Conor Gearty: Terror

Az elégedetlenkedők megfékezése

      Ma még nem lehet tudni, hogy az utóbbi idők ilyen kijelentései az árnyékháború kiterjesztését vetítik-e előre, avagy csak üres ijesztgetések, ahogy azt egy kommentátor megjegyezte. Annyit azonban biztonsággal kijelenthetünk, az európai kormányok - általánosságban szólva - sikeresen felszámolták a felforgató csoportok többségét, anélkül hogy a demokrácia lényegén csorba esett volna.

      Itt egy pillanatra érdemes eltűnődni, hogy ez miképpen sikerülhetett. Először is, fontos tudnunk, hogy a RAF 1990. júniusi sikertelen merényletének célpontja Hans Neusel belügyminisztériumi államtitkár és a TREVI-csoport egyik vezetője volt. A szervezetet 1975-ben az akkori brit miniszterelnök, Harold Wilson tanácsára hozták létre. Feladata az EK- országok összehangolt fellépésének megszervezése az európai terrorizmus minden formája és fajtája ellen. Égisze alatt gyűlnek össze rendszeres találkozókra a közösség bel- és igazságügy-miniszterei, rendőrfőnökei. Segíti az erők összehangolását, alkalmat ad a tapasztalatcserére, s mind ez idáig sikeresen működik. Létfontosságú az efféle együttműködés, s a politikacsinálóknak azzal is tisztában kell lenniük, hogy a terrorizmus visszaszorítása szempontjából milyen veszélyeket rejt olyan fontos megállapodások megkötése, mint a Schengen Szerződés (öt EK-tagország egymás között megszüntette a vízumkényszert) vagy az 1992-ben megnyitott Európai Közös Piac. Azonban a TREVI és más hasonló szervezetek csak akkor vehetik fel sikeresen a harcot a felforgató elemekkel szemben, ha számolnak veszélyével is. A terrorizmus elleni harc nem válhat trójai falóvá, hogy totalitárius elemeket csempésszen a demokratikus keretek közé. Fontos, hogy az EK újonnan létrehozott, hatalommal bíró testületei struktúrájukban nyíltak és felelősségteljesek legyenek, megőrizve a demokrácia minden jellemzőjét. Tágabb értelemben idetartozik az EK- szervezeteken belül strukturálisan jelentkező "demokratikus deficit" kezelésének módszere is. Még világosabban fogalmazva: a reformoktól függ, sikerül-e megtalálni a Közösségen belül a terrorizmus elleni harc és a szabadságjogok biztosításának helyes egyensúlyát.

      Másodszor, az ideológiai alapokon álló felforgató tevékenységekkel szembekerülő kormányok, túl azon, hogy nemzetközi méretekben a TREVI segítségével hangolják össze lépéseiket, soha nem hagyták figyelmen kívül az ellenséges csoportok cselekményeinek politikai dimenzióit, s igyekeztek a maguk javára kihasználni. A posztromantikus kor másod- és harmadgenerációs militánsai nem lettek népszerűek. Az álgyarmati felszabadító harcot folytató ETA-val és IRA-val ellentétben e szervezetek semmiféle bázisra nem támaszkodhattak, s így erőt sem tudtak honnan meríteni. Rebellis áldozataikat bajtársaik szűk körén kívül senki sem méltányolta. Magányos, elszigetelt világban éltek, s csak a többiek hasonlóképpen sziszifuszi forradalmának s a szégyenletes meghátrálásnak kudarcélményeit élhették meg. Egyöntetű ellenérzéssel fogadták a terrorista csoportok akcióit még azok is, akiknek nevében gyilkosságaikat elkövették. Az érintett kormányok csak üdvözölni tudták, hogy a nép egésze érezte fenyegetve magát, nem csak a gazdagok, a rendőrség tagjai vagy a felső vezetők. Ennek eredményeképpen az emberek hajlandóak voltak tudomásul venni, hogy a terrorista csoportok felszámolását csak szigorú törvények elfogadása árán lehet megoldani. 1970 második felében tehát a rendőri erőket mind Nyugat-Németországban, mind pedig Olaszországban kiterjesztett hatáskörrel ruházták fel. S mivel ez a rendőrségre több munkát rótt, a költségek is megemelkedtek. Technikai újításokkal és pszichológiai hadviseléssel igyekeztek elszigetelni és felszámolni az illegalitásban működő csoportokat. Jelentős összegeket áldoztak a feladatra, de megérte.

