Conor Gearty: Terror

Az igazi terrorizmus ereje

      A vérbeli terroristát a végcél eléréséhez választott eszközök teszik különlegessé. Az erőszakos cselekményekre olyan helyszíneken kerül sor, ahová az emberek pihenni, szórakozni mennek: bárokban, az olimpiai faluban, repülőtereken. Békés, liberális és demokratikus társadalmakban jelentkezik, távol a frontvonalaktól. Az ilyen véres rajtaütések csúfot űznek ezeknek az államoknak a meggyőződéséből, miszerint ők már felülemelkedtek a politikai viták erőszakos rendezésén. Mi több, az áldozatok mit sem tehetnek a sérelmekről, melyek a terroristákat cselekvésre késztetik. Nincs más "bűnük", mint hogy annak az országnak a polgárai vagy egyszerűen lakosai, melyet a felforgatók céltáblájukul kiszemeltek. Amikor a Palesztinai Népi Felszabadítási Front (PFLP) nemzetközi repülőtereket támadott meg, vagy az IRA vendéglőket robbantott, elég volt, ha valaki rosszkor rossz helyen tartózkodott, nem számított, ki volt személy szerint. Az igazi terrorcselekményekre mindenki rettegve gondol: "én is ott maradhattam volna".

      Éppen azért olyan hatásosak, mert nem válogatnak az áldozatokban. Feldúlják és bizonytalanná teszik egy békés közösség nyugalmát, nyomukban romlás, félelem és aggodalom jár. A sikeres terrortámadásoknak mindannyian áldozatul esünk. Az erőszakos terrorcselekmények elkövetésének legfőbb oka természetesen az, hogy lehetőséget nyújtanak az emberek széles tömegeivel történő kommunikációra. A társadalom azon tűnődik, ki lesz a következő, s gyönge pillanatában érzékenyebben reagál a pillanat politikai üzenetére: Miért állomásoznak brit csapatok Írországban? Miért sínylődnek azok a palesztinok izraeli börtönökben? Puerto Rico miért része az Egyesült Államoknak? Terrorizmus hiányában e kérdések nem vetődnének fel; ám az erőszakos cselekedetek hatására azonnali válaszra várnak. A terrorizmus reflektorfénybe állítja a problémákat, a rettegés és félelemkeltés révén soron kivüli figyelmet biztosít nekik. A dél-molukkai szeparatisták is tisztában voltak ezzel, amikor az 1970-es évek közepén vonatokat tartóztattak fel, és elfoglaltak egy iskolát, hogy így hívják fel a világ figyelmét zűrzavaros vitájukra Indonéziával; egyszerű, ám szörnyűséges taktikát választottak, több mint száz kisgyerek életét veszélyeztették. Az usztasák 1977-ben igen hatásosan terelték a nemzetközi közvélemény figyelmét a horvát függetlenség kérdésére, amikor elfoglalták az egyesült államokbeli jugoszláv miszsziót és New York- szerte röpiratokban követelték "a szabad és független horvátállam kikiáltását". Korábban pedig - az egyik leghíresebb ilyen jellegű cselekmény során - öt horvát nacionalista eltérítette az amerikai TWA társaság nemzetközi járatát, fedélzetén 88 utassal és a személyzettel, s harminchat órán át repült velük Kanadából Izlandba, végül Párizsban szálltak le. Soha nem tapasztalt érdeklődés kísérte a túszok életével és életéért folytatott lelketlen alkudozást, míg végül a géprablók megadták magukat. Érvelésüket a Jugoszláviától való elszakadás mellett és az amerikai támogatás elnyeréséért teljes terjedelmében közölte a négy legnépszerűbb amerikai lap; a levegőből röplapokkal árasztották el Párizst és Londont, melyeken elítélték "a horvátokat sújtó elnyomást és megaláztatást". Bár a horvátok még kezdők voltak ebben az új keletű nemzetközi játszmában, fellépésük jól időzített és igen hatékony volt.

      Az IRA jó darabig azt hitte, ha tömegmészárlásokat hajt végre Nagy- Britanniában, rábírja az Egyesült Királyságot, hogy lemondjon Észak- Írországról. George Habbász, a radikális PLFP vezetője, amelynek számtalan ártatlan áldozat meggyilkolása szárad a lelkén, így érvelt csoportja minősíthetetlen terrorista gyakorlata mellett: "Sokkal többre megyünk, ha eltérítünk egy gépet, mint ha csatában megölnénk száz izraelit. A világ közvéleménye évtizedeken át nem foglalt állást sem a palesztinok mellett, sem ellenük, ügyet sem vetettek ránk. Most legalább beszélnek rólunk." Hasonló véleményt hangoztatott egy másik palesztin szóvivő azután, hogy a müncheni olimpián megtámadták az izraeli sportolókat. Bár öt társukat elveszítették, s az izraeliekből semmiféle engedményeket sem sikerült kicsikarniuk, mégis ünnepeltek:

      "Sem egy bombarobbanás a Fehér Házban, sem egy akna a Vatikánban, sem Mao Ce-tung halála, sem egy párizsi földrengés nem tudta volna annyira felrázni az emberek lelkiismeretét, mint a mi müncheni akciónk... Mintha hatalmas hegy tetejére festettük volna fel Palesztina nevét, hogy a föld mind a négy sarkából jól látható legyen."