Conor Gearty: Terror
A terror ürügyén
Az izraeliek sokat tettek azért, hogy a terrorcselekményeket
változatlanul a PFSZ nyakába varrják. Arafat szilárd elhatározása, hogy
folytatják a fegyveres harcot Izraelen belül és a megszállt területeken,
adta a támadási felületet. Az izraeliek nem vették komolyan azt a
kompromisszumkészséget, amelyet a szervezeten belül Szaíd Hammámi képviselt.
Mindent elkövettek, hogy a palesztin mozgalom egészét tegyék felelőssé az
éppen lezajlott terrorcselekményekért. S amikor a PFSZ 1976-ban kiállt egy
ENSZ tagállam jogaiért, Izrael fődelegátusa kijelentette: a szervezet "laza
szövetségben áll ellenséges terrorista bandákkal". Amikor a francia
hatóságok letartóztatták, majd csak kiutasították az országból a PFSZ egyik
főtisztviselőjét, akit az izraeliek azzal gyanúsítottak, hogy köze volt a
müncheni olimpián történt vérengzéshez, az izraeli kormány visszahívta
nagykövetét Párizsból, s aggodalmának adott hangot, amiért a franciák
"nyíltan behódoltak... a terrorszervezetek fenyegetéseinek".
A megjelentetett szakirodalom újabb fórumot kínált a vádpontok
megfogalmazására: a terrorizmusról írott szakkönyvek már puszta létükkel is
az izraelieknek tetsző irányba terelték a közhangulatot. Az 1989-ben kiadott
Terrorizmus: a PFSZ-kapcsolat szerzői, Yonah Alexander és Joshua Sinai az
elmúlt húsz év "vezető nemzetközi terrorszervezetének" állítja be a PFSZ-t.
A Jonathan Intézet, az entebbei merénylet áldozatául esett izraeli kommandós
emlékére létrehozott kutatóintézet washingtoni konferenciáján az izraeli
kormány egyik minisztere azt bizonygatta, valójában a PFSZ "a csúcsszerve
minden arab terrorszervezetnek".
A PFSZ lejáratására tett elszánt izraeli erőfeszítések jellemző példája
az 1980-as évek elején zajlott propagandakampány. Arafat szervezetéről
egyszerre csak rebesgetni kezdték, hogy a brezsnyevi Szovjetunió
titkosszolgálatával is szövetségben áll. A hisztéria, amit "a Szovjetunió a
terrorizmus atyja" jelszó váltott ki, mára már furcsának tűnhet, ám nagyon
is valóságos volt, mikor Alexander Haig, az újonnan megválasztott elnök
külügyminisztere első sajtókonferenciáján a maga páratlan stílusában
kijelentette, hogy a Kreml "manapság olyan tudatos politikát folytat, ha úgy
tetszik, olyan programokban vesz részt, amelyek támogatják az efféle
tevékenységet".
Számos könyv foglalkozott a témával, némelyikük igen hangzatos címen
jelent meg, mint például A szovjet terrorstratégia és A Szovjetunió
grandiózus stratégiája. A CIA igazgatójának, William Caseynek sokat sejtető
című eszszéje, "Nemzetközi kapcsolatok - Mit tudunk?", a hasonlóan izgalmas
Az öldöklő hidra című kötetben jelent meg. A Kreml és a terroristák
kapcsolata stratégiailag kedvezett az első Reagan-kormánynak, hiszen ébren
tartotta a szovjetekkel szembeni aggodalmakat, igazolta és széles körben
elfogadhatóvá tette a Fehér Ház által a védelemre költött hatalmas
összegeket. A probléma csupán abban állt, hogy nem sok közvetlen bizonyítéka
volt a szovjetek terrorcselekményekben való tényleges részvételének.
Tudott dolog volt, hogy a Szovjetunió támogatja a PFSZ-t, s a nemzetközi
összeesküvés elméletének hirdetői ezt a tényt igyekeztek is kihasználni. A
bizonyítékok utáni hajsza során a PFSZ azt vette észre, hogy árgus szemekkel
figyelik szervezetük minden megnyilvánulását és tevékenységét. N. C.
Livingstone könyve, A terrorizmus elleni háború, melyet a pánik tetőpontján,
1982-ben adtak ki, a következő emlékezetes sorokkal kezdődik:
"A Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) és a Palesztinai Népi
Felszabadítási Front (PFLP) dél-libanoni közkatonái számára manapság a
legnagyobb kitüntetés egy szovjet usanka, föltéve, ha elég hideg van a
viseléséhez. A szovjet szőrmesapkák, ha nem is a legelőkelőbb divat szerint
készültek, igen népszerűek a forradal márok között, hiszen a világ bármely
pontján azt jelzik, hogy tulajdonosuk a Szovjetunió és szövetségesei
valamelyik elit terrorista- és forradalmárképző iskoláján végzett. Mind több
szőrmesapka tűnik fel a csatáktól vérző Libanonban és szerte a világon. A
sors iróniája, hogy gyakoriságuk miatt sokat veszítettek hajdani
értékükből."