      A nyugatnémet hatóságok például éveken át hasztalanul kutattak a Red Zora elnevezésű rejtélyes és kis létszámú női csoport után, amely a Forradalmi Sejtek szervezetének keretein belül működött. A Red Zorát senki sem adta fel, s sokáig lehetetlennek tűnt a nyomára bukkanni. Embert sohasem öltek, ám sikeres pokolgépes merényleteket követtek el számos középület ellen. Valamennyi esetben az Amos Ltd. által gyártott miniatűr ébresztőórákat használták a bombák időzítésére. A robbanás ereje az órákat is szétroncsolta, ám a nyomozók minden alkalommal találtak egy épen maradt parányi kis alkatrészt. A rendőrség ekkor felvásárolta az Amos Ltd. teljes készletét, összesen kilencszáz darab órát. Ezt a bizonyos alkatrészt minden órában megjelölték, majd a rendőrség egyik embere ült be az üzletbe árusítóként. A feladatba bevont pszichológusok megadták a terrorista vásárló feltételezett személyleírását: huszonöt és negyven év közötti, "intellektuális külsejű", s határozottan "Amos órát fog kérni". Rejtett kamerákkal minden egyes vásárlóról fényképfelvételt készítettek, s nyomozók eredtek utánuk azoknak, akikre illett a leírás. Az akcióban nagyon sok rendőr vett részt. Több tucat lakásban rendeztek házkutatást. Az első számú gyanusított egy női hetilap szerkesztője lett; tökéletesen illett rá a személyleírás. A házkutatás során megtalálták nála a keresett pokolgépet és az inkriminált órát. A Red Zora-csoport befejezte pályafutását.

      Az érintett országok kormányai, a nemzetközi együttműködés és a helyi rendőrségek támogatása mellett, hatékony módját alakították ki az ideológiai alapokra épülő terrorizmus elleni harcnak. A bűnösök elfogását és börtönéveit követően az állam békejobbot nyújtott. A lényeg ismét az elkövetők tetteinek politikai töltete. Az elítéltek egyike sem számított közönséges bűnözőnek. Ha a forradalmi révület nem keríti őket hatalmába, sohasem hágják át a törvényt, s legtöbbjük esetében a korábbi cselekményeiket tápláló ideológiai meggyőződés odalett a hosszú börtönévek alatt. Nyugat-Németországban a hatóságok párbeszédekkel segítették a múlttal történő szembenézés és átértékelés folyamatát. Céljuk az volt, hogy kivezessék a terroristákat a zsákutcából, és segítsék visszatérésüket a társadalomba. Számos RAF-terrorista élt az alkalommal, felhagytak korábbi tevékenységükkel, és immár szabad emberként hozzáláttak helyrehozni az életüket.

      Az olaszok továbbmentek egy lépéssel, s okosan kihasználva az elfogott Vörös Brigád-tagok kétségeit és bizonytalanságát, általuk gyöngítették tovább a szervezetet. Két jogi intézkedéssel, a penitencia (1982) és a disszociációs (1987) törvénnyel önkéntes kollaborációra, valamint az erőszakos célok és módszerek elutasítására bátorították az érintetteket. A törvények hatásáról az olasz terrorizmus egyik szakértője a következőket írja:

      "Két feltétele volt, hogy az egy évig érvényben lévő penitenciatörvény lehetőségével éljen valaki: először is, a vétkesnek be kellett vallania minden bűnét, másodszor, aktívan közre kellett működnie a további terrorcselekmények megakadályozásában. Ezután már a terhelő bizonyítékok súlyának arányában a bíróság dolga volt eldönteni, hogy mennyivel mérsékli a kiszabandó büntetést. Azoknak pedig, akik a disszociációs törvény adta lehetőségekkel kívántak élni, a törvény kihirdetését követő egy hónap során szándéknyilatkozatot kellett benyújtaniuk, s eleget kellett tenniük három követelménynek: bevallják minden terrorcselekményüket, eskü alatt elutasítják az erőszakot mint a politikai harc eszközét, s börtönbeli viselkedésükkel igazolják, hogy nézeteik valóban megváltoztak, s végérvényesen feladták a fegyveres harc gondolatát. Cserébe, a tömeges méretű emberölés kivételével, az emberölésért kiszabható büntetéseket életfogytiglanról harminc évre mérsékelték; míg a vérontásért kimutatható közvetlen felelősség esetében negyedeltek, bűnrészességért elengedték a büntetés felét, egyéb esetekben pedig harmadoltak."

      A penitenciatörvény Olaszországban az 1980-as években kulcsszerepet játszott a terrorizmus ellen folytatott harcban.