Conor Gearty: Terror

A modern terror intellektuális gyökerei: Lenin és Mao

      Napjaink erőszakos cselekményeit, melyeket valódi terrorizmusként emlegetünk, aligha lehet beilleszteni évszázadunk első ötven évének véres történelmi tradíciói közé. A terror gyakorlói a múlt egyetlen zsarnokát sem tekinthetik "szellemi atyjuknak", hiszen igaztalan lenne azt állítaní, hogy a Holocaust számtalan válfajáért felelős vezérek hatalmukat terrorcselekményeknek köszönhették volna. A britek a maguk parlamenti rendszerével - legalábbis részben - okolhatók az első világháború tragédiájáért. Hitler ugyan kihasználta a terror lehetőségeit a csúcshoz vezető útja során, ám a hatalomhoz szavazás révén jutott. Még maga Sztálin is csak örökölte, amit Lenin szerzett meg az 1917-es bolsevik hatalomátvétel segítségével, amely sokkal inkább tradicionális államcsínyre, semmint politikai terrorizmusra emlékeztet. Egyikük sem építette haditerveit kizárólag ilyesfajta tettekre; valójában egyikük sem volt terrorista a szó legtágabb értelmében sem. Mindazonáltal néhány taktikai fogást tőlük vettek át azok, akik nyomdokukba léptek, hiszen a manapság terrorizmus néven ismert aktív felforgató stratégiák nem szereztek dicsőséget nevüknek, éppen ezért kénytelenek voltak válogatás nélkül hősöket keresni maguknak. Akik manapság a valódi terror eszközeivel élnek, mind kölcsönvett paradigmákra építik erőszakos cselekedeteik ideológiáját.

      A modern felforgató tevékenységek általános ihletője Lenin, akinek politikai terror-taktikája nagyban hozzájárult a terrorizmus kialakulásához. Annak ellenére így van ez, hogy ő maga kritikusan ítélte meg a XIX. századi orosz anarchisták tevékenységét. A Narodnaja Volja és a szociálforradalmi mozgalomban résztvevőket tévúton járó fanatikusoknak tekintette, akiknek sikereit elhomályosítja az, amivel a forradalom igaz ügyének ártottak. (Lenin bátyját 1887-ben a cár elleni összeesküvésben való részvételéért felakasztották.) Lenin inkább gyakorlati, semmint erkölcsi szempontból bírálta őket. Tevékenységük csupán azért volt elfogadhatatlan számára, mert úgy vélte, az ő alternatívája jobb. A századforduló Oroszországának elmaradottságából és ipari fejletlenségéből fakadó problémáira nem azt tekintette megoldásnak, ha bombát dobnak a miniszterekre, hanem azt, hogy a forradalmi elit beteljesíti küldetését, vagyis magához ragadja a hatalmat. Követői a napi sérelmeket aknázták ki, hogy széles körű és szilárd politikai támogatást szerezzenek maguknak. Akkoriban Oroszországban e sérelmek a földdel, az élelmiszerhiánnyal és a háborúval voltak kapcsolatban. Az sem számított, hogy e sérelmeket nacionalisták, földtulajdonra áhítozók vagy olyasvalakik panaszolják fel, akiket a bolsevisták nem szívleltek, a fontos az volt, hogy rosszindulattal viseltessenek a fennálló államgépezettel szemben. Pusztán ez rokonszenvessé tette őket a lázadók szemében, akiknek politikai hatalom hiányában semmiből sem állt fűt-fát ígérgetniük a népnek.

      A modern felforgató csoportok három dolgot tanultak meg Lenintől. Az első, hogy a forradalom szempontjából a város a kulcsfontosságú, nem pedig a vidék, s hogy a városi elit megléte a siker és a fennmaradás záloga. E szempont valamelyest háttérbe szorult a gyarmati felszabadító mozgalmak gerillaháborús szakasza során, ám a terrorizmus megélénkülése idején visszanyerte elsődleges szerepét. A második tanulság abból fakadt, hogy Lenin azt állította, a Nyugat a gyarmatok kizsákmányolásának köszönheti hihetetlen gazdagságát. A gyarmatosítást a kapitalizmus kései szakasza egyik döntő elemének tartotta, s a leigázott területek felszabadítása mellett szállt síkra. A marxista-leninista antiimperialista nyelvezet bevonult a forradalom szótárába, s ez képezte az alapját minden, a terror módszereivel lázadó ellenállásnak. S végezetül, a gyors észjárású forradalmárok Lenin nyomán igyekeznek a maguk javára fordítani minden helyi konfliktust: ilyen volt a háború és kenyér Lenin idejében, korunk szociáldemokráciáiban az egyenlőtlenségek, a nem kielégítő lakásviszonyok és a helyi adók. Lenin a terrort, amennyiben eredményesnek bizonyul, tökéletesen alkalmas fegyvernek ítélte. Azzal járult hozzá leginkább korunk terrorizmusának elterjedéséhez, hogy nem voltak lelkiismereti aggályai a taktika megválasztásában.

      A modern terrorizmus másik kulcsfigurája, aki pedig ironikus módon sohasem számított igazi terroristának, Mao Ce-tung. Mao 1893-ban született parasztcsalád sarjaként Kína Hunan tartományában. Tanulmányait Csangsában végezte, s előbb segédkönyvtárosként, majd iskolaigazgatóként dolgozott. Nyugtalan időkben nevelkedett. Az ősi mandzsu dinasztia uralma 1911-ben végérvényesen összeomlott, s Kína a hatalomért versengő pártok prédája lett. Mao a Kínai Kommunista Párt egyik alapító tagja volt 1921-ben. A párt kezdetben arra törekedett, hogy felülmúlja Lenin sikerét, ám a városi forradalom, melyet olyannyira áhítottak, sehogy sem akart kirobbanni. Mao e taktika eredménytelenségét másoknál korábban ismerte fel. 1927-től kezdte kidolgozni a parasztság erejére építő terveit. A pártot támogató vidéki körzetekben gerillaszervezeteket hoztak létre, ám a vezetés nem bízott bennük, jobban kedvelte a konvencionális hadviselést. Az 1934-es súlyos vereség nyomán azonban elkerülhetetlenné vált a stratégia újragondolása, s Mao elképzelései végül elméletben és gyakorlatban is felülkerekedtek.

