Az IRA, a tupamaróktól és a Vörös Brigádoktól vagy az ETA-tól eltérően, az idő haladtával nem vált egyre brutálisabbá. A korábbi évek tömeges atrocitásai már-már alábbhagytak; a szervezet túllépett korai dühödt forradalmi szakaszán, s mostanában a közszolgálatot teljesítő karrieristák öntudatos professzionalizmusával határozza meg feladatait. Sikereinek kulcsa abban rejlik, hogy terrorcselekményeik kiszámíthatatlanok. Az indokok éppoly sokfélék, mint a kiválasztott célpontok, ám jól megfigyelhető az akciók négy különböző, de egymást fedő motiváltsága.

      Észak-Írországban az erőszak alkalmazásával a lakosság megosztása volt a cél. Addig akarták feszíteni a húrt, míg a tartományban teljesen felbomlik a törvényesség és a rend, majd a bizonytalanság csúcspontján a legerősebb szélsőséges csoport magához ragadja a politikai hatalmat. Srí Lankán és Pandzsábban már tanúi lehettünk az efféle stratégiák kétségbeejtő következményeinek. A terrorista taktikák messze legvéresebb változata ez, hiszen a végső akció megkezdésére alkalmat adó elviselhetetlen feszültség kialakulásáig ártatlan áldozatok tömegeinek lemészárlása szükséges.

      1969 nyarának ijesztő méretű zendüléseiben nem csak a puszta gyűlölet nyilvánult meg. Kiszámított akció volt a McGurk bár felrobbantása Belfastban 1971 decemberében, melynek következtében tizenöt ember vesztette életét. A következő év százhuszonkét merényletének legtöbbje mögött tisztán gyilkos szándék húzódott meg. A feszültség szándékos szítását szolgálta az Abercorn étterem elleni pokolgépes merénylet (két halott, százharminc sebesült) és a belfasti "véres péntek" (húsz IRA-bomba, kilenc halott). Kegyetlen atrocitások jellemezték az 1970-es éveket is: 1975-ben, a lojalisták rajtaütése következtében a Miami Showband három tagja vesztette életét; 1976 januárjában két különböző incidens alkalmával öt katolikus életét oltották ki Whitecrossban, a megtorló akcióban, Dél- Armaghban, Kingsmillnél pedig tíz protestánst öltek meg. Tizenketten vesztek oda, és huszonhárman sebesültek meg, amikor az IRA 1978 februárjában pokolgépeket robbantott a La Mon House Hotelben. Az 1980-as évek sem voltak mentesek a terrortámadásoktól; merényletet hajtottak végre Droppin' Wellben (egy diszkóban a pokolgép tizenhét embert ölt meg) és Darkleyban (a protestáns templom ellen i gépfegyveres támadásnak három halottja volt). A támadásokat egy újonnan színre lépő szélsőséges frakció, az Ír Nemzeti Felszabadító Hadsereg, (INLA) követte el. A terrorista csoportok közül ez volt a legkegyetlenebb, amíg az 1987-es véres polgárháborúban elkerülhetetlenül fel nem morzsolta önmagát. Ugyanebben az évben Enniskillenben egy emlékünnepélyen felrobbant IRA-pokolgép (tizenegy halott, hatvanhárom sebesült) arra figyelmeztetett, hogy nem az INLA monopóliuma az esztelen elvakultság.

      Még e megdöbbentő adatok ellenére sem számított a gyilkosság Észak- Írországban az elsődleges taktikai eszközök közé. Ez az egyszerű magyarázata annak, hogy a tartomány halálozási mutatói messze elmaradnak a Tamil Tigrisek és a szikh szélsőségesek áldozatainak számadataitól. Az IRA is a jól ismert provokációs stratégiát alkalmazta, melyet elsőként a dél-amerikai szabadságharcosok ötlöttek ki az 1960-as években, s több-kevesebb sikerrel azóta is bevetnek a szélsőséges csoportok. Az IRA 1979-től a provokáció számos változatát alkalmazta mélyen személyes indíttatású hadjárata során. Erőszakos akcióikkal odáig akarták feszíteni a húrt, hogy Margaret Thatcher, magát elragadtatva, kénytelen legyen valamilyen eltúlzott katonai lépéssel válaszolni - statáriummal például -, mely még a mérsékelt nacionalistákat is az IRA pártjára állítaná. Az Aranytemplom megrohamozásához hasonló kíméletlen lépésre szerették volna kényszeríteni. A brit katonák tömeges lemészárlása 1979-ben Warrenpointban (tizennyolc halott), 1981-ben Bessbrookban (öt halott) nemcsak a harci morál lezüllesztésének eszköze volt, hanem annak reményében hajtották végre, hogy Margaret Thatcherből minden esetben heves érzelmeket és indulatokat vált ki fiatal katonák meggyilkolása.

