Conor Gearty: Terror

Az erőszak zűrzavara

      Az "Irangate"-botrányt követően Libanonban tovább terjedt a mind brutálisabbá váló erőszakhullám. A túszválságot hol mélyítették az újabb és újabb emberrablások, hol enyhítették az esetenkénti szabadon bocsátások és szökések. Számos nyugati túszt öltek meg, és sokan csalatkoztak reményeikben, mikor néha úgy tűnt, egyik vagy másik foglyot hamarosan szabadon bocsátják.

      Ezzel egyidejűleg az 1980-as évek végére az egyes csoportok közötti összetűzések minden elképzelést fölülmúltak, mintha az egyes milíciák arra törekedtek volna, hogy teljes gazdagságában bemutassák a világnak anarchiájukat. Az egyik leggroteszkebb példa a Kelet-Bejrútban megmaradt keresztény közösségek értelmetlen összecsapása volt. A konfrontáció a szakadár keresztény tábornok, Michel Aoun és Libanon állam "hivatalos" erői között alakult ki, melyeket a falangista Samír Geagea és Elias Hrawi elnök vezetett. E véres testvérháború ékes bizonyítéka volt a valamikori szövetségesek brutális, apolitikus obaságának; ha nem leltek ellenfélre, egymásnak estek. Nyugat-Bejrútban az Amal még a romokat is tovább pusztította, támadta a roskatag táborokat, melyekben a háborút túlélő palesztinok húzták meg magukat. Berri elszántsága azt a szír stratégiát testesítette meg, miszerint véglegesen fel kell számolni a PFSZ libanoni jelenlétét. Szakadatlan harcok dúltak a Jasszer Arafathoz hű erők és a Szadat elnök által pénzelt palesztin szakadár frakciók között, melyek közül a Száika, az EI-Fatah Felkelés és az Ahmad Dzsibril vezette PFLP- GC voltak a legjelentősebbek. A PFSZ mindezen támadást túlélve 1990 nyarán elszánt támadást indított, hogy kiűzze az el-Fatah Abu Nidal vezette Forradalmi Tanácsát Dél-Libanonból.

      Az lett volna a meglepő, ha ennyi erőszakos csoport közül valamelyik nem vállal bérmunkát. Úgy rémlik, a PFLP-GC hajtotta végre iráni megrendelésre az egyik legsúlyosabb terrortámadást: 1988 decemberében felrobbantották a Pan Am zsúfolásig telt, Frankfurtból London érintésével New Yorkba tartó járatát. A repülőgép a skóciai Lockerbie városra zuhant, a helyi lakosok közül számosan, a repülőgépen tartózkodó utasok és személyzet mindegyike életét vesztette. Gyaníthatóan Irán igyekezett bérencei révén bosszút állni, amiért egy, airierikai cirkáló az év elején az öböl fölött lelőtt egy iráni légibuszt.

      Bejrútban és az ország déli részén az Amal azért harcolt a Hezbollahhal, hogy eldőljön, melyikük jogosult a síita muzulmánok kizárólagos képviseletére. Mivel mindkét szervezet állami támogatókat (Szíriát, illetve Iránt) tudhatott maga mögött, a milíciák vezetői hajthatatlanok voltak. A különbség közöttük mindössze abban mutatkozott meg, milyen volt a viszonyuk Izraellel: a Hezbollah ellenségesebb érzületekkel viseltetett a zsidó szomszéd iránt, ily módon szívesen vállalkozott támadásokra ellene; az Amal ellenezte ezt a politikát, mivel tartott az izraeli megtorló légitámadásoktól. Csak 1989-ben számos, az izraeli védelmi erők által végrehajtott támadásra került sor, némelyikük halálos áldozatokat is követelt. Az évtized végére a helyzet ugyanaz volt, mint kilenc évvel korábban, ám most már a Hezbollah is osztozott a palesztinok szerepében mint Izrael "terrorista szomszédja". Mintha a Galileai Béke Hadművelet sohasem létezett volna.

      A PFSZ diplomáciai lépésekkel igyekezett áttöréshez jutni, amit fidaíjín harcosainak addig nem sikerült megvalósítaniuk. 1988-as, pozitív nemzetközi visszhangot kiváltó békekezdeményezése az 1974-es év mámoros napjaira emlékeztetett. A PFSZ végre tudomásul vette, hogy a palesztin kérdésre két országnak kell megoldást találnia, s először ismerte el Izrael jogát a létezésre. Beszüntetett tehát minden, Izrael északi területei ellen intézett, Libanonból végrehajtott támadást. A döntéshez elengedhetetlen lett volna a palesztinok hatásosabb támogatása, mint amit 1974-ben kaptak tőlük; ám 1988-ban éppoly igaz volt, mint korábban, hogy szakadárok kis csoportjai rengeteg kárt tudnak okozni, különösen ha valamelyik arab ország támogatását tudhatják maguk mögött.

      Pontosan ugyanúgy és éppolyan elkerülhetetlenül, mint az 1970-es években történt, a PFSZ új diplomáciai próbálkozásait a szektás csoportok erőszakos cselekmények egész sorával igyekeztek megrendíteni. 1989 júliusában tizenöt ember vesztette életét, amikor egy palesztin utas, elrántva az autóbusz kormányát, szakadékba vezette a járművet. Az akcióért az Iszlám Dzsihád vállalta magára a felelősséget. 1990 februárjában nyolcan haltak meg, tizenkilencen megsebesültek, amikor géppisztollyal és kézigránáttal támadást intéztek izraeli turisták ellen Egyiptomban. Áprilisban egy jeruzsálemi piacon robbant pokolgép oltotta ki egy ember életét. Végezetül az Abu Abbász vezette, iraki támogatást élvező Palesztin Felszabadítási Front támadása az izraeli partvidék ellen oda vezetett, hogy az amerikaiak mindenféle diplomáciai kapcsolatot megszakítottak a PFSZ-szel. Az amerikaiak gyűlölték Abbászt, hiszen ő állt 1985-ben az Achille Lauro kirándulójacht elrablása mögött. Klasszikus terrorcselekmény volt ez, a hajó elfoglalása után megölték a mozgássérült Leon Klinghoffer amerikai turistát.

      1990 nyaráig, két éven át, a PFSZ megbékélési törekvései semmiféle kézzelfogható eredményt nem hoztak. A militáns akciókhoz való visszatérést sejtette, hogy semleges álláspontot képviseltek Kuvait iraki megszállásakor.