Conor Gearty: Terror
Az iszlám feltámadása
A Pahlavi-dinasztia, amely ötvennyolc éven át uralkodott Iránban, számos
vonatkozásban a Nyugat találmánya volt. A britek biztatták helyi
támogatójukat, Reza kánt arra, hogy 1921-ben államcsínnyel megdöntse a
fennálló hatalmi rendszert, majd ugyanők mozdították el hivatalából húsz
évvel később, mikor nem engedte, hogy a szövetségesek Iránon keresztül
küldjenek utánpótlást a szovjet frontra. Fia, aki örökébe lépett,
készségesebben szolgálta a nyugati érdekeket, különösen ami a hatalmas iráni
olajkészleteket illette, melyek felbecsülhetetlen értéke egyre
nyilvánvalóbbá vált. Az a tény, hogy a háború után a brit tulajdonú Angol-
Iráni Olajtársaság kizárólagos jogokkal rendelkezett e természeti kincs
fölött, egyre fokozódó ellenérzést váltott ki a helyiekből. Ezért is került
sor az egész iparág államosítására nem sokkal azután, hogy 1951-ben Mohammed
Moszadek lett a miniszterelnök. Ez az intézkedés a sah akarata ellenére
történt, aki viszont hamarosan tapasztalhatta, hogy egyre nehezebb
megőriznie uralkodó szerepét. Egy 1953-as államcsínnyel azonban sikerült
hatalmát visszaállítania. E puccs révén Moszadekot eltávolították a
hatalomból, a CIA sugallatára végrehajtott akció a későbbiekben a sah
Nyugat-függőségének biztosítását szolgálta. 1976-ra Irán lett a világ
legnagyobb amerikai fegyvervásárlója, a csak ebből a forrásból származó
vásárlások összege 1972-76 között megközelítette 10,4 milliárd dollárt.
Izrael mellett, amellyel a sah szoros kapcsolatokat alakított ki, Irán vált
a nyugati érdekek legfőbb védelmezőjévé a világnak ebben az igen érzékeny
térségében.
Az 1970-es évek közepére több mint harminchárom millióra nőtt iráni
népesség többsége a XVI. században államvallássá lett iszlám síita ágához
tartozik. Az iszlám fundamentalizmus képviselőjeként a síita vallás az
elavult muzulmán értékekhez ragszkodva egyaránt megvetette a kommunista és a
kapitalista világot. A sah lendületes modernizációs és iparosító politikája,
amely a bőséges olajkincsre épült, nagyarányú és gyors gazdasági fejlődéshez
vezetett, ám ennek az volt az ára, hogy tovább növelte a szakadékot az
uralkodó nyugatosodást hirdető és alattvalóinak tradicionális életfelfogása
között.
A sah rendszere a régi vágású vallási vezetőket egy elavult társadalmi
berendezkedés szimbólumainak tekintette, s véget akart vetni uralmuknak.
Ezért számos földreform végrehajtása során a mullahok birtokaik nagy részét
elveszítették, következésképpen az ország tulajdonviszonyai jelentősen
megváltoztak. Teherán számos olyan újítást vezetett be, melyek mind a papság
társadalmi, jogi és oktatási kérdésekben aránytalan mértékű befolyásának
korlátozását szolgálták. A felgyülemlő feszültséget az USA-ban képzett
SAVAK, a kormány biztonsági és titkosszolgálati szervezete tartotta
kordában, amely hamarosan a kialakuló rendőrállam bázisává vált. Az iszlám
azonban e politika és az elnyomó intézkedések ellenére is virágkorát élte. A
papneveldék zsúfolásig teltek, az imaházak egyre szaporodtak. Az iszlám ősi
intézményeit az emberek változatlanul támogatták, s önkéntes adományaikkal
pótolták, amit az állam elvett. Az 1970-es évek végére az iszlám és a
mullahok váltak az egyre népszerűtlenebbé váló kül- és belpolitika belső
ellenzékévé.
Aligha volt meglepő Khomeini ajatollah győzelme és a sah bukása 1979-ben.
Mindkettő súlyos csapás volt a Nyugatnak. Az új, iszlám alapokon álló
fundamentalista kormány fennen hirdette, hogy nincs helye Iránban az állam
és vallás közti különbségtételnek. A Pahlavi-dinasztia teremtette rendszert
mindenestül elvetették. Az új állam nem érte be csupán a hazai győzelemmel,
az iszlám forradalmat exportálni akarta a környező muzulmán világba is.
A sah bukásához vezető erőteljes Nyugat- s legfőképpen Amerika-ellenesség
a forradalom sikere révén a hivatalos politika részévé vált. A forradalom
idegengyűlölő lendülete 1979 novemberében rohamra indította a radikális
diákokat, akik megrohamozták az amerikai nagykövetséget, s túszul ejtették
az ott tartózkodó munkatársakat. Összesen ötvenkét amerikait tartottak fogva
négyszáznegyvennégy napon át. Az 1980-as amerikai elnökválasztásra ez az
akció nyomta rá bélyegét. Az áprilisi sikertelen szabadítási kísérlet nyolc
ember életébe került; haláluk az amerikaiak számára világossá tette, hogy az
Egyesült Államok tehetetlen a nemzetközi küzdőtéren. Vietnam legalább háború
volt; most azonban pár diák, néhány iszlám fanatikus és a "nemzetközi
terroristák gyülekezetének" titulált rezsim alázta meg a világ legerősebb
hatalmát.
A kirohanás érthető, de vajon fedi-e a valóságot? Az új elnök szerint
kétségtelenül. 1981. január 27-én, egy héttel azután, hogy elfoglalta
hivatalát, Ronald Reagan a hazatérő túszokat üdvözlő beszédében a
következőket mondta: "A terroristák készüljenek fel arra, hogy amennyiben
áthágják a nemzetközi viselkedési normákat, úgy haladéktalanul és
könyörtelenül lecsapunk rájuk." A válságot incidensek egész sora mélyítette.
Március 30-án rálőttek Reaganre egy washingtoni szálloda előtt, s
megsebesítették. Nem terroristák fegyveréből származott a golyó, a merénylet
mindenesetre Reagan védelmének sebezhetőségét jelezte. Május 13-án a római
Szent Péter téren kis híján sikeres merényletet hajtottak végre II. János
Pál pápa ellen, a háttérben bolgár vagy KGB-s ügynökök tevékenységét
gyanították. Október 6-án Anvar Szadat egyiptomi elnök, akire az Egyesült
Államok egyre inkább alapozta közelkeleti politikáját, egy díszszemle során
brutális fegyveres merénylet áldozata lett Kairóban. Az Egyesült Államok
rögtön Líbiára gyanakodott, amelynek két pilótája előző év augusztusában
megtámadott egy anyahajóról felszálló harci gépet; a líbiai repülőket
lelőtték. Később kitudódott, hogy a Szadat elleni akciót muzulmán
szélsőségesek hajtották végre.
Reagan elnök új külügyminisztere, Alexander Haig (aki még 1978-ban mint a
NATO főparancsnoka majdnem pokolgépes terrorista merénylet áldozata lett)
hivatalba lépése után nem sokkal, elsősorban Iránra gondolva, kijelentette:
"A nemzetközi terrorizmus a mi érdekeltségi körünkbe utalja az emberi jogok
kérdését, hiszen amit tesznek, pontosan ezeknek a jogoknak a megsértése.
Elérkezett az ideje annak, hogy a nyugati országok, valamint az Egyesült
Államok egyértelműbben és határozottabban lépjenek fel ellene."