      A taktikai váltást a Hosszú Menetelés szimbolizálta, s egyszersmind eredményezte. Az esemény köré szőtt legendák nem kisebbíthetik annak emelkedett vonásait. Mao kommunista elvtársai több tízezres tömegével egy éven át vonult Kína északi tartományai felé, ahol kedvezőbbek voltak a feltételek a gerillaháború megindítására. A Kína ellen 1937-ben indított japán invázió igazolta az új katonai taktika fölényét. Mao azonban nem is annyira a külföldi betolakodók, mint a helyi kínai erők, a Kuomintang emberei ellen harcolt. Joggal úgy vélte, hogy a japán befolyás csak átmeneti jellegű lehet, éppen ezért igazi riválisa a hatalmi harcban a Kuomintang. S így is volt. Mao a japánok visszavonulását követően egy sikeres gerillaütközet révén legyőzte hazai ellenfeleit. Mi volt sikerének oka? A Kuomintang vezetőiről az a hír járta, hogy korruptak, alkalmatlanok a vezetésre, ez azonban önmagában még kevés lett volna, hiszen a legtöbb kínai erőcsoportosulást ez jellemezte. Fontos szerepet játszott a folyamatban a háború okozta instabilitás és veszélyeztetettség érzete, valamint a visszavonuló japán haderők távozása után beköszöntött hatalmi vákuum. Ám ezekkel a lehetőségekkel más pártok is élhettek volna. Mao sikerének kulcsa és szerepe a felforgató terrortevékenységek jövője szempontjából taktikájában és ideológiájában rejlik.

      A tradicionális marxizmus a városi proletariátusra fordította figyelmét. A fegyveres akciót az események legvégére tartogatta, miután a politikai propaganda már elvégezte a munka dandárját. Mao a helyi problémák iránti érzékenységének köszönhetően a jól bevált régi, ámde számtalan fontos újítással felfrissített gerilla-hadviselés kedvéért elvetette ezt. Ráébredt, az ő ereje haditechnikai tekintetben sokkal gyöngébb, mint ellenfeleié. Mao a gyöngeségből erőt kovácsolva dolgozta ki a népi háború elméletét. Az ellenséget nem késztették nyílt összetűzésre, hanem állandóan és következetesen támadták. A gerillák nem ragaszkodtak bizonyos területekhez, inkább föl akarták morzsolni az ellenséges akciókat. Ha a helyzet úgy kívánta, visszavonultak, ám mihelyt alkalmuk kínálkozott, azonnal támadtak. Mao úgy számított, hogy a gerillák fokozatosan megerősítve állásaikat előrenyomulnak, mígnem végül bekerítik magukat a városokat is. Ezzel kezdetét veszi a harc utolsó szakasza, mikor is a kommunisták felhagynak a gerillamódszerekkel, s áttérnek a konvencionális háborúra, amely meghozza a teljes győzelmet.

      Ez a stratégia Kínában bevált, mert Mao összekovácsolta a gerillákat a paraszti közösségekkel. Felismerte, hogy helyi támogatás nélkül a tervezett hosszan tartó hadviselés lehetetlen. Mao azzal is tisztában volt, amennyiben meg akarja nyerni az emberek támogatását, katonai akcióinak pontosan megfogalmazott és népszerű célok megvalósítását kell szolgálniuk. Miközben ezen munkálkodott, két fontos dologgal járult hozzá az erőszakos felforgató tevékenység teóriájához. Először is, a pártnak nemcsak harcolnia, de mondania is kell valamit. Mao üzenete a hajthatatlanság és a szegényekkel vállalt szolidaritás volt. E szándékot pontosan érzékeltette az ellenséggel szemben megnyilvánuló könyörtelenség és a rászorulók iránt mutatott féltő gondoskodás ellentéte. Az erő és a barátság gondos összepárosítása a propaganda révén lassan igazi támogatást nyert, s Mao eljutott a végső győzelemig.

      A terrort és terrorizmust csak ritkán fogadják az emberek olyan megértéssel, mint tették Mao gerillái esetében. Az efféle módszerek általában az ellenkező hatást váltják ki a lakosságból, s Mao ezt ismerte fel, amikor a válogatás szükségességét hangsúlyozta. A terroristák második tanulságként megtanulhatták Maótól, hogy a katonai lépések politikai következményekkel járnak. Vagyis az erőszakos cselekedetek nem csak azokat érintik, akik ellen elkövetik őket. A résztvevők köre ennél tágabb, közönség is van. Maónak azért sikerült az áttörés, mert ezzel a fontos embercsoporttal is számolt. B. Jenkins így jellemzi Mao újszerű felfogásának következményeit:

      "A fegyveres konfliktusok új dimenzióját teremtette meg. A stratégák, ahelyett hogy elsődlegesen azt fontolgatnák, egy-egy katonai akció milyen fizikai hatást gyakorol az ellenségre, most már azt is tudják, hogy az emberekre mint nézőkre gyakorolt hatás ettől független; s legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint az ellenségre mért csapás. A terrorizmus valamely ügy érdekében elkövetett szélsőséges erőszak, ám a terroristák maguk gyakran nem is tudnak az eredeti okról magyarázatot adni."