Conor Gearty: Terror
Az IRA Ideiglenes Szárnyának politikája
Megint feltehetjük az ETA tevékenységét tárgyalva már megfogalmazott
kérdést: milyen eredményt hoz a gyilkosság és pusztítás? Az IRA a
Stormontban ülésező kormány 1972-es bukását említi. Az 1985-ös angol-ír
egyezmény megkísérelte rendezni a tartomány alkotmányos struktúráját, s ez,
legalábbis részben, az IRA tevékenységének is köszönhető. A megállapodás
értelmében az Ír Köztársaság konzultánsi szerepet játszhatott az északír
kormányban. A tartomány erőszaktól óvakodó nacionalista politikusai örömmel
fogadták a helyzetet, nem úgy a republikánusok, akik az ETAm-hez hasonlóan
elutasítottak minden, a kormány által felajánlott autonómiát.
A brit kormány döntéséről az egyik vezető személyiség kijelentette, célja
nem más, mint megkísérelni "a republikánusok harcának elszigetelését, s
megfosztani őket támogatóiktól, diplomáciailag rátelepedni a dublini
kormányzatra, hogy hosszú távra stabilizálják a brit befolyást és
érdekérvényesítést, s egyidejűleg elejét vegyék a nemzetközi bírálatoknak
is".
Úgy látszik, az IRA-nak legalább akkora szüksége van a hajthatatlan
Margaret Thatcherre, mint annak idején az ETA-nak volt Francóra. S az ETA-
hoz hasonlóan az IRA-val szemben is megalakult egy politikai
ellencsoportosulás, az Ideiglenes Sinn Fein Szárny. Az általuk követett
stratégiát a mozgalom újságjának, az An Phoblachtnak akkori szerkesztője,
Danny Morrison fogalmazta meg találóan a Sinn Fein 1981. novemberi éves
közgyűléséhez intézett fagyos kérdésében: "Ellenzi valaki, hogy egyik
kezünkben szavazócédulával, a másikban pedig fegyverrel vegyük át a hatalmat
Írországban?"
A válasz lelkesült "senki" volt, s a kezdeti időkben e taktikával számos
hívet sikerült az erőszakos felforgató szervezetek mellé felsorakoztatni.
Kihasználva, hogy az IRA néhány bebörtönzött tagja belehalt
éhségsztrájkjába, valamint élve a cári Oroszországban a Lenin választotta
bolsevik taktikára emlékeztető ügyes fogással, mely a társadalmi -
elsősorban a "munkásosztályt" érintő problémákat helyezte előtérbe, az
Ideiglenes Sinn Fein Szárny az 1982-es tartományi választásokon megszerezte
a nacionalista szavazatok 35 százalékát. A következő évben ez a szám 43
százalékra emelkedett, s Nyugat-Belfast túlnyomórészt republikánus lakossága
a Sinn Fein elnökét, Gerry Adamst visszajuttatta az alsóházba. Adams nem
töltötte be helyét, a párt azonban hozzájárult ahhoz, hogy a szervezet
tagjai önkormányzati szerepet kapjanak, melynek az lett a vége, hogy Sinn
Fein-es tanácsadók árasztották el a helyi önkormányzatokat, s bajtársaik
fegyvereinek védelme alatt egyenlőségről és igazságról papoltak. Félő volt,
hogy a Sinn Fein Szárny hamarosan megszerzi magának a nacionalisták többségi
szavazatait, s ez oda vezet, hogy a brit kormány megköti az angol-ír
szerződést. Ezért vagy más okból, de a Sinn Fein szavazatainak aránya nem
emelkedett tovább, sőt 1990-re a nacionalista közösségek voksainak csupán
egyharmadát tudhatta magáénak. Főleg észak-írországi területeken maradt
népszerű, ahol az emberek tetszéssel fogadták a párt radikalizmusát, az
egyetlen olyan csoportosulásnak tekintették, amely kiáll az elszigetelt,
semmibe vett helyi lakosság mellett. Ezzel szemben az Ír Köztársaságban a
párt egyáltalán nem kapott szavazói támogatottságot. A Sinn Fein Szárny
hasonlóképpen járt, mint a Herri Batasuna Spanyolországban, bár támogatóik
köre állandósulni látszik, szinte semmi esélyük sincs arra, hogy
népszerűségüket tovább növeljék, hacsak a hatóságok el nem számítják
magukat, s nem reagálnak túl hevesen akcióikra. Egy kommentátora
következőképpen összegezte a párt helyzetét:
"A Sinn Fein frakció elválaszthatatlanul összefonódott az IRA-val. Az IRA
nélkül nem több, mint egy balra tolódó, alapvetően a munkások érdekeit
képviselő párt, kevés választóval s csekély eredménnyel a háta mögött. E
kapcsolat révén azonban arányos támogatást tud szerezni politikájához. A
mozgalom ereje a lőfegyverek csövében rejlik."
