Tizenharmadik rész
VARÁZSÉJ
Az erdő sötét, mély és szép,
De megígértem - mennem kell,
Várnak rám a mérföldek.
Robert Frost
Az erdőnél egy havas estén
I. HÓVIHAR
1.
Angliában megfagyott az élet.
A meteorológusok hiába riogatták már egy hete szibériai
állapotokkal a népet, a hirtelen hőmérsékletcsökkenés mindenkit felkészületlenül
ért. A vonatok nem közlekedtek, a repülőgépek nem szálltak fel. A telefonkábelek
és a villanydrótok tönkrementek; egész falvakat, sőt kisebb városokat zárt
el a külvilágtól a hó. A tömegkommunikációs eszközök mással sem foglalkoztak,
csak győzködték az embereket, hogy maradjanak otthon. Az emberek szót fogadtak
- a termelés és a kereskedelem megcsappant, egyes helyeken teljesen leállt.
Az utak járhatatlanok voltak:. vagy a hó, vagy az elakadt járművek torlaszolták
el. Szellemsziget csikorogva leállt.
2.
Beletelt egy kis időbe, míg Gluck arzenáljában Cal talált
egy olyan térképet, amin Rayment's Hill is szerepelt. Végül csak sikerült;
Somerset megyében, Glastonburytől délre helyezkedett el. Normális körülmények
között körülbelül egyórás út lehetett az M5-ösön. A normálistól ugyancsak
eltérő jelenlegi körülmények között - Isten a megmondhatója.
Gluck természetesen Callel akart tartani. Cal azonban
gyanította, hogy - ha valóban rejtőzködnek - a látólények nem örülnének
egy vadidegennek. Ezt, amilyen finoman csak tudta, Gluck tudomására hozta.
Báxmennyire igyekezett, Gluck nem tudta palástolni csalódottságát, de azt
mondta Calnek: megérti, milyen kényes dolog egy ilyen jellegű találkozás;
ő ugyan egész életében ilyesmire várt, de nem erőlteti. És persze vigye
csak el nyugodtan az egyik kocsit, bár egyik sem igazán megbízható.
Cal beöltözött a hideg ellen, és amikor indulni
akart. Gluck a kezébe nyomott egy csomagot.
- Ez mi?
- A zakó - mondta Gluck. - És még egypár bizonyíték,
amit a völgyben találtam.
- Nem viszem el. A zakót főleg nem.
- De hát ez az ő varázslatuk! - mondta Gluck. -
Fogja már meg, az Isten szerelmére! Ne kényszerítsen lopásra!
- Maga kényszerít, de elviszem.
- Van benne szivar is. Mondja azt, hogy egy barátjuk
küldi. - Elmosolyodott. - Irigylem, Mooney, minden egyes didergő lépését.
Útközben Calnek volt elég ideje, hogy agyába befészkelje
magát a kétely: hogy bolondnak érezze magát, mert megint remél,
mert nem átallja elhinni, hogy az álmában előbányászott emlék valóban elvezeti
őt a rejtekhelyre. Álma azonban - egy része legalábbis - valóságnak bizonyult:
Anglia tényleg olyan volt, mint egy üres fehér papír. A hóvihar mindent
kiradírozott.
Bristol környékén igencsak eldurvult az idő - a
kocsi csak vánszorgott. Cal semmit nem látott a hótól - túl is ment az
A37-es leágazásán, kénytelen volt visszafordulni. Az ég koromsötét volt,
pedig még csak négy-öt óra lehetett. Shepton Mallet előtt körülbelül egy
kilométerrel megállt tankolni, és a benzinkutastól megtudta, hogy a várostól
délre gyakorlatilag minden út járhatatlan. Cal kezdte úgy érezni, összeesküdtek
ellene. Mintha a hóvihart a Korbács tervelte volna ki; mintha tudta volna,
hogy Cal közeledik, és akadályokat gördített volna az útjába - csak azért,
hogy megizzassza, míg vesztőhelyére ér.
Ám ha így volt, az legalább azt jelentette, hogy
Cal jó úton jár: hogy a hómezőn valahol ott várják a szerettei.
3.
A benzinkutas jólértesültségéről Cal maga is meggyőződhetett,
amikor Lydford on Fosse-nál lekanyarodott arra a mellékútra, ami elvileg
Rayment's Hillhez vezetett. Tudta, hogy ez lesz a legkétesebb szakasz,
de nem volt más választása.
Körülbelül három kilométert haladhatott - körülötte
a fehér végtelen - amikor a kocsi lecövekelt; a jeges kerekek csak pörögtek,
hányták a havat. Hiába túráztatta a motort, a kocsi meg sem moccant. Nem
volt mit tennie: kiszállt. Rögtön térdig süppedt a hóba. A Glucktól kapott
bakancs és sízokni megvédte a lábát, de nadrágja pillanatok alatt átázott.
Fejére húzta az anorák kapucniját, és odaverekedte magát a kocsi hátuljához.
