Conor Gearty: Terror

A Nyugat sebezhető pontjai

      A Libanonban kialakult bonyolult helyzet ellenére a "terrorista" meghatározás továbbra is szerepelt a nyugatiak, s különösen az amerikaiak és Reagan elnök szóhasználatában. Említettük már, a valódi terrorcselekmény azáltal váltja ki a liberális érzékenységet, hogy szándékolt brutalitással bánik találomra kiválasztott, ártatlan emberekkel. Az áldozatokról széles körben megjelentetett fotók, a kétségbeesett hozzátartozókkal készített interjúk rendkívül hatásosak, s úgy képesek módosítani a politikát, hogy az gyakran nem áll arányban az okozott sérelemmel, kárral, bármily rettenes is a reakciót kiváltó tett. Nem meglepő azonban, hogy az Iszlám Dzsihád gyenge hatásfokú hadviselése mellett terrormódszereket is alkalmazott.

      A legdrámaibb esemény a TWA 847-es, Rómából Athénba tartó járatának eltérítése, fedélzetén 153 utassal és személyzettel, akik között 135 amerikai állampolgár volt. A gépet Bejrútba irányították, ahol tizenhét asszonyt és kétgyereket szabadon engedtek. Rövid algíri leszállás után itt is több utasnak megengedték a távozást - a gép visszatért Bejrútba. A repülőtéri veszteglés alatt az amerikai haditengerészet egyik fiatal katonáját, Robert Stethemet súlyosan bántalmazták, majd agyonlőtték, és holttestét kidobták a kifutópályára. Mikor a helyi hatóságok az irányítótoronyból tiltakoztak a történtek miatt, a géprablók azzal vágtak vissza: "Elfelejtettétek már a Bír-el-Abdnál történt tömegmészárlást?" A géprablók, miután erősítést kaptak, még egyszer elrepültek Algírba és vissza, mikor is a helyzet végre eldőlt. A fedélzeten maradt utasokat leszállították a gépről, s eltüntették őket a külvárosokban.

      Az Amal vezetője, Nabih Berri személyesen vette át az események irányítását. A géprablók, az Iszlám Dzsihád emberei, eredetileg tizenhét, Kuvaitban bebörtönzött társuk szabadon bocsátását követelték, akiket amiatt ítéltek el, mert bűnrészesek voltak 1983 decemberében különböző célpontok ellen intézett kamikázeakciókban. Közülük tizennégyen egy irániak támogatta, teheráni bázisú, AI-Dava néven működő csoportosuláshoz tartoztak, a többi három pedig feltehetően a Hezbollah libanoni tagja volt. A kuvaiti hatóságok nem szándékoztak engedni az erőszaknak, s Berri nem is nagyon erősködött, hiszen rivális síita csoport embereiről volt szó. Ehelyett az Iszlám Dzsihád sajátjával egybeeső követeléseit szorgalmazta: 700 libanoni síita fogoly szabadon eresztését, akiket az izraeliek fogtak el, s Izraelben börtönöztek be, ami ellentétben volt a nemzetközi törvényekkel. Inkább túszokként, semmint bűnösökként tartották fogva őket; legalábbis ha arabok fogságába esett nyugatiak lettek volna, minden bizonnyal így nevezték volna őket.

      Berri ügyesen kihasználta a síiták és a fogva tartott TWA-utasok helyzete közötti morális párhuzamot. A síitákat úgy emlegette, mint "akiket elraboltak s elhurcoltak a libanoni területekről", Izraelt pedig úgy, mint amely ugyanúgy "megszegte a törvényességet..., mint a géprablók". Egy Amal által tartott sajtókonferencián az egyik amerikai utas a libanoni túszokról azt állította, hogy "legalább annyi joguk van a hazatérésre, s legalább annyira vágynak is erre, mint mi". Számos hasonló drámai hangvételű szónoklat, nyilatkozat hangzott el, míg végül a TWA amerikai utasait a szíriai hadsereg gondjaira bízták, a sz írek Damaszkuszba szállították s végül szabadon bocsátották őket.

      Mivel az iszlám fundamentalistáknak nem sikerült elérniük eredetileg kitűzött céljukat, a Kuvaitban bebörtönzött tizenhét ember szabadon bocsátását, három évvel később újabb géprablást kíséreltek meg: egy Thaiföldről Kuvaitba tartó gépet térítettek el. A kéthetes huzakodással járó akciónak többen áldozatul estek az utasok közül; sokkal brutálisabban és szakszerűbben végrehajtott terrorcselekmény volt, mint a TWA-gép eltérítése, amelynek egyetlen eredményeként az elkövetők büntetlenül távozhattak. Az 1985-ös gépeltérítés viszont kettős sikert hozott. Az egyik, hogy a rákövetkező két hónap során a Libanonnal szomszédos északi határvonalon az izraeliek átengedték síita foglyaikat, ha úgy tetszik, "túszaikat" a Vöröskeresztnek, jóllehet ma is vitatott, valóban ez vetett-e véget a drámának. Másodjára - s ez legalább annyira fontos -, az incidens pontosan olyan figyelmet keltett világszerte, amilyet a terrorcselekmények általában kiváltanak: vagyis a géprablók elérték, hogy a figyelem ne csak az ő tetteikre, hanem ellenségeik reagálására is kiterjedjen.

      A nyugati terrorizmus specialistái és szakértői, akik az eseményeket követően felemelték szavukat a géprablóknak túlzott figyelmet szentelő médiumok, különösen az amerikai televízió ellen, elfelejtik, hogy az Iszlám Dzsihádnak és Nabih Berrinek végül is sikerült üzenetüket a világ tudtára adni. Ki törődött volna Nyugaton a dél-libanoni muzulmánok sorsával, ha nem állítják párhuzamba az amerikai túszokéval?