Conor Gearty: Terror
A modern terror intellektuális gyökerei: Lenin és Mao
Napjaink erőszakos cselekményeit, melyeket valódi terrorizmusként
emlegetünk, aligha lehet beilleszteni évszázadunk első ötven évének véres
történelmi tradíciói közé. A terror gyakorlói a múlt egyetlen zsarnokát sem
tekinthetik "szellemi atyjuknak", hiszen igaztalan lenne azt állítaní, hogy
a Holocaust számtalan válfajáért felelős vezérek hatalmukat
terrorcselekményeknek köszönhették volna. A britek a maguk parlamenti
rendszerével - legalábbis részben - okolhatók az első világháború
tragédiájáért. Hitler ugyan kihasználta a terror lehetőségeit a csúcshoz
vezető útja során, ám a hatalomhoz szavazás révén jutott. Még maga Sztálin
is csak örökölte, amit Lenin szerzett meg az 1917-es bolsevik hatalomátvétel
segítségével, amely sokkal inkább tradicionális államcsínyre, semmint
politikai terrorizmusra emlékeztet. Egyikük sem építette haditerveit
kizárólag ilyesfajta tettekre; valójában egyikük sem volt terrorista a szó
legtágabb értelmében sem. Mindazonáltal néhány taktikai fogást tőlük vettek
át azok, akik nyomdokukba léptek, hiszen a manapság terrorizmus néven ismert
aktív felforgató stratégiák nem szereztek dicsőséget nevüknek, éppen ezért
kénytelenek voltak válogatás nélkül hősöket keresni maguknak. Akik manapság
a valódi terror eszközeivel élnek, mind kölcsönvett paradigmákra építik
erőszakos cselekedeteik ideológiáját.
A modern felforgató tevékenységek általános ihletője Lenin, akinek
politikai terror-taktikája nagyban hozzájárult a terrorizmus kialakulásához.
Annak ellenére így van ez, hogy ő maga kritikusan ítélte meg a XIX. századi
orosz anarchisták tevékenységét. A Narodnaja Volja és a szociálforradalmi
mozgalomban résztvevőket tévúton járó fanatikusoknak tekintette, akiknek
sikereit elhomályosítja az, amivel a forradalom igaz ügyének ártottak.
(Lenin bátyját 1887-ben a cár elleni összeesküvésben való részvételéért
felakasztották.) Lenin inkább gyakorlati, semmint erkölcsi szempontból
bírálta őket. Tevékenységük csupán azért volt elfogadhatatlan számára, mert
úgy vélte, az ő alternatívája jobb. A századforduló Oroszországának
elmaradottságából és ipari fejletlenségéből fakadó problémáira nem azt
tekintette megoldásnak, ha bombát dobnak a miniszterekre, hanem azt, hogy a
forradalmi elit beteljesíti küldetését, vagyis magához ragadja a hatalmat.
Követői a napi sérelmeket aknázták ki, hogy széles körű és szilárd politikai
támogatást szerezzenek maguknak. Akkoriban Oroszországban e sérelmek a
földdel, az élelmiszerhiánnyal és a háborúval voltak kapcsolatban. Az sem
számított, hogy e sérelmeket nacionalisták, földtulajdonra áhítozók vagy
olyasvalakik panaszolják fel, akiket a bolsevisták nem szívleltek, a fontos
az volt, hogy rosszindulattal viseltessenek a fennálló államgépezettel
szemben. Pusztán ez rokonszenvessé tette őket a lázadók szemében, akiknek
politikai hatalom hiányában semmiből sem állt fűt-fát ígérgetniük a népnek.
