Conor Gearty: Terror

Az IRA Ideiglenes Szárnya

      Kaotikus állapotok alakultak ki, mikor a brit miniszterelnök, Harold Wilson 1969. augusztus 14-én brit csapatokat vonultatott fel Észak-Írország városainak utcáin. A csapatok a katolikusok védelmére érkeztek, s azok eleinte tárt karokkal fo gadták őket. Ám a bejrúti haditengerészeti egységekhez vagy a Srí Lankába bevonuló indiaiakhoz hasonlóan, ezek a felmentő csapatok is hamarosan érezhették, a kezdeti ünneplés bizony nem tartós.

      Az 1919-21-es angol-ír háború forradalmi harcosainak örökébe lépő IRA ekkor még kevés tagot számlált. A szervezet hű maradt az egységes Írország eszméjéhez, melyért délről száműzték, északon pedig vadásztak rá. A szétválást követő szórványos akciók után, melyek sorában az 1956-62-es határvillongások voltak az utolsók, az 1960-as évek végére az IRA az óvatos baloldali politizálás hibájába esett. Ezzel nem akadályozhatta meg az 1969-es drámát: a társadalmi osztályok közti konszenzus kialakítása és a társadalmi tudatosság elérése nem nyújtott kellő védelmet az erőszakos protestáns tömegek ellen; cselekvésképtelensége miatt az IRA elvesztette presztízsét a nacionalisták szemében. A mozgalom kétfelé szakadt, a "hivatalos" IRA kitartott a baloldali politizálás mellett, ugyanúgy, ahogy az ETApm öt évvel később, az IRA Ideiglenes Szárnya azonban a hagyományos republikánus módon vette fel a harcot a régi ellenség ellen, s nem hagyta magát zavartatn a modern ideológiáktól.

      Az 1969 augusztusát követő két kritikus évben a brit hadsereg csinálta akaratlanul is a legnagyobb reklámot az ideigleneseknek. Megdöbbentően elhibázott katonai akcióik egész sora (védtelen katolikusok lemészárlása a polgári zavargások leverésekor, házkutatások, a helyiekkel szemben megnyilvánuló indokolatlan agresszivitás és ellenségeskedés) által a szervezet megvetette lábát a közösségen belül, visszaszerezte és megtartotta azt a támogatást, melyet az IRA centruma két évvel korábban elveszített. 1970-ben pokolgép oltotta ki az életét a Királyi Ulsteri Rendőrség két tisztjének. 1971 első két hónapjában brit katonák barátnőit szurokkal bekenték s tollban meghempergették, a Stormont egyik miniszterére tizenhét puskalövést adtak le (csodával határos módon az áldozat túlélte a merényletet), s az IRA először ölt brit katonákat.

      A fegyveres harcok kiújultak, és átmeneti szünetekkel azóta is tartanak. Az eufemisztikusan "kellemetlenségeknek" titulált események az első húsz évben több mint kétezer-hétszáz ember életébe kerültek. Az áldozatok körülbelül egyharmada a védelmi erők katonája, több mint a fele civil volt, a többiek pedig az 1970-es években gombamód elszaporodó katonai jellegű csoportok tagjaiként vesztették életüket. A halálozási adatokat tekintve az 1972-76 közti esztendők voltak a legkegyetlenebbek, évente átlag 285 ember halt meg erőszak következtében. Ezt követően az áldozatok száma évi száz alatt maradt. Ezek a számadatok lényegesen alacsonyabbak, mint az indiai vagy Srí Lanka-i statisztikai mutatók, nem ártana erre odafigyelniük azoknak, akik szerint az északír kérdés nem fordulhat válságosabbra. A közelmúltban becsült adatok alapján az anyagi kár tetemes, értéke évente 410 millió font körül mozog, s mert másutt nagyobb vérengzések fordulnak elő, nem szabad alábecsülnünk az IRA tevékenységének káros hatását, melyet nemcsak Észak-Írország, de az Ír Köztársaság s a brit szigetország egészére gyakorol.

      Az IRA Ideiglenes Szárnya a legkövetkezetesebb, a legtöbb képzelőerővel bíró és a legnehezebben kontrollálható szélsőséges csoportosulás napjainkban. Mindig számíthatott a tömegek támogatására, s igyekezett kihasználni a hatóságok gyakori melléfogásait. 1971-ben ártatlan katolikusokat börtönöztek be, 1972-ben Londonderryben a hadsereg megölt tizenhárom embert, köztük tizenéveseket. Az IRA 1981-es provokációjára, az éhségsztrájkra a Thatcher-kormány túlzott érzelmekkel válaszolt. A szervezetnek azonban nincs szüksége ilyen támogatásra. A tupamarók példáját követve szervezeti sejteket építettek ki, Maóhoz hasonlóan a hosszas hadviselésre rendezkedtek be, nyilvánvalóvá téve, hogy egyhamar nem adják fel, s függetleníteni tudják magukat a közvélemény szeszélyeitől.

      A politikusok általában élhetnek "az utolsó atrocitás politikájával", az IRA-nak azonban semmi szüksége erre. A szervezetnek még azt is sikerült elérnie az évek során, hogy különböző forrásokból külföldi támogatást kapjon. Először is, itt van mindjárt a külországnak semmiképp sem számító Ír Köztársaság, melyet hosszú, közös határvonal választ el az ír tartománytól, s lakói, legalábbis kezdetben, szimpatizáltak a mozgalommal. Az Amerikában élő hatalmas ír közösségek szintén rendszeresen nyújtanak anyagi támogatást a szervezetnek. Az első fegyverszállítmányokat 1970-ben hajózták be, s 1990 augusztusában egy ír és három amerikai állampolgár ügyében hozott ítéletet a Bostoni Szövetségi Bíróság, mert közreműködtek az IRA "föld-levegő" rakétákhoz szükséges alkatrészekkel, bombatöltetekkel és egyéb fegyverekkel való ellátásában. Ennél sokkal nagyobb fegyverszállítmány érkezett Kadhafi Líbiájából; az IRA az 1980-as évek második felében jelentősen megerősödött. Rendőrségi becslések szerint 1985 augusztusa és 1986 szeptembere között ezen az útvonalon száztizenhárom tonna fegyver és robbanóanyag, köztük több tonna Semtex robbanótöltet, alkatrész tizenkét SAM-7 rakétalövedékhez, légelhárító fegyverek, ezer golyószóró, milliós nagyságrendű lövedék s egyéb hatalmas fegyver- és alkatrészarzenál érkezett az IRA megsegítésére. (Az ezredes valószínűleg ily módon kívánta megbüntetni Margaret Thatchert, amiért 1984 áprilisában bezáratta a Líbiai Népi Irodát, miután az előtte posztoló rendőrnőt agyonlőtték, s mert 1986-ban a Tripolit bombázó amerikai légierő egységei angol támaszpontról szálltak fel.)