Conor Gearty: Terror
Az ETA
Európában szintén akad példája a nemzeti és nemzetiségi célt szolgáló
felforgató tevékenységnek, ám ezek távolról sem olyan véresek, mint a Srí
Lanka-iak vagy a pandzsábiak. Az akció az esetek többségében szimbolikus, és
arra szolgál, hogy valamely üzenetet közvetítsenek általa. Kevesebb halálos
áldozatot követel, paradox módon azonban épp ezzel erősíti a "terrorista"
jelleget. A spanyolországi ETA és az észak-írországi IRA erőszakos
cselekményei időben megelőzték az ázsiai eseményeket, s az évek során
fékezhetetlenné váltak. Mindkét csoportosulás mereven ellenállt minden
politikai kezdeményezésnek és békítő szándéknak.
A Baszkföld Spanyolország északkeleti csücskén és Franciaország
délnyugati sarkában helyezkedik el. Négy tartománya (Álava, Guipúzcoa,
Navarra és Vizcaya) spanyol, három (Basse-Navarre, Labouheyre és Soulac)
pedig francia. 1512-ben e területen megosztozott a két ország, a
spanyoloknak jutott a nagyobb rész s a lakosság többsége. A spanyolországi
baszk tartományok lakosainak száma megközelíti a két és egynegyed milliót, a
népesség hatvanöt százaléka tősgyökeres baszk. A maguk ősi történelmével,
kultúrájával és nyelvével (jóllehet ma már nem mindenütt beszélik) külön
népcsoportot alkotnak. E térség sokáig meglehetős gazdasági előnyöket
élvezett annak köszönhetően, hogy az elmaradott országon belül ez a vidék
iparilag fejlett körzetnek számított, s a republikánus kormány 1930-ban
Baszkföld lakóinak számottevő autonómiát biztosított. A polgárháború
időszakában a Baszk Nemzeti Párt (PNV) volt hatalmon. A fasizmus legádázabb
ellenfelei e térségből kerültek ki, s ezzel Franco pontosan tisztában volt,
nemcsak amikor végignézte a baszk város, Guernica lebombázását (e barbár
tettet Picasso örökítette meg), hanem akkor is, amikor teljes
hatalomátvételét azzal tette emlékezetessé, hogy mindent megtett a baszk
nacionalizmus kiirtására. A tábornok hosszan tartó uralmát kegyetlen
elnyomás jellemezte, a baszkok csak száműzetésben tudták megőrizni
identitásukat. A PNV Franciaországba tette át székhelyét, ahol vezetőik
hosszas várakozásra rendezkedtek be, remélve a jobb idők eljövetelét
hazájukban. A fiatal baszk nacionalisták természetesen nem nyugodtak bele
helyzetükbe. Nyomásukra 1959-ben egy erősebb vonal kerekedett felül, s
megalakult az Euzkadi ta Askatasuna (a Baszk Haza és Szabadság), vagy
röviden az ETA, amely elhatározta, hogy a baszk szabadság kivívása érdekében
szembeszáll a fasizmussal.
A spanyolországi elnyomás viszonyai közepette az ETA megalakulásának
kezdeti éveiben célja elérése jobbára csak vágy maradt, ám amikor 1968-ban
elkövették első merényletüket (megölték Guipúzcoa tartomány politikai
rendőrségének főnökét), nemcsak azt lehetett pontosan tudni, hogyan fog az
állam reagálni, hanem azt is, hogy a merénylet politikailag elhibázott lépés
volt. Az erőteljes biztonsági intézkedések kísérte országos méretű elnyomás
akkor teljesedett ki, mikor 1970-ben tizenhat állítólagos baszk lázadó,
köztük két nő és két római katolikus pap, ellen vádat emeltek. A Burgosban
megtartott tárgyaláson hat vádlottat halálra, a többit pedig tizenkét évtől
hetven évig tartó börtönbüntetésre ítéltek. A bíróságon az ETA-t úgy
emlegették, mint "szeparatista marxista terrorszervezetet..., amely
erőszakos cselekményeivel az állam létét fenyegeti, s felforgató
tevékenységével, terrorjával, fegyveres támadásaival és társadalmi
forradalmával az ország nemzeti egységének megbontására törekszik". Szép kis
vád egy olyan szervezet ellen, amely tizenegy éven át gyakorlatilag semmit
sem követett el; a világ közvéleménye az egészet sokkal inkább a harmincegy
éve tartó fasiszta rendszer kezdeti paranoiájának tartotta, semmint
kommunista fenyegetésnek. Az ETA a tárgyalásokra azzal válaszolt, hogy
elrabolta a spanyolországi német ipari konszernek tiszteletbeli tanácsadóját
és képviselőjét, Eugen Beihlt, de mielőtt Burgosban kihirdették volna az
ítéletet, szabadon engedték, "hogy megmutassák népüknek és a világnak, az
ETA nem felelőtlen, fanatikus és vérszomjas emberek bandája". Beihl a
későbbiekben úgy nyilatkozott, hogy a baszkok barátjának tekinti magát.
