Conor Gearty: Terror

Az ETA

      Európában szintén akad példája a nemzeti és nemzetiségi célt szolgáló felforgató tevékenységnek, ám ezek távolról sem olyan véresek, mint a Srí Lanka-iak vagy a pandzsábiak. Az akció az esetek többségében szimbolikus, és arra szolgál, hogy valamely üzenetet közvetítsenek általa. Kevesebb halálos áldozatot követel, paradox módon azonban épp ezzel erősíti a "terrorista" jelleget. A spanyolországi ETA és az észak-írországi IRA erőszakos cselekményei időben megelőzték az ázsiai eseményeket, s az évek során fékezhetetlenné váltak. Mindkét csoportosulás mereven ellenállt minden politikai kezdeményezésnek és békítő szándéknak.

      A Baszkföld Spanyolország északkeleti csücskén és Franciaország délnyugati sarkában helyezkedik el. Négy tartománya (Álava, Guipúzcoa, Navarra és Vizcaya) spanyol, három (Basse-Navarre, Labouheyre és Soulac) pedig francia. 1512-ben e területen megosztozott a két ország, a spanyoloknak jutott a nagyobb rész s a lakosság többsége. A spanyolországi baszk tartományok lakosainak száma megközelíti a két és egynegyed milliót, a népesség hatvanöt százaléka tősgyökeres baszk. A maguk ősi történelmével, kultúrájával és nyelvével (jóllehet ma már nem mindenütt beszélik) külön népcsoportot alkotnak. E térség sokáig meglehetős gazdasági előnyöket élvezett annak köszönhetően, hogy az elmaradott országon belül ez a vidék iparilag fejlett körzetnek számított, s a republikánus kormány 1930-ban Baszkföld lakóinak számottevő autonómiát biztosított. A polgárháború időszakában a Baszk Nemzeti Párt (PNV) volt hatalmon. A fasizmus legádázabb ellenfelei e térségből kerültek ki, s ezzel Franco pontosan tisztában volt, nemcsak amikor végignézte a baszk város, Guernica lebombázását (e barbár tettet Picasso örökítette meg), hanem akkor is, amikor teljes hatalomátvételét azzal tette emlékezetessé, hogy mindent megtett a baszk nacionalizmus kiirtására. A tábornok hosszan tartó uralmát kegyetlen elnyomás jellemezte, a baszkok csak száműzetésben tudták megőrizni identitásukat. A PNV Franciaországba tette át székhelyét, ahol vezetőik hosszas várakozásra rendezkedtek be, remélve a jobb idők eljövetelét hazájukban. A fiatal baszk nacionalisták természetesen nem nyugodtak bele helyzetükbe. Nyomásukra 1959-ben egy erősebb vonal kerekedett felül, s megalakult az Euzkadi ta Askatasuna (a Baszk Haza és Szabadság), vagy röviden az ETA, amely elhatározta, hogy a baszk szabadság kivívása érdekében szembeszáll a fasizmussal.

      A spanyolországi elnyomás viszonyai közepette az ETA megalakulásának kezdeti éveiben célja elérése jobbára csak vágy maradt, ám amikor 1968-ban elkövették első merényletüket (megölték Guipúzcoa tartomány politikai rendőrségének főnökét), nemcsak azt lehetett pontosan tudni, hogyan fog az állam reagálni, hanem azt is, hogy a merénylet politikailag elhibázott lépés volt. Az erőteljes biztonsági intézkedések kísérte országos méretű elnyomás akkor teljesedett ki, mikor 1970-ben tizenhat állítólagos baszk lázadó, köztük két nő és két római katolikus pap, ellen vádat emeltek. A Burgosban megtartott tárgyaláson hat vádlottat halálra, a többit pedig tizenkét évtől hetven évig tartó börtönbüntetésre ítéltek. A bíróságon az ETA-t úgy emlegették, mint "szeparatista marxista terrorszervezetet..., amely erőszakos cselekményeivel az állam létét fenyegeti, s felforgató tevékenységével, terrorjával, fegyveres támadásaival és társadalmi forradalmával az ország nemzeti egységének megbontására törekszik". Szép kis vád egy olyan szervezet ellen, amely tizenegy éven át gyakorlatilag semmit sem követett el; a világ közvéleménye az egészet sokkal inkább a harmincegy éve tartó fasiszta rendszer kezdeti paranoiájának tartotta, semmint kommunista fenyegetésnek. Az ETA a tárgyalásokra azzal válaszolt, hogy elrabolta a spanyolországi német ipari konszernek tiszteletbeli tanácsadóját és képviselőjét, Eugen Beihlt, de mielőtt Burgosban kihirdették volna az ítéletet, szabadon engedték, "hogy megmutassák népüknek és a világnak, az ETA nem felelőtlen, fanatikus és vérszomjas emberek bandája". Beihl a későbbiekben úgy nyilatkozott, hogy a baszkok barátjának tekinti magát.

