Conor Gearty: Terror

AZ ÁLGYARMATOSÍTÓK

      A Közel-Kelet erőszak és terror uralta világába tett látogatásunk ahhoz a lehangoló konklúzióhoz vezetett, hogy a "terrorizmus" szó nem segít eligazodni a régiót sújtó problémák özönében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy másutt ne tudnánk hasznát venni. Minden az adott körülményektől függ, s azért, mert a Közel-Keleten manipulálják e fogalmat, egyéb erőszakos felforgató tevékenységek okát és természetét elemezhetjük a terrorizmus szempontjából.

      Mint korábban hangsúlyoztuk, a nyugati értelmezések szerinti terrorizmus csupán egyetlen eleme a Közel-Keleten általános, s különösképpen a palesztin erőszaknak. A Közel-Keleten kívül a politikailag motivált erőszakos felforgató tevékenység általában liberális társadalmi berendezkedésű országokban jelentkezik, ahol az emberek nincsenek hozzászokva efféle s ilyen arányú vérfürdőkhöz. A PFLP éppen ezt használta ki az 1970-es évek elején. A félelem ettől kezdve állandósult Európában, s átterjedt az indiai szubkontinensre is. Ebben s a következő fejezetben a Srí Lanka-i Tamil Tigrisek, az indiai militáns szikh csoportosulások, a spanyolországi baszk szeparatisták s az észak-írországi IRA nacionalista akcióival foglalkozunk, igyekszünk feltárni közös vonásaikat, nem tévesztve szem elől sajátos körülményeiket sem.

      A gerillaháborúk előidézte erőszak a fejlődő világ túlnyomó részében igencsak tekintélyes mértékű. E kifejezés olyan konfliktusok képzetét idézi, melyeket az újonnan alakult államok többsége elkerülhetetlenül a gyarmatosítók elleni küzdelemmel azonosít. Ily módon az ENSZ 1977-ben az 1949. augusztus 12-i Genfi Konvenció kiegészítéseképpen elfogadott egy jegyzőkönyvet, amely tágabban értelmezi a "nemzetközi fegyveres konfliktus" fogalmát, mondván: e tárgykörbe tartoznak azok a "fegyveres konfliktusok is, amelyek során az emberek gyarmatosító törekvések, idegen megszállás és rasszista rezsimek ellen harcolnak önrendelkezési joguk biztosítása érdekében...". Ez nagyban hozzájárult a nemzeti gerillaháborúk legitimizálásához. A jegyzőkönyv előre számolt az efféle konfliktusok humanitárius törvényi megítélésével, csakúgy, mint a szélesebb körökben elfogadott nemzetek között folyó háborúk esetében. Tükrözte azt a tiszteletet is, amely a valódi felszabadító mozgalmakat, mint például az ANC és a PFSZ küzdelmeit övezték. A fenti példákat leszámítva, manapság kevés a viszonylag tiszta szándékú harc. A jegyzőkönyv megszövegezésének időpontjáig véget értek a mozambiki és angolai felszabadító harcok; a nemzeti önrendelkezés alapelve átfogó győzelmet aratott. Ez azonban nem jelenti, hogy ne létezne manapság is számos csoport, melyek erőszakos cselekedeteikkel a tradicionális felszabadító háborúk modorában harcolnak az idegen, gyarmati iga ellen. Az IRA és az ETA harcosai a harmadik világ felszabadító mozgalmai letéteményeseinek tekintik magukat, bár az első világ körülményei között vívják harcukat. A gyarmati sorból nemrégiben felszabadult fejlődő országokban is léteznek hasonló csoportosulások, amelyek további dekolonizációért küzdenek a már dekolonizált államalakulaton belül. A honi vezetőiknek feltett kérdés egyszerű, ámde kihívó: miért elégednének meg azokkal a határokkal, amelyeket a felszabadulás pillanatában örököltek? Az érvelés lényege kimondva vagy kimondatlanul az, hogy az ország szabadságát meghozó önrendelkezés elvét immár egy, az új államon belüli etikai, vallási vagy nyelvi csoportra alkalmazzák.