Conor Gearty: Terror
A terror megítélése
Kerülve a semmitmondó általánosításokat, tekintsük át most újra a
politikai terror főbb ismérveit. A terrorizmus a szó valódi értelmében -
1968-74 között érte el tetőpontját. A történelem folyamán már korábban is
találkozhattunk terrorista megnyilvánulásokkal, ám sem az asszaszinoknál,
sem a zelóták vagy a XIX. századi orosz anarchisták egyik csoportjánál sem
volt fellelhető azon jegyek összessége, amelyek az 1960-as évek
erőszakhullámát jellemezték. Ezek az évek azért váltak drámaivá, mert a
politikai terror a világ számos pontján egyidejűleg ütötte fel a fejét.
Nemzetközi színtéren végrehajtott gépeltérítéseikkel és emberrablásaikkal a
PFSZ és az erőszakos nacionalista indíttatású egyéb palesztin csoportok
merítették ki leginkább a terrorizmus fogalmát, ám az IRA, az ETA s a többi
ideológiai indíttatású szervezet is jócskán hozzájárult.
A taktika és az időzítés hihetetlen mértékű egybeesésének lehettünk
tanúi, s a terrorcsoportok működését jelentősen megkönnyítették a nyugati
társadalmakban bekövetkezett változások, mindenekelőtt az utazási formaságok
egyszerűsödése, a fejlődésnek indult médiaipar biztosította kommunikáció
felgyorsulása. Az új típusú akciókat terrorizmus néven emlegették, s az
1970-es évek közepére már pontosan lehetett tudni, mit is takar a szó. Igaz
ugyan, hogy ettől kezdve állandóan változott, torzult a jelentéstartalom,
attól függően, hogy egyes kormányoknak vagy csoportosulásoknak mennyire
sikerült propagandacélokból ellenfeleikre sütniük a jelzőt.
Hogy elkerülhessük a szavak csapdáját, könyvünk a terrorizmusnál
szélesebb értelemben és általánosabban tárgyalja az erőszak fogalmát, s
igyekszik a terror színezetű konflikusokat tér- és időbeli politikai
összefüggéseikben tárgyalni. Ily módon a rendkívül összetett közel-keleti
helyzet elemzésekor rá kellett ébrednünk arra, hogy lehetetlen csak a szó
szoros értelmében vett terrorizmusra koncentrálnunk. Ebben az esetben
ugyanis szentesítettük volna a térségben kialakult status quót, s elsikkad
az államok részéről megnyilvánuló erőszak, mely a palesztin militáns szellem
(meg ugyan nem bocsátható) magyarázata.
Ha nem így teszünk, azt a látszatot kelthettük volna, hogy a terrorizmus
a Közel-Keleten nem más, mint a nyughatatlan szélsőségeseket (palesztinokat
és arabokat) megtámadó misztikus kór, holott a valóságban másról van szó.
Ezen a vidéken az erőszak mélyen beleivódott a történelmi hagyományokba, a
gyűlöletből táplálkozik, s a hadseregek és lázadók egyaránt élnek vele. A
helyzet valamivel egyértelműbb a többi terrorcsoport, így a 7., 8. és 9.
fejezetben tárgyalt álkolonialista szeparatista szélsőségesek és egyéb
ideológiai alapokon álló szervezetek tevékenységének esetében, noha a
politikai terror definíciója ez esetben sem mindig fedi pontosan akcióikat.
Óhatatlanul felvetődik a kérdés, használható-e egyáltalán valamire a
"terrorista" címke. Nem fajultak-e már odáig az események, hogy új jelző
után kellene néznünk, hiszen a régit elkoptatta az erőszakos cselekmények
végtelen variációja. Bármily vonzó is ez a megoldás, gyakorlatilag
lehetetlen, a fogalom annyira beépült már a politikusok szótárába, az
emberek lelkébe. Csak annyit tehetünk, hogy igyekszünk körültekintően,
kizárólag az államalakulattal szemben fellépő szélsőséges csoportosulások
tevékenységének minősítésére használni.
