Conor Gearty: Terror
A túszszedés válsága
Libanonban a túszszedés már az 1975-76-os polgárháború óta
"népbetegségnek" számított. Ám nyugati állampolgárokat ez egészen az 1982-es
izraeli megszállásig nem érintett. David Dodge professzort, a Bejrúti
Amerikai Egyetem rektorát 1982-ben rabolták el, s hónapokon át tartották
fogva - feltehetően Iránban -, mielőtt szabadon engedték. Az akció
feltételezhető oka az volt, hogy kikényszerítsék három iráni diplomata
szabadon bocsátását, akiket korábban keresztény falangisták vettek őrizetbe.
Semmi pontosat sem lehetett megtudni arról, hogyan folyt az alkudozás; az
amerikai szabadon bocsátásának feltételeiről (már ha voltak ilyenek) a világ
nem szerzett tudomást. S miközben a flotta lidérces libanoni akciója 1984
elején a végéhez közeledett, Dodge helyettesét, Malcolm Kerrt az Iszlám
Dzsihád agyonlőtte az egyetem területén. William Buckleyt, a CIA bejrúti
irodájának vezetőjét ugyanez a csoport rabolta el az év márciusában (Buckley
később belehalt a vallatások során elszenvedett kínzásokba). Két másik
férfit, egy amerikai tudóst és egy francia építészmérnököt, akiket 1984-ben
raboltak el, a Nabih Berri vezette Amal szervezet közbenjárására szabadon
engedtek, ám túszul ejtették ugyanez év májusában Benjamin Weir amerikai
lelkipásztort. Augusztusban elraboltak egy brit újságírót, Jonathan
Wrightot, neki tizenkilenc nap múltán sikerült megmenekülnie. 1985
februárjában ismét elfogtak egy újságírót, Jeremy Levint, aki közel egy év
fogság után szabadult. Weir folyamatos fogva tartása, valamint két újabb
amerikai, Peter Kilburn, az Amerikai Egyetem könyvtárosa és Laurence Jenco
atya, katolikus pap elrablása a Libanonban eluralkodott anarchia tartósságát
bizonyította.
Az igazi eszkaláció 1985 márciusában következett be, azt követően, hogy
Fadlallah sejknek, a Hezbollah szellemi vezetőjének irodája közelében, a
Bír-el-Abd mecset szomszédságában felrobbantott, gépkocsiba rejtett pokolgép
közel nyolcvan ember életét oltotta ki. A CIA-t vádolták az akcióval, s két
héttel az esemény után elraboltak két brit iparost, Brian Levicket és
Geoffrey Nash-t, akiket szabadon eresztettek, mihelyt elrablóik rájöttek,
hogy nem amerikai állampolgárok. Két francia hasonlóképpen járt. Nyolc
nappal a pokolgépes merénylet után elrabolták a bejrúti Associated Press
képviseletének vezetőjét, az amerikai Terry Andersont, és két francia
diplomatát, Marcel Fontaine-t és Marcel Cartont, akiket azonban már nem
engedtek el olyan hamar, mint honfitársaikat. Ugyancsak elrabolták az ENSZ-
nek dolgozó brit írót, Alec Collettet is. Májusban két franciát ejtettek
túszul, Michel Seurat-t (aki a fogságban elhunyt) és Jean-Paul Kauffmann
újságírót, ezt követte az Amerikai Egyetemi Klinika igazgatójának, David
Jacobsennek az elrablása. Júniusban az Amerikai Egyetem Mezőgazdasági
Fakultásának dékánját, a skót születésű Thomas Sutherlandet fogták el.
Szeptemberben nyoma veszett egy olasz üzletembernek. Hamarosan kiderült,
hogy az emberrablások zömét az Iszlám Dzsihád vagy a Hezbollah szervezte,
jóllehet Alec Collett történetesen Abu Nidal szervezetének karmai közé
került.
Az elrabolt és könyörtelenül sorsukra hagyott túszok listája 1986 során s
az azt követő időszakban egyre nőtt. A háttérben olyan ismeretlen
csoportosulások tűntek fel, mint a Forradalmi Igazság Szervezete vagy a
Palesztinát Felszabadító Iszlám Szent Háború, amelyekről joggal
feltételezhető, hogy a Hezbollahhal álltak kapcsolatban. A francia
üzletembert, Marcel Coudarit 1986 februárjában rabolták el, s kilenc hónapig
tartották fogva; három spanyol nagykövetségi tisztviselő rövid ideig volt
fogságban. 1986 márciusában elraboltak egy négyfős tévéstábot, ugyanez
történt két brit tudóssal, Leigh Douglasszel és Philip Padfielddel. Túszul
ejtettek egy franciatanárt, Michel Briant, s egy autókereskedőt, Camille
Sontagot, akiket azonban az év vége felé szabadon engedtek. (Helyette 1987
elején Roger Auque francia újságíró került fogságba.) Röviddel az Egyesült
Államok líbiai támadását követően, feltehetően, mert az amerikai gépek
angliai támaszpontról szálltak fel, két britet, Brian Keenant és John
McCarthyt ejtették túszul, utóbbit útban a bejrúti repülőtér és a biztonság
felé. 1987 januárjában a nyugatnémet Rudolf Cordest és Alfred Schmidtet
rabolták el. Az év végére a Libanonban élő nyugatiak foglalkozásukra,
nemzetiségükre és politikai meggyőződésükre való tekintet nélkül
valamennyien célpontokká váltak, s a külföldiek bármelyike okkal tarthatott
attól, hogy könnyűszerrel a feledés homályába merülhetnek Bejrút vagy déli
hátországa egyik titkos börtönében.
