Conor Gearty: Terror

Az unionista uralom

      Az Írország felosztásáról az 1920-as évek elején született döntés a lehető legjobb világot hozta el az ulsteri protestánsoknak: az ország változatlanul tagja maradt az Egyesült Királyságnak, képviselőket küldhetett a parlamentbe, élvezhették a britekhez tartozás számos egyéb előnyét, közben még saját parlamentet is alakíthattak Belfastban. Minderre erőszakos cselekedetek egész sorával reagáltak északon: csak 1922-ben több mint kétszáz ember lett merényletek áldozatává, s több mint ezren sebesültek meg. Mindez aligha meglepő. Az új államhatárokat ugyanis nem a történelem, a hagyomány, s nem is a földrajzi adottságok határozták meg, hanem a szektás demográfia parancsoló szava. A két évtizeddel későbbi libanoni keresztény maroniták törekvéseihez hasonlóan, a területi felosztást úgy kívánták végrehajtani, hogy a nagyobb földtulajdon a protestánsoké maradjon. Ez a területhódítás tovább fokozta a protestánsok aggodalmait és bizonytalanságát, hiszen a tartomány nyugati részén nagyobb számban élő katolikusok feletti ellenőrzés helyi érvényesítése csökkentette többségüket. Végül is "Észak-Írország" hat megyéből állt össze; lemondtak három, túlnyomó részben katolikusok lakta ulsteri tartományról, s megtartottak kettőt (Fermanaght és Tyrone-t), ahol kisebb volta katolikusok számbeli fölénye. Az általános népszámlálás 56:44 százalékarányú protestáns többséget állapított meg, de Észak-Írország törvényhozói a szoros fölény ellenére is már a kezdetektől fogva "protestáns nemzetprotestáns parlamentjének" vallották magukat. Stormontba, a provinciális nagyzási hóbort törvénykezési fellegvárába költöztek. (*) Az arányos képviselet eltörlésével gyorsan megváltoztatták a szavazás rendszerét, hogy biztosíthassák az unionisták tartós hatalmát. A túlnyomórészt katolikusok lakta területeken is úgy jelölték ki a választókörzetek határait, hogy a protestáns győzelem biztosítva legyen. A XVII. századi telepesek utódai most végre birtokon belül érezhették magukat.

      (*) Stormont díszes épület Belfast határában, itt ülésezett a parlament 1921-72 között. (A forditó megjegyzése.)

      A katolikus nacionalistákat nem szomszédoknak, még csak nem is potenciális kormányzati partnereknek, hanem az ellenség megtestesülésének tekintették. Az ulsteri unionisták tudatában szétválaszthatatlanul összefonódott a faji és vallási hovatartozás. A protestánsoknak nem maradt más választásuk, mint hogy vallásukkal fejezzék ki felsőbbrendűségüket.

      Mint a legtöbb bizonytalan helyzetű nép és nemzet (köztük Izrael és Libanon), ez az unionista állam is elsőként erőszakszervezeteit alakította meg. Létrehoztak egy különleges, fegyveres rendőri egységet, a B- különítményt, melynek tagjait lojális érzelmű, paramilitáris csoportok köréből toborozták. A szintén elsöprő erejű, protestáns Királyi Ulsteri Rendőrség (RUC) segítségével, valamint drákói biztonsági intézkedések bevezetésével szigorú, fojtogató békét sikerült fenntartaniuk. A tartományban élő katolikusok az élet minden területén marginális helyzetbe kerültek.

      Hogy az írek számbeli fölényükhöz mérten aránytalanul kevés fontos tisztséget tölthettek be a köz- és igazságszolgáltatásban, jól példázza hátrányos megkülönböztetésüket. A katolikusokat teljes egészében kizárták a hatalom gyakorlásából, lehetetlenné tették számukra a politikai képviseletet, szavazataikat semmisnek vették, s gyermekeik annak ellenére kerültek kedvezőtlen helyzetbe, hogy a szülőket erejüket meghaladó anyagi áldozatok vállalására kényszerítették taníttatásuk érdekében, majd mindezek után az ír közösség gúnytárgya lett, amiért nem rendelkezik a fontosabb hivatalok betöltéséhez szükséges képesítésekkel.

      Lord Craigavon északír miniszterelnök egy alkalommal azt nyilatkozta az ausztrál kormányfőnek: "szemmel kell tartani" a katolikus lakosságot, hiszen "úgy szaporodnak, mint a rühes nyulak". Egy másik alkalommal Sir Ríchard Dawson Bates belügyminiszter jelentette ki, hogy fontos tárgyalásokat nem folytat telefonon, mióta "legnagyobb meglepetésére kiderült", a Stormont telefonközpontosa római katolikus.

      A westminsteri hatóságok negyvenöt éven át szemet hunytak az Észak- Írországban honos bigott politizálás fölött. A kisujjukat sem mozdították a parlament legvadabb törvényi túlkapásai láttán sem; épp ellenkezőleg, vezetőik királyi kegyben részesültek, s a pompázatos stormonti épület avatóját a walesi herceg is megtisztelte jelenlétével. 1968-ban aztán kezdett minden darabjaira hullani. Az év nyarán megalakult Észak-Írországi Polgárjogi Szövetség felemelte hangját a vallási apartheid megnyilvánulásai ellen. A feszültség akkor robbant, amikor kiderült, hogy nagycsaládos katolikusok kárára egyedül álló protestánsokat juttattak önálló bérlakásokhoz. Amikor a tömegtüntetésekre a rendőrségi alakulatok és a B- különítmény rendkívüli erőszakkal válaszolt, elszabadultak az indulatok. A világ az elkeseredett harcok kiterjedtségéről a televízió jóvoltából szerezhetett tudomást 1969 januárjában, képsorok mutatták, amint a rendőri egységek és a B-különítmény tagjai lesben állnak a Burntollet hídon, és várják, hogy nekieshessenek a békés felvonulóknak.

      Az év augusztusában Londonderryben és Belfastban a korábbi szórványos zavargások kegyetlen harcokká fajultak. Legalább heten életüket vesztették, több mint ezerhatszázan megsérültek, s az anyagi kár nyolcmillió fontra rúgott. Családok ezrei kényszerültek otthonuk elhagyására. Ezek zömmel katolikus családok voltak, és kevés kétség fér ahhoz, hogy ebben a néhány napban a protestánsoknak a B- különítmény szította dühe ártatlan, védtelen katolikus közösségek ellen irányult.