Lapátja nem lévén, kénytelen volt a kezével eltakarítani a havat a kerekek
alól. Teljesen fölöslegesen vesződött. A kocsi egy centit sem mozdult,
sem előre, sem hátra.
Úgy döntött, nem várja meg míg lefagy a keze - feladta.
Beült a kocsiba, és végiggondolta, milyen lehetőségei vannak. Emberlakta
területet utoljára az elágazásnál látott, három kilométernyire. Három kilométer
visszafelé a térdig érő hóban, szakadatlan hóesésben és vaksötétben. Még
ha talál is egy olyan bolondot, aki hajlandó visszakutyagolni vele, órák
mennek veszendőbe.
Két további lehetőség jöhetett szóba. Az egyik,
hogy nyugton marad, és kivárja a reggelt. Ezt gondolkodás nélkül elvetette.
A másik, hogy gyalog teszi meg az út hátralévő részét. A térkép alapján
- ami nem volt túl részletes - ez az út nemsokára leágazik. Ha ez elágazásnál
balra indul, elvileg eljut a hegyhez. Elvileg, mert szinte kizárólag az
ösztöneire kellene hagyatkoznia, ugyanis semmilyen fogódzó - sem árok,
sem sövény, útról nem is beszélve - nem segítené a tájékozódást. Mégis
mi mást tehetne? Inkább halad vakon, mint sehogy.
Ahogy elhatározta magát, rögtön jókedvre derült,
és nekilátott, hogy felvértezze magát az elemek ellen. A kocsi hátsó ülésén
talált egy dobozt, Gluck féltett feljegyzéseivel (gazdája valószínűleg
megfeledkezett róla). Remélve, hogy Gluck megbocsátja pimaszságát, Cal
több réteg papírt gyömöszölt ruhája alá - szigetelte magát a hulló békákról
és beszélő méhekről szóló beszámolókkal. Amikor kimerítette a készletet,
a dobozt is széttépte, és a kartonnal kibélelte a nadrágját. Végül két
szarvasbőrdarabbal - amit a hátsó ablakban talált - bepólyálta az arcát,
fejére húzta a kapucnit, és szorosan összehúzta a zsinórját. A kesztyűjébe
is kerített egy kis papírbélést, és úgy érezte, készen áll az akcióra.
Magához vette Gluck küldeményét, leállította a motort, és kilépett a hóba.
„Normális ember ilyet nem csinál - gondolta Cal,
miután bevágta a kocsi ajtaját, és belevetette magát a hóba. - Bolond Mooney
vagyok, ha belepusztulok is!"
Az első háromszáz méteren semmi nem törte meg optimizmusát,
rögtönzött szigetelése azonban kezdett csődöt mondani. A nedvesség felkúszott
a kartonon, és elzsibbasztotta a lábát. Kesztyűje és bélése is átázott,
ujjai belefájdultak a hidegbe. Ennél is aggasztóbb volt azonban, hogy a
térképen megjelölt elágazásnak híre-hamva sem volt. Cal egyre biztosabban
érezte, hogy nem vette észre, és most nem a hegy felé, hanem a hegytől
elfelé tart.
Úgy döntött, megkockáztatja, hogy átvág a földeken.
Balra meredek emelkedőt látótt - a tetejéről talán jobban eligazodik majd.
Hátranézett, de már nem látta a kocsit. Teljesen mindegy, most már úgyis
elszánta magát. Elindult a fehér hegyoldal felé, hogy megmássza.
Keze és lába után a karja, a dereka, füle és feje
is belefájdult a hidegbe - tulajdonképpen egész teste sajgott. De nem volt
visszaút. Még harminc méter, biztatta magát, és felér a hegytetőre. Elkezdte
számolni a métereket: tizennyolcnál megállt, hogy erőt gyűjtsön a maradék
tizenkettőre. Lihegve, mint egy asztmás, hátranézett a hóban lévő nyomokra.
Tudomása szerint egyenesen haladt felfelé - meglepődve nézte a girbegurba
nyomokat. Inkább nem gondolt bele, hogy ez mit jelent; folytatta útját
felfelé. Dermedt izmai minden mozdulatot mereven visszautasítottak, de
végül csak felért. Elétárult a fehér panoráma... benne egy hegy - nyilván
a hegy, több ugyanis nem volt. Csak óriási hómező; Cal elszörnyülködött,
hogy mekkora távolságot kell még megtennie. Tudta, ha tovább ácsorog, izmai
végképp megmakacsolják magukat - elindult hát lefelé.
A lejtő vége felé a hó egyre mélyebb lett, már derékig
ért - Cal nem is gyalogolt, hanem úszott. Mire leért a sík terepre, a hideg
kínzó fájdalmát kellemes bénaság váltotta fel. Félúton járt a hómezőn,
amikor érzéketlen kezéből kihullott a csomag, amit Gluck bízott rá: eltompult
agya szinte észre sem vette.
