Conor Gearty: Terror
Az IRA taktikája
Az IRA, a tupamaróktól és a Vörös Brigádoktól vagy az ETA-tól eltérően,
az idő haladtával nem vált egyre brutálisabbá. A korábbi évek tömeges
atrocitásai már-már alábbhagytak; a szervezet túllépett korai dühödt
forradalmi szakaszán, s mostanában a közszolgálatot teljesítő karrieristák
öntudatos professzionalizmusával határozza meg feladatait. Sikereinek kulcsa
abban rejlik, hogy terrorcselekményeik kiszámíthatatlanok. Az indokok éppoly
sokfélék, mint a kiválasztott célpontok, ám jól megfigyelhető az akciók négy
különböző, de egymást fedő motiváltsága.
Észak-Írországban az erőszak alkalmazásával a lakosság megosztása volt a
cél. Addig akarták feszíteni a húrt, míg a tartományban teljesen felbomlik a
törvényesség és a rend, majd a bizonytalanság csúcspontján a legerősebb
szélsőséges csoport magához ragadja a politikai hatalmat. Srí Lankán és
Pandzsábban már tanúi lehettünk az efféle stratégiák kétségbeejtő
következményeinek. A terrorista taktikák messze legvéresebb változata ez,
hiszen a végső akció megkezdésére alkalmat adó elviselhetetlen feszültség
kialakulásáig ártatlan áldozatok tömegeinek lemészárlása szükséges.
1969 nyarának ijesztő méretű zendüléseiben nem csak a puszta gyűlölet
nyilvánult meg. Kiszámított akció volt a McGurk bár felrobbantása Belfastban
1971 decemberében, melynek következtében tizenöt ember vesztette életét. A
következő év százhuszonkét merényletének legtöbbje mögött tisztán gyilkos
szándék húzódott meg. A feszültség szándékos szítását szolgálta az Abercorn
étterem elleni pokolgépes merénylet (két halott, százharminc sebesült) és a
belfasti "véres péntek" (húsz IRA-bomba, kilenc halott). Kegyetlen
atrocitások jellemezték az 1970-es éveket is: 1975-ben, a lojalisták
rajtaütése következtében a Miami Showband három tagja vesztette életét; 1976
januárjában két különböző incidens alkalmával öt katolikus életét oltották
ki Whitecrossban, a megtorló akcióban, Dél- Armaghban, Kingsmillnél pedig
tíz protestánst öltek meg. Tizenketten vesztek oda, és huszonhárman
sebesültek meg, amikor az IRA 1978 februárjában pokolgépeket robbantott a La
Mon House Hotelben. Az 1980-as évek sem voltak mentesek a
terrortámadásoktól; merényletet hajtottak végre Droppin' Wellben (egy
diszkóban a pokolgép tizenhét embert ölt meg) és Darkleyban (a protestáns
templom ellen i gépfegyveres támadásnak három halottja volt). A támadásokat
egy újonnan színre lépő szélsőséges frakció, az Ír Nemzeti Felszabadító
Hadsereg, (INLA) követte el. A terrorista csoportok közül ez volt a
legkegyetlenebb, amíg az 1987-es véres polgárháborúban elkerülhetetlenül fel
nem morzsolta önmagát. Ugyanebben az évben Enniskillenben egy
emlékünnepélyen felrobbant IRA-pokolgép (tizenegy halott, hatvanhárom
sebesült) arra figyelmeztetett, hogy nem az INLA monopóliuma az esztelen
elvakultság.
Még e megdöbbentő adatok ellenére sem számított a gyilkosság Észak-
Írországban az elsődleges taktikai eszközök közé. Ez az egyszerű magyarázata
annak, hogy a tartomány halálozási mutatói messze elmaradnak a Tamil
Tigrisek és a szikh szélsőségesek áldozatainak számadataitól. Az IRA is a
jól ismert provokációs stratégiát alkalmazta, melyet elsőként a dél-amerikai
szabadságharcosok ötlöttek ki az 1960-as években, s több-kevesebb sikerrel
azóta is bevetnek a szélsőséges csoportok. Az IRA 1979-től a provokáció
számos változatát alkalmazta mélyen személyes indíttatású hadjárata során.
