Conor Gearty: Terror

A forradalom exportja: az Amal, az iszlám Amal és a Hezbollah

      A "nemzetközi terrorizmus" elleni határozott fellépés első próbájára Libanonban került sor. 1982 végére az ország már nem az, mint egy évvel azelőtt. Begin és Saron terve rémálommá lett. Az izraeli megszállás nem hozott békét Libanonnak, éppen ellenkezőleg, a helyzet tovább bonyolódott, mivel újabb brutális erők szabadultak fel. A kialakult áldatlan helyzet az izraeli hadsereg Bejrút ostroma alkalmával tanúsított kegyetlen magatartásával és a megszállók dél-libanoni viselkedésével magyarázható. E terület lakossága zömmel síita muzulmánokból állt. Mint az izraeli légitámadások szenvedő alanyai, eleinte úgy fogadták a megszállókat, hogy ők a térség nyugalmának biztosítói. Rövid idő múltán azonban az izraeli hadsereg és a szövetséges milíciák féktelensége jelentősen megváltoztatta a politikai hangulatot.

      Dél-Libanon síita lakosai hosszú ideje az ország legszegényebb rétegének számítottak. Az államban, amely boldogulását a kereskedelemnek, a nemzetközi pénzügyleteknek köszönhette, e vallási csoport figyelmen kívül maradt, kiszorult a hangadó rétegek érdeklődéséből. A társadalom peremén élő délieknek nem voltak igazi politikai szervezeteik sem. Músza imám vezetésével alakult meg 1975-ben a Kisemmizettek Mozgalma, amely a síita lakosság jogainak biztosításáért szállt síkra. E mozgalom katonai szárnya, a Libanoni Ellenállási Hadtest Amal néven vált ismertté, vezetője Nabih Berri ügyvéd volt.

      Az izraeli támadások és végül a megszállás eredményeképpen létrejött az Amal, az iráni forradalom pedig két másik szervezkedés megerősödését ösztönözte. Teherán 1979 óta úgy tekintett Libanonra, mint az iszlám forradalom ideális szellemi piacára, ám Szíria megakadályozta az iráni behatolást. Asszád elnök hűbérbirtokának tekintette az országot, s tartott az iráni fundamentalizmus járványának terjedésétől. De az izraeli hadsereg bevonulását követő káosz, valamint a Szíria ellen intézett izraeli támadás eredményeképpen Asszád mégis úgy döntött, hogy beengedi Libanonba az Iráni Forradalmi Gárda néhány egységét. Hamarosan két új síita csoportosulás alakult: az iszlám Amal és a Hezbollah. Az iszlám Amalt egy volt tanár, Husszein Musszávi vezette, s mint ahogy nevéből is kitűnik, a Berri-féle Amalból váltak ki, mivel azt nem találták eléggé fundamentalistának. A Hezbollah, vagy más néven Isten Pártja, szintén szilárd iszlám alapokon állott, s politikai irányvonala közel állt Teheránéhoz. Szellemi atyja, Mohammed Husszein Fadlallah Az iszlám és az erő logikája című könyvében hatásosan fejtette ki nézeteit. A Nyugat mindhárom csoportosulást rutinszerűen "terroristának" tekintette. Ezért kell hangsúlyoznunk, hogy e csoportok a libanoni síiták védelmezőiként jelentkeztek, s minden szervezeti és strukturális támogatást megadtak számukra. Ennek köszönhetően mindhárom csoportosulás számos követőre lelt, különösen az ország déli részén.

      Eközben Bejrútban gyorsan követték egymást az események. Nem sokkal az 1982-es rettenetes szabrai és satilai tömegmészárlás után a nemzetközi csapatok visszatértek a városba, hogy - cinikusan fogalmazva - utólagosan védelmet nyújtsanak az életben maradott muzulmánoknak és palesztinoknak. Noha a túlélők kezdetben megváltóként üdvözölték az amerikai, francia és olasz katonákat, a visszatérésükről határozó politikai döntés tragikus következményekkel járt. A síiták szemében a Bejrútban állomásozó nemzetközi hadtest minden volt, csak nem a béke harsonás küldötte, s a libanoni muzulmánok többsége osztotta ezt a véleményt.

      Ezek az erők, vagy ahogy rövidesen ismertté vált, az MNF, a keresztény falangisták újabb atrocitásainak megakadályozása mellett azt a bizonytalanul megfogalmazott feladatot kapták, hogy állítsák vissza a libanoni kormány hatalmát. A szándék semlegesnek tetszett - látszólagosan inkább, mint valóságosan -, hiszen Libanonban 1943-as megalakulása óta mindig a keresztények javára billent a mérleg. Az akkor elfogadott megállapodás értelmében az ország elnöke csak keresztény lehetett. A muzulmánoknak (szúnnitáknak) be kellett érniük a kevesebb hatalommal járó miniszterelnöki poszttal, valamint a parlament elnökének szinte csak névleges pozíciójával (ezt mindig egy síita töltötte be). A parlamenti képviseletet úgy állapították meg, hogy a választási eredményektől függetlenül mindig a keresztények legyenek túlsúlyban. Ez a struktúra a demográfiai változások ellenére is fennmaradt, jóllehet a keresztények az idők folyamán kisebbségbe kerültek az országban. Számos szíriai és libanoni muzulmán úgy vélte, Libanon hegyének ősi maronita keresztényei szeretnék rátenni kezüket "Nagy- Szíriára" is.

      A keresztény falangista vezér, Basír Dzsemájel leendő elnök meggyilkolása után a központi hatalom megmaradt töredéke egy másik keresztényre, ezúttal Basír testvérére, Amin Dzsemájelre szállt. A keresztények nem harcoltak az izraeliek ellen, sőt velük együtt PFSZ nélküli keresztény libanoni államot akartak. A keresztény falangisták voltak, akik őrjöngő bosszút álltak Basír haláláért a nyugat-bejrúti táborokban. Ez volt hát az a központi hatalom, melynek restaurálása az MNF-re hárult. Furcsa elgondolni, azoknak az erőknek, amelyek eredendően azért jöttek ide, hogy megvédjék Nyugat- Bejrútot, igazi feladatuk az volt, hogy olyan feltételeket teremtsenek, melyek a korábbi atrocitások megismétlődését lehetővé teszik.

      1982 decemberében, miközben az MNF-hez tartozó amerikai tengerészek Bejrútban tevékenykedtek, a Kongresszus az Izraelnek nyújtandó katonai segélyek összegét 300 millió dollárral megemelte, így az 1983-as évre összesen 1,7 milliárd dollárt bocsátottak rendelkezésére. További 250 millió dollárt kölcsönök formájában biztosítottak számára. Az új libanoni isziám alakulatokat bőszítette, hogy Izrael s a libanoni keresztény kormány legfőbb támogatói arcátlanul úgy tesznek, mintha az ő védelmezőik is lennének. Világos volt, hogy ez a szerep nem sokáig tartható.