Conor Gearty: Terror
A kiábrándultak
A legsikeresebb terroristaellenes politikának a nyugat-európai ideológiai
felforgató csoportok ellen alkalmazott bizonyult. Érdemes egy pillantást
vetni ezeknek a szervezeteknek a tevékenységére, hogy értékelni tudjuk,
milyen eszközökkel sikerült valamennyiüket ártalmatlanná tenni. Az 1970-es
évek elején a demokratikus világban gombamód elszaporodó radikális baloldali
csoportosulások jelentéktelen emberekből tevődtek össze, mivel azonban
igencsak ellenséges érzületnek adtak hangot, s valamennyien középosztálybeli
és értelmiségi rétegekből kerültek ki, annak idején csínján bántak velük,
jóllehet tetteikkel erre semmiképp sem szolgáltak rá. A Dühös Brigádok, a
Vörös Hadsereg Frakció vagy a Vörös Brigádok elnevezésekkel minden esetben a
becsmérelt ellenség katonai struktúráját plagizálták. Ne feledkezzünk meg az
1960-as évek olyan népbutító alkotásairól, mint Bob Dylan dalai (Weather
Underground), vagy a kor kérészéletű filozófiai giccse ("Symbionese
Liberation Army"). A lázadó dilettáns csoportosulások Olaszországban és
Németországban okozták a legtöbb bajt.
Az észak-olaszországi Vörös Brigádokat (BR) három diák, Renato Curcio,
Mara Cagol és Alberto Franceschini alakította meg az 1960-as években.
Csatlakozott hozzájuk a milliomos könyvkiadó, Giangiacomo Feltrinelli, aki
később saját magát robbantotta fel, miközben pokolgépet próbált elhelyezni
egy elektromos távvezetéken. A csoport kezdetben nemcsak az egyetemen belül
élvezett támogatást, hanem melléjük álltak a milánói és torinói gyárak
radikális munkásai is. Ideológiájuk a XIX. századi orosz forradalmi
retorikára emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy ők az anarchizmus
helyett a marxista-leninista eszmékre hivatkoztak. (Ezt persze mind Lenin,
mind pedig Marx kikérték volna maguknak.) Rövid ideig tartó népszerűségüket
sokkal inkább szemtelenkedő megnyilvánulásaiknak, semmint a proletár eszmék
és szélsőséges elméletek keverékéből álló filozófiai meggyőződésüknek
köszönhették. 1970-ben, miután a Pirelli gyár vezetői elbocsátottáka
létszámfölösleget, a munkások büntetésképpen felgyújtották főnökeik
gépkocsijait. 1972-ben harminc percen át fogságukban tartottak egy
gyárigazgatót, és készítettek róla egy fényképet, amelyen a gyár emblémája
alatt áll halántékához szorított fegyverrel, nyakában tábla: "egy fasiszta a
BR fogságában... A munkásosztály fegyvert ragadott; a főnökök számára
elérkezett a vég kezdete." A következő évben hasonló megaláztatásban
részesült az Alfa Romeo egyik "főnöke", és 1973 decemberében a Vörös
Brigádok kibocsátottak egy röplapot, melyben egy túszul ejtett Fiat-gyári
vezető szabadon engedése fejében az elbocsájtott munkások visszavételét
követelték.
Ezek a viszonylag ártalmatlan kis forradalmi tréfák 1974-ben óhatatlanul
komoly fenyegetéssé váltak. A szervezet ekkor gyilkolt először, s tagjaik
többségét a hatóságok letartóztatták. Egyik alapító tagjuk, Mara Cagol a
rendőrséggel történt összecsapásban életét vesztette. Az elkövetkező években
az erőszakos jelleg felerősödött. Egyre gyakoribbakká váltak az
emberrablások s a büntető célzatú lövöldözések, mind többen tapasztalhatták,
hogy "a nép ellenségei" közé sorolják őket. Közéjük tartozott egy közvádló,
egy bíró, egy ügyvéd és egy újságíró, majd harcuk megkoronázásaképpen sor
került a Kereszténydemokrata Párt elnökének, Olaszország korábbi
miniszterelnökének, Aldo Morónak az elrablására és meggyilkolására ötvenöt
napi fogva tartása után. Olaszországszerte pánikot keltett, hogy a rendőrség
képtelen volt Moro nyomára bukkanni, s a Vörös Brigádok ezt a
tehetetlenséget kihasználva lelketlenül és szakadatlanul küldte forradalmi
üzeneteit az emberek ezreinek. Az 1970-es évek végére az ország demokratikus
rendjét feldúlta egy arctalan, értelmiségi huligánokból álló banda, amely
minden keserűségét ártatlan áldozatok ellen fordította. Az olasz társadalom
korrupt voltát hangsúlyozó radikális kritikájuk márcsak azért is érzékenyen
érintett mindenkit, mivel épp akkor fogalmazták meg, amikor politikai
körökben példa nélküli feszültség uralkodott el. A Kommunista Párt egyre
több támogatót tudhatott maga mögött, a jobboldal és Olaszország NATO-
szövetségesei pedig attól tartottak, hogy az ország hamarosan baloldali
koalíció irányítása alá kerül.
A nyugat-németországi Vörös Hadsereg Frakció (RAF) sokban hasonlított a
Vörös Brigádokhoz, azzal a külőnbséggel, hogy kizárólag egyetemi közegre
támaszkodott. A RAF nem tartott szoros kapcsolatot a proletariátussal, csak
rajongva lelkesedett érte. A csoportosulás az 1960-as évek végén
lemorzsolódott, hippi életmódot folytató diákokból szerveződött tovább, s
alapos tanulmányok egész sora bizonyítja, hogy főképp a kilátástalan
helyzetű középosztálybeli és a tudományos pályán dolgozó értelmiségi
családok mérsékelten intelligens gyerekei kerültek vonzáskörébe.
