Conor Gearty: Terror

A terror megítélése

      Kerülve a semmitmondó általánosításokat, tekintsük át most újra a politikai terror főbb ismérveit. A terrorizmus a szó valódi értelmében - 1968-74 között érte el tetőpontját. A történelem folyamán már korábban is találkozhattunk terrorista megnyilvánulásokkal, ám sem az asszaszinoknál, sem a zelóták vagy a XIX. századi orosz anarchisták egyik csoportjánál sem volt fellelhető azon jegyek összessége, amelyek az 1960-as évek erőszakhullámát jellemezték. Ezek az évek azért váltak drámaivá, mert a politikai terror a világ számos pontján egyidejűleg ütötte fel a fejét. Nemzetközi színtéren végrehajtott gépeltérítéseikkel és emberrablásaikkal a PFSZ és az erőszakos nacionalista indíttatású egyéb palesztin csoportok merítették ki leginkább a terrorizmus fogalmát, ám az IRA, az ETA s a többi ideológiai indíttatású szervezet is jócskán hozzájárult.

      A taktika és az időzítés hihetetlen mértékű egybeesésének lehettünk tanúi, s a terrorcsoportok működését jelentősen megkönnyítették a nyugati társadalmakban bekövetkezett változások, mindenekelőtt az utazási formaságok egyszerűsödése, a fejlődésnek indult médiaipar biztosította kommunikáció felgyorsulása. Az új típusú akciókat terrorizmus néven emlegették, s az 1970-es évek közepére már pontosan lehetett tudni, mit is takar a szó. Igaz ugyan, hogy ettől kezdve állandóan változott, torzult a jelentéstartalom, attól függően, hogy egyes kormányoknak vagy csoportosulásoknak mennyire sikerült propagandacélokból ellenfeleikre sütniük a jelzőt.

      Hogy elkerülhessük a szavak csapdáját, könyvünk a terrorizmusnál szélesebb értelemben és általánosabban tárgyalja az erőszak fogalmát, s igyekszik a terror színezetű konflikusokat tér- és időbeli politikai összefüggéseikben tárgyalni. Ily módon a rendkívül összetett közel-keleti helyzet elemzésekor rá kellett ébrednünk arra, hogy lehetetlen csak a szó szoros értelmében vett terrorizmusra koncentrálnunk. Ebben az esetben ugyanis szentesítettük volna a térségben kialakult status quót, s elsikkad az államok részéről megnyilvánuló erőszak, mely a palesztin militáns szellem (meg ugyan nem bocsátható) magyarázata.

      Ha nem így teszünk, azt a látszatot kelthettük volna, hogy a terrorizmus a Közel-Keleten nem más, mint a nyughatatlan szélsőségeseket (palesztinokat és arabokat) megtámadó misztikus kór, holott a valóságban másról van szó. Ezen a vidéken az erőszak mélyen beleivódott a történelmi hagyományokba, a gyűlöletből táplálkozik, s a hadseregek és lázadók egyaránt élnek vele. A helyzet valamivel egyértelműbb a többi terrorcsoport, így a 7., 8. és 9. fejezetben tárgyalt álkolonialista szeparatista szélsőségesek és egyéb ideológiai alapokon álló szervezetek tevékenységének esetében, noha a politikai terror definíciója ez esetben sem mindig fedi pontosan akcióikat.

      Óhatatlanul felvetődik a kérdés, használható-e egyáltalán valamire a "terrorista" címke. Nem fajultak-e már odáig az események, hogy új jelző után kellene néznünk, hiszen a régit elkoptatta az erőszakos cselekmények végtelen variációja. Bármily vonzó is ez a megoldás, gyakorlatilag lehetetlen, a fogalom annyira beépült már a politikusok szótárába, az emberek lelkébe. Csak annyit tehetünk, hogy igyekszünk körültekintően, kizárólag az államalakulattal szemben fellépő szélsőséges csoportosulások tevékenységének minősítésére használni.

