Conor Gearty: Terror
A terrorizmus és az észak-írországi törvényi szabályozás
Kétségtelenül igazuk volt azoknak, akik azt állították, a tartományban
eleinte tendenciózus törvényi szabályozás érvényesült. Megvizsgáltuk már,
mekkora károkat okozott 1969-71 között a rendőrség és a protestáns tömegek
összefonódása és a hadsereg nyilvánvaló antinacionalista szemlélete. A
törvénnyel és a renddel való visszaélés egyik szembeötlő példája volt a
Stormont unionista kormányának 1971 augusztusában meghozott internálási
törvénye. Soha nem létezett egy közösség javára ennyire elfogult törvény. A
fedőnevén "Demetrius-hadműveletnek" nevezett döntést David McKittrick az idő
tájt írt fontos cikkében jellemezte, amikor szárnyra kapott a hír, miszerint
a Downing Street komolyan fontolgatja a bebörtönzések visszaállítását:
"Az 1971. augusztus 9-én megkezdett első Demetrius-hadműveletnek több
ártatlan ember esett áldozatul, mint ahány aktivistája az IRA-nak van. Az
utcákon pillanatok alatt felborult a rend. Heves összecsapásokra került sor
a rendfenntartó erők és a katolikusok között, a közösségek drámai módon
polarizálódtak. Akiket kiengedtek, nem győztek beszámolni a vallatások
brutalitásáról."
A brit igazságszolgáltatás tekintélye nemzetközi viszonylatban súlyos
károkat szenvedett, különösen Amerikában, ahol az IRA újabb támogatókra
lelt. Csak úgy özönlött be a dollár. Megromlott az angol-ír viszony: az Ír
Köztársaság Nagy-Britanniát vádolta a kínzásokért. Évekkel később az Emberi
Jogok Európai Bírósága elmarasztalta az Egyesült Királyságot a
bebörtönzöttekkel szemben tanúsított "embertelen és megalázó bánásmódért".
A sorozatos bebörtönzéseket véres események követték. Napirenden voltak
az éjszakai fegyveres összecsapások. Augusztus 9-ig harminc ember esett
áldozatul az erőszaknak. 1971 végére ez a szám száznegyvenháromra
emelkedett. A következő, az előbbieknél is súlyosabb zavargások évében a
halálos áldozatok száma négyszázhatvanhétre nőtt.
A hadsereg két évig tartó elhibázott viselkedése, a terroristákkal
szembeni durva fellépése most először az IRA malmára hajtotta a vizet.
A hatóságok megtanulhatták ebből, a drákói szigor csak újabb gondokat
szül. A bebörtönzések megszüntetésével az észak-írországi terrorizmus elleni
küzdelem új szakaszba lépett. A hangsúlyt a bűnügyi nyomozásra helyezték. A
terrorcselekményekkel gyanúsítottakat már nem a katonaság tartotta
meghatározatlan ideig fogságban. Ettől kezdve, legalábbis elméletben, úgy
bántak velük, mint a közönséges bűnözőkkel. Az új irányzat a "rendőrség
primátusa" és a "törvényi szabályozás" lett. A gyanúsítottakat a rendőrség
tartóztatta le és hallgatta ki, s elegendő bizonyíték birtokában vádemelés
után átadták az ügyet a bíróságnak, amely lefolytatta a politikától ment
bűnvádi eljárást. A bebörtönzöttek nem részesültek különleges bánásmódban, s
1981-ben az IRA számos tagja azért választotta az éhhalált, mert megtagadták
tőlük a "különleges státust". Számos előnye volt annak, hogy az Egyesült
Királyság az új módszer mellett döntött. Mivel már nem politikai
ellenfélként kezelték a terroristákat, megszabadultak a nemzetközi
közvélemény kritikájától, s a propaganda nyugodtan állíthatta, hogy az IRA
"közönséges bűnözőkből" áll, akik hosszú éveken át a szabadságharcosok
pózában tetszelegve gyilkoltak, fosztogattak, és egyéb gaztetteket követtek
el.
