Régi naplóm elégettem, hogy csak ez a rövid levél maradjon utánam. Egy napló, amelybe évekig jegyeztem mindennapjaimat. Egy napló, amely vádirat ellenem. Egy megtévedt ember ostoba gőgjének bizonyítéka.

Nem azért égettem el, hogy bűnömet palástoljam. A napló vakságom bizonyítéka. Őrültségemé, amelyről azt hittem, az egyetlen igaz dolog. A napló eme őrültség jegyében fogant. Ezt az őrültséget akartam máglyára vetni. A bűnt, melyet a napló rejtett, ez az utolsó levél feltárja. Nem titkolok semmit, vállalom tettemet.

Mégis igazuk volt azoknak, akik azt mondták, a halál a megvilágosodás pillanata. Mégis kétlem, hogy a megvilágosodás szent fénye világítaná be lelkem zugait. De felismertem azt, mit tettem. Át kellett értékelnem életemet, és az utolsó évemet. Rá kellett ébrednem, úgy éltem, ahogy akartam, ahogy elvártam magamtól. De életem templomát utolsó évem őrületének tüze gyújtotta fel. És hamvasztotta el mindörökre. Egy szerencsétlen, pőrére vetkőztetett lélek áll az üszkös romok felett.

Hosszú-hosszú évekig éltem szinte bűntelen. Úgy éltem, ahogy hitem diktálta. Vétkeim voltak, mint minden embernek. Talán kisebb bűneim is. De egyetlen olyan sem volt, amellyel ne állhattam volna emelt fővel bíráim elé.

Mi volt a bűnöm? Senki sem hinné. Beengedtem egy embert a faluba. Abba a faluba, amelynek én voltam az elöljárója, a bírája. Egy falu, amelyben megbecsültek engem. Egy falu... amely már nem létezik többé.

Beengedtem egy embert. Egy kereskedőt. Egy kufárt. Ő nem árult mást... csak hitet. Reményt. Szép szavakat.

De milyen szép szavakat! Elvarázsoltak minket. Fejünk körül szálldostak, mint ezernyi színes pillangó. Keringtek, kavarogtak elszédítettek minket. És lecsaptak ránk, mint a bagoly éjjel a pocokra. Mézízük elbódította érzékeink. Illatuk a végtelent nyitotta meg előttünk. Az időtlen végtelent.

Szépen beszélt. És okosan. Mesélt, hízelgett, riogatott és fenyegetett. Hízelgett és vádolt, könyörgött és követelt. Egy új hit nevében. Egy új hit, a HIT nevében amelynek ő a prófétája. Vagy az istene.

Okos volt. Nagyon okos. És ravasz. Kegyetlen. Mert csak azt mondta, amit hallani akartunk. Szavakba öntötte félelmeinket. Testet adott testetlen rettegéseinknek. Kufár volt. Szavakat árult. Rettegést hozott és vigaszt kínált. Megkönnyebbülést. Bocsánatot. A többiek fölé való emelkedést.

Ravasz kufár volt. Mindent ingyen adott. Mert tőlünk vette el. Félelmet kaptunk, amely bennünk fakadt, rettegést kaptunk, amely belőlünk táplálkozott. És vigaszt kaptunk, amely bensőnkből kívánkozott. Mindent ingyen adott. Csak egy kis alamizsnát kért. Élelmet, fedelet, adományt. És a sok kicsiből több lett neki, mint bárkinek a faluban.

Prédikált. Világvégét hirdetett. Mindennek pusztulását. A rettegésük szülte meg félelmünket bűneink miatt. Vigaszt árult, az egyetlen kiutat. Magát mindenek fölé emelte, minden mást a sárba taposott. A legjobb cikkeket árulta. A reményt és a hitet.

És mi... mi hittünk neki. Lelkünknek hozta a zsák búzát, amelyet boldogan csipegettük. És elhittük neki, hogy csak ez az egy zsák létezik. Megmutatta nekünk a búza ízét. És mi... mi két pofára tömtük magunkba. Nem vettük észre, hogy csak legfelül vannak a magok, alatta csak konkoly van. De mi addigra már csak a búza ízét éreztük. A búzáét, amely nem is létezett.

