minden más lett.
*
Piszkosul erõs fejfájásra ébredtem. Egy-egy erõsebb lüktetésnél szinte belesajdult az egész testem. Tétován tapogatózni kezdtem magam mellett az ágyban, de Jud meleg testét nem találtam sehol.
- Biztosan már felébredt - gondoltam, de az is furcsa volt, hogy Kid szapora szuszogását sem hallottam, pedig ott aludt az ágy végénél a gyerekágyban. Nem aludt ott. Sehol sem volt, mint ahogy Judot sem találtam sehol. Nem otthon voltam.
Egy baldachinos ágyban feküdtem, egy csicsásan berendezett szoba kellõs közepén. Eleinte az hittem álom az egész, de nem volt az. Fogalmam sem volt róla, hova kerültem.
Kikászálódtam az ágyból, és a ruháim után néztem. Nem találtam õket, csak egy díszes kimonót, egy chippendale szék támlájára terítve. Magamra kanyarítottam hát, mert mégsem akartam pucéran lófrálni egy vadidegen házban, és elindultam, hogy a végére járjak a dolgoknak.
A többi szoba sem volt különbül puccos, mint ahol felébredtem. Itt egy hófehér zongora, amott egy viktoriánus szekrényke, megint másutt egy valódi lovagi páncél strázsált egy sarokban.
- Hé! - kiáltottam el magam bátortalanul. - Van itt valaki?
Sehol egy teremtett lélek! Fogalmam sincs hányadik szobában járhattam már, amikor nagyon elõvett a csüggedés. Összeroppantam. Kezdtem komolyan gondolkodni azon a lehetõségen, hogy bediliztem. De a józan eszem szerencsére ezúttal is felülkerekedett. Arra gondoltam, kell hogy legyen valami ésszerû magyarázat a dologra.
Elõször is leültem, és igyekeztem visszagondolni az elõzõ napra. Megdöbbentõen nehezen, de azért végül is sikerült.
Egész nap a laborban dolgoztam; a szokásos kulimunka, mint általában. Ötperces idõtartamokra be kellett indítanom a kvantumdeffektort, és az adatokat bevezetni a kísérleti jegyzõkönyvbe. Még késõ este is azon dolgoztam, be akartam aznap fejezni. Aztán elaludhattam, mert amikor magamhoz tértem, hajnali két óra is elmúlt már. A gép elég hosszú ideig maradhatott bekapcsolva, mert veszettül zúgott, és úgy bûzlött, mint egy juhhodály. Láttam, jobb ha befejezem aznapra. Kikapcsoltam, hívtam egy taxit, és...
A többi már nem jutott az eszembe, akárhogy is törtem a fejemet.
Felálltam, és odaléptem a számtalan ablakok egyikéhez. Szinte letaglózott a látvány.
Egy emeleti ablakból néztem le egy gyönyörû parkra, amelyben formásan nyírt díszcserjék között gyöngykaviccsal felszórt ösvények tekeregtek, és amott a távolban, igen ott a dombok között megvillant a tenger egy tintakék darabkája. Kinyitottam az ablakot, és kihajolva megnéztem magát az épületet is. Egy kastély volt! Egy kastély elsõ emeleti ablakából néztem egy olyan tájat, amirõl semmit sem tudtam csak azt, hogy soha nem jártam még ott azelõtt. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam a kimonóban.
Hirtelen fojtott motordübörgés és kavicsot túró gumik zaja ütötte meg a fülemet. Egy tûzpiros 911-es Carrera kanyarodott a kastély bejárata elé. Egy igazi Porsche! Egy pasas ugrott ki belõle, s hanyagul bevágva az ajtót, eltûnt valahol alattam az épületben.
- Hé! - kiáltottam utána, de csak egy ajtócsapódás volt a válasz. Nekivágtam újra a szobák labirintusának. Találomra téptem fel az ajtókat, mígnem egyszer csak egy hatalmas elõcsarnok galériájára estem ki. A férfi ott állt lenn, s jobbra-balra tekintgetve foglalatoskodott valamit egy kicsinyke asztalnál.
