Conor Gearty: Terror
Az erőszak zűrzavara
Az "Irangate"-botrányt követően Libanonban tovább terjedt a mind
brutálisabbá váló erőszakhullám. A túszválságot hol mélyítették az újabb és
újabb emberrablások, hol enyhítették az esetenkénti szabadon bocsátások és
szökések. Számos nyugati túszt öltek meg, és sokan csalatkoztak
reményeikben, mikor néha úgy tűnt, egyik vagy másik foglyot hamarosan
szabadon bocsátják.
Ezzel egyidejűleg az 1980-as évek végére az egyes csoportok közötti
összetűzések minden elképzelést fölülmúltak, mintha az egyes milíciák arra
törekedtek volna, hogy teljes gazdagságában bemutassák a világnak
anarchiájukat. Az egyik leggroteszkebb példa a Kelet-Bejrútban megmaradt
keresztény közösségek értelmetlen összecsapása volt. A konfrontáció a
szakadár keresztény tábornok, Michel Aoun és Libanon állam "hivatalos" erői
között alakult ki, melyeket a falangista Samír Geagea és Elias Hrawi elnök
vezetett. E véres testvérháború ékes bizonyítéka volt a valamikori
szövetségesek brutális, apolitikus obaságának; ha nem leltek ellenfélre,
egymásnak estek. Nyugat-Bejrútban az Amal még a romokat is tovább
pusztította, támadta a roskatag táborokat, melyekben a háborút túlélő
palesztinok húzták meg magukat. Berri elszántsága azt a szír stratégiát
testesítette meg, miszerint véglegesen fel kell számolni a PFSZ libanoni
jelenlétét. Szakadatlan harcok dúltak a Jasszer Arafathoz hű erők és a
Szadat elnök által pénzelt palesztin szakadár frakciók között, melyek közül
a Száika, az EI-Fatah Felkelés és az Ahmad Dzsibril vezette PFLP- GC voltak
a legjelentősebbek. A PFSZ mindezen támadást túlélve 1990 nyarán elszánt
támadást indított, hogy kiűzze az el-Fatah Abu Nidal vezette Forradalmi
Tanácsát Dél-Libanonból.
Az lett volna a meglepő, ha ennyi erőszakos csoport közül valamelyik nem
vállal bérmunkát. Úgy rémlik, a PFLP-GC hajtotta végre iráni megrendelésre
az egyik legsúlyosabb terrortámadást: 1988 decemberében felrobbantották a
Pan Am zsúfolásig telt, Frankfurtból London érintésével New Yorkba tartó
járatát. A repülőgép a skóciai Lockerbie városra zuhant, a helyi lakosok
közül számosan, a repülőgépen tartózkodó utasok és személyzet mindegyike
életét vesztette. Gyaníthatóan Irán igyekezett bérencei révén bosszút állni,
amiért egy, airierikai cirkáló az év elején az öböl fölött lelőtt egy iráni
légibuszt.
Bejrútban és az ország déli részén az Amal azért harcolt a Hezbollahhal,
hogy eldőljön, melyikük jogosult a síita muzulmánok kizárólagos
képviseletére. Mivel mindkét szervezet állami támogatókat (Szíriát, illetve
Iránt) tudhatott maga mögött, a milíciák vezetői hajthatatlanok voltak. A
különbség közöttük mindössze abban mutatkozott meg, milyen volt a viszonyuk
Izraellel: a Hezbollah ellenségesebb érzületekkel viseltetett a zsidó
szomszéd iránt, ily módon szívesen vállalkozott támadásokra ellene; az Amal
ellenezte ezt a politikát, mivel tartott az izraeli megtorló
légitámadásoktól. Csak 1989-ben számos, az izraeli védelmi erők által
végrehajtott támadásra került sor, némelyikük halálos áldozatokat is
követelt. Az évtized végére a helyzet ugyanaz volt, mint kilenc évvel
korábban, ám most már a Hezbollah is osztozott a palesztinok szerepében mint
Izrael "terrorista szomszédja". Mintha a Galileai Béke Hadművelet sohasem
létezett volna.
A PFSZ diplomáciai lépésekkel igyekezett áttöréshez jutni, amit fidaíjín
harcosainak addig nem sikerült megvalósítaniuk. 1988-as, pozitív nemzetközi
visszhangot kiváltó békekezdeményezése az 1974-es év mámoros napjaira
emlékeztetett. A PFSZ végre tudomásul vette, hogy a palesztin kérdésre két
országnak kell megoldást találnia, s először ismerte el Izrael jogát a
létezésre. Beszüntetett tehát minden, Izrael északi területei ellen
intézett, Libanonból végrehajtott támadást. A döntéshez elengedhetetlen lett
volna a palesztinok hatásosabb támogatása, mint amit 1974-ben kaptak tőlük;
ám 1988-ban éppoly igaz volt, mint korábban, hogy szakadárok kis csoportjai
rengeteg kárt tudnak okozni, különösen ha valamelyik arab ország támogatását
tudhatják maguk mögött.
Pontosan ugyanúgy és éppolyan elkerülhetetlenül, mint az 1970-es években
történt, a PFSZ új diplomáciai próbálkozásait a szektás csoportok erőszakos
cselekmények egész sorával igyekeztek megrendíteni. 1989 júliusában tizenöt
ember vesztette életét, amikor egy palesztin utas, elrántva az autóbusz
kormányát, szakadékba vezette a járművet. Az akcióért az Iszlám Dzsihád
vállalta magára a felelősséget. 1990 februárjában nyolcan haltak meg,
tizenkilencen megsebesültek, amikor géppisztollyal és kézigránáttal támadást
intéztek izraeli turisták ellen Egyiptomban. Áprilisban egy jeruzsálemi
piacon robbant pokolgép oltotta ki egy ember életét. Végezetül az Abu Abbász
vezette, iraki támogatást élvező Palesztin Felszabadítási Front támadása az
izraeli partvidék ellen oda vezetett, hogy az amerikaiak mindenféle
diplomáciai kapcsolatot megszakítottak a PFSZ-szel. Az amerikaiak gyűlölték
Abbászt, hiszen ő állt 1985-ben az Achille Lauro kirándulójacht elrablása
mögött. Klasszikus terrorcselekmény volt ez, a hajó elfoglalása után
megölték a mozgássérült Leon Klinghoffer amerikai turistát.
1990 nyaráig, két éven át, a PFSZ megbékélési törekvései semmiféle
kézzelfogható eredményt nem hoztak. A militáns akciókhoz való visszatérést
sejtette, hogy semleges álláspontot képviseltek Kuvait iraki megszállásakor.