Conor Gearty: Terror
Az el-Fatah
A palesztinoknak már 1960-tól kezdődően minden okuk megvolt arra, hogy
sérelmezzék az izraeli politikát. A Haraka al-Tahrir al-Falastini, ismertebb
nevén az el-Fatah, az 1960-as évek elején alakult meg, elgondolásaikat
először a Mi Palesztinánk cimű, Bejrútban kiadott havilapban jelentették
meg. Jelentkezése időszakában az el-Fatah legalább annyi büszkeséget, mint
erőt képviselt. A Jasszer Arafat körül csoportosult fidaíjínok ("a magukat
feláldozó emberek") Izrael erőszakos elpusztítása s a palesztinok
hazatelepítése mellett szálltak síkra. A szervezet tagjai 1965-től kezdődően
rendre megszegték az izraeli rendelkezéseket, s rajtaütésszerű támadásokat
hajtottak végre a megszállt területeken. A fidaíjínok Bejrútból és Kairóból
indították akcióikat, hazai bázisok hiányában azonban felforgató
tevékenységük nem érte el a kívánt hatást.
Ezt a gyöngeséget aknázta ki az 1967-es arab támadást követő hatnapos
háború példátlan izraeli sikere, amikor a katonai összecsapások során teljes
vereséget mértek arab szomszédaikra, hatalmas területekkel növelve a zsidó
államot. Újabb palesztinok ezreit fosztották meg lakóhelyüktől, s számtalan
család joggal érezte úgy, hogy megismétlődött az 1948-as földindulás.
Arafat, aki időközben pozícióját megerősítve ismét teljhatalommal
irányította a PFSZ-t, figyelmét az újonnan elfoglalt területekre, különösen
a Jordán folyó nyugati partvidékére fordította, melyet az izraeliek Husszein
királytól vettek el. Valóban ez volt a klasszikus lehetőség az
antikolonialista gerillaharc sikert ígérő meghirdetésére? Adva volt egy
újonnan leigázott palesztin népcsoport, mely gyűlölte az idegen haderőt, az
pedig nem ismerte a térség földrajzi adottságait. (Analóg példák sorát
lehetne idézni Giaptól, az afrikai felszabadító harcoktól vissza a Napóleon
elleni spanyolországi és oroszországi támadásig.)
Arafat olvasta Maót, feltehetően Che Guevarát is, és nem késlekedett
személyesen átkelni a folyó nyugati partvidékére, hogy megszervezze a
felkelést. A gerillaháború azonban nem indult meg, s a közeli forradalom
reménye hamarosan szertefoszlott. Nem sokkal megérkezése után Arafatot
visszakényszerítették a Jordán folyó túloldalára, épp hogy el tudott
menekülni a rá vadászó izraeli biztonsági erők elől. A nyugati partvidék nem
lobbant lángra, s az el-Fatah hamarosan az izraeli ellenőrzés alól mentes
övezetek viszonylagos biztonságából volt kénytelen lövöldözni, ugyanúgy,
mint 1967 előtt.
Visszapillantva könnyű felismerni az el-Fatah taktikai tévedéseit. A
szervezet gyönge, az arab világon belül elszigetelt csoportosulás volt -
különösen az 1967 utáni időkben -, s tagjait, a fidaíjínokat idegennek
tekintették azok a közösségek, amelyekre hatást akartak gyakorolni, s
amelyeket maguk mellé akartak állítani. A nyugati partvidék lakói inkább
konzervatívok, semmint militáns szelleműek voltak; nekik egyelőre még volt
mit veszíteniük, a földjüket, míg az 1948-ban alakult izraeli állam által
elűzött palesztinok már mindenüket elveszítették. Az izraeliek tagadhatatlan
technikai és katonai fölényben voltak velük szemben, s hatalmas összegeket
áldoztak arra, hogy a palesztinok roppant kockázatos vállalkozásnak érezzék
a behatolást a megszállt területekre. Az ellenséges vonalak mögötti
tradicionális gerillaharc rendkívül nehéznek bizonyult. Az izraeli hatóságok
már 1968 elején azzal kérkedtek, hogy a Jordán folyón az elmúlt tíz nap
alatt átkelt ötven fidaíjínból elfogtak, illetve megöltek harmincötöt.
Mindennek az oka valószínűleg az, hogy az el-Fatah híján volta sikeres
gerillaharc elengedhetetlen tulajdonságának: a türelemnek. Mao
figyelmeztetett a "hosszú háború" elkerülhetetlen voltára, Arafat és követői
azonban rövidre fogták a gyújtózsinórt. Pedig a sikeres gerillastratégiák
nem rövid távúak.