Az új brit taktika egyaránt szólt a nemzetközi közvéleménynek és a hazai
nacionalistáknak. Hitelt szerezni neki csak úgy lehetett, ha sikerül
elkerülni a részrehajlásnak még csak a látszatát is. Nem könnyű feladat ez a
gyanakvás légkörében. Nem is sikerült, s nagy árat kellett fizetni a
"bűnöző" minősítésért. Ha végigkövetjük e politika tizenöt éves múltját,
szembeszökő a hatóságok által szükségesnek ítélt változások, módosítások és
torzítások hatása. A törvényi módosítások számos lényegi ponton csorbították
az alapvető szabadságjogokat. Először is, az észak- írországi büntető
törvénykönyvet igyekeztek úgy átalakítani, hogy paragrafusai alapján
ítélkezni lehessen az IRA tagjai fölött. Elejét akarván venni a tanúk
megfélemlítésének, eleinte számos bűncselekmény esetében megszüntették az
esküdtszéki tárgyalást. Súlyos bűncselekmények tárgyalásakor manapság csupán
egyetlen bíró van jelen, a vádlottnak azonban jogában áll három főből álló
bírói testülethez fellebbezni. Bár a bírósági eljárások zömének semmi köze a
terrorizmushoz, a kormány vonakodott az esküdtszéki ítélkezést
visszaállítani. A bűnvádi eljárásokat ma is ezen a kényelmesebb módon
folytatják le.
Az alapvető jogi elvek csendes feladása a jelek szerint általánosan
elfogadottá lett. Erre utal a joggyakorlatnak a közelmúltban hozott
hasonlóan fontos változtatása is. Az angol polgári perrendtartás
leglényegesebb eleme a gyanúsítottakat megillető hallgatás joga, vagyis a
rendőrségi kihallgatások során nem kényszeríthetők saját maguk ellen
vallani. A gyakorlat értelmében a bizonyítás a rendőrség dolga, s nem
hagyatkozhat a gyanúsított önmaga ellen tett terhelő vallomására. Észak-
Írországban ez már nem így van. Hivatkozással arra, hogy a terroristák a
hallgatás jogának gyakorlásával akadályozzák a rendőri kihallgatást és
nyomozást, a kormány 1988-ban három, igen tágan értelmezhető esetben
megvonta a gyanúsítottaktól ezt a jogot. Tehát amennyiben a gyanúsított a
kihallgatás során valamit elhallgat, vagy elmulaszt megmagyarázni "
bármiféle lényegbevágó személyes indítékot", illetve nem hajlandó közölni a
rendőrséggel, mit keresett adott időben adott helyen, a bíró bűnösnek
találhatja az együttműködés elutasításában. Míg korábban a rendőrség a
hallgatás jogának tudatában körültekintően járt el, addig manapság számtalan
körmönfont, burkolt fenyegetéssel igyekeznek hatást gyakorolni a
gyanúsítottakra. Egy példa:
"Ha nem akar, nem kell mondania semmit, ám szeretném figyelmeztetni,
amennyiben eititkol valamely körülményt, amelyet később saját védelmében
kíván felhozni a bíróság előtt, a bírák a hallgatását a kihallgatás során
terhelő bizonyítékként fogják értékelni. Ám bármit mond, az bizonyítékként
használható fel maga ellen."
Szöges ellentétben áll az amerikai Emberi Jogok Nyilatkozatával a
hallgatás jogának megvonása, csakúgy mint az ugyanebben az évben a nem
kívánatos pártok és nézetek népszerűsítésének tilalma. A megszorítás
értelmében a brit televízióban és rádióban nem hangozhat el "sem interjúban,
vitában, sem bármi egyéb formában tett kijelentés, amely az Ideiglenes Sinn
Fein Szárny, s különösen az IRA mellett, illetve védelmében" érvel. Az IRA
betiltott szervezet, ám az Ideiglenes Sinn Fein Szárny legális politikai
párt, képviselői ott ülnek a parlamentben, s tanácstagi posztokat töltenek
be szerte az országban.
A kormány érvelése szerint elkerülhetetlen volt a letiltás elrendelése,
mivel a terroristák a televízióban és a rádióban megfogalmazott közvetett
fenyegetésekkel szereztek maguknak támogatókat, és támadólag léptek fel a
kormánnyal szemben. Emiatt tiltották el őket a médiumoktól, ezt sokan és
okkal antidemokratikusnak tartják. A zárlat bevezetése óta az illetékesek,
félve a cenzúrának még csak a puszta említésétől is, elzárkóznak az ír
kérdéstől. A "guildfordi négyek" szabadon bocsátását megelőzően, a rokonok
próbálkozásairól a rádió nem tudósíthatott, s a médiumok nem sugározhatták
az ártatlanságukról éneklő Pogues együttes dalát. Az észak-írországi brit
csapatok kivonását szorgalmazó kampányról a televízió nem közvetíthetett,
mondván, célja megegyezik az Ideiglenes Sinn Fein Szárny programjával. A
kormánynak nem tetsző politikai gondolkodást gyakorlatilag kirekesztették a
hírközlésből.
