Conor Gearty: Terror

A terrorizmus és az észak-írországi törvényi szabályozás

      Kétségtelenül igazuk volt azoknak, akik azt állították, a tartományban eleinte tendenciózus törvényi szabályozás érvényesült. Megvizsgáltuk már, mekkora károkat okozott 1969-71 között a rendőrség és a protestáns tömegek összefonódása és a hadsereg nyilvánvaló antinacionalista szemlélete. A törvénnyel és a renddel való visszaélés egyik szembeötlő példája volt a Stormont unionista kormányának 1971 augusztusában meghozott internálási törvénye. Soha nem létezett egy közösség javára ennyire elfogult törvény. A fedőnevén "Demetrius-hadműveletnek" nevezett döntést David McKittrick az idő tájt írt fontos cikkében jellemezte, amikor szárnyra kapott a hír, miszerint a Downing Street komolyan fontolgatja a bebörtönzések visszaállítását:

      "Az 1971. augusztus 9-én megkezdett első Demetrius-hadműveletnek több ártatlan ember esett áldozatul, mint ahány aktivistája az IRA-nak van. Az utcákon pillanatok alatt felborult a rend. Heves összecsapásokra került sor a rendfenntartó erők és a katolikusok között, a közösségek drámai módon polarizálódtak. Akiket kiengedtek, nem győztek beszámolni a vallatások brutalitásáról."

      A brit igazságszolgáltatás tekintélye nemzetközi viszonylatban súlyos károkat szenvedett, különösen Amerikában, ahol az IRA újabb támogatókra lelt. Csak úgy özönlött be a dollár. Megromlott az angol-ír viszony: az Ír Köztársaság Nagy-Britanniát vádolta a kínzásokért. Évekkel később az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalta az Egyesült Királyságot a bebörtönzöttekkel szemben tanúsított "embertelen és megalázó bánásmódért".

      A sorozatos bebörtönzéseket véres események követték. Napirenden voltak az éjszakai fegyveres összecsapások. Augusztus 9-ig harminc ember esett áldozatul az erőszaknak. 1971 végére ez a szám száznegyvenháromra emelkedett. A következő, az előbbieknél is súlyosabb zavargások évében a halálos áldozatok száma négyszázhatvanhétre nőtt.

      A hadsereg két évig tartó elhibázott viselkedése, a terroristákkal szembeni durva fellépése most először az IRA malmára hajtotta a vizet.

      A hatóságok megtanulhatták ebből, a drákói szigor csak újabb gondokat szül. A bebörtönzések megszüntetésével az észak-írországi terrorizmus elleni küzdelem új szakaszba lépett. A hangsúlyt a bűnügyi nyomozásra helyezték. A terrorcselekményekkel gyanúsítottakat már nem a katonaság tartotta meghatározatlan ideig fogságban. Ettől kezdve, legalábbis elméletben, úgy bántak velük, mint a közönséges bűnözőkkel. Az új irányzat a "rendőrség primátusa" és a "törvényi szabályozás" lett. A gyanúsítottakat a rendőrség tartóztatta le és hallgatta ki, s elegendő bizonyíték birtokában vádemelés után átadták az ügyet a bíróságnak, amely lefolytatta a politikától ment bűnvádi eljárást. A bebörtönzöttek nem részesültek különleges bánásmódban, s 1981-ben az IRA számos tagja azért választotta az éhhalált, mert megtagadták tőlük a "különleges státust". Számos előnye volt annak, hogy az Egyesült Királyság az új módszer mellett döntött. Mivel már nem politikai ellenfélként kezelték a terroristákat, megszabadultak a nemzetközi közvélemény kritikájától, s a propaganda nyugodtan állíthatta, hogy az IRA "közönséges bűnözőkből" áll, akik hosszú éveken át a szabadságharcosok pózában tetszelegve gyilkoltak, fosztogattak, és egyéb gaztetteket követtek el.

