A folyó vizei sáfrányos, beteg színűek; és nem a tenger felé folynak, hanem örökre és örökre remegnek a Nap vörös szeme alatt kavargó és vergődő mozdulatokkal. Sok mérföldre, a folyó iszapos medrének mindkét oldalán hatalmas vízililiomok sápadt pusztasága terül el. Ezek egymás felé sóhajtanak ebben az elhagyatottságban, és az ég felé nyújtják hosszú és kísérteties nyakukat, és örökké ide-oda ingatják fejüket. Valami bizonytalan mormogás száll fel közülük, mint a földalatti víznek a csobogása. És a liliomok egymás felé sóhajtanak.

De birodalmuknak van határa - a sötét, borzalmas, büszke erdőnek a határa. Itt, mint hullámok a Hebridák körül, az alacsony cserjék folyton mozgásban vannak. Pedig semmiféle szél nincs az ég alatt. És a magas, ősi fák örökké ide-oda hajladoznak recsegő, hatalmas hangon. És magas ormaikról örökké hull a harmat. És a gyökereiknél különös, mérges virágok nyílnak, forgolódva nyugtalan álmukban. És a magasban, zúgó és hangos lármával, örökre rohannak a szürke felhők nyugat felé, mígnem vízesésként hömpölyögnek alá a látóhatár tüzes falán. És nincsen semmi szél az ég alatt. És a Zaire folyó partjain nincs sem nyugalom, sem csönd.

Éj volt, és esett az eső; és amíg esett, eső volt, de mikor lehullott, vérré vált. És ott álltam az ingoványban a magas liliomok között, és az eső a fejemre hullott, és a liliomok egymás felé sóhajtottak elhagyatottságuk ünnepiességében.

És egyszerre csak a Hold fölkelt a vékony, kísérteties ködön keresztül, és vörös volt a színe. És a szemeim egy hatalmas, szürke sziklára tévedtek, amely a folyó partján állott, és meg volt világítva a holdfénytől. És a szikla szürke volt, és kísérteties, és magas, és a szikla szürke volt. Homlokán betűk voltak a kőbe vésve; és én keresztül gázoltam a vízililiomok mocsarán, mígnem közel értem a parthoz, hogy elolvashassam a betűket a kövön. De nem tudtam kibetűzni őket. És már-már visszaindultam a mocsár felé, mikor a Hold vörösebben kisütött, és megfordultam, és megint a sziklára néztem és a betűkre; és a betűk ezek voltak: ELHAGYATOTTSÁG.

És fölnéztem, és egy férfiú állott a szikla csúcsán; és én elrejtőztem a vízililiomok közé, hogy kifürkésszem a férfiú mozdulatait. Magas és előkelő külsejű ember volt, és vállától a lábáig egy régi római tógába volt burkolva. És alakjának körvonalai bizonytalanok voltak, de a vonásai egy istenség vonásaira vallottak; mert az éjnek, és a ködnek, és a Holdnak, és a harmatnak a köpenye nem takarta el arcának vonásait. És a homloka fönséges volt a gondolattól, és a szeme zavaros a gondtól; és az arcán levő néhány ráncból kiolvastam történeteket bánatról és fáradtságról és az emberiségtől való undorról, és a magány utáni vágyakozásról.

Ekkor lementem a mocsárba és messze belegázoltam a liliomok sűrűjébe és szólítottam a vízilovakat, melyek a mocsár iszapjában laktak. És a vízilovak meghallották hívásomat és a behemóttal együtt eljöttek a szikla tövébe és hangosan és félelmetesen üvöltöztek a Hold alatt És én a közelben hevertem és figyeltem az ember mozdulatait. És az ember reszketett a magányban; de az éj eltűnt és ő ott ült a sziklán.

Ekkor megátkoztam az elemeket a fölfordulás átkával; és egy rettenetes zivatar támadt az égben, ahol azelőtt nem volt szél. És az ég elfakult a zivatar hevességétől, és az eső ráhullott az ember fejére, a folyó kínjában tajtékzott, és a vízililiomok sikoltoztak, és az erdő széttöredezett a szélvésztől, és mennydörgött, és hullott a villám, és a szikla megingott alapjaiban. És én a közelben hevertem rejtekhelyemen, és figyeltem az ember mozdulatait. És az ember reszketett a magányban; de az éj eltűnt és ő ott ült a sziklán.

Ekkor megharagudtam, és megátkoztam a csönd átkával a folyót, és a liliomokat, és a szelet, és az erdőt, és az eget, és a mennydörgést, és a vízililiomok sóhajait. És ezeken megfogant az átok, és elcsöndesültek. És a Hold nem bandukolt föl többé ösvényén az égen, és a mennydörgés elhalt, és a villám nem csillant föl többé, és a felhők mozdulatlanul lebegtek, és a vizek visszasüllyedtek szintjükre, és úgy maradtak, és a fák nem hajladoztak többé, és a vízililiomok nem sóhajtottak többé, és a zúgás nem hallatszott tovább közöttük, és zajnak még az árnyéka sem tűnt föl a hatalmas, végtelen sivatagban. És fölnéztem a Szikla betűire, és azok megváltoztak; és a betűk ezek voltak: CSÖND.

És a szemeim a férfiú ábrázatára tévedtek, és az ábrázata halvány volt a rémülettől. És hirtelen fölemelte fejét a kezéről, és fölállt a sziklán, és hallgatózott. De nem volt semmi hang a hatalmas, végtelen sivatagban, és a betűk a sziklán ezek voltak: CSÖND. És az ember megremegett, és elfordította arcát, és elfutott messzire, sietve, úgyhogy nem láttam többé.