      Nem nyilváníthatjuk "terrorcselekménynek" azt, hogy Szaddam Husszein lerohanta Kuvaitot; egyéb fogalmaink sokkal pontosabban fedik az efféle akciókat. S ugyan Kadhafi ezredest, Khomeini ajatollahot, Asszád elnököt vagy másokat, amiért hagyták kirajzani országaikból a terrorkommandókat, méltán minősíthetnénk "állami terroristáknak", mégsem tehetjük, mert ez a definíció pontosan beleillenék az Egyesült Államok külpolitikai szóhasználatába, márpedig az 1980-as években a fogalom integritásának semmi nem ártott annyira, mint az, hogy a politikusok és a diplomaták jogtalanul kisajátították maguknak. Igazság szerint a terrorizmus fogalmát le kellene szűkítenünk a politikai célú erőszakos cselekményekre. A bűnözés, az orgyilkosság nem ebbe a kategóriába tartozik. De nem sorolhatók ebbe a körbe az antiszemita, rasszista atrocitások sem. Azért, mert irtózunk a gyűlölet efféle megnyilvánulásaitól, nem süthetjük rájuk a "terrorizmus" bélyegét. Ellenszenvünk kifejezésére más definíciók állnak rendelkezésünkre.

      A "terrorizmus" szó az államalakulat ellen irányuló erőszakos politikai cselekmények jelölésére szolgál. A pontosítással legalább odáig eljutottunk, hogy nem soroljuk a terrorcselekmények kategóriájába az ötletszerű inzultusokat, de a fogalom még így is tág értelmezésre ad lehetőséget. Ugyanis nem szűkül le a terrorcselekmények elkövetésének egy adott módszerére. Nem érzékelteti sem a terror dimenzióját, sem az adott körülményeket. Viszont ha ez így van, terrorizmusnak kellene titulálnunk mindennemű erőszakos cselekményt. Egy politológus tökéletesen elégedett lehet ezzel a leíró, önmagában értékítéletet nem hordozó definícióval, és az elemzés alkalmával megelégszik a terrorcselekmények, valamint a körülmények számbavételével. Mi azonban, akik ösztönösen elutasítjuk a terrorizmust, érzelmileg nem tudunk ennyire közömbösek maradni. Amennyiben elfogadjuk, hogy e fogalom morálisan elutasítandó volta ellenére értékhordozó (márpedig egész idő alatt ezt hangoztattuk), akkor a terrorizmus és az erőszakos cselekmények közé egyenlőségjelet csak azok tehetnek, akik a következő két megállapítás valamelyikével azonosulni tudnak: egyetlen kormányt sem lett volna szabad, s a jövőben sem szabad, hazai erőknek megdönteniük; a világ egyetlen országában sincs helye az államhatalom ellen fellépő bárminemű erőszakos megnyilvánulásnak.

      Morális szempontból mindkét állítás tiszteletre méltó, s tipikus példája a paficista politikai szemléletnek. Nem pacifista szemszögből nézve ilyen alapon a mai szélsőséges csoportokhoz hasonlóan el kellene ítélni az Egyesült Államok alapítóit; s hasonlóképpen, amennyiben a második állítás igaz, nemcsak a nyugati demokráciákat tilos kihívás elé állítani, hanem jogosulatlannak kell ítélni a megszállt területeken élők izraeli fennhatóság ellen folytatott harcát, és a közép- és dél-amerikai katonai juntákkal szembeni lázadásokat. Persze lehet meggyőző érveket és ellenérveket felsorakoztatni mindegyik állítás mellett. A lényeg azonban, ha a terrorizmus fogalmába beleveszünk mindennemű erőszakos cselekményt, akkor a szó elítélő csengésével tisztában lévő nem pacifisták morális értelemben sarokba szorulnak; ebben az értelemben ugyanis minden kormánynak (függetlenül attól, elnyomó-e vagy sem) a helyén kellene maradnia, s minden erőszakos cselekményt (függetlenül attól, hogy jogosult, megbocsátható vagy visszafogott-e) el kellene ítélnünk.

      Viszont ha a terrorizmus és az erőszakos cselekmények közötti kapcsolat ennyire általános, hogyan törekedhetünk pontos meghatározásra az általunk terrorcselekményeknek vélt események kihagyása nélkül? Efféle kísérletekre is láttunk már sikerületlen példákat. A megoldás, hogy nem keresünk átfogóbb definíciókat, hanem beérjük egy viselkedési formával, amelynek hamisítatlan terrorcselekmények adják a magját, s amelyet kétértelmű, szórványos és erőszakos megnyilvánulások kísérnek. Ennek az elemzésnek a talaját készítettük elő az 1. fejezetben, mikor megpróbáltuk meghatározni a valódi terrorcselekmények lényegi elemeit. Ezek: a szándékos vagy gondatlanságból elkövetett emberölések és maradandó sérüléseket okozó támadások; az áldozatok találomra történő kiválogatása; a provokációk stratégiája; a nagy nyilvánosságnak szánt üzenetek szimbolikus, ámde erőszakos közvetítése; valamint a társadalmi méretű félelemkeltés. Minél több ilyen elemmel találkozunk, annál biztosabbak lehetünk, hogy hamisítatlan terroristamódszerekkel állunk szemben. Az állítás fordítva is igaz. Amennyiben az erőszakos cselekmények a fenti jegyektől mentesek, terrorizmusról nem beszélhetünk.