      Az új brit taktika egyaránt szólt a nemzetközi közvéleménynek és a hazai nacionalistáknak. Hitelt szerezni neki csak úgy lehetett, ha sikerül elkerülni a részrehajlásnak még csak a látszatát is. Nem könnyű feladat ez a gyanakvás légkörében. Nem is sikerült, s nagy árat kellett fizetni a "bűnöző" minősítésért. Ha végigkövetjük e politika tizenöt éves múltját, szembeszökő a hatóságok által szükségesnek ítélt változások, módosítások és torzítások hatása. A törvényi módosítások számos lényegi ponton csorbították az alapvető szabadságjogokat. Először is, az észak- írországi büntető törvénykönyvet igyekeztek úgy átalakítani, hogy paragrafusai alapján ítélkezni lehessen az IRA tagjai fölött. Elejét akarván venni a tanúk megfélemlítésének, eleinte számos bűncselekmény esetében megszüntették az esküdtszéki tárgyalást. Súlyos bűncselekmények tárgyalásakor manapság csupán egyetlen bíró van jelen, a vádlottnak azonban jogában áll három főből álló bírói testülethez fellebbezni. Bár a bírósági eljárások zömének semmi köze a terrorizmushoz, a kormány vonakodott az esküdtszéki ítélkezést visszaállítani. A bűnvádi eljárásokat ma is ezen a kényelmesebb módon folytatják le.

      Az alapvető jogi elvek csendes feladása a jelek szerint általánosan elfogadottá lett. Erre utal a joggyakorlatnak a közelmúltban hozott hasonlóan fontos változtatása is. Az angol polgári perrendtartás leglényegesebb eleme a gyanúsítottakat megillető hallgatás joga, vagyis a rendőrségi kihallgatások során nem kényszeríthetők saját maguk ellen vallani. A gyakorlat értelmében a bizonyítás a rendőrség dolga, s nem hagyatkozhat a gyanúsított önmaga ellen tett terhelő vallomására. Észak- Írországban ez már nem így van. Hivatkozással arra, hogy a terroristák a hallgatás jogának gyakorlásával akadályozzák a rendőri kihallgatást és nyomozást, a kormány 1988-ban három, igen tágan értelmezhető esetben megvonta a gyanúsítottaktól ezt a jogot. Tehát amennyiben a gyanúsított a kihallgatás során valamit elhallgat, vagy elmulaszt megmagyarázni " bármiféle lényegbevágó személyes indítékot", illetve nem hajlandó közölni a rendőrséggel, mit keresett adott időben adott helyen, a bíró bűnösnek találhatja az együttműködés elutasításában. Míg korábban a rendőrség a hallgatás jogának tudatában körültekintően járt el, addig manapság számtalan körmönfont, burkolt fenyegetéssel igyekeznek hatást gyakorolni a gyanúsítottakra. Egy példa:

      "Ha nem akar, nem kell mondania semmit, ám szeretném figyelmeztetni, amennyiben eititkol valamely körülményt, amelyet később saját védelmében kíván felhozni a bíróság előtt, a bírák a hallgatását a kihallgatás során terhelő bizonyítékként fogják értékelni. Ám bármit mond, az bizonyítékként használható fel maga ellen."

      Szöges ellentétben áll az amerikai Emberi Jogok Nyilatkozatával a hallgatás jogának megvonása, csakúgy mint az ugyanebben az évben a nem kívánatos pártok és nézetek népszerűsítésének tilalma. A megszorítás értelmében a brit televízióban és rádióban nem hangozhat el "sem interjúban, vitában, sem bármi egyéb formában tett kijelentés, amely az Ideiglenes Sinn Fein Szárny, s különösen az IRA mellett, illetve védelmében" érvel. Az IRA betiltott szervezet, ám az Ideiglenes Sinn Fein Szárny legális politikai párt, képviselői ott ülnek a parlamentben, s tanácstagi posztokat töltenek be szerte az országban.

      A kormány érvelése szerint elkerülhetetlen volt a letiltás elrendelése, mivel a terroristák a televízióban és a rádióban megfogalmazott közvetett fenyegetésekkel szereztek maguknak támogatókat, és támadólag léptek fel a kormánnyal szemben. Emiatt tiltották el őket a médiumoktól, ezt sokan és okkal antidemokratikusnak tartják. A zárlat bevezetése óta az illetékesek, félve a cenzúrának még csak a puszta említésétől is, elzárkóznak az ír kérdéstől. A "guildfordi négyek" szabadon bocsátását megelőzően, a rokonok próbálkozásairól a rádió nem tudósíthatott, s a médiumok nem sugározhatták az ártatlanságukról éneklő Pogues együttes dalát. Az észak-írországi brit csapatok kivonását szorgalmazó kampányról a televízió nem közvetíthetett, mondván, célja megegyezik az Ideiglenes Sinn Fein Szárny programjával. A kormánynak nem tetsző politikai gondolkodást gyakorlatilag kirekesztették a hírközlésből.