Azt hitte, rögtön összecsuklik, amikor végre odaért
a Rayment's Hill tövébe. Minden erejét összeszedve elkezdett felfelé kapaszkodni
az oldalában. Arra most nem gondolt, vajon mit talál majd a túlsó oldalon;
agyát teljesen elfoglalta végtagjainak mozgatása. Keserves vánszorgása
egyszer csak véget ért: feljutott a hegy tetejére. És semmit nem látott.
Semmilyen rejtekhelyet, a legparányibb jelét sem. Csak a hófödte tájat,
a kihalt és néma végtelent.
Ha lett volna hozzá ereje, biztosan sírva fakad.
Ehelyett azonban csak összerogyott, megadta magát a hónak. Hadd jöjjön
az utolsó álom! Ahogy szeme lassan kezdett lecsukódni, a hegy tövében mozgást
vett észre - valami szaladt a hóban. Cal megpróbált koncentrálni. Nem sikerült.
Megdörgölte az arcát, hogy feléledjen. Felemelte a fejét, és újra koneentrálni
próbált. Igen, jól látta: valami mozgott a fehérségben. Valamilyen állat.
Lehet, hogy egy... majom?
Cal a hóba vájta a kezét, megpróbált feltápászkodni.
Már majdnem sikerült felállnia, amikor elvesztette az egyensúlyát, és orra
bukott. Néhány másodpercig a föld és az ég összemosódott, ahogy Cal gurult
lefelé a lejtőn, aztán a végében egyszer csak megállt. Egy ideig azt sem
tudta, hol van, aztán amikor betájolta magát, ismét meglátta az állatot:
tényleg egy majom volt, ott szaladt előtte.
Cal felállt, és támolyogva elindult utána. Hová
tűnhetett? A hóban látta a nyomait - egy darabig. Aztán hirtelen eltűntek.
Néhány méterrel arrébb már csak a tiszta, érintetlen hó volt.
- Ne szórakozz! - mondta Cal az üres hómezőnek.
- Hol vagy?
Közben még egyet lépett a majom felszívódásának
helyszíne felé, és elcsukló hangon újra megkérdezte:
- Hol vagy? Kérlek...
Választ természetesen nem kapott. A káprázatok általában
nem beszélnek.
Cal csak bámulta a mancsnyomokat, közben a remény
utolsó szikrái is kialudtak.
Egyszer csak megszólalt valaki:
- Mit ácsorogsz ott a hidegben?
Cal felemelte a fejét. Sehol senki. A hang azonban
újra megszólalt:
- Két lépés előre! De igyekezz!
Cal lépett egyet. Már emelte remegő lábát, hogy
a második lépést is megtegye, amikor a levegőből kinyúlt egy kar, elkapta
az anorákját, és kirántotta őt a hóból.
II. MENEDÉK
1.
A hómezőről Calt egy erdőbe rántotta be a kar - egy
erdőbe, melynek sűrű ágfedele csak egy-két hópelyhet eresztett át, a földet
így moha és avar lepte. Sötét volt, de egy kicsit távolabb Cal tüzet látott:
csábította a fény, a meleg pedig még annál is jobban. A férfinak azonban,
aki kirántotta őt a hóból, nyoma sem volt, legalábbis Cal nem látott senkit.
Aztán egyszer csak megszólalt egy hang:
- Pocsék időnk van. - Cal megfordult, és két méterre
tőle a sötétben ott állt Novello, a majom és a gazdája. - Nem én voltam
- súgta a majom Cal felé hajolva. - Smith volt, ő rántott be. Ne
hidd el, ha rám fogják!
A férfi a majomra pillantott.
- Nem áll szóba velem - panaszkodott Novello -,
mert kiszöktem. Sebaj, úgyis megbékél. Gyere, odamegyünk a tűzhöz. Mindjárt
összeesel.
- Igen... - mondta Cal - ...menjünk.
Smith elindult. Cal követte. Kába agya közben igyekezett
felfogni, mi is történt vele. A látólények, meglehet, szorongatott helyzetben
voltak, egy-két csel azért még mindig akadt a tarsolyukban: az erdő, amit
idevarázsoltak, messziről egyáltalán nem látszott. És nemcsak hogy erdő
és láthatatlan, de tavasz volt benne. Igaz, a fák kopaszak voltak, az avar
zörgött, de a levegőben eltéveszthetetlen tavaszillat érződött - mintha
a Szellemszigetet gyötrő fagynak itt nem volna semmi keresnivalója.
Cal már majdnem odaért a tűzhöz, amikor érezte,
hogy hirtelen elszáll minden ereje. Kinyújtotta a kezét, próbált megkapaszkodni
az egyik fában, de az elugrott előle. Cal elesett. Illetve elesett volna,
ha ismeretlen karok nem kapják el: elkapták, odavitték a tűzhöz, és óvatosan
lefektették. Valaki megsimogatta az arcát. Cal a kéz felé fordította a
fejét, és meglátta Suzannát, ahogy ott térdel mellette.
Cal a nevét suttogta - legalábbis remélte, hogy
még sikerült elsuttognia. Aztán elájult.
2.
