Conor Gearty: Terror

A terror ürügyén

      Az izraeliek sokat tettek azért, hogy a terrorcselekményeket változatlanul a PFSZ nyakába varrják. Arafat szilárd elhatározása, hogy folytatják a fegyveres harcot Izraelen belül és a megszállt területeken, adta a támadási felületet. Az izraeliek nem vették komolyan azt a kompromisszumkészséget, amelyet a szervezeten belül Szaíd Hammámi képviselt. Mindent elkövettek, hogy a palesztin mozgalom egészét tegyék felelőssé az éppen lezajlott terrorcselekményekért. S amikor a PFSZ 1976-ban kiállt egy ENSZ tagállam jogaiért, Izrael fődelegátusa kijelentette: a szervezet "laza szövetségben áll ellenséges terrorista bandákkal". Amikor a francia hatóságok letartóztatták, majd csak kiutasították az országból a PFSZ egyik főtisztviselőjét, akit az izraeliek azzal gyanúsítottak, hogy köze volt a müncheni olimpián történt vérengzéshez, az izraeli kormány visszahívta nagykövetét Párizsból, s aggodalmának adott hangot, amiért a franciák "nyíltan behódoltak... a terrorszervezetek fenyegetéseinek".

      A megjelentetett szakirodalom újabb fórumot kínált a vádpontok megfogalmazására: a terrorizmusról írott szakkönyvek már puszta létükkel is az izraelieknek tetsző irányba terelték a közhangulatot. Az 1989-ben kiadott Terrorizmus: a PFSZ-kapcsolat szerzői, Yonah Alexander és Joshua Sinai az elmúlt húsz év "vezető nemzetközi terrorszervezetének" állítja be a PFSZ-t. A Jonathan Intézet, az entebbei merénylet áldozatául esett izraeli kommandós emlékére létrehozott kutatóintézet washingtoni konferenciáján az izraeli kormány egyik minisztere azt bizonygatta, valójában a PFSZ "a csúcsszerve minden arab terrorszervezetnek".

      A PFSZ lejáratására tett elszánt izraeli erőfeszítések jellemző példája az 1980-as évek elején zajlott propagandakampány. Arafat szervezetéről egyszerre csak rebesgetni kezdték, hogy a brezsnyevi Szovjetunió titkosszolgálatával is szövetségben áll. A hisztéria, amit "a Szovjetunió a terrorizmus atyja" jelszó váltott ki, mára már furcsának tűnhet, ám nagyon is valóságos volt, mikor Alexander Haig, az újonnan megválasztott elnök külügyminisztere első sajtókonferenciáján a maga páratlan stílusában kijelentette, hogy a Kreml "manapság olyan tudatos politikát folytat, ha úgy tetszik, olyan programokban vesz részt, amelyek támogatják az efféle tevékenységet".

      Számos könyv foglalkozott a témával, némelyikük igen hangzatos címen jelent meg, mint például A szovjet terrorstratégia és A Szovjetunió grandiózus stratégiája. A CIA igazgatójának, William Caseynek sokat sejtető című eszszéje, "Nemzetközi kapcsolatok - Mit tudunk?", a hasonlóan izgalmas Az öldöklő hidra című kötetben jelent meg. A Kreml és a terroristák kapcsolata stratégiailag kedvezett az első Reagan-kormánynak, hiszen ébren tartotta a szovjetekkel szembeni aggodalmakat, igazolta és széles körben elfogadhatóvá tette a Fehér Ház által a védelemre költött hatalmas összegeket. A probléma csupán abban állt, hogy nem sok közvetlen bizonyítéka volt a szovjetek terrorcselekményekben való tényleges részvételének.

      Tudott dolog volt, hogy a Szovjetunió támogatja a PFSZ-t, s a nemzetközi összeesküvés elméletének hirdetői ezt a tényt igyekeztek is kihasználni. A bizonyítékok utáni hajsza során a PFSZ azt vette észre, hogy árgus szemekkel figyelik szervezetük minden megnyilvánulását és tevékenységét. N. C. Livingstone könyve, A terrorizmus elleni háború, melyet a pánik tetőpontján, 1982-ben adtak ki, a következő emlékezetes sorokkal kezdődik:

      "A Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) és a Palesztinai Népi Felszabadítási Front (PFLP) dél-libanoni közkatonái számára manapság a legnagyobb kitüntetés egy szovjet usanka, föltéve, ha elég hideg van a viseléséhez. A szovjet szőrmesapkák, ha nem is a legelőkelőbb divat szerint készültek, igen népszerűek a forradal márok között, hiszen a világ bármely pontján azt jelzik, hogy tulajdonosuk a Szovjetunió és szövetségesei valamelyik elit terrorista- és forradalmárképző iskoláján végzett. Mind több szőrmesapka tűnik fel a csatáktól vérző Libanonban és szerte a világon. A sors iróniája, hogy gyakoriságuk miatt sokat veszítettek hajdani értékükből."