Jóval azelőtt, hogy Franco eltörölte a halálbüntetést, az ETA stílust
váltott. Az elkövetkező három év során két olyan akciót hajtottak végre,
amelyek merészségükben és romantikus voltukban a tupamarók és az
olaszországi Vörös Brigádok kezdeti tevékenységére emlékeztettek. 1972
januárjában Bilbao közelében elraboltak egy gyárost. Három nappal később,
miután az általa vezetett cég képviselői ígéretet tettek arra, hogy
visszaveszik a korábban elbocsájtott százhúsz munkást, felemelik a dolgozók
fizetését, s fokozottabb mértékben biztosítják a dolgozók beleszólását a
vállalat ügyeibe, szabadon engedték. Egy 1973 januárjában végrehajtott
emberrablás hasonló eredménnyel járt; ezúttal az áldozat gyárának képviselői
kötelezettséget vállaltak, hogy nem bocsátják el a sztrájkolókat, magasabb
béreket és táppénzt fizetnek, s évi egyhónapos szabadságot adnak
dolgozóiknak. Az ETA tevékenységének ebben a szakaszában nem sok merényletet
követett el; legvéresebb akciójukkal viszont minden más hasonló kísérletnél
többet tettek a spanyol demokrácia visszaállításáért. 1973 decemberében
felrobbantották Luis Carrero Blanco admirálist, akit Franco utódjául
nevezett meg. A hetvenéves, ízig-vérig fasiszta miniszterelnök meggyilkolása
hihetetlen mértékben fokozta az ETA népszerűségét.
Franco 1975 novemberében bekövetkezett halálát követően az ország
jelentős lépést tett a demokrácia irányába. Az új király, János Károly nem
éppen az a vezető volt, akit a fasiszta nómenklatúra megálmodott. Ügyes
politizálásával önmaga felszámolására kényszerítette a régi rendet. Már 1976
áprilisában reformjavaslatokat terjesztett a nemzetgyűlés elé. A rákövetkező
év decemberében a javaslatokban megfogalmazott demokratikus
kezdeményezéseket a népszavazás elsöprő fölénnyel erősítette meg, s a szabad
választások szentesítették a fasiszta államhatalom maradványainak példa
nélküli, békés lebontását.
A demokrácia beköszönte a Baszkföld lakói számára is azonnal
érzékelhetővé vált. Haladéktalanul szabadon engedték a Franco által
bebörtönzött foglyok zömét, s 1977 októberére - tekintet nélkül az
elkövetett bűncselekményekre - minden ETA-rab ki szabadult (a súlyos bűnöket
elkövetőket száműzték az országból). Ám ennél is fontosabb volt, hogy a
megváltozott politika átalakította a központi kormányzati rendszert is,
teret engedve a regionális törekvéseknek. A baszk tartományokban 1977 végén
először tanácsadói jogkörrel felruházva megalakulhatotta Baszk Nemzeti
Tanács, majd 1979-ben törvényerőre emelkedett a helyi népszavazással
megerősített baszk területi autonómia. A törvény értelmében a baszkok
rendelkeznek saját rendőrségük fölött, s bizonyos mértékig beleszólásuk van
az adózás és a gazdaságpolitika kérdéseibe. A radikális változásokat
megünneplendő, a Franciaországból hazatérő régi baszk kormány vezetője az új
regionális hatóságokra ruházta a száműzetés hosszú évei alatt megőrzött
adminisztráció képletes hatalmát; negyven év után végül is "a demokrácia
túlélte a diktátort".
Az ETA majdnem mindent megkapott, amiért korábban harcolt. Ám hasonlóan a
Tamil Tigrisekhez és a szikh szélsőségesekhez, ez a szervezet sem volt képes
tudomásul venni a győzelmet. A Tigrisektől eltérően azonban az ETA csak
belső kohézió árán tudta harciasságát megőrizni. Az 1980-as évek végén
megjelentek a valódi militánsok. Az ETA-n belül mindig is jelentős
ellentétek mutatkoztak a politikai aktivitást hirdető baloldal és a nyíltan
erőszakosabb fellépést követelő nacionalisták között, s ez a megosztottság a
demokrácia beköszöntével azonnal a felszínre tört.
Az egyik frakció, az ETApm, nem a fegyveres harcok hívének kívánta
megnyerni a dolgozókat. Célkitűzéseik között nemcsak a baszk szabadság
kivívása, hanem a demokratikus centralizmusra épülő szocialista társadalom
létrehozása is szerepelt. Politikai értelemben sokkal inkább radikális,
semmint baszk soviniszta álláspontot képviseltek, s elfogadták, hogy polgári
liberális keretek közt kell munkálkodniuk. Tökéletesen logikus magatartás
volt tehát, hogy a csoport az 1977-es választások alkalmával a többi
baloldali párttal karöltve lépett fel, s az 1979-es autonómiát biztosító
reformokért harcolt. Az ETApm ellenezte a politikai erőszakot mint a
változások kikényszerítésének módszerét.
