Conor Gearty: Terror

Írországi változatok

      A múlt kísért az IRA harcias szellemében, zavart keltő öröksége van az ír politikai gondolkodásnak. A múlt többféle hangon szólal meg, s az észak- írországi csoportok mindegyike saját előítéletei szerint válogat közöttük. A nacionalista felfogás szerint az ír kérdés Nagy-Britannia első, állandó és egyben utolsó gyarmati problémája. Kolonializációnak tekintik a múltban történteket, s fölróják, hogy az ősidők óta büszke nemzetet térdre kényszerítik az idegen hatalom előtt. Szerintük az angol fennhatóság az országnak csak rosszat hozott, olyan csapásokat mért lakóira, mint a katolikusok elleni büntető törvények, az 1945-50-es évek éhínsége, valamint az írvidék gazdasági kizsákmányolása a huzamosan távol tartózkodó brit földbirtokosok javára. Jogos hát és természetes, hogy az írek szabadulni szeretnének az idegen uralom alól, s teljesen mindegy, hogy a harcot alkotmányos eszközökkel, ügyes alsóházi szavazásokkal vagy alkotmányellenes módszerekkel vívják, olyan illegális mozgalmak támogatásával, mint az IRB vagy az örökébe lépő IRA.

      A nacionalista történelemszemlélet büszkén emlegeti a "gyarmati" felszabadító harc kulcsfontosságú fordulópontjait, melyek végül is a szigetország háromnegyed részét függetlenné tették: a Home Rule, a Charles Stewart Parnell vezette autonómiát követelő mozgalom; az 1890-es évek kelta (gael) újjászületése; Pearse 1916-os húsvéti felkelésének varázslatos szimbolizmusa; az 1919-21-es Sinn Fein népi forradalom, amely 1922-ben a Független Ír Állam megalakításában csúcsosodott ki; majd ugyanezen ország kiválása a Brit Nemzetközösségből, s önálló köztársasággá történt kikiáltása 1949-ben. Azóta Írország ENSZ-tagállam, teljes jogú tagja az Európai Közösségnek, s élvezi független önkormányzati státusát, amely attól, hogy oly sokáig megtagadták tőlük, még drágább az ott élők szívének.

      Mégis, a diadalmas nemzeti érzés hiányérzéttel párosul. Az Egyesült Királyság része ugyanis még hat északi tartomány, "a negyedik zöld folt", amely nem csatlakozhatott a boldog déli családhoz. A történelmi tények tükrében Írország megosztása illogikusnak és idejétmúltnak tetszik. A világ számtalan esetben volt már tanúja annak, hogy nemzetek emelkedtek ki a gyarmati sorból, s a távozó hatalmak nem ragaszkodtak ahhoz, hogy hegemóniájukat a területi megosztás által őrizzék meg. Akkor miért nem egyesülhet Írország az egyetemesen tiszteletben tartott önrendelkezési jog alapján?

      A kérdésre csak akkor tudunk válaszolni, ha más megvilágításból is szemügyre vesszük a tényeket. Írország a többi volt gyarmati országtól eltérően, korábban is, ma is, több puszta gyarmatnál. Ha csak jogi szempontból nézzük, az egész ország több mint száz éven át szerves részét alkotta az Egyesült Királyságnak, politikailag pedig a két sziget földrajzi közelségének köszönhető összefonódott kapcsolatrendszer miatt a XVIII. század óta itt már nem lehet gyarmati modellről beszélni. Írországban a lényegi különbség a brit betelepültek számában és arányában rejlik.