A modern felforgató csoportok három dolgot tanultak meg Lenintől. Az
első, hogy a forradalom szempontjából a város a kulcsfontosságú, nem pedig a
vidék, s hogy a városi elit megléte a siker és a fennmaradás záloga. E
szempont valamelyest háttérbe szorult a gyarmati felszabadító mozgalmak
gerillaháborús szakasza során, ám a terrorizmus megélénkülése idején
visszanyerte elsődleges szerepét. A második tanulság abból fakadt, hogy
Lenin azt állította, a Nyugat a gyarmatok kizsákmányolásának köszönheti
hihetetlen gazdagságát. A gyarmatosítást a kapitalizmus kései szakasza egyik
döntő elemének tartotta, s a leigázott területek felszabadítása mellett
szállt síkra. A marxista-leninista antiimperialista nyelvezet bevonult a
forradalom szótárába, s ez képezte az alapját minden, a terror módszereivel
lázadó ellenállásnak. S végezetül, a gyors észjárású forradalmárok Lenin
nyomán igyekeznek a maguk javára fordítani minden helyi konfliktust: ilyen
volt a háború és kenyér Lenin idejében, korunk szociáldemokráciáiban az
egyenlőtlenségek, a nem kielégítő lakásviszonyok és a helyi adók. Lenin a
terrort, amennyiben eredményesnek bizonyul, tökéletesen alkalmas fegyvernek
ítélte. Azzal járult hozzá leginkább korunk terrorizmusának elterjedéséhez,
hogy nem voltak lelkiismereti aggályai a taktika megválasztásában.
A modern terrorizmus másik kulcsfigurája, aki pedig ironikus módon
sohasem számított igazi terroristának, Mao Ce-tung. Mao 1893-ban született
parasztcsalád sarjaként Kína Hunan tartományában. Tanulmányait Csangsában
végezte, s előbb segédkönyvtárosként, majd iskolaigazgatóként dolgozott.
Nyugtalan időkben nevelkedett. Az ősi mandzsu dinasztia uralma 1911-ben
végérvényesen összeomlott, s Kína a hatalomért versengő pártok prédája lett.
Mao a Kínai Kommunista Párt egyik alapító tagja volt 1921-ben. A párt
kezdetben arra törekedett, hogy felülmúlja Lenin sikerét, ám a városi
forradalom, melyet olyannyira áhítottak, sehogy sem akart kirobbanni. Mao e
taktika eredménytelenségét másoknál korábban ismerte fel. 1927-től kezdte
kidolgozni a parasztság erejére építő terveit. A pártot támogató vidéki
körzetekben gerillaszervezeteket hoztak létre, ám a vezetés nem bízott
bennük, jobban kedvelte a konvencionális hadviselést. Az 1934-es súlyos
vereség nyomán azonban elkerülhetetlenné vált a stratégia újragondolása, s
Mao elképzelései végül elméletben és gyakorlatban is felülkerekedtek.
A taktikai váltást a Hosszú Menetelés szimbolizálta, s egyszersmind
eredményezte. Az esemény köré szőtt legendák nem kisebbíthetik annak
emelkedett vonásait. Mao kommunista elvtársai több tízezres tömegével egy
éven át vonult Kína északi tartományai felé, ahol kedvezőbbek voltak a
feltételek a gerillaháború megindítására. A Kína ellen 1937-ben indított
japán invázió igazolta az új katonai taktika fölényét. Mao azonban nem is
annyira a külföldi betolakodók, mint a helyi kínai erők, a Kuomintang
emberei ellen harcolt. Joggal úgy vélte, hogy a japán befolyás csak átmeneti
jellegű lehet, éppen ezért igazi riválisa a hatalmi harcban a Kuomintang. S
így is volt. Mao a japánok visszavonulását követően egy sikeres
gerillaütközet révén legyőzte hazai ellenfeleit. Mi volt sikerének oka? A
Kuomintang vezetőiről az a hír járta, hogy korruptak, alkalmatlanok a
vezetésre, ez azonban önmagában még kevés lett volna, hiszen a legtöbb kínai
erőcsoportosulást ez jellemezte. Fontos szerepet játszott a folyamatban a
háború okozta instabilitás és veszélyeztetettség érzete, valamint a
visszavonuló japán haderők távozása után beköszöntött hatalmi vákuum. Ám
ezekkel a lehetőségekkel más pártok is élhettek volna. Mao sikerének kulcsa
és szerepe a felforgató terrortevékenységek jövője szempontjából
taktikájában és ideológiájában rejlik.
