Conor Gearty: Terror

A városi gerillák megjelenése

      Az eszmék, amelyekért Che harcolt, a viszonyok, melyek megváltoztatásáért ő és Castro küzdöttek, Che korai halálát követően is tovább éltek. Dél- Amerika társadalmait egyenlőtlenség és igazságtalanság torzította el. A térség legtöbb országában felhalmozott hihetetlen gazdagságot az 1960-as évek során még kirívóbbá tette az általános recesszió. A pangás kísérőjelensége, az infláció és a munkanélküliség leginkább az alsó középosztályokat sújtotta. A parasztság szegénységét ellen súlyozandó földreform kérdésével az uralmon lévő pártok nem foglalkoztak. Ehelyett a legtöbb országban egyre erősödött az elnyomás.

      A politikai szabadságjogokat erőteljesen megnyirbálták olyan, egymástól ugyancsak eltérő berendezkedésű országokban, mint Uruguay (1965 után), Brazília (az 1964-es katonai hatalomátvétel után) és Argentína (miután Ongania tábornok 1966-ban eltávolította az útból Illia elnököt). Az egyetemeket, amelyek jobbára csak a jövő munkanélkülijeit képezték, időről időre megszállta a rendőrség, s a liberális felfogású tanárokat megfosztották katedrájuktól. A térség haderejének számszerű növelése fokozott militarizációval járt mindenütt. Az egész kontinensen eluralkodott a "jenki imperializmus" szelleme. A szegényeket tovább szegényítő, a középosztályok helyzetét aláásó új gazdaságpolitikákat a külhoni (értsd: egyesült államok beli) kapitalisták beavatkozásának tulajdonították. A gazdasági csőd, a nemzeti rabszolgaság és a politikai beszűkülés sokak számára már elviselhetetlennek tetszett.

      A kérdés az volt, mit kellene tenni. Guevara módszere, az őserdőben kivárni, míg szárnyra nem kap a népi forradalom, már nem volt alternatíva. S ha az elmélet maga nem lett is volna rettenetesen elhibázott, gyakorlatát hatástalanná tette a fegyverek technikai fejlettsége, melynek révén a fókuszok helikopterrel felderíthetőkké, s bombázással megsemmisíthetőkké váltak. A tradicionális baloldal, miközben végeláthatatlan viták során megszállottan igyekezett adaptálni a megfelelő marxista tételeket, önigazolásul csak a száját jártatta. A kétféle lázadási mód párosításából született meg a "városi gerilla" fogalma. A gerillák áthelyezése a városokba Latin-Amerikában különösen három ok miatt tetszett ésszerűnek.

      Először is, Latin-Amerika számos országa urbánus jellegű: Brazíliában a lakosság 54 százaléka él városokban, Argentínában és Uruguayban ez a szám 80. A népesség közel fele él olyan nagyvárosokban, mint Buenos Aires és Montevideo. A hatalmasra duzzadt metropolisok nagy kiterjedésű külvárosi szegénynegyedeket szültek, a nyomorgók vityillói éles ellentétet képeznek a gazdagok által lakott, védett szigetek luxusával. Az égbekiáltó igazságtalanság láttán az elszánt forradalmárok feltételezték, hogy a nyomornegyedek lakói egyfelől fogékonyak a forradalmi ideológiára, másrészt aktív támogatóik lehetnek. Ez az elgondolás valószínűbbnek tetszett, semmint hogy a dzsungelben leljenek szimpatizánsokra. Másodszor, a város, az állam infrastruktúrájának szíve az a hely, ahol a gyűlölt államhivatalnokok a legsebezhetőbbek. A csatamezőn a reakció haderőivel kellett volna megküzdeni, itt könynyebb volt megtalálni a sebezhető pontokat. Többet ígért egy elevenbe vágó támadás a nyüzsgő utcán, mint megannyi sikeres rajtaütés valahol a dzsungelben. Harmadszor, a városok a kommunikáció központjai, itt virágzik az egész kontinenssel pillanatok alatt kapcsolatot teremteni képes új médiaipar is. Mao és Giap példája érzékeltette már a nagyközönségnek szánt erőszakos politikai akciók fontosságát. A dzsungelben nincsenek nézők, ott a halál szinte magánügy. A városi felforgató tevékenység viszont óhatatlanul a nyilvánosság előtt zajlik. Adott a közönség, "akár azok köréből, akik az utcán "élnek, akár a tévénézők millióiból. A dzsungelben persze sokkal egyértelműbb volt a helyzet, hiszen ott a reguláris hadsereget a gerillák kvázi-katonai módszerekkel támadhatták. Ugyanez a városokban abszurdnak, hatástalannak, mi több, katasztrofálisnak bizonyult volna. Elkerülhetetlenné vált tehát, hogy a szimbolikus értékű erőszakos megnyilvánulások kerüljenek fókuszba. A kiszemelt célpontok mozdulatlanok és sérülékenyek voltak, ám a legmegfelelőbbeket az elnöki palotát, a katonai főhadiszállásokat, a Parlamentet - nagyon jól őrizték, s rendkívül nehéz volt a közelükbe férkőzni. Ennélfogva a XIX. században alkalmazott módszert, vagyis a magas beosztású közhivatalnokok szelektív meggyilkolását nehéz lett volna utánozni. Mit tehetnek tehát a városi gerillák hagyományos katonai célpontok hiányában?