      Az angol uralom 1550 és 1650 között kezdett kiteljesedni, amikor folyamatosan telepítették be a brit alattvalók sokaságát a korábban ír gazdálkodók vagy tulajdonosok kezében lévő földbirtokokra. Az első betelepítési hullám a XVI. század közepén, Írország középsőterületein zajlott. Ezt követte 1586-ban a déli tartomány, Munster betelepítése. A gyarmatosítás politikája egyik helyen sem idegenítette el egymástól a telepeseket és az ott lakókat olyan mértékben, mint ahogyan várni lehetett volna. Munsterben nem bolygatta fel különösebben a társadalmi kapcsolatokat, mivel a tartomány már eleve szoros és rendszeres együttműködést tartott fenn Angliával, és az újonnan jötteket semmiféle veszély nem fenyegette az őslakosság részéről. A végzetes elidegenülésnek elejét vette, hogy az új telepesek gyorsan alkalmazkodtak az ír életformához, s némi föld megmaradhatott a helyi lakosság tulajdonában is. Homlokegyenest másképp alakultak az események az északi Ulster tartományban. Az I. Erzsébet uralkodásának utolsó éveiben kirobbant nagyszabású ír felkelést ezen a területen készítették elő. Az 1601-ben elszenvedett ír vereséget követő hat évben a résztvevők közül sokan elmenekültek, a britek pedig azzal álltak bosszút, hogy megkezdték a tartomány tömeges méretű betelepítését.

      Az 1609-10-ben végrehajtott betelepítési politika az őslakos írekre nézve katasztrofális következményekkel járt. Be kellett érniök a terméketlenebb földekkel, s ennek végzetes hatása a későbbi demográfiai fejlődésben mutatkozott meg. A kevesekre, akiknek maradt valamijük, igen magas bérleti díjakat róttak ki, ráadásul semmiféle biztosítékuk nem volt a bérleti jog tartósságára. Az ulsteri földek zömét nem olyan józan telepesek foglalták el, amilyenek megjelenésében az írek reménykedtek, hanem "általában zsugori, könnyen visszariadó, tipikus angol dzsentrik" és a "földjeiket szíves- örömest bérbe adó" skótok érkeztek, akik "hamar rákaptak arra, hogy a helybéliekkel szolgáltassák ki magukat". Elvileg az elkülönítés volt a cél, ám a gyakorlatban ez lehetetlennek bizonyult; a földjeikről elűzött helybéliek, kisemmizetten és megbántottan, de a közelben maradtak. Ez tovább fokozta az újonnan érkezők bizonytalanságát és félelmét, sebezhetőségük arra késztette őket, hogy különös gonddal határozzák meg státusukat és különbözőségüket. A térségben a vallási hovatartozás legalább olyan fontosnak számított, mint a nemzeti: a betelepülők protestáns hite hatásos azonosságtudatot biztosított a helybéli katolikus "bandákkal" szemben. A nagyfokú bizonytalanság érzete olykor erődítmények építésében nyilvánult meg, ilyenek voltak például a Londonderry köré 1618-ig felhúzott falak vagy az angol mintára tartományszerte felépített kisvárosok, melyekben a telepesek többsége biztonságban, mintegy otthonosan érezhette magát.

      A nacionalista történelemszemlélet tudomásul vette a gazdaságot lefölöző britek beözönlését és letelepülését, ám leszármazottaik jogait igazából sohasem ismerte el. Az első ulsteri telepesek utódai elszigetelten éltek, brit származásuk és ír voltuk zavaró kettősségében. Amikor a két ország 1800-ban politikailag egyesült, az uniót is arra használták, hogy még erőteljesebben hangsúlyozzák különbözőségüket. Az önös érdekeket szolgáló lojalitás a koronához a XIX. század folyamán számos válsághelyzetet teremtett, még a dublini kormányzás kérdésében is. 1885-ben sikerült a betelepülteknek a maguk oldalára állítaniuk a Konzervatív Pártot, és egy évszázadon át kitartó szövetségesre leltek bennük. E szövetségessel felvértezve konokul ("Ulster nem adja fel a harcot, Ulster győzni fog"), s némi szerencse árán (belépés az első világháborúba) sikerült 1912-14-ben elutasíttatniuk az ír autonómiát sürgető parlamenti javaslatot. Az 1914-18-as világháború megrázta Írországot, s lakóit szélsőséges irányzatok felé sodorta. Mire a sokk hullámai elültek, nyilvánvalóvá vált, az ország lakosságának zöme már nem éri be a korábban felajánlott "dicsőséges helyi kormánnyal". A lövészárkokban harcoló ulsteri protestánsok lángoló és fennen hirdetett patriotizmusa politikailag egyértelművé tette, hogy az ír eredetű katolikusok nem számíthatnak köszönetre az őket másodrendű állampolgároknak tekintő országtól.