Előfordult már, hogy Cal Suzannát látta, amikor lehunyta
a szemét, de mire felébredt, a lány nyomtalanul eltűnt. Most nem így történt.
Suzanna most ott várt rá az álom túlsó partján. Várt, és közben ringatta
Calt. Miközben aludt, lehántották róla az átázott ruha-, papír- és fényképrétegeket,
és pucér testére egy pokrócot csavartak.
- Hazataláltam - mondta Cal, amikor nyelve végre
engedelmeskedett.
- Odamentem érted a Chariot Streetre - mondta Suzanna
-, de már nem volt meg a házatok.
- Igen...
- Mimi háza sincs már.
Cal bólintott.
- De Bono figyelmeztetett... - Elhallgatott: elnémította
az emlék. Még itt, a tűz mellett, Suzanna karjaiban is beleborzongott,
amikor eszébe jutott a köd és benne a szörny.
- ... üldözött a Korbács - mondta.
- Meg Shadwell - tette hozzá Suzanna.
- Igen. Honnan tudod?
Suzanna elmondta neki, mi történt a szentélyben.
- Most mi lesz? - kérdezte Cal.
- Várunk. Őrizzük a varázslatot, és várunk. Most
már mindannyian itt vagyunk. Csak te hiányoztál.
- Megjöttem - mondta Cal halkan.
Suzanna magához szorította.
- És soha többé el nem válunk - mondta. - Csak imádkozzunk,
hogy ne vegyenek észre.
- Óvatosan azzal az imával - szólalt meg valaki
Suzanna mögött. - Még a végén meghallják az angyalok.
Cal kinyújtotta a nyakát, hogy megnézze, ki beszélt.
A ráncok kissé elmélyültek, a szakáll egy kicsit megőszült, de az arc ugyanaz:
Lemuel Lo arca volt.
- Költőm - mondta Lem, miközben mosolyogva lehajolt,
és beletúrt Cal hajába. -Már azt hittük, elvesztél.
- Én? Soha! - mondta Cal, erőtlenül mosolyogva.
Megvannak még a körték?
Lo megsimogatta divatos kabátja zsebét.
- Itt vannak! - felelte. - Erről j ut eszembe: nem
ennél valamit?
- Hát, bizony rám férne - mondta Cal.
- Csak szólj, van ennivaló.
- Köszönöm.
Lem elindult, aztán hirtelen megfordult, és fennkölt
képpel megkérdezte:
- Segítesz majd elültetni, Calhoun? Ha eljön az
ideje?
- Számíthatsz rám, Lem.
Lem bólintott.
- Még visszajövök - mondta, és eltűnt a sötétben.
- Megszáradt a ruhám? - kérdezte Cal. - Így mégsem
mászkálhatok.
- Mindjárt kerítek valamit - mondta Suzanna. Mielőtt
felállt volna, szájon csókolta Calt. Nem akármilyen csók volt - száz tűz
sem melegítette volna fel ennyire Calt. Kénytelen volt szorosabbra tekerni
maga körül a pokrócot, hogy leplezze: nemcsak a fák ágaskodnak a tűz körül.
Suzanna hamarosan visszatért, és letett Cal mellé
egy kupac ruhát.
- Megyek, megnézem az őröket - mondta. - Addig találd
fel magad.
Cal megköszönte a ruhákat, és öltözködni kezdett.
Az elmúlt huszonnégy óra folyamán ez már a második kölcsöntoalettje volt,
de messze felülmúlta Gluck adományát. Cal élvezte a stílusok feleselését:
elegáns mellény és viharverte bőrdzseki, felemás zokni és disznóbőr cipő.
- Na, látod, így néz ki egy igazi költő - mondta
a fák közül előbukkanó Lemuel. - Akár egy vak tolvaj.
- Köszönöm a bókot - mondta Cal. - Jól emlékszem:
valami ennivalót emlegettél?
- Jól emlékszel - mondta Lem, és már mutatta is
az utat a lelőhely felé. Amikor Cal szeme hozzászokott a gyér fényhez,
észrevette, hogy az erdő telis-tele van látólényekkel. Az ágakon ültek,
vagy a földön, a fák alatt, köröttük földi javaik. Csodatevő képességeik
ellenére most semmiben sem különböztek a hétköznapi menekültektől: komoran,
szótlanul várakoztak. Igaz, akadtak olyanok is, akik igyekeztek értelmesen
kihasználni életük talán utolsó estéjét: szerelmesek feküdtek csókolózva
és suttogva egymás karjaiban; valaki énekelt, és három nő táncolt körülötte.
A legtöbb szökevény azonban meg sem mozdult, nehogy valamivel elárulja
rettegését.
- Ez itt Calhoun Mooney - mondta Lem, amikor megérkeztek
egy tisztásra, ahol Cal számára ismeretlen lények falatoztak. - Költő.
Egyikük - egy széken ült, a haját borotválták -
megszólalt:
- Emlékszem, ott voltál a kertben. Te vagy az a
Kakukk.
- Én.
