Conor Gearty: Terror

Városi gerillák akció közben

      A városi gerillák akcióinak 1960-as és 1970-es latin-amerikai története ékesen bizonyítja, amikor odahagyták a vidéket, s a városokba tették át székhelyüket, egyre fokozódott akcióik kegyetlensége. Brazíliában egyre- másra alákultak a gerillacsoportok, melyek közül a legjelentősebbek a VPR, az MR-8 és Marighela szervezete, az ALN voltak. Legkedveltebb módszerük az emberrablás lett. Az MR-8 1969-ben tizenöt politikai fogoly szabadon bocsátását, valamint egy forradalmi kiáltvány közlését követelte azért, hogy épségben elengedjék az akkori amerikai nagykövetet, C. Burke Elbricket. A nagykövet később elrablóit "nagyon fiatal, mindenre elszánt, intelligens fanatikusokként" jellemezte, akik "Brazília minden problémájáért és gondjáért -szóhasználatuk szerint - az észak-amerikai imperializmust okolták". A továbbiakban is sikerrel raboltak japán, német és svájci diplomatákat. Mindegyiküket sértetlenül engedték útjára azután, hogy elérték saját embereik egyre nagyobb számban történő szabadon bocsátását; a csúcspont 1971 januárja volt: hetven politikai őrizetest szállíttattak Chilébe cserébe a svéd nagykövet elengedéséért.

      Hogy mi volt a céljuk ezeknek az akcióknak, homályban marad. Az újságok természetesen főcímekben tudósítottak róluk, ám vajmi kevessé sikerült összekovácsolniok a forradalmi csoportosulásokat a munkásokkal vagy a brazil ellenzék fontos szereplőivel. Az emberek a városi gerillákat túlságosan elitnek és militaristának tartották. A tömegek támogatásának hiányában viszont védtelenek voltak a kormányerők ellentámadásával szemben, s mikor ezek valóban bekövetkeztek, sokkal kegyetlenebbnek bizonyultak, mint a gerillák akciói. A hatóságok már hosszú ideje készültek a gyanús elemek tömeges letartóztatására és bebörtönzésére; valójában ez inspirálta az emberrablásokat. A rendőrségi kihallgatások során mindennapos gyakorlattá lettek a kínzások. Két nappal az amerikai nagykövet szabadon bocsátása után a katonai junta, 1891 óta először, visszaállította a halálbüntetést. Ám a katonai és rendőri akciók az esetek többségében szükségtelenné tették a hivatalos kivégzéseket. Marighelát a rendőrség 1969-ben bekerítette és agyonlőtte. Utódjával a rákövetkező évben végeztek, s ugyanerre a sorsra jutottak más szervezetek vezetői is. 1972 végére a városi gerillaakciókat az államhatalom sikeresen elfojtotta.

      Az uruguayi tupamarók kevésbé militarista, demokratikusabb kormány ellen lázadtak. Kezdetben szélesebb tömegeket tudtak maguk mellé állítani, mint a brazil csoportok. Attól kezdve, hogy az 1960-as évek elején megjelentek a színen, sokkal pontosabban tudták felmérni tetteik következményeit, mint elődeik. Vezetőjük, Raul Sendic részt vett az észak-uruguayi cukornádültetvényeken dolgozó munkások akcióinak megszervezésében, csoportja ettől munkásmozgalmi színezetet kapott; ez ismeretlen volt Brazíliában. A tupamarók tevékenységük kezdeti szakaszában szokatlan, emberbaráti akciókkal hívták fel magukra a figyelmet. Caetano Pellegrini Giampietro ismert bankárt és kiadót 1969-ben rabolták el, s hetvenhárom napig tartották fogva. 60 ezer dollár váltságdíj fejében engedték szabadon, melyet nem a tupamaróknak, hanem a húsipari dolgozókat tömörítő szakszervezet által fenntartott kórháznak kellett átutalni. A tupamarók ugyanebben az évben Punta del Estében megtámadtak egy kaszinót, ahonnan 220 ezer dollárt raboltak, majd felajánlották, hogy az összeghez illő borravalót visszaszolgáltatják a dolgozóknak. Az ő nevükhöz kapcsolódtak a tömeges szökések a börtönökből. A legnevezetesebb akciójuk az volt, amikor 106 foglyot szabadítottak ki egyszerre a börtöncellától egy szemközti házig vezető 12 méter hosszú folyosón át.