      Az események közelebbről is érintették a miniszterelnök-asszonyt, hiszen jó barátait és írországi tanácsadóit, Airey Neave-et és Ian Gow-t szintén megyilkolták; egyikükkel az INLA gépkocsiba rejtett pokolgépe az Alsóház épülete előtt végzett, másikuk vidéki háza kocsifelhajtóján esett áldozatul hasonló támadásnak. Merényletet kíséreltek meg más munkatársai, köztük Lord Armstrong és Lord McAlpine ellen is, és 1984-ben a sorozatos akciók legdrámaibb eseményeként az IRA bombát dobott a brightoni Grand Hotelre, aminek következtében öten életüket vesztették, s kis híján áldozatul esett maga Thatcher asszony és kabinetjének fele is. Az eset kapcsán a szervezet meglehetősen nyíltan színt vallott. David McKittricknek, a The Independent munkatársának adott interjújában az IRA szóvivője a következőképpen jellemezte Margaret Thatchert:

      "1984 óta kétségtelenül sok vereséget kellett elszenvednie, ezért szerintem helytelenül ítéli meg az IRA akcióit. Hajszál híján életét vesztette, s bizonyára még ma is a fülében cseng, amit a Brightonban történtek után mondtunk neki: Ma elhibáztuk. De ne feledje, nekünk elég, ha csak egyszer mellénk szegődik a szerencse. Önt viszont egyetlen percre sem szabad elhagynia. Az ember ilyen idős korában már a visszavonulásra gondol, és nyugodtan szeretne pihenni a babérjain. Ám állandóan marcona testőrök gyűrűjében élve nehéz lesz élveznie a nyugalom perceit."

      A miniszterelnök - becsületére legyen mondva - nem ragadtatta magát olyan megtorló intézkedésekre, amilyeneket az IRA szeretett volna kiprovokálni, noha a hírek szerint 1988 augusztusában, amikor egy pokolgépes autóbuszrobbantás következtében a Tyrone megyei Ballygawleyban nyolc fiatal katona életét vesztette, a Downing Street közel állt ahhoz, hogy az unionisták unszolására széles körű letartóztatásokat foganatosítson.

      Az 1970-es évek elején a brit kontinens ellen irányuló bombatámadásokat is a provokatív szándék indokolta. 1972 februárjában a Londontól 35 mérföldnyire lévő Aldershot katonai bázisra dobott robbanószerkezet öt pincérnő, egy kertész és egy tábori lelkész életét oltotta ki. 1973-ban összesen nyolcvanhét pokolgép robbant Nagy-Britanniában, egy ember életét vesztette, s háromszáznyolcvanan sebesültek meg. 1974 februárjában egy Yorkshire-on keresztülutazó brit katonákat és családtagjaikat szállító autóbusz felrobbantásakor tizenegy ember meghalt, tizennégyen megsérültek. Az áldozatok között egy teljes család is volt, a katona férj, a feleség és két gyermekük. November közepéig tovább nőtt a halálos áldozatok és a sebesültek száma. November 21-én bombák robbantak két birminghami épületben. A szervezet tagjai magukat betérő vendégeknek álcázva helyezték el a sörözőkben a robbanóanyagokat. A figyelmeztető telefonhívás későn érkezett ahhoz, hogy tenni lehetett volna bármit is. A bombák romba döntötték a helyiségeket, huszonegy ember vesztette életét, százhatvanketten megsebesültek, némelyikük egész életére nyomorék maradt. A helyszínre érkező rendőröket szétszaggatott testek, haldokló torzók lidérces képe fogadta. A sörözőkben tartózkodó vendégek egyike sem állt semmiféle kapcsolatban az Észak-Írországban állomásozó brit csapatokkal. Ám a terroristák gondolatmenete szerint, mivel mindkét söröző Angliában található, feltételezhetően a vendégkört is angolok alkotják. A robbantások jelezték, hogy az IRA, a PFLP-hez és Carlos Marighelához hasonlóan, elérte célját: a lakosság egésze érzi fenyegetve magát.

      Ezek, s a későbbi terrortámadások, mint például a knightsbridge-i Harrods Áruház közelében 1983-ban végrehajtott merénylet (öten vesztették életüket), jól példázzák az IRA harmadiktípusú stratégiáját, mely már teljes mértékben az igazi terrorizmus kategóriájába sorolható. A brit kontinensen végrehajtott válogatás nélküli gyilkosságok elsődleges célja figyelmeztetni az angolokat, hogy sürgősen vonják ki csapataikat, s maguk is távozzanak Írországból. Ha ugyanezt Nyugat-Belfastban követelné valamelyik nacionalista, senki sem figyelne rá. Találomra elkövetett gyilkosságokkal megerősítve azonban rögtön hallhatóvá válik az üzenet, s ezzel máris megfelel a terrorizmus definíciója egyik kívánalmának: az akciónak szimbolikus értékűnek kell lennie.