Az izraeliek évek óta próbálkoztak a kommunizmus és a PFSZ
összekapcsolásával. Nem várt ajándék volt most számukra, hogy ezt az ötletet
a Reagan-kormány, ha közvetetten is, de felkarolta. Kevesen vették maguknak
a fáradságot, hogy elgondolkodjanak, vajon az 1980-as évek PFSZ-e azonos-e
azzal a terrorszervezettel, amelynek beállítják.
Izraeli szemszögből nézve számos előnnyel járt, ha a PFSZ-t változatlanul
a terrorral és a terrorizmussal azonosítják. A Nyugat jóindulatának
megnyeréséért folytatott harcban fél sikernek számított, ha Arafatot és
társait összefüggésbe hozzák a Vörös Hadsereg Frakcióval, a Vörös
Brigádokkal, az IRA-val, az ETA-val és más olyan felforgató csoportokkal,
melyek az európai demokráciákat ez idő tájt mételyezték. A Nyugat mélyen
megvetette az efféle szervezetek alkalmazta terrort, így az izraeliek joggal
remélték, a kapcsolat hangoztatásával a szörnyet még inkább sarokba tudják
szorítani. A palesztin szakadár frakciók óriási szolgálatot tettek e
tekintetben a tel-avivi stratégiának. Kiszámíthatatlan nemzetközi
terrorcselekményeik elhomályosították a tényt, hogy a PFSZ már nem
"nemzetközi terrorszervezet", s bécsi, entebbei és mogadishui melodramatikus
akcióikban nemcsak német terrorista ideológusok vettek részt, hanem olyan
gyűlölt figurák is, mint Idi Amin és a rettegett Carlos, a rejtélyes dél-
ameríkai, akit a "terroristák terroristájának tartottak.
A világon eluralkodó arab rosszindulat és a kommunisták által ösztönzött
felforgató tevékenység képzetének tudatosítása nem csak propagandacélokat
szolgált. Alkalmat nyújtott arra, hogy a PFSZ-t, s valójában az egész
palesztin kérdést úgy tüntessék fel, hogy nemcsak Izrael, de az egész
nyugati világ létét fenyegeti. Ezt példázza az ENSZ izraeli nagykövete által
írott könyv, a Hogyan győzheti le a Nyugat a terrorizmust? mondanivalója is,
mely többek között azt állítja, "a terrorizmus ellen folytatott harc...
tágabb dimenziójú, itt most a civilizáció csap össze a barbarizmussal". Itt
az ideje, hogy a Nyugat "egyesítse erőit, és megnyerje a terrorizmus ellen
vívott harcot". A terrorizmus "a demokráciákat állítja kihívás elé, s e
kihívásra egyedül a demokráciák válaszolhatnak". A Jonathan Intézet, amely
nagyszabású konferenciát rendezett 1979-ben Jeruzsálemben és 1984-ben
Washingtonban, kiadta a jelszót, "a világnak jobban meg kell ismernie a
terrorizmus természetét, s mozgósítania erőit ellene".
A felhívás lényege az volt, hogy a nyugati hatalmaknak keményen vissza
kell ütniük a gonosz, irracionális és mindenekelőtt civilizálatlan
ellenséggel szemben folytatott harc során. Ilyen összefüggésben a Nyugat
általában az izraelieket jelentette. A PFSZ fantomterrorizmusa
felbecsülhetetlen értékű szövetségesévé lett minden izraeli kormánynak az
1970-es és 1980-as évek folyamán, mert kézenfekvő ürügyet szolgáltatott a
durva katonai akciókhoz.
Kezdetben, hasonlóan a korábbi évek gyakorlatához, a tel-avivi hatóságok
a PFSZ Izraelen belül indított támadásaira Dél-Libanon elleni légi és
tengeri rajtaütésekkel válaszoltak, mondván, célpontjaik a fidaíjínek
palesztin bázisai, valójában azonban az esetek többségében a helyi síita
iszlám lakosság falvait rohanták le. Majd 1974 végén a hadsereg
kijelentette, nem áll szándékában kivárni a libanoni háború megindításához
újabb erőszakos terrorcselekmények bekövetkeztét. Katonai akciók során
házakat romboltak le, hidakat robbantottak, felégették a gabonát, elfogták
és vallatták a helyi lakosokat. Ezeknek az izraeli akcióknak kétségtelen
célja volt a libanoni hatóságokat a megfélemlítés eszközével rávenni arra,
hogy kiűzzék országukból a PFSZ-t, ugyanúgy, ahogy Husszein király tette
1970-ben. Mindazonáltal az izraelieknek tudniuk kellett volna, ez a
stratégia kudarcra van ítélve, hiszen Libanon központi kormánya nem elég
erős ehhez, még akkor sem, ha egyébként hajlott volna rá.