Conor Gearty: Terror
Az IRA Ideiglenes Szárnya
Kaotikus állapotok alakultak ki, mikor a brit miniszterelnök, Harold
Wilson 1969. augusztus 14-én brit csapatokat vonultatott fel Észak-Írország
városainak utcáin. A csapatok a katolikusok védelmére érkeztek, s azok
eleinte tárt karokkal fo gadták őket. Ám a bejrúti haditengerészeti
egységekhez vagy a Srí Lankába bevonuló indiaiakhoz hasonlóan, ezek a
felmentő csapatok is hamarosan érezhették, a kezdeti ünneplés bizony nem
tartós.
Az 1919-21-es angol-ír háború forradalmi harcosainak örökébe lépő IRA
ekkor még kevés tagot számlált. A szervezet hű maradt az egységes Írország
eszméjéhez, melyért délről száműzték, északon pedig vadásztak rá. A
szétválást követő szórványos akciók után, melyek sorában az 1956-62-es
határvillongások voltak az utolsók, az 1960-as évek végére az IRA az óvatos
baloldali politizálás hibájába esett. Ezzel nem akadályozhatta meg az
1969-es drámát: a társadalmi osztályok közti konszenzus kialakítása és a
társadalmi tudatosság elérése nem nyújtott kellő védelmet az erőszakos
protestáns tömegek ellen; cselekvésképtelensége miatt az IRA elvesztette
presztízsét a nacionalisták szemében. A mozgalom kétfelé szakadt, a
"hivatalos" IRA kitartott a baloldali politizálás mellett, ugyanúgy, ahogy
az ETApm öt évvel később, az IRA Ideiglenes Szárnya azonban a hagyományos
republikánus módon vette fel a harcot a régi ellenség ellen, s nem hagyta
magát zavartatn a modern ideológiáktól.
Az 1969 augusztusát követő két kritikus évben a brit hadsereg csinálta
akaratlanul is a legnagyobb reklámot az ideigleneseknek. Megdöbbentően
elhibázott katonai akcióik egész sora (védtelen katolikusok lemészárlása a
polgári zavargások leverésekor, házkutatások, a helyiekkel szemben
megnyilvánuló indokolatlan agresszivitás és ellenségeskedés) által a
szervezet megvetette lábát a közösségen belül, visszaszerezte és megtartotta
azt a támogatást, melyet az IRA centruma két évvel korábban elveszített.
1970-ben pokolgép oltotta ki az életét a Királyi Ulsteri Rendőrség két
tisztjének. 1971 első két hónapjában brit katonák barátnőit szurokkal
bekenték s tollban meghempergették, a Stormont egyik miniszterére tizenhét
puskalövést adtak le (csodával határos módon az áldozat túlélte a
merényletet), s az IRA először ölt brit katonákat.
A fegyveres harcok kiújultak, és átmeneti szünetekkel azóta is tartanak.
Az eufemisztikusan "kellemetlenségeknek" titulált események az első húsz
évben több mint kétezer-hétszáz ember életébe kerültek. Az áldozatok
körülbelül egyharmada a védelmi erők katonája, több mint a fele civil volt,
a többiek pedig az 1970-es években gombamód elszaporodó katonai jellegű
csoportok tagjaiként vesztették életüket. A halálozási adatokat tekintve az
1972-76 közti esztendők voltak a legkegyetlenebbek, évente átlag 285 ember
halt meg erőszak következtében. Ezt követően az áldozatok száma évi száz
alatt maradt. Ezek a számadatok lényegesen alacsonyabbak, mint az indiai
vagy Srí Lanka-i statisztikai mutatók, nem ártana erre odafigyelniük
azoknak, akik szerint az északír kérdés nem fordulhat válságosabbra. A
közelmúltban becsült adatok alapján az anyagi kár tetemes, értéke évente 410
millió font körül mozog, s mert másutt nagyobb vérengzések fordulnak elő,
nem szabad alábecsülnünk az IRA tevékenységének káros hatását, melyet
nemcsak Észak-Írország, de az Ír Köztársaság s a brit szigetország egészére
gyakorol.
Az IRA Ideiglenes Szárnya a legkövetkezetesebb, a legtöbb képzelőerővel
bíró és a legnehezebben kontrollálható szélsőséges csoportosulás
napjainkban. Mindig számíthatott a tömegek támogatására, s igyekezett
kihasználni a hatóságok gyakori melléfogásait. 1971-ben ártatlan
katolikusokat börtönöztek be, 1972-ben Londonderryben a hadsereg megölt
tizenhárom embert, köztük tizenéveseket. Az IRA 1981-es provokációjára, az
éhségsztrájkra a Thatcher-kormány túlzott érzelmekkel válaszolt. A
szervezetnek azonban nincs szüksége ilyen támogatásra. A tupamarók példáját
követve szervezeti sejteket építettek ki, Maóhoz hasonlóan a hosszas
hadviselésre rendezkedtek be, nyilvánvalóvá téve, hogy egyhamar nem adják
fel, s függetleníteni tudják magukat a közvélemény szeszélyeitől.
A politikusok általában élhetnek "az utolsó atrocitás politikájával", az
IRA-nak azonban semmi szüksége erre. A szervezetnek még azt is sikerült
elérnie az évek során, hogy különböző forrásokból külföldi támogatást
kapjon. Először is, itt van mindjárt a külországnak semmiképp sem számító Ír
Köztársaság, melyet hosszú, közös határvonal választ el az ír tartománytól,
s lakói, legalábbis kezdetben, szimpatizáltak a mozgalommal. Az Amerikában
élő hatalmas ír közösségek szintén rendszeresen nyújtanak anyagi támogatást
a szervezetnek. Az első fegyverszállítmányokat 1970-ben hajózták be, s 1990
augusztusában egy ír és három amerikai állampolgár ügyében hozott ítéletet a
Bostoni Szövetségi Bíróság, mert közreműködtek az IRA "föld-levegő"
rakétákhoz szükséges alkatrészekkel, bombatöltetekkel és egyéb fegyverekkel
való ellátásában. Ennél sokkal nagyobb fegyverszállítmány érkezett Kadhafi
Líbiájából; az IRA az 1980-as évek második felében jelentősen megerősödött.
Rendőrségi becslések szerint 1985 augusztusa és 1986 szeptembere között ezen
az útvonalon száztizenhárom tonna fegyver és robbanóanyag, köztük több tonna
Semtex robbanótöltet, alkatrész tizenkét SAM-7 rakétalövedékhez, légelhárító
fegyverek, ezer golyószóró, milliós nagyságrendű lövedék s egyéb hatalmas
fegyver- és alkatrészarzenál érkezett az IRA megsegítésére. (Az ezredes
valószínűleg ily módon kívánta megbüntetni Margaret Thatchert, amiért 1984
áprilisában bezáratta a Líbiai Népi Irodát, miután az előtte posztoló
rendőrnőt agyonlőtték, s mert 1986-ban a Tripolit bombázó amerikai légierő
egységei angol támaszpontról szálltak fel.)