Conor Gearty: Terror
A terrorizmus méretei
Kétségkívül terrorcselekményről beszélünk, ha az politikailag motivált és
a társadalmon kívül álló csoportosulások követik el, ha az áldozatokat
találomra választják ki, s ha az erőszak révén valamely üzenetet akarnak
eljuttatni egy szélesebb közönséghez. Ezek közös elemek az olyan, egymástól
látszólag különböző terrorcselekményekben, mint az IRA birminghami
vendéglőrobbantása, a Fekete Szeptember támadása a müncheni olimpiai játékok
résztvevői ellen 1972-ben, vagy a Pan Am 103-as járatának fölrobbantása
Lockerbie fölött 1988 decemberében.
Mióta az 1960-as évek végén jó néhány helyen felbukkant a terrorizmus, a
megtámadott kormányokat figyelemre méltó válaszlépésekre késztette. Hatalmas
összegeket költöttek arra, hogy a nagykövetségeket, a középületeket és a
politikai vezetőket megvédjék az esetleges támadásoktól. Az utazás
infrastruktúráját a támadások lehetőségének figyelembevételével alakították
át. Számos országban új terroristaellenes törvényeket léptettek életbe, ezek
megváltoztatták az egyén és az állam kapcsolatát, a terrorizmus elleni harc
pedig összekovácsolta az egyes országok rendőri erőit. E változások azonban
közvetlenül fenyegetik az állampolgári szabadságjogokat.
A politikusok hamarosan ugyanazokkal a szavakkal beszéltek a terrorista
fenyegetésről, amelyeket addig a kommunizmus veszélyeinek leírására
tartottak fenn. Az első húsz évben az ősellenség képén osztozott a
kommunizmus és a terrorizmus. Kadhafi ezredes "veszett kutya" lett, ám a
Szovjetúnió megmaradt az "ördög birodalmá"-nak. Most azonban, hogy a
kommunizmus Kelet-Európa-szerte kimúlt, s Kínában is közel áll az
összeomláshoz, a félelem szótára teljes egészében a terrorizmus
jellemzésének rendelkezésére áll. Az utóbbi időben iszlám- és arabellenes
érzelmi hullámok fodrozzák a vizeket. A nyugati értékeknek nincs más
alternatívája, mint a mohamedán hit. Éppen ezért aligha meglepő, ha a
világuralomra törő Sztálin és hívei után támadt űrt most az iszlám tölti be,
valamint az állítólag támogatását élvező terroristák. Ha McCarthy szenátor
még élne, most nem a kommunista párttagságot, hanem a vallási hovatartozást
firtatná.
Csakhogy a terrorizmust nyivánvalóan nem lehet összehasonlítani az
egykori hidegháborús időszak expanzív kommunista fenyegetésével. A
Szovjetunió világuralmi ideológiát vallott, s volt pénze és katonai ereje,
amelyet e célok elérésének szolgálatába állíthatott. Ez az ideológia
sikeresen befurakodott a nyugati társadalmak felsőbb köreibe, és
imperialista törekvésekkel jelentkezett Kelet-Európában s a harmadik világ
bizonyos területein. A terrorizmus azonban semmi eredményt nem hozott.
Támadásai egyetlen kormány bukásához sem vezettek, viszonylag kevés
áldozatot követeltek, s egy-egy terrorista csoport legfeljebb hosszú távú
céljaik elenyésző töredékét valósíthatta meg. A két évtizede zajló
terrorizmus idegesítő jelenség, ám nem végzetesen mérgező kór.
A témát mélyebben végiggondolva további bonyolult összefüggésekre
bukkanunk. Az emberek általában változatlanul az emlékezetes, szimbolikus
jelentőségű helyekhez kötik a terrorizmust, mint Lockerbie, Birmingham és
München, ám a fogalom nyilvánvalóan többet jelent, mint ezeket a
tragédiákat. Egy észak-írországi rendőrtisztviselő erőszakos halálát a
közvélemény azonmód "terrorcselekménynek" minősíti, akárcsak egy baszkföldi
kormányhivatalnok meggyilkolását Spanyolországban. Terrorcselekménynek
számít az is, ha az IRA frontális támadást indít egy brit katonai
járőrcsapat ellen. Ilyenkor nem mérlegelik sem az áldozatok mibenlétét, sem
pedig a választott taktika katonai jellegét. Automatikusan
terrorcselekménynek minősítik egy-egy terrorista csoport mindennemű
tevékenységét, még azt is, ha békés módon anyagi támogatókat keres, vagy
politikai kampányt folytat. Szélsőséges esetekben még azokra is rásütik a
"terrorista" jelzőt, akik egy-egy felforgató tevékenységet végző csoport
céljaival azonosulni tudnak, mint az észak-írországi Sinn Fein és a
spanyolországi Herri Batasuna, vagy legális politikai pártok tagjai.