Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

NEMERE ISTVÁN CSILLAGJÁRÓ

  Az a férfi kortalan volt. Talán harmincöt, talán ötven? Az arcbôre sima, de a haja ôszülô. Bizonytalan léptekkel jött be a tárt kapun. Mert a mi városunkban a temetô kapuját sohasem zárják be. Vendégváróan nyitva áll, és fölötte a félköríves felirat is bíztatást sugall: FELTÁMADUNK.
  A ruháját mintha nem egészten rá szabták volna; és volt egy érzésem, hogy nagyon idegenül mozog itt. Mi helybeliek akár egy mérföldrôl is felismerjük a városi idegeneket. Ritkán járnak erre.
  Szép idô volt, csak egy kicsit szeles. Amikor a férfi kinyitotta a kis iroda ajtaját, huzat támadt, megmozdultak papírjaim, gyorsan rájuk tenyereltem. A jövevény ezt nem vette észre. Körülményesen csukta be az ajtót, keze kétszer is lecsúszott a kilincsrôl. Mintha szokatlan lenne neki. Aztán megfordult. Arca élesmetszésû, keményvonású. Egészen közel jött és rámvetette sötét szemét.
- Jó napot - a hangja is olyan idegen volt. Észrevettem, mondatait kis töprengés elôzi meg. Gondolkodnia kell, mielôtt megszólal. Olyan megfontolt lenne?
- Jó napot - feleltem. Megszoktam, hogy a férfiak jól megnéznek, hiszen volt mit nézni rajtam. Ahogy mifelénk mondják, hegyes-bögyös lány vagyok. Ha néhanapján bemegyek a közeli városba, még az utcán is megfordulnak utánam. Tudom is élvezni, hogy feltûnést keltek, hogy tetszem a pasasoknak. De a jövevény még azt sem vette észre, hogy nô vagyok. Úgy bánt velem, mintha csak azért lennék, hogy a kérdéseire válaszoljak. Igaz, ezért ültettek oda a kis irodába, ám... Túl közömbös volt velem. Mintha nem is férfi lenne.
- Érdeklôdni szeretnék.
- Parancsoljon.
Közelrôl az arca nem volt ellenszenves. Inkább végtelenül szomorú.
- A leonardi család... tagjai érdekelnek.
- A halottakról tudok felvilágosítást adni - és már nyúltam is a fekete regiszterkönyv után. L-betû, La... le... leo... itt van, Leonardi... - Nyolc Leonardi nyugszik nálunk. A nevük... - és soroltam. A férfi figyelmesen hallgatott és csak az egyik névnél élénkült meg.
- Ornella? Mikor... úgy értem, mióta nyugszik itt?
Megnéztem a dátumot. Régies írással, fekete tintával, szálkás betûkkel jegyezték be a könyvbe.
- Ezerkilencszázötvenkettô októbere óta.
- És a lányát, Francescát, mikor temették el?
- De uram! - ütöôdtem meg. - Francesca néni még él. Özvegyasszony, és itt lakik a faluban.
- Francesca még él? - nézett rá döbbenten. Akkor már kezdett idegesíteni a pasas. Folyton pislogott, gyakrabban, mint kéne. És úgy viselte a bôrét, mintha nem is rászabták volna. Láttam, az egyik kézfején csipegeti a bôrét a másik keze ujjával. Nem tudom, miért támadt olyan benyomásom, hogy viszket a teste a bôre alatt... És valamilyen virágillat áradt belôle. Nem férfi-parfôm vagy after-shave. Egyszerûen tulipánillata volt.
- Hát persze, hogy él, uram. Minden hétfôn délben jön a családi sírbolthoz. Ma hétfô van, háét hamarosan itt lesz.
  A férfi rábámult. Kis töprengés után azt kérdezte:
- Tulajdonképpen... melyik évben vagyunk most?
 Döbbenten meredtem rá. Lehetséges, hogy valaki ezt sem tudja?
- Ezerkilencszáz... kilencvenháromban, uram.
  Zavartan mormogott valamit, aztán megkérdezte, messze van-e a Leonardi-kripta. A lépcsôrôl mutattam meg neki, nem hagyhattam ott a hivatalt. Bármikor kereshet a barátom telefonon a délutáni randevúnk miatt. Negyedóra volt ebédszünetig. Láttam a férfit, lassan ment a sírok köztt, kissé tán imbolgyott is. Fura egy alak, gondoltam.