Erőszakos akcióikkal odáig akarták feszíteni a húrt, hogy Margaret Thatcher,
magát elragadtatva, kénytelen legyen valamilyen eltúlzott katonai lépéssel
válaszolni - statáriummal például -, mely még a mérsékelt nacionalistákat is
az IRA pártjára állítaná. Az Aranytemplom megrohamozásához hasonló
kíméletlen lépésre szerették volna kényszeríteni. A brit katonák tömeges
lemészárlása 1979-ben Warrenpointban (tizennyolc halott), 1981-ben
Bessbrookban (öt halott) nemcsak a harci morál lezüllesztésének eszköze
volt, hanem annak reményében hajtották végre, hogy Margaret Thatcherből
minden esetben heves érzelmeket és indulatokat vált ki fiatal katonák
meggyilkolása.
Az események közelebbről is érintették a miniszterelnök-asszonyt, hiszen
jó barátait és írországi tanácsadóit, Airey Neave-et és Ian Gow-t szintén
megyilkolták; egyikükkel az INLA gépkocsiba rejtett pokolgépe az Alsóház
épülete előtt végzett, másikuk vidéki háza kocsifelhajtóján esett áldozatul
hasonló támadásnak. Merényletet kíséreltek meg más munkatársai, köztük Lord
Armstrong és Lord McAlpine ellen is, és 1984-ben a sorozatos akciók
legdrámaibb eseményeként az IRA bombát dobott a brightoni Grand Hotelre,
aminek következtében öten életüket vesztették, s kis híján áldozatul esett
maga Thatcher asszony és kabinetjének fele is. Az eset kapcsán a szervezet
meglehetősen nyíltan színt vallott. David McKittricknek, a The Independent
munkatársának adott interjújában az IRA szóvivője a következőképpen
jellemezte Margaret Thatchert:
"1984 óta kétségtelenül sok vereséget kellett elszenvednie, ezért
szerintem helytelenül ítéli meg az IRA akcióit. Hajszál híján életét
vesztette, s bizonyára még ma is a fülében cseng, amit a Brightonban
történtek után mondtunk neki: Ma elhibáztuk. De ne feledje, nekünk elég, ha
csak egyszer mellénk szegődik a szerencse. Önt viszont egyetlen percre sem
szabad elhagynia. Az ember ilyen idős korában már a visszavonulásra gondol,
és nyugodtan szeretne pihenni a babérjain. Ám állandóan marcona testőrök
gyűrűjében élve nehéz lesz élveznie a nyugalom perceit."
A miniszterelnök - becsületére legyen mondva - nem ragadtatta magát olyan
megtorló intézkedésekre, amilyeneket az IRA szeretett volna kiprovokálni,
noha a hírek szerint 1988 augusztusában, amikor egy pokolgépes
autóbuszrobbantás következtében a Tyrone megyei Ballygawleyban nyolc fiatal
katona életét vesztette, a Downing Street közel állt ahhoz, hogy az
unionisták unszolására széles körű letartóztatásokat foganatosítson.
Az 1970-es évek elején a brit kontinens ellen irányuló bombatámadásokat
is a provokatív szándék indokolta. 1972 februárjában a Londontól 35
mérföldnyire lévő Aldershot katonai bázisra dobott robbanószerkezet öt
pincérnő, egy kertész és egy tábori lelkész életét oltotta ki. 1973-ban
összesen nyolcvanhét pokolgép robbant Nagy-Britanniában, egy ember életét
vesztette, s háromszáznyolcvanan sebesültek meg. 1974 februárjában egy
Yorkshire-on keresztülutazó brit katonákat és családtagjaikat szállító
autóbusz felrobbantásakor tizenegy ember meghalt, tizennégyen megsérültek.