- Azért jöttél, hogy meghalj velünk? - kérdezte
egy lány, aki a tisztás közepén a tűz mellett guggolt, és kávét töltött
magának. A legtöbb társaságban megütköztek volna ezen a tapintatlanságon,
itt azonban mindenki felkacagott.
- Ha muszáj - mondta Cal.
- Azért egyél még egyet - mondta a borotvált fejű.
Amikor borbélya letörölte a szappanhabot, Cal rájött, hogy sörénye a fejbőr
tarka dekorációját volt hivatott elrejteni a Birodalomban. Most már felfedhette.
- Csak kenyér és kávé van - mondta Lem.
- Tökéletes - felelte Cal.
- Te láttad a Korbácsot - mondta a társaság egyik
tagja.
- Láttam - mondta Cal.
- Nem lehetne valami másról beszélni, Hamel? -kérdezte
a tűznél guggoló lány.
A férfi nem törődött vele.
- Milyen?
Cal vállat vont.
- Nagy - mondta, remélve, hogy ezzel lezárta a témát.
De nemcsak Hamel volt kíváncsi: mindenki, még a tiltakozó lány is várta
a további részleteket. - Rengeteg szeme van... - mondta Cal. - Többet én
sem tudok mondani.
- Meg kellene vakítani! - mondta Hamel, miközben
beleszippantott a cigarettájába.
- Hogyan?
- Az ótudománnyal.
- Már a függönyt is alig bírjuk tartani - mondta
a nő, aki a borotválást végezte. - A Korbácshoz honnan lenne erőnk?
- Ez az ótudományügy nekem nem világos - mondta
Cal, a kávéját szürcsölve.
- Sose bánd, már úgyis odavan - mondta a borotvált
fejű.
- Az ellenségeink vették el - mondta Hamel. - Az
a rohadék Immacolata meg a pasasa, ők vették el.
- És akik a Szövőszéket csinálták - tette hozzá
a lány.
- És rég meghaltak - mondta Lem.
- Szerintem a Korbácsot úgysem lehet megvakítani
- mondta Cal.
- Miért nem? - kérdezte Hamel.
- Túl sok a szeme.
Hamel odaballagott a tűzhöz, és beledobta a csikket.
- Na, akkor legalább biztos, hogy meglát.
- Megbocsátod, költőm? - kérdezte Lem. - Meg kell
keresnem a lányaimat.
- Persze, menj csak.
Cal leült, hogy befejezze a vacsoráját. Nekidőlt
egy fatörzsnek, és nézelődött. Az imént aludt ugyan egy kicsit, de korántsem
pihente ki magát, az evéstől pedig még jobban elpilledt. El is szenderedett
volna ott a fa tövében, de a kávé időközben leérkezett a hólyagjába - kénytelen
volt felállni, hogy könnyítsen magán.
A fák között bolyongva talált is egy alkalmas helyet,
ahol megszabadult terhétől. Dolga végeztével éppen a a sliccével foglalatoskodott,
amikor valaki megszorította a karját. Apolline Dubois állt mellette. Kezében
egy majdnem üres vodkás üveg, de a leheletéből enélkül is kiderült volna,
hogy mivel töltötte az estét.
- Szívesen megkínálnálak - mondta -, de ez az utolsó
korty.
- Ne izgasd magad! - mondta Cal.
- Én? Én sose izgatom magam. Tökmindegy, úgyis rosszul
végződik minden.
Közelebb húzódott Calhez, és az arcába bámult.
- Gyatrán nézel ki - mondta. - Mikor borotválkoztál?
Cal válaszolni akart, de ekkor valami furcsaság
történt a levegővel: reszketett és elsötétedett. Apolline elengedte Cal
karját, egyúttal a vodkás üveget is elejtette. Az üveg Cal lábára esett,
de szerencsére sikerült lenyelnie a káromkodást. A fák között néma csend
lett, az árnyak öszszesűrűsödtek. Cal megkapaszkodott áz egyik fába - félt,
hogy minden eltűnik körülötte. Néhány percig így állt mozdulatlanul, és
csak sejtette, hogy többen elszaladnak mellette. Aztán maga is úgy döntött,
hogy megpróbálja kideríteni, mi történik. Előrenyújtott karral botorkált
a sötétben. A fák egy idő után ritkulni kezdtek, és felvillant közöttük
a vakító hó. Cal most már legalább tudta, merre tart. Az erdő széléhez
közeledett, és ismerős helyet pillantott meg: Rayment's Hill lankás oldalát,
alatta pedig a hómezőt, ahol Novello ugrándozott.
Úgy tíz méter lehetett még az erdőből, amikor valaki
megállította. Egy mogorva férfi intett a fejével, hogy forduljon vissza.
A bokrok közül azonban kinyúlt egy kéz, és jelezte, hogy engedjék őt tovább.
Amikor már egy méterre sem volt a bokortól, Cal meglátta, hogy Suzanna
rejtőzik benne. Alig látszott, ugyanis egy fátyolszerű burok vette őt körül,
ami kilégzéskor megerősödött, belégzéskor elvékonyodott. Suzanna a hómezőt
figyelte, és a hegyet.
