Conor Gearty: Terror
A láthatatlan háború
1983-ban libanonban mérkőzött meg egymással az Egyesült Államok és Irán
rivális imperializmusa. A "sátán" itt vívott meg a "nemzetközi
terroristákkal". A keresztény falangista kormány az MNF támogatásával a háta
mögött zaklatni kezdte Nyugat-Bejrút muzulmán és palesztin lakosságát. Egy
autóba rejtett pokolgép felrobbanva kis híján végzett a drúzok vezetőjével,
Valíd Dzsumblat-tal. Az izraeliek több ízben összeütközésbe kerültek az
amerikai tengerészekkel. 1983 márciusában támadássorozat indult az MNF
ellen. Tíz olasz megsebesült, kettő közülük súlyosan. Öt amerikai szenvedett
sérülést, amikor az egyik lakóház mellett elhaladó járőrre az ötödik
emeletről kézigránátot dobtak. A franciák közül senki sem kapott sebet, mert
a rájuk dobott gránátok csütörtököt mondtak. Az akciókért az Iszlám Dzsihád,
vagyis az Iszlám Szent Háború elnevezésű, új és titokzatos szervezet
vállalta a felelősséget. Április 18-án pokolgép robbant egy tehergépkocsiban
az amerikai nagykövetség épülete előtt, aminek következtében hatvanhárom
ember életét vesztette, s további százan megsebesültek. A halálos áldozatok
között tizenhét amerikai volt, s a térségben működő CIA-egység szinte
teljesen megsemmisült a támadás következtében; éppen stratégiai megbeszélést
tartottak, mikor a pokolgépek felrobbantak. Az Iszlám Dzsihád kijelentette,
a merénylet része annak az "iráni forradalmi hadviselésnek, melyet a világ
imperialistái ellen indítottak világszerte".
1983 nyarán az MNF még inkább belebonyolódott az elméletben még
kormányként működő hatóság támogatásának egyáltalán nem szívderítő és igen
nehéz feladatába. Az izraeli erők visszavonultak a Bejrút körüli
kulcsfontosságú stratégiai pozíciókból, s a távozásuk utáni csetepaték során
az MNF kénytelen volt a falangisták oldalán harcokba bocsátkozni. Az Amal
vezetője, Nabih Berri szerint a "haditengerészet a libanoni muzulmánok ellen
harcolt", s Valíd Dzsumblatt kijelentette, az MNF, "pusztán amiatt, hogy
anyagi és technikai támaszt nyújt, tanácsadásával és képzéssel segíti a
libanoni szektás katonai erőket, ellenségnek tekintendő".
Szeptember közepén bekövetkezett az elkerülhetetlen, amikor is a Hatodik
Flotta Dzsemájelt támogatva tűz alá vette Szúk-el-Garbot, miután
nyilvánvalóvá vált, hogy az intervenció nélkül a drúzok kulcsfontosságú
területeket vonhatnak ki a keresztény ellenőrzés alól. Az Iszlám Dzsihád
pusztító erejű ellentámadást indított a külhoni új ellenség ellen. 1983.
október 23-án kamikáze bombatámadást hajtottak végre az amerikai és francia
főhadiszállások ellen. Az első támadás alkalmával kétszáznegyvenegyen, a
második esetben pedig ötvenkilencen vesztették életüket. A két támadás
vasárnap kora reggel gyors egymásutánban történt, jelentős változásokat
idézve elő a libanoni politikában. A franciák az algériai háború óta
csatában egyetlen katonát sem veszítettek, s az amerikai katonák sem
szenvedtek el a vietnami háború teljes időszaka alatt sem egyetlen
összecsapás alkalmával ilyen súlyos emberveszteséget. Egyre nehezebb volt
megérteni, s nem csak a két katonai kudarc miatt, az MNF-erők küldetésének
értelmét.