      A knightsbridge-i robbantást követően az IRA jelentősen csökkentette a hasonló akciókat, mivel a szervezet úgy látta, a remélttel ellenkező hatást váltottak ki. Pár év szünet után, 1990 nyarán azonban visszatértek ehhez a taktikához. Pokolgépek robbantak a londoni tőzsdén, a konzervatív Carlton Clubban, valamint a fegyveres erők egyik alakulatánál, egy fiataloknak rendezett bálon. Bármelyik esetben megtörténhetett volna, hogy a polgári áldozatok száma megközelíti a hetvenes évek adatait, a kockázattal bizonyára számoltak a bombák elhelyezői.

      Az IRA azt állította, hogy az 1990-ben elkövetett akciók "legitim célpontok" ellen irányultak, s részét képezték a britek ellen indított kvázi-gerillaháborúnak. Ezzel már el is érkeztünk a kampány legnyilvánvalóbb, negyedik motivációjához. Olyan helyzetet kell teremteni, melyben a briteknek túl nagy árat kell fizetniök írországi jelenlétükért. Az IRA-elemzések logikája szerint az Egyesült Királyság kormányának egyszer majd csak elege lesz a vérfürdőből, s akkor összepakolnak és távoznak Észak- Írországból. Akcióikkal ezt az üzenetet kívánják hangsúlyozni, s nem tartják fontosnak a sikeres katonai stratégiák kidolgozását sem, mivel a brit hadsereg legyőzése nem szerepel terveik között.

      Az erőszak a szimbolikus jelentéshordozó szerepét tölti be. Annak eldöntéséhez, kimerítik-e ezek az akciók a színtiszta terrorizmus fogalmát, tudnunk kell, hogy a támadások elkövetői találomra válogatják-e ki áldozataikat. S itt meg kell vizsgálnunk az IRA azon kijelentését, miszerint gerillaharcuk során legitim célpontokat támadnak, és ezért tisztességes megítélést várnak el. Bizonyos esetekben a tények megfelelnek ennek az állításnak. Ilyen esemény történt 1985-ben Newryban, amikor egy rendőrőrs eilen intézett támadásban az IRA kilenc tisztet megölt; majd két évvel később, amikor egy loughgalli akcióban a SAS emberei nyolc IRA-terroristát gyilkoltak meg. Ezek kivételes alkalmak voltak, az esetek többségében ugyanis nem nyíltan folyik a harc. 1982 októberében Lorganban álcázott telepített akna végzett három rendőrrel, majd egy évvel később az egyik helyi alakulat négy katonájával. De ugyanebbe a kategóriába tartoznak a gépkocsikba rejtett pokolgépek is. 1979 áprilisában Bessbrookban egy 500 kilogramm súlyú, nagy erejű bomba oltotta ki négy teherautón utazó rendőr életét.

      Az IRA attól sem riad vissza, hogy támadást intézzen a rendfenntartó erők szolgálatot teljesítő tagjai ellen. Nem kímélik persze az állományon kívülieket, a nyugdíjasokat vagy a távoli, vidéki farmján dolgozó részfoglalkoztatású tartalékost sem. 1990 júniusában egy három évvel korábban még rendőrségi tartalékállományba tartozó nyugdíjas lett pokolgépes merénylet áldozata, s ugyanebben az évben győzelemként könyvelte el az IRA, hogy saját konyhájában agyonlőttek egy feleségének teát készítő rendőrt. A katonaság ellen is hasonlóképpen léptek fel. 1988 júniusában egy játékos katonai futóverseny hat résztvevőjével végzett pokolgép. Sikernek tekintették egy katonai rezesbanda felrobbantását a Regent's Parkban, a deali Királyi Tengerészeti Zeneiskola elleni, tizenegy halálos áldozatot követelő merényletet, valamint azt az akciót, amikor a hétvégi eltávozásra utazókkal zsúfolásig telt pályaudvari peronon egy katonát agyonlőttek, kettőt pedig megsebesítettek.

      Az IRA agresszív módszerei nem kímélték a NATO kötelékében Európában szolgálatot teljesítő brit katonákat sem. Áldozataik között volt egy esti kocogás közben megsebesített katona, a nyugat-németországi Wildenrath egyik éttermében agyonlőtt tizedes, a Királyi Légierők katonája, akit két bajtársa társaságában, hollandiai kiruccanásukról hazatérőben értek a géppuskalövések.