      Romantikus hírnevüket tovább öregbítette Che Guevara halála második évfordulójának merész megünneplése. Mintegy negyven tupamaro halottaskocsival, koporsóval, fekete ruhákkal gyászmenetnek álcázva magát elfoglalta Pando városát. Kiraboltak három bankot, megrohamozták a rendőrséget, s a hatóságokkal vadnyugati tűzpárbajba keveredve hagyták el a városkát. Egyidejüleg emberrablások egész sorozatával tették magukat híressé világszerte. Az áldozatok között helyi üzletemberek, a brazil alkonzul, egy amerikai kormánytanácsadó, a brit nagykövet, egy bűntetőbíró s a legfőbb államügyész szerepelt. Egy argentínai születésű gyárost azután engedtek szabadon, hogy a család 300 ezer dollárt fizetett kárpótlásként a bezárt üzemekből elbocsátott textilmunkásoknak. A tupamarók eleve meglévő népszerűségét csak fokozta, hogy túszaikat sértetlenül engedték szabadon. Ezzel a jobbára erőszakmentes stratégiával a tupamarók igyekeztek elkerülni a hasonló csoportok Dél-Amerika-szerte dívó öncélú bűnözését. Az a gond azonban, hogy ezeket a szimbolikus cselekményeket miképpen lehetne politikai célokként interpretálni, változatlanul fennállt. A kormányzat ereje tagadhatatlanul nagyobb volt, mint a gerilláké, s ezen a népszerű győzelmek sem tudtak változtatni.

      1969 novemberében a hatóságok széles körű cenzúrát vezettek be. Az olyan szavak, mint "tupamarók", "kommandók", "sejtek" és (talán meglepően) "felforgatók", "szélsőségesek" nem jelenhettek meg az újságokban, nem hangozhattak el a televízióban és a rádióban; helyettük a "bűnözők" s a különös csengésű "erőszaktevők" kifejezéseket kellett használni. A gerillaakciókról csak hivatalos körök által kiadott közlemények jelenhettek meg, s 1970 júniusában két lapot a "biztonsági intézkedések megszegése" vádjával betiltottak. Egy évvel később, mikor megindult a nevezetes harc az állam demokratikus átalakításáért, a hadsereget bízták meg az antiterrorista akciók végrehajtásával. 1971 novemberében az általános választások idejére a tupamarók fegyverszünetet jelentettek be, s igyekeztek olyan legitim politikai személyiséget találni, akit bejuttathatnának a Széles Front koalíciójába. A célt a teljes körű cenzúra terhe alatt, amely sokat ártott a csoport arculatának, nehéz volt megvalósítani, be kellett érniük a szerény harmadik hellyel. Az uralmon lévő Colorado Párt nyerte meg a választásokat, a szorosan mögötte végzett baloldali Nemzeti Párt szerint súlyos visszaélések, a szavazási eredmények meghamisitása árán. A tupamarók erősen szimpatizáltak a Nemzeti Párt elnökjelöltjével, Wilson Ferreira Aldunatéval, s veresége - ha kétséges volt is - csapást jelentett számukra.

