Conor Gearty: Terror

A túszszedés válsága

      Libanonban a túszszedés már az 1975-76-os polgárháború óta "népbetegségnek" számított. Ám nyugati állampolgárokat ez egészen az 1982-es izraeli megszállásig nem érintett. David Dodge professzort, a Bejrúti Amerikai Egyetem rektorát 1982-ben rabolták el, s hónapokon át tartották fogva - feltehetően Iránban -, mielőtt szabadon engedték. Az akció feltételezhető oka az volt, hogy kikényszerítsék három iráni diplomata szabadon bocsátását, akiket korábban keresztény falangisták vettek őrizetbe. Semmi pontosat sem lehetett megtudni arról, hogyan folyt az alkudozás; az amerikai szabadon bocsátásának feltételeiről (már ha voltak ilyenek) a világ nem szerzett tudomást. S miközben a flotta lidérces libanoni akciója 1984 elején a végéhez közeledett, Dodge helyettesét, Malcolm Kerrt az Iszlám Dzsihád agyonlőtte az egyetem területén. William Buckleyt, a CIA bejrúti irodájának vezetőjét ugyanez a csoport rabolta el az év márciusában (Buckley később belehalt a vallatások során elszenvedett kínzásokba). Két másik férfit, egy amerikai tudóst és egy francia építészmérnököt, akiket 1984-ben raboltak el, a Nabih Berri vezette Amal szervezet közbenjárására szabadon engedtek, ám túszul ejtették ugyanez év májusában Benjamin Weir amerikai lelkipásztort. Augusztusban elraboltak egy brit újságírót, Jonathan Wrightot, neki tizenkilenc nap múltán sikerült megmenekülnie. 1985 februárjában ismét elfogtak egy újságírót, Jeremy Levint, aki közel egy év fogság után szabadult. Weir folyamatos fogva tartása, valamint két újabb amerikai, Peter Kilburn, az Amerikai Egyetem könyvtárosa és Laurence Jenco atya, katolikus pap elrablása a Libanonban eluralkodott anarchia tartósságát bizonyította.

      Az igazi eszkaláció 1985 márciusában következett be, azt követően, hogy Fadlallah sejknek, a Hezbollah szellemi vezetőjének irodája közelében, a Bír-el-Abd mecset szomszédságában felrobbantott, gépkocsiba rejtett pokolgép közel nyolcvan ember életét oltotta ki. A CIA-t vádolták az akcióval, s két héttel az esemény után elraboltak két brit iparost, Brian Levicket és Geoffrey Nash-t, akiket szabadon eresztettek, mihelyt elrablóik rájöttek, hogy nem amerikai állampolgárok. Két francia hasonlóképpen járt. Nyolc nappal a pokolgépes merénylet után elrabolták a bejrúti Associated Press képviseletének vezetőjét, az amerikai Terry Andersont, és két francia diplomatát, Marcel Fontaine-t és Marcel Cartont, akiket azonban már nem engedtek el olyan hamar, mint honfitársaikat. Ugyancsak elrabolták az ENSZ- nek dolgozó brit írót, Alec Collettet is. Májusban két franciát ejtettek túszul, Michel Seurat-t (aki a fogságban elhunyt) és Jean-Paul Kauffmann újságírót, ezt követte az Amerikai Egyetemi Klinika igazgatójának, David Jacobsennek az elrablása. Júniusban az Amerikai Egyetem Mezőgazdasági Fakultásának dékánját, a skót születésű Thomas Sutherlandet fogták el. Szeptemberben nyoma veszett egy olasz üzletembernek. Hamarosan kiderült, hogy az emberrablások zömét az Iszlám Dzsihád vagy a Hezbollah szervezte, jóllehet Alec Collett történetesen Abu Nidal szervezetének karmai közé került.

      Az elrabolt és könyörtelenül sorsukra hagyott túszok listája 1986 során s az azt követő időszakban egyre nőtt. A háttérben olyan ismeretlen csoportosulások tűntek fel, mint a Forradalmi Igazság Szervezete vagy a Palesztinát Felszabadító Iszlám Szent Háború, amelyekről joggal feltételezhető, hogy a Hezbollahhal álltak kapcsolatban. A francia üzletembert, Marcel Coudarit 1986 februárjában rabolták el, s kilenc hónapig tartották fogva; három spanyol nagykövetségi tisztviselő rövid ideig volt fogságban. 1986 márciusában elraboltak egy négyfős tévéstábot, ugyanez történt két brit tudóssal, Leigh Douglasszel és Philip Padfielddel. Túszul ejtettek egy franciatanárt, Michel Briant, s egy autókereskedőt, Camille Sontagot, akiket azonban az év vége felé szabadon engedtek. (Helyette 1987 elején Roger Auque francia újságíró került fogságba.) Röviddel az Egyesült Államok líbiai támadását követően, feltehetően, mert az amerikai gépek angliai támaszpontról szálltak fel, két britet, Brian Keenant és John McCarthyt ejtették túszul, utóbbit útban a bejrúti repülőtér és a biztonság felé. 1987 januárjában a nyugatnémet Rudolf Cordest és Alfred Schmidtet rabolták el. Az év végére a Libanonban élő nyugatiak foglalkozásukra, nemzetiségükre és politikai meggyőződésükre való tekintet nélkül valamennyien célpontokká váltak, s a külföldiek bármelyike okkal tarthatott attól, hogy könnyűszerrel a feledés homályába merülhetnek Bejrút vagy déli hátországa egyik titkos börtönében.