Ideológiájukat az akkori idők összes tűnékeny, radikális gondolatának
zagyvalékából alkotta, taktikájuk azonban veszélyesebb volt, hiszen vezetőik
Marighela és a tupamarók módszereit tanulmányozták, s a városigerilla-
elmélet bűvöletében éltek.
Az erőszak akkor lángolt föl, amikor 1968-ban Gudrun Ensslin és Andreas
Baader a hatóságok elől megszökve nem jelentek meg a tárgyaláson, hanem egy
frankfurti áruházat felgyújtva illegalitásba vonultak. 1969-ben számtalan
pokolgépes merényletet hajtottak végre, a célpontok amerikai és izraeli
tulajdonú épületek és berendezések voltak. Baadert 1970-ben újra
letartóztatták, ám egy forradalmárrá lett jónevű újságíró, Ulrike Meinhof és
egy volt ügyvéd, Horst Mahler segítségével ezúttal is sikerült megszöktetni.
1972-től kezdve, miután pénzszerzés céljából néhány bankot felrobbantottak,
"imperialista" célpontok ellen támadtak, és megöltek néhány nekik nem tetsző
hivatalnokot. Mire a csoport legtöbb tagját sikerült elfogni és
bebörtönözni, tucatnyi haláleset száradt a lelkükön.
Erre persze - pontosan úgy, ahogy Olaszországban nagyon is prózai
ambíciókkal felvértezve azonnal hadba indult a hasonló gondolkodású fiatalok
második generációja, hogy kiszabadítsa imádott vezéreit. A RAF második
hulláma erőszakosabb volt az előzőnél, nemcsak számtalan merényletet
követtek el, hanem megrohamozták a stockholmi nyugatnémet nagykövetséget,
két diplomata életét vesztette, s egy elrabolt kereszténydemokrata politikus
szabadon bocsátása fejében a hatóságok öt fiatalt elengedtek. Tevékenységük
betetőzése Hans-Martin Schleyer üzletember elrablása és meggyilkolása volt
1977-ben. A kormány köztudottan elzárkózott a tárgyalásoktól, s nem sokkal
később híre jött, hogy Baader és Ensslin a börtönben öngyilkosságot követett
el. Meinhof már korábban végzett magával, a csoport azonban vezetőik
elvesztése után is folytatta erőszakos cselekményeit. 1969-79 között
hatvankilenc ember ellen követtek el merényletet, s közülük huszonöten
életüket vesztették. Ugyanezen idő alatt hét RAF-tagot menekülés közben
lőttek agyon, négyen egy akció során vesztek oda, heten pedig a börtönben
haltak meg.
Az áldozatok számát tekintve sem a RAF, sem pedig a Vörös Brigádok
tevékenysége nem hasonlítható össze az ETA vagy az IRA, még kevésbé az
1968-74 között akcióba lendült palesztin csoportok erőszakos
cselekményeivel, hatásuk azonban semmiképp sem lebecsülendő. A Vörös
Brigádokhoz hasonlóan a RAF is nyílt támadást intézett a bizonytalan lábakon
álló társadalom ellen. Nyilvánvaló üzenetük annak a Nyugat-Németországnak
szólt, amely éppen kezdett szembenézni náci múltjával s a háborút követő
kényszerű szétválással.
Olaszországban és Nyugat-Németországban 1977-78-ban tetőzött az
ideológiailag motivált politikai indíttatású erőszakhullám, és destruktív
hatását Európa-szerte érzékelni lehetett. A Vörös Brigádok 1979-81 között
mérsékelték a tempót, a rákövetkező években szinte nem is jelentkeztek
erőszakos cselekményekkel, legutóbb 1988 áprilisában szerveztek sikeres
akciót (megöltek egy szenátort). Belgiumban a magukat Harcos Kommunista
Sejteknek (CCC) nevező kis csoport emberei robbantottak fel néhány
pokolgépet. Franciaországban rövid ideig az Action Directe gyilkolt és
okozott károkat, de Georges Besse, a Renault gyár elnöke meggyilkolásáért
vezetőiket a rendőrség elfogta, s 1986-ban többéves börtönbüntetésre ítélte
őket.
A francia és belga szervezetek 1985-ben kijelentették, hogy a RAF-fal
szövetkezve egységes terrorfrontot kívánnak alkotni. A szövetségből persze
semmi sem lett, a RAF azonban kisebb intenzitással még egy ideig kitartott
Nyugat-Németországban, anélkül hogy - korábbi vezetőikkel ellentétben -
élvezhették volna az NDK áldását. Létezésükre emlékeztetve alkalmanként
jelentkeznek terrorcselekményekkel. 1985 után megöltek három katonát, egy
sofőrt, egy diplomatát és három üzletembert, 1989-ben pedig egy pokolgépes
utcai merénylet alkalmával meggyilkolták a Deutsche Bank elnökét, Alfred
Herrhausent. 1990 júniusában, egy sikertelen merényletet követően
bejelentették, mostantól kezdve "kitartó harcot indítanak az újonnan
létrehozott Nagy-Németország, a nyugat- európai szuperhatalom ellen". A
bonni és kelet-németországi hatóságokat elítélik, amiért "lépéseket tettek a
két Németország egyesítéséért, s mert céljaik és imperialista törekvéseik
azonosak a volt nemzetiszocialistákéval".