Conor Gearty: Terror

A Tamil Tigrisek

      A szeparatista törekvések tragikus módon nyilvánultak meg Srí Lankán (a korábbi Ceylonban), ebben az Írországgal körülbelül azonos nagyságú szigetországban, India déli határánál. Az ország népessége közel tizenhatmillió, háromnegyede szingaléz, kevesebb mint egyötödük tamil. A faji megkülönböztetés egyben vallási is, hiszen a szingalézek buddhisták, a tamilok pedig többségükben hinduk. A fennmaradó népesség muzulmánokból és keresztényekből tevődik össze. A régi Ceylon magán viselte a gyarmati idők - elsőként a portugálok, majd a hollandok, s végül (egészen 1948-as felszabadulásukig) a britek uralmának - előnyös hatásait. A második világháború után elfogadott alkotmány igyekezett megőrizni a hajdani békességet azzal, hogy egy Westminster-típusú kormányalakítással társítva biztosította a tamil kisebbség állampolgári és kulturális jogait. A tamilok zömmel az ország északi részén éltek, s a gyarmati időkben kompetenciájuknak és patrónusaiknak köszönhetően szépen gyarapodtak. Az elkövetkező két évtized során az egymást követő s túlnyomó részben szingaléz befolyás alattálló kormányok igyekeztek korrigálni azt az egyensúlyt, amely szerintük jogtalan előnyökhöz juttatta a tamil kisebbséget még a brit uralom idején.

      Ugyan volt némi igazság ebben az állításban, ez azonban önmagában még nem indokolta a ceyloni társadalomnak azt a lelkesedését, amely a tamil státus háttérbe szorítását kísérte. Solomon West Ridgeway Bandaranaike miniszterelnök 1956-ban a szingaléz nyelvet kiáltotta ki az állam hivatalos nyelvének, s az állam erőszakszervezetei könyörtelenül leverték a tamilok tiltakozó akcióit. Foglalkoztatási kvótákat vezettek be a tamilok számára az élet számos területén, a kormányzásban és az oktatásban, melynek eredményeképpen 1980-ra a tamilok a korábbi közel ötvenszázalékos arányhoz képest a kormányhivatali posztoknak már csak egytizedét töltötték be. Ez pedig elviselhetetlen volt egy olyan népcsoport számára, melynek tagjai a brit fennhatóság idején a bürokrácia kulcsemberei voltak.

      Az 1960-70-es évek folyamán az ország gazdasága hanyatlásnak indult, s a megnehezedett életkörülmények közepette a pártok vezetői által oly fáradhatatlanul kiprovokált feszültségek egyre erőteljesebbekké váltak. 1971-ben a szingaléz forradalmi szervezet, a JVP felkelést szervezett, melyet csak mintegy 2000 (a pontos adatok nem ismertek) áldozat árán sikerült elfojtani. Nem sokkal ezután a magát a Tamil Eelam Felszabadító Tigriseinek nevező csoport az ország északi és keleti részén megalakítandó független állam követelésével állt elő. A Tamil Tigrisek - ahogy az emberek hamarosan emlegetni kezdték őket - kezdetben csak a karmaikat élesítgették alkalmankénti betöréseikkel és merényleteikkel; önmegvalósításuk legradikálisabb kísérlete 1975-ben Jaffna tamil város polgármesterének meggyilkolása volt.

      Az igazi eszkaláció 1983-ban vette kezdetét. Tizenhárom szingaléz katona veszett oda egy jaffnai támadás során; válaszul a JVP szította felkelés során a fővárosban, Colombóban és más városokban további száznegyven, zömmel tamil vesztette életét. A megtorlás beváltotta a Tamil Tigrisek reményét, polarizálta a közösségeket. Mivel az Indiában élő (s Indira Gandhi által támogatott) jelentős tamil népesség melléjük állt, 1985-re az indiaiak által felfegyverzett és kiképzett Tigrisek félelmetes haderővé váltak, s nemcsak szentségtörő terrorcselekményekre vetemedtek (mint például az 1985-ben egy buddhista szentély ellen indított támadás, melynek következtében 150 szingaléz vesztette életét), hanem képesek lettek olyan katonai stratégiák kidolgozására, melyek következtében a szigetország északi részének számottevő területe fölött megszerezték az uralmat. 1986 és 1987 folyamán az erőszak minden addiginál hevesebben lángolt fel. 1986-ban egy repülőgép felrobbantásakor tizenöt ember, zömmel turista, veszítette életét. A tamilok előszeretettel robbantottak buszokat. 1987 áprilisában a Tigrisek egy egész autóbuszkonvojt állítottak meg, s valamennyi szingaléz utasát, köztük nőket és gyerekeket is, agyonlőtték. A halálos áldozatok száma meghaladta a százat; hasonlóan tragikus volt négy nappal később a colombói buszpályaudvar ellen elkövetett pokolgépes merénylet. Ugyanez év júniusában egy buszrobbantás alkalmával huszonkilenc buddhista vesztette életét.

