Conor Gearty: Terror
A Tamil Tigrisek
A szeparatista törekvések tragikus módon nyilvánultak meg Srí Lankán (a
korábbi Ceylonban), ebben az Írországgal körülbelül azonos nagyságú
szigetországban, India déli határánál. Az ország népessége közel
tizenhatmillió, háromnegyede szingaléz, kevesebb mint egyötödük tamil. A
faji megkülönböztetés egyben vallási is, hiszen a szingalézek buddhisták, a
tamilok pedig többségükben hinduk. A fennmaradó népesség muzulmánokból és
keresztényekből tevődik össze. A régi Ceylon magán viselte a gyarmati idők -
elsőként a portugálok, majd a hollandok, s végül (egészen 1948-as
felszabadulásukig) a britek uralmának - előnyös hatásait. A második
világháború után elfogadott alkotmány igyekezett megőrizni a hajdani
békességet azzal, hogy egy Westminster-típusú kormányalakítással társítva
biztosította a tamil kisebbség állampolgári és kulturális jogait. A tamilok
zömmel az ország északi részén éltek, s a gyarmati időkben kompetenciájuknak
és patrónusaiknak köszönhetően szépen gyarapodtak. Az elkövetkező két
évtized során az egymást követő s túlnyomó részben szingaléz befolyás
alattálló kormányok igyekeztek korrigálni azt az egyensúlyt, amely szerintük
jogtalan előnyökhöz juttatta a tamil kisebbséget még a brit uralom idején.
Ugyan volt némi igazság ebben az állításban, ez azonban önmagában még nem
indokolta a ceyloni társadalomnak azt a lelkesedését, amely a tamil státus
háttérbe szorítását kísérte. Solomon West Ridgeway Bandaranaike
miniszterelnök 1956-ban a szingaléz nyelvet kiáltotta ki az állam hivatalos
nyelvének, s az állam erőszakszervezetei könyörtelenül leverték a tamilok
tiltakozó akcióit. Foglalkoztatási kvótákat vezettek be a tamilok számára az
élet számos területén, a kormányzásban és az oktatásban, melynek
eredményeképpen 1980-ra a tamilok a korábbi közel ötvenszázalékos arányhoz
képest a kormányhivatali posztoknak már csak egytizedét töltötték be. Ez
pedig elviselhetetlen volt egy olyan népcsoport számára, melynek tagjai a
brit fennhatóság idején a bürokrácia kulcsemberei voltak.
Az 1960-70-es évek folyamán az ország gazdasága hanyatlásnak indult, s a
megnehezedett életkörülmények közepette a pártok vezetői által oly
fáradhatatlanul kiprovokált feszültségek egyre erőteljesebbekké váltak.
1971-ben a szingaléz forradalmi szervezet, a JVP felkelést szervezett,
melyet csak mintegy 2000 (a pontos adatok nem ismertek) áldozat árán
sikerült elfojtani. Nem sokkal ezután a magát a Tamil Eelam Felszabadító
Tigriseinek nevező csoport az ország északi és keleti részén megalakítandó
független állam követelésével állt elő. A Tamil Tigrisek - ahogy az emberek
hamarosan emlegetni kezdték őket - kezdetben csak a karmaikat élesítgették
alkalmankénti betöréseikkel és merényleteikkel; önmegvalósításuk
legradikálisabb kísérlete 1975-ben Jaffna tamil város polgármesterének
meggyilkolása volt.
Az igazi eszkaláció 1983-ban vette kezdetét. Tizenhárom szingaléz katona
veszett oda egy jaffnai támadás során; válaszul a JVP szította felkelés
során a fővárosban, Colombóban és más városokban további száznegyven, zömmel
tamil vesztette életét. A megtorlás beváltotta a Tamil Tigrisek reményét,
polarizálta a közösségeket. Mivel az Indiában élő (s Indira Gandhi által
támogatott) jelentős tamil népesség melléjük állt, 1985-re az indiaiak által
felfegyverzett és kiképzett Tigrisek félelmetes haderővé váltak, s nemcsak
szentségtörő terrorcselekményekre vetemedtek (mint például az 1985-ben egy
buddhista szentély ellen indított támadás, melynek következtében 150
szingaléz vesztette életét), hanem képesek lettek olyan katonai stratégiák
kidolgozására, melyek következtében a szigetország északi részének
számottevő területe fölött megszerezték az uralmat. 1986 és 1987 folyamán az
erőszak minden addiginál hevesebben lángolt fel. 1986-ban egy repülőgép
felrobbantásakor tizenöt ember, zömmel turista, veszítette életét. A tamilok
előszeretettel robbantottak buszokat. 1987 áprilisában a Tigrisek egy egész
autóbuszkonvojt állítottak meg, s valamennyi szingaléz utasát, köztük nőket
és gyerekeket is, agyonlőtték. A halálos áldozatok száma meghaladta a
százat; hasonlóan tragikus volt négy nappal később a colombói buszpályaudvar
ellen elkövetett pokolgépes merénylet. Ugyanez év júniusában egy
buszrobbantás alkalmával huszonkilenc buddhista vesztette életét.