- Jó napot! - szóltam le félszegen, mire úgy megperdült, mint akibe villám csapott bele. Csak bámult rám kiguvadt szemekkel.
- Jó napot! - mondtam újra, és lesiettem a lépcsõn. Végig úgy bámult rám, mint aki kísértetet lát, s közben lázasan dugdosott valamit a háta mögött.
- Ide figyeljen - próbáltam kezdeni a magyarázkodást, de hirtelen elfehéredett, és térdre esve rimánkodni kezdett:
- Ne bántson! Kérem, ne bántson, uram! Én csak...
- Ne, kérem! - nyeltem nagyot. - Kérem ne féljen tõlem! Tudom, hogy a látszat ellenem szól, de higgye el, nem vagyok betörõ vagy gyilkos!
Az ürge azonban tovább kérte a lófot:
- Nem tudtam, hogy itt van uram, és én...szóval én csak egy cigarettát akartam venni, semmi...semmi mást.
- Nézze! - kezdem újra. - Mindent meg fogok magyarázni, de elõtte szeretném megkapni a ruháimat.
A pasas arca hirtelen felragyogott:
- Hogyne uram - pattant és szolgálatkészen az egyik ajtóra mutatott.
- Reggel az elsõ dolgom volt kikészíteni õket. Kövessen kérem!
Nem a ruháimat adta ide. Az elnyûtt póló és a kopott farmer helyett egy szürke öltönyt mutatott nekem.
- Ezek nem az én ruháim! - mordultam fel kissé idegesen, mert már nagyon untam az egészet.
- Pedig ezt az összeállítást ön hagyta meg a tegnap - mondta fontoskodva, mire végképp felforrt bennem atyám könnyen lobot vetõ vére.
- Na, ide figyeljen! - kaptam el a nyakát. - Nem tudom, ki szórakozik itt velem, és azt sem, hogy miért, de mostmár kezdem nagyon unni.
- Kérem, ne bántson! - szûkölte. - Azonnal kicserélem a ruháit. Melyiket parancsolja, hogy kikészítsem?
- Egyiket se. Helyette inkább szeretném végre megtudni, hol a fészkes fenébe vagyok! Gyerünk! Beszélj, mert kitaposom a beledet!
- Hát hol lenne, uram? - vinnyogta rémülten. - Otthon.
- Otthon? - képedtem el, majd keményen megráztam: - Szórakozol velem, te bitang?
- Jaj dehogyis! - húzta be a nyakát rémülten. - Dehogy mernék én szórakozni a rektor úrral!
- Mi?? - bõdültem fel. - Mi vagyok én?
- Én...én - kezdett volna magyarázkodni, mire lekentem neki egy nyaklevest: - Halljam! Minek szólítottál az elõbb?
- Rektor - vágta ki gyorsan. - Rektor úrnak.
- Miért te akasztófáravaló?
Látszott rajta, nemigen érti a kérdést.
- Miért? - üvöltöttem rá és megráztam emberesen.
- Hát azért - fakadt sírva -, mert ön a Princeton egyetem rektora. Hát nem tudja uram? Mindig így kell önt szólítani. A múlt héten pont azért pofozott meg, mert csupán csak uramnak szólítottam. Nem értem én ezt, uram!
Összeomlott. Már éppen készültem, hogy adom neki az elõzõ pofon párját, de láttam rajta, nem hazudott.
- Jól van - vágtam bele egy székbe némi gondolkodás után, hogy csak úgy nyekkent. - Most pedig hallani akarok mindent!
- Szóval az úgy volt uram - kezdett bele kapkodva -, hogy éppen elfogyott a cigarettám, és gondoltam, veszek az önébõl...
- Ez engem nem érdekel, te barom - legyintettem nyakon türelmetlenségemben -, hanem azt, hogy kié ez a kastély, és mit keresek én itt.
