Conor Gearty: Terror
Az unionista uralom
Az Írország felosztásáról az 1920-as évek elején született döntés a
lehető legjobb világot hozta el az ulsteri protestánsoknak: az ország
változatlanul tagja maradt az Egyesült Királyságnak, képviselőket küldhetett
a parlamentbe, élvezhették a britekhez tartozás számos egyéb előnyét, közben
még saját parlamentet is alakíthattak Belfastban. Minderre erőszakos
cselekedetek egész sorával reagáltak északon: csak 1922-ben több mint
kétszáz ember lett merényletek áldozatává, s több mint ezren sebesültek meg.
Mindez aligha meglepő. Az új államhatárokat ugyanis nem a történelem, a
hagyomány, s nem is a földrajzi adottságok határozták meg, hanem a szektás
demográfia parancsoló szava. A két évtizeddel későbbi libanoni keresztény
maroniták törekvéseihez hasonlóan, a területi felosztást úgy kívánták
végrehajtani, hogy a nagyobb földtulajdon a protestánsoké maradjon. Ez a
területhódítás tovább fokozta a protestánsok aggodalmait és
bizonytalanságát, hiszen a tartomány nyugati részén nagyobb számban élő
katolikusok feletti ellenőrzés helyi érvényesítése csökkentette többségüket.
Végül is "Észak-Írország" hat megyéből állt össze; lemondtak három, túlnyomó
részben katolikusok lakta ulsteri tartományról, s megtartottak kettőt
(Fermanaght és Tyrone-t), ahol kisebb volta katolikusok számbeli fölénye. Az
általános népszámlálás 56:44 százalékarányú protestáns többséget állapított
meg, de Észak-Írország törvényhozói a szoros fölény ellenére is már a
kezdetektől fogva "protestáns nemzetprotestáns parlamentjének" vallották
magukat. Stormontba, a provinciális nagyzási hóbort törvénykezési
fellegvárába költöztek. (*) Az arányos képviselet eltörlésével gyorsan
megváltoztatták a szavazás rendszerét, hogy biztosíthassák az unionisták
tartós hatalmát. A túlnyomórészt katolikusok lakta területeken is úgy
jelölték ki a választókörzetek határait, hogy a protestáns győzelem
biztosítva legyen. A XVII. századi telepesek utódai most végre birtokon
belül érezhették magukat.
(*) Stormont díszes épület Belfast határában, itt ülésezett a parlament
1921-72 között. (A forditó megjegyzése.)
A katolikus nacionalistákat nem szomszédoknak, még csak nem is
potenciális kormányzati partnereknek, hanem az ellenség megtestesülésének
tekintették. Az ulsteri unionisták tudatában szétválaszthatatlanul
összefonódott a faji és vallási hovatartozás. A protestánsoknak nem maradt
más választásuk, mint hogy vallásukkal fejezzék ki felsőbbrendűségüket.
Mint a legtöbb bizonytalan helyzetű nép és nemzet (köztük Izrael és
Libanon), ez az unionista állam is elsőként erőszakszervezeteit alakította
meg. Létrehoztak egy különleges, fegyveres rendőri egységet, a B-
különítményt, melynek tagjait lojális érzelmű, paramilitáris csoportok
köréből toborozták. A szintén elsöprő erejű, protestáns Királyi Ulsteri
Rendőrség (RUC) segítségével, valamint drákói biztonsági intézkedések
bevezetésével szigorú, fojtogató békét sikerült fenntartaniuk. A
tartományban élő katolikusok az élet minden területén marginális helyzetbe
kerültek.
Hogy az írek számbeli fölényükhöz mérten aránytalanul kevés fontos
tisztséget tölthettek be a köz- és igazságszolgáltatásban, jól példázza
hátrányos megkülönböztetésüket. A katolikusokat teljes egészében kizárták a
hatalom gyakorlásából, lehetetlenné tették számukra a politikai
képviseletet, szavazataikat semmisnek vették, s gyermekeik annak ellenére
kerültek kedvezőtlen helyzetbe, hogy a szülőket erejüket meghaladó anyagi
áldozatok vállalására kényszerítették taníttatásuk érdekében, majd mindezek
után az ír közösség gúnytárgya lett, amiért nem rendelkezik a fontosabb
hivatalok betöltéséhez szükséges képesítésekkel.
Lord Craigavon északír miniszterelnök egy alkalommal azt nyilatkozta az
ausztrál kormányfőnek: "szemmel kell tartani" a katolikus lakosságot, hiszen
"úgy szaporodnak, mint a rühes nyulak". Egy másik alkalommal Sir Ríchard
Dawson Bates belügyminiszter jelentette ki, hogy fontos tárgyalásokat nem
folytat telefonon, mióta "legnagyobb meglepetésére kiderült", a Stormont
telefonközpontosa római katolikus.
A westminsteri hatóságok negyvenöt éven át szemet hunytak az Észak-
Írországban honos bigott politizálás fölött. A kisujjukat sem mozdították a
parlament legvadabb törvényi túlkapásai láttán sem; épp ellenkezőleg,
vezetőik királyi kegyben részesültek, s a pompázatos stormonti épület
avatóját a walesi herceg is megtisztelte jelenlétével. 1968-ban aztán
kezdett minden darabjaira hullani. Az év nyarán megalakult Észak-Írországi
Polgárjogi Szövetség felemelte hangját a vallási apartheid megnyilvánulásai
ellen. A feszültség akkor robbant, amikor kiderült, hogy nagycsaládos
katolikusok kárára egyedül álló protestánsokat juttattak önálló
bérlakásokhoz. Amikor a tömegtüntetésekre a rendőrségi alakulatok és a B-
különítmény rendkívüli erőszakkal válaszolt, elszabadultak az indulatok. A
világ az elkeseredett harcok kiterjedtségéről a televízió jóvoltából
szerezhetett tudomást 1969 januárjában, képsorok mutatták, amint a rendőri
egységek és a B-különítmény tagjai lesben állnak a Burntollet hídon, és
várják, hogy nekieshessenek a békés felvonulóknak.
Az év augusztusában Londonderryben és Belfastban a korábbi szórványos
zavargások kegyetlen harcokká fajultak. Legalább heten életüket vesztették,
több mint ezerhatszázan megsérültek, s az anyagi kár nyolcmillió fontra
rúgott. Családok ezrei kényszerültek otthonuk elhagyására. Ezek zömmel
katolikus családok voltak, és kevés kétség fér ahhoz, hogy ebben a néhány
napban a protestánsoknak a B- különítmény szította dühe ártatlan, védtelen
katolikus közösségek ellen irányult.