A hallgatás jogának megvonása, az esküdtszékek eltörlése, a szabad
véleménynyilvánítás korlátozása még nem minden. A különleges törvényi
rendelkezések révén a hatóságok kezében indokolatlan mértékű hatalom
összpontosult, több az igazságszolgáltatás objektivitásához szükségesnél.
Nézzük mindenekelőtt az 1974 óta az egész királyságban érvényben lévő
terrormegelőző törvényt. Három paragrafusát idéznénk, hogy lássuk, milyen
mértékben csorbították a brit szabadságjogokat.
Először is, bűncselekménynek számít, ha valaki "törvénytelen" szervezet,
például az INLA vagy az IRA tagja. A rendelkezés nem titkolt célja a
terroristacsoportok hatékonyságának gyöngítésé. A törvényen kívül helyezés
indoka, hogy az emberek elutasítják az efféle tevékenységet. Az érvelés
érzelmileg talán elfogadható, ám veszélyesen szűkíti a szabad egyesülés
jogát. Másodszor, a terrorizmus megelőzéséről szóló törvény módot ad arra,
hogy brit állampolgárokat kiutasítsanak az Egyesült Királyságból, s arra
kényszerítsenek, hogy Észak-Írországban éljenek, amennyiben a hatóságok úgy
találják, hogy az illető "Észak-Írország érdekében terrorcselekményekre
bujtogatott, ilyennek az előkészítésében, megszervezésében részt vett". A
kiutasításhoz nem kell sem bírósági ítélet, sem hatósági indoklás. E titkos
adminisztratív eljárások áldozatai ugyan panasszal fordulhatnak (a hatóságok
által kijelölt) jogi tanácsadókhoz, ám nincs az az ügyvéd, aki indoklás
hiányában bármit is segíthetne. S végezetül az 1974-ben bevezetett törvény
módot ad a terrorizmus gyanújával vádolt személyek vádemelés nélkül hét
napon át tartó elzárására. Az első negyvennyolc órás időtartam alatt
bizonyos esetekben megtagadhatják, hogy az illető kapcsolatba lépjen az
ügyvédjével vagy más külső személlyel. Amikor az Emberi Jogok Európai
Bírósága 1989-ben a szabadságjogok megsértésének minősítette a rendelkezést,
a kormány egész egyszerűen kijelentette, "mivel a nemzet léte forog
veszélyben", a bíróság döntése ellenére is érvényben tartja.
Úgy látszik, hogy a törvényi szabályozást csak akkor alkalmazzák, ha a
hatalom érdeke úgy kívánja. A hatóságok ráadásul - minden nemzeti ellenérzés
dacára - még részrehajlóak is. A rendőri erőknél változatlanul túlsúlyban
vannak a protestánsok. A hírek szerint mindennaposak a kisebb-nagyobb
zaklatások, s fizikailag is bántalmazzák a gyanúsítottakat. A katonaság
által tartott házkutatások a hivatalosan bevallottnál jóval több
kellemetlenséggel, károkozással járnak. 1980 óta sötét árnyékot vet a
tartomány igazságszolgáltatására a "lőj az ellenségre" szabálya. Mintegy öt
és fél év alatt negyvenöten estek áldozatul a rendőrségnek és a
katonaságnak. A harminckét bevallott incidens közül tizenkilenc alkalommal
az áldozatok (zömmel katolikusok) egytől egyig fegyvertelenek voltak. Olaj
volt a tűzre, amikor a SAS emberei 1988-ban, Gibraltárban agyonlőttek három
fegyvertelen IRA-tagot, s egy álruhás rendfenntartó egység 1990-ben Nyugat-
Belfastban megölt egy rablóbandát.
Rendőröket ritkán állítanak bíróság elé, s ha mégis, az biztosan
felmentéssel végződik. 1969-ben ugyan elítéltek egy nem hivatásos állományú
katonát akció közbeni, halált okozó fegyverhasználatért, ám három és fél év
után szabadon engedték, jóllehet gyilkosságért életfogytiglani
szabadságvesztést szabtak ki rá. A törvények értelmében a halált okozó
rendőröknek vádemelés hiányában még a halottkémnek sem kell számot adniuk a
történtekről. Ennél is aggasztóbbak azok a közelmúltban napvilágot látott
híresztelések, miszerint a rendőrség bizonyos körei összejátszanak a lojális
fegyveres testületekkel. Többen élnek a gyanúperrel, hogy a titkosszolgálat
információkat juttatott el a gyilkosság tekintetében a hírszerzőknél is
kevésbé kényes gyomrú terroristákhoz. Aggodalomra ad okot a közép- és dél-
amerikai hírhedt halálbrigádok és a korábban említett összefonódás
analógiája is.