A tradicionális marxizmus a városi proletariátusra fordította figyelmét.
A fegyveres akciót az események legvégére tartogatta, miután a politikai
propaganda már elvégezte a munka dandárját. Mao a helyi problémák iránti
érzékenységének köszönhetően a jól bevált régi, ámde számtalan fontos
újítással felfrissített gerilla-hadviselés kedvéért elvetette ezt. Ráébredt,
az ő ereje haditechnikai tekintetben sokkal gyöngébb, mint ellenfeleié. Mao
a gyöngeségből erőt kovácsolva dolgozta ki a népi háború elméletét. Az
ellenséget nem késztették nyílt összetűzésre, hanem állandóan és
következetesen támadták. A gerillák nem ragaszkodtak bizonyos területekhez,
inkább föl akarták morzsolni az ellenséges akciókat. Ha a helyzet úgy
kívánta, visszavonultak, ám mihelyt alkalmuk kínálkozott, azonnal támadtak.
Mao úgy számított, hogy a gerillák fokozatosan megerősítve állásaikat
előrenyomulnak, mígnem végül bekerítik magukat a városokat is. Ezzel
kezdetét veszi a harc utolsó szakasza, mikor is a kommunisták felhagynak a
gerillamódszerekkel, s áttérnek a konvencionális háborúra, amely meghozza a
teljes győzelmet.
Ez a stratégia Kínában bevált, mert Mao összekovácsolta a gerillákat a
paraszti közösségekkel. Felismerte, hogy helyi támogatás nélkül a tervezett
hosszan tartó hadviselés lehetetlen. Mao azzal is tisztában volt, amennyiben
meg akarja nyerni az emberek támogatását, katonai akcióinak pontosan
megfogalmazott és népszerű célok megvalósítását kell szolgálniuk. Miközben
ezen munkálkodott, két fontos dologgal járult hozzá az erőszakos felforgató
tevékenység teóriájához. Először is, a pártnak nemcsak harcolnia, de
mondania is kell valamit. Mao üzenete a hajthatatlanság és a szegényekkel
vállalt szolidaritás volt. E szándékot pontosan érzékeltette az ellenséggel
szemben megnyilvánuló könyörtelenség és a rászorulók iránt mutatott féltő
gondoskodás ellentéte. Az erő és a barátság gondos összepárosítása a
propaganda révén lassan igazi támogatást nyert, s Mao eljutott a végső
győzelemig.
A terrort és terrorizmust csak ritkán fogadják az emberek olyan
megértéssel, mint tették Mao gerillái esetében. Az efféle módszerek
általában az ellenkező hatást váltják ki a lakosságból, s Mao ezt ismerte
fel, amikor a válogatás szükségességét hangsúlyozta. A terroristák második
tanulságként megtanulhatták Maótól, hogy a katonai lépések politikai
következményekkel járnak. Vagyis az erőszakos cselekedetek nem csak azokat
érintik, akik ellen elkövetik őket. A résztvevők köre ennél tágabb, közönség
is van. Maónak azért sikerült az áttörés, mert ezzel a fontos
embercsoporttal is számolt. B. Jenkins így jellemzi Mao újszerű felfogásának
következményeit:
"A fegyveres konfliktusok új dimenzióját teremtette meg. A stratégák,
ahelyett hogy elsődlegesen azt fontolgatnák, egy-egy katonai akció milyen
fizikai hatást gyakorol az ellenségre, most már azt is tudják, hogy az
emberekre mint nézőkre gyakorolt hatás ettől független; s legalább olyan
fontos, ha nem fontosabb, mint az ellenségre mért csapás. A terrorizmus
valamely ügy érdekében elkövetett szélsőséges erőszak, ám a terroristák
maguk gyakran nem is tudnak az eredeti okról magyarázatot adni."