Conor Gearty: Terror

A kiábrándultak

      A legsikeresebb terroristaellenes politikának a nyugat-európai ideológiai felforgató csoportok ellen alkalmazott bizonyult. Érdemes egy pillantást vetni ezeknek a szervezeteknek a tevékenységére, hogy értékelni tudjuk, milyen eszközökkel sikerült valamennyiüket ártalmatlanná tenni. Az 1970-es évek elején a demokratikus világban gombamód elszaporodó radikális baloldali csoportosulások jelentéktelen emberekből tevődtek össze, mivel azonban igencsak ellenséges érzületnek adtak hangot, s valamennyien középosztálybeli és értelmiségi rétegekből kerültek ki, annak idején csínján bántak velük, jóllehet tetteikkel erre semmiképp sem szolgáltak rá. A Dühös Brigádok, a Vörös Hadsereg Frakció vagy a Vörös Brigádok elnevezésekkel minden esetben a becsmérelt ellenség katonai struktúráját plagizálták. Ne feledkezzünk meg az 1960-as évek olyan népbutító alkotásairól, mint Bob Dylan dalai (Weather Underground), vagy a kor kérészéletű filozófiai giccse ("Symbionese Liberation Army"). A lázadó dilettáns csoportosulások Olaszországban és Németországban okozták a legtöbb bajt.

      Az észak-olaszországi Vörös Brigádokat (BR) három diák, Renato Curcio, Mara Cagol és Alberto Franceschini alakította meg az 1960-as években. Csatlakozott hozzájuk a milliomos könyvkiadó, Giangiacomo Feltrinelli, aki később saját magát robbantotta fel, miközben pokolgépet próbált elhelyezni egy elektromos távvezetéken. A csoport kezdetben nemcsak az egyetemen belül élvezett támogatást, hanem melléjük álltak a milánói és torinói gyárak radikális munkásai is. Ideológiájuk a XIX. századi orosz forradalmi retorikára emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy ők az anarchizmus helyett a marxista-leninista eszmékre hivatkoztak. (Ezt persze mind Lenin, mind pedig Marx kikérték volna maguknak.) Rövid ideig tartó népszerűségüket sokkal inkább szemtelenkedő megnyilvánulásaiknak, semmint a proletár eszmék és szélsőséges elméletek keverékéből álló filozófiai meggyőződésüknek köszönhették. 1970-ben, miután a Pirelli gyár vezetői elbocsátottáka létszámfölösleget, a munkások büntetésképpen felgyújtották főnökeik gépkocsijait. 1972-ben harminc percen át fogságukban tartottak egy gyárigazgatót, és készítettek róla egy fényképet, amelyen a gyár emblémája alatt áll halántékához szorított fegyverrel, nyakában tábla: "egy fasiszta a BR fogságában... A munkásosztály fegyvert ragadott; a főnökök számára elérkezett a vég kezdete." A következő évben hasonló megaláztatásban részesült az Alfa Romeo egyik "főnöke", és 1973 decemberében a Vörös Brigádok kibocsátottak egy röplapot, melyben egy túszul ejtett Fiat-gyári vezető szabadon engedése fejében az elbocsájtott munkások visszavételét követelték.

      Ezek a viszonylag ártalmatlan kis forradalmi tréfák 1974-ben óhatatlanul komoly fenyegetéssé váltak. A szervezet ekkor gyilkolt először, s tagjaik többségét a hatóságok letartóztatták. Egyik alapító tagjuk, Mara Cagol a rendőrséggel történt összecsapásban életét vesztette. Az elkövetkező években az erőszakos jelleg felerősödött. Egyre gyakoribbakká váltak az emberrablások s a büntető célzatú lövöldözések, mind többen tapasztalhatták, hogy "a nép ellenségei" közé sorolják őket. Közéjük tartozott egy közvádló, egy bíró, egy ügyvéd és egy újságíró, majd harcuk megkoronázásaképpen sor került a Kereszténydemokrata Párt elnökének, Olaszország korábbi miniszterelnökének, Aldo Morónak az elrablására és meggyilkolására ötvenöt napi fogva tartása után. Olaszországszerte pánikot keltett, hogy a rendőrség képtelen volt Moro nyomára bukkanni, s a Vörös Brigádok ezt a tehetetlenséget kihasználva lelketlenül és szakadatlanul küldte forradalmi üzeneteit az emberek ezreinek. Az 1970-es évek végére az ország demokratikus rendjét feldúlta egy arctalan, értelmiségi huligánokból álló banda, amely minden keserűségét ártatlan áldozatok ellen fordította. Az olasz társadalom korrupt voltát hangsúlyozó radikális kritikájuk márcsak azért is érzékenyen érintett mindenkit, mivel épp akkor fogalmazták meg, amikor politikai körökben példa nélküli feszültség uralkodott el. A Kommunista Párt egyre több támogatót tudhatott maga mögött, a jobboldal és Olaszország NATO- szövetségesei pedig attól tartottak, hogy az ország hamarosan baloldali koalíció irányítása alá kerül.

