Conor Gearty: Terror

A harc hagyományos formái

      Egészen a legutóbbi időkig a politikai erőszak legelterjedtebb eszköze a konvencionális háború volt. Voltak persze a középkorban is felkelések, mint például az 1323-27-es flandriai vagy az 1381-es angliai parasztlázadás, ám ezek kivételszámba mentek, és a terrorizmus fogalmától nagyon is távol eső népi felkelések voltak. Köztudott, hogy a felvilágosodás előtt rendkívül kegyetlen állapotok uralkodtak Európában, amikor mindkét fél a brutalitás eszközeihez nyúlt, a felkelők számíthattak rá, hogy az államhatalom kegyetlenül megtorolja lázadásukat. Amint Richard Clutterbuck tömören megjegyezte: "A büntetés tekintetében mindössze annyi volt a különbség, hogy a kivégzést megelőzte-e kínzás vagy sem. Ahol a hatalom, ott az igazság." Ilyen összefüggésben pontosan érzékelhető, miért bizonyult volna hatástalannak a modern idők terrorjának középkori változata. Hathatós károkat képtelen lett volna okozni, vagy ha mégis, a kor gondoskodott volna mielőbbi hatástalanításáról. A potenciális terrorcselekmények elkövetéséhez szükséges fegyverek is kezdetlegesek voltak a mai időkhöz képest, lőfegyverekhez hozzájutni sem volt könnyű, hiszen a fegyvergyártás állami monopóliumnak számított. Az állítólagos igazukért felkelőknek arra sem lett volna módjuk, hogy felhívják magukra a figyelmet, márpedig e két lényegi meghatározó hiányában a terrorizmus nem terrorizmus.

      A francia forradalom sikeréig, vagyis a modern történelem fordulópontja pillanatáig nem létezett sem államellenes felforgató tevékenység, sem a maiakhoz hasonlítható terrorcselekmény. Az 1789-es év taktikája soha nem látott mértékű agitációra épült, a politikai célt megvalósító tömegek a mai elszigetelt terroristasejtek antitéziseként foghatók fel. Eredményes fellépésük ragadta magával a későbbi felforgatók generációit. A napóleoni időket követően Európa öt tradicionális nagyhatalma 1815-ben, a bécsi kongresszus alkalmával igyekezett a sebeket összeöltögetni, az operációt követő nacionalista fellángolások a francia modellt tekintették követendő példának. Egy-egy népi felkelés előjátékaképpen barikádot emeltek a városban, maguk mellé akarták állítani a katonaságot, hogy kivívhassák a létrehozandó köztársaság szabadságát. Ám ez soha nem valósult meg. Bécs után a nemzeti érzület kiszabadult ugyan a palackból, ám a tradicionális hatalmak reakciós erői rendre elfojtották a lázadás szellemét.

      A terrorizmus, akár szűkebb, akár tágabb értelmében, nem volt része a forradalom képletének. Még a Napóleonnal szembeni ellenállás során sem jelentkezett, noha a francia hódítás ellen fellépő európai nemzetek a politikai erőszak egy régi, feléledt formáját, a gerillaháborút alkalmazták. A konvencionális hadviseléstől eltérő gyakorlat színterei Spanyolország (1808-13), Tirol (1809) és Oroszország (1812) voltak. Erre az adott alkalmat, hogy a francia hadsereg, bár vitathatatlanul erősebb volt a vele szemben álló helyi erőknél, nem ismerte a helyi adottságokat, ráadásul a hódító hadsereget mindenütt mélységesen gyűlölték. A gerillataktika lényege abban állt, hogy a kis csapatokba szervezett harcosok igyekeztek kihasználni a nagyobb erők gyengeségeit, elvágták az utánpótlás útját, ám komolyabb, nyílt összecsapásra nem vállalkoztak. A szokásos hadviselés lehetetlenné vált, s a hódító hadsereg erejét és harci szellemét felőrölte, hogy vaktában vagdalkoztak. Megesett olykor, hogy a gerillatevékenység heves összetűzésbe csapott át, többnyire azonban megmaradt a kellemetlenkedés szintjén. A sikerhez helyismeret és a fegyvertelen lakosság támogatása kellett. Ez a harcmodor jelentősen eltér attól, amit manapság terrorizmusnak nevezünk, ám a terroristák közt sokan vannak, akik szeretnék, ha "gerillákként" emlegetnénk őket, hiszen - nagyon helyesen - úgy gondolják, hogy a szónak pozitív töltete van.

      A történeti visszapillantás bizonyítja, hogy a mai terrorizmus nem eredeztethető egyszerűen a múltból, bár a téma kutatói többnyire jogosan öt történelmi mozgalomra szoktak előzményként figyelmeztetni: az ókori szikarioszokra, az asszaszinokra a középkorból, az 1793-94-es francia terror végrehajtóira, valamint a XIX. századi ír nacionalistákra és az orosz anarchistákra. Bár e mozgalmak egyike sem volt világtörténelmi jelentőségű, rövid áttekintésük mégis fontos a tárgyalt téma szempontjából.