Conor Gearty: Terror

A pandzsábi akciók

      Némi hasonlóság fedezhető fel a Srí Lanka-i, valamint az indiai Pandzsáb térségében uralkodó erőszak között. A szikh, a tamilhoz hasonlóan, különleges helyzetű népcsoport hazáján belül. Vallásuk a hindu és muzulmán hit keveréke, a XV. században keletkezett. Átvették az iszlám egyistenhitet, ugyanakkor hisznek a hindu reinkarnációban, ám a kasztrendszert nem fogadják el. A szikhek korán megvetették lábukat Pandzsábban. Az ötödik guru az Amritszár-tó partján üldögélve megírta a Granthot, a szikhek szent könyvét. A tó közepén épült meg a Harimandirnak vagy Isten Templomának nevezett Aranytemplom. A tizedik (és egyben az utolsó) vallási guru hagyta örökül azokat a parancsolatokat, amelyek e vallás követőit külsőségekben is megkülönböztetik másoktól. A férfiak nem vágathatják le hajukat, s a Szingh, "oroszlán" nevet kell viselniük. Az utolsó guru idejében még tőrt kellett hordaniuk. E megkötések voltak hivatva megakadályozni, hogy a szikhek visszasodródjanak a hinduizmushoz; különben a hittestvérek évszázadokon át békében éltek egymással. S mikor a második világháború után a függetlenség kikiáltása Pandzsáb India és Pakisztán közötti kettéosztásához vezetett, a szikhek és a muzulmánok véres csatározásokba kezdtek, amelyekben a hinduk nem vettek részt. A szikhek harmincöt éven át szépen gyarapodtak az új köztársaságban. A tamilokkal ellentétben a szikhekre gazdasági elnyomás nem nehezedett, politikailag sem kényszerítették őket marginális helyzetbe. Épp ellenkezőleg: az 1980-as évek elejére Pandzsábon belül biztonságos és virágzó körülményeket teremtettek maguknak, biztonságérzetüket fokozta, hogy a tartományt zömmel hittársaik népesítették be, ebben is különbözve a déli tartományokban elszigetelten élő, sebezhető hinduktól.

      Csak részben, s csupán a helyi adottságok alapos vizsgálata révén található magyarázat arra, miért torkollott véres káoszba ez a békés helyzet az évtized végére. A szikhek közt mindig akadtak fundamentalista elveket vallók, akik attól tartottak, hogy vallásukat elsöpri a modern idők szele. Az 1950-es években a szikhek mozgalmat indítottak nyelvük érdekében; 1981-ben politikai pártjuk, az Akáli Dal nagyobb beleszólást követelt Pandzsáb kormányzásába. Szant Dzsárnal Szingh Bhindranwale vezetésével megalakult egy szélsőséges csoport, amely a XIX. század eleji "aranykorra" hivatkozva, amikor a szikhek kormányozták egész Pandzsábot, mind több hatalmat kezdett követelni. Indira Gandhi kezdetben aktívan támogatta Bhindranwalét, azt remélve, ily módon sikerül leszerelnie a tartományon belüli egyedüli ellenzéki erőt, az Akáli Dalt. Ez a döntése - éppúgy, mint a Tamil Tigrisek felfegyverzése - tragikus következményekkel járt, hiszen a szélsőségeseket, miután szervezetté váltak, nem lehetett többé kordában tartani. Egyre nagyra törőbb programjaikban már egy Khalisztán néven megalakítandó önálló szikh állam létrehozását követelték, amelybe az új- delhi hatóságok nem egyezhettek bele.

      A követeléseiket kísérő harciasság nyilvánvalóvá tette, csak idő kérdése, s a konfliktus nyílt erőszakká fajul. S valóban, 1981 elején szikh militánsok egy csoportja eltérítette az Air India egyik Boeing 737-es gépét, fedélzetén 117 utassal és a személyzet tagjaival, ám az akció nem járt sikerrel, mivel a pakisztáni hatóságok nem sokkal lahorei leszállásuk után lefegyverezték a géprablókat. Errefelé szokatlannak számított ilyen klasszikusnak mondható terrorcselekmény. A szikh szélsőségesek ugyanis még nem éltek a közel-keleti "nemzetközi színterű terrorcselekmények" eszközeivel. Az általuk elkövetett erőszakos cselekedetek inkább hasonlítottak a Tamil Tigrisekéire, jóllehet gerillának sohasem tekintették magukat. 1983 októberében megállítottak egy hindukkal teli buszt, az utasokat lemészárolták; két héttel később kisiklattak egy vonatot, és 200 ember életét oltották ki. Ez év őszén és telén már rendszeresen gyilkoltak újságírókat, politikusokat, rendőrtiszteket. Bhindranwale, aki ez idő tájt az Aranytemplom fölött rendelkezett, parancsot adott ellenfeleinek kivégzésére.

      Elképzelni sem lehet, hová fajulhatott volna a háborúság, ha az indiai kormány közbe nem lép. A kezdeti időkben, amikor Bhindranwale az Aranytemplomot a szélsőségesek erődjévé alakította, a kormányszervek nem tudták eldönteni, miképp válaszoljanak. Csak amikor 1983-ra az erőszak elharapódzott, s naponta robbantak ki kisebb-nagyobb hindu lázadások, vált Indira Gandhi számára nyilvánvalóvá, hogy súlyos problémákkal áll szemben, s provokatív döntésével, miszerint el kell foglalni a szikhek szent templomát, olajat öntött a tűzre.

