Conor Gearty: Terror
Az elégedetlenkedők megfékezése
Ma még nem lehet tudni, hogy az utóbbi idők ilyen kijelentései az
árnyékháború kiterjesztését vetítik-e előre, avagy csak üres ijesztgetések,
ahogy azt egy kommentátor megjegyezte. Annyit azonban biztonsággal
kijelenthetünk, az európai kormányok - általánosságban szólva - sikeresen
felszámolták a felforgató csoportok többségét, anélkül hogy a demokrácia
lényegén csorba esett volna.
Itt egy pillanatra érdemes eltűnődni, hogy ez miképpen sikerülhetett.
Először is, fontos tudnunk, hogy a RAF 1990. júniusi sikertelen
merényletének célpontja Hans Neusel belügyminisztériumi államtitkár és a
TREVI-csoport egyik vezetője volt. A szervezetet 1975-ben az akkori brit
miniszterelnök, Harold Wilson tanácsára hozták létre. Feladata az EK-
országok összehangolt fellépésének megszervezése az európai terrorizmus
minden formája és fajtája ellen. Égisze alatt gyűlnek össze rendszeres
találkozókra a közösség bel- és igazságügy-miniszterei, rendőrfőnökei.
Segíti az erők összehangolását, alkalmat ad a tapasztalatcserére, s mind ez
idáig sikeresen működik. Létfontosságú az efféle együttműködés, s a
politikacsinálóknak azzal is tisztában kell lenniük, hogy a terrorizmus
visszaszorítása szempontjából milyen veszélyeket rejt olyan fontos
megállapodások megkötése, mint a Schengen Szerződés (öt EK-tagország egymás
között megszüntette a vízumkényszert) vagy az 1992-ben megnyitott Európai
Közös Piac. Azonban a TREVI és más hasonló szervezetek csak akkor vehetik
fel sikeresen a harcot a felforgató elemekkel szemben, ha számolnak
veszélyével is. A terrorizmus elleni harc nem válhat trójai falóvá, hogy
totalitárius elemeket csempésszen a demokratikus keretek közé. Fontos, hogy
az EK újonnan létrehozott, hatalommal bíró testületei struktúrájukban
nyíltak és felelősségteljesek legyenek, megőrizve a demokrácia minden
jellemzőjét. Tágabb értelemben idetartozik az EK- szervezeteken belül
strukturálisan jelentkező "demokratikus deficit" kezelésének módszere is.
Még világosabban fogalmazva: a reformoktól függ, sikerül-e megtalálni a
Közösségen belül a terrorizmus elleni harc és a szabadságjogok
biztosításának helyes egyensúlyát.
Másodszor, az ideológiai alapokon álló felforgató tevékenységekkel
szembekerülő kormányok, túl azon, hogy nemzetközi méretekben a TREVI
segítségével hangolják össze lépéseiket, soha nem hagyták figyelmen kívül az
ellenséges csoportok cselekményeinek politikai dimenzióit, s igyekeztek a
maguk javára kihasználni. A posztromantikus kor másod- és harmadgenerációs
militánsai nem lettek népszerűek. Az álgyarmati felszabadító harcot folytató
ETA-val és IRA-val ellentétben e szervezetek semmiféle bázisra nem
támaszkodhattak, s így erőt sem tudtak honnan meríteni. Rebellis
áldozataikat bajtársaik szűk körén kívül senki sem méltányolta. Magányos,
elszigetelt világban éltek, s csak a többiek hasonlóképpen sziszifuszi
forradalmának s a szégyenletes meghátrálásnak kudarcélményeit élhették meg.
Egyöntetű ellenérzéssel fogadták a terrorista csoportok akcióit még azok is,
akiknek nevében gyilkosságaikat elkövették. Az érintett kormányok csak
üdvözölni tudták, hogy a nép egésze érezte fenyegetve magát, nem csak a
gazdagok, a rendőrség tagjai vagy a felső vezetők. Ennek eredményeképpen az
emberek hajlandóak voltak tudomásul venni, hogy a terrorista csoportok
felszámolását csak szigorú törvények elfogadása árán lehet megoldani. 1970
második felében tehát a rendőri erőket mind Nyugat-Németországban, mind
pedig Olaszországban kiterjesztett hatáskörrel ruházták fel. S mivel ez a
rendőrségre több munkát rótt, a költségek is megemelkedtek. Technikai
újításokkal és pszichológiai hadviseléssel igyekeztek elszigetelni és
felszámolni az illegalitásban működő csoportokat. Jelentős összegeket
áldoztak a feladatra, de megérte.
