Conor Gearty: Terror
Az ír nacionalisták és az orosz anarchisták
1848-as nagy európai forradalmak bukása a felforgató tevékenység
módszereinek megújításához vezetett. A lázadók új generációi a korábbiaktól
eltérő taktikákhoz folyamodtak, s megjelentek a terrorizmus néven emlegetett
erőszakos cselekmények. Ezek az évszázad második felétől kezdődően két
helyszínhez kötődtek: Írországhoz és Oroszországhoz. Írországban a
nacionalizmus volt a hajtóerő: az ír lakosság számottevő része szabadulni
akart a brit fennhatóságtól. A szándék leginkább a westminsteri Ír
Parlamenti Párt önkormányzati politikájának támogatásában nyilvánult meg,
létezett azonban egy sokkal militánsabb csoportosulás is, amely az ír
érdekek fizikai erőszakkal történő védelme mellett kötelezte el magát.
Az Ír Republikánus Kör (IRB) titkos társaság volt, tagjai arra
szövetkeztek, hogy fegyverrel vívják ki Írország függetlenségét. A
jakobinusokhoz hasonlóan feljogosítva érezték magukat, hogy eldöntsék, mi
szolgálja az ország felemelkedését. Ám ettől még a szó szoros értelmében nem
lettek terroristákká. Épp ellenkezőleg, az IRB tartózkodott a
terrortaktikától, szívesebben éltek a régimódi, nyílt lázadás eszközével,
ami arra utal, hogy vezetőik, becsapván önmagukat, elhitték saját
propagandájukat. 1867-es nyílt lázadásuk valódi katasztrófa volt. Számos
baklövést követtek el, azt hitték például, tömegek állnak mögöttük, holott
az írek nagy többsége nem lelkesedett kísérletükért. Természetesen
vitatható, vajon többre jutottak-e volna, ha valódi terroristákként járnak
el, vagyis ha ártatlan emberek életét is feláldozzák az ügy érdekében. Balul
ütött ki az az akciójuk is, mikor ír foglyokat igyekeztek kiszabadítani a
clerkenwelli börtönből, ugyanis a bejárat felrobbantásakor ártatlan
járókelőket öltek meg. Ez a melléfogás a valóságos terrorcselekmény
színezetét adta az esetnek, s a britek ezután sokkal nagyobb figyelmet
szenteltek az ír kérdésnek, mint a korábbi jelentéktelen próbálkozások
alkalmával. W. E. Gladstone, az akkori brit miniszterelnök a parlamentben
kijelentette: az IRB "konspirációja rendkívüli hatással volt az ír
politikára".
A clerkenwelli esemény azt a hamis látszatot keltette, hogy az IRB
terrorista csoportosulás, és az ellenzéki csoportok tevékenysége a
külvárosokban még inkább erősítette ezt a nézetet. A kor jeles történésze,
Charles Townshend részletesen megvizsgálta az 1880-as évek elején a Clan na
Gael és Skirmisherek által elkövetett robbantásokat, s arra a
következtetésre jutott, hogy jóllehet "a modern politikai "terrorizmus
előfutárai voltak az elkövetők, "a terror által keltett hatás mértéke...
vitatható. Idővel ugyanis minden cselekmény egyre hatástalanabbnak
bizonyult." E csoportok valójában óvakodtak az emberáldozattól, a halálos
áldozatok nélküli erőszak azonban csak zavarónak bizonyult, de nem
forradalmi tettnek.
Ennek az időszaknak a legnevezetesebb tettét az agrármozgalomhoz kötődő,
titokzatos terrorista csoport, a Legyőzhetetlenek hajtották végre. Nevükhöz
fűződik az 1882-es dublini, Phoenix Park-beli merénylet, melynek két brit
vezető közéleti személyiség, Lord Frederick Candish és T. H. Burke esett
áldozatul. Ez az esemény, amely két gondosan kiválasztott áldozat halálával
járt, a szikarioszok és asszaszinok tevékenységéig vezet vissza.
Ha az ír szeparatistákat XIX. századi terroristákként aposztrofáljuk, ezt
nem annyira tetteik indokolják, inkább a társadalom törvényein kívül élő
forradalmárok hajlandósága a fenyegetőzésre, a szélsőséges agresszió
hirdetésére. O'Donovan Rossa, az egyik magányos ellenzéki, tervet dolgozott
ki az alsóház mérges gázzal történő elárasztására, s ezzel méltán vonult be
a terrorizmus irodalmába. A robbanószerekkel azonban olyannyira csínján
bánt, hogy akciói mindannyiszor csütörtököt mondtak.
A tettekkel szemben az írott szó túlhangsúlyozása uralkodott el a XIX.
század végi és a XX. század eleji orosz terrorizmus megítélésében is. A
tények a felforgató cselekmények két időszakáról beszélnek. Az egyik a
Narodnaja Volja 1878-ban kezdődő tevékenysége. Ennek 1881-ben azok a
könyörtelen intézkedések vetettek véget, amelyeket II. Sándor cár
meggyilkolását követően vezettek be a hatóságok. A második periódus a
Szociálforradalmi Párt, illetve a Harci Szövetség színre lépésével kezdődött
1902-ben, Dmitrij Sipjagin belügyminiszter meggyilkolásával, s 1905-ben
szűnt meg a sokkal vehemensebb forradalmi erőszak beköszöntével.
