Conor Gearty: Terror

A terrorcselekmények hatékonysága

      Mikor azt állítjuk, a terror a gyöngék fegyvere, ez nem jelenti egyben, hogy a terrorizmus mindig hatástalan. A terrorista csoportok néha nem akarnak mást, mint nyilvánosságot, s ilyenkor maga a dráma sikernek számít, mint például a müncheni olimpiai faluban történt támadás. Ha pedig a cselekményt merő bosszú vagy gyűlölet motiválja, úgy a tett már önmagában - a politikai következményektől függetlenül is - elérte célját. Nehéz ugyanis egyéb indítékokat gyanítani például a római, athéni vagy tel-avivi repülőtéri mészárlások mögött. Valamely terrorakció hatásfokának fölméréséhez szükséges, hogy célja ne csupán a nyilvánosság vagy a bosszú legyen.

      Amennyiben a terroristák ambíciói láthatóan minimálisak és rövid távú célokat szolgálnak, a megfontoltan előkészített terrorcselekmények olykor kétségtelenül beválnak. A terror rabokat szabadított ki európai és izraeli börtönökből. Egyik-másik válsághelyzet megoldása érdekében politikai engedményeket csikart ki. A liberális demokrata kormányokat óriási anyagi és humán erőforrásokat mozgósító válaszlépésekre késztette, elég, ha az ember pár órát eltölt egy nemzetközi repülőtéren, máris láthatja, miképpen változtatta meg néhány gyilkos a modern világ szerkezetét. Minden utasnak egy esetleges támadás réme jut az eszébe (jóllehet a statisztikai adatok tükrében ennek az esélye elenyésző). A gépeltérítők a helyi tárgyalófelekkel folytatott alkudozások eredményeképpen gyakran elkerülik a büntetést.

      Ezek csak apróbb eredmények. Az ügyet, amely a terrort szentesítené, nem szolgálják. S nem orvosolják a sérelmeket, amelyek állítólag cselekvésre kényszerítik a terroristákat. És bár a terror felkelti a közfigyelmet, óhatatlanul felvetődik a kérdés: mire jó ez a nyilvánosság? A terrorizmus központi paradoxona az, hogy a közvélemény értesül ugyan a terroristák céljairól, ám kérlelhetetlenül elutasítja azt, amit képviselnek. Ha nem élnek a terror eszközeivel, ügyükre várhatóan senki sem figyelne föl. Ha meg élnek velük, nem maradnak észrevétlenek, de továbbra is semmibe veszik őket, ezúttal azért, mert módszereik miatt politikai leprásokká válnak.

      Az államfővé lett lázadók közt számtalan gerillavezér akad, például Michael Collins, Dzsomo Kenyatta és Robert Mugabe. Ám egyetlen vérbeli terrorista sem érte még el kizárólag terror árán végső célját, a hatalmat. Legfeljebb az izraeli Jichak Samir és Menáhem Begin kivétel, bár mindkettejükről elmondható, hogy a Stern-csoportban, illetve az Irgun szervezetben végzett tevékenységük miatt vagy húsz év késéssel kerültek a politika főáramlatába. A vérbeli terroristák útját apró győzelmek tarkítják ugyan, a végső célt azonban csak ritkán érik el. Hihetetlenül nehéz ezeknek a csoportoknak kitörniük a maguk ásta veremből. Amennyiben igyekeznek a terrorcselekményektől tartózkodni, megbontják saját soraikat, s azonmód kinő egy militáns szárny, amely felveszi a harcot. Ez történt az elFatah, az IRA és az ETA esetében. Az erőszak elvetése a felforgató csoportokat nem menti meg politikai ellenségeiktől, akik erőszakkal vádolják őket akkor is, ha már felhagytak a fegyveres akciókkal. Amennyiben a csoport kitart a terror mellett, az erőszak egyre kevesebb politikai nyilvánosságot kap, s alig lesz több, mint holmi önigazolás, gyerekes figyelemfelkeltés.