      Ezek a merényletek aligha felelnek meg a tisztességes harc kritériumainak, ám az IRA, a vietnami Giap tábornokhoz és a libanoni Hezbollahhoz hasonlóan, azzal érvel, nem várható el tőlük, hogy megkönnyitsék saját felszámolásukat. Márpedig pontosan ez történne, ha hirtelenjében elszánt, nyílt harcban szállnának szembe a Newryban állomásozó csapatokkal vagy a belfasti központi rendőri erőkkel. Az ellenséggel a maguk módján veszik fel a harcot, nem pedig úgy, ahogy az szeretné. Különben is, az IRA számára a "legitim célpontok" köre már réges-rég tágabb a biztonsági erők kötelékébe tartozókénál.

      Az áldozatok kiválasztásánál a sebezhetőség, nem pedig a vétkesség számít. Lord Mountbattent 1979-ben saját hajójában robbantották fel az írországi partok mentén, és merénylet áldozata lett az unionista Robert Bradford, Edgar Graham és Sir Norman Stronge is. Ugyanez a sors várt néhány bíróra, köztük William Doyle-ra, akit egy katolikus templomból kilépvén lőttek agyon, valamint Lord Justice Gibsonra és feleségére, akikkel külföldi szabadságukról hazatérve végzett a pokolgépes merénylő. De megöltek számos fegyházi alkalmazottat, köztük a belfasti börtön igazgatóhelyettesét 1978-ban, s a maze-i fegyház aligazgatóját, akit a saját háza előtt ért a halálos golyó. Életveszélyesen megfenyegettek s rendre megöltek olyan építési vállalkozókat, akik a rendőrség vagy a hadsereg megbízásából tevékenykedtek. A Dublin-Belfast vasútvonalat gyakran megrongálják, a vonatokat késleltetik. Gazdasági célpontokként szóba jöhető intézmények a szállodák, üzletek, távvezetékek, szénszállító hajók (1981-ben süllyesztettek el egyet Donegal partvidékén), s alkalmanként egész városok (az IRA 1978 novemberében egyidejűleg tizennégy város és falu ellen intézett bomba- és pokolgépes támadást).

      Bárki, akit összefüggésbe lehetett hozni a "legitim célpontokkal", maga is célponttá válhatott. Így történt ez azoknak a polgári áldozatoknak az esetében, akik az INLA merénylete során a Droppin' Well diszkóban vesztették életüket, pusztán azért, mert ott gyakorta megfordultak katonák is. Feltehetően hasonló a magyarázata Mrs. Gibson és Mary Travers halálának, akik akkor estek az IRA áldozatául, amikor Mary apjának, egy rendőrbírónak az oldalán a szentmiséről kiléptek az utcára. A tizennégy éves Paul Maxwellnek pedig nem lett volna szabad Írország nyilvánvaló ellensége, Lord Mountbatten társaságában mutatkoznia. A Dortmundban 1989-ben agyonlőtt katona felesége is jobban tette volna, ha máshoz megy hozzá; s a Királyi Légierő egyik katonája hat hónapos csecsemőjének sem kellett volna megszületnie, mert akkor nem ölik meg apjával együtt. Ez utóbbi esetben az IRA "mélységes megbánást" tanúsított.

      A gondatlanul megtervezett és könnyeden végrehajtott merényletek vajon mikor számítanak jóvátehetetlen "hibának"? 1988-ban egy 500 kilogrammos bomba, amelyet Justice Higginsnek szántak, kioltotta Robert és Maureen Hanna, valamint David nevű fiuk életét. 1990-ben telepített akna végzett három rendőrrel és egy harminchét éves katolikus apácával. Valamivel korábban, a Londonderryben rendezett felvonuláson rosszul időzített bomba áldozata lett egy tizenéves kamasz. 1990 májusában Hollandiában az IRA két férfit ölt meg pusztán azért, mert brit rendszám volt az autóikon. Kiderült, hogy mindketten ausztrálok, a kocsit Londonban bérelték. Az IRA elfogadhatóbban is védekezhetett volna, mint azzal az állítással, hogy brit katonáknak nézték őket.

      S ez néhány kiragadott példa csupán. Sorolhatnánk még azokat a "tévedéseket", amelyekért az IRA utólag bocsánatot kért. Nem tehetünk mást, mint leszögezzük, az IRA "legitim célpontjainak" köre annyira kiterjedt, s oly elszántsággal gyilkolják a kiszemelteket, hogy cselekményeik kimerítik a válogatásnélküliség ismérvét. Mivel ezek az akciók egyúttal szimbolikus jelentéssel is bírnak, kijelenthetjük, hogy az IRA tevékenysége terrorizmusnak minősíthető.