Conor Gearty: Terror

A PFSZ új irányvonala

      A PFSZ jövője szempontjából valóban fontosnak bizonyult Arafatnak az ENSZ-ben mondott beszéde, jelezte, hogy a szervezet most először tesz kísérletet arra, hogy megszabaduljon nemzetközi terrorista imázsától. Az 1973-as októberi háború után bevezetett olajembargó hatásos fegyvernek bizonyult Izrael politikai és technikai fölényével szemben. Egyiptom békülést kezdeményezett Izraellel, amely az 1978-as Camp David-i megállapodáshoz vezetett. Jasszer Arafat hamar reagált a változó, kompromisszumokat sejtető politikai légkörre. A PFSZ azzal is tisztában volt, hogy bármily fontosnak számítottak is egykor a terrorcselekmények, már csak megvetést válthatnak ki. 1974 februárjában Damaszkuszban összeült a PFSZ Központi Tanácsa, s Arafat irányításával új, "ideiglenes programot" fogadtak el, melynek részleteit a Palesztin Nemzeti Tanács teljes ülése ugyenez év júniusában jóváhagyta. Meghökkentő volt a PFSZ politikájának forradalmi változása. Míg a szervezet a múltban Izrael állam teljes felszámolása mellett kötelezte el magát, most követelésében arra szorítkozott, hogy hozzanak létre egy új palesztin államot "a cionisták által megszállt területek" valamelyikén. Ezzel az izraeliek által a hatnapos háborúban elfoglalt övezetekre utaltak. A PFSZ hivatalosan nem ismerte el Izraelt, s nem mondott le a cionizmus teljes felszámolását követelő szólamokról, sem pedig törekvésének erőszakos manifesztálásáról, gyakorlatilag azonban tudomásul vette Izrael létezését. Ettől kezdődően a vita már a határok kérdéséről, nem pedig az életben maradásról folyt.

      E politikai fordulattal egyidejűleg a PFSZ a palesztin érdekek egyedüli és kizárólagos képviselőjének jelentette ki magát a világ előtt, s ezzel szinte azonnal megkezdődött diplomáciai győzelemsorozata. 1974. október 14-én az Egyesült Nemzetek Közgyűlése a PFSZ-t el ismerte a "palesztin nép képviselőjének". Csupán négy ország szavazott a határozat ellen: az Egyesült Államok, Izrael, a Dominikai Köztársaság és Bolívia. A rákövetkező héten a francia külügyminiszter találkozott Bejrútban Jasszer Arafattal, s lelkesen számolt be arról, milyen "kellemes és biztató benyomásokat" szerzett a PFSZ vezetőjéről. Az Arab Liga október végén Rabatban megtartott csúcstalálkozóján Husszein király is elfogadta a határozatot, miszerint a PFSZ a jogos képviselője a megszállt, vagyis az 1967-es háború során elveszített jordániai területeken élő palesztinoknak. A diplomáciai offenzíva csúcspontjának számított, hogy Jasszer Arafat államfőnek kijáró tiszteletadás és külsőségek közepette megjelenhetett az ENSZ New York-i közgyűlésén, s elmondhatta figyelemre méltó beszédét.

      Arafat "szabadságharcos fegyvere" egyesek szemében valóban annak tetszett, mások viszont nyilvánvalóan a terrorizmus eszközének tekintették. Az Arafatot övező új keletű tisztelet láttán bizonyos körök aggodalommal néztek a jövő elébe. Legélesebben Izrael ENSZ-képviselője fogalmazott, aki kijelentette, az ENSZ fejet hajtott "egy gyilkos szervezet előtt, melynek célja az egyik tagállam elpusztítása". Ennek a kirohanásnak az volt az alapja, hogy a PFSZ nem mondott le feltételezett jogáról a harc továbbfolytatására Izraelben és a megszállt területeken. A nagykövet tovább ostorozta a Közgyűlést, amiért "hitelt ad olyasvalakinek, aki sportolókat gyilkolt... [és] aki Kartúmban diplomaták ellen követett el merényletet". Az izraeli miniszterelnök határozottan visszautasította, hogy "terrorszervezetekkel tárgyaljon". Nem csak az izraeliek voltak szkeptikusak. Számos amerikai és európai felszólaló sérelmezte a Nyugatra szabadított, hat éve tartó palesztin terrorcselekményeket, s kérdőjelezte meg a szándékolt vérontás elismerésének erkölcsösségét.

      Természetesnek tekinthető, hogy Nyugaton kételyek fogalmazódtak meg Jasszer Arafat diplomáciai szerepét illetően, hiszen nem kis része volt a nemzetközi terrorizmus elterjedésében. A PFSZ vezetője is tudta, hogy a békéltető szerepkör nem fér össze a gépeltérítések és a nyugati állampolgárok meggyilkolása fölött szemet hunyó magatartással. A határozott vonal demonstrálására Arafatnak a New York-i diadalt követő röpke kilenc nap múltán máris alkalma kínálkozott. 1974. november 22-én négy palesztin terrorista Dubaiban eltérítette és Tuniszba kényszerítette a British Airways gépét. Brutális, helyenként bizarr elemekkel tüzdelt akció volt ez. A fedélzeten negyvenhét utas tartózkodott, akik közül kettőt, egy nyugatnémet férfit és egy indiai stewardesst, agyonlőttek, még mielőtt az akció lezárult volna. A terroristák azt állították magukról, hogy az Abu Mahmúd mártírról elnevezett frakció tagjai, s felszólították az Egyesült Királyságot, "ismerje el felelősségét a világtörténelem legnagyobb bűnének elkövetéséért, a cionista egység megteremtéséért..., amely tragédiát és pusztulást hozott térségünkre". Követelték, hogy engedjék szabadon a római terrortámadás résztvevőit, valamint a Kairóban bebörtönzött palesztin társaikat, akik Kartúmban 1973-ban meggyilkoltak három diplomatát.

      Az esemény jelentősége nem abban rejlett, amit elértek vele (a kért foglyok némelyikét szabadon engedték), hanem a PFSZ kényszerű válaszlépésében. A géprablókról azt állították, hogy "a palesztin szervezeten kívül álló szabotőrök", akiket tettükért meg kell büntetni. Az arab államok zöme elítélte az akciót, s a tunéziai kormány, amely korábban a válság rendezése érdekében menedéket nyújtott a géprablóknak, sietett szóbeli ígéretét semmisnek nyilvánítani, s letartóztatta a terroristákat. Végül a PFSZ börtönözte be őket, s 1975-ben nagy sajtónyilvánosságot kapott, hogy a géprablókat hosszú évekig tartó fogságra ítélték. Arafat elrendelte a külhoni terrorcselekmények beszüntetését, a PFSZ tevékenységét Izraelre és a megszált területekre korlátozta. Az új politika 1975-ben ismét működésbe lépett, amikor négy palesztin Madridban megrohamozta az egyiptomi nagykövetséget. Az algériai hatóságok menedéket nyújtottak a támadóknak, ám végül valamennyiüket átadták a PFSZ-nek. Az újságíróknak megmutattak egy PFSZ-börtönt, ahol a "nemzetközi terrorcselekmények elkövetőit" tartották fogva, s a szervezet elbüszkélkedett a büntető törvénykönyv új cikkelyeivel, melyek az emberéletet követelő gépeltérítéseket főbenjáró bűnként ítélik meg.