Ekkor végre beszélni kezdett.
*
Sok mindent megtudtam.
A kastély az enyém volt, illetve a feleségemé. Tartozott hozzá egy több száz hektáros birtok, ami a tengerparton terült el. Keresnem nem kellett semmit, ugyanis minden az enyém volt. Meg a feleségemé. Ez sok mindent megmagyarázott, de még így sem értettem kristálytisztán a dolgot.
Hirtelen felmerült bennem egy váratlanul elhunyt, mindeddig ismeretlen és dúsgazdag nagybácsi öröksége éppúgy, mint egy lottónyeremény, a szaftosabb fajtából. Ezek meg tudtak volna magyarázni mindent.
- Lehet - gondoltam -, hogy mindez csak a tegnap történt, és Jud mind megvette ezeket a dolgokat, így akarván meglepetést szerezni nekem. Sikerült. Csak azt a rektorságot nem tudtam hova tenni.
- Jól van - bólintottam végül. - Hol van Jud?
- Ki uram? - nézett rám a komornyik - mert az volt ez a szánalmas kis fajankó, az én komornyikom! - értetlenkedve.
- A feleségem, te idióta - veszítettem el újra a türelmemet. Szegény érezhette, hogy megint valami nagy bajt csinálhatott, mert behúzta a nyakát, és onnan pislogott rám rémülten. Tekintete vadul cikázott ide-oda, mígnem egyszer csak megállapodott a hátam mögött.
- Épp itt jön, uram - intett oda nem kis megkönnyebbüléssel, ahonnan hirtelen felcsapott egy gyanúsan ismerõsnek tûnõ hang:
- Robert, kérlek! Megmondanád, miért nem jöttél haza az este idõben? Jefferson doktor és a neje órákat várt rád. Remélem, tisztában vagy vele, mekkora tapintatlanság volt ez a részedrõl?
Megpördültem.
Aztán a világ pördült meg velem.
Mabel-t láttam magam elõtt.
*
Összegezve.
Egy másik idõsíkba kerültem, abba, amelyikben Mabel-t vettem el feleségül. A deffektor csinálhatott valamit velem, amíg ott aludtam mellette. Talán begerjedt, és valami ismeretlen jelenséget produkált az idõvel, a térrel, és még ki tudja mi mindennel. Végeztem számításokat, de nem sikerült rájönnöm a tudományos magyarázatra.
No, meg nem is nagyon volt rá idõm. Egyszeriben nagyon sok dolgom akadt. Száguldozni kellett a Porscheval, hajózni kellett a jachtommal - mert hogy az is volt ám! -, és szórni kellett azt a töménytelen sok pénzt. Muszáj volt.
Egyrészt azért, mert lehetett.
Másrészt, így minél kevesebb idõt kellett otthon töltenem, és így nem kellett magamat kitenni annak a veszélynek, hogy teljesíteni kell házastársi kötelezettségeimet Mabel-lel szemben, amihez semmi kedvem sem volt. Egyszer el is kapott a ronda boszorkánya, szabályosan lefogott, és meg akart erõszakolni, mire én bevágtam az egyik sarokba, visszaküldtem oda, ahonnan elõbújt, és elköltöztem a kastély másik szárnyába.
Harmadszor pedig...
Nos, harmadszor azért, mert nem akartam arra gondolni, hogy Judot és Kidet soha többé nem láthatom. Pedig be sok éjjel riadtam fel arra, hogy beleõrülök a hiányukba. De nem volt mit tennem, el kellett fogadnom, hogy õk egyszerûen nem léteznek abban a világban.
Azért néha mégis utánaeredtem az utcán egy-egy ismerõsnek tûnõ gyermek-, vagy nõalaknak, általában teljesen hiába, mígnem...
...mígnem egy napon meg nem láttam.