Talán épp ezért bizonyultak eredményesnek az erőszakos akciók. Az MNF hat
hónap alatt kivonult Bejrútból. A kezdeti ünneplés után jelenlétüket egyre
kevésbé értékelték, ott-tartózkodásuk pedig napról napra magasabb árat
követelt. Reagan elnök két nappal hadihajóinak felrobbantása után elrendelte
Grenada megszállását, politikailag ügyesen időzítve, hogy az amerikai
közvélemény figyelmét elterelje a libanoni vereségről. Novemberben a
franciák légitámadást intéztek Abdullah sejk Baalbek közelében fekvő
laktanyája ellen, mivel úgy gondolták, az Iráni Forradalmi Gárda és az
Iszlám Amal innen indította útnak kamikaze bombázóit. A repülőgépek azonban
elvétették célpontjaikat. Tizenhat hónappal később nagy erejű pokolgép
robbant egy autóban Fadlallah sejk irodáinak közelében, Bejrút külvárosában,
a Bír-el-Abd mecset szomszédságában. A detonáció következtében nyolcvanan
vesztették életüket, s több mint kétszázan megsebesültek. Az amerikaiak azt
híresztelték, hogy Fadlallah megáldotta a bombázókat az amerikai hadihajók
elleni támadás előtt, a The Washington Post később azt állította,
feltehetően a CIA telepítette a robbanószerkezetet az autóba, abban a
reményben, hogy végezhetnek Fadlallahhal. 1984 februárjában a kiürítés
utolsó szakaszát azzal tették emlékezetessé, hogy a New Jersey nevű
hatalmas, negyvenéves csatahajóval tűz alá vették a libanoni partvidéket. A
6,5 centiméteres lövedékek másfél méter mély és 5 méter széles krátereket
vájtak, s a környező falvak védtelen lakossága súlyos veszteségeket
szenvedett.
Az amerikai és francia főhadiszállások ellen végrehajtott pokolgépes
merényletek a legelvetemültebb terrortámadásnak, a terrorizmus netovábbjának
számítottak. Mindkét akció nagyarányú emberveszteséggel járt, s végleges
csapást mért a Bejrútban állomásozó nyugati csapatokra.
Bármily rettenetesek voltak is az amerikaiak és a franciák ellen intézett
támadások, a színtiszta terror ismérvei egyikben sem lelhetők fel. A
lövedékek az emberek egy meghatározott csoportját célozták meg: a Bejrútban
állomásozó MNF-katonákat. Céljuk nem a megfélelemlítés, hanem az itt
állomásozó csapatok evakuálásának kikényszerítése volt, ily módon akarták
izolálni a falangista fegyvereseket, megkönnyítve az iszlám erők
hatalomátvételét. Elferdítenénk a tényeket, ha azt állítanánk, hogy 1983-ban
Libanonban létezett egy választott kormány, amely ellen a felforgató elemek
a bombatámadást végrehajtották, hiszen ez idő tájt ilyen Libanonban nem
működött. Az országban polgárháború dúlt, a felek a fönnmaradásukért
küzdöttek. Attól még, hogy a nyugati hatalmak az egyik párt képviselőit
kormánypártiaknak kiáltották ki, a kormány nem lett valóban szuverén, ahogy
ellenfeleiket sem lehet egyszerűen felforgató elemeknek titulálni. A New
Jersey ágyútüzét, a Bír-el-Abd elleni pokolgépes merényletet vagy a Baalbek
ellen indított francia támadást inkább vélhetjük terrorisztikusnak, mint az
Iszlám Dzsihád akcióit. Elnevezéseken lovagolunk, s elsikkad a lényeg. Az
1983-84-es libanoni instabilitás olyan mértékűvé vált, hogy az erőszakos
terrorcselekmények szükségszerűen váltak a milíciák, frakciók és az érintett
külföldi kormányok hadviselési taktikájának részeivé. Amennyiben a
terrorizmus nyugati értelmezését valaha is összefüggésbe lehetett hozni a
libanoni eseményekkel, minden jelentésárnyalat érvényét vesztette, mikor az
izraeliek 1982-ben bevonultak az országba.