Conor Gearty: Terror

A terror, ahogy a palesztinok látják

      A palesztinok történelme végeláthatatlan szenvedés, elnyomás, csalódás. A Népszövetség a háborút megelőző időkben a területet, ahol laktak, Nagy- Britanniának juttatta mandátumként. Ebben az időszakban kezdődött a nagyarányú zsidó bevándorlás; az arabok már az 1930-as évek közepén tapasztalták, hogy földjeiket egyre nagyobb mértékben vásárolják fel az újonnan betelepült zsidók. Az újonnan érkezettek némelyikének viszonylagos jóléte az arab érdekeket sértő módon alakította át a terület gazdaságát. A térségben uralkodó feszültség felkelésben robbant ki, amely 1936-ban kezdődött az arabok általános sztrájkjával, két zsidó utazó agyonlövésével és európaiak kifosztásával. A tömegméretű felkelés eredményeként az araboknak sikerült ellenőrzésük alá vonni Palesztina fontosabb területeit, köztük Galileát, Hebront, Beér-Sevát és Gázát. A lázadást húszezer főnyi brit haderő bevetésével sikerült leverni. Az arab veszteségekről sohasem derültek ki pontos adatok, a téma egyik kutatója szerint ötezren vesztették életüket, s tizennégyezren sebesültek meg. Ezzel szemben brit és zsidó oldalon 101, illetve 463 halálesetről számoltak be.

      Az 1936-39-es arab lázadás brit leverésének kegyetlensége a palesztinok szemében kiáltó ellentétben állt azokkal a módszerekkel, melyeket ugyanők három évvel a második világháborút követően a zsidó felkelés során alkalmaztak. A hivatalos zsidó ellenállás és az önálló zsidó államért küzdők katonai szervezete a Hagana volt. Ám a harsány cionista harciasságot két szélsőséges csoportosulás, a Stern-csoport és az Irgun Cví Leumi testesítette meg, amelyek laza szálakkal kötődtek a Haganához. Gerillabázisok hiányában sejtszerű szervezésükkel és azzal, hogy hideg fejjel semmibe vették a polgári lakosság életét, e két csoport lett a későbbi palesztin terrorszervezetek történelmi előfutára.

      A csoportok vezetői Menáhem Begin és Jichak Samir, a későbbi miniszterelnökök voltak. Szervezeteik többnyire szokványos terrorcselekményeket hajtottak végre, ám képesek voltak nagyobb szabású akciók lebonyolítására is. Samir a Stern-csoporthoz tartozott, amely gyilkos merényletet hajtott végre Lord Moyne brit miniszter ellen 1944-ben. A Begin vezette Irgun Cví Leumi nevéhez fűződik az évszázad egyik leggyászosabb terrorcselekménye, a jeruzsálemi King David Hotel felrobbantása 1946. július 22-én. A hotel egyik szárnyában szállásolták el a brit adminisztrációt, ilyen értelemben tehát - a felforgató hadviselés szóhasználatával élve - "legitim" célpontnak számított. Ám a kilencvenegy halálos áldozat közt összesen huszonegy magas rangú kormánytisztviselő, tizenhárom közkatona és három rendőr volt. Ötvennégy áldozatot gépírók, tisztviselők, küldöncök, a hotel alkalmazottai, tehát ártatlan kisemberek köréből szedett a robbanás. A nemzetiségi megoszlás szerint huszonnyolcan brit, tizenheten zsidó és negyvenegyen arab illetőségűek voltak.

      E provokáció ellenére - vagy épp emiatt - a britek harc nélkül kivonultak Palesztinából, ahol az Egyesült Nemzetek Szervezete határozata értelmében 1948. május 15-i hatállyal az ősi Palesztina egy részét is magába foglaló Izrael államot kellett létrehozni. Az arabok szemében úgy tetszett, a zsidó terror meghozta gyümölcsét; ráadásul úgy gondolták, mindez csak a nyitány. Az Egyesült Nemzetek Folke Bernadotte gróf személyében különleges közvetítő megbízottat jelölt ki az izraeli függetlenné válás, államalapítás felügyeletére. S mikor Bernadotte beszámolt arról az aggasztó közhangulatról, amely az arabokkal történő bánásmódot kísérte az új állam keretein belül, a Stern-csoport emberei agyonlőtték. A gróf rátapintott a palesztinok legfőbb sérelmére: a zsidó állam megalakulásával tízezrek kényszerültek otthonuk elhagyására. Az új hatalom, a kiirtásukra fenekedő ellenségtől körülvéve s az ellenséges érzelmű őslakossággal az ország határain belül, úgy érezhette, nincs más választása, mint a kemény kéz politikája. Olykor brutális módon közvetítették az üzenetet: Izraelben az ott lakók zömének nincs helye.

