Conor Gearty: Terror
Szeparatista terrorcselekmények
A szeparatista mozgalmak sokkal több gondot okoztak a demokratikus
kormányoknak, mint az "euroterroristák" eltorzult idealizmusa. A RAF-tól és
a Vörös Brigádoktól eltérően, a szeparatista mozgalmaknak erőteljesen
politikai töltetük volt. Jól tudjuk, hogy az ETA és az IRA egyaránt jelentős
hazai támogatásnak örvend. Ezenfelül mindkét országban még ennél is többen
osztoznak politikai céljaikban, noha az eszközökkel nem feltétlenül értenek
egyet. Mindkét szervezet hosszú történelmi és kulturális múltra tekinthet
vissza, s a gyarmati uralom alól felszabadult országok példájára hivatkozva
a sikeres precedensekkel érvel. Nem az érvek helytállósága a fontos, hanem
az, hogy másoknak sikerült. Nagy-Britannia és Spanyolország felismerte, hogy
politikai kérdésnek kell tekinteni az ETA és az IRA terrorcselekményeit.
Bölcs kompromisszummal, a spanyolok a baszk autonómia felajánlásával, a
britek az angol-ír megállapodással igyekeztek megfosztani támogatóiktól a
szeparatistákat.
A terroristák megnyerése céljából az érintett kormányok megpróbálták
követni a nyugatnémet és olasz példákat, ám nem volt könnyű dolguk, hiszen
az erőszak már szinte része volt a mindennapi életüknek. Spanyolország
azonban a nehézségek ellenére is sikerrel ajánlotta fel az arra érdemes
ETAm-tagoknak a társadalmi beilleszkedés lehetőségét, s az észak-írországi
hatóságok merész politikai lépéssel visszaengedték a közösségbe a
terrorcselekmények, többnyire gyilkosságok életfogytiglani börtönre ítélt
elkövetőit. 1990 szeptemberéig 180 foglyot szabadon engedtek, majd az elmúlt
három évben a többit is. Mindannyian tudják, korábbi tevékenységük
folytatása esetén végérvényesen visszakerülhetnek, a jelek szerint azonban
erre még nem akadt példa.
A politikai és büntető intézkedések azonban önmagukban nem elegendőek a
terrorizmus elleni harchoz. Szükség van rendőri, kriminalisztikai
beavatkozásra is. Amikor az ideológiailag motivált erőszak esetében a
közvélemény támogatja a hatóságokat, kiderül, hogy a törvény és a rend
elválasztható a politikától. A rendőrség és a rendfenntartó erők a törvény
szellemében járnak el a törvényszegőkkel szemben, akik politikai
indíttatásuk ellenére azért még bűnözők.
A szeparatista erőszakkal nem ilyen egyszerű a helyzet. A törvényesség és
a rend fenntartása, a rendőri intézkedések eleve politikai következményekkel
járnak, s elszenvedőik óhatatlanul felteszik a kérdést: kinek a törvénye
érvényesül? S amennyiben az emberek úgy élik meg, hogy a helyi közösségek
igényeit figyelmen kívül hagyó központi hatalomé, a szeparatista nyomás
erősödik; viszont ha úgy gondolják, a törvényi intézkedések tisztességesek
és részrehajlástól mentesek, akkor a terroristák részéről emlegetett
elnyomás érzete sokat veszít erejéből. Vagyis a törvényi szabályozás nemcsak
a terrorizmust igyekszik kordában tartani, hanem, alkalmazásának módjától
függően, vagy tovább mélyíti a feszültséget, vagy a megoldást segíti elő. A
spanyolok ezt a helyzetet ismerték fel, amikor az új demokrata kormány
döntése alapján a baszkokat is bevonták a tisztogatási akciókba. Hasonló
megfontolások vezették Srí Lankára a tamilok mellett kiálló indiai
hadsereget. Észak-Írország megosztott lakossága körében persze sokkal
nehezebb volt a helyzet, hiszen az IRA harcát kezdetben épp az a
nacionalista meggyőződés táplálta, hogy a "törvényi szabályozás", a
"törvényesség és rend" kívánalmai mulandó partizáneszközök, s céljuk az
unionisták kulturális identitástudatának elfojtása, megfosztása a lázadás
lehetőségétől.