Conor Gearty: Terror
A terror, ahogy a palesztinok látják
A palesztinok történelme végeláthatatlan szenvedés, elnyomás, csalódás. A
Népszövetség a háborút megelőző időkben a területet, ahol laktak, Nagy-
Britanniának juttatta mandátumként. Ebben az időszakban kezdődött a
nagyarányú zsidó bevándorlás; az arabok már az 1930-as évek közepén
tapasztalták, hogy földjeiket egyre nagyobb mértékben vásárolják fel az
újonnan betelepült zsidók. Az újonnan érkezettek némelyikének viszonylagos
jóléte az arab érdekeket sértő módon alakította át a terület gazdaságát. A
térségben uralkodó feszültség felkelésben robbant ki, amely 1936-ban
kezdődött az arabok általános sztrájkjával, két zsidó utazó agyonlövésével
és európaiak kifosztásával. A tömegméretű felkelés eredményeként az
araboknak sikerült ellenőrzésük alá vonni Palesztina fontosabb területeit,
köztük Galileát, Hebront, Beér-Sevát és Gázát. A lázadást húszezer főnyi
brit haderő bevetésével sikerült leverni. Az arab veszteségekről sohasem
derültek ki pontos adatok, a téma egyik kutatója szerint ötezren vesztették
életüket, s tizennégyezren sebesültek meg. Ezzel szemben brit és zsidó
oldalon 101, illetve 463 halálesetről számoltak be.
Az 1936-39-es arab lázadás brit leverésének kegyetlensége a palesztinok
szemében kiáltó ellentétben állt azokkal a módszerekkel, melyeket ugyanők
három évvel a második világháborút követően a zsidó felkelés során
alkalmaztak. A hivatalos zsidó ellenállás és az önálló zsidó államért küzdők
katonai szervezete a Hagana volt. Ám a harsány cionista harciasságot két
szélsőséges csoportosulás, a Stern-csoport és az Irgun Cví Leumi
testesítette meg, amelyek laza szálakkal kötődtek a Haganához.
Gerillabázisok hiányában sejtszerű szervezésükkel és azzal, hogy hideg
fejjel semmibe vették a polgári lakosság életét, e két csoport lett a
későbbi palesztin terrorszervezetek történelmi előfutára.
A csoportok vezetői Menáhem Begin és Jichak Samir, a későbbi
miniszterelnökök voltak. Szervezeteik többnyire szokványos
terrorcselekményeket hajtottak végre, ám képesek voltak nagyobb szabású
akciók lebonyolítására is. Samir a Stern-csoporthoz tartozott, amely gyilkos
merényletet hajtott végre Lord Moyne brit miniszter ellen 1944-ben. A Begin
vezette Irgun Cví Leumi nevéhez fűződik az évszázad egyik leggyászosabb
terrorcselekménye, a jeruzsálemi King David Hotel felrobbantása 1946. július
22-én. A hotel egyik szárnyában szállásolták el a brit adminisztrációt,
ilyen értelemben tehát - a felforgató hadviselés szóhasználatával élve -
"legitim" célpontnak számított. Ám a kilencvenegy halálos áldozat közt
összesen huszonegy magas rangú kormánytisztviselő, tizenhárom közkatona és
három rendőr volt. Ötvennégy áldozatot gépírók, tisztviselők, küldöncök, a
hotel alkalmazottai, tehát ártatlan kisemberek köréből szedett a robbanás. A
nemzetiségi megoszlás szerint huszonnyolcan brit, tizenheten zsidó és
negyvenegyen arab illetőségűek voltak.
E provokáció ellenére - vagy épp emiatt - a britek harc nélkül kivonultak
Palesztinából, ahol az Egyesült Nemzetek Szervezete határozata értelmében
1948. május 15-i hatállyal az ősi Palesztina egy részét is magába foglaló
Izrael államot kellett létrehozni. Az arabok szemében úgy tetszett, a zsidó
terror meghozta gyümölcsét; ráadásul úgy gondolták, mindez csak a nyitány.