A kor irodalmában túlteng a forradalmi retorika, amelyből képet kapunk a
forradalmárokról, legalábbis az erőszakhullám kezdeti szakaszáról. A
meghatározó filozófia egy bizonyos idealista anarchia volt, amely egy új és
jobb (ám ennél pontosabban nem körvonalazott) jövő nyitányaként a fennálló
rend elsöprését követeli. Azt vallották, hogy a rombolással többre mennek,
mint ha publikációkkal és politikai vitákkal igyekeznének a helyzeten
változtatni. Ezt az elképzelést "a tett propagandája" emlékezetes szólamába
csomagolták, ennél pontosabban sohasem határozták meg céljaikat. A szlogenbe
belevették a bűnözők dicsőítését is, állítván, az az "egyedüli igaz
forradalmár". Ezt Wilhelm Weitling fogalmazta meg, s a gondolatot Mihail
Bakunyin, a téma legbefolyásosabb ideológusa fejlesztette tovább írásaiban:
"Az orosz állam keretein belül a banditizmus a legtiszteletreméltóbb
életmód. A moszkovita állam hírhedt társadalmi berendezkedése, amely a
nyugati államforma mintáját vitte tökélyre, s amelyet Péter cár reformjai,
majd az emberséges Sándor cár által biztosított szabadságjogok
szilárdítottak meg, létrejötte pillanatától kezdve elkeseredett ellenállást
váltott ki az emberekből. A banditák a nép hősei, védelmezői, megmentői.
Kérlelhetetlen ellenségei mind az államnak, mind pedig az állam által
kialakított társadalmi és polgári rendnek; mindhalálig küzdenek az
arisztokratikus csinovnyikok és az állami papság intézménye ellen."
Bármi volt is az ideológiai alap, a forradalmárok írásaiból kitűnik,
mennyire vérszomjasak voltak. Bakunyin ezt írja másutt:
"... a mostani generáción a sor, hogy engesztelhetetlen brutalitással,
rendíthetetlenül haladjon a pusztítás útján. A romlatlan, tiszta elméjű
ifjaknak tudniuk kell, sokkal humánusabb tett, ha leszúrják vagy megfojtják
gyűlölt ellenségeik tucatjait vagy akár százait is, mint ha részt vállalnak
az intézményes gyilkosságokban, parasztok millióinak megkínzásában és
mártírsorsra ítélésében."
Szergej Nyecsajev híres művében, az 1869-ben napvilágot látott A
forradalmárkatekizmusában, így jellemzi a forradalmárokat: "halálraítéltek,
... akik csak egy dologhoz értenek, a pusztításhoz"... "engesztelhetetlen
ellenségei ennek a világnak, s ha mégis az élet mellett döntenek, csak azért
teszik, hogy tökélyre vigyék a pusztítást". "Éjjel-nappal egyetlen gondolat,
egyetlen cél foglalkoztatja őket - a kérlelhetetlen pusztítás." Nyikolaj
Morozov alig várta a napot, mikor "a despoták a lakomájukat követő desszert
felszolgálásakor egyszercsak úgy érzik, a tömegek félelemsikolyának
közepette megindul a föld a lábuk alatt".
A kor felforgató irodalmának zömét ez a melodramatikus, terjengős
hangvétel jellemzi. Ennek ellenére a forradalmi bűntényeket nagy
körültekintéssel követték el. A cári Oroszországban honos terrorista taktika
lényege a célpont gondos kiválasztása. Az illegalitásban működő aktivisták
azt vallották, ha meggyilkolnak néhány kulcspozíciót betöltő hivatalnokot,
az egész országot forradalmi lángba boríthatják. A jelenség nem csak
Oroszország sajátja volt. A téma egyik ismerője így fogalmazott: "semmi sem
jellemzi jobban a XIX. és XX. századi zendülések természetét, mint a remény,
hogy az egyedi célpontok elpusztítása jel a tömegek megindulásához". Az
"alágyújtós" teória annak következménye volt, hogy a lázadók túlzott
reményeket fűztek a tömegek cselekvőkészségéhez. Számukra a kormány jó és
rossz emberekből állt, s e megkülönböztetés azt mutatja, a zendülőket még
csak meg sem érintette Marx sokkal mélyebb társadalomkritikája; van valami
naiv, majdhogynem gyermeteg abban, amit Morozov írt 1880-ban: "a brutalitás
és a despotizmus néhány vagy - az esetek többségében - egy meghatározó
személyben (Bismarck, Napóleon) koncentrálódik, s azok bukásával vagy
halálával ér véget".
A szemlélet nagyon behatárolta a terrorista akciók áldozatainak körét. Az
egyik merénylő képtelen volt bombáját felrobbantani, amikor Szergej
Alekszandrovics főherceg családja kíséretében jelent meg, ugyanis nem vette
volna a szívére, hogy gyerekek életét veszélyeztesse. A forradalmárok
részben ezért, részben mert majd mindenki hasonlóképpen kritikusan szemlélte
a fennálló rezsimet, tevékenységük során maguk mögött tudhatták a tömegek
támogatását.
A kor légkörét nem mételyezte a minden állampolgárt fenyegető
terrorizmus, legalábbis a kormánnyal szemben álló ellenzéki csoportosulások
részéről nem. A főhivatalnokok természetesen rettegtek. A politikai
rendőrség főnöke ki is jelentette: "A miniszterek is emberi lények, akik
élni akarnak." Meglepőek azonban a kor forradalmi tevékenységének
számadatai. A terror feltételezett csúcsán, 1878 és 1882 között a cár ellen
irányulón kívül mindössze hat komoly merényletet követtek el főtisztviselők
ellen. Ugyanezen időszak alatt nem kevesebb, mint 72 tárgyalást folytattak
le 397 vádlott ügyében; a kiszabott büntetések között volt 19 bebörtönzés,
159 embert küldtek kényszermunkára (rendszerint Szibériába), s 57 személyt
száműztek. 31 embert halálra ítéltek, és ki is végezték őket.