Kegyetlen élmény, ha az embert elrabolják, ám az Iszlám Dzsihád vagy a
Hezbollah foglyának lenni mindennél szörnyűségesebb. Azok, akik élve
szabadultak, elmondták, hogy embertelen körülmények között tartották őket,
fogvatartóik mitsem törődtek emberi szükségleteikkel s kétségbeesett
hozzátartozóik félelmeivel, aggodalmaival. Az áldozatok sokszor hónapokon át
nem látnak és nem hallanak más élőlényt maguk körül, mint őreiket. A fogoly
és fogvatartói között semmiféle kapcsolat nem jöhet létre. A túszok nem
tarthatnak kapcsolatot a külvilággal, olykor azonban arra kényszerítik őket,
hogy elrablóik nevében hajmeresztő, nyelvtanilag szándékosan pontatlan
követeléseket írjanak vagy mondjanak magnóra. David Jacobsennek például
olyan levelet kellett megírnia, amelyben saját szorongatott helyzetét,
magárahagyottságát kellett összehasonlítania egy amerikai újságíróéval, akit
a Szovjetunióban tartottak fogva, valamint azon honfitársaiéval, akiknek
kiszabadításáért az amerikaiak elkeseredetten harcoltak. Jacobsent elrablói
veréssel kényszerítették, hogy kódolt üzenetet küldjön azután, hogy
helyesírási tévedéseiket a világsajtó citálni kezdte. A túszoknak a fogva
tartás egész ideje alatt két lehetőséggel kellett számolniuk: sohasem jön el
a szabadulás órája, s hogy a halálra nem kevesebb az esély, mint a következő
étkezésre. A latin-amerikai városi gerillák, a George Habbász vezette PFLP
módszeréhez hasonlóan, a bejrúti emberrablók az érintett nemzet iránti
elvakult gyűlöletüket átvitték a polgáraira is, akikkel brutálisan,
embertelenül bántak.
A nyugati országok állampolgárait sújtó libanoni túszszedés megfelel a
valódi terrorizmus szinte valamenynyi kritériumának. Tág és önkényes a
kiszemelt áldozatok skálája. A rettenetes élmény mély nyomokat hagy az
áldozatban, családjában és barátaiban. Az áldozat - akinek arca maszkot
viselő elrablóival együtt rendszeresen feltűnik a médiumokban - szorongatott
helyzete ugyanolyan figyelmet kelt a nyugati világban, mint a géprablások
vagy a nagykövetségek ellen intézett támadások. A terrorcselekmények célja
gyakran csak a bosszú, nem feltétlenül a kommunikáció lehetőségének
megteremtése, bár gyakorta ez is megtörténik. A libanoniak tússzedése sokkal
rafináltabb annál, semhogy szokványos mérlegeléssel megítélhető lehetne.
Az emberrablásoknak számos indítékát különböztethetjük meg. Legelőször is
- s ez egyáltalán nem lebecsülendő -, van az anyagi faktor. A legutóbbi
emberrablások némelyikéről kiderült, valamelyik független csoport pusztán
arra törekedett, hogy minél nagyobb váltságdíjat zsebeljen be boldogtalan
áldozataiért. A fogoly sorsa az alkudozás eredményétől függött. Ám a
politikai indíttatású emberrablók sem vetik meg az anyagiakat. Közismert
tény, hogy az 1987-ben elrabolt két nyugatnémet férfi egyike magas
váltságdíj fejében szabadult, s szabadulásáért orvosi műszerekkel látták el
az egyik Dél-Bejrútban működő síita közösséget. A bonni kormány tagadta,
hogy bármi köze lett volna a váltságdíj kifizetéséhez, azonban nincs
kizárva, hogy egy magánadomány eljuttatásához köze volt.
A túsz büntethető azért is, mert elrablói elítélik kormánya fellépését.