Az elején apró igazságokat mondott. Tudtuk, hogy helyesen szól. Ezek után már mindent elhittünk neki. S mi kaptuk az igazság búzáját a hazugság konkolyával. Sosem laktunk jól, csak habzsoltunk, habzsoltunk.

Prédikált nekünk. Prédikált a szegénység erényéről... és mi mindenünk neki adtuk. Prédikált a tisztaságról, az ártatlanságról... és mi azt is neki adtuk. Nem maradt más, csak a mocskunk és bűneink.

Mi lett a bűnünk? A vakság, az önzés. Volt, akinek kinyílt a szeme, de elkergettük őt. Volt, aki meg akart minket szabadítani tőle... de megöltük őt. Bűnösök lettünk.

Amikor mindenünk az övé lett, szent életet hirdetett. A mindenekfeletti bocsánatért szent életet kért. Vezeklést és imát. Könyörgést és alázatot. A hívság elvetését, a magasztos megnyerését.

Mi ekkor már mindent elhittünk neki. Saját rettegésünk mocsarában vergődtünk. És újabb bűnöket vettünk magunkra. Volt, aki a jövőtől félve maga vetett véget életének. Akkor már csak az volt az övé. Vagy már az sem? Nem tudom. Volt, aki a halálban látta a megtisztulást... és végzett magával. És a szüleivel. És a feleségével. És öt pici gyermekével.

De mi ekkor már nem láttunk, nem hallottunk, nem gondolkoztunk. Szentek akartunk lenni. Egy szent nem foglalkozik hívságos világi dolgokkal. Vezekel és imádkozik. Magáért és másokért. Egy szent, aki ily módon közel kerül a mindenhatóhoz, megtisztulhat. Segíthet másokon is. Megtisztíthat másokat is bűneiktől. Nem dolgozik, csak isteneinek és imáinak él. Koldul és adományokat kap.

Szentek akartunk lenni. Mindannyian. Eljött az nap, amikor a pék és a kovács nem gyújtott be, a kereskedő nem nyitott, ki, a földek parlagon maradtak. Mert mindenki csak isteneinek és imáinak élt.

Már senki sem dolgozott. Mindenki bezárkózott saját mocskába, és azt hitte, megtisztul. Elfelejtette családját, barátait, mindenkit. Már csak egy társra vágytunk: Istenre.

Észre sem vettük, hogy haltunk éhen egymás után. Mert mindenki szent volt, nem akadt, aki adományt adjon. Nem volt kitől koldulnunk. Egyik lélek a másik után hagyta el a falut, utolsó gondolatával a megdicsőülés után áhítozva. De motyóként csak bűneit vihette magával. Mert hitte, közelebb kerülhet istenhez. Mert a szentség áhítatában elfelejtette, mivel tartozik. Magának, családjának, annak, hogy ő ember. Mert elfelejtette, a sátán angyal képében jön el. Mert csak magának élt. Mert csak magának halt.

Ő? Már rég nincs sehol. Amikor mindenünket elvette, itt hagyott minket. De ezt már senki sem vette észre. Talán a glóriánk csúszott a szemünkbe.

Már csak én élek. Nincs élő körülöttem. A halál bűze lepi el a falut. Temetetlen, állatok tépte, oszló tetemek. Isten meggyalázott templomai.

Valaki egyszer régen azt mondta, a bűn magában hordozza büntetését. Milyen igaza volt! Hányan és hányan bűnhődtek közülünk bűnükért. Az életükkel fizettek érte. Az ostobaság, a nagyravágyás és a gőg az a láng, amely halotti máglyájukat táplálta. És ezeket a lángokat maguk szították. Vajon haláluk előtt ők is ráébredtek arra, hogy mit tettek? Úgy, ahogy most én? Nem tudom. Remélem, nem.

Mert akár szembenéztek tetteikkel, akár nem, megmérettetnek tetteikért. És vezekelni fognak. De ha lelkileg vakon haltak meg, akkor legalább haláluk békés volt. Lelki békés.

Mert az enyém már nem lehet az. Ráébredtem, mit tettem. Szembenézek árnyaimmal. Már csak a vezeklésem várom. Bár bánom bűneimet, fizetnem kell érte. A halálom csak a foglaló. A számlámat rendeznem kell!

Isten bocsássa meg bűnömet!