Nem nyilváníthatjuk "terrorcselekménynek" azt, hogy Szaddam Husszein
lerohanta Kuvaitot; egyéb fogalmaink sokkal pontosabban fedik az efféle
akciókat. S ugyan Kadhafi ezredest, Khomeini ajatollahot, Asszád elnököt
vagy másokat, amiért hagyták kirajzani országaikból a terrorkommandókat,
méltán minősíthetnénk "állami terroristáknak", mégsem tehetjük, mert ez a
definíció pontosan beleillenék az Egyesült Államok külpolitikai
szóhasználatába, márpedig az 1980-as években a fogalom integritásának semmi
nem ártott annyira, mint az, hogy a politikusok és a diplomaták jogtalanul
kisajátították maguknak. Igazság szerint a terrorizmus fogalmát le kellene
szűkítenünk a politikai célú erőszakos cselekményekre. A bűnözés, az
orgyilkosság nem ebbe a kategóriába tartozik. De nem sorolhatók ebbe a körbe
az antiszemita, rasszista atrocitások sem. Azért, mert irtózunk a gyűlölet
efféle megnyilvánulásaitól, nem süthetjük rájuk a "terrorizmus" bélyegét.
Ellenszenvünk kifejezésére más definíciók állnak rendelkezésünkre.
A "terrorizmus" szó az államalakulat ellen irányuló erőszakos politikai
cselekmények jelölésére szolgál. A pontosítással legalább odáig eljutottunk,
hogy nem soroljuk a terrorcselekmények kategóriájába az ötletszerű
inzultusokat, de a fogalom még így is tág értelmezésre ad lehetőséget.
Ugyanis nem szűkül le a terrorcselekmények elkövetésének egy adott
módszerére. Nem érzékelteti sem a terror dimenzióját, sem az adott
körülményeket. Viszont ha ez így van, terrorizmusnak kellene titulálnunk
mindennemű erőszakos cselekményt. Egy politológus tökéletesen elégedett
lehet ezzel a leíró, önmagában értékítéletet nem hordozó definícióval, és az
elemzés alkalmával megelégszik a terrorcselekmények, valamint a körülmények
számbavételével. Mi azonban, akik ösztönösen elutasítjuk a terrorizmust,
érzelmileg nem tudunk ennyire közömbösek maradni. Amennyiben elfogadjuk,
hogy e fogalom morálisan elutasítandó volta ellenére értékhordozó (márpedig
egész idő alatt ezt hangoztattuk), akkor a terrorizmus és az erőszakos
cselekmények közé egyenlőségjelet csak azok tehetnek, akik a következő két
megállapítás valamelyikével azonosulni tudnak: egyetlen kormányt sem lett
volna szabad, s a jövőben sem szabad, hazai erőknek megdönteniük; a világ
egyetlen országában sincs helye az államhatalom ellen fellépő bárminemű
erőszakos megnyilvánulásnak.
Morális szempontból mindkét állítás tiszteletre méltó, s tipikus példája
a paficista politikai szemléletnek. Nem pacifista szemszögből nézve ilyen
alapon a mai szélsőséges csoportokhoz hasonlóan el kellene ítélni az
Egyesült Államok alapítóit; s hasonlóképpen, amennyiben a második állítás
igaz, nemcsak a nyugati demokráciákat tilos kihívás elé állítani, hanem
jogosulatlannak kell ítélni a megszállt területeken élők izraeli fennhatóság
ellen folytatott harcát, és a közép- és dél-amerikai katonai juntákkal
szembeni lázadásokat. Persze lehet meggyőző érveket és ellenérveket
felsorakoztatni mindegyik állítás mellett. A lényeg azonban, ha a
terrorizmus fogalmába beleveszünk mindennemű erőszakos cselekményt, akkor a
szó elítélő csengésével tisztában lévő nem pacifisták morális értelemben
sarokba szorulnak; ebben az értelemben ugyanis minden kormánynak
(függetlenül attól, elnyomó-e vagy sem) a helyén kellene maradnia, s minden
erőszakos cselekményt (függetlenül attól, hogy jogosult, megbocsátható vagy
visszafogott-e) el kellene ítélnünk.
Viszont ha a terrorizmus és az erőszakos cselekmények közötti kapcsolat
ennyire általános, hogyan törekedhetünk pontos meghatározásra az általunk
terrorcselekményeknek vélt események kihagyása nélkül? Efféle kísérletekre
is láttunk már sikerületlen példákat. A megoldás, hogy nem keresünk átfogóbb
definíciókat, hanem beérjük egy viselkedési formával, amelynek hamisítatlan
terrorcselekmények adják a magját, s amelyet kétértelmű, szórványos és
erőszakos megnyilvánulások kísérnek. Ennek az elemzésnek a talaját
készítettük elő az 1. fejezetben, mikor megpróbáltuk meghatározni a valódi
terrorcselekmények lényegi elemeit. Ezek: a szándékos vagy gondatlanságból
elkövetett emberölések és maradandó sérüléseket okozó támadások; az
áldozatok találomra történő kiválogatása; a provokációk stratégiája; a nagy
nyilvánosságnak szánt üzenetek szimbolikus, ámde erőszakos közvetítése;
valamint a társadalmi méretű félelemkeltés. Minél több ilyen elemmel
találkozunk, annál biztosabbak lehetünk, hogy hamisítatlan
terroristamódszerekkel állunk szemben. Az állítás fordítva is igaz.