- Itt van - suttogta a távolba meredve.
- Én nem látom - mondta Cal.
Suzanna egy mozdulattal elhallgattatta őt, és az
erdő szélén álló cserjék felé intett a fejével.
- Ő látja - suttogta.
Amikor Cal jobban megnézte, észrevette, hogy az
egyik facsemete egy látólény. Egy fiatal lány állt az erdő szélén, széttárt
karjaival a többi facsemetébe kapaszkodott.
A homályból valaki odasurrant Suzannához.
- Közel van? - kérdezte.
Cal felismerte Nimrod hangját, bár a férfi külseje
alaposan megváltozott.
A lány az erdő szélén halkan sikoltott, és ezzel
Nimrod megkapta a választ.
A hegy tetején megjelent Shadwell és Hobart. Az
égbolt feketén sötétlett a hátuk mögött, de elmosódó körvonalaik félreismerhetetlenek
voltak.
- Megtaláltak! - sóhajtotta Nimrod.
- Még nem - mondta Suzanna.
Nagyon lassan felállt, mire - mintha ez lett volna
a jel - a levegő újra megremegett, és még sötétebb lett.
- Megerősítik a függönyt - suttogta Nimrod.
Cal nagyon szerette volna, ha valamilyen módon hasznosítani
tudja magát, de annyit tehetett mindössze, hogy bámulta a hegyet, és reménykedett,
hogy az ellenség visszafordul. Ahhoz sajnos túl jól ismerte Shadwellt,
hogy ezt elképzelhetőnek tarthatta volna, így hát cseppet sem lepődött
meg, amikor a kereskedő elindult lefelé a hegytetőről. Az ellenség makacs
volt. Eljött, mert addig nem nyughatott, míg át nem adta az ajándékát -
a Halált.
Hobart - vagy az erő a belsejében - a csúcson maradt,
ahonnan jól átlátta a területet. A távolból is jól látszott, hogy arca
felizzik, aztán elsötétül, mint a parázs a szélben. Shadwellre pillantott,
aki közben leért a hegy lábához, és a hómezőt pásztázta. Most, amikor tisztán
látta a kereskedőt, Calnek eszébe jutott a zakó, amit Shadwell elveszített
- vagy eldobott -, és amit aztán ő is elhagyott valahol - valahol a hómezőn,
amikor fagyott ujjaiból kihullott.
- ...a zakó. .. - suttogta Cal.
Suzanna ott volt mellette, de hangja alig hallatszott:
- Mi van vele?
Shadwell megállt, és a havat vizsgálgatta maga előtt.
Lehet, hogy Cal vagy Novello nyomait látta?
- Te tudod, hogy hol van a zakó? - kérdezte Suzanna.
- Igen - mondta Cal. - A hegy túlsó oldalán.
A kereskedő felemelte a fejét, és maga elé bámult.
A hegyen megszólalt Uriel, szavait a hóval söpörte feléjük a szél.
- Érzem a szagukat.
Shadwell bólintott, közben elővett egy csomag cigarettát,
és kabátja alatt rágyújtott. Aztán újra maga elé bámult: a fagytól hunyorog,
vagy van ott valami előtte?
- Fáradunk - mondta Suzanna. - Erősítésre van szükségünk.
- A zakóból?
- Talán megmaradt az ereje - mondta Suzanna. - Meg
tudod találni?
- Talán.
- Ezzel a válasszal nem sokra megyünk.
- Igen. Meg tudom találni.
Suzanna újra a hegyet figyelte: Shadwell felfelé
mászott, vissza Urielhez. Az angyal leültette a hóba Hobart testét; a felhőket
bámulta.
- Veled megyek - mondta Nimrod.
- Meglátnak.
- Majd kerülünk. Hátul megyünk ki. - Nimrod Suzannára
nézett. - Jó?
- Jó - mondta Suzanna. - Csak siessetek!
Nimrod már pattant is. Cal a nyomában - a fák és
a lények között kanyarogtak. Az embertől és az angyaltól védő függöny magasban
tartása sorra szedte az áldozatokat: a kimerültségtől sokan már összeestek,
és a többieken is látszott, hogy csak másodperceik vannak hátra.
Nimrod tájékozódási képessége tökéletes volt. Elérték
az erdő túlsó oldalát, és rögtön hasra vágták magukat. Nekik kedvezett,
hogy a hó nagyon mély volt: gyakorlatilag egy alagútban haladtak. A hó
azonban nem fedezte őket az egész úton: voltak kisebb szabad foltok, amin
át kellett vágniuk, ha nem akartak akkora kerülőt tenni, hogy csak hajnalra
érjék el céljukat. A szél ritmusával haladtak: lebuktak, amikor elült,
és továbbfutottak, amikor egy szél- és hólöket elrejtette őket.
