A szikarioszok a zelóták egyik alcsoportjaként Palesztinában harcoltak a
római uralom ellen a Krisztus születése utáni első évszázadban. Céljuk az
volt, hogy megszabaduljanak a római uralomtól, ám nemcsak a hódítókkal
álltak szemben, hanem mindazokkal a zsidókkal is, akik hajlandók voltak
alávetni magukat a császári fennhatóságnak. Josephus Flavius történetíró
jellemzése szerint ezek a "gonosztevők a nevüket a ruhájuk alatt viselt
tőrről kapták". Flavius arról is számot ad, hogy miután porig égették
Agrippa palotáját, lángba borították a Pénzváltóházat, abban reménykedve, ha
megsemmisítik a pénzkölcsönzők őrizte kötelezvényeket, lehetetlenné teszik a
követelések behajtását, és ezzel maguk mellé állítva az adósok hadseregét,
elérhetik, hogy a szegények büntetlenül fellázadhassanak a gazdagok ellen.
"... Különösen ünnepnapokon vegyültek a nép közé, és apró tőrökkel,
amelyeket titokban a ruhájuk alatt viseltek, leszúrták ellenségeiket. Amint
áldozatuk összerogyott, maguk a gyilkosok méltatlankodtak a leghangosabban,
és éppen félrevezető viselkedésük miatt nem lehetett őket kézrekeríteni. Az
első ember, akit leszúrtak, Jonatán főpap volt, később napról napra egymást
érték a gyilkosságok, úgyhogy a rettegés nagyobb rémületet váltott ki, mint
maguk a gyilkosságok; mint a csatában: senkinek sem volt biztos egy
pillanatra sem az élete. Mindenki már távolról is ellenséget szimatolt, s
már barátaikban sem bíztak meg az emberek, ha találkoztak velük; de
bármennyire gyanakodtak és óvakodtak, mégis újra meg újra történtek
gyilkosságok: oly gyors kezűek voltak a gyilkosok, és olyan ügyesen tudták
leplezni magukat."
(Flavius losephus: A zsidó háború (fordította Révay József))
A szikarioszok nem találomra válogatták ki áldozataikat, mivel azonban
ellenségeik listája igen hosszú volt, úgy tetszett, mintha válogatás nélkül
gyilkolnának. A tettekből kicsengő üzenet: azok a zsidók, akik segítik a
rómaiakat, kockára teszik életüket. A konfliktuskeltés terrorstratégiája két
évezreddel később visszhangra talált a dél-afrikai városi
gerillák elméleteiben, pedig jobban tették volna, ha megszívlelik a korai
példa tanulságát, hiszen éppen a zelóták tevékenysége volt az egyik oka
annak, hogy a rómaiak megostromolták s végül elpusztították Jeruzsálemet.
A másik korai terroristacsoportot, az asszaszinokat a szelektivitás
jellemezte. Az iszlám vallás síita ágának iszmailita szektájához tartoztak,
s a Közel-Keleten éltek a XII-XIII. században. Nyugat-Európában arról váltak
híressé, hogy legyilkolták a kereszteseket is, legismertebb tettük 1192-ben
Montferrati Conrad meggyilkolása volt. A csoport igazi haragja azonban
muzulmán társaik ellen irányult. Az iszlám vezetők kampányszerű legyilkolása
kétségtelenül terrorizmusra vallott; a gyilkosságokat minden esetben tőrrel
követték el, a gyilkos és áldozata közti testközelség, valamint az
asszaszinok eltökélt szándéka, hogy készek életüket áldozni az ügyért, a
biztos halált jelentette áldozataik számára.
Ám túlságosan messzemenő következtetés lenne azt állítani, hogy az
asszaszinok terroristák lettek volna, legalábbis a szó modern értelmében.
Bernard Lewis, a témával foglalkozó neves történész írja: "csak uralkodókat,
minisztereket és tábornokokat gyilkoltak. Ez ugyan az uralkodók, miniszterek
és tábornokok számára félelmetes, mégsem hasonlítható össze a mai értelemben
vett terrorizmussal." Egyáltalán nem meglepő módon azok, akik e gondos
válogatás következtében a legsebezhetőbbek voltak, nem ellenfeleik
megbüntetésével vígasztalódtak. Épp ellenkezőleg, ahogy Josephus Flavius is
megjegyezte: "minden órában várták a halált", az állandó bizonytalanság
állapotát az egész társadalomra kivetített terrorként élték meg, mely
pszichésen talán érthető, ám a tények semmiképpen sem igazolhatták.