A másik nagy csoport, az ETAm, elvetette a kompromisszumokat. Kevésbé
volt politikai értelemben baloldali, mint a rivális frakció, ám gondolkodás
nélkül elkötelezte magát a baszk szabadság s a kivívásához elkerülhetetlen
fegyveres harc mellett. Az ETAm nem érte be a tartomány autonómiájával, és
elutasította az egész spanyol demokratikus építményt is, hitük szerint az új
kormány békevágya sokkal nagyobb fenyegetést jelentett eszméikre, mint
Franco diktatúrája. A militaristák a demokráciával beköszöntött
szabadságukat arra használták, hogy megújítsák erőszakos cselekedeteiket.
1976 és 1977 során számtalan merényletet követtek el, az eszkaláció azonban
1978-ban következett be, mikor a parlament az autonómiára vonatkozó
javaslatokat tárgyalta. Ebben, s a rákövetkező két évben, az ETA akcióinak
következtében több mint kétszázhúsz ember vesztette életét. A hadjárat az
1980-as években tetőzött s az évtized végére több mint hatszázan estek
áldozatául. Útjukat vérnyomok jelzik; 1986-ban egy autóbusz felrobbantása
Madridban tíz civil gárdista és negyvenhárom utas életét oltotta ki;
1987-ben egy barcelonai bevásárlóközpont parkolójában robbant pokolgép
huszonegy halálos áldozatot követelt. A csoportnak az évek során egyre több
"legitim" célpontja lett, a turizmus ellehetetlenítése vagy ártatlan
állampolgárok elrablása. A találomra kiválogatott célpontok elleni erőszak
mértéke olyan arányúvá vált, hogy az ETAm akciói joggal nevezhetők
klasszikus terrorcselekményeknek.
Az ETAm nem indult az 1977-es választásokon, ám nem sokkal később
létrejött egy párt, amely szoros kapcsolatot tartott fenn vele. A Herri
Batasuna megalakulásának pillanatától kezdve következetesen tartózkodik
attól, hogy elítélje az ETAm által elkövetett erőszakos cselekményeket, de
osztja a baszk szabadságról vallott abszolutista nézeteit. A katonai kérdést
illető kétértelmű állásfoglalása ellenére a párt az 1979-es országos
választások alkalmával szerzett néhány mandátumot (amit nem töltöttek be);
az ez utáni helyhatósági választásokon jelöltjeik az ETApm-nél több
szavazatot kaptak, második helyen végeztek a régóta működő, köztiszteletben
álló PNV mögött a baszk választók szavazatának elnyeréséért folytatott
harcban. Az 1980-as éveken végigvonuló erőszakhullám közepette a választási
eredmények egyre azt bizonyították, hogy a Herri Batasuna az ETAm által
elkövetett erőszakos cselekedetek fokától függetlenül bizton számíthat a
szavazatok 15-20 százalékára. Ezek a számok egyfelől nyugtalanítják az ETAm
ellenzékét, másfelől jelzik, hogy a párt zsákutcába vezette támogatóit,
hiszen igen csekély a valószínűsége annak, hogy a fegyveres akciókkal
kivívandó baszk szuverenitás eszméjének támogatásához megszerezzék a baszk
lakosság akár csak egynegyedének, nemhogy a többségének a szavazatát.
A Herri Batasuna, ahelyett hogy támogatta volna az ETAm-et, lerombolta
népszerűségét. Az ETAm-nek ugyanis most már nincs választása. Nem kínálkozik
számára más út, mint folytatni az öldöklést és a robbantásokat, céltalanul
tovább közvetíteni az eleve elvetett üzeneteket. Korántsem vonzó
perspektíva, s oda vezetett, hogy az ETAm-en belül frakciók alakultak,
amelyek szorgalmazzák a kormánnyal folytatandó tárgyalásokat. 1987-ben
puhatolódzó tárgyalásokra került sor Algériában, ám a megbeszélések zátonyra
futottak, mikor az ETAm személyautóba rejtett pokolgépe kioltotta tizenegy
ember életét, s véglegesen abbamaradtak, amikor a szervezet elrabolt egy
vezető spanyol gyáriparost.
Az ultramilitaristák az általuk egyedül ismert nyelven kívánták kifejteni
álláspontjukat. De miről lehet itt még beszélni? Hiszen ha az ETA felhagy az
erőszakkal, jelentősége is odavész, mivel politikai üzenetük népszerűtlen,
mást pedig aligha tudnak mondani. S amikor a Herri Batasuna 1989-ben úgy
döntött, véget vet a nemzetgyűlés bojkottjának, a nyitóülésen négy
képviselőjük azzal okozott felfordulást, hogy megtagadták a hűségesküt a
spanyol alkotmányra. Ugyanaznap este e négy férfit egy madridi étteremben
vacsora közben megtámadták, s egyiküket megölték. Ez a nap
kétértelműségével, véres befejezésével s értelmetlenségével az ETA
harmincéves tevékenységének példázata lehetne.