      Kudarcba fulladt hát a tupamaróknak a demokratikus jogszerűséggel folytatott kísérletezése. A csoport vezetői által hihetetlen fegyelemmel irányított, tíz éve tartó, gondosan megszervezett kampányuk kiábrándulással végződött. Marighela provokatív stratégiája egyre inkább vonzotta közülük azokat, akik a régi rend gyors összeomlásában bizakodtak. A tupamaróknak is volt erőszakban hívő frakciója. Az amerikai tanácsadót, Dan Mitrionét 1970-ben megölték, s néhány rendőrtisztet is ugyanebben az évben. 1972 első hónapjában négy rendőrt öltek meg, rajtaütve két rendőrőrsön; ugyanez év áprilisában, mikor a gerillák négy hivatalos személyt gyilkoltak meg a kormányerők által indított gerillaellenes támadásban, négy nap alatt tizenkilenc tupamaro vesztette életét. Válaszul mozgalmukkal nem rokonszenvező újságírókat raboltak el, s megöltek egy orvost, aki ellenállt. Számos főtisztviselő is áldozatául esett akcióiknak.

      Az elnök rendkívüli hatalmat kért és kapott. Ezt követően a történet erőszakkal, katonai intézkedésekkel, a demokrácia gyors összeomlásával folytatódik. Két hónappal a belháború bejelentését követően a hatóságok 1093 rajtaütést hajtottak végre, 846 gyanúsítottat tartóztattak le, 16 embert öltek meg, 317 lőfegyvert koboztak el, s 38 gerillarejtekhelyet fedeztek fel. A fegyveres erők felmorzsolták a tupamarókat, s a hadiállapotot egy új és a korábbinál állandóbb elnyomó hatalom váltotta fel. A katonai diktatúra, amely már 1971 nyarán is közelinek tetszett, 1973 közepére teljessé vált. Az emberek azt beszélték, hogy a gerillák a száműzetésben újraszerveződnek, a felforgató elemek latensen is mindig jelenlévő fenyegetést jelentenek; a tupamarók még felszámolásuk után is hasznos alibinek bizonyultak.

      Az argentin montonerók az utolsó példái a kudarcra ítélt erőszakos felforgató tevékenységnek. A bukás őket is utolérte, jóllehet ígéretesen indultak. 1970 és 1973 között szervezett irányítás jellemezte erőszakos akcióikat. Célpontjaikat gondosan választották meg, hogy ne kerüljenek nyíltan szembe támoatóikkal és a csoport hihetetlen energiát fordított a perónista ifjúsági mozgalom támogatására. A legfontosabb azonban az volt, hogy a gerilla-hadviselést alárendelték apolitikai munkának, különösen 1972-ben s a rákövetkező év elején, amikor a montonerók megmozdulásaikkal Perón visszatértét és Campora elnökké választását támogatták. 1973 májusától 1974 szeptemberéig tizenhat hónapon át tartó agitációjuk során mindenféle fegyveres akciót beszüntettek, s százezernél is több embert állítottak maguk mellé. Végzetes hiba volt újrakezdeniök a fegyveres harcot 1974 szeptemberében, Perón elnök halála és felesége, Isabel elnökké választása után. Bukásuk okait jól jellemzi az argentin politika egyik jeles szakértője:

      "Mikor a fegyveres harchoz folyamodtak, elveszítették a lehetőséget, hogy maguk mellé állítsák az egyre növekvő számú kormányellenes munkásságot, amely jelentős szerepet játszott például az 1975-ös általános sztrájkban. Katonai és anyagi szempontból mindazonáltal Latin-Amerika legerősebb városi gerillaszervezetének számítottak; militáns akciójuk csúcsa az volt, mikor az északi város, Formosa ostromához mintegy 500 tagot tudtak felsorakoztatni, legnevezetesebb emberrablásuknak pedig az számított, amikor Juan és Jorge Born iparbárókért több mint 60 millió dolláros váltságdíjat söpörtek be. Mindazonáltal, miközben a montonerók látványos katonai akciókat hajtottak végre, a tömegeket nem tudták maguk mellé állítani, politikai befolyásuk nem erősödött. Az 1976-os katonai hatalomátvétel megtorló intézkedései következtében erejük súlyosan megrendült. S noha a montonerók bombarobbantásainak rendőrök tucatjai estek áldozatul még ugyanebben az évben, a kiegyenlítetlen küzdelem egyre inkább a katonai apparátus javára billent. 1976 márciusa és 1978 júliusa között 4500 montonero pusztult el, s az évtized végére teljesen felszámolták őket."