Ez történt Tripoli bombázása után, amikor megölték a hetekkel korábban
elrabolt angol tanárokat, Leigh Douglast és Philip Padfieldet, csakúgy, mint
Alec Collettet és az amerikai Peter Kilburnt. Az emberrablók így torolták
meg Reagan elnök és Margaret Thatcher döntését.
A harmadik s egyben a leggyakoribb indítóok az emberrablásokat egy
nagyobb szabású küzdelem részeként arra használni, hogy meghatározott célok
teljesítését kényszerítsék ki a nyugati vagy arab kormányoktól, esetleg
éppen a Izraeltől. Az Iszlám Dzsihád által túszul ejtett foglyokért, köztük
Benjamin Weir tiszteletesért és Terry Andersonért cserébe az emberrablók azt
akarták elérni, hogy kiszabadítsák pokolgépes merényletért elítélt, az AI-
Dava szervezethez tartozó tizenhét társukat, akiket Kuvaitban börtönöztek be
(ezek ugyanazok a foglyok voltak, akiknek szabadon bocsátását követelték a
TWA 847-es járatának elrablói is).
Az emberrablók követelései azonban változtak az évek folyamán. Az
1982-ben elrabolt iráni diplomaták kiszabadítása (foglyul ejtésük motiválta
Dodge elrablását) újra meg újra előtérbe került, annak ellenére, hogy majd
mindenki úgy gondolta, ezek a szerencsétlen emberek már régen nem élnek. Az
emberrablók alkuik során a Khiam börtönbeli állapotokra igyekeztek felhívni
a figyelmet. Ebben a hírhedt börtönben vádemelés és ítélet nélkül közel
háromszáz libanoni síitát tartanak fogva, akikkel a Dél-libanoni Hadsereg,
az izraeli rendőrség meghosszabbitott karja kimondhatatlan brutalitással
bánik. A foglyoknak "tilos beszélniük, s ha nem engedelmeskednek, hideg
vízzel öntik le őket. Valahányszor kivezetik őket ablaktalan, kőfalú
celláikból, melyben nincs más, mint egy műanyag kübli, kámzsát húznak a
fejükre." Gyakoriak a kínzásokkal kicsikart vallomások, a legtöbbjüket
ugyanolyan hosszú időn át tartják fogva, mint a nyugati túszokat, hogy
sorsuk párhuzamba állításával tegyék érthetővé, ha nem is logikussá vagy
megbocsáthatóvá a történteket.
Az Iszlám Dzsihád által gyakorolt nemzetközi diplomácia a teheráni
külpolitika hasznos kiegészítőjének bizonyult. Amennyiben kellő alapossággal
választották ki az elrablásra kiszemelt személy nemzetiségét s elrablásának
pillanatát, tetteiket számos apró siker koronázta. A nyugatnémet túszok
elrablásával például azt akarták elérni, hogy az NSZK ne engedjen az
amerikai követelésnek, s ne adja ki Mohammed Hamadeit, akit a TWA-gép
elrablásának gyanúja alapján vettek őrizetbe az NSZK hatóságok. A németek
végül úgy döntöttek, hogy nem teljesítik az amerikai kérést. Majd amikor
Hamadei bátyját állították bíróság elé emberrablásokban folytatott tevékeny
részvétele miatt, a szélsőségesek a másik német túsz fogva tartásával
igyekeztek a bíróságot enyhe büntetés kiszabására kényszeríteni. A zsarolás
nem vált be, ugyanis a bíróság, vállalva a túsz életének kockáztatását,
hosszú börtönbüntetésre ítélte a vádlottat.
A franciáknak is azt kellett tapasztalniuk, hogy állampolgáraik elrablása
nem érthetetlen terrorcselekmény, hanem hosszas alkufolyamat nyitó lépése.
1987 novemberében az emberrablók szabadon engedték két honfitársukat, Jean-
Louis Normandint és Roger Auque-ot. Ez idő tájt hosszas díplomáciai
manőverre került sor; beszüntették a libanoni és az iráni francia
nagykövetségek ellen intézett támadásokat; az 1986-os pokolgépes merényletek
egyik iráni gyanusítottja hazatérhetett Teheránba; a franciák adósságuk egy
részét, mellyel még a sahnak tartoztak s hosszú ideje befagyasztottak,
kifizették Iránnak. Sokakban felmerült a gyanú, hogy ezek az események
összefüggenek egymással, különösen akkor, mikor kiderült, állítólag igen
nagy összegű váltságdíj átutalására is sor került.
