Conor Gearty: Terror
Sebezhetőség
A terror kiváltotta nyilvánosság azonban mulandó, az elkövetőkről hamar
elfordul a figyelem. A terrorkampánynak tehát igyekeznie kell tartósan
lekötni a média figyelmét. Az erőszak rendszeres megnyilvánulása önmagában
nem elég. A terrorcselekmények elkövetői nem ismételhetik magukat, ugyanis a
nyugati közvéleményt nem nagyon hatná meg olyan szörnyűség, amelyen egyszer
már megdöbbent. Akárcsak a nézettségért elkeseredetten küzdő, hosszú ideje
sugárzott limonádésorozatoknak, a terrorizmus drámáját életre hívó
producereknek is minden egyes epizóddal fokozniuk kell a hatást. E
tekintetben közel sem olyan erősek, mint amilyennek látszanak, s a fenti
állítás egyéb vonatkozásokban is igaz. Bármilyen zajos és látványos, a
terror a gyöngék fegyvere. Az erőszak ilyen eszközeivel azok élnek, akiknek
nincs országuk, tehát nem férnek hozzá a legális és mechanizált gyilkos
hadigépezethez. Még egy gerillavezér szintjét sem érik el, akinek egyezséget
kell kötnie a területek a lakóival, ahol működik. A gerillaháború ismérvei
közé tartozik az alterriatív kormánystruktúra kialakítása, az irreguláris
hadseregekbe szervezett nagy tömegek mozgatása, valamint a lakossággal
folytatott agitatív politizálás. A terroristák pusztán saját
lelkiismeretüknek tartoznak felelősséggel. A múltban ez az elszigeteltség
azt jelentette, hogy kevés katonai befolyással bírtak, politikaival meg
egyáltalán nem. Ám a világháború óta eltelt időszakban Nyugaton olyan
technikai és infrastrukturális változások következtek be, amelyek új
lehetőségeket nyitottak meg a terroristák előtt.
Manapság könnyebb terrorcselekményeket elkövetni. Könnyebb hozzájutni
fegyverekhez, ezek hatékonyabbak is a korábbiaknál. A legjobb példa erre a
Semtex robbanótöltet, amely minimális tárgyi eszközzel maximális hatástérel,
s a rendőrség és a repülőtéri fegyveres szolgálat is csak nehezen találja
meg. A közlekedés forradalmi fejlődése világszerte fokozta az utazási
kedvet, s megnövelte a potenciális célpontok számát mind az emberek, mind a
helyszínek tekintetében. Elsődleges célpontokká váltak a repülőterek, a
vonatok és a buszok. Mihelyt egy-egy terrorcselekmény bekövetkezett, a média
világszerte gondoskodik arról, hogy a tett s - amennyiben a végrehajtók
eredményesen munkálkodtak - az üzenet másodpercek alatt az emberek
tudomására jusson. Ez, legalábbis a nyugati országokban, azt jelenti, hogy
az egész társadalom átéli a felforgató tevékenységek emberi drámáját.
De más fontos változás is van a korábbiakhoz képest. A liberális
demokráciák paradox módon viszonyulnak a szenvedéshez. Döntenek életről és
halálról, ha azok, akiket e döntések érintenek, ismeretlenek vagy alig
ismertek. Szüntelenül hoznak ilyen döntéseket a külpolitikáról, a
műveseállomások elhelyezéséről, a hontalanok menhelyeinek bezárásáról, az
AIDS-kutatásokra fordított kiadásokról - hogy csak néhány kiragadott példát
említsek. De ha az áldozatnak arca, családja és személyisége van, ugyanez a
nemzet mindent elkövet, hogy megmentse az életét. Semmi pénzt nem sajnálnak
a tengeren hánykódó, sérült hajó legénységének megmentésére, vagy hogy
fölkutassanak egy hegymászót, akinek nyoma veszett. Érthető az országos
aggodalom egy túsz vagy egy elrabolt gép utasainak életéért, ráadásul épp ez
a vágya a helyzetért felelős csoportnak.