Az Egyesült Nemzetek Folke Bernadotte gróf személyében különleges közvetítő
megbízottat jelölt ki az izraeli függetlenné válás, államalapítás
felügyeletére. S mikor Bernadotte beszámolt arról az aggasztó
közhangulatról, amely az arabokkal történő bánásmódot kísérte az új állam
keretein belül, a Stern-csoport emberei agyonlőtték. A gróf rátapintott a
palesztinok legfőbb sérelmére: a zsidó állam megalakulásával tízezrek
kényszerültek otthonuk elhagyására. Az új hatalom, a kiirtásukra fenekedő
ellenségtől körülvéve s az ellenséges érzelmű őslakossággal az ország
határain belül, úgy érezhette, nincs más választása, mint a kemény kéz
politikája. Olykor brutális módon közvetítették az üzenetet: Izraelben az
ott lakók zömének nincs helye.
A palesztin tragédia történetében az egyik legemlékezetesebb név Deir-
Jaszin falucskáé. A kis arab település a két stratégiai fontosságú város,
Tel-Aviv és Jeruzsálem között fekszik. 1948. április 9-ének éjszakáján az
Irgun és a Stern-csoport emberei megtámadták s válogatás nélkül kiirtották a
falu lakosságának mintegy kétharmadát. A különös kegyetlenséggel elkövetett
támadás csak egy példája a győztes cionisták szélsőséges taktikai
eszközeinek a határaikon belül élő arab lakosság megfélemlítésére, az
Egyesült Nemzetek által számukra kijelölt határok kiterjesztésére. Ez a
politika végül háborúhoz vezetett a környező arab államokkal. David Hirst
így számol be az eseményekről:
"Amikor a háború 1949 elején befejeződött, a cionisták, akik a szétválási
terv értelmében Palesztina 57 százalékát tudhatták magukénak, az ország
területének 77 százalékát foglalták el. Az egymillió-háromszázezres arab
lakosságból közel kilencszázezret kitelepítettek. Egész városokat,
városrészeket, falvak százait sajátították ki. S mindenre, farmokra és
gyárakra, állatokra és gépekre, takaros házakra és bútorokra, szőnyegekre,
ruhákra, műtárgyakra, javakra és ingóságokra, a tehetősebb családok őseitől
hátramaradt ereklyékre rátették a kezüket. Tízezer boltot, vállalkozást és
üzletet, s a leggazdagabb - az ország mintegy felét kitevő -
citrusültetvények zömét kaparintották meg."
A palesztinok szemszögéből nézve az 1949-től az 1967-es háborúig tartó
időszakot szorító ínség és állandó izraeli elnyomás jellemezte. Az erőszakos
cselekmények sorából két nevezetes esemény emelkedik ki. Az egyik Kibja
faluban történt. 1953-ban egy zsidó asszony és két gyermek halálát okozó
kézigránátos merényletet a hatóságok az arab település lerombolásával
torolták meg. Az akcióban hatvanhat ember vesztette életét, s a látottakról
a következőképp számolnak be az ENSZ katonai megfigyelői, akik két órával a
pusztítás után jelentek meg a helyszínen:
"A golyók lyuggatta bejárati ajtók s a mögöttük heverő holttestek arról
árulkodtak, hogy a bent lakókat arra kényszerítették, odabent várják meg,
hogy rájuk robbantják a házat... A szemtanúk egyöntetűen azt állították, ez
a borzalmak éjszakája volt. Az izraeli katonák házról házra járva tűz alá
vették a bejárati ajtókat és ablakokat, kézigránátokat hajítottak az
épületekbe, míg végül egyenként felrobbantották mindet."
Az izraeli kormány tagadta, hogy csapatainak bármi köze lett volna a
kibjai eseményekhez, s határozottan visszautasította a vádat, miszerint a
mészárlást Ariel Saron, a későbbi miniszter irányítása alatt hajtották volna
végre. Ami 1956-ban Kafr-Kaszemben történt, már egyértelműbbé teszi a
katonaság felelősségét. Az arab faluban két órával előbbre hozták a kijárási
tilalom idejét. Harminc perc kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a falu minden
lakosát figyelmeztessék. Az időpont letelte utáni első órában negyvenhét
arab lakost lőttek agyon, többségük munkából tartott hazafelé. A mészárlások
azzal értek véget, hogy összetereltek tizennégy asszonyt, egy kisfiút és
négy férfit, s a helyszínen kivégezték őket. Bírósági tárgyalás követte az
eseményeket. Az incidensben részt vevő katonákat egy év fogság után szabadon
engedték, jóllehet tizenöttől tizenhét évig tartó börtönbüntetést szabtak ki
rájuk.