Conor Gearty: Terror
A Nyugat sebezhető pontjai
A Libanonban kialakult bonyolult helyzet ellenére a "terrorista"
meghatározás továbbra is szerepelt a nyugatiak, s különösen az amerikaiak és
Reagan elnök szóhasználatában. Említettük már, a valódi terrorcselekmény
azáltal váltja ki a liberális érzékenységet, hogy szándékolt brutalitással
bánik találomra kiválasztott, ártatlan emberekkel. Az áldozatokról széles
körben megjelentetett fotók, a kétségbeesett hozzátartozókkal készített
interjúk rendkívül hatásosak, s úgy képesek módosítani a politikát, hogy az
gyakran nem áll arányban az okozott sérelemmel, kárral, bármily rettenes is
a reakciót kiváltó tett. Nem meglepő azonban, hogy az Iszlám Dzsihád gyenge
hatásfokú hadviselése mellett terrormódszereket is alkalmazott.
A legdrámaibb esemény a TWA 847-es, Rómából Athénba tartó járatának
eltérítése, fedélzetén 153 utassal és személyzettel, akik között 135
amerikai állampolgár volt. A gépet Bejrútba irányították, ahol tizenhét
asszonyt és kétgyereket szabadon engedtek. Rövid algíri leszállás után itt
is több utasnak megengedték a távozást - a gép visszatért Bejrútba. A
repülőtéri veszteglés alatt az amerikai haditengerészet egyik fiatal
katonáját, Robert Stethemet súlyosan bántalmazták, majd agyonlőtték, és
holttestét kidobták a kifutópályára. Mikor a helyi hatóságok az
irányítótoronyból tiltakoztak a történtek miatt, a géprablók azzal vágtak
vissza: "Elfelejtettétek már a Bír-el-Abdnál történt tömegmészárlást?" A
géprablók, miután erősítést kaptak, még egyszer elrepültek Algírba és
vissza, mikor is a helyzet végre eldőlt. A fedélzeten maradt utasokat
leszállították a gépről, s eltüntették őket a külvárosokban.
Az Amal vezetője, Nabih Berri személyesen vette át az események
irányítását. A géprablók, az Iszlám Dzsihád emberei, eredetileg tizenhét,
Kuvaitban bebörtönzött társuk szabadon bocsátását követelték, akiket amiatt
ítéltek el, mert bűnrészesek voltak 1983 decemberében különböző célpontok
ellen intézett kamikázeakciókban. Közülük tizennégyen egy irániak támogatta,
teheráni bázisú, AI-Dava néven működő csoportosuláshoz tartoztak, a többi
három pedig feltehetően a Hezbollah libanoni tagja volt. A kuvaiti hatóságok
nem szándékoztak engedni az erőszaknak, s Berri nem is nagyon erősködött,
hiszen rivális síita csoport embereiről volt szó. Ehelyett az Iszlám Dzsihád
sajátjával egybeeső követeléseit szorgalmazta: 700 libanoni síita fogoly
szabadon eresztését, akiket az izraeliek fogtak el, s Izraelben börtönöztek
be, ami ellentétben volt a nemzetközi törvényekkel. Inkább túszokként,
semmint bűnösökként tartották fogva őket; legalábbis ha arabok fogságába
esett nyugatiak lettek volna, minden bizonnyal így nevezték volna őket.
Berri ügyesen kihasználta a síiták és a fogva tartott TWA-utasok helyzete
közötti morális párhuzamot. A síitákat úgy emlegette, mint "akiket
elraboltak s elhurcoltak a libanoni területekről", Izraelt pedig úgy, mint
amely ugyanúgy "megszegte a törvényességet..., mint a géprablók". Egy Amal
által tartott sajtókonferencián az egyik amerikai utas a libanoni túszokról
azt állította, hogy "legalább annyi joguk van a hazatérésre, s legalább
annyira vágynak is erre, mint mi". Számos hasonló drámai hangvételű
szónoklat, nyilatkozat hangzott el, míg végül a TWA amerikai utasait a
szíriai hadsereg gondjaira bízták, a sz írek Damaszkuszba szállították s
végül szabadon bocsátották őket.
Mivel az iszlám fundamentalistáknak nem sikerült elérniük eredetileg
kitűzött céljukat, a Kuvaitban bebörtönzött tizenhét ember szabadon
bocsátását, három évvel később újabb géprablást kíséreltek meg: egy
Thaiföldről Kuvaitba tartó gépet térítettek el. A kéthetes huzakodással járó
akciónak többen áldozatul estek az utasok közül; sokkal brutálisabban és
szakszerűbben végrehajtott terrorcselekmény volt, mint a TWA-gép eltérítése,
amelynek egyetlen eredményeként az elkövetők büntetlenül távozhattak. Az
1985-ös gépeltérítés viszont kettős sikert hozott. Az egyik, hogy a
rákövetkező két hónap során a Libanonnal szomszédos északi határvonalon az
izraeliek átengedték síita foglyaikat, ha úgy tetszik, "túszaikat" a
Vöröskeresztnek, jóllehet ma is vitatott, valóban ez vetett-e véget a
drámának. Másodjára - s ez legalább annyira fontos -, az incidens pontosan
olyan figyelmet keltett világszerte, amilyet a terrorcselekmények általában
kiváltanak: vagyis a géprablók elérték, hogy a figyelem ne csak az ő
tetteikre, hanem ellenségeik reagálására is kiterjedjen.
A nyugati terrorizmus specialistái és szakértői, akik az eseményeket
követően felemelték szavukat a géprablóknak túlzott figyelmet szentelő
médiumok, különösen az amerikai televízió ellen, elfelejtik, hogy az Iszlám
Dzsihádnak és Nabih Berrinek végül is sikerült üzenetüket a világ tudtára
adni. Ki törődött volna Nyugaton a dél-libanoni muzulmánok sorsával, ha nem
állítják párhuzamba az amerikai túszokéval?