      Jóval azelőtt, hogy Franco eltörölte a halálbüntetést, az ETA stílust váltott. Az elkövetkező három év során két olyan akciót hajtottak végre, amelyek merészségükben és romantikus voltukban a tupamarók és az olaszországi Vörös Brigádok kezdeti tevékenységére emlékeztettek. 1972 januárjában Bilbao közelében elraboltak egy gyárost. Három nappal később, miután az általa vezetett cég képviselői ígéretet tettek arra, hogy visszaveszik a korábban elbocsájtott százhúsz munkást, felemelik a dolgozók fizetését, s fokozottabb mértékben biztosítják a dolgozók beleszólását a vállalat ügyeibe, szabadon engedték. Egy 1973 januárjában végrehajtott emberrablás hasonló eredménnyel járt; ezúttal az áldozat gyárának képviselői kötelezettséget vállaltak, hogy nem bocsátják el a sztrájkolókat, magasabb béreket és táppénzt fizetnek, s évi egyhónapos szabadságot adnak dolgozóiknak. Az ETA tevékenységének ebben a szakaszában nem sok merényletet követett el; legvéresebb akciójukkal viszont minden más hasonló kísérletnél többet tettek a spanyol demokrácia visszaállításáért. 1973 decemberében felrobbantották Luis Carrero Blanco admirálist, akit Franco utódjául nevezett meg. A hetvenéves, ízig-vérig fasiszta miniszterelnök meggyilkolása hihetetlen mértékben fokozta az ETA népszerűségét.

      Franco 1975 novemberében bekövetkezett halálát követően az ország jelentős lépést tett a demokrácia irányába. Az új király, János Károly nem éppen az a vezető volt, akit a fasiszta nómenklatúra megálmodott. Ügyes politizálásával önmaga felszámolására kényszerítette a régi rendet. Már 1976 áprilisában reformjavaslatokat terjesztett a nemzetgyűlés elé. A rákövetkező év decemberében a javaslatokban megfogalmazott demokratikus kezdeményezéseket a népszavazás elsöprő fölénnyel erősítette meg, s a szabad választások szentesítették a fasiszta államhatalom maradványainak példa nélküli, békés lebontását.

      A demokrácia beköszönte a Baszkföld lakói számára is azonnal érzékelhetővé vált. Haladéktalanul szabadon engedték a Franco által bebörtönzött foglyok zömét, s 1977 októberére - tekintet nélkül az elkövetett bűncselekményekre - minden ETA-rab ki szabadult (a súlyos bűnöket elkövetőket száműzték az országból). Ám ennél is fontosabb volt, hogy a megváltozott politika átalakította a központi kormányzati rendszert is, teret engedve a regionális törekvéseknek. A baszk tartományokban 1977 végén először tanácsadói jogkörrel felruházva megalakulhatotta Baszk Nemzeti Tanács, majd 1979-ben törvényerőre emelkedett a helyi népszavazással megerősített baszk területi autonómia. A törvény értelmében a baszkok rendelkeznek saját rendőrségük fölött, s bizonyos mértékig beleszólásuk van az adózás és a gazdaságpolitika kérdéseibe. A radikális változásokat megünneplendő, a Franciaországból hazatérő régi baszk kormány vezetője az új regionális hatóságokra ruházta a száműzetés hosszú évei alatt megőrzött adminisztráció képletes hatalmát; negyven év után végül is "a demokrácia túlélte a diktátort".

      Az ETA majdnem mindent megkapott, amiért korábban harcolt. Ám hasonlóan a Tamil Tigrisekhez és a szikh szélsőségesekhez, ez a szervezet sem volt képes tudomásul venni a győzelmet. A Tigrisektől eltérően azonban az ETA csak belső kohézió árán tudta harciasságát megőrizni. Az 1980-as évek végén megjelentek a valódi militánsok. Az ETA-n belül mindig is jelentős ellentétek mutatkoztak a politikai aktivitást hirdető baloldal és a nyíltan erőszakosabb fellépést követelő nacionalisták között, s ez a megosztottság a demokrácia beköszöntével azonnal a felszínre tört.

      Az egyik frakció, az ETApm, nem a fegyveres harcok hívének kívánta megnyerni a dolgozókat. Célkitűzéseik között nemcsak a baszk szabadság kivívása, hanem a demokratikus centralizmusra épülő szocialista társadalom létrehozása is szerepelt. Politikai értelemben sokkal inkább radikális, semmint baszk soviniszta álláspontot képviseltek, s elfogadták, hogy polgári liberális keretek közt kell munkálkodniuk. Tökéletesen logikus magatartás volt tehát, hogy a csoport az 1977-es választások alkalmával a többi baloldali párttal karöltve lépett fel, s az 1979-es autonómiát biztosító reformokért harcolt. Az ETApm ellenezte a politikai erőszakot mint a változások kikényszerítésének módszerét.

