Conor Gearty: Terror
A városi gerillák megjelenése
Az eszmék, amelyekért Che harcolt, a viszonyok, melyek megváltoztatásáért
ő és Castro küzdöttek, Che korai halálát követően is tovább éltek. Dél-
Amerika társadalmait egyenlőtlenség és igazságtalanság torzította el. A
térség legtöbb országában felhalmozott hihetetlen gazdagságot az 1960-as
évek során még kirívóbbá tette az általános recesszió. A pangás
kísérőjelensége, az infláció és a munkanélküliség leginkább az alsó
középosztályokat sújtotta. A parasztság szegénységét ellen súlyozandó
földreform kérdésével az uralmon lévő pártok nem foglalkoztak. Ehelyett a
legtöbb országban egyre erősödött az elnyomás.
A politikai szabadságjogokat erőteljesen megnyirbálták olyan, egymástól
ugyancsak eltérő berendezkedésű országokban, mint Uruguay (1965 után),
Brazília (az 1964-es katonai hatalomátvétel után) és Argentína (miután
Ongania tábornok 1966-ban eltávolította az útból Illia elnököt). Az
egyetemeket, amelyek jobbára csak a jövő munkanélkülijeit képezték, időről
időre megszállta a rendőrség, s a liberális felfogású tanárokat
megfosztották katedrájuktól. A térség haderejének számszerű növelése
fokozott militarizációval járt mindenütt. Az egész kontinensen eluralkodott
a "jenki imperializmus" szelleme. A szegényeket tovább szegényítő, a
középosztályok helyzetét aláásó új gazdaságpolitikákat a külhoni (értsd:
egyesült államok beli) kapitalisták beavatkozásának tulajdonították. A
gazdasági csőd, a nemzeti rabszolgaság és a politikai beszűkülés sokak
számára már elviselhetetlennek tetszett.
A kérdés az volt, mit kellene tenni. Guevara módszere, az őserdőben
kivárni, míg szárnyra nem kap a népi forradalom, már nem volt alternatíva. S
ha az elmélet maga nem lett is volna rettenetesen elhibázott, gyakorlatát
hatástalanná tette a fegyverek technikai fejlettsége, melynek révén a
fókuszok helikopterrel felderíthetőkké, s bombázással megsemmisíthetőkké
váltak. A tradicionális baloldal, miközben végeláthatatlan viták során
megszállottan igyekezett adaptálni a megfelelő marxista tételeket,
önigazolásul csak a száját jártatta. A kétféle lázadási mód párosításából
született meg a "városi gerilla" fogalma. A gerillák áthelyezése a városokba
Latin-Amerikában különösen három ok miatt tetszett ésszerűnek.
Először is, Latin-Amerika számos országa urbánus jellegű: Brazíliában a
lakosság 54 százaléka él városokban, Argentínában és Uruguayban ez a szám
80. A népesség közel fele él olyan nagyvárosokban, mint Buenos Aires és
Montevideo. A hatalmasra duzzadt metropolisok nagy kiterjedésű külvárosi
szegénynegyedeket szültek, a nyomorgók vityillói éles ellentétet képeznek a
gazdagok által lakott, védett szigetek luxusával. Az égbekiáltó
igazságtalanság láttán az elszánt forradalmárok feltételezték, hogy a
nyomornegyedek lakói egyfelől fogékonyak a forradalmi ideológiára, másrészt
aktív támogatóik lehetnek. Ez az elgondolás valószínűbbnek tetszett, semmint
hogy a dzsungelben leljenek szimpatizánsokra. Másodszor, a város, az állam
infrastruktúrájának szíve az a hely, ahol a gyűlölt államhivatalnokok a
legsebezhetőbbek. A csatamezőn a reakció haderőivel kellett volna
megküzdeni, itt könynyebb volt megtalálni a sebezhető pontokat. Többet ígért
egy elevenbe vágó támadás a nyüzsgő utcán, mint megannyi sikeres rajtaütés
valahol a dzsungelben. Harmadszor, a városok a kommunikáció központjai, itt
virágzik az egész kontinenssel pillanatok alatt kapcsolatot teremteni képes
új médiaipar is. Mao és Giap példája érzékeltette már a nagyközönségnek
szánt erőszakos politikai akciók fontosságát. A dzsungelben nincsenek nézők,
ott a halál szinte magánügy. A városi felforgató tevékenység viszont
óhatatlanul a nyilvánosság előtt zajlik. Adott a közönség, "akár azok
köréből, akik az utcán "élnek, akár a tévénézők millióiból. A dzsungelben
persze sokkal egyértelműbb volt a helyzet, hiszen ott a reguláris hadsereget
a gerillák kvázi-katonai módszerekkel támadhatták. Ugyanez a városokban
abszurdnak, hatástalannak, mi több, katasztrofálisnak bizonyult volna.
Elkerülhetetlenné vált tehát, hogy a szimbolikus értékű erőszakos
megnyilvánulások kerüljenek fókuszba. A kiszemelt célpontok mozdulatlanok és
sérülékenyek voltak, ám a legmegfelelőbbeket az elnöki palotát, a katonai
főhadiszállásokat, a Parlamentet - nagyon jól őrizték, s rendkívül nehéz
volt a közelükbe férkőzni. Ennélfogva a XIX. században alkalmazott módszert,
vagyis a magas beosztású közhivatalnokok szelektív meggyilkolását nehéz lett
volna utánozni. Mit tehetnek tehát a városi gerillák hagyományos katonai
célpontok hiányában?