      A palesztin tragédia történetében az egyik legemlékezetesebb név Deir- Jaszin falucskáé. A kis arab település a két stratégiai fontosságú város, Tel-Aviv és Jeruzsálem között fekszik. 1948. április 9-ének éjszakáján az Irgun és a Stern-csoport emberei megtámadták s válogatás nélkül kiirtották a falu lakosságának mintegy kétharmadát. A különös kegyetlenséggel elkövetett támadás csak egy példája a győztes cionisták szélsőséges taktikai eszközeinek a határaikon belül élő arab lakosság megfélemlítésére, az Egyesült Nemzetek által számukra kijelölt határok kiterjesztésére. Ez a politika végül háborúhoz vezetett a környező arab államokkal. David Hirst így számol be az eseményekről:

      "Amikor a háború 1949 elején befejeződött, a cionisták, akik a szétválási terv értelmében Palesztina 57 százalékát tudhatták magukénak, az ország területének 77 százalékát foglalták el. Az egymillió-háromszázezres arab lakosságból közel kilencszázezret kitelepítettek. Egész városokat, városrészeket, falvak százait sajátították ki. S mindenre, farmokra és gyárakra, állatokra és gépekre, takaros házakra és bútorokra, szőnyegekre, ruhákra, műtárgyakra, javakra és ingóságokra, a tehetősebb családok őseitől hátramaradt ereklyékre rátették a kezüket. Tízezer boltot, vállalkozást és üzletet, s a leggazdagabb - az ország mintegy felét kitevő - citrusültetvények zömét kaparintották meg."

      A palesztinok szemszögéből nézve az 1949-től az 1967-es háborúig tartó időszakot szorító ínség és állandó izraeli elnyomás jellemezte. Az erőszakos cselekmények sorából két nevezetes esemény emelkedik ki. Az egyik Kibja faluban történt. 1953-ban egy zsidó asszony és két gyermek halálát okozó kézigránátos merényletet a hatóságok az arab település lerombolásával torolták meg. Az akcióban hatvanhat ember vesztette életét, s a látottakról a következőképp számolnak be az ENSZ katonai megfigyelői, akik két órával a pusztítás után jelentek meg a helyszínen:

      "A golyók lyuggatta bejárati ajtók s a mögöttük heverő holttestek arról árulkodtak, hogy a bent lakókat arra kényszerítették, odabent várják meg, hogy rájuk robbantják a házat... A szemtanúk egyöntetűen azt állították, ez a borzalmak éjszakája volt. Az izraeli katonák házról házra járva tűz alá vették a bejárati ajtókat és ablakokat, kézigránátokat hajítottak az épületekbe, míg végül egyenként felrobbantották mindet."

      Az izraeli kormány tagadta, hogy csapatainak bármi köze lett volna a kibjai eseményekhez, s határozottan visszautasította a vádat, miszerint a mészárlást Ariel Saron, a későbbi miniszter irányítása alatt hajtották volna végre. Ami 1956-ban Kafr-Kaszemben történt, már egyértelműbbé teszi a katonaság felelősségét. Az arab faluban két órával előbbre hozták a kijárási tilalom idejét. Harminc perc kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a falu minden lakosát figyelmeztessék. Az időpont letelte utáni első órában negyvenhét arab lakost lőttek agyon, többségük munkából tartott hazafelé. A mészárlások azzal értek véget, hogy összetereltek tizennégy asszonyt, egy kisfiút és négy férfit, s a helyszínen kivégezték őket. Bírósági tárgyalás követte az eseményeket. Az incidensben részt vevő katonákat egy év fogság után szabadon engedték, jóllehet tizenöttől tizenhét évig tartó börtönbüntetést szabtak ki rájuk.