Conor Gearty: Terror
A forradalom exportja: az Amal, az iszlám Amal és a Hezbollah
A "nemzetközi terrorizmus" elleni határozott fellépés első próbájára
Libanonban került sor. 1982 végére az ország már nem az, mint egy évvel
azelőtt. Begin és Saron terve rémálommá lett. Az izraeli megszállás nem
hozott békét Libanonnak, éppen ellenkezőleg, a helyzet tovább bonyolódott,
mivel újabb brutális erők szabadultak fel. A kialakult áldatlan helyzet az
izraeli hadsereg Bejrút ostroma alkalmával tanúsított kegyetlen
magatartásával és a megszállók dél-libanoni viselkedésével magyarázható. E
terület lakossága zömmel síita muzulmánokból állt. Mint az izraeli
légitámadások szenvedő alanyai, eleinte úgy fogadták a megszállókat, hogy ők
a térség nyugalmának biztosítói. Rövid idő múltán azonban az izraeli
hadsereg és a szövetséges milíciák féktelensége jelentősen megváltoztatta a
politikai hangulatot.
Dél-Libanon síita lakosai hosszú ideje az ország legszegényebb rétegének
számítottak. Az államban, amely boldogulását a kereskedelemnek, a nemzetközi
pénzügyleteknek köszönhette, e vallási csoport figyelmen kívül maradt,
kiszorult a hangadó rétegek érdeklődéséből. A társadalom peremén élő
délieknek nem voltak igazi politikai szervezeteik sem. Músza imám
vezetésével alakult meg 1975-ben a Kisemmizettek Mozgalma, amely a síita
lakosság jogainak biztosításáért szállt síkra. E mozgalom katonai szárnya, a
Libanoni Ellenállási Hadtest Amal néven vált ismertté, vezetője Nabih Berri
ügyvéd volt.
Az izraeli támadások és végül a megszállás eredményeképpen létrejött az
Amal, az iráni forradalom pedig két másik szervezkedés megerősödését
ösztönözte. Teherán 1979 óta úgy tekintett Libanonra, mint az iszlám
forradalom ideális szellemi piacára, ám Szíria megakadályozta az iráni
behatolást. Asszád elnök hűbérbirtokának tekintette az országot, s tartott
az iráni fundamentalizmus járványának terjedésétől. De az izraeli hadsereg
bevonulását követő káosz, valamint a Szíria ellen intézett izraeli támadás
eredményeképpen Asszád mégis úgy döntött, hogy beengedi Libanonba az Iráni
Forradalmi Gárda néhány egységét. Hamarosan két új síita csoportosulás
alakult: az iszlám Amal és a Hezbollah. Az iszlám Amalt egy volt tanár,
Husszein Musszávi vezette, s mint ahogy nevéből is kitűnik, a Berri-féle
Amalból váltak ki, mivel azt nem találták eléggé fundamentalistának. A
Hezbollah, vagy más néven Isten Pártja, szintén szilárd iszlám alapokon
állott, s politikai irányvonala közel állt Teheránéhoz. Szellemi atyja,
Mohammed Husszein Fadlallah Az iszlám és az erő logikája című könyvében
hatásosan fejtette ki nézeteit. A Nyugat mindhárom csoportosulást
rutinszerűen "terroristának" tekintette. Ezért kell hangsúlyoznunk, hogy e
csoportok a libanoni síiták védelmezőiként jelentkeztek, s minden szervezeti
és strukturális támogatást megadtak számukra. Ennek köszönhetően mindhárom
csoportosulás számos követőre lelt, különösen az ország déli részén.
Eközben Bejrútban gyorsan követték egymást az események. Nem sokkal az
1982-es rettenetes szabrai és satilai tömegmészárlás után a nemzetközi
csapatok visszatértek a városba, hogy - cinikusan fogalmazva - utólagosan
védelmet nyújtsanak az életben maradott muzulmánoknak és palesztinoknak.
Noha a túlélők kezdetben megváltóként üdvözölték az amerikai, francia és
olasz katonákat, a visszatérésükről határozó politikai döntés tragikus
következményekkel járt. A síiták szemében a Bejrútban állomásozó nemzetközi
hadtest minden volt, csak nem a béke harsonás küldötte, s a libanoni
muzulmánok többsége osztotta ezt a véleményt.
Ezek az erők, vagy ahogy rövidesen ismertté vált, az MNF, a keresztény
falangisták újabb atrocitásainak megakadályozása mellett azt a bizonytalanul
megfogalmazott feladatot kapták, hogy állítsák vissza a libanoni kormány
hatalmát. A szándék semlegesnek tetszett - látszólagosan inkább, mint
valóságosan -, hiszen Libanonban 1943-as megalakulása óta mindig a
keresztények javára billent a mérleg. Az akkor elfogadott megállapodás
értelmében az ország elnöke csak keresztény lehetett. A muzulmánoknak
(szúnnitáknak) be kellett érniük a kevesebb hatalommal járó miniszterelnöki
poszttal, valamint a parlament elnökének szinte csak névleges pozíciójával
(ezt mindig egy síita töltötte be). A parlamenti képviseletet úgy
állapították meg, hogy a választási eredményektől függetlenül mindig a
keresztények legyenek túlsúlyban. Ez a struktúra a demográfiai változások
ellenére is fennmaradt, jóllehet a keresztények az idők folyamán kisebbségbe
kerültek az országban. Számos szíriai és libanoni muzulmán úgy vélte,
Libanon hegyének ősi maronita keresztényei szeretnék rátenni kezüket "Nagy-
Szíriára" is.
A keresztény falangista vezér, Basír Dzsemájel leendő elnök meggyilkolása
után a központi hatalom megmaradt töredéke egy másik keresztényre, ezúttal
Basír testvérére, Amin Dzsemájelre szállt. A keresztények nem harcoltak az
izraeliek ellen, sőt velük együtt PFSZ nélküli keresztény libanoni államot
akartak. A keresztény falangisták voltak, akik őrjöngő bosszút álltak Basír
haláláért a nyugat-bejrúti táborokban. Ez volt hát az a központi hatalom,
melynek restaurálása az MNF-re hárult. Furcsa elgondolni, azoknak az
erőknek, amelyek eredendően azért jöttek ide, hogy megvédjék Nyugat-
Bejrútot, igazi feladatuk az volt, hogy olyan feltételeket teremtsenek,
melyek a korábbi atrocitások megismétlődését lehetővé teszik.
1982 decemberében, miközben az MNF-hez tartozó amerikai tengerészek
Bejrútban tevékenykedtek, a Kongresszus az Izraelnek nyújtandó katonai
segélyek összegét 300 millió dollárral megemelte, így az 1983-as évre
összesen 1,7 milliárd dollárt bocsátottak rendelkezésére. További 250 millió
dollárt kölcsönök formájában biztosítottak számára. Az új libanoni isziám
alakulatokat bőszítette, hogy Izrael s a libanoni keresztény kormány legfőbb
támogatói arcátlanul úgy tesznek, mintha az ő védelmezőik is lennének.
Világos volt, hogy ez a szerep nem sokáig tartható.