      A hallgatás jogának megvonása, az esküdtszékek eltörlése, a szabad véleménynyilvánítás korlátozása még nem minden. A különleges törvényi rendelkezések révén a hatóságok kezében indokolatlan mértékű hatalom összpontosult, több az igazságszolgáltatás objektivitásához szükségesnél. Nézzük mindenekelőtt az 1974 óta az egész királyságban érvényben lévő terrormegelőző törvényt. Három paragrafusát idéznénk, hogy lássuk, milyen mértékben csorbították a brit szabadságjogokat.

      Először is, bűncselekménynek számít, ha valaki "törvénytelen" szervezet, például az INLA vagy az IRA tagja. A rendelkezés nem titkolt célja a terroristacsoportok hatékonyságának gyöngítésé. A törvényen kívül helyezés indoka, hogy az emberek elutasítják az efféle tevékenységet. Az érvelés érzelmileg talán elfogadható, ám veszélyesen szűkíti a szabad egyesülés jogát. Másodszor, a terrorizmus megelőzéséről szóló törvény módot ad arra, hogy brit állampolgárokat kiutasítsanak az Egyesült Királyságból, s arra kényszerítsenek, hogy Észak-Írországban éljenek, amennyiben a hatóságok úgy találják, hogy az illető "Észak-Írország érdekében terrorcselekményekre bujtogatott, ilyennek az előkészítésében, megszervezésében részt vett". A kiutasításhoz nem kell sem bírósági ítélet, sem hatósági indoklás. E titkos adminisztratív eljárások áldozatai ugyan panasszal fordulhatnak (a hatóságok által kijelölt) jogi tanácsadókhoz, ám nincs az az ügyvéd, aki indoklás hiányában bármit is segíthetne. S végezetül az 1974-ben bevezetett törvény módot ad a terrorizmus gyanújával vádolt személyek vádemelés nélkül hét napon át tartó elzárására. Az első negyvennyolc órás időtartam alatt bizonyos esetekben megtagadhatják, hogy az illető kapcsolatba lépjen az ügyvédjével vagy más külső személlyel. Amikor az Emberi Jogok Európai Bírósága 1989-ben a szabadságjogok megsértésének minősítette a rendelkezést, a kormány egész egyszerűen kijelentette, "mivel a nemzet léte forog veszélyben", a bíróság döntése ellenére is érvényben tartja.

      Úgy látszik, hogy a törvényi szabályozást csak akkor alkalmazzák, ha a hatalom érdeke úgy kívánja. A hatóságok ráadásul - minden nemzeti ellenérzés dacára - még részrehajlóak is. A rendőri erőknél változatlanul túlsúlyban vannak a protestánsok. A hírek szerint mindennaposak a kisebb-nagyobb zaklatások, s fizikailag is bántalmazzák a gyanúsítottakat. A katonaság által tartott házkutatások a hivatalosan bevallottnál jóval több kellemetlenséggel, károkozással járnak. 1980 óta sötét árnyékot vet a tartomány igazságszolgáltatására a "lőj az ellenségre" szabálya. Mintegy öt és fél év alatt negyvenöten estek áldozatul a rendőrségnek és a katonaságnak. A harminckét bevallott incidens közül tizenkilenc alkalommal az áldozatok (zömmel katolikusok) egytől egyig fegyvertelenek voltak. Olaj volt a tűzre, amikor a SAS emberei 1988-ban, Gibraltárban agyonlőttek három fegyvertelen IRA-tagot, s egy álruhás rendfenntartó egység 1990-ben Nyugat- Belfastban megölt egy rablóbandát.

      Rendőröket ritkán állítanak bíróság elé, s ha mégis, az biztosan felmentéssel végződik. 1969-ben ugyan elítéltek egy nem hivatásos állományú katonát akció közbeni, halált okozó fegyverhasználatért, ám három és fél év után szabadon engedték, jóllehet gyilkosságért életfogytiglani szabadságvesztést szabtak ki rá. A törvények értelmében a halált okozó rendőröknek vádemelés hiányában még a halottkémnek sem kell számot adniuk a történtekről. Ennél is aggasztóbbak azok a közelmúltban napvilágot látott híresztelések, miszerint a rendőrség bizonyos körei összejátszanak a lojális fegyveres testületekkel. Többen élnek a gyanúperrel, hogy a titkosszolgálat információkat juttatott el a gyilkosság tekintetében a hírszerzőknél is kevésbé kényes gyomrú terroristákhoz. Aggodalomra ad okot a közép- és dél- amerikai hírhedt halálbrigádok és a korábban említett összefonódás analógiája is.