Az áldozatok között egy teljes család is volt, a katona férj, a feleség és
két gyermekük. November közepéig tovább nőtt a halálos áldozatok és a
sebesültek száma. November 21-én bombák robbantak két birminghami épületben.
A szervezet tagjai magukat betérő vendégeknek álcázva helyezték el a
sörözőkben a robbanóanyagokat. A figyelmeztető telefonhívás későn érkezett
ahhoz, hogy tenni lehetett volna bármit is. A bombák romba döntötték a
helyiségeket, huszonegy ember vesztette életét, százhatvanketten
megsebesültek, némelyikük egész életére nyomorék maradt. A helyszínre érkező
rendőröket szétszaggatott testek, haldokló torzók lidérces képe fogadta. A
sörözőkben tartózkodó vendégek egyike sem állt semmiféle kapcsolatban az
Észak-Írországban állomásozó brit csapatokkal. Ám a terroristák
gondolatmenete szerint, mivel mindkét söröző Angliában található,
feltételezhetően a vendégkört is angolok alkotják. A robbantások jelezték,
hogy az IRA, a PFLP-hez és Carlos Marighelához hasonlóan, elérte célját: a
lakosság egésze érzi fenyegetve magát.
Ezek, s a későbbi terrortámadások, mint például a knightsbridge-i Harrods
Áruház közelében 1983-ban végrehajtott merénylet (öten vesztették életüket),
jól példázzák az IRA harmadiktípusú stratégiáját, mely már teljes mértékben
az igazi terrorizmus kategóriájába sorolható. A brit kontinensen
végrehajtott válogatás nélküli gyilkosságok elsődleges célja figyelmeztetni
az angolokat, hogy sürgősen vonják ki csapataikat, s maguk is távozzanak
Írországból. Ha ugyanezt Nyugat-Belfastban követelné valamelyik
nacionalista, senki sem figyelne rá. Találomra elkövetett gyilkosságokkal
megerősítve azonban rögtön hallhatóvá válik az üzenet, s ezzel máris
megfelel a terrorizmus definíciója egyik kívánalmának: az akciónak
szimbolikus értékűnek kell lennie.
A knightsbridge-i robbantást követően az IRA jelentősen csökkentette a
hasonló akciókat, mivel a szervezet úgy látta, a remélttel ellenkező hatást
váltottak ki. Pár év szünet után, 1990 nyarán azonban visszatértek ehhez a
taktikához. Pokolgépek robbantak a londoni tőzsdén, a konzervatív Carlton
Clubban, valamint a fegyveres erők egyik alakulatánál, egy fiataloknak
rendezett bálon. Bármelyik esetben megtörténhetett volna, hogy a polgári
áldozatok száma megközelíti a hetvenes évek adatait, a kockázattal bizonyára
számoltak a bombák elhelyezői.
Az IRA azt állította, hogy az 1990-ben elkövetett akciók "legitim
célpontok" ellen irányultak, s részét képezték a britek ellen indított
kvázi-gerillaháborúnak. Ezzel már el is érkeztünk a kampány
legnyilvánvalóbb, negyedik motivációjához. Olyan helyzetet kell teremteni,
melyben a briteknek túl nagy árat kell fizetniök írországi jelenlétükért. Az
IRA-elemzések logikája szerint az Egyesült Királyság kormányának egyszer
majd csak elege lesz a vérfürdőből, s akkor összepakolnak és távoznak Észak-
Írországból. Akcióikkal ezt az üzenetet kívánják hangsúlyozni, s nem tartják
fontosnak a sikeres katonai stratégiák kidolgozását sem, mivel a brit
hadsereg legyőzése nem szerepel terveik között.