  Az idegen egyre lassabban ment. Összegörnyedt. A nap függôlegesen tûzött rá, fekete ruhája beszívta a sugarakat. Ettôl erôre kapott, kiegyenesedett. A Leonardi-kripta kisebb házhoz hasonlított. Megtorpant mellette, aztán körbvejárta, alaposan megszemlélte. Az arca mozdulatlan volt. Elolvasta a bevésett neveket, hátrált, leült egy kôpadra. A temetô üres volt. A ciprusok sötét-komor ôrök voltak, árnyékot vetettek a kripta falára.
  A férfi mélyet lélegzett. Energiát gyûjtött. Aztán csengô hangon szólt:
- Ornella!
  Kétszer ismételte. A harmadik hívásra megjelent Ornella, és letelepedett a padra, a férfi mellé. Egymásra néztek. A lány fiatal volt, tizenkilenc éves. Mint akkor...
- Most is szeretlek - mondta a férfi.
- Én is... és nagyon örülök neked. Arra kérlek, ha eljön az ideje, látogasd meg Francescát is - felelte Ornella kedves mosollyal. Az ég kékje volt a szemében, rozsmezôk a hajában. Bôre meleg, lüktetô. Mint akkor.
- Messze jártam - suttogta az idegen.
- Vándorolsz? - kérdezte Ornella.
- Még mindig - bólintott a férfi. - Sohasem állok meg. De már senkinek sem beszélek róla. Nem hinnék, nem értenék.
  Madarak repültek arra, aztán rémülten menekültek. Szokatlan erô vibrált a kripta körül. Az a két ember csak beszélt, beszélt. Aztán valami történt. Léptek közeledtek a bejárattól.
  Néma csattanással elpattant egy buborék - ami volt, hirtelen megszûnt. A férfi egyedül ült a kôpadon, magába szívta a meleget. Jólesett a könnyû szél is, szálaskemény haját borzolta. Régi mezôk, olajfaligetek illatát hozta.
  Francesca asszony nehezen emelte a lábát. Kendôje elfedte arcát, lassan közeledett. Virágot hozott és kis kannában vizet. Leguggolt, kidobta a régi, elszáradt virágot, betette az újat. A férfi mozdulatlanul ült. Franesca csak akkor vette észre, amikor már kinlódva felegyenesedett. Rámeredt az idegenre.
- Jó napot.
- Jó napot.
  Ketten szóltak, hasonló hangon, mégis másképpen. A férfi meredten nézte az asszonyt, szorongott és örült is egyszerre. Itt van hát, végre látja. Akkor nem találkozhattak...
  Aztán az asszony lassan ment tovább, üres kannáját lóbálta, fájdalmasan emelve a lábát. A férfi szíve elszorult.
  Ornella akkor is ott volt, de most csak a férfi látta.
- A lányom - mondta Ornella.
- A lányom - így a férfi is. Hiába hunyta be a szemét, akkor is látta azt a folyóparti tanyát. Nem a szemével nézett. A tanya... eltûnt. Autósztráda van a helyén, fura bûzös fémbogarak másznak szürke hátán.
  Nem beszéltek az idôrôl. Nem volt értelme. Valójában egyiküknek sem számított.
- Örülök, hogy láttalak - Ornella most is mosolyogott. Talán a férfi sugallta akaratnak engedelmeskedett, amikor orra mellett bemélyedt egy ránc, nyaka puhább lett, karja vékonyabb. Csak a szeme volt a régi, haja ôszült, hát begörbedt. A férfi nézte, de mielôtt Ornella olyanná lett volna, mint Francesca - hatvannégy évesen halt meg - egyetlen röpke sugallat-paranccsal visszafordította a folyamatot. Ornella újra tizenkilenc lett, csodaszép és fiatal, nevetô, szeretô. Mint most.
  Akkor ezen a bolygón 1907-et írtak, jól emlékszik még. Hintón jött ki a városból, poros úton, szôlôskertek között. Gazdag kereskedô testében élt, feladata volt itt. Ornella piros szoknyában, vakító fehér blúzban ült egy olajfa alatt és csodálatosan nevetett...
- Majd eljövök egyszer - ígérte a férfi.
- Akkor már Francesca is itt lesz - mondta Ornella örömmel. Hátravetette a fejét, ahogy szokta. Aranyszálakon csillant a napfény.
  Búcsúzóul sem érinthették meg egymást. Újra jöttek a madarak, az egyik leszállt a kripta tetejére. Francesca akkor ért a kapuhoz, egyszer vissza is fordult, látta a temetôt. Már nem tart sokáig, gondolta és elcsoszogott nyolcvanöt éve terhével.
  A férfi a sírok szélén, napégette gyepen jött. Minden fûszál egy csillag volt, végtelen galaxisokon taposott súlytalanul, ahogyan tette idôtlen idôk óta. A kozmosz dalolt benne, harcban állt vele, mégis fia volt. Olykor fia, olykor lánya. Ezer dimenzió falán tört már át, de sohasem fáradt el. Amikor kilépett a kapun, ô is megfordult. "FELTÁMADUNK"... Szánakozó mosollyal vont vállat, erôt gyûjtött, és...

  Bezártam az iroda ajtaját. Az idegen a temetô kapujában állt éppen. Ôt néztem. Egyszercsak... elmosódott a lába, a válla. Mind kisebb lett, de a feje még látszott egy-két pillanatig. Rekedt kiáltás tört ki belôlem, úgy hittem, megfagyott körülöttem a levegô. Nem tudtam mozdulni.
  Az idegen eltûnt.
  Lehullottak bilincseim, közelebb óvakodtam. A kapu alatt már nem volt senki. Pedig az imént még itt állt... Visszaemlékeztem a bôrére, ruhájára. A különös mozdulataira, lassú-kiváró beszédére. "Tulajdonképpen melyik évben vagyunk most?" Úgy viselkedett, mint aki azt sem tudja, hol van és mikor.
  Biztosan valami trükk volt, a pokolba vele! Megráztam a fejemet és beültem a kocsiba. A motor erôsen dübörgött fel, és éreztem, éhes vagyok már. Éppen ideje, hogy hazaugorjak enni. Arra a pasasra pedig nem szabad gondolnom többet. Szerencsére ritkán járnak erre városi emberek, akiktôl minden kitelik, még efféle éretlen mutatványok is. Biztosan nem véletlen, hogy ezen a környéken senki sem szereti az idegeneket.