Conor Gearty: Terror

Az iszlám feltámadása

      A Pahlavi-dinasztia, amely ötvennyolc éven át uralkodott Iránban, számos vonatkozásban a Nyugat találmánya volt. A britek biztatták helyi támogatójukat, Reza kánt arra, hogy 1921-ben államcsínnyel megdöntse a fennálló hatalmi rendszert, majd ugyanők mozdították el hivatalából húsz évvel később, mikor nem engedte, hogy a szövetségesek Iránon keresztül küldjenek utánpótlást a szovjet frontra. Fia, aki örökébe lépett, készségesebben szolgálta a nyugati érdekeket, különösen ami a hatalmas iráni olajkészleteket illette, melyek felbecsülhetetlen értéke egyre nyilvánvalóbbá vált. Az a tény, hogy a háború után a brit tulajdonú Angol- Iráni Olajtársaság kizárólagos jogokkal rendelkezett e természeti kincs fölött, egyre fokozódó ellenérzést váltott ki a helyiekből. Ezért is került sor az egész iparág államosítására nem sokkal azután, hogy 1951-ben Mohammed Moszadek lett a miniszterelnök. Ez az intézkedés a sah akarata ellenére történt, aki viszont hamarosan tapasztalhatta, hogy egyre nehezebb megőriznie uralkodó szerepét. Egy 1953-as államcsínnyel azonban sikerült hatalmát visszaállítania. E puccs révén Moszadekot eltávolították a hatalomból, a CIA sugallatára végrehajtott akció a későbbiekben a sah Nyugat-függőségének biztosítását szolgálta. 1976-ra Irán lett a világ legnagyobb amerikai fegyvervásárlója, a csak ebből a forrásból származó vásárlások összege 1972-76 között megközelítette 10,4 milliárd dollárt. Izrael mellett, amellyel a sah szoros kapcsolatokat alakított ki, Irán vált a nyugati érdekek legfőbb védelmezőjévé a világnak ebben az igen érzékeny térségében.

      Az 1970-es évek közepére több mint harminchárom millióra nőtt iráni népesség többsége a XVI. században államvallássá lett iszlám síita ágához tartozik. Az iszlám fundamentalizmus képviselőjeként a síita vallás az elavult muzulmán értékekhez ragszkodva egyaránt megvetette a kommunista és a kapitalista világot. A sah lendületes modernizációs és iparosító politikája, amely a bőséges olajkincsre épült, nagyarányú és gyors gazdasági fejlődéshez vezetett, ám ennek az volt az ára, hogy tovább növelte a szakadékot az uralkodó nyugatosodást hirdető és alattvalóinak tradicionális életfelfogása között.

      A sah rendszere a régi vágású vallási vezetőket egy elavult társadalmi berendezkedés szimbólumainak tekintette, s véget akart vetni uralmuknak. Ezért számos földreform végrehajtása során a mullahok birtokaik nagy részét elveszítették, következésképpen az ország tulajdonviszonyai jelentősen megváltoztak. Teherán számos olyan újítást vezetett be, melyek mind a papság társadalmi, jogi és oktatási kérdésekben aránytalan mértékű befolyásának korlátozását szolgálták. A felgyülemlő feszültséget az USA-ban képzett SAVAK, a kormány biztonsági és titkosszolgálati szervezete tartotta kordában, amely hamarosan a kialakuló rendőrállam bázisává vált. Az iszlám azonban e politika és az elnyomó intézkedések ellenére is virágkorát élte. A papneveldék zsúfolásig teltek, az imaházak egyre szaporodtak. Az iszlám ősi intézményeit az emberek változatlanul támogatták, s önkéntes adományaikkal pótolták, amit az állam elvett. Az 1970-es évek végére az iszlám és a mullahok váltak az egyre népszerűtlenebbé váló kül- és belpolitika belső ellenzékévé.

      Aligha volt meglepő Khomeini ajatollah győzelme és a sah bukása 1979-ben. Mindkettő súlyos csapás volt a Nyugatnak. Az új, iszlám alapokon álló fundamentalista kormány fennen hirdette, hogy nincs helye Iránban az állam és vallás közti különbségtételnek. A Pahlavi-dinasztia teremtette rendszert mindenestül elvetették. Az új állam nem érte be csupán a hazai győzelemmel, az iszlám forradalmat exportálni akarta a környező muzulmán világba is.

      A sah bukásához vezető erőteljes Nyugat- s legfőképpen Amerika-ellenesség a forradalom sikere révén a hivatalos politika részévé vált. A forradalom idegengyűlölő lendülete 1979 novemberében rohamra indította a radikális diákokat, akik megrohamozták az amerikai nagykövetséget, s túszul ejtették az ott tartózkodó munkatársakat. Összesen ötvenkét amerikait tartottak fogva négyszáznegyvennégy napon át. Az 1980-as amerikai elnökválasztásra ez az akció nyomta rá bélyegét. Az áprilisi sikertelen szabadítási kísérlet nyolc ember életébe került; haláluk az amerikaiak számára világossá tette, hogy az Egyesült Államok tehetetlen a nemzetközi küzdőtéren. Vietnam legalább háború volt; most azonban pár diák, néhány iszlám fanatikus és a "nemzetközi terroristák gyülekezetének" titulált rezsim alázta meg a világ legerősebb hatalmát.

      A kirohanás érthető, de vajon fedi-e a valóságot? Az új elnök szerint kétségtelenül. 1981. január 27-én, egy héttel azután, hogy elfoglalta hivatalát, Ronald Reagan a hazatérő túszokat üdvözlő beszédében a következőket mondta: "A terroristák készüljenek fel arra, hogy amennyiben áthágják a nemzetközi viselkedési normákat, úgy haladéktalanul és könyörtelenül lecsapunk rájuk." A válságot incidensek egész sora mélyítette. Március 30-án rálőttek Reaganre egy washingtoni szálloda előtt, s megsebesítették. Nem terroristák fegyveréből származott a golyó, a merénylet mindenesetre Reagan védelmének sebezhetőségét jelezte. Május 13-án a római Szent Péter téren kis híján sikeres merényletet hajtottak végre II. János Pál pápa ellen, a háttérben bolgár vagy KGB-s ügynökök tevékenységét gyanították. Október 6-án Anvar Szadat egyiptomi elnök, akire az Egyesült Államok egyre inkább alapozta közelkeleti politikáját, egy díszszemle során brutális fegyveres merénylet áldozata lett Kairóban. Az Egyesült Államok rögtön Líbiára gyanakodott, amelynek két pilótája előző év augusztusában megtámadott egy anyahajóról felszálló harci gépet; a líbiai repülőket lelőtték. Később kitudódott, hogy a Szadat elleni akciót muzulmán szélsőségesek hajtották végre.

      Reagan elnök új külügyminisztere, Alexander Haig (aki még 1978-ban mint a NATO főparancsnoka majdnem pokolgépes terrorista merénylet áldozata lett) hivatalba lépése után nem sokkal, elsősorban Iránra gondolva, kijelentette: "A nemzetközi terrorizmus a mi érdekeltségi körünkbe utalja az emberi jogok kérdését, hiszen amit tesznek, pontosan ezeknek a jogoknak a megsértése. Elérkezett az ideje annak, hogy a nyugati országok, valamint az Egyesült Államok egyértelműbben és határozottabban lépjenek fel ellene."