Conor Gearty: Terror
Írországi változatok
A múlt kísért az IRA harcias szellemében, zavart keltő öröksége van az ír
politikai gondolkodásnak. A múlt többféle hangon szólal meg, s az észak-
írországi csoportok mindegyike saját előítéletei szerint válogat közöttük. A
nacionalista felfogás szerint az ír kérdés Nagy-Britannia első, állandó és
egyben utolsó gyarmati problémája. Kolonializációnak tekintik a múltban
történteket, s fölróják, hogy az ősidők óta büszke nemzetet térdre
kényszerítik az idegen hatalom előtt. Szerintük az angol fennhatóság az
országnak csak rosszat hozott, olyan csapásokat mért lakóira, mint a
katolikusok elleni büntető törvények, az 1945-50-es évek éhínsége, valamint
az írvidék gazdasági kizsákmányolása a huzamosan távol tartózkodó brit
földbirtokosok javára. Jogos hát és természetes, hogy az írek szabadulni
szeretnének az idegen uralom alól, s teljesen mindegy, hogy a harcot
alkotmányos eszközökkel, ügyes alsóházi szavazásokkal vagy alkotmányellenes
módszerekkel vívják, olyan illegális mozgalmak támogatásával, mint az IRB
vagy az örökébe lépő IRA.
A nacionalista történelemszemlélet büszkén emlegeti a "gyarmati"
felszabadító harc kulcsfontosságú fordulópontjait, melyek végül is a
szigetország háromnegyed részét függetlenné tették: a Home Rule, a Charles
Stewart Parnell vezette autonómiát követelő mozgalom; az 1890-es évek kelta
(gael) újjászületése; Pearse 1916-os húsvéti felkelésének varázslatos
szimbolizmusa; az 1919-21-es Sinn Fein népi forradalom, amely 1922-ben a
Független Ír Állam megalakításában csúcsosodott ki; majd ugyanezen ország
kiválása a Brit Nemzetközösségből, s önálló köztársasággá történt kikiáltása
1949-ben. Azóta Írország ENSZ-tagállam, teljes jogú tagja az Európai
Közösségnek, s élvezi független önkormányzati státusát, amely attól, hogy
oly sokáig megtagadták tőlük, még drágább az ott élők szívének.
Mégis, a diadalmas nemzeti érzés hiányérzéttel párosul. Az Egyesült
Királyság része ugyanis még hat északi tartomány, "a negyedik zöld folt",
amely nem csatlakozhatott a boldog déli családhoz. A történelmi tények
tükrében Írország megosztása illogikusnak és idejétmúltnak tetszik. A világ
számtalan esetben volt már tanúja annak, hogy nemzetek emelkedtek ki a
gyarmati sorból, s a távozó hatalmak nem ragaszkodtak ahhoz, hogy
hegemóniájukat a területi megosztás által őrizzék meg. Akkor miért nem
egyesülhet Írország az egyetemesen tiszteletben tartott önrendelkezési jog
alapján?
A kérdésre csak akkor tudunk válaszolni, ha más megvilágításból is
szemügyre vesszük a tényeket. Írország a többi volt gyarmati országtól
eltérően, korábban is, ma is, több puszta gyarmatnál. Ha csak jogi
szempontból nézzük, az egész ország több mint száz éven át szerves részét
alkotta az Egyesült Királyságnak, politikailag pedig a két sziget földrajzi
közelségének köszönhető összefonódott kapcsolatrendszer miatt a XVIII.
század óta itt már nem lehet gyarmati modellről beszélni. Írországban a
lényegi különbség a brit betelepültek számában és arányában rejlik.