      Kegyetlen élmény, ha az embert elrabolják, ám az Iszlám Dzsihád vagy a Hezbollah foglyának lenni mindennél szörnyűségesebb. Azok, akik élve szabadultak, elmondták, hogy embertelen körülmények között tartották őket, fogvatartóik mitsem törődtek emberi szükségleteikkel s kétségbeesett hozzátartozóik félelmeivel, aggodalmaival. Az áldozatok sokszor hónapokon át nem látnak és nem hallanak más élőlényt maguk körül, mint őreiket. A fogoly és fogvatartói között semmiféle kapcsolat nem jöhet létre. A túszok nem tarthatnak kapcsolatot a külvilággal, olykor azonban arra kényszerítik őket, hogy elrablóik nevében hajmeresztő, nyelvtanilag szándékosan pontatlan követeléseket írjanak vagy mondjanak magnóra. David Jacobsennek például olyan levelet kellett megírnia, amelyben saját szorongatott helyzetét, magárahagyottságát kellett összehasonlítania egy amerikai újságíróéval, akit a Szovjetunióban tartottak fogva, valamint azon honfitársaiéval, akiknek kiszabadításáért az amerikaiak elkeseredetten harcoltak. Jacobsent elrablói veréssel kényszerítették, hogy kódolt üzenetet küldjön azután, hogy helyesírási tévedéseiket a világsajtó citálni kezdte. A túszoknak a fogva tartás egész ideje alatt két lehetőséggel kellett számolniuk: sohasem jön el a szabadulás órája, s hogy a halálra nem kevesebb az esély, mint a következő étkezésre. A latin-amerikai városi gerillák, a George Habbász vezette PFLP módszeréhez hasonlóan, a bejrúti emberrablók az érintett nemzet iránti elvakult gyűlöletüket átvitték a polgáraira is, akikkel brutálisan, embertelenül bántak.

      A nyugati országok állampolgárait sújtó libanoni túszszedés megfelel a valódi terrorizmus szinte valamenynyi kritériumának. Tág és önkényes a kiszemelt áldozatok skálája. A rettenetes élmény mély nyomokat hagy az áldozatban, családjában és barátaiban. Az áldozat - akinek arca maszkot viselő elrablóival együtt rendszeresen feltűnik a médiumokban - szorongatott helyzete ugyanolyan figyelmet kelt a nyugati világban, mint a géprablások vagy a nagykövetségek ellen intézett támadások. A terrorcselekmények célja gyakran csak a bosszú, nem feltétlenül a kommunikáció lehetőségének megteremtése, bár gyakorta ez is megtörténik. A libanoniak tússzedése sokkal rafináltabb annál, semhogy szokványos mérlegeléssel megítélhető lehetne.

      Az emberrablásoknak számos indítékát különböztethetjük meg. Legelőször is - s ez egyáltalán nem lebecsülendő -, van az anyagi faktor. A legutóbbi emberrablások némelyikéről kiderült, valamelyik független csoport pusztán arra törekedett, hogy minél nagyobb váltságdíjat zsebeljen be boldogtalan áldozataiért. A fogoly sorsa az alkudozás eredményétől függött. Ám a politikai indíttatású emberrablók sem vetik meg az anyagiakat. Közismert tény, hogy az 1987-ben elrabolt két nyugatnémet férfi egyike magas váltságdíj fejében szabadult, s szabadulásáért orvosi műszerekkel látták el az egyik Dél-Bejrútban működő síita közösséget. A bonni kormány tagadta, hogy bármi köze lett volna a váltságdíj kifizetéséhez, azonban nincs kizárva, hogy egy magánadomány eljuttatásához köze volt.