A választások és merényletek közepette az IRA nem sokat gondolkodott
azon, miért is harcol. Jóllehet nagyon fontos a kérdés, hiszen több mint
húsz éve lövöldöznek és robbantanak, márpedig húsz év még Mao "hosszú
menetelése" értelmében is hosszú idő. A szervezet újra meg újra azon kapja
magát, hogy túlélte az eseményeket. Az utóbbi években valamiféle
gettószemlélet kezd eluralkodni köreikben, úgy vélik, minden oldalról
ellenség veszi körül őket: az Egyesült Királyság kormánya, a rendfenntartó
erők és természetesen az unionisták, no meg a katolikus egyház, a mérsékelt
nacionalisták, a dublini kormány, valamint az Amerikában élő közösségek,
köztük olyan jeles személyiségek, mint Edward Kennedy szenátor vagy a
korábbi szóvivő, Tip O'Neill. Az elszigeteltség érzete csak tovább fokozta
harciasságukat, s támogatottságukat annak köszönhetik, hogy a helybéliek is
osztják karanténszemléletüket. Az IRA erőszakos cselekményeit tápláló
bizonytalanság ironikus módon a korai protestáns telepesekére emlékeztet. A
Sinn Fein frakció és az IRA nemcsak arra büszkék, hogy túlélték, hanem azt
is kijelentették: "Minket nem lehet legyőzni." A kijelentés kapcsán
számtalanszor hivatkoznak haderejükre, ám a "vajon mindig győzhetünk-e?"
kérdés nem hangzik el.
Nem gondolnak a győzelemre, hiszen nincsenek is pontos elképzeléseik
róla. Ha a kezdeti időkben voltak is hosszú távú terveik és céljaik, azok
mára szertefoszlottak. A harminckét tartományból álló egyesült Írország
gondolata régen lekerült az Ír Köztársaság politikai napirendjéről. E
gondolat helyébe egy mámorítóan kozmopolita és nem angol koncepció, az új
európaiság lépett, úgyhogy az írek hallani sem akarnak az északiak
idejétmúlt nacionalizmusáról. A Dél nélkül azonban az IRA egyesítő
törekvései özönvíz előttinek hatnak, s a Sinn Fein frakció szponzorálta ír
kultúra dicsőítése provincializmusukat, s nem pedig pánír szemléletüket
hirdeti.
Végigkísérve az IRA és a Sinn Fein Szárny történetét, törekvéseik
szánalmas ódonsága a legszembeszökőbb. A világ, benne Írországgal, már
túllépett ezeken a problémákon, ám e parányi, lokálpatrióta harcosokból álló
társaság még mindig rég eltemetett célokért száll síkra, értelmetlenül
gyiIkol, s a patthelyzeteket győzelemként könyveli el. Az igazi politikusok
a terrorakciók miatt nem jutnak semmire, a militaristák viszont épp a
politikusok miatt nem szakíthatnak az erőszakkal. Az IRA hadjárata végső
soron háborús tapasztalatszerzés a brit hadsereg, tragédia a szerencsétlen
áldozatok és nyomasztó jelenség az egész ország számára. Szánalmas és
megvetendő pazarlása életnek, tehetségnek.