A minden képzeletet felülmúló, brutális provokációs stratégia sokban
emlékeztetett a latin-amerikai városi gerillaelméletekre, jóllehet a térség
teoretikusai, mint például Carlos Marighela, vagy olyan csoportok, mint
például a tupamarók, feltételezhetően még csak nem is álmodtak céljaik
elérésének ilyen gyilkos módszereiről. Nem először fordult elő, hogy a
nemzeti felbuzdulás könyörtelenebb zsarnoknak bizonyult, mint az
aggályoskodó értelmiségiek hirdette humanista radikalizmus. A Srí Lankán oly
kegyetlenül alkalmazott destabilizációs taktika elérte a kívánt hatást. A
Tigrisek gerjesztette válság és pánikhangulat közepette a kormány nagyarányú
szárazföldi és légi offenzívát indított a Tigrisek ellenőrzése alá tartozó
északi területeken. Így az indiaiak is elkerülhetetlenül belesodródtak a
konfliktusba; a tamil testvéreik védelmére indítandó indiai inváziót
elkerülni akarván a colombói hatóságok jobbnak látták, ha az indiai
csapatokat, melyek amúgy is humanitárius segélyekkel és utánpótlással látták
el a tamilokat, békefenntartókként hívják be.
Az, hogy az indiaiak is belebonyolódtak az eseményekbe, sejtetni engedte:
olyan megállapodás jöhet létre, amely teljesíti a Tigrisek követeléseinek
zömét. Az indiai csapatok által ellenőrzött fegyverszünetért cserébe a
kormány az északi és keleti területeken élő tamiloknak autonómiát ígért. Az
ajánlat jelentősége abban állt, hogy kiterjedt azokra a terüietekre is,
melyek hovatartozását a szingalézek és a tamilok eddig vitatták, valamint a
fontos tengeri kikötőre, Trincsomalira is. Mindezen felül a szingaléz
mellett a tamil és az angol nyelvet egyenrangú, hivatalos állami nyelvvé
tették.
Az 1987-es, kompromisszumkészségét tekintve lélegzetelállító Srí Lanka-i
ajánlat ékes példája annak, hogy egy kormány ennél messzebb már nem mehet el
egy felforgató csoport szisztematikus terrorcselekményekkel kikényszerített
követeléseinek teljesítésében. Ám a kezdeményezés az olajág felkínálása
ellenére kudarcot vallott. A Tigrisek az indiaiak nyomására vonakodva ugyan,
de végül is elfogadták saját győzelmüket, a béke azonban rövid életűnek
bizonyult. Két hónap alatt tizenhárom emberük követett el öngyilkosságot,
mikor tetten érték őket, hogy jelentős mennyiségű fegyverkészletet
igyekeztek becsempészni Srí Lankára. A Tigrisek azon nyomban megszegték a
fegyverszünetet, s fellángoltak a harcok; a szigetország válsága egyre
katasztrofálisabbá vált.
A Tigrisek kegyetlenül leszámoltak a rivális mozgalmakkal, amelyek
jelenléte veszélyeztette monopóliumukat északon. Mielőtt hivatalosan is
kihirdették volna a tűzszünet felfüggesztését, a Tigrisek a jelentések
szerint több mint száz vetélytárs ukat tették el láb alól.
Újra kezdték gerillaháborújukat, s ismét ellenőrzésük alá vonták Jaffnát.
Akciók során nyílt közelharcba keveredtek az indiai csapatokkal, melyek
száma a szigeten meghaladta a hatvanezret. A Tigrisek a túlerővel szemben
tizenhét napon át tudták védeni Jaffnát; hivatalos becslések szerint az
itteni és egyéb összecsapásokban a harc első évében 530 indiai katona
vesztette életét. Kudarcot vallott az az elképzelés, hogy olyan tamil
csoportot képezzenek ki, amely képes felvenni a harcot a Tigrisekkel, s
megkönnyíti az indiaiak számára a csapatkivonásokat.