Ott ment elõttem az egyetem folyosóján, összetéveszthetetlenül sajátosan ringó csípõvel, ismerõs ívû bokákkal, ezerszer felidézett alakkal. Egyszerûen nem lehetett más.
- Jud! - vetettem utána magamat. Megfordult. Õ volt az, Jud.
Odaléptem hozzá, és mit sem törõdve a folyosón lebzselõ hallgatók és tanárok vizsla pillantásaival, szájoncsókoltam.
- De, uram! - hebegte rémülten, és elhúzódott tõlem.
- Jud! - simítottam meg az arcát. - De jó, hogy újra látlak!
- De rektor úr! - hebegte rémülten, mire én megragadtam a karját, és húzni kezdtem az irodám felé.
Odabenn leültettem egy székre, elétérdeltem, átkaroltam a lábait, és mesélni kezdtem. Amíg beszéltem, nagyon megváltozott az arca. A kezdeti döbbenet elmúlt, és felváltotta egy olyan tekintet, amitõl a hideg futkározott a hátamon.
- Emlékszel? - kérdeztem a végére érve.
- Nem - mondta hidegen, aztán felállt. - Elmehetek, uram?
Miután kilépett az ajtón, csak kuporogtam a szõnyegen órákon át, némán magam elé bámulva. Végül felálltam és kiszóltam a titkárnõmnek: - Szükségem van egy munkatársunk személyi anyagára. Keresse elõ, és hozza be nekem!
Jócskán besötétedett, mire felálltam Jud dossziéja mellõl. Férjnél volt, mindketten az egyetemen dolgoztak. A férfi docens a fizikai tanszéken, Jud ugyanott laboros. Gyerekük is volt, egy tízéves kislány.
Elhatároztam, hogy nem zaklatom többé. Nem az a Jud volt, akihez nekem bármilyen közöm is lehetett volna. Az a másik Jud egy másik világban volt, egy olyanban, ahová még csak reményem sem volt elérni.
De másnap megint összefutottunk a folyosón.
Harmadnap is.
Rá egy hétre lefeküdt velem.
Egy ócska motelben vettünk ki szobát, áporodott bûzével, rõkönyös falaival, nyikorgó vaságyával arra a másik életbeli szobára emlékeztetett, boldogságom feneketlen kútfõjére.
Jud hideg volt, mint a jég. Csak feküdt alattam, és mindvégig a plafont bámulta. Még arra sem volt hajlandó, hogy úgy csinálja, pedig azt épp hogy õ találta ki a nászéjszakánkon. Aztán csak feküdtünk szótlanul az ágy két széléhez húzódva, és nekem az járt a fejemben, hogy férfi és nõ, ember és ember talán még soha nem volt annyira távol egymástól, mint mi voltunk akkor.
- Rektor úr! - törte meg a csendet halk szóval.
- Hagyd már ezt a rektor urazást! - csattantam rá. Felültem és megragadtam a vállait:
- Nem igaz, hogy nem emlékszel. Ha rám nem is, de Kidre mindenképpen emlékezned kell. A fiad volt, a gyermeked. Várj csak! - élénkültem fel. - Ez biztosan az eszedbe fog jutni. Akkor történt, amikor járni tanult. Elesett, és beverte a fejét a szekrény élébe. Ujjnyi vastagon kirepedt a homloka. Csak úgy dõlt belõle a vér. Az ölünkben cipelve rohantunk vele keresztül a városon, és mind a hárman végigbõgtük az utat egészen a kórházig. Emlékezz! - ráztam meg. - Emlékezz, a szentségedet!
Nem szólt semmit, csak a tekintete villogott szomorúan a sötétbõl.
- Nem tudom, mirõl beszélsz - szólalt meg végül -, de mindegy is az most. Mit akarsz azok után, amit tettél velem? Meguntad Mabel-t, s most újra én kellek? Mi jön most? Újra a nagy szöveg, mint annakidején, hogy mi ketten, s semmi más? Amikor megházasodtál, azt hittem, belehalok. De mostmár jól vagyok. Megértettem, hogy nem vagy más, csak egy ócska kis féreg, akit megszédítettek Mabel milliói.