Körülbelül harminc métert sikerült megtenniük észrevétlenül,
és úgy tűnt, túl vannak az út legnehezebb szakaszán, amikor a szél hirtelen
elállt, és Cal meghallotta Shadwell diadalittas hangját:
- Megvagytok! - ordította, feléjük mutatva
a hóba. - Látlak!
Néhány métert leszaladt a hegyoldalon, aztán visszafordult,
hogy riassza Urielt, aki még mindig az eget bámulta.
- Futás! -kiáltotta Cal Nimrodnak, és a rejtőzködéssel
már nem is törődve, tovább szántották a havat. Cal felpillantott a hegyre,
és látta, hogy Hobart felállt. Hóvihar ide vagy oda, a felügyelő teljesen
meztelen volt; teste a tűztől és a füsttől megfeketedett. Cal tisztában
volt vele, hogy az a tűz bármelyik pillanatban elérheti őt és Nimrodot.
Három rogyadozó lépés - a tűz nem jött. Négy, öt,
hat - a bosszúálló láng még mindig késlekedett.
Meglepetésében Cal újra a hegy felé nézett. Shadwell
ott állt a csúcson, és esdekelt az angyalnak, hogy ne halogassa szörnyűséges
tettét. Uriel azonban egészen mással volt elfoglalva; hóhéri teendőitől
egy időre eltekintett.
Kihasználva a haladékot, Cal nyargalt tovább, fejében
kavarogtak a borzalmasnál borzalmasabb képek: Shadwell, Uriel és Suzanna,
ahogy mászik felfelé a hegyen.
III. A HEGYEN
1.
Suzanna maga sem tudta, mit csinál. Csak annyit tudott,
hogy el kell terelnie a Korbács figyelmét, különben rögtön észreveszi Calt
és Nimrodot. Es ezt senki más nem tehette meg, csak ő. Ő ismerte a legjobban
Hobart dédelgetett álmát: ő játszott vele sárkányosdit.
Mielőtt előbújt volna, Suzanna megprőbálta kifürkészni
a hegytetőn várakozó alakok terveit. Viselkedésük - pontosabbari Uriel
viselkedése - nagyon különös volt. A Korbács nyilván ugyanolyan odaadással
üldözte a látólényeket, mint Shadwell, most mégis úgy tűnt, hogy egyáltalán
nem érdekli a dolog. Az eget bámulta teljes révületben. Csak egyszer mozdult
meg, amikor is fellobbanó tüzétől szállásadója teste lángba borult. Hobart
azonban már fel sem vette: mozdulatlanul állt a máglya közepén, mint egy
mártír; a sivár tájra meredt, miközben a tűz lassan kialudt.
Üres tekintetét látva, Suzanna megijedt. Vajon át
lehet hatolni ezen a révületen? Eljuthat vajon ahhoz a Hobarthoz, akivel
eljátszotta a Hajadon, a Lovag és Sárkány történetét? Ha sikerül, talán
túléli az összecsapást, de legalábbis feltartóztatja az ellenséget, míg
a látólények összeszedik magukat.
Shadwell észrevette Suzannát. Hobarthoz képest kifejezetten
takaros volt a külseje. Arca, ami mindig mesterien tudott színlelni, már
nem leplezhette tébolyodottságát. Hangjában az erőszakolt negédesség inkább
szánalmas volt, mint meggyőző.
- Kit látnak szemeim! És vajon mi járatban vagyunk?
- Kezét a zsebébe süllyesztette a hideg elől, és nem is vette elő. Nem
támadt Suzannára, még csak meg sem moccant. Valószínűleg tisztában volt
vele, hogy semmi értelme kapkodni - Suzanna így is, úgy is belehal ebbe
a találkozásba.
- Hobarthoz jöttem - felelte Suzanna.
- Hobarttal sajnos nem szolgálhatok - mondta Shadwell.
- Hazudik.
- Ejnye, miket mond - csóválta a fejét Shadwell.
- Hobart tényleg nincs itt. Ez a valami... ez itt csak egy tok. És maga
is tudja, mi van benne. Ez nem Hobart.
- Kár! - mondta Suzanna; előadta a jól neveltet,
hogy gondolkozhasson egy kicsit.
- Egyáltalán nem kár - mondta Shadwell.
- Még lett volna egy kis elintéznivalónk.
- Hobarttal?
- Igen. - Suzanna a megpörkölt férfit figyelte,
miközben beszélt. - Remélem, hogy nem feledkezik meg róla.
Hobart feje előrebukott, mintha biccentett volna.
- Ugye, emlékszik? - kérdezte Suzanna.
Hobart Suzannára meredt.
- A Sárkány...
- Pofa be!
- ...vagy a Lovag?
- Mondtam, hogy pofa be! - Shadwell Suzanna felé
lódult, de mielőtt megüthette volna, Hobart fekete kézcsonkja megállította.
A kereskedő hátrahőkölt.
Fél tőle, gondolta Suzanna. A Korbács ereje
sokkal nagyobb annál, semhogy Shadwell kordában tarthatná - ezt ő is tudta,
és félt. Annyira azért nem, hogy beszélni se merjen.