      A minden képzeletet felülmúló, brutális provokációs stratégia sokban emlékeztetett a latin-amerikai városi gerillaelméletekre, jóllehet a térség teoretikusai, mint például Carlos Marighela, vagy olyan csoportok, mint például a tupamarók, feltételezhetően még csak nem is álmodtak céljaik elérésének ilyen gyilkos módszereiről. Nem először fordult elő, hogy a nemzeti felbuzdulás könyörtelenebb zsarnoknak bizonyult, mint az aggályoskodó értelmiségiek hirdette humanista radikalizmus. A Srí Lankán oly kegyetlenül alkalmazott destabilizációs taktika elérte a kívánt hatást. A Tigrisek gerjesztette válság és pánikhangulat közepette a kormány nagyarányú szárazföldi és légi offenzívát indított a Tigrisek ellenőrzése alá tartozó északi területeken. Így az indiaiak is elkerülhetetlenül belesodródtak a konfliktusba; a tamil testvéreik védelmére indítandó indiai inváziót elkerülni akarván a colombói hatóságok jobbnak látták, ha az indiai csapatokat, melyek amúgy is humanitárius segélyekkel és utánpótlással látták el a tamilokat, békefenntartókként hívják be.

      Az, hogy az indiaiak is belebonyolódtak az eseményekbe, sejtetni engedte: olyan megállapodás jöhet létre, amely teljesíti a Tigrisek követeléseinek zömét. Az indiai csapatok által ellenőrzött fegyverszünetért cserébe a kormány az északi és keleti területeken élő tamiloknak autonómiát ígért. Az ajánlat jelentősége abban állt, hogy kiterjedt azokra a terüietekre is, melyek hovatartozását a szingalézek és a tamilok eddig vitatták, valamint a fontos tengeri kikötőre, Trincsomalira is. Mindezen felül a szingaléz mellett a tamil és az angol nyelvet egyenrangú, hivatalos állami nyelvvé tették.

      Az 1987-es, kompromisszumkészségét tekintve lélegzetelállító Srí Lanka-i ajánlat ékes példája annak, hogy egy kormány ennél messzebb már nem mehet el egy felforgató csoport szisztematikus terrorcselekményekkel kikényszerített követeléseinek teljesítésében. Ám a kezdeményezés az olajág felkínálása ellenére kudarcot vallott. A Tigrisek az indiaiak nyomására vonakodva ugyan, de végül is elfogadták saját győzelmüket, a béke azonban rövid életűnek bizonyult. Két hónap alatt tizenhárom emberük követett el öngyilkosságot, mikor tetten érték őket, hogy jelentős mennyiségű fegyverkészletet igyekeztek becsempészni Srí Lankára. A Tigrisek azon nyomban megszegték a fegyverszünetet, s fellángoltak a harcok; a szigetország válsága egyre katasztrofálisabbá vált.

      A Tigrisek kegyetlenül leszámoltak a rivális mozgalmakkal, amelyek jelenléte veszélyeztette monopóliumukat északon. Mielőtt hivatalosan is kihirdették volna a tűzszünet felfüggesztését, a Tigrisek a jelentések szerint több mint száz vetélytárs ukat tették el láb alól.

      Újra kezdték gerillaháborújukat, s ismét ellenőrzésük alá vonták Jaffnát. Akciók során nyílt közelharcba keveredtek az indiai csapatokkal, melyek száma a szigeten meghaladta a hatvanezret. A Tigrisek a túlerővel szemben tizenhét napon át tudták védeni Jaffnát; hivatalos becslések szerint az itteni és egyéb összecsapásokban a harc első évében 530 indiai katona vesztette életét. Kudarcot vallott az az elképzelés, hogy olyan tamil csoportot képezzenek ki, amely képes felvenni a harcot a Tigrisekkel, s megkönnyíti az indiaiak számára a csapatkivonásokat.