      A túsz büntethető azért is, mert elrablói elítélik kormánya fellépését. Ez történt Tripoli bombázása után, amikor megölték a hetekkel korábban elrabolt angol tanárokat, Leigh Douglast és Philip Padfieldet, csakúgy, mint Alec Collettet és az amerikai Peter Kilburnt. Az emberrablók így torolták meg Reagan elnök és Margaret Thatcher döntését.

      A harmadik s egyben a leggyakoribb indítóok az emberrablásokat egy nagyobb szabású küzdelem részeként arra használni, hogy meghatározott célok teljesítését kényszerítsék ki a nyugati vagy arab kormányoktól, esetleg éppen a Izraeltől. Az Iszlám Dzsihád által túszul ejtett foglyokért, köztük Benjamin Weir tiszteletesért és Terry Andersonért cserébe az emberrablók azt akarták elérni, hogy kiszabadítsák pokolgépes merényletért elítélt, az AI- Dava szervezethez tartozó tizenhét társukat, akiket Kuvaitban börtönöztek be (ezek ugyanazok a foglyok voltak, akiknek szabadon bocsátását követelték a TWA 847-es járatának elrablói is).

      Az emberrablók követelései azonban változtak az évek folyamán. Az 1982-ben elrabolt iráni diplomaták kiszabadítása (foglyul ejtésük motiválta Dodge elrablását) újra meg újra előtérbe került, annak ellenére, hogy majd mindenki úgy gondolta, ezek a szerencsétlen emberek már régen nem élnek. Az emberrablók alkuik során a Khiam börtönbeli állapotokra igyekeztek felhívni a figyelmet. Ebben a hírhedt börtönben vádemelés és ítélet nélkül közel háromszáz libanoni síitát tartanak fogva, akikkel a Dél-libanoni Hadsereg, az izraeli rendőrség meghosszabbitott karja kimondhatatlan brutalitással bánik. A foglyoknak "tilos beszélniük, s ha nem engedelmeskednek, hideg vízzel öntik le őket. Valahányszor kivezetik őket ablaktalan, kőfalú celláikból, melyben nincs más, mint egy műanyag kübli, kámzsát húznak a fejükre." Gyakoriak a kínzásokkal kicsikart vallomások, a legtöbbjüket ugyanolyan hosszú időn át tartják fogva, mint a nyugati túszokat, hogy sorsuk párhuzamba állításával tegyék érthetővé, ha nem is logikussá vagy megbocsáthatóvá a történteket.

      Az Iszlám Dzsihád által gyakorolt nemzetközi diplomácia a teheráni külpolitika hasznos kiegészítőjének bizonyult. Amennyiben kellő alapossággal választották ki az elrablásra kiszemelt személy nemzetiségét s elrablásának pillanatát, tetteiket számos apró siker koronázta. A nyugatnémet túszok elrablásával például azt akarták elérni, hogy az NSZK ne engedjen az amerikai követelésnek, s ne adja ki Mohammed Hamadeit, akit a TWA-gép elrablásának gyanúja alapján vettek őrizetbe az NSZK hatóságok. A németek végül úgy döntöttek, hogy nem teljesítik az amerikai kérést. Majd amikor Hamadei bátyját állították bíróság elé emberrablásokban folytatott tevékeny részvétele miatt, a szélsőségesek a másik német túsz fogva tartásával igyekeztek a bíróságot enyhe büntetés kiszabására kényszeríteni. A zsarolás nem vált be, ugyanis a bíróság, vállalva a túsz életének kockáztatását, hosszú börtönbüntetésre ítélte a vádlottat.

      A franciáknak is azt kellett tapasztalniuk, hogy állampolgáraik elrablása nem érthetetlen terrorcselekmény, hanem hosszas alkufolyamat nyitó lépése. 1987 novemberében az emberrablók szabadon engedték két honfitársukat, Jean- Louis Normandint és Roger Auque-ot. Ez idő tájt hosszas díplomáciai manőverre került sor; beszüntették a libanoni és az iráni francia nagykövetségek ellen intézett támadásokat; az 1986-os pokolgépes merényletek egyik iráni gyanusítottja hazatérhetett Teheránba; a franciák adósságuk egy részét, mellyel még a sahnak tartoztak s hosszú ideje befagyasztottak, kifizették Iránnak. Sokakban felmerült a gyanú, hogy ezek az események összefüggenek egymással, különösen akkor, mikor kiderült, állítólag igen nagy összegű váltságdíj átutalására is sor került.

