Conor Gearty: Terror

Az ír nacionalisták és az orosz anarchisták

      1848-as nagy európai forradalmak bukása a felforgató tevékenység módszereinek megújításához vezetett. A lázadók új generációi a korábbiaktól eltérő taktikákhoz folyamodtak, s megjelentek a terrorizmus néven emlegetett erőszakos cselekmények. Ezek az évszázad második felétől kezdődően két helyszínhez kötődtek: Írországhoz és Oroszországhoz. Írországban a nacionalizmus volt a hajtóerő: az ír lakosság számottevő része szabadulni akart a brit fennhatóságtól. A szándék leginkább a westminsteri Ír Parlamenti Párt önkormányzati politikájának támogatásában nyilvánult meg, létezett azonban egy sokkal militánsabb csoportosulás is, amely az ír érdekek fizikai erőszakkal történő védelme mellett kötelezte el magát.

      Az Ír Republikánus Kör (IRB) titkos társaság volt, tagjai arra szövetkeztek, hogy fegyverrel vívják ki Írország függetlenségét. A jakobinusokhoz hasonlóan feljogosítva érezték magukat, hogy eldöntsék, mi szolgálja az ország felemelkedését. Ám ettől még a szó szoros értelmében nem lettek terroristákká. Épp ellenkezőleg, az IRB tartózkodott a terrortaktikától, szívesebben éltek a régimódi, nyílt lázadás eszközével, ami arra utal, hogy vezetőik, becsapván önmagukat, elhitték saját propagandájukat. 1867-es nyílt lázadásuk valódi katasztrófa volt. Számos baklövést követtek el, azt hitték például, tömegek állnak mögöttük, holott az írek nagy többsége nem lelkesedett kísérletükért. Természetesen vitatható, vajon többre jutottak-e volna, ha valódi terroristákként járnak el, vagyis ha ártatlan emberek életét is feláldozzák az ügy érdekében. Balul ütött ki az az akciójuk is, mikor ír foglyokat igyekeztek kiszabadítani a clerkenwelli börtönből, ugyanis a bejárat felrobbantásakor ártatlan járókelőket öltek meg. Ez a melléfogás a valóságos terrorcselekmény színezetét adta az esetnek, s a britek ezután sokkal nagyobb figyelmet szenteltek az ír kérdésnek, mint a korábbi jelentéktelen próbálkozások alkalmával. W. E. Gladstone, az akkori brit miniszterelnök a parlamentben kijelentette: az IRB "konspirációja rendkívüli hatással volt az ír politikára".

      A clerkenwelli esemény azt a hamis látszatot keltette, hogy az IRB terrorista csoportosulás, és az ellenzéki csoportok tevékenysége a külvárosokban még inkább erősítette ezt a nézetet. A kor jeles történésze, Charles Townshend részletesen megvizsgálta az 1880-as évek elején a Clan na Gael és Skirmisherek által elkövetett robbantásokat, s arra a következtetésre jutott, hogy jóllehet "a modern politikai "terrorizmus előfutárai voltak az elkövetők, "a terror által keltett hatás mértéke... vitatható. Idővel ugyanis minden cselekmény egyre hatástalanabbnak bizonyult." E csoportok valójában óvakodtak az emberáldozattól, a halálos áldozatok nélküli erőszak azonban csak zavarónak bizonyult, de nem forradalmi tettnek.

      Ennek az időszaknak a legnevezetesebb tettét az agrármozgalomhoz kötődő, titokzatos terrorista csoport, a Legyőzhetetlenek hajtották végre. Nevükhöz fűződik az 1882-es dublini, Phoenix Park-beli merénylet, melynek két brit vezető közéleti személyiség, Lord Frederick Candish és T. H. Burke esett áldozatul. Ez az esemény, amely két gondosan kiválasztott áldozat halálával járt, a szikarioszok és asszaszinok tevékenységéig vezet vissza.

      Ha az ír szeparatistákat XIX. századi terroristákként aposztrofáljuk, ezt nem annyira tetteik indokolják, inkább a társadalom törvényein kívül élő forradalmárok hajlandósága a fenyegetőzésre, a szélsőséges agresszió hirdetésére. O'Donovan Rossa, az egyik magányos ellenzéki, tervet dolgozott ki az alsóház mérges gázzal történő elárasztására, s ezzel méltán vonult be a terrorizmus irodalmába. A robbanószerekkel azonban olyannyira csínján bánt, hogy akciói mindannyiszor csütörtököt mondtak.

      A tettekkel szemben az írott szó túlhangsúlyozása uralkodott el a XIX. század végi és a XX. század eleji orosz terrorizmus megítélésében is. A tények a felforgató cselekmények két időszakáról beszélnek. Az egyik a Narodnaja Volja 1878-ban kezdődő tevékenysége. Ennek 1881-ben azok a könyörtelen intézkedések vetettek véget, amelyeket II. Sándor cár meggyilkolását követően vezettek be a hatóságok. A második periódus a Szociálforradalmi Párt, illetve a Harci Szövetség színre lépésével kezdődött 1902-ben, Dmitrij Sipjagin belügyminiszter meggyilkolásával, s 1905-ben szűnt meg a sokkal vehemensebb forradalmi erőszak beköszöntével.

