Conor Gearty: Terror

Tért nyernek a gerillák: Giap, a gyarmati felszabadító harcok és Che Guevara

      Giap tábornok Mao stratégiáját fejlesztette tovább Délkelet-Ázsiában, az elhúzódó vietnami háborúban. A klasszikus maoista módszer segítségével az 1950-es években visszaszerezte északot a franciáktól, ám az elkövetkező évtizedben a déli országrész egymást váltó kormányai az Egyesült Államokhoz folyamodtak segítségért. A katonailag, főképp technikai fölényét tekintve verhetetlennek látszó ellenféllel szemben Giap olyan hadjáratot indított, amely lassanként az ő javára billentette a mérleget. Az Egyesült Államok gyors és kedvező békefeltételekkel záródó háborúban reménykedett, Giapék számára azonban létfontosságú volt mindkettőt meghiúsítani. A vietnamiak ráértek. Ôk a túlélésért küzdöttek; minél tovább húzódott a háború, az amerikaiak annál kevésbé tudták, miért harcolnak, a dominóelv minden hazaszállított koporsóval egyre kevésbé volt meggyőző. A modern média, különösen a televízió hatalmának köszönhetően a vietnami háborút nézők milliói követhették nyomon, vagyis beigazolódott Mao elmélete. Giap sem feledkezett meg erről a hosszú harcok során; s a liberális amerikai érzékenység elvégezte a többit.

      Ez idő tájt az Egyesült Államok politikusai és katonai vezetői azzal vádolták a Vietkongot, hogy alattomos terrorháborút folytat. Való igaz, előfordultak terrorcselekmények, ám ha csak a napalmbombázásokra gondolunk, rögtön eszünkbe ötlik, hogy ez kölcsönös volt. A vietkongok saját előnyükre igyekeztek fordítani nyilvánvaló hátrányukat, s hála Giap ragyogó terveinek, ez sikerült is. Amennyiben "fair" módját választották volna a hadviselésnek, vagyis légitámadást intéztek volna amerikai célpontok ellen, nem sokra jutottak volna.

      A vietnami gyarmati típusú háború volt, felszabadítóharc abban az értelemben, ahogy a maoista filozófia megfogalmazta. A második világháborút követő időszakban majd mindenütt fellángolt a nemzeti önérzet, különösen azután, hogy kiderült, a versailles-i béke és a Népszövetség sokkal többet ígért, mint amit nyújtani tudott. Ezúttal azonban nem Európa állt az események központjában. A kontinens fele pillanatok alatt a sztálinizmus börtönébe került, a többi ország pedig vagy vezekelt háborús bűneiért, vagy államok fölötti politikai és gazdasági szervezetek létrehozásával igyekezett győzelmét megszilárdítani. A nacionalizmus reneszánszát élte Európában, s ez alól csak kevés ország volt kivétel. Kenyában, Ománban, Cipruson, Adenben, Bissau-Guineában, Angolában, Mozambikban és Algériában sikeres gerillaháborúkat folytattak. Az 1980-as évek végére a változások nyomán már világszerte csak szórványosan lelhető fel némi anakronisztikus európai függőség. Ezek a harcok sok tekintetben könnyebbek voltak, mint a Mao által megvívott hosszú háború. Neki belső ellenség, a Kuomintang ellen kellett hadakoznia, az őt követő "nemzeti felszabadító seregeknek" megadatott az a luxus, hogy külhoni hatalmak ellen viseljenek háborút. Az imperialista elnyomásról megfogalmazott marxista leninista ideológiai tételek és a nemzeti retorika kombinációja hatásos fegyvernek bizonyult.

      Az antiimperialista gerilláknak még az is előnyükre szolgált, hogy ellenfeleiknek volt hová hazamenniük, s minden ellenkező híreszteléssel szemben emiatt nem ragaszkodtak körömszakadtig gyarmati uralmuk fenntartásához. Az 1950-es évek egymást követő háborúi bebizonyították, hogy még a legelszántabb európai hatalmak sem voltak hajlandóak bizonyos árnál többet fizetni. Más volt a helyzet azokban az országokban, ahol a harc honi kormányok ellen folyt. A háború utáni időszak kevés vesztes gerillaháborúinak egyike Malayziában folyt, az ország a harc utolsó éveiben (1957-60) már nem tartozott az Egyesült Királyság fennhatósága alá, jóllehet továbbra is igénybe vette a brit hadsereg katonai tanácsadását és segítségét, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kormány győzelmet arathasson a kommunista felforgató erőkön. A legsúlyosabb gyarmati típusú problémák azokban a térségekben - Észak-Írországban, Rhodesiában és Dél- Afrikában - jelentkeztek, ahol a gyarmatosok úgy érezték, zsákutcába jutottak, más otthonuk viszont nincs.