      A Tigrisek fokozták a szingalézek elleni terrortámadásokat azokon a keleti területeken, melyeket a szerencsétlen sorsú kormányzati békeajánlat rendelkezésükre bocsátott. Több alkalommal támadtak buddhista falvakra, s válogatás nélkül agyonlőtték a lakosokat. 1988 márciusában felrobbantottak egy teherautót, tizenkilenc ember vesztette életét. Egy áprilisi buszrobbantás alkalmával huszonhat embert öltek meg. Taktikájukat siker koronázta, 1988 nyarára a szingaléz lakosság zöme elmenekült a harcok elől Trincsomaliból. Az 1988-ban megtartott helyi választások eredményeképpen északon indiai védelem alatt álló tamil kormány került hatalomra, egy éven belül azonban már nemigen volt mit kormányozniuk, mivel a hatalom java részét a Tigrisek kaparintották meg. Megőrizték népszerűségüket a tamil közösségen belül, és katonai céljaikat elérve 1989-ben bejelentették: Felszabadító Tigrisek Népi Frontja néven megalakítják politikai mozgalmukat. A tűzszünetet követően folytatódtak a harcok, s a jelentések szerint az ország keleti részén tíz napon át tartó öldöklésben 538 ember vesztette életét. További halálos áldozatokat követelt a Tigrisek által már három hónapja ostromolt jaffnai erőd felszabadítására indított kormánytámadás.

      Ugyanezen idő alatt a kormány 1987-es szerencsétlen sorsú autonómiaterve, az indiai csapatok jelenlétének hallgatólagos tudomásulvétele Srí Lanka déli területein a JVP akcióinak azonnali megújulásához vezetett. A megállapodás aláírását követő hat hónap alatt 200 köztisztviselőt, rendőrt és polgári személyt öltek meg, s amikor 1988-ban a JVP és a Srí Lanka-i hadsereg közt dúló háború eszkalálódott, s ehhez még sztrájkok is járultak, a közszolgáltatások megbénulása az infrastruktúra és az ipar összeomlásával fenyegetett. A jövedelmező turizmus régen a múlté volt. Becslések szerint a szingaléz területeken végrehajtott erőszakos cselekmények 1989-ben több mint ötezer emberéletet követeltek. Az Amnesty International a kormányt okolta. Elismerte ugyan, hogy az ellenzéki csoportosulások is "követtek el rémtetteket", ám arra intette a hatóságokat, hogy "ezzel ne éljenek vissza, s ne használják ürügyül arra, hogy erőszakosan megsértsék az alapvető emberi jogokat".

      A Srí Lankán történtek szélsőséges példái a nemzeti-vallási közösségek közti vérengzésnek. Mind a Tigrisek, mind pedig a JVP fellépése első pillantásra megfelel a terrorizmus nyugati definíciójának. A kormányellenes csoportok a gyilkosságokat találomra követik el, civilek esnek áldozatul, s a rendszeres akciók mind a két oldalon félelmet ébresztenek, hiszen az öldöklésnek bárki áldozata lehet. Egy kulcsfontosságú elem azonban hiányzik. Az elszabadult erőszak és a halálos áldozatok hihetetlenül magas száma arra utal, hogy itt a terrorizmusnál elvetemültebb dologgal állunk szemben. Mint korábban is említettük, a terrorcselekmények lényege abban rejlik, hogy az erőszak alkalmazásával elkövetőik üzenni kívánnak a nagy nyilvánosságnak. A Rand Corporation munkatársa, Brian Jenkins szerint a terroristák célja a figyelem felkeltése, nem pedig a gyilkosság. E kategóriába beleférnek a gépeltérítések, a túszszedések, a repülőtéri várócsarnokok ellen indított támadások, ám az öldöklésnek az a foka, amelyre Srí Lankán került sor, már semmiképp sem. Lehet, hogy a Tigriseket is a megfélemlítés szándéka vezeti, amikor lemészárolnak egy-egy falut, ám a közvetítendő üzenet aligha emelkedettebb, mint az a fenyegetés, hogy "félre az útból, különben te következel", s e fenyegetést szomszédaiknak, nem pedig az amerikai tévénézőknek szánják. A vérengzések következetes célja feltehetően a szingaléz és tamil közösségek fizikai szétválasztása, a társadalom polarizálása s a kormányerők provokálása, de semmiképpen sem az emberek szimpátiájának, figyelmének megnyerése. A Tigrisek pogromokat hajtanak végre, nem propagandát fejtenek ki. Mi több, formailag katonai szervezet, amely ártatlan embereket gyilkol; megütköztek a kormányerőkkel, a jaffnai harcok során ellenálltak az indiaiaknak, s uralmukat megtartották hatalmas területek fölött. Ha már mindenáron címkézni akarunk, a Tigrisekről azt kell mondanunk, olyan gerillák, akik terrortaktikájukat a hátország ellenőrzésének kiterjesztésére és a kormány destabilizálására használják. Félelmet keltenek - ilyen értelemben tehát "terroristák" -, ám a nyugati szóhasználat alkalmazása révén semmivel sem jutunk közelebb a Srí Lanka-i kormány csődjének megértéséhez.