Conor Gearty: Terror
A terrorcselekmények hatékonysága
Mikor azt állítjuk, a terror a gyöngék fegyvere, ez nem jelenti egyben,
hogy a terrorizmus mindig hatástalan. A terrorista csoportok néha nem
akarnak mást, mint nyilvánosságot, s ilyenkor maga a dráma sikernek számít,
mint például a müncheni olimpiai faluban történt támadás. Ha pedig a
cselekményt merő bosszú vagy gyűlölet motiválja, úgy a tett már önmagában -
a politikai következményektől függetlenül is - elérte célját. Nehéz ugyanis
egyéb indítékokat gyanítani például a római, athéni vagy tel-avivi
repülőtéri mészárlások mögött. Valamely terrorakció hatásfokának
fölméréséhez szükséges, hogy célja ne csupán a nyilvánosság vagy a bosszú
legyen.
Amennyiben a terroristák ambíciói láthatóan minimálisak és rövid távú
célokat szolgálnak, a megfontoltan előkészített terrorcselekmények olykor
kétségtelenül beválnak. A terror rabokat szabadított ki európai és izraeli
börtönökből. Egyik-másik válsághelyzet megoldása érdekében politikai
engedményeket csikart ki. A liberális demokrata kormányokat óriási anyagi és
humán erőforrásokat mozgósító válaszlépésekre késztette, elég, ha az ember
pár órát eltölt egy nemzetközi repülőtéren, máris láthatja, miképpen
változtatta meg néhány gyilkos a modern világ szerkezetét. Minden utasnak
egy esetleges támadás réme jut az eszébe (jóllehet a statisztikai adatok
tükrében ennek az esélye elenyésző). A gépeltérítők a helyi tárgyalófelekkel
folytatott alkudozások eredményeképpen gyakran elkerülik a büntetést.
Ezek csak apróbb eredmények. Az ügyet, amely a terrort szentesítené, nem
szolgálják. S nem orvosolják a sérelmeket, amelyek állítólag cselekvésre
kényszerítik a terroristákat. És bár a terror felkelti a közfigyelmet,
óhatatlanul felvetődik a kérdés: mire jó ez a nyilvánosság? A terrorizmus
központi paradoxona az, hogy a közvélemény értesül ugyan a terroristák
céljairól, ám kérlelhetetlenül elutasítja azt, amit képviselnek. Ha nem
élnek a terror eszközeivel, ügyükre várhatóan senki sem figyelne föl. Ha meg
élnek velük, nem maradnak észrevétlenek, de továbbra is semmibe veszik őket,
ezúttal azért, mert módszereik miatt politikai leprásokká válnak.
Az államfővé lett lázadók közt számtalan gerillavezér akad, például
Michael Collins, Dzsomo Kenyatta és Robert Mugabe. Ám egyetlen vérbeli
terrorista sem érte még el kizárólag terror árán végső célját, a hatalmat.
Legfeljebb az izraeli Jichak Samir és Menáhem Begin kivétel, bár
mindkettejükről elmondható, hogy a Stern-csoportban, illetve az Irgun
szervezetben végzett tevékenységük miatt vagy húsz év késéssel kerültek a
politika főáramlatába. A vérbeli terroristák útját apró győzelmek tarkítják
ugyan, a végső célt azonban csak ritkán érik el. Hihetetlenül nehéz ezeknek
a csoportoknak kitörniük a maguk ásta veremből. Amennyiben igyekeznek a
terrorcselekményektől tartózkodni, megbontják saját soraikat, s azonmód kinő
egy militáns szárny, amely felveszi a harcot. Ez történt az elFatah, az IRA
és az ETA esetében. Az erőszak elvetése a felforgató csoportokat nem menti
meg politikai ellenségeiktől, akik erőszakkal vádolják őket akkor is, ha már
felhagytak a fegyveres akciókkal. Amennyiben a csoport kitart a terror
mellett, az erőszak egyre kevesebb politikai nyilvánosságot kap, s alig lesz
több, mint holmi önigazolás, gyerekes figyelemfelkeltés.