A Tigrisek fokozták a szingalézek elleni terrortámadásokat azokon a
keleti területeken, melyeket a szerencsétlen sorsú kormányzati békeajánlat
rendelkezésükre bocsátott. Több alkalommal támadtak buddhista falvakra, s
válogatás nélkül agyonlőtték a lakosokat. 1988 márciusában felrobbantottak
egy teherautót, tizenkilenc ember vesztette életét. Egy áprilisi
buszrobbantás alkalmával huszonhat embert öltek meg. Taktikájukat siker
koronázta, 1988 nyarára a szingaléz lakosság zöme elmenekült a harcok elől
Trincsomaliból. Az 1988-ban megtartott helyi választások eredményeképpen
északon indiai védelem alatt álló tamil kormány került hatalomra, egy éven
belül azonban már nemigen volt mit kormányozniuk, mivel a hatalom java
részét a Tigrisek kaparintották meg. Megőrizték népszerűségüket a tamil
közösségen belül, és katonai céljaikat elérve 1989-ben bejelentették:
Felszabadító Tigrisek Népi Frontja néven megalakítják politikai mozgalmukat.
A tűzszünetet követően folytatódtak a harcok, s a jelentések szerint az
ország keleti részén tíz napon át tartó öldöklésben 538 ember vesztette
életét. További halálos áldozatokat követelt a Tigrisek által már három
hónapja ostromolt jaffnai erőd felszabadítására indított kormánytámadás.
Ugyanezen idő alatt a kormány 1987-es szerencsétlen sorsú autonómiaterve,
az indiai csapatok jelenlétének hallgatólagos tudomásulvétele Srí Lanka déli
területein a JVP akcióinak azonnali megújulásához vezetett. A megállapodás
aláírását követő hat hónap alatt 200 köztisztviselőt, rendőrt és polgári
személyt öltek meg, s amikor 1988-ban a JVP és a Srí Lanka-i hadsereg közt
dúló háború eszkalálódott, s ehhez még sztrájkok is járultak, a
közszolgáltatások megbénulása az infrastruktúra és az ipar összeomlásával
fenyegetett. A jövedelmező turizmus régen a múlté volt. Becslések szerint a
szingaléz területeken végrehajtott erőszakos cselekmények 1989-ben több mint
ötezer emberéletet követeltek. Az Amnesty International a kormányt okolta.
Elismerte ugyan, hogy az ellenzéki csoportosulások is "követtek el
rémtetteket", ám arra intette a hatóságokat, hogy "ezzel ne éljenek vissza,
s ne használják ürügyül arra, hogy erőszakosan megsértsék az alapvető emberi
jogokat".
A Srí Lankán történtek szélsőséges példái a nemzeti-vallási közösségek
közti vérengzésnek. Mind a Tigrisek, mind pedig a JVP fellépése első
pillantásra megfelel a terrorizmus nyugati definíciójának. A kormányellenes
csoportok a gyilkosságokat találomra követik el, civilek esnek áldozatul, s
a rendszeres akciók mind a két oldalon félelmet ébresztenek, hiszen az
öldöklésnek bárki áldozata lehet. Egy kulcsfontosságú elem azonban hiányzik.
Az elszabadult erőszak és a halálos áldozatok hihetetlenül magas száma arra
utal, hogy itt a terrorizmusnál elvetemültebb dologgal állunk szemben. Mint
korábban is említettük, a terrorcselekmények lényege abban rejlik, hogy az
erőszak alkalmazásával elkövetőik üzenni kívánnak a nagy nyilvánosságnak. A
Rand Corporation munkatársa, Brian Jenkins szerint a terroristák célja a
figyelem felkeltése, nem pedig a gyilkosság. E kategóriába beleférnek a
gépeltérítések, a túszszedések, a repülőtéri várócsarnokok ellen indított
támadások, ám az öldöklésnek az a foka, amelyre Srí Lankán került sor, már
semmiképp sem. Lehet, hogy a Tigriseket is a megfélemlítés szándéka vezeti,
amikor lemészárolnak egy-egy falut, ám a közvetítendő üzenet aligha
emelkedettebb, mint az a fenyegetés, hogy "félre az útból, különben te
következel", s e fenyegetést szomszédaiknak, nem pedig az amerikai
tévénézőknek szánják. A vérengzések következetes célja feltehetően a
szingaléz és tamil közösségek fizikai szétválasztása, a társadalom
polarizálása s a kormányerők provokálása, de semmiképpen sem az emberek
szimpátiájának, figyelmének megnyerése. A Tigrisek pogromokat hajtanak
végre, nem propagandát fejtenek ki. Mi több, formailag katonai szervezet,
amely ártatlan embereket gyilkol; megütköztek a kormányerőkkel, a jaffnai
harcok során ellenálltak az indiaiaknak, s uralmukat megtartották hatalmas
területek fölött. Ha már mindenáron címkézni akarunk, a Tigrisekről azt kell
mondanunk, olyan gerillák, akik terrortaktikájukat a hátország
ellenőrzésének kiterjesztésére és a kormány destabilizálására használják.
Félelmet keltenek - ilyen értelemben tehát "terroristák" -, ám a nyugati
szóhasználat alkalmazása révén semmivel sem jutunk közelebb a Srí Lanka-i
kormány csődjének megértéséhez.