Az erőszak a szimbolikus jelentéshordozó szerepét tölti be. Annak
eldöntéséhez, kimerítik-e ezek az akciók a színtiszta terrorizmus fogalmát,
tudnunk kell, hogy a támadások elkövetői találomra válogatják-e ki
áldozataikat. S itt meg kell vizsgálnunk az IRA azon kijelentését, miszerint
gerillaharcuk során legitim célpontokat támadnak, és ezért tisztességes
megítélést várnak el. Bizonyos esetekben a tények megfelelnek ennek az
állításnak. Ilyen esemény történt 1985-ben Newryban, amikor egy rendőrőrs
eilen intézett támadásban az IRA kilenc tisztet megölt; majd két évvel
később, amikor egy loughgalli akcióban a SAS emberei nyolc IRA-terroristát
gyilkoltak meg. Ezek kivételes alkalmak voltak, az esetek többségében
ugyanis nem nyíltan folyik a harc. 1982 októberében Lorganban álcázott
telepített akna végzett három rendőrrel, majd egy évvel később az egyik
helyi alakulat négy katonájával. De ugyanebbe a kategóriába tartoznak a
gépkocsikba rejtett pokolgépek is. 1979 áprilisában Bessbrookban egy 500
kilogramm súlyú, nagy erejű bomba oltotta ki négy teherautón utazó rendőr
életét.
Az IRA attól sem riad vissza, hogy támadást intézzen a rendfenntartó erők
szolgálatot teljesítő tagjai ellen. Nem kímélik persze az állományon
kívülieket, a nyugdíjasokat vagy a távoli, vidéki farmján dolgozó
részfoglalkoztatású tartalékost sem. 1990 júniusában egy három évvel
korábban még rendőrségi tartalékállományba tartozó nyugdíjas lett pokolgépes
merénylet áldozata, s ugyanebben az évben győzelemként könyvelte el az IRA,
hogy saját konyhájában agyonlőttek egy feleségének teát készítő rendőrt. A
katonaság ellen is hasonlóképpen léptek fel. 1988 júniusában egy játékos
katonai futóverseny hat résztvevőjével végzett pokolgép. Sikernek
tekintették egy katonai rezesbanda felrobbantását a Regent's Parkban, a
deali Királyi Tengerészeti Zeneiskola elleni, tizenegy halálos áldozatot
követelő merényletet, valamint azt az akciót, amikor a hétvégi eltávozásra
utazókkal zsúfolásig telt pályaudvari peronon egy katonát agyonlőttek,
kettőt pedig megsebesítettek.
Az IRA agresszív módszerei nem kímélték a NATO kötelékében Európában
szolgálatot teljesítő brit katonákat sem. Áldozataik között volt egy esti
kocogás közben megsebesített katona, a nyugat-németországi Wildenrath egyik
éttermében agyonlőtt tizedes, a Királyi Légierők katonája, akit két bajtársa
társaságában, hollandiai kiruccanásukról hazatérőben értek a
géppuskalövések.
Ezek a merényletek aligha felelnek meg a tisztességes harc
kritériumainak, ám az IRA, a vietnami Giap tábornokhoz és a libanoni
Hezbollahhoz hasonlóan, azzal érvel, nem várható el tőlük, hogy
megkönnyitsék saját felszámolásukat. Márpedig pontosan ez történne, ha
hirtelenjében elszánt, nyílt harcban szállnának szembe a Newryban állomásozó
csapatokkal vagy a belfasti központi rendőri erőkkel. Az ellenséggel a maguk
módján veszik fel a harcot, nem pedig úgy, ahogy az szeretné. Különben is,
az IRA számára a "legitim célpontok" köre már réges-rég tágabb a biztonsági
erők kötelékébe tartozókénál.