A nyugatnémet hatóságok például éveken át hasztalanul kutattak a Red Zora
elnevezésű rejtélyes és kis létszámú női csoport után, amely a Forradalmi
Sejtek szervezetének keretein belül működött. A Red Zorát senki sem adta
fel, s sokáig lehetetlennek tűnt a nyomára bukkanni. Embert sohasem öltek,
ám sikeres pokolgépes merényleteket követtek el számos középület ellen.
Valamennyi esetben az Amos Ltd. által gyártott miniatűr ébresztőórákat
használták a bombák időzítésére. A robbanás ereje az órákat is
szétroncsolta, ám a nyomozók minden alkalommal találtak egy épen maradt
parányi kis alkatrészt. A rendőrség ekkor felvásárolta az Amos Ltd. teljes
készletét, összesen kilencszáz darab órát. Ezt a bizonyos alkatrészt minden
órában megjelölték, majd a rendőrség egyik embere ült be az üzletbe
árusítóként. A feladatba bevont pszichológusok megadták a terrorista vásárló
feltételezett személyleírását: huszonöt és negyven év közötti,
"intellektuális külsejű", s határozottan "Amos órát fog kérni". Rejtett
kamerákkal minden egyes vásárlóról fényképfelvételt készítettek, s nyomozók
eredtek utánuk azoknak, akikre illett a leírás. Az akcióban nagyon sok
rendőr vett részt. Több tucat lakásban rendeztek házkutatást. Az első számú
gyanusított egy női hetilap szerkesztője lett; tökéletesen illett rá a
személyleírás. A házkutatás során megtalálták nála a keresett pokolgépet és
az inkriminált órát. A Red Zora-csoport befejezte pályafutását.
Az érintett országok kormányai, a nemzetközi együttműködés és a helyi
rendőrségek támogatása mellett, hatékony módját alakították ki az ideológiai
alapokra épülő terrorizmus elleni harcnak. A bűnösök elfogását és
börtönéveit követően az állam békejobbot nyújtott. A lényeg ismét az
elkövetők tetteinek politikai töltete. Az elítéltek egyike sem számított
közönséges bűnözőnek. Ha a forradalmi révület nem keríti őket hatalmába,
sohasem hágják át a törvényt, s legtöbbjük esetében a korábbi
cselekményeiket tápláló ideológiai meggyőződés odalett a hosszú börtönévek
alatt. Nyugat-Németországban a hatóságok párbeszédekkel segítették a múlttal
történő szembenézés és átértékelés folyamatát. Céljuk az volt, hogy
kivezessék a terroristákat a zsákutcából, és segítsék visszatérésüket a
társadalomba. Számos RAF-terrorista élt az alkalommal, felhagytak korábbi
tevékenységükkel, és immár szabad emberként hozzáláttak helyrehozni az
életüket.
Az olaszok továbbmentek egy lépéssel, s okosan kihasználva az elfogott
Vörös Brigád-tagok kétségeit és bizonytalanságát, általuk gyöngítették
tovább a szervezetet. Két jogi intézkedéssel, a penitencia (1982) és a
disszociációs (1987) törvénnyel önkéntes kollaborációra, valamint az
erőszakos célok és módszerek elutasítására bátorították az érintetteket. A
törvények hatásáról az olasz terrorizmus egyik szakértője a következőket
írja:
"Két feltétele volt, hogy az egy évig érvényben lévő penitenciatörvény
lehetőségével éljen valaki: először is, a vétkesnek be kellett vallania
minden bűnét, másodszor, aktívan közre kellett működnie a további
terrorcselekmények megakadályozásában. Ezután már a terhelő bizonyítékok
súlyának arányában a bíróság dolga volt eldönteni, hogy mennyivel mérsékli a
kiszabandó büntetést. Azoknak pedig, akik a disszociációs törvény adta
lehetőségekkel kívántak élni, a törvény kihirdetését követő egy hónap során
szándéknyilatkozatot kellett benyújtaniuk, s eleget kellett tenniük három
követelménynek: bevallják minden terrorcselekményüket, eskü alatt
elutasítják az erőszakot mint a politikai harc eszközét, s börtönbeli
viselkedésükkel igazolják, hogy nézeteik valóban megváltoztak, s
végérvényesen feladták a fegyveres harc gondolatát. Cserébe, a tömeges
méretű emberölés kivételével, az emberölésért kiszabható büntetéseket
életfogytiglanról harminc évre mérsékelték; míg a vérontásért kimutatható
közvetlen felelősség esetében negyedeltek, bűnrészességért elengedték a
büntetés felét, egyéb esetekben pedig harmadoltak."
A penitenciatörvény Olaszországban az 1980-as években kulcsszerepet
játszott a terrorizmus ellen folytatott harcban.