Conor Gearty: Terror

Bejrút ostroma

      Az izraeliek június 10-én támadták meg Bejrútot, hogy mindörökre eltüntessék a föld színéről a palesztin nacionalizmust. Ariel Saron védelmi miniszter a Knesszetben kijelentette: "a PFSZ-nek meg kell semmisülnie." A város felé előrenyomulva a hadsereg tartózkodott minden veszélyesnek ígérkező hadművelettől. Június 13-tól augusztus 12-ig rövid megszakításokkal folyamatosan bombázták a várost. Légitámadások, tenger felőli ágyúzások, nehéztüzérségi zárótüzek készítették elő a terepet. A fegyverek mindegyike vátogatás nélkül talált, rendkívül pontosak és igen hatékonyak voltak. A szívóbombák a célba csapódva belülről vetették szét az épületeket. A foszfortartalmú gránátok hihetetlenül súlyos külső és belső égési sebeket okoztak; a The Times tudósítója beszámolt egy ötéves íkerpárról, akivel ilyen lövedék végzett, még órákon át füstöltek a halottasházban. A fürtös bombák voltak a legpusztítóbbak mind közül. Az izraeli hadsereg annak ellenére vetette be őket, hogy szállítójuk, az Egyesült Államok kikötötte, csak védelmi célokra használhatják őket, kizárólag abban az esetben, ha két vagy több arab állam támadna rájuk. A több mint két hónapig tartó ostrom idején a hatóságok nem egyeztek bele, hogy nemzetközi szervezetek, mint az UNICEF vagy a Vöröskereszt, segítségére siessenek a nyugati városrész lakóinak.

      Nem tudni, hány ember vesztette életét az izraeli megszállás, majd a bejrúti csata során. Helyi becslések szerint a térségben tizennyolcezer a halálos áldozatok száma, s harmincezren sebesültek meg. Egy azonban biztos, az áldozatok majd mindegyike a palesztinok és a libanoniak közül került ki, s többnyire civilek voltak. Augusztus 21-én a PFSZ úgydöntött, hogy elhagyják Bejrútot, mint mondták, azért, hogy megkíméljék a várost a további pusztulástól. Arafat túlélte a történteket, s augusztus végén elindult, hogy mintegy tízezer főből álló táborát újabb kényszerű száműzetésbe vezesse.

      A Nyugat-Bejrútban maradt libanoni muzulmánok és a palesztin menekültek aggodalommal várták, hogyan alakul életük, miután elveszítették védelmezőjüket, a PFSZ-t. A fidaíjínok evakuálását felügyelő nemzetközi alakulatok is idő előtt elvonultak. Augusztus 23-án a kemény vonalat képviselő maronita keresztény és falangista vezetőt, Basír Dzsemájelt választották Libanon elnökévé. Ez volt az első jele, hogy Begin álma, a szövetséges északi keresztény állam valóra válhat. Dzsemájel azonban a politikai önállóság mellett döntött, holott az izraeliek a megszállókkal lepaktáló államférfi szerepére szemelték ki. Dzsemájel szeptember 14-én a Falangista Párt székháza ellen indított nagy erejű bombázás során életét vesztette.

      Az izraeli hadsereg megszegve a PFSZ-szel kötött megállapodást, Dzsemájel halálának másnapján bevonult Nyugat-Bejrútba. Csak jelképes ellenállásba ütköztek, s nem voltak számottevő veszteségeik. A keresztény falangistákat elküldték két palesztin menekülttáborba, Szabrába és Satilába, hogy számoljanak le a megmaradt "terroristákkal". Az akció parancsnokságával megbízott tiszt Dámúrban szemtanúja volt, hogyan ölték meg a palesztin gerillák családjának minden tagját és menyasszonyát. Katonái közül néhányan részt vettek 1976-ban a tal-zatári menekülttábor több mint ezer lakójának lemészárlásában. A falangisták két napon át tomboltak Szabrában és Satilában, irtózatos pogromot hajtva végre:

      "A falangisták mindenre lőttek, ami csak megmozdult a sikátorokban. Berontottak a házakba, s megölték a vacsorához készülődő, televíziót néző vagy éppen már alvó lakókat. Megesett, hogy áldozataikat megkínozták, mielőtt végeztek volna velük, kinyomták a szemüket, megnyúzták vagy kibelezték őket. Asszonyokat és kislányokat erőszakoltak meg, nemegyszer féltucatnyian, majd miután mellüket levágták, baltával végeztek velük. A csecsemőknek végtagjait kicsavarták, s a falhoz verték őket. Az Akka kórházban sorra mészárolták le az ágyban fekvő betegeket. Gyűrűkért és karkötőkért képesek voltak levágni az emberek kezét. Voltak, akiket járművekhez kötöztek, s élve vonszolták végig őket a városon. Válogatás nélkül gyilkoltak keresztényeket, muzulmánokat, libanoniakat és palesztinokat. Még kilenc zsidó nőt is megöltek, akik, palesztin férjük lévén, 1948 óta táborokban laktak."

      Az izraeli hadsereg közelről figyelte az eseményeket. Megakadályozták, hogy a pánikba esett lakosok elmeneküljenek, éjszaka pedig világítottak, hogy megkönynyítsék a falangisták munkáját. S mikor azok befejezték az öldöklést, buldózereket bocsátottak rendelkezésükre, hogy a halottakat gyorsan elföldelhessék. Nincsenek pontos adatok arról, hány ember pusztult el a terror két napján és éjszakáján, becsült adatok szerint kétezren lehettek.