Kiugrott mellõlem az ágyból, és öltözködni kezdett.
- Ha ennyire utálsz - kérdeztem -, miért feküdtél le velem újra?
- A férjem miatt. Ugyanolyan szerencsétlen, mint te voltál még tanársegéd korodban. Segíts rajta! Ha megteszed, többször is eljövök ide veled, de túl sokra ne számíts.
- Rendben - mondtam hidegen. Szinte ordított belõlem, hogy nem én voltam, és...
De hát, hogy a fenébe lehetett volna azt elmagyarázni?!
*
Esztelen ivászatba kezdtem. Bejártam a város összes klubját, éttermét, kocsmáját és zúgkimérését, mígnem a tizedik nap reggelén egy pohár méregerõs grog és a felkelõ Nap elsõ sugarai késszé érlelték bennem az elhatározást. Felcihelõdtem, és bementem az egyetemre. Elsõ dolgom volt magamhoz kéretni a személyzeti osztály vezetõjét, majd miután vele végeztem, lementem a fizikai laborba. Jud és a férje volt ott.
- Eredj ki! - intettem a Judnak, mire kérdõen a férjére nézett.
- Menj! - bólintott az, majd miután az ajtó bezárult mögötte nekemesett: -Lefeküdt a feleségemmel.
- Ez a magáé - dobtam le elé a kezembe tartott papírlapot az asztalra válasz helyett.
- Azt hiszi, megvásárolhatja a becsületemet egy fizetésemeléssel? - szaladt az arcába a vér, miután beleolvasott.
- Mit szól a tanszékvezetõi kinevezéséhez? - kérdeztem flegmán.
Ez már sok volt neki. Miszlikbe tépte a papírt, és nekemjött.
- Dugja fel magának! - sziszegte.
- Csigavér! - igyekeztem leinteni, de nem nyughatott. Erre elkaptam a grabancát, felemeltem, és azt mondtam neki:
-Ha nagyon akarod, öreg, én szívesen szétkenem az orrodat a homlokodon. De nem azért jöttem ide, hogy verekedjek.
- Hát akkor mi a fészkes fenét akar? - lihegte.
- Beszélnünk kell. Szeretném, ha végighallgatna!
S beszélni kezdtem. Eleinte még ficánkolt egy kicsit, de a végén már annyira lázba jött attól, amit mondtam, hogy papírt kapott elõ, és lázasan képleteket kezdett firkálgatni.
- Hát persze - motyogta közben izgatottan. - A részecskesebesség...és a terek pulzálása ha minden negyedik másodpercben hatványozódik...Mit is mondott, meddig volt bekapcsolva a deffektor? - fordult hirtelen hozzám.
- Nem tudom - sóhajtottam fel -, de nem lehetne inkább az én ügyemmel foglalkozni? Az akadémiai székfoglalóját késõbb is ráérne megírni. Mikorra tud összeépíteni egy deffektort?
- Nem kell építeni - intett, miközben vadul rendezgette az ismeretleneket egy oldalnyira rúgó egyenletben. - Van egy odaát a régi szárnyban, csak már régóta nem használjuk.
- Akkor mire várunk? Indulás!
- Mindjárt - mondta -, csak elõbb rendezem ezt az egyenletet.
Megértettem, mint egyik szakmabeli a másikat. Úgy döntöttem, adok neki még tíz percet. Pedig már alig vártam, hogy újra visszakerüljek Judhoz, az én Judomhoz.
- Nem tudna egy kicsit sietni? - kérdeztem, amikor a hapsi már a tizedik ív papirost gyûrte össze eszelõs tekintettel.
- Mit a fészkes fenét sürget itt engem? - csattant fel. - Menjen, és keresse meg maga, ha annyira sürgõs!
