Conor Gearty: Terror
Városi gerillák akció közben
A városi gerillák akcióinak 1960-as és 1970-es latin-amerikai története
ékesen bizonyítja, amikor odahagyták a vidéket, s a városokba tették át
székhelyüket, egyre fokozódott akcióik kegyetlensége. Brazíliában egyre-
másra alákultak a gerillacsoportok, melyek közül a legjelentősebbek a VPR,
az MR-8 és Marighela szervezete, az ALN voltak. Legkedveltebb módszerük az
emberrablás lett. Az MR-8 1969-ben tizenöt politikai fogoly szabadon
bocsátását, valamint egy forradalmi kiáltvány közlését követelte azért, hogy
épségben elengedjék az akkori amerikai nagykövetet, C. Burke Elbricket. A
nagykövet később elrablóit "nagyon fiatal, mindenre elszánt, intelligens
fanatikusokként" jellemezte, akik "Brazília minden problémájáért és
gondjáért -szóhasználatuk szerint - az észak-amerikai imperializmust
okolták". A továbbiakban is sikerrel raboltak japán, német és svájci
diplomatákat. Mindegyiküket sértetlenül engedték útjára azután, hogy elérték
saját embereik egyre nagyobb számban történő szabadon bocsátását; a
csúcspont 1971 januárja volt: hetven politikai őrizetest szállíttattak
Chilébe cserébe a svéd nagykövet elengedéséért.
Hogy mi volt a céljuk ezeknek az akcióknak, homályban marad. Az újságok
természetesen főcímekben tudósítottak róluk, ám vajmi kevessé sikerült
összekovácsolniok a forradalmi csoportosulásokat a munkásokkal vagy a brazil
ellenzék fontos szereplőivel. Az emberek a városi gerillákat túlságosan
elitnek és militaristának tartották. A tömegek támogatásának hiányában
viszont védtelenek voltak a kormányerők ellentámadásával szemben, s mikor
ezek valóban bekövetkeztek, sokkal kegyetlenebbnek bizonyultak, mint a
gerillák akciói. A hatóságok már hosszú ideje készültek a gyanús elemek
tömeges letartóztatására és bebörtönzésére; valójában ez inspirálta az
emberrablásokat. A rendőrségi kihallgatások során mindennapos gyakorlattá
lettek a kínzások. Két nappal az amerikai nagykövet szabadon bocsátása után
a katonai junta, 1891 óta először, visszaállította a halálbüntetést. Ám a
katonai és rendőri akciók az esetek többségében szükségtelenné tették a
hivatalos kivégzéseket. Marighelát a rendőrség 1969-ben bekerítette és
agyonlőtte. Utódjával a rákövetkező évben végeztek, s ugyanerre a sorsra
jutottak más szervezetek vezetői is. 1972 végére a városi gerillaakciókat az
államhatalom sikeresen elfojtotta.
Az uruguayi tupamarók kevésbé militarista, demokratikusabb kormány ellen
lázadtak. Kezdetben szélesebb tömegeket tudtak maguk mellé állítani, mint a
brazil csoportok. Attól kezdve, hogy az 1960-as évek elején megjelentek a
színen, sokkal pontosabban tudták felmérni tetteik következményeit, mint
elődeik. Vezetőjük, Raul Sendic részt vett az észak-uruguayi
cukornádültetvényeken dolgozó munkások akcióinak megszervezésében, csoportja
ettől munkásmozgalmi színezetet kapott; ez ismeretlen volt Brazíliában. A
tupamarók tevékenységük kezdeti szakaszában szokatlan, emberbaráti akciókkal
hívták fel magukra a figyelmet. Caetano Pellegrini Giampietro ismert bankárt
és kiadót 1969-ben rabolták el, s hetvenhárom napig tartották fogva. 60 ezer
dollár váltságdíj fejében engedték szabadon, melyet nem a tupamaróknak,
hanem a húsipari dolgozókat tömörítő szakszervezet által fenntartott
kórháznak kellett átutalni. A tupamarók ugyanebben az évben Punta del
Estében megtámadtak egy kaszinót, ahonnan 220 ezer dollárt raboltak, majd
felajánlották, hogy az összeghez illő borravalót visszaszolgáltatják a
dolgozóknak. Az ő nevükhöz kapcsolódtak a tömeges szökések a börtönökből. A
legnevezetesebb akciójuk az volt, amikor 106 foglyot szabadítottak ki
egyszerre a börtöncellától egy szemközti házig vezető 12 méter hosszú
folyosón át.