      Természetesen még így is maradnak szürke foltok, ám megközelítjük azt a jelentéstartalmat, melyben benne foglaltatik elítélő véleményünk is. A könyvben tárgyalt számtalan terrorcselekmény alapján kijelenthetjük, az efféle viselkedés, a politikai környezet összetettségétől és a hatalom természetétől függetlenül, teljességgel elfogadhatatlan. Az állami erőszak megítélése vitatott, a politikai terror azonban - bárhol forduljon is elő - mindenképpen elítélendő. Egyaránt igaz ez Dél-Amerikára, a Közel-Keletre és Európára.

      A terrorista magatartás két okból is elfogadhatatlan. Először is, etikai szempontból elítélendő ártatlan embereket gyilkolni, s az erkölcsi szabály azokra is kötelező, akikkel a múltban kegyetlenül, méltánytalanul bántak; az igazságtalanságot nem lehet igazságtalansággal orvosolni. Másodszor, a politikai terrorizmus gyakorlati megfontolásokból is elutasítandó, hiszen a leírt esetekből látható, hogy nem hatásos. A provokáció példának okáért sohasem volt több, mint elvetemült (s a terroristák szempontjából optimista) számítgatás, mi lesz majd a helyi lakosság vagy éppen az állam ellenreakciója. A kormány ellenterrorja révén megnyerni vágyott támogatás nem volt több feltételezésnél, a megtorlás azonban minden esetben kegyetlennek bizonyult, s egyaránt irtott ki terroristát és ártatlan civilt. Bebizonyosodott, hogy a terrorcselekmények az esetek többségében fokozódó állami elnyomást váltottak ki. Egyszerre ösztönzik és igazolni igyekeznek a szükségtelenül szigorú intézkedéseket. Ám a terroristák még a drákói állami beavatkozás ellenére sem tudtak annyira népszerűvé válni, hogy egy lépéssel is közelebb juthattak volna az áhított hatalomátvételhez. A végső cél egyre messzebb kerül, a terrorcsoportok mindegyike idővel kettészakad, különválik a politikusabb centrum és a harc folytatására elkötelezettek tábora. Az első csoport tagjai politikai pályafutásuk során sohasem szabadulhatnak múltjuktól; a többiek pedig egy lefelé tartó spirál mentén egyre brutálisabbakká válnak. Örökre összekapcsolja őket a kudarc élménye.

      Minél inkább távolodunk a valódi terrortól, s közelítünk a kevésbé meghatározható erőszakhoz, egyre kevésbé helytállóak az általánosítások, és elengedhetetlenné válik a körülmények mérlegelése. Terrorcselekményeknek semmiképpen sem nevezhetjük az ilyen eseteket, a legjobb, ha az "erőszakos államellenes tevékenység" kifejezést használjuk, melynek két kritériuma van: milyen jellegű erőszakos cselekménnyel állunk szemben, és mi ellen irányul az akció? Ha a második kérdésre a válasz az, hogy olyan demokratikus államforma ellen, amelyben mód van a többségi szavazásra épülő békés változtatásra, az erőszakos magatartás morálisan igazolhatatlan. Ám ha az érdekeltek totalitárius, diktatórikus vagy rasszista kormányok ellen lázadnak, harcuk gondosan kiszámított és féken tartott keretek között folyik, tettük erkölcsi megítélését az összefüggések ismeretében kell mérlegelni. A terrorizmus és az erőszakos cselekmények között természetesen akadnak feltáratlan fehér foltok. Fontos azonban, hogy árnyaltan közelítsünk a témához, és minden esetben a történelmi háttér és a helyi összefüggések gondos elemzése után mondjunk ítéletet.