- Égesd meg! - mordult Hobartra. - Szedd ki belőle,
hol vannak a többiek!
Suzanna gyomra görcsbe rándult. Erre eddig nem is
gondolt: hogy kínzással kényszerítenék vallomásra. De most már nem fordulhatott
vissza. Hobart pedig - szerencsére - nem hajtotta végre az utasítást. Csak
nézte Suzannát, mint annak idején a Lovag a könyvben: egy megsebzett lélek
útja végén. Suzanna is ugyanúgy érezte magát, mint akkor: erős volt, és
félt. Az előtte álló testbe félelmetes pusztító erő költözött, de ha sikerülne
a mélyére hatolni és megérinteni benne az embert, akinek titkolt vágyát
oly jól ismerte - ha sikerülne, akkor talán, talán maga mellé állíthatná,
és a Korbács ellen fordíthatná. A sárkányoknak is vannak gyenge pontjaik
- az angyaloknak miért ne lennének?
- Emlékszem... - szólalt meg Hobart.
Suzanna oldalra pillantott Shadwellre - aki rémülten
figyelte a találkozást -, aztán vissza Hobartra. Észrevette, hogy teste
sistergő lyukaiban valami pislákol. Suzanna ösztönösen hátralépett, de
Hobart megállította.
- Ne... Ne menjen el! Nem bántja.
- A Sárkány?
- A Sárkány - mondta Hobart. - A hóban eltompult.
Azt hiszi, a sivatagban van. Egyedül.
Így már egy kicsit érthetőbb volt a Korbács révülete.
A végtelen hómező láttán elfeledkezett a jelenről. Újra a sivatagban, ezeréves
otthonában érezte magát, és Teremtőjétől várta az utasitást. Shadwell nem
a Teremtő: Shadwell csak egy ember, egy porhüvely volt. A Korbács nem figyelt
rá.
A látólények szagát azonban érezte. És ha csodatetteik
kimerülnek - mint ahogy hamarosan kimerülnek -, és a Korbács meglátja őket,
rögtön visszazökken a jelenbe. Visszazökken, és elvégzi feladatát. Nem
Shadwell kedvéért - maga miatt. Suzannának igyekeznie kellett.
- Emlékszik a könyvre? - kérdezte.
- Igen - felelte Hobart, testében felizzott a fény.
- Ott voltunk... - mondta - ...a fák között. Ott voltunk ketten, és..
-.Égesd el! - ordította Shadwell, és Hobart szájában
fellángolt a Korbács tüze. Lassan kígyózott kifelé a sebein, az orrlyukain,
a pórusain.
„Kész, vesztettem" - gondolta Suzanna.
Hobart azonban még mindig nem adta meg magát. Még
tett egy utolsó, elkeseredett kísérletet, hogy önmaga lehessen. Kinyitotta
a száját, hogy befejezze, amit mondani akart, de Uriel felgyújtotta a nyálát.
Tűz borította el Hobart arcát. Suzanna észrevette, hogy a lángok közül
Hobart őt nézi, és ahogy tekintetük találkozott, Hobart hátravetette a
fejét.
Ismerős volt a mozdulat. „Ölj meg, legyen már.vége!"
- mondta annak idején a Sárkány.
Hobart most ugyanezt a szívességet kérte.
- Ölj meg, legyen már vége!
A könyvben Suzanna tétovázott, és elszalasztotta
a lehetőséget. Másodszorra nem hagyja ki.
Az oldószer volt a fegyvere, ami - mint mindig -
Suzannánál is jobban ismerte gazdája szándékát. Suzanna még csak gondolatban
jutott el a gyilkolásig, amikor az oldószer már ezüstösen száguldott Hobart
felé.
Hobart a torkát ajánlotta fel, az oldószer azonban
egyenesen a szívét markolta meg. Suzanna érezte a vergődő szív dobogását,
de nem érzett lelküsmeret-furdalást. Hobart a halált kérte, Suzanna a halált
adta - tisztességes üzlet.
Hobart teste rángatózott. A szív még küzdött egy
darabig, aztán az izom belefáradt - leállt. Hobart, a hajdani Lovag és
Sárkány, holtan a földre rogyott.
- Mit művelt? - kérdezte Shadwell.
Suzanna maga sem tudta. Az biztos, hogy Hobart meghalt.
És Uriel? A holttestben már nem égett a tűz. Elhagyta Uriel? Vagy csak
pihen?
- Megölte - mondta Shadwell.
- Megöltem.
- Hogy csinálta? Istenem... hogyan?
Suzanna felkészült az esetleges támadásra, de Shadwell
tekintetében csak undort látott.
- Maga is varázsló, igaz? - kérdezte Shadwell. -
Itt vannak a többiek is?
- Itt voltak - felelte Suzanna. - De már nincsenek
itt. Elkésett, Shadwell.
- Engem átverhet a trükkjeivel - mondta színlelt
ártatlansággal a hangjában. - Én csak egy egyszerű ember vagyok. De egy
angyal elől úgysem bújhat el.
- Igaza