      A nyugat-németországi Vörös Hadsereg Frakció (RAF) sokban hasonlított a Vörös Brigádokhoz, azzal a külőnbséggel, hogy kizárólag egyetemi közegre támaszkodott. A RAF nem tartott szoros kapcsolatot a proletariátussal, csak rajongva lelkesedett érte. A csoportosulás az 1960-as évek végén lemorzsolódott, hippi életmódot folytató diákokból szerveződött tovább, s alapos tanulmányok egész sora bizonyítja, hogy főképp a kilátástalan helyzetű középosztálybeli és a tudományos pályán dolgozó értelmiségi családok mérsékelten intelligens gyerekei kerültek vonzáskörébe. Ideológiájukat az akkori idők összes tűnékeny, radikális gondolatának zagyvalékából alkotta, taktikájuk azonban veszélyesebb volt, hiszen vezetőik Marighela és a tupamarók módszereit tanulmányozták, s a városigerilla- elmélet bűvöletében éltek.

      Az erőszak akkor lángolt föl, amikor 1968-ban Gudrun Ensslin és Andreas Baader a hatóságok elől megszökve nem jelentek meg a tárgyaláson, hanem egy frankfurti áruházat felgyújtva illegalitásba vonultak. 1969-ben számtalan pokolgépes merényletet hajtottak végre, a célpontok amerikai és izraeli tulajdonú épületek és berendezések voltak. Baadert 1970-ben újra letartóztatták, ám egy forradalmárrá lett jónevű újságíró, Ulrike Meinhof és egy volt ügyvéd, Horst Mahler segítségével ezúttal is sikerült megszöktetni. 1972-től kezdve, miután pénzszerzés céljából néhány bankot felrobbantottak, "imperialista" célpontok ellen támadtak, és megöltek néhány nekik nem tetsző hivatalnokot. Mire a csoport legtöbb tagját sikerült elfogni és bebörtönözni, tucatnyi haláleset száradt a lelkükön.

      Erre persze - pontosan úgy, ahogy Olaszországban nagyon is prózai ambíciókkal felvértezve azonnal hadba indult a hasonló gondolkodású fiatalok második generációja, hogy kiszabadítsa imádott vezéreit. A RAF második hulláma erőszakosabb volt az előzőnél, nemcsak számtalan merényletet követtek el, hanem megrohamozták a stockholmi nyugatnémet nagykövetséget, két diplomata életét vesztette, s egy elrabolt kereszténydemokrata politikus szabadon bocsátása fejében a hatóságok öt fiatalt elengedtek. Tevékenységük betetőzése Hans-Martin Schleyer üzletember elrablása és meggyilkolása volt 1977-ben. A kormány köztudottan elzárkózott a tárgyalásoktól, s nem sokkal később híre jött, hogy Baader és Ensslin a börtönben öngyilkosságot követett el. Meinhof már korábban végzett magával, a csoport azonban vezetőik elvesztése után is folytatta erőszakos cselekményeit. 1969-79 között hatvankilenc ember ellen követtek el merényletet, s közülük huszonöten életüket vesztették. Ugyanezen idő alatt hét RAF-tagot menekülés közben lőttek agyon, négyen egy akció során vesztek oda, heten pedig a börtönben haltak meg.

      Az áldozatok számát tekintve sem a RAF, sem pedig a Vörös Brigádok tevékenysége nem hasonlítható össze az ETA vagy az IRA, még kevésbé az 1968-74 között akcióba lendült palesztin csoportok erőszakos cselekményeivel, hatásuk azonban semmiképp sem lebecsülendő. A Vörös Brigádokhoz hasonlóan a RAF is nyílt támadást intézett a bizonytalan lábakon álló társadalom ellen. Nyilvánvaló üzenetük annak a Nyugat-Németországnak szólt, amely éppen kezdett szembenézni náci múltjával s a háborút követő kényszerű szétválással.

      Olaszországban és Nyugat-Németországban 1977-78-ban tetőzött az ideológiailag motivált politikai indíttatású erőszakhullám, és destruktív hatását Európa-szerte érzékelni lehetett. A Vörös Brigádok 1979-81 között mérsékelték a tempót, a rákövetkező években szinte nem is jelentkeztek erőszakos cselekményekkel, legutóbb 1988 áprilisában szerveztek sikeres akciót (megöltek egy szenátort). Belgiumban a magukat Harcos Kommunista Sejteknek (CCC) nevező kis csoport emberei robbantottak fel néhány pokolgépet. Franciaországban rövid ideig az Action Directe gyilkolt és okozott károkat, de Georges Besse, a Renault gyár elnöke meggyilkolásáért vezetőiket a rendőrség elfogta, s 1986-ban többéves börtönbüntetésre ítélte őket.

      A francia és belga szervezetek 1985-ben kijelentették, hogy a RAF-fal szövetkezve egységes terrorfrontot kívánnak alkotni. A szövetségből persze semmi sem lett, a RAF azonban kisebb intenzitással még egy ideig kitartott Nyugat-Németországban, anélkül hogy - korábbi vezetőikkel ellentétben - élvezhették volna az NDK áldását. Létezésükre emlékeztetve alkalmanként jelentkeznek terrorcselekményekkel. 1985 után megöltek három katonát, egy sofőrt, egy diplomatát és három üzletembert, 1989-ben pedig egy pokolgépes utcai merénylet alkalmával meggyilkolták a Deutsche Bank elnökét, Alfred Herrhausent. 1990 júniusában, egy sikertelen merényletet követően bejelentették, mostantól kezdve "kitartó harcot indítanak az újonnan létrehozott Nagy-Németország, a nyugat- európai szuperhatalom ellen". A bonni és kelet-németországi hatóságokat elítélik, amiért "lépéseket tettek a két Németország egyesítéséért, s mert céljaik és imperialista törekvéseik azonosak a volt nemzetiszocialistákéval".