      A másik nagy csoport, az ETAm, elvetette a kompromisszumokat. Kevésbé volt politikai értelemben baloldali, mint a rivális frakció, ám gondolkodás nélkül elkötelezte magát a baszk szabadság s a kivívásához elkerülhetetlen fegyveres harc mellett. Az ETAm nem érte be a tartomány autonómiájával, és elutasította az egész spanyol demokratikus építményt is, hitük szerint az új kormány békevágya sokkal nagyobb fenyegetést jelentett eszméikre, mint Franco diktatúrája. A militaristák a demokráciával beköszöntött szabadságukat arra használták, hogy megújítsák erőszakos cselekedeteiket. 1976 és 1977 során számtalan merényletet követtek el, az eszkaláció azonban 1978-ban következett be, mikor a parlament az autonómiára vonatkozó javaslatokat tárgyalta. Ebben, s a rákövetkező két évben, az ETA akcióinak következtében több mint kétszázhúsz ember vesztette életét. A hadjárat az 1980-as években tetőzött s az évtized végére több mint hatszázan estek áldozatául. Útjukat vérnyomok jelzik; 1986-ban egy autóbusz felrobbantása Madridban tíz civil gárdista és negyvenhárom utas életét oltotta ki; 1987-ben egy barcelonai bevásárlóközpont parkolójában robbant pokolgép huszonegy halálos áldozatot követelt. A csoportnak az évek során egyre több "legitim" célpontja lett, a turizmus ellehetetlenítése vagy ártatlan állampolgárok elrablása. A találomra kiválogatott célpontok elleni erőszak mértéke olyan arányúvá vált, hogy az ETAm akciói joggal nevezhetők klasszikus terrorcselekményeknek.

      Az ETAm nem indult az 1977-es választásokon, ám nem sokkal később létrejött egy párt, amely szoros kapcsolatot tartott fenn vele. A Herri Batasuna megalakulásának pillanatától kezdve következetesen tartózkodik attól, hogy elítélje az ETAm által elkövetett erőszakos cselekményeket, de osztja a baszk szabadságról vallott abszolutista nézeteit. A katonai kérdést illető kétértelmű állásfoglalása ellenére a párt az 1979-es országos választások alkalmával szerzett néhány mandátumot (amit nem töltöttek be); az ez utáni helyhatósági választásokon jelöltjeik az ETApm-nél több szavazatot kaptak, második helyen végeztek a régóta működő, köztiszteletben álló PNV mögött a baszk választók szavazatának elnyeréséért folytatott harcban. Az 1980-as éveken végigvonuló erőszakhullám közepette a választási eredmények egyre azt bizonyították, hogy a Herri Batasuna az ETAm által elkövetett erőszakos cselekedetek fokától függetlenül bizton számíthat a szavazatok 15-20 százalékára. Ezek a számok egyfelől nyugtalanítják az ETAm ellenzékét, másfelől jelzik, hogy a párt zsákutcába vezette támogatóit, hiszen igen csekély a valószínűsége annak, hogy a fegyveres akciókkal kivívandó baszk szuverenitás eszméjének támogatásához megszerezzék a baszk lakosság akár csak egynegyedének, nemhogy a többségének a szavazatát.

      A Herri Batasuna, ahelyett hogy támogatta volna az ETAm-et, lerombolta népszerűségét. Az ETAm-nek ugyanis most már nincs választása. Nem kínálkozik számára más út, mint folytatni az öldöklést és a robbantásokat, céltalanul tovább közvetíteni az eleve elvetett üzeneteket. Korántsem vonzó perspektíva, s oda vezetett, hogy az ETAm-en belül frakciók alakultak, amelyek szorgalmazzák a kormánnyal folytatandó tárgyalásokat. 1987-ben puhatolódzó tárgyalásokra került sor Algériában, ám a megbeszélések zátonyra futottak, mikor az ETAm személyautóba rejtett pokolgépe kioltotta tizenegy ember életét, s véglegesen abbamaradtak, amikor a szervezet elrabolt egy vezető spanyol gyáriparost.

      Az ultramilitaristák az általuk egyedül ismert nyelven kívánták kifejteni álláspontjukat. De miről lehet itt még beszélni? Hiszen ha az ETA felhagy az erőszakkal, jelentősége is odavész, mivel politikai üzenetük népszerűtlen, mást pedig aligha tudnak mondani. S amikor a Herri Batasuna 1989-ben úgy döntött, véget vet a nemzetgyűlés bojkottjának, a nyitóülésen négy képviselőjük azzal okozott felfordulást, hogy megtagadták a hűségesküt a spanyol alkotmányra. Ugyanaznap este e négy férfit egy madridi étteremben vacsora közben megtámadták, s egyiküket megölték. Ez a nap kétértelműségével, véres befejezésével s értelmetlenségével az ETA harmincéves tevékenységének példázata lehetne.