      Nem sokkal az 1988-as elnökválasztás előtt épen és egészségesen előkerült a megmaradt három francia túsz, Carton, Fontaine és Kauffmann. A hírre sokakban gyanú támadt, hogy a titkos tárgyalások sikerrel végződtek. A korábbi enyhüléseket követően a francia-iráni kapcsolatok neuralgikus pontja a Hezbollah egyik csoportjára 1986-ban kiszabott hosszú börtönbüntetés maradt, a csoportot azért ítélték el, mert a volt iráni miniszterelnök ellen megkísérelt és ügyetlenül végrehajtott merénylet alkalmával megöltek két franciát. (Az 1986-os, egész Párizst pánikba ejtő pokolgépes robbantássorozatról mindenki úgy vélte, szélsőséges csoportok ezáltal kívánnak nyomást gyakorolni a kormányra embereik szabadon bocsájtása érdekében.) 1990 nyarán, a szokásos szabadságok megkezdésének előestéjén, két évvel a francia túszok elengedése után, Mitterrand elnök szabadlábra helyezte a csoportot, s gondoskodott arról, hogy mihamarabb visszajussanak Teheránba. A túszszedés látszólag hatásosabbnak bizonyult, mint a pokolgépes robbantás.

      Persze nem minden ország reagált az eseményekre a franciák és a németek által alkalmazott erőszakmentes diplomáciai lépésekkel. A britek például kérkedtek azzal, hogy nem hajlandók szóba állni a túszszedőkkel, veszélyeztetve túszul ejtett állampolgáraikat. A Szovjetunió homlokegyenest ellenkezően reagált a hasonló incidensekre. Amikor 1985 szeptemberében négy szovjet állampolgárt ejtettek túszul, a szovjetek állítólag elrabolták az egyik feltételezett emberrabló hozzátartozóját, akit megcsonkítottak, s ujjdarabkáit elküldték családjának. A három életben lévő foglyot (a negyediket nem sokkal elfogása után agyonlőtték) sebtében szabadon eresztették, s a szovjetekkel soha többé nem próbálkoztak. Az izraeliek elrabolták a Hezbollah két vezető emberét, Dáud Kasfit és Obeid sejket, abban a reményben, hogy ily módon kiszabadíthatnak hat izraelit, akikről úgy gondolták, libanoni börtönükben még életben vannak. Ám a legfurcsábban az amerikaiak viselkedtek. Miközben Reagan elnök mélységesen elítélte a "nemzetközi terrorizmust", s arra buzdított mindenkit, keményen szálljon szembe a gonoszság ezen páratlan formájával, élesen bírálta Franciaországot és Görögországot gyöngeségükért, és végrehajtotta a Líbia ellen intézett támadást. Kormánya nemcsak tárgyalt a "nemzetközi terroristák" legveszedelmesebb csoportosulásával, az irániakkal, hanem Izrael segítségével még fegyvereket is adott el nekik, remélve, hogy a Hezbollah viszonzásul szabadon engedi a Bejrútban túszként tartott amerikai állampolgárokat.

      Az irániak feltehetően alig hittek a szerencséjüknek. Átvették a fegyvereket, s három amerikait (Jenco atyát, Weir tiszteletest és David Jacobsent) szabadon engedték. Mire az utolsó is távozott, újabb három amerikait ejtettek túszul, a Nyugat-Bejrútban müködő Libanoni Nemzetközi Iskola igazgatóját, Frank Reedet, az Amerikai Egyetem pénzügyi ellenőrét, Joseph Cicippiót és egy írót, Edward Tracyt. Az emberrablásokért az Arab Forradalmi Sejtek és a Forradalmi Igazság Szervezete vállalta magára a felelősséget. Vagyis a túszok száma változatlan maradt, a különbség mindössze annyi volt, hogy Irán számottevő, Washingtonból érkező fegyverszállítmányt biztosított magának. A Palesztina felszabadításáért küzdő Iszlám Dzsihád ezt követően elrabolta a bejrúti University College három amerikai professzorát, Alann Steent, Jesse Jonathan Turnert és Robert Polhillt. Ugyancsak emberrablók foglya lett Terry Waite, aki megpróbált közvetíteni az Iszlám Dzsihád és a Reagan-kormány között.

      A teheráni kormány számos tagja elégedetten fogadta volna, ha az amerikaiakkal kialakított kapcsolatok változatlan mederben folynak tovább, ám ennek gátat szabott egy libanoni újságban megjelentetett, kiszivárogtatott újsághír. A reveláció erejével ható közlemény "Irangate"-botrány néven vonult be a köztudatba. Kiderült, a nicaraguai kontrák is érintettek voltak a fegyvervásárlási tranzakciókban. Az iráni fegyvereladásokból származó profitot ugyanis a hírek szerint a felforgató elemek tevékenységének támogatására fordították, kiknek közép-amerikai tevékenysége messze felülmúlta az Iszlám Dzsihád vérszomját. Ám ők nem számítottak terroristának, hiszen Reagan elnök az ő pártjukon állt.