Az angol uralom 1550 és 1650 között kezdett kiteljesedni, amikor
folyamatosan telepítették be a brit alattvalók sokaságát a korábban ír
gazdálkodók vagy tulajdonosok kezében lévő földbirtokokra. Az első
betelepítési hullám a XVI. század közepén, Írország középsőterületein
zajlott. Ezt követte 1586-ban a déli tartomány, Munster betelepítése. A
gyarmatosítás politikája egyik helyen sem idegenítette el egymástól a
telepeseket és az ott lakókat olyan mértékben, mint ahogyan várni lehetett
volna. Munsterben nem bolygatta fel különösebben a társadalmi kapcsolatokat,
mivel a tartomány már eleve szoros és rendszeres együttműködést tartott fenn
Angliával, és az újonnan jötteket semmiféle veszély nem fenyegette az
őslakosság részéről. A végzetes elidegenülésnek elejét vette, hogy az új
telepesek gyorsan alkalmazkodtak az ír életformához, s némi föld
megmaradhatott a helyi lakosság tulajdonában is. Homlokegyenest másképp
alakultak az események az északi Ulster tartományban. Az I. Erzsébet
uralkodásának utolsó éveiben kirobbant nagyszabású ír felkelést ezen a
területen készítették elő. Az 1601-ben elszenvedett ír vereséget követő hat
évben a résztvevők közül sokan elmenekültek, a britek pedig azzal álltak
bosszút, hogy megkezdték a tartomány tömeges méretű betelepítését.
Az 1609-10-ben végrehajtott betelepítési politika az őslakos írekre nézve
katasztrofális következményekkel járt. Be kellett érniök a terméketlenebb
földekkel, s ennek végzetes hatása a későbbi demográfiai fejlődésben
mutatkozott meg. A kevesekre, akiknek maradt valamijük, igen magas bérleti
díjakat róttak ki, ráadásul semmiféle biztosítékuk nem volt a bérleti jog
tartósságára. Az ulsteri földek zömét nem olyan józan telepesek foglalták
el, amilyenek megjelenésében az írek reménykedtek, hanem "általában zsugori,
könnyen visszariadó, tipikus angol dzsentrik" és a "földjeiket szíves-
örömest bérbe adó" skótok érkeztek, akik "hamar rákaptak arra, hogy a
helybéliekkel szolgáltassák ki magukat". Elvileg az elkülönítés volt a cél,
ám a gyakorlatban ez lehetetlennek bizonyult; a földjeikről elűzött
helybéliek, kisemmizetten és megbántottan, de a közelben maradtak. Ez tovább
fokozta az újonnan érkezők bizonytalanságát és félelmét, sebezhetőségük arra
késztette őket, hogy különös gonddal határozzák meg státusukat és
különbözőségüket. A térségben a vallási hovatartozás legalább olyan
fontosnak számított, mint a nemzeti: a betelepülők protestáns hite hatásos
azonosságtudatot biztosított a helybéli katolikus "bandákkal" szemben. A
nagyfokú bizonytalanság érzete olykor erődítmények építésében nyilvánult
meg, ilyenek voltak például a Londonderry köré 1618-ig felhúzott falak vagy
az angol mintára tartományszerte felépített kisvárosok, melyekben a
telepesek többsége biztonságban, mintegy otthonosan érezhette magát.
A nacionalista történelemszemlélet tudomásul vette a gazdaságot lefölöző
britek beözönlését és letelepülését, ám leszármazottaik jogait igazából
sohasem ismerte el. Az első ulsteri telepesek utódai elszigetelten éltek,
brit származásuk és ír voltuk zavaró kettősségében. Amikor a két ország
1800-ban politikailag egyesült, az uniót is arra használták, hogy még
erőteljesebben hangsúlyozzák különbözőségüket. Az önös érdekeket szolgáló
lojalitás a koronához a XIX. század folyamán számos válsághelyzetet
teremtett, még a dublini kormányzás kérdésében is. 1885-ben sikerült a
betelepülteknek a maguk oldalára állítaniuk a Konzervatív Pártot, és egy
évszázadon át kitartó szövetségesre leltek bennük. E szövetségessel
felvértezve konokul ("Ulster nem adja fel a harcot, Ulster győzni fog"), s
némi szerencse árán (belépés az első világháborúba) sikerült 1912-14-ben
elutasíttatniuk az ír autonómiát sürgető parlamenti javaslatot. Az
1914-18-as világháború megrázta Írországot, s lakóit szélsőséges irányzatok
felé sodorta. Mire a sokk hullámai elültek, nyilvánvalóvá vált, az ország
lakosságának zöme már nem éri be a korábban felajánlott "dicsőséges helyi
kormánnyal". A lövészárkokban harcoló ulsteri protestánsok lángoló és fennen
hirdetett patriotizmusa politikailag egyértelművé tette, hogy az ír eredetű
katolikusok nem számíthatnak köszönetre az őket másodrendű állampolgároknak
tekintő országtól.