      Az izraeliek évek óta próbálkoztak a kommunizmus és a PFSZ összekapcsolásával. Nem várt ajándék volt most számukra, hogy ezt az ötletet a Reagan-kormány, ha közvetetten is, de felkarolta. Kevesen vették maguknak a fáradságot, hogy elgondolkodjanak, vajon az 1980-as évek PFSZ-e azonos-e azzal a terrorszervezettel, amelynek beállítják.

      Izraeli szemszögből nézve számos előnnyel járt, ha a PFSZ-t változatlanul a terrorral és a terrorizmussal azonosítják. A Nyugat jóindulatának megnyeréséért folytatott harcban fél sikernek számított, ha Arafatot és társait összefüggésbe hozzák a Vörös Hadsereg Frakcióval, a Vörös Brigádokkal, az IRA-val, az ETA-val és más olyan felforgató csoportokkal, melyek az európai demokráciákat ez idő tájt mételyezték. A Nyugat mélyen megvetette az efféle szervezetek alkalmazta terrort, így az izraeliek joggal remélték, a kapcsolat hangoztatásával a szörnyet még inkább sarokba tudják szorítani. A palesztin szakadár frakciók óriási szolgálatot tettek e tekintetben a tel-avivi stratégiának. Kiszámíthatatlan nemzetközi terrorcselekményeik elhomályosították a tényt, hogy a PFSZ már nem "nemzetközi terrorszervezet", s bécsi, entebbei és mogadishui melodramatikus akcióikban nemcsak német terrorista ideológusok vettek részt, hanem olyan gyűlölt figurák is, mint Idi Amin és a rettegett Carlos, a rejtélyes dél- ameríkai, akit a "terroristák terroristájának tartottak.

      A világon eluralkodó arab rosszindulat és a kommunisták által ösztönzött felforgató tevékenység képzetének tudatosítása nem csak propagandacélokat szolgált. Alkalmat nyújtott arra, hogy a PFSZ-t, s valójában az egész palesztin kérdést úgy tüntessék fel, hogy nemcsak Izrael, de az egész nyugati világ létét fenyegeti. Ezt példázza az ENSZ izraeli nagykövete által írott könyv, a Hogyan győzheti le a Nyugat a terrorizmust? mondanivalója is, mely többek között azt állítja, "a terrorizmus ellen folytatott harc... tágabb dimenziójú, itt most a civilizáció csap össze a barbarizmussal". Itt az ideje, hogy a Nyugat "egyesítse erőit, és megnyerje a terrorizmus ellen vívott harcot". A terrorizmus "a demokráciákat állítja kihívás elé, s e kihívásra egyedül a demokráciák válaszolhatnak". A Jonathan Intézet, amely nagyszabású konferenciát rendezett 1979-ben Jeruzsálemben és 1984-ben Washingtonban, kiadta a jelszót, "a világnak jobban meg kell ismernie a terrorizmus természetét, s mozgósítania erőit ellene".

      A felhívás lényege az volt, hogy a nyugati hatalmaknak keményen vissza kell ütniük a gonosz, irracionális és mindenekelőtt civilizálatlan ellenséggel szemben folytatott harc során. Ilyen összefüggésben a Nyugat általában az izraelieket jelentette. A PFSZ fantomterrorizmusa felbecsülhetetlen értékű szövetségesévé lett minden izraeli kormánynak az 1970-es és 1980-as évek folyamán, mert kézenfekvő ürügyet szolgáltatott a durva katonai akciókhoz.

      Kezdetben, hasonlóan a korábbi évek gyakorlatához, a tel-avivi hatóságok a PFSZ Izraelen belül indított támadásaira Dél-Libanon elleni légi és tengeri rajtaütésekkel válaszoltak, mondván, célpontjaik a fidaíjínek palesztin bázisai, valójában azonban az esetek többségében a helyi síita iszlám lakosság falvait rohanták le. Majd 1974 végén a hadsereg kijelentette, nem áll szándékában kivárni a libanoni háború megindításához újabb erőszakos terrorcselekmények bekövetkeztét. Katonai akciók során házakat romboltak le, hidakat robbantottak, felégették a gabonát, elfogták és vallatták a helyi lakosokat. Ezeknek az izraeli akcióknak kétségtelen célja volt a libanoni hatóságokat a megfélemlítés eszközével rávenni arra, hogy kiűzzék országukból a PFSZ-t, ugyanúgy, ahogy Husszein király tette 1970-ben. Mindazonáltal az izraelieknek tudniuk kellett volna, ez a stratégia kudarcra van ítélve, hiszen Libanon központi kormánya nem elég erős ehhez, még akkor sem, ha egyébként hajlott volna rá.