Conor Gearty: Terror

Szeparatista terrorcselekmények

      A szeparatista mozgalmak sokkal több gondot okoztak a demokratikus kormányoknak, mint az "euroterroristák" eltorzult idealizmusa. A RAF-tól és a Vörös Brigádoktól eltérően, a szeparatista mozgalmaknak erőteljesen politikai töltetük volt. Jól tudjuk, hogy az ETA és az IRA egyaránt jelentős hazai támogatásnak örvend. Ezenfelül mindkét országban még ennél is többen osztoznak politikai céljaikban, noha az eszközökkel nem feltétlenül értenek egyet. Mindkét szervezet hosszú történelmi és kulturális múltra tekinthet vissza, s a gyarmati uralom alól felszabadult országok példájára hivatkozva a sikeres precedensekkel érvel. Nem az érvek helytállósága a fontos, hanem az, hogy másoknak sikerült. Nagy-Britannia és Spanyolország felismerte, hogy politikai kérdésnek kell tekinteni az ETA és az IRA terrorcselekményeit. Bölcs kompromisszummal, a spanyolok a baszk autonómia felajánlásával, a britek az angol-ír megállapodással igyekeztek megfosztani támogatóiktól a szeparatistákat.

      A terroristák megnyerése céljából az érintett kormányok megpróbálták követni a nyugatnémet és olasz példákat, ám nem volt könnyű dolguk, hiszen az erőszak már szinte része volt a mindennapi életüknek. Spanyolország azonban a nehézségek ellenére is sikerrel ajánlotta fel az arra érdemes ETAm-tagoknak a társadalmi beilleszkedés lehetőségét, s az észak-írországi hatóságok merész politikai lépéssel visszaengedték a közösségbe a terrorcselekmények, többnyire gyilkosságok életfogytiglani börtönre ítélt elkövetőit. 1990 szeptemberéig 180 foglyot szabadon engedtek, majd az elmúlt három évben a többit is. Mindannyian tudják, korábbi tevékenységük folytatása esetén végérvényesen visszakerülhetnek, a jelek szerint azonban erre még nem akadt példa.

      A politikai és büntető intézkedések azonban önmagukban nem elegendőek a terrorizmus elleni harchoz. Szükség van rendőri, kriminalisztikai beavatkozásra is. Amikor az ideológiailag motivált erőszak esetében a közvélemény támogatja a hatóságokat, kiderül, hogy a törvény és a rend elválasztható a politikától. A rendőrség és a rendfenntartó erők a törvény szellemében járnak el a törvényszegőkkel szemben, akik politikai indíttatásuk ellenére azért még bűnözők.

      A szeparatista erőszakkal nem ilyen egyszerű a helyzet. A törvényesség és a rend fenntartása, a rendőri intézkedések eleve politikai következményekkel járnak, s elszenvedőik óhatatlanul felteszik a kérdést: kinek a törvénye érvényesül? S amennyiben az emberek úgy élik meg, hogy a helyi közösségek igényeit figyelmen kívül hagyó központi hatalomé, a szeparatista nyomás erősödik; viszont ha úgy gondolják, a törvényi intézkedések tisztességesek és részrehajlástól mentesek, akkor a terroristák részéről emlegetett elnyomás érzete sokat veszít erejéből. Vagyis a törvényi szabályozás nemcsak a terrorizmust igyekszik kordában tartani, hanem, alkalmazásának módjától függően, vagy tovább mélyíti a feszültséget, vagy a megoldást segíti elő. A spanyolok ezt a helyzetet ismerték fel, amikor az új demokrata kormány döntése alapján a baszkokat is bevonták a tisztogatási akciókba. Hasonló megfontolások vezették Srí Lankára a tamilok mellett kiálló indiai hadsereget. Észak-Írország megosztott lakossága körében persze sokkal nehezebb volt a helyzet, hiszen az IRA harcát kezdetben épp az a nacionalista meggyőződés táplálta, hogy a "törvényi szabályozás", a "törvényesség és rend" kívánalmai mulandó partizáneszközök, s céljuk az unionisták kulturális identitástudatának elfojtása, megfosztása a lázadás lehetőségétől.