Conor Gearty: Terror
A harc hagyományos formái
Egészen a legutóbbi időkig a politikai erőszak legelterjedtebb eszköze a
konvencionális háború volt. Voltak persze a középkorban is felkelések, mint
például az 1323-27-es flandriai vagy az 1381-es angliai parasztlázadás, ám
ezek kivételszámba mentek, és a terrorizmus fogalmától nagyon is távol eső
népi felkelések voltak. Köztudott, hogy a felvilágosodás előtt rendkívül
kegyetlen állapotok uralkodtak Európában, amikor mindkét fél a brutalitás
eszközeihez nyúlt, a felkelők számíthattak rá, hogy az államhatalom
kegyetlenül megtorolja lázadásukat. Amint Richard Clutterbuck tömören
megjegyezte: "A büntetés tekintetében mindössze annyi volt a különbség, hogy
a kivégzést megelőzte-e kínzás vagy sem. Ahol a hatalom, ott az igazság."
Ilyen összefüggésben pontosan érzékelhető, miért bizonyult volna
hatástalannak a modern idők terrorjának középkori változata. Hathatós
károkat képtelen lett volna okozni, vagy ha mégis, a kor gondoskodott volna
mielőbbi hatástalanításáról. A potenciális terrorcselekmények elkövetéséhez
szükséges fegyverek is kezdetlegesek voltak a mai időkhöz képest,
lőfegyverekhez hozzájutni sem volt könnyű, hiszen a fegyvergyártás állami
monopóliumnak számított. Az állítólagos igazukért felkelőknek arra sem lett
volna módjuk, hogy felhívják magukra a figyelmet, márpedig e két lényegi
meghatározó hiányában a terrorizmus nem terrorizmus.
A francia forradalom sikeréig, vagyis a modern történelem fordulópontja
pillanatáig nem létezett sem államellenes felforgató tevékenység, sem a
maiakhoz hasonlítható terrorcselekmény. Az 1789-es év taktikája soha nem
látott mértékű agitációra épült, a politikai célt megvalósító tömegek a mai
elszigetelt terroristasejtek antitéziseként foghatók fel. Eredményes
fellépésük ragadta magával a későbbi felforgatók generációit. A napóleoni
időket követően Európa öt tradicionális nagyhatalma 1815-ben, a bécsi
kongresszus alkalmával igyekezett a sebeket összeöltögetni, az operációt
követő nacionalista fellángolások a francia modellt tekintették követendő
példának. Egy-egy népi felkelés előjátékaképpen barikádot emeltek a
városban, maguk mellé akarták állítani a katonaságot, hogy kivívhassák a
létrehozandó köztársaság szabadságát. Ám ez soha nem valósult meg. Bécs után
a nemzeti érzület kiszabadult ugyan a palackból, ám a tradicionális hatalmak
reakciós erői rendre elfojtották a lázadás szellemét.
A terrorizmus, akár szűkebb, akár tágabb értelmében, nem volt része a
forradalom képletének. Még a Napóleonnal szembeni ellenállás során sem
jelentkezett, noha a francia hódítás ellen fellépő európai nemzetek a
politikai erőszak egy régi, feléledt formáját, a gerillaháborút alkalmazták.
A konvencionális hadviseléstől eltérő gyakorlat színterei Spanyolország
(1808-13), Tirol (1809) és Oroszország (1812) voltak. Erre az adott
alkalmat, hogy a francia hadsereg, bár vitathatatlanul erősebb volt a vele
szemben álló helyi erőknél, nem ismerte a helyi adottságokat, ráadásul a
hódító hadsereget mindenütt mélységesen gyűlölték. A gerillataktika lényege
abban állt, hogy a kis csapatokba szervezett harcosok igyekeztek kihasználni
a nagyobb erők gyengeségeit, elvágták az utánpótlás útját, ám komolyabb,
nyílt összecsapásra nem vállalkoztak. A szokásos hadviselés lehetetlenné
vált, s a hódító hadsereg erejét és harci szellemét felőrölte, hogy vaktában
vagdalkoztak. Megesett olykor, hogy a gerillatevékenység heves összetűzésbe
csapott át, többnyire azonban megmaradt a kellemetlenkedés szintjén. A
sikerhez helyismeret és a fegyvertelen lakosság támogatása kellett. Ez a
harcmodor jelentősen eltér attól, amit manapság terrorizmusnak nevezünk, ám
a terroristák közt sokan vannak, akik szeretnék, ha "gerillákként"
emlegetnénk őket, hiszen - nagyon helyesen - úgy gondolják, hogy a szónak
pozitív töltete van.
A történeti visszapillantás bizonyítja, hogy a mai terrorizmus nem
eredeztethető egyszerűen a múltból, bár a téma kutatói többnyire jogosan öt
történelmi mozgalomra szoktak előzményként figyelmeztetni: az ókori
szikarioszokra, az asszaszinokra a középkorból, az 1793-94-es francia terror
végrehajtóira, valamint a XIX. századi ír nacionalistákra és az orosz
anarchistákra. Bár e mozgalmak egyike sem volt világtörténelmi jelentőségű,
rövid áttekintésük mégis fontos a tárgyalt téma szempontjából.