Nem sokkal az 1988-as elnökválasztás előtt épen és egészségesen előkerült
a megmaradt három francia túsz, Carton, Fontaine és Kauffmann. A hírre
sokakban gyanú támadt, hogy a titkos tárgyalások sikerrel végződtek. A
korábbi enyhüléseket követően a francia-iráni kapcsolatok neuralgikus pontja
a Hezbollah egyik csoportjára 1986-ban kiszabott hosszú börtönbüntetés
maradt, a csoportot azért ítélték el, mert a volt iráni miniszterelnök ellen
megkísérelt és ügyetlenül végrehajtott merénylet alkalmával megöltek két
franciát. (Az 1986-os, egész Párizst pánikba ejtő pokolgépes
robbantássorozatról mindenki úgy vélte, szélsőséges csoportok ezáltal
kívánnak nyomást gyakorolni a kormányra embereik szabadon bocsájtása
érdekében.) 1990 nyarán, a szokásos szabadságok megkezdésének előestéjén,
két évvel a francia túszok elengedése után, Mitterrand elnök szabadlábra
helyezte a csoportot, s gondoskodott arról, hogy mihamarabb visszajussanak
Teheránba. A túszszedés látszólag hatásosabbnak bizonyult, mint a pokolgépes
robbantás.
Persze nem minden ország reagált az eseményekre a franciák és a németek
által alkalmazott erőszakmentes diplomáciai lépésekkel. A britek például
kérkedtek azzal, hogy nem hajlandók szóba állni a túszszedőkkel,
veszélyeztetve túszul ejtett állampolgáraikat. A Szovjetunió homlokegyenest
ellenkezően reagált a hasonló incidensekre. Amikor 1985 szeptemberében négy
szovjet állampolgárt ejtettek túszul, a szovjetek állítólag elrabolták az
egyik feltételezett emberrabló hozzátartozóját, akit megcsonkítottak, s
ujjdarabkáit elküldték családjának. A három életben lévő foglyot (a
negyediket nem sokkal elfogása után agyonlőtték) sebtében szabadon
eresztették, s a szovjetekkel soha többé nem próbálkoztak. Az izraeliek
elrabolták a Hezbollah két vezető emberét, Dáud Kasfit és Obeid sejket,
abban a reményben, hogy ily módon kiszabadíthatnak hat izraelit, akikről úgy
gondolták, libanoni börtönükben még életben vannak. Ám a legfurcsábban az
amerikaiak viselkedtek. Miközben Reagan elnök mélységesen elítélte a
"nemzetközi terrorizmust", s arra buzdított mindenkit, keményen szálljon
szembe a gonoszság ezen páratlan formájával, élesen bírálta Franciaországot
és Görögországot gyöngeségükért, és végrehajtotta a Líbia ellen intézett
támadást. Kormánya nemcsak tárgyalt a "nemzetközi terroristák"
legveszedelmesebb csoportosulásával, az irániakkal, hanem Izrael
segítségével még fegyvereket is adott el nekik, remélve, hogy a Hezbollah
viszonzásul szabadon engedi a Bejrútban túszként tartott amerikai
állampolgárokat.
Az irániak feltehetően alig hittek a szerencséjüknek. Átvették a
fegyvereket, s három amerikait (Jenco atyát, Weir tiszteletest és David
Jacobsent) szabadon engedték. Mire az utolsó is távozott, újabb három
amerikait ejtettek túszul, a Nyugat-Bejrútban müködő Libanoni Nemzetközi
Iskola igazgatóját, Frank Reedet, az Amerikai Egyetem pénzügyi ellenőrét,
Joseph Cicippiót és egy írót, Edward Tracyt. Az emberrablásokért az Arab
Forradalmi Sejtek és a Forradalmi Igazság Szervezete vállalta magára a
felelősséget. Vagyis a túszok száma változatlan maradt, a különbség
mindössze annyi volt, hogy Irán számottevő, Washingtonból érkező
fegyverszállítmányt biztosított magának. A Palesztina felszabadításáért
küzdő Iszlám Dzsihád ezt követően elrabolta a bejrúti University College
három amerikai professzorát, Alann Steent, Jesse Jonathan Turnert és Robert
Polhillt. Ugyancsak emberrablók foglya lett Terry Waite, aki megpróbált
közvetíteni az Iszlám Dzsihád és a Reagan-kormány között.
A teheráni kormány számos tagja elégedetten fogadta volna, ha az
amerikaiakkal kialakított kapcsolatok változatlan mederben folynak tovább,
ám ennek gátat szabott egy libanoni újságban megjelentetett,
kiszivárogtatott újsághír. A reveláció erejével ható közlemény
"Irangate"-botrány néven vonult be a köztudatba. Kiderült, a nicaraguai
kontrák is érintettek voltak a fegyvervásárlási tranzakciókban. Az iráni
fegyvereladásokból származó profitot ugyanis a hírek szerint a felforgató
elemek tevékenységének támogatására fordították, kiknek közép-amerikai
tevékenysége messze felülmúlta az Iszlám Dzsihád vérszomját. Ám ők nem
számítottak terroristának, hiszen Reagan elnök az ő pártjukon állt.