Conor Gearty: Terror

Az el-Fatah

      A palesztinoknak már 1960-tól kezdődően minden okuk megvolt arra, hogy sérelmezzék az izraeli politikát. A Haraka al-Tahrir al-Falastini, ismertebb nevén az el-Fatah, az 1960-as évek elején alakult meg, elgondolásaikat először a Mi Palesztinánk cimű, Bejrútban kiadott havilapban jelentették meg. Jelentkezése időszakában az el-Fatah legalább annyi büszkeséget, mint erőt képviselt. A Jasszer Arafat körül csoportosult fidaíjínok ("a magukat feláldozó emberek") Izrael erőszakos elpusztítása s a palesztinok hazatelepítése mellett szálltak síkra. A szervezet tagjai 1965-től kezdődően rendre megszegték az izraeli rendelkezéseket, s rajtaütésszerű támadásokat hajtottak végre a megszállt területeken. A fidaíjínok Bejrútból és Kairóból indították akcióikat, hazai bázisok hiányában azonban felforgató tevékenységük nem érte el a kívánt hatást.

      Ezt a gyöngeséget aknázta ki az 1967-es arab támadást követő hatnapos háború példátlan izraeli sikere, amikor a katonai összecsapások során teljes vereséget mértek arab szomszédaikra, hatalmas területekkel növelve a zsidó államot. Újabb palesztinok ezreit fosztották meg lakóhelyüktől, s számtalan család joggal érezte úgy, hogy megismétlődött az 1948-as földindulás. Arafat, aki időközben pozícióját megerősítve ismét teljhatalommal irányította a PFSZ-t, figyelmét az újonnan elfoglalt területekre, különösen a Jordán folyó nyugati partvidékére fordította, melyet az izraeliek Husszein királytól vettek el. Valóban ez volt a klasszikus lehetőség az antikolonialista gerillaharc sikert ígérő meghirdetésére? Adva volt egy újonnan leigázott palesztin népcsoport, mely gyűlölte az idegen haderőt, az pedig nem ismerte a térség földrajzi adottságait. (Analóg példák sorát lehetne idézni Giaptól, az afrikai felszabadító harcoktól vissza a Napóleon elleni spanyolországi és oroszországi támadásig.)

      Arafat olvasta Maót, feltehetően Che Guevarát is, és nem késlekedett személyesen átkelni a folyó nyugati partvidékére, hogy megszervezze a felkelést. A gerillaháború azonban nem indult meg, s a közeli forradalom reménye hamarosan szertefoszlott. Nem sokkal megérkezése után Arafatot visszakényszerítették a Jordán folyó túloldalára, épp hogy el tudott menekülni a rá vadászó izraeli biztonsági erők elől. A nyugati partvidék nem lobbant lángra, s az el-Fatah hamarosan az izraeli ellenőrzés alól mentes övezetek viszonylagos biztonságából volt kénytelen lövöldözni, ugyanúgy, mint 1967 előtt.

      Visszapillantva könnyű felismerni az el-Fatah taktikai tévedéseit. A szervezet gyönge, az arab világon belül elszigetelt csoportosulás volt - különösen az 1967 utáni időkben -, s tagjait, a fidaíjínokat idegennek tekintették azok a közösségek, amelyekre hatást akartak gyakorolni, s amelyeket maguk mellé akartak állítani. A nyugati partvidék lakói inkább konzervatívok, semmint militáns szelleműek voltak; nekik egyelőre még volt mit veszíteniük, a földjüket, míg az 1948-ban alakult izraeli állam által elűzött palesztinok már mindenüket elveszítették. Az izraeliek tagadhatatlan technikai és katonai fölényben voltak velük szemben, s hatalmas összegeket áldoztak arra, hogy a palesztinok roppant kockázatos vállalkozásnak érezzék a behatolást a megszállt területekre. Az ellenséges vonalak mögötti tradicionális gerillaharc rendkívül nehéznek bizonyult. Az izraeli hatóságok már 1968 elején azzal kérkedtek, hogy a Jordán folyón az elmúlt tíz nap alatt átkelt ötven fidaíjínból elfogtak, illetve megöltek harmincötöt. Mindennek az oka valószínűleg az, hogy az el-Fatah híján volta sikeres gerillaharc elengedhetetlen tulajdonságának: a türelemnek. Mao figyelmeztetett a "hosszú háború" elkerülhetetlen voltára, Arafat és követői azonban rövidre fogták a gyújtózsinórt. Pedig a sikeres gerillastratégiák nem rövid távúak.