      A kor irodalmában túlteng a forradalmi retorika, amelyből képet kapunk a forradalmárokról, legalábbis az erőszakhullám kezdeti szakaszáról. A meghatározó filozófia egy bizonyos idealista anarchia volt, amely egy új és jobb (ám ennél pontosabban nem körvonalazott) jövő nyitányaként a fennálló rend elsöprését követeli. Azt vallották, hogy a rombolással többre mennek, mint ha publikációkkal és politikai vitákkal igyekeznének a helyzeten változtatni. Ezt az elképzelést "a tett propagandája" emlékezetes szólamába csomagolták, ennél pontosabban sohasem határozták meg céljaikat. A szlogenbe belevették a bűnözők dicsőítését is, állítván, az az "egyedüli igaz forradalmár". Ezt Wilhelm Weitling fogalmazta meg, s a gondolatot Mihail Bakunyin, a téma legbefolyásosabb ideológusa fejlesztette tovább írásaiban:

      "Az orosz állam keretein belül a banditizmus a legtiszteletreméltóbb életmód. A moszkovita állam hírhedt társadalmi berendezkedése, amely a nyugati államforma mintáját vitte tökélyre, s amelyet Péter cár reformjai, majd az emberséges Sándor cár által biztosított szabadságjogok szilárdítottak meg, létrejötte pillanatától kezdve elkeseredett ellenállást váltott ki az emberekből. A banditák a nép hősei, védelmezői, megmentői. Kérlelhetetlen ellenségei mind az államnak, mind pedig az állam által kialakított társadalmi és polgári rendnek; mindhalálig küzdenek az arisztokratikus csinovnyikok és az állami papság intézménye ellen."

      Bármi volt is az ideológiai alap, a forradalmárok írásaiból kitűnik, mennyire vérszomjasak voltak. Bakunyin ezt írja másutt:

      "... a mostani generáción a sor, hogy engesztelhetetlen brutalitással, rendíthetetlenül haladjon a pusztítás útján. A romlatlan, tiszta elméjű ifjaknak tudniuk kell, sokkal humánusabb tett, ha leszúrják vagy megfojtják gyűlölt ellenségeik tucatjait vagy akár százait is, mint ha részt vállalnak az intézményes gyilkosságokban, parasztok millióinak megkínzásában és mártírsorsra ítélésében."

      Szergej Nyecsajev híres művében, az 1869-ben napvilágot látott A forradalmárkatekizmusában, így jellemzi a forradalmárokat: "halálraítéltek, ... akik csak egy dologhoz értenek, a pusztításhoz"... "engesztelhetetlen ellenségei ennek a világnak, s ha mégis az élet mellett döntenek, csak azért teszik, hogy tökélyre vigyék a pusztítást". "Éjjel-nappal egyetlen gondolat, egyetlen cél foglalkoztatja őket - a kérlelhetetlen pusztítás." Nyikolaj Morozov alig várta a napot, mikor "a despoták a lakomájukat követő desszert felszolgálásakor egyszercsak úgy érzik, a tömegek félelemsikolyának közepette megindul a föld a lábuk alatt".

      A kor felforgató irodalmának zömét ez a melodramatikus, terjengős hangvétel jellemzi. Ennek ellenére a forradalmi bűntényeket nagy körültekintéssel követték el. A cári Oroszországban honos terrorista taktika lényege a célpont gondos kiválasztása. Az illegalitásban működő aktivisták azt vallották, ha meggyilkolnak néhány kulcspozíciót betöltő hivatalnokot, az egész országot forradalmi lángba boríthatják. A jelenség nem csak Oroszország sajátja volt. A téma egyik ismerője így fogalmazott: "semmi sem jellemzi jobban a XIX. és XX. századi zendülések természetét, mint a remény, hogy az egyedi célpontok elpusztítása jel a tömegek megindulásához". Az "alágyújtós" teória annak következménye volt, hogy a lázadók túlzott reményeket fűztek a tömegek cselekvőkészségéhez. Számukra a kormány jó és rossz emberekből állt, s e megkülönböztetés azt mutatja, a zendülőket még csak meg sem érintette Marx sokkal mélyebb társadalomkritikája; van valami naiv, majdhogynem gyermeteg abban, amit Morozov írt 1880-ban: "a brutalitás és a despotizmus néhány vagy - az esetek többségében - egy meghatározó személyben (Bismarck, Napóleon) koncentrálódik, s azok bukásával vagy halálával ér véget".

      A szemlélet nagyon behatárolta a terrorista akciók áldozatainak körét. Az egyik merénylő képtelen volt bombáját felrobbantani, amikor Szergej Alekszandrovics főherceg családja kíséretében jelent meg, ugyanis nem vette volna a szívére, hogy gyerekek életét veszélyeztesse. A forradalmárok részben ezért, részben mert majd mindenki hasonlóképpen kritikusan szemlélte a fennálló rezsimet, tevékenységük során maguk mögött tudhatták a tömegek támogatását.

      A kor légkörét nem mételyezte a minden állampolgárt fenyegető terrorizmus, legalábbis a kormánnyal szemben álló ellenzéki csoportosulások részéről nem. A főhivatalnokok természetesen rettegtek. A politikai rendőrség főnöke ki is jelentette: "A miniszterek is emberi lények, akik élni akarnak." Meglepőek azonban a kor forradalmi tevékenységének számadatai. A terror feltételezett csúcsán, 1878 és 1882 között a cár ellen irányulón kívül mindössze hat komoly merényletet követtek el főtisztviselők ellen. Ugyanezen időszak alatt nem kevesebb, mint 72 tárgyalást folytattak le 397 vádlott ügyében; a kiszabott büntetések között volt 19 bebörtönzés, 159 embert küldtek kényszermunkára (rendszerint Szibériába), s 57 személyt száműztek. 31 embert halálra ítéltek, és ki is végezték őket.