Conor Gearty: Terror

Az IRA Ideiglenes Szárnyának politikája

      Megint feltehetjük az ETA tevékenységét tárgyalva már megfogalmazott kérdést: milyen eredményt hoz a gyilkosság és pusztítás? Az IRA a Stormontban ülésező kormány 1972-es bukását említi. Az 1985-ös angol-ír egyezmény megkísérelte rendezni a tartomány alkotmányos struktúráját, s ez, legalábbis részben, az IRA tevékenységének is köszönhető. A megállapodás értelmében az Ír Köztársaság konzultánsi szerepet játszhatott az északír kormányban. A tartomány erőszaktól óvakodó nacionalista politikusai örömmel fogadták a helyzetet, nem úgy a republikánusok, akik az ETAm-hez hasonlóan elutasítottak minden, a kormány által felajánlott autonómiát.

      A brit kormány döntéséről az egyik vezető személyiség kijelentette, célja nem más, mint megkísérelni "a republikánusok harcának elszigetelését, s megfosztani őket támogatóiktól, diplomáciailag rátelepedni a dublini kormányzatra, hogy hosszú távra stabilizálják a brit befolyást és érdekérvényesítést, s egyidejűleg elejét vegyék a nemzetközi bírálatoknak is".

      Úgy látszik, az IRA-nak legalább akkora szüksége van a hajthatatlan Margaret Thatcherre, mint annak idején az ETA-nak volt Francóra. S az ETA- hoz hasonlóan az IRA-val szemben is megalakult egy politikai ellencsoportosulás, az Ideiglenes Sinn Fein Szárny. Az általuk követett stratégiát a mozgalom újságjának, az An Phoblachtnak akkori szerkesztője, Danny Morrison fogalmazta meg találóan a Sinn Fein 1981. novemberi éves közgyűléséhez intézett fagyos kérdésében: "Ellenzi valaki, hogy egyik kezünkben szavazócédulával, a másikban pedig fegyverrel vegyük át a hatalmat Írországban?"

      A válasz lelkesült "senki" volt, s a kezdeti időkben e taktikával számos hívet sikerült az erőszakos felforgató szervezetek mellé felsorakoztatni. Kihasználva, hogy az IRA néhány bebörtönzött tagja belehalt éhségsztrájkjába, valamint élve a cári Oroszországban a Lenin választotta bolsevik taktikára emlékeztető ügyes fogással, mely a társadalmi - elsősorban a "munkásosztályt" érintő problémákat helyezte előtérbe, az Ideiglenes Sinn Fein Szárny az 1982-es tartományi választásokon megszerezte a nacionalista szavazatok 35 százalékát. A következő évben ez a szám 43 százalékra emelkedett, s Nyugat-Belfast túlnyomórészt republikánus lakossága a Sinn Fein elnökét, Gerry Adamst visszajuttatta az alsóházba. Adams nem töltötte be helyét, a párt azonban hozzájárult ahhoz, hogy a szervezet tagjai önkormányzati szerepet kapjanak, melynek az lett a vége, hogy Sinn Fein-es tanácsadók árasztották el a helyi önkormányzatokat, s bajtársaik fegyvereinek védelme alatt egyenlőségről és igazságról papoltak. Félő volt, hogy a Sinn Fein Szárny hamarosan megszerzi magának a nacionalisták többségi szavazatait, s ez oda vezet, hogy a brit kormány megköti az angol-ír szerződést. Ezért vagy más okból, de a Sinn Fein szavazatainak aránya nem emelkedett tovább, sőt 1990-re a nacionalista közösségek voksainak csupán egyharmadát tudhatta magáénak. Főleg észak-írországi területeken maradt népszerű, ahol az emberek tetszéssel fogadták a párt radikalizmusát, az egyetlen olyan csoportosulásnak tekintették, amely kiáll az elszigetelt, semmibe vett helyi lakosság mellett. Ezzel szemben az Ír Köztársaságban a párt egyáltalán nem kapott szavazói támogatottságot. A Sinn Fein Szárny hasonlóképpen járt, mint a Herri Batasuna Spanyolországban, bár támogatóik köre állandósulni látszik, szinte semmi esélyük sincs arra, hogy népszerűségüket tovább növeljék, hacsak a hatóságok el nem számítják magukat, s nem reagálnak túl hevesen akcióikra. Egy kommentátora következőképpen összegezte a párt helyzetét:

      "A Sinn Fein frakció elválaszthatatlanul összefonódott az IRA-val. Az IRA nélkül nem több, mint egy balra tolódó, alapvetően a munkások érdekeit képviselő párt, kevés választóval s csekély eredménnyel a háta mögött. E kapcsolat révén azonban arányos támogatást tud szerezni politikájához. A mozgalom ereje a lőfegyverek csövében rejlik."

      A választások és merényletek közepette az IRA nem sokat gondolkodott azon, miért is harcol. Jóllehet nagyon fontos a kérdés, hiszen több mint húsz éve lövöldöznek és robbantanak, márpedig húsz év még Mao "hosszú menetelése" értelmében is hosszú idő. A szervezet újra meg újra azon kapja magát, hogy túlélte az eseményeket. Az utóbbi években valamiféle gettószemlélet kezd eluralkodni köreikben, úgy vélik, minden oldalról ellenség veszi körül őket: az Egyesült Királyság kormánya, a rendfenntartó erők és természetesen az unionisták, no meg a katolikus egyház, a mérsékelt nacionalisták, a dublini kormány, valamint az Amerikában élő közösségek, köztük olyan jeles személyiségek, mint Edward Kennedy szenátor vagy a korábbi szóvivő, Tip O'Neill. Az elszigeteltség érzete csak tovább fokozta harciasságukat, s támogatottságukat annak köszönhetik, hogy a helybéliek is osztják karanténszemléletüket. Az IRA erőszakos cselekményeit tápláló bizonytalanság ironikus módon a korai protestáns telepesekére emlékeztet. A Sinn Fein frakció és az IRA nemcsak arra büszkék, hogy túlélték, hanem azt is kijelentették: "Minket nem lehet legyőzni." A kijelentés kapcsán számtalanszor hivatkoznak haderejükre, ám a "vajon mindig győzhetünk-e?" kérdés nem hangzik el.

      Nem gondolnak a győzelemre, hiszen nincsenek is pontos elképzeléseik róla. Ha a kezdeti időkben voltak is hosszú távú terveik és céljaik, azok mára szertefoszlottak. A harminckét tartományból álló egyesült Írország gondolata régen lekerült az Ír Köztársaság politikai napirendjéről. E gondolat helyébe egy mámorítóan kozmopolita és nem angol koncepció, az új európaiság lépett, úgyhogy az írek hallani sem akarnak az északiak idejétmúlt nacionalizmusáról. A Dél nélkül azonban az IRA egyesítő törekvései özönvíz előttinek hatnak, s a Sinn Fein frakció szponzorálta ír kultúra dicsőítése provincializmusukat, s nem pedig pánír szemléletüket hirdeti.

      Végigkísérve az IRA és a Sinn Fein Szárny történetét, törekvéseik szánalmas ódonsága a legszembeszökőbb. A világ, benne Írországgal, már túllépett ezeken a problémákon, ám e parányi, lokálpatrióta harcosokból álló társaság még mindig rég eltemetett célokért száll síkra, értelmetlenül gyiIkol, s a patthelyzeteket győzelemként könyveli el. Az igazi politikusok a terrorakciók miatt nem jutnak semmire, a militaristák viszont épp a politikusok miatt nem szakíthatnak az erőszakkal. Az IRA hadjárata végső soron háborús tapasztalatszerzés a brit hadsereg, tragédia a szerencsétlen áldozatok és nyomasztó jelenség az egész ország számára. Szánalmas és megvetendő pazarlása életnek, tehetségnek.