A háládatlanja! És én még elnézõ voltam vele! Odaléptem hozzá, és egyszerûen felnyaláboltam.
- Hé! - méltatlankodott hangosan. - Tegyen le! Azonnal tegyen le, nem hallja?
Ügyet sem vetettem rá, sem az utamból rémülten iszkoló emberekre. A hapival a vállamon komótosan átsétáltam a régi szárnyba.
A deffektor elég rég ott porosodhatott már. Alig tudtuk elõbányászni a sok limlom, meg kacat alól ami rágyûlt az évek során. Szerencsére üzemképes volt. Gyakorlott kézzel beállítottam az értékeket. A hapsi téblábolt egy ideig mögöttem, aztán megfordult, és elindult kifelé.
- Hé! - szóltam utána. - Aztán látogasson meg, ha az én síkomba jár!
- Remélem, most látom utoljára! - mondta mogorván, és köszönés nélkül otthagyott.
Nem nagyon törõdtem vele. Szinte szétvetett az izgalom, hogy nemsokára újra láthatom Judot. Bekapcsoltam a gépet, aztán vártam...
A hentes itt hirtelen elhallgatott. Dühösen lesújtott a borotvaéles bárddal egy combdarabra, a levált részt rásöpörte egy zsírpapírra, majd az egészet ügyesen a mérleg serpenyõjére lódította.
- Negyvenhét deka - olvasta le a skálát, majd összegöngyölte a papírt, és a füle mellõl elõkapott ceruzacsonkkal ráfirkantotta az árát.
A húsért sorban álló emberek türelmesen várakoztak. Ezerszer hallották már ezt a történetet városkájuk hentesének szájából. Azóta mesélgeti, mióta meghalt az apja.
- Megviselte - mondogatták egymás között. - Annyira szerette az apját, hogy még az egyetemrõl is kiiratkozott, csakhogy teljesítse az öreg akaratát. Pedig nagyon jól tanult ott, az egyetemen. Fizikus, vagy mi akart lenni.
A városka lakói szerették az elõzõ hentest, de a fiát is hamar megkedvelték. Elnézték neki az olyan apróságokat, hogy folyton értelmetlen dolgokkal szédíti a sorban álló vásárlókat. (Egyes rossz nyelvek szerint csak azért beszél folyton, hogy elterelje az emberek figyelmét, és így minél több mócsingot tudjon a zsírpapírra csempészni.)
- Kicsit bolond - mondogatták -, de melyikünknek nincs valami hibája? Van mindig friss hús, ez a lényeg. Beszélni meg hadd beszéljen szegény, nem árt az vele senkinek.
Azért sem orroltak meg, hogy ezúttal Robert Butcher nem fejezte be a történetet.Tudták már kívülrõl, mi a vége.
Az, hogy õ bármikor építhetne magának egy deffektort. Tudja, hogyan kell.
De minek?
Abba az idõsíkba, ahol Jud és Kid van, soha nem juthat vissza. A jelenség csak elõre mûködik, visszafelé sohasem.
- Olyan ez - szokta magyarázni, hogy az emberek is megértsék -, mint amikor én szétbontok egy disznót. Aztán már nincs ember, aki össze tudná rakni. Na hát, így van ez valahogy ezekkel az idõsíkokkal is. Ha egyszer elhagysz egyet, soha többé nem kerülhetsz vissza bele. Azt meg éppen nem tudhatja az ember, milyenbe kerül.
- Mert tegyük fel - szokta befejezésül szúrós tekintetét végighordozni alkalmi hallgatóságán -, tegyük fel, hogy anyám nem apámhoz, hanem Fred Herseyhez ment volna feleségül. Akkor ugyebár, én most Hersey fia lennék. Mi lenne akkor, kérdezem én?
Még sosem válaszolt neki senki erre a kérdésre. Ilyenkor az emberek sokatmondóan bólintottak, és mindegyikük elõtt felsejlett a Hersey fiú iszonyatosan összeégett szörnyetegarca.