Az áldozatok kiválasztásánál a sebezhetőség, nem pedig a vétkesség
számít. Lord Mountbattent 1979-ben saját hajójában robbantották fel az
írországi partok mentén, és merénylet áldozata lett az unionista Robert
Bradford, Edgar Graham és Sir Norman Stronge is. Ugyanez a sors várt néhány
bíróra, köztük William Doyle-ra, akit egy katolikus templomból kilépvén
lőttek agyon, valamint Lord Justice Gibsonra és feleségére, akikkel külföldi
szabadságukról hazatérve végzett a pokolgépes merénylő. De megöltek számos
fegyházi alkalmazottat, köztük a belfasti börtön igazgatóhelyettesét
1978-ban, s a maze-i fegyház aligazgatóját, akit a saját háza előtt ért a
halálos golyó. Életveszélyesen megfenyegettek s rendre megöltek olyan
építési vállalkozókat, akik a rendőrség vagy a hadsereg megbízásából
tevékenykedtek. A Dublin-Belfast vasútvonalat gyakran megrongálják, a
vonatokat késleltetik. Gazdasági célpontokként szóba jöhető intézmények a
szállodák, üzletek, távvezetékek, szénszállító hajók (1981-ben
süllyesztettek el egyet Donegal partvidékén), s alkalmanként egész városok
(az IRA 1978 novemberében egyidejűleg tizennégy város és falu ellen intézett
bomba- és pokolgépes támadást).
Bárki, akit összefüggésbe lehetett hozni a "legitim célpontokkal", maga
is célponttá válhatott. Így történt ez azoknak a polgári áldozatoknak az
esetében, akik az INLA merénylete során a Droppin' Well diszkóban vesztették
életüket, pusztán azért, mert ott gyakorta megfordultak katonák is.
Feltehetően hasonló a magyarázata Mrs. Gibson és Mary Travers halálának,
akik akkor estek az IRA áldozatául, amikor Mary apjának, egy rendőrbírónak
az oldalán a szentmiséről kiléptek az utcára. A tizennégy éves Paul
Maxwellnek pedig nem lett volna szabad Írország nyilvánvaló ellensége, Lord
Mountbatten társaságában mutatkoznia. A Dortmundban 1989-ben agyonlőtt
katona felesége is jobban tette volna, ha máshoz megy hozzá; s a Királyi
Légierő egyik katonája hat hónapos csecsemőjének sem kellett volna
megszületnie, mert akkor nem ölik meg apjával együtt. Ez utóbbi esetben az
IRA "mélységes megbánást" tanúsított.
A gondatlanul megtervezett és könnyeden végrehajtott merényletek vajon
mikor számítanak jóvátehetetlen "hibának"? 1988-ban egy 500 kilogrammos
bomba, amelyet Justice Higginsnek szántak, kioltotta Robert és Maureen
Hanna, valamint David nevű fiuk életét. 1990-ben telepített akna végzett
három rendőrrel és egy harminchét éves katolikus apácával. Valamivel
korábban, a Londonderryben rendezett felvonuláson rosszul időzített bomba
áldozata lett egy tizenéves kamasz. 1990 májusában Hollandiában az IRA két
férfit ölt meg pusztán azért, mert brit rendszám volt az autóikon. Kiderült,
hogy mindketten ausztrálok, a kocsit Londonban bérelték. Az IRA
elfogadhatóbban is védekezhetett volna, mint azzal az állítással, hogy brit
katonáknak nézték őket.
S ez néhány kiragadott példa csupán. Sorolhatnánk még azokat a
"tévedéseket", amelyekért az IRA utólag bocsánatot kért. Nem tehetünk mást,
mint leszögezzük, az IRA "legitim célpontjainak" köre annyira kiterjedt, s
oly elszántsággal gyilkolják a kiszemelteket, hogy cselekményeik kimerítik a
válogatásnélküliség ismérvét. Mivel ezek az akciók egyúttal szimbolikus
jelentéssel is bírnak, kijelenthetjük, hogy az IRA tevékenysége
terrorizmusnak minősíthető.