      Az Aranytemplom megrohamozása 1984 júniusában teljesen megmérgezte Pandzsáb politikai hangulatát. A hadsereg támadása, a tankok és a tüzérség bevetése, a közelharcok véget vetettek ugyan a szikh szélsőségesek jelenlétének, ámde ezért rettenetes árat kellett fizetni. A megrongált templom, a lerombolt épületek látványa, a rengeteg áldozat (nyolcvanhárom kormánykatona, 493 szikh fegyveres és civil), Bhindranwale és más szélsőséges vezetők halála a mérsékeltebb szikhek véleményét is megváltoztatta. Országszerte zavargások törtek ki. A következő év októberében szikh testőrei agyonlőtték Indira Gandhit, s a merényletet követő felkelés következtében a hírek szerint kétezer szikhet mészároltak le, a hatóságok állítólag kísérletet sem tettek védelmükre. 1984 végére a válság szinte ellenőrizhetetlenné vált. Indira Gandhi örökébe lépő fia, Radzsiv Gandhi megpróbált egyezséget kötni a szikhek mérsékelt szárnyával, ennek eredményeképpen a helyzet egy időre konszolidálódott, ám a megegyezés két éven belül teljes kudarcba fulladt, mivel Radzsivot azzal vádolták, hogy nem tartotta be ígéreteit. A bebörtönzött szikheket nem engedték szabadon, a szikhek gyilkosait nem állították bíróság elé, s nem került sor az egyik fontos, vitatott státusú város Pandzsábhoz csatolására sem. Az egyre fokozódó bizonytalanság közepette Radzsiv Gandhi kormánya 1987-ben átvette a pandzsábi adminisztrácíó közvetlen irányítását, ezzel az Akáli Dalon belül elszigetelte a mérsékelteket, akikkel a megállapodást eredetileg megkötötte. A kormány bírósági ítélet nélkül tartott fogva embereket, tűrte, hogy az utcákon gyilkos bandák randalírozzanak a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével, s ez csak tovább fokozta a szikh közösség ellenszenvét.

      Az 1984 végén elszabadult erőszakot a zavaros politikai körülmények - az egyik pillanatban békülékeny, a másikban már bosszúálló és drákói intézkedések - tükrében kell vizsgálni. Az eszkaláció drámai méretű volt. 1985-ben Írország nyugati része fölött felrobbant az Air India Torontóból Londonba tartó Boeing 747-ese, háromszázhuszonkilenc ember vesztette életét. Pár órával később az Air India másik gépének csomagterében robbant bőröndbe rejtett pokolgép. A feltételezések szerint szikh szélsőségesek álltak mindkét akció mögött. Az évtized második felére állandósult Indiában a vérengzés: becsült adatok szerint 1986-ban hatszázkilencen, 1987-ben ezerötszázhatvanhatan, 1988-ban több mint kétezren veszítették életüket. Egyik alkalommal szikh esküvői menetre támadtak, megölve tíz embert; később gépfegyverekből tüzeltek egy hindu fesztivál résztvevőire, a támadás harmincnégy áldozatot követelt; szikh szélsőségesek tüzet nyitottak Harijana állam Kaithal nevű városának piacán, tizenhat ember életét oltva ki.

      Propagandisztikus célzatnak nyoma sem volt az akciókban, provokáció volt minden egyes megmozdulás. Az ártatlan polgárok ellen elkövetett erőszak a helyi lakosság megosztását s a kormányzati túlkapások kiprovokálását célozta. Hosszú távú stratégiájuk a közösségek közti feszültségek gerjesztésére, a kétségbeejtő bizonytalanság fokozására irányult, így akartak a militáns csoportok a szikhek egyedül autentikus hangadói lenni.

      Az új s megegyezésre hajló miniszterelnök, V. P. Szingh megválasztásával 1990 elején valamelyest csökkentek a feszültségek, ám az év közepe táján a helyzet megint csak romlani kezdett. A Szingh-kormány kompromisszumra hajló politikája mindössze arra volt jó, hogy kiderüljön, az erőszak évei alatt csak erősödött a szikh militánsok elszántsága, akik Khalisztánnál kevesebbel már nem akarták beérni. A központi kormány taktikája, amely egyszer támogatta a szélsőséges erőket, máskor szenvedélyes bosszút állt rajtuk, aláásta a mérsékelt vonalat képviselő szikhek pozícióját. Pedig ha a kormány megpróbálta volna kihasználni a mérsékeltek ellenérzéseit az erőszakra hajlókkal szemben, több eredményt ér el, mint a rendőri erőszak alkalmazásával. Pandzsábban a szélsőségesek a kormányzati túlkapások nélkül aligha maradhattak volna felszínen. A válság egészének legszembetűnőbb vonása, hogy India központi kormányai különösen az Indira Gandhi, majd halála után a fia vezette adminisztrációk - rosszul ítélték meg a helyzetet. Példájuk tanulsággal szolgál, hogyan nem szabad az erőszakos felforgató tevékenységekre reagálni.