Conor Gearty: Terror

A terrorizmus méretei

      Kétségkívül terrorcselekményről beszélünk, ha az politikailag motivált és a társadalmon kívül álló csoportosulások követik el, ha az áldozatokat találomra választják ki, s ha az erőszak révén valamely üzenetet akarnak eljuttatni egy szélesebb közönséghez. Ezek közös elemek az olyan, egymástól látszólag különböző terrorcselekményekben, mint az IRA birminghami vendéglőrobbantása, a Fekete Szeptember támadása a müncheni olimpiai játékok résztvevői ellen 1972-ben, vagy a Pan Am 103-as járatának fölrobbantása Lockerbie fölött 1988 decemberében.

      Mióta az 1960-as évek végén jó néhány helyen felbukkant a terrorizmus, a megtámadott kormányokat figyelemre méltó válaszlépésekre késztette. Hatalmas összegeket költöttek arra, hogy a nagykövetségeket, a középületeket és a politikai vezetőket megvédjék az esetleges támadásoktól. Az utazás infrastruktúráját a támadások lehetőségének figyelembevételével alakították át. Számos országban új terroristaellenes törvényeket léptettek életbe, ezek megváltoztatták az egyén és az állam kapcsolatát, a terrorizmus elleni harc pedig összekovácsolta az egyes országok rendőri erőit. E változások azonban közvetlenül fenyegetik az állampolgári szabadságjogokat.

      A politikusok hamarosan ugyanazokkal a szavakkal beszéltek a terrorista fenyegetésről, amelyeket addig a kommunizmus veszélyeinek leírására tartottak fenn. Az első húsz évben az ősellenség képén osztozott a kommunizmus és a terrorizmus. Kadhafi ezredes "veszett kutya" lett, ám a Szovjetúnió megmaradt az "ördög birodalmá"-nak. Most azonban, hogy a kommunizmus Kelet-Európa-szerte kimúlt, s Kínában is közel áll az összeomláshoz, a félelem szótára teljes egészében a terrorizmus jellemzésének rendelkezésére áll. Az utóbbi időben iszlám- és arabellenes érzelmi hullámok fodrozzák a vizeket. A nyugati értékeknek nincs más alternatívája, mint a mohamedán hit. Éppen ezért aligha meglepő, ha a világuralomra törő Sztálin és hívei után támadt űrt most az iszlám tölti be, valamint az állítólag támogatását élvező terroristák. Ha McCarthy szenátor még élne, most nem a kommunista párttagságot, hanem a vallási hovatartozást firtatná.

      Csakhogy a terrorizmust nyivánvalóan nem lehet összehasonlítani az egykori hidegháborús időszak expanzív kommunista fenyegetésével. A Szovjetunió világuralmi ideológiát vallott, s volt pénze és katonai ereje, amelyet e célok elérésének szolgálatába állíthatott. Ez az ideológia sikeresen befurakodott a nyugati társadalmak felsőbb köreibe, és imperialista törekvésekkel jelentkezett Kelet-Európában s a harmadik világ bizonyos területein. A terrorizmus azonban semmi eredményt nem hozott. Támadásai egyetlen kormány bukásához sem vezettek, viszonylag kevés áldozatot követeltek, s egy-egy terrorista csoport legfeljebb hosszú távú céljaik elenyésző töredékét valósíthatta meg. A két évtizede zajló terrorizmus idegesítő jelenség, ám nem végzetesen mérgező kór.

      A témát mélyebben végiggondolva további bonyolult összefüggésekre bukkanunk. Az emberek általában változatlanul az emlékezetes, szimbolikus jelentőségű helyekhez kötik a terrorizmust, mint Lockerbie, Birmingham és München, ám a fogalom nyilvánvalóan többet jelent, mint ezeket a tragédiákat. Egy észak-írországi rendőrtisztviselő erőszakos halálát a közvélemény azonmód "terrorcselekménynek" minősíti, akárcsak egy baszkföldi kormányhivatalnok meggyilkolását Spanyolországban. Terrorcselekménynek számít az is, ha az IRA frontális támadást indít egy brit katonai járőrcsapat ellen. Ilyenkor nem mérlegelik sem az áldozatok mibenlétét, sem pedig a választott taktika katonai jellegét. Automatikusan terrorcselekménynek minősítik egy-egy terrorista csoport mindennemű tevékenységét, még azt is, ha békés módon anyagi támogatókat keres, vagy politikai kampányt folytat. Szélsőséges esetekben még azokra is rásütik a "terrorista" jelzőt, akik egy-egy felforgató tevékenységet végző csoport céljaival azonosulni tudnak, mint az észak-írországi Sinn Fein és a spanyolországi Herri Batasuna, vagy legális politikai pártok tagjai.