      Hasonló okokkal magyarázható, hogy miért olyan kevés helyi kormányt lehetett csak megbuktatni felforgató tevékenységgel. Mao győzelmét egészen 1959-ig, mikor is Castro megdöntötte Kubában Fulgencio Batista kormányát, nem sikerült másutt megismételni. Castro háborúja elválaszthatatlanul kötődik Ernesto "Che" Guevarához, ahhoz a forradalmi ideológushoz, aki ugyanolyan hatást gyakorolt a modern felforgató tevékenységekre, mint Lenin és Mao. Guevara és tanítványa, Regis Debray túlságosan türelmetlenek voltak ahhoz, hogy felvállalják Mao "hosszú háborúját". Az ő alternatív forradalmi módszertanukat főleg azok találták vonzónak, akik nem akartak húsz-egynéhány évet pazarolni politikai hitelük megteremtésére a vidéki lakosság körében. Ma már nehéz újrateremteni azt a politikai és kulturális légkört, amelyben Guevara és Debray naiv idealizmusát komolyan lehetett venni. Első sikerük a kubai forradalom volt, amelyből Guevara - aki közvetlenül is részt vett benne - három tanulságot vont le:

      1. Lehetséges a népi erők győzelme a hadsereg fölött.

      2. Nem kell feltétlenül kivárni, míg kedvező alkalom kínálkozik a forradalomra; maga a felkelés megteremti a feltételeket.

      3. A gerilláknak vidéken kell felvenniük a harcot a reguláris hadsereggel.

      Guevara gondolkodásmódja távol állt mind a marxizmus-leninizmustól, mind pedig a maoizmustól. A fegyveres összeütközés politikai dimenziójával szemben a katonai akciók fontosságát hangsúlyozta. A párt e stratégiában nem kapott lényeges szerepet. A radikális változást egy maroknyi professzionalista gerilla hozta, akik militáns eszközökkel képesek voltak kirobbantani a forradalmat. Elképzeléseik szerint a lázadás magva a foco. A fókuszok, a mobil gerillacsoportok vidéken tevékenykednek, és saját feltételeik szerint bocsátkoznak harcba a reguláris hadsereggel, ám nem ők maguk döntik meg a rendszert, tevékenységük inkább "egy robbanófejhez hasonlatos, amelyet a legkényesebb ellenséges állásnál telepítenek, s úgy időzítik, hogy az adott pillanatban robbanjon".

      Természetesen számos kérdés merült fel azzal kapcsolatban, hogy a robbanófejet hogyan is kellene működtetni. Guevara három stratégiai megoldást kínált. Először is, a fókuszoknak meg kell védeniük magukat a fölényben lévő kormánycsapatokkal szemben. Ez nehéz, kockázatos szakasz. Ha beállt az egyensúly, megkezdődhetnek a nagyszabású gerillaakciók. S végezetül e hadviselés eredményeképpen létrejön egy populáris hadsereg, amely megveri a kormánycsapatokat, s hatalomhoz juttatja a gerillákat. A gerillabázisok tehát valójában pártsejtek voltak. A terrortaktika elenyésző szerepet kapott e folyamatban; azt tartották, hogy "az eredményesség szempontjából hatástalan, s mivel vaktában alkalmazzák, ártatlan emberek is áldozatul esnek, ez pedig azt jelenti, a forradalom értékes életekkel lesz szegényebb". "Jelentéktelen emberek elpusztítása meggondolatlanság (lett volna), hiszen fokozódó, véres megtorlást válthatott volna ki."

      Guevara soha nem fejtette ki pontosan, miként lehet megvalósítani a harmadik szakaszt. Elemzés helyett egyszerűen készpénznek vette a szegények fogadkozásait, hogy majd a forradalom mellé állnak. Hasonló lelkesedéssel vélekedett az egész dél-amerikai színtérről. A kubai győzelmet követően azon fáradozott, hogy kontinensszerte forradalomra serkentse Latin-Amerika népeit. Ám a kubai győzelem - melyből Guevara elhamarkodott következtetéseket vont le - megtévesztő precedens volt csupán. Fulgencio Batista gyönge kezű, korrupt vezető volt, aki meg sem várva, van-e egyéb választása, a szökést választotta. Kezdetben az Egyesült Államok sem ellenezte Castro színre lépését.

      A dél-amerikai egység, amelyről Che álmodozott Kuba győzelme után, sohasem vált valóra, nem alakult ki általános, de még csak helyi forradalom sem. Az 1960-as évek bukások hosszú sorozatának lehettek szemtanúi, Douglas Bravo Venezuelában, Hugo Blanco Peruban és Camilo Torres Kolumbiában, hogy csak az ismertebbeket említsük a Castro sikereire áhítozó, ámde kudarcot vallott vezetők közül. S mikor Guevarát 1967-ben a bolíviai dzsungelekben a kormánycsapatok megölték, a gerillaháborúk véget értek. Hősi anakronizmus, hogy saját módszere alkalmazása okozta halálát.