Conor Gearty: Terror
Bejrút ostroma
Az izraeliek június 10-én támadták meg Bejrútot, hogy mindörökre
eltüntessék a föld színéről a palesztin nacionalizmust. Ariel Saron védelmi
miniszter a Knesszetben kijelentette: "a PFSZ-nek meg kell semmisülnie." A
város felé előrenyomulva a hadsereg tartózkodott minden veszélyesnek
ígérkező hadművelettől. Június 13-tól augusztus 12-ig rövid megszakításokkal
folyamatosan bombázták a várost. Légitámadások, tenger felőli ágyúzások,
nehéztüzérségi zárótüzek készítették elő a terepet. A fegyverek mindegyike
vátogatás nélkül talált, rendkívül pontosak és igen hatékonyak voltak. A
szívóbombák a célba csapódva belülről vetették szét az épületeket. A
foszfortartalmú gránátok hihetetlenül súlyos külső és belső égési sebeket
okoztak; a The Times tudósítója beszámolt egy ötéves íkerpárról, akivel
ilyen lövedék végzett, még órákon át füstöltek a halottasházban. A fürtös
bombák voltak a legpusztítóbbak mind közül. Az izraeli hadsereg annak
ellenére vetette be őket, hogy szállítójuk, az Egyesült Államok kikötötte,
csak védelmi célokra használhatják őket, kizárólag abban az esetben, ha két
vagy több arab állam támadna rájuk. A több mint két hónapig tartó ostrom
idején a hatóságok nem egyeztek bele, hogy nemzetközi szervezetek, mint az
UNICEF vagy a Vöröskereszt, segítségére siessenek a nyugati városrész
lakóinak.
Nem tudni, hány ember vesztette életét az izraeli megszállás, majd a
bejrúti csata során. Helyi becslések szerint a térségben tizennyolcezer a
halálos áldozatok száma, s harmincezren sebesültek meg. Egy azonban biztos,
az áldozatok majd mindegyike a palesztinok és a libanoniak közül került ki,
s többnyire civilek voltak. Augusztus 21-én a PFSZ úgydöntött, hogy
elhagyják Bejrútot, mint mondták, azért, hogy megkíméljék a várost a további
pusztulástól. Arafat túlélte a történteket, s augusztus végén elindult, hogy
mintegy tízezer főből álló táborát újabb kényszerű száműzetésbe vezesse.
A Nyugat-Bejrútban maradt libanoni muzulmánok és a palesztin menekültek
aggodalommal várták, hogyan alakul életük, miután elveszítették
védelmezőjüket, a PFSZ-t. A fidaíjínok evakuálását felügyelő nemzetközi
alakulatok is idő előtt elvonultak. Augusztus 23-án a kemény vonalat
képviselő maronita keresztény és falangista vezetőt, Basír Dzsemájelt
választották Libanon elnökévé. Ez volt az első jele, hogy Begin álma, a
szövetséges északi keresztény állam valóra válhat. Dzsemájel azonban a
politikai önállóság mellett döntött, holott az izraeliek a megszállókkal
lepaktáló államférfi szerepére szemelték ki. Dzsemájel szeptember 14-én a
Falangista Párt székháza ellen indított nagy erejű bombázás során életét
vesztette.
Az izraeli hadsereg megszegve a PFSZ-szel kötött megállapodást, Dzsemájel
halálának másnapján bevonult Nyugat-Bejrútba. Csak jelképes ellenállásba
ütköztek, s nem voltak számottevő veszteségeik. A keresztény falangistákat
elküldték két palesztin menekülttáborba, Szabrába és Satilába, hogy
számoljanak le a megmaradt "terroristákkal". Az akció parancsnokságával
megbízott tiszt Dámúrban szemtanúja volt, hogyan ölték meg a palesztin
gerillák családjának minden tagját és menyasszonyát. Katonái közül néhányan
részt vettek 1976-ban a tal-zatári menekülttábor több mint ezer lakójának
lemészárlásában. A falangisták két napon át tomboltak Szabrában és
Satilában, irtózatos pogromot hajtva végre:
"A falangisták mindenre lőttek, ami csak megmozdult a sikátorokban.
Berontottak a házakba, s megölték a vacsorához készülődő, televíziót néző
vagy éppen már alvó lakókat. Megesett, hogy áldozataikat megkínozták,
mielőtt végeztek volna velük, kinyomták a szemüket, megnyúzták vagy
kibelezték őket. Asszonyokat és kislányokat erőszakoltak meg, nemegyszer
féltucatnyian, majd miután mellüket levágták, baltával végeztek velük. A
csecsemőknek végtagjait kicsavarták, s a falhoz verték őket. Az Akka
kórházban sorra mészárolták le az ágyban fekvő betegeket. Gyűrűkért és
karkötőkért képesek voltak levágni az emberek kezét. Voltak, akiket
járművekhez kötöztek, s élve vonszolták végig őket a városon. Válogatás
nélkül gyilkoltak keresztényeket, muzulmánokat, libanoniakat és
palesztinokat. Még kilenc zsidó nőt is megöltek, akik, palesztin férjük
lévén, 1948 óta táborokban laktak."
Az izraeli hadsereg közelről figyelte az eseményeket. Megakadályozták,
hogy a pánikba esett lakosok elmeneküljenek, éjszaka pedig világítottak,
hogy megkönynyítsék a falangisták munkáját. S mikor azok befejezték az
öldöklést, buldózereket bocsátottak rendelkezésükre, hogy a halottakat
gyorsan elföldelhessék. Nincsenek pontos adatok arról, hány ember pusztult
el a terror két napján és éjszakáján, becsült adatok szerint kétezren
lehettek.