Amennyiben az erőszakos cselekmények a fenti jegyektől mentesek,
terrorizmusról nem beszélhetünk.
Természetesen még így is maradnak szürke foltok, ám megközelítjük azt a
jelentéstartalmat, melyben benne foglaltatik elítélő véleményünk is. A
könyvben tárgyalt számtalan terrorcselekmény alapján kijelenthetjük, az
efféle viselkedés, a politikai környezet összetettségétől és a hatalom
természetétől függetlenül, teljességgel elfogadhatatlan. Az állami erőszak
megítélése vitatott, a politikai terror azonban - bárhol forduljon is elő -
mindenképpen elítélendő. Egyaránt igaz ez Dél-Amerikára, a Közel-Keletre és
Európára.
A terrorista magatartás két okból is elfogadhatatlan. Először is, etikai
szempontból elítélendő ártatlan embereket gyilkolni, s az erkölcsi szabály
azokra is kötelező, akikkel a múltban kegyetlenül, méltánytalanul bántak; az
igazságtalanságot nem lehet igazságtalansággal orvosolni. Másodszor, a
politikai terrorizmus gyakorlati megfontolásokból is elutasítandó, hiszen a
leírt esetekből látható, hogy nem hatásos. A provokáció példának okáért
sohasem volt több, mint elvetemült (s a terroristák szempontjából optimista)
számítgatás, mi lesz majd a helyi lakosság vagy éppen az állam
ellenreakciója. A kormány ellenterrorja révén megnyerni vágyott támogatás
nem volt több feltételezésnél, a megtorlás azonban minden esetben
kegyetlennek bizonyult, s egyaránt irtott ki terroristát és ártatlan civilt.
Bebizonyosodott, hogy a terrorcselekmények az esetek többségében fokozódó
állami elnyomást váltottak ki. Egyszerre ösztönzik és igazolni igyekeznek a
szükségtelenül szigorú intézkedéseket. Ám a terroristák még a drákói állami
beavatkozás ellenére sem tudtak annyira népszerűvé válni, hogy egy lépéssel
is közelebb juthattak volna az áhított hatalomátvételhez. A végső cél egyre
messzebb kerül, a terrorcsoportok mindegyike idővel kettészakad, különválik
a politikusabb centrum és a harc folytatására elkötelezettek tábora. Az első
csoport tagjai politikai pályafutásuk során sohasem szabadulhatnak
múltjuktól; a többiek pedig egy lefelé tartó spirál mentén egyre
brutálisabbakká válnak. Örökre összekapcsolja őket a kudarc élménye.
Minél inkább távolodunk a valódi terrortól, s közelítünk a kevésbé
meghatározható erőszakhoz, egyre kevésbé helytállóak az általánosítások, és
elengedhetetlenné válik a körülmények mérlegelése. Terrorcselekményeknek
semmiképpen sem nevezhetjük az ilyen eseteket, a legjobb, ha az "erőszakos
államellenes tevékenység" kifejezést használjuk, melynek két kritériuma van:
milyen jellegű erőszakos cselekménnyel állunk szemben, és mi ellen irányul
az akció? Ha a második kérdésre a válasz az, hogy olyan demokratikus
államforma ellen, amelyben mód van a többségi szavazásra épülő békés
változtatásra, az erőszakos magatartás morálisan igazolhatatlan. Ám ha az
érdekeltek totalitárius, diktatórikus vagy rasszista kormányok ellen
lázadnak, harcuk gondosan kiszámított és féken tartott keretek között
folyik, tettük erkölcsi megítélését az összefüggések ismeretében kell
mérlegelni. A terrorizmus és az erőszakos cselekmények között természetesen
akadnak feltáratlan fehér foltok. Fontos azonban, hogy árnyaltan közelítsünk
a témához, és minden esetben a történelmi háttér és a helyi összefüggések
gondos elemzése után mondjunk ítéletet.