Romantikus hírnevüket tovább öregbítette Che Guevara halála második
évfordulójának merész megünneplése. Mintegy negyven tupamaro
halottaskocsival, koporsóval, fekete ruhákkal gyászmenetnek álcázva magát
elfoglalta Pando városát. Kiraboltak három bankot, megrohamozták a
rendőrséget, s a hatóságokkal vadnyugati tűzpárbajba keveredve hagyták el a
városkát. Egyidejüleg emberrablások egész sorozatával tették magukat híressé
világszerte. Az áldozatok között helyi üzletemberek, a brazil alkonzul, egy
amerikai kormánytanácsadó, a brit nagykövet, egy bűntetőbíró s a legfőbb
államügyész szerepelt. Egy argentínai születésű gyárost azután engedtek
szabadon, hogy a család 300 ezer dollárt fizetett kárpótlásként a bezárt
üzemekből elbocsátott textilmunkásoknak. A tupamarók eleve meglévő
népszerűségét csak fokozta, hogy túszaikat sértetlenül engedték szabadon.
Ezzel a jobbára erőszakmentes stratégiával a tupamarók igyekeztek elkerülni
a hasonló csoportok Dél-Amerika-szerte dívó öncélú bűnözését. Az a gond
azonban, hogy ezeket a szimbolikus cselekményeket miképpen lehetne politikai
célokként interpretálni, változatlanul fennállt. A kormányzat ereje
tagadhatatlanul nagyobb volt, mint a gerilláké, s ezen a népszerű győzelmek
sem tudtak változtatni.
1969 novemberében a hatóságok széles körű cenzúrát vezettek be. Az olyan
szavak, mint "tupamarók", "kommandók", "sejtek" és (talán meglepően)
"felforgatók", "szélsőségesek" nem jelenhettek meg az újságokban, nem
hangozhattak el a televízióban és a rádióban; helyettük a "bűnözők" s a
különös csengésű "erőszaktevők" kifejezéseket kellett használni. A
gerillaakciókról csak hivatalos körök által kiadott közlemények jelenhettek
meg, s 1970 júniusában két lapot a "biztonsági intézkedések megszegése"
vádjával betiltottak. Egy évvel később, mikor megindult a nevezetes harc az
állam demokratikus átalakításáért, a hadsereget bízták meg az antiterrorista
akciók végrehajtásával. 1971 novemberében az általános választások idejére a
tupamarók fegyverszünetet jelentettek be, s igyekeztek olyan legitim
politikai személyiséget találni, akit bejuttathatnának a Széles Front
koalíciójába. A célt a teljes körű cenzúra terhe alatt, amely sokat ártott a
csoport arculatának, nehéz volt megvalósítani, be kellett érniük a szerény
harmadik hellyel. Az uralmon lévő Colorado Párt nyerte meg a választásokat,
a szorosan mögötte végzett baloldali Nemzeti Párt szerint súlyos
visszaélések, a szavazási eredmények meghamisitása árán. A tupamarók erősen
szimpatizáltak a Nemzeti Párt elnökjelöltjével, Wilson Ferreira Aldunatéval,
s veresége - ha kétséges volt is - csapást jelentett számukra.
Kudarcba fulladt hát a tupamaróknak a demokratikus jogszerűséggel
folytatott kísérletezése. A csoport vezetői által hihetetlen fegyelemmel
irányított, tíz éve tartó, gondosan megszervezett kampányuk kiábrándulással
végződött. Marighela provokatív stratégiája egyre inkább vonzotta közülük
azokat, akik a régi rend gyors összeomlásában bizakodtak. A tupamaróknak is
volt erőszakban hívő frakciója. Az amerikai tanácsadót, Dan Mitrionét
1970-ben megölték, s néhány rendőrtisztet is ugyanebben az évben. 1972 első
hónapjában négy rendőrt öltek meg, rajtaütve két rendőrőrsön; ugyanez év
áprilisában, mikor a gerillák négy hivatalos személyt gyilkoltak meg a
kormányerők által indított gerillaellenes támadásban, négy nap alatt
tizenkilenc tupamaro vesztette életét. Válaszul mozgalmukkal nem
rokonszenvező újságírókat raboltak el, s megöltek egy orvost, aki ellenállt.
Számos főtisztviselő is áldozatául esett akcióiknak.
Az elnök rendkívüli hatalmat kért és kapott. Ezt követően a történet
erőszakkal, katonai intézkedésekkel, a demokrácia gyors összeomlásával
folytatódik. Két hónappal a belháború bejelentését követően a hatóságok 1093
rajtaütést hajtottak végre, 846 gyanúsítottat tartóztattak le, 16 embert
öltek meg, 317 lőfegyvert koboztak el, s 38 gerillarejtekhelyet fedeztek
fel. A fegyveres erők felmorzsolták a tupamarókat, s a hadiállapotot egy új
és a korábbinál állandóbb elnyomó hatalom váltotta fel. A katonai diktatúra,
amely már 1971 nyarán is közelinek tetszett, 1973 közepére teljessé vált. Az
emberek azt beszélték, hogy a gerillák a száműzetésben újraszerveződnek, a
felforgató elemek latensen is mindig jelenlévő fenyegetést jelentenek; a
tupamarók még felszámolásuk után is hasznos alibinek bizonyultak.
Az argentin montonerók az utolsó példái a kudarcra ítélt erőszakos
felforgató tevékenységnek. A bukás őket is utolérte, jóllehet ígéretesen
indultak. 1970 és 1973 között szervezett irányítás jellemezte erőszakos
akcióikat. Célpontjaikat gondosan választották meg, hogy ne kerüljenek
nyíltan szembe támoatóikkal és a csoport hihetetlen energiát fordított a
perónista ifjúsági mozgalom támogatására. A legfontosabb azonban az volt,
hogy a gerilla-hadviselést alárendelték apolitikai munkának, különösen
1972-ben s a rákövetkező év elején, amikor a montonerók megmozdulásaikkal
Perón visszatértét és Campora elnökké választását támogatták. 1973 májusától
1974 szeptemberéig tizenhat hónapon át tartó agitációjuk során mindenféle
fegyveres akciót beszüntettek, s százezernél is több embert állítottak maguk
mellé. Végzetes hiba volt újrakezdeniök a fegyveres harcot 1974
szeptemberében, Perón elnök halála és felesége, Isabel elnökké választása
után. Bukásuk okait jól jellemzi az argentin politika egyik jeles
szakértője:
"Mikor a fegyveres harchoz folyamodtak, elveszítették a lehetőséget, hogy
maguk mellé állítsák az egyre növekvő számú kormányellenes munkásságot,
amely jelentős szerepet játszott például az 1975-ös általános sztrájkban.
Katonai és anyagi szempontból mindazonáltal Latin-Amerika legerősebb városi
gerillaszervezetének számítottak; militáns akciójuk csúcsa az volt, mikor az
északi város, Formosa ostromához mintegy 500 tagot tudtak felsorakoztatni,
legnevezetesebb emberrablásuknak pedig az számított, amikor Juan és Jorge
Born iparbárókért több mint 60 millió dolláros váltságdíjat söpörtek be.
Mindazonáltal, miközben a montonerók látványos katonai akciókat hajtottak
végre, a tömegeket nem tudták maguk mellé állítani, politikai befolyásuk nem
erősödött. Az 1976-os katonai hatalomátvétel megtorló intézkedései
következtében erejük súlyosan megrendült. S noha a montonerók
bombarobbantásainak rendőrök tucatjai estek áldozatul még ugyanebben az
évben, a kiegyenlítetlen küzdelem egyre inkább a katonai apparátus javára
billent. 1976 márciusa és 1978 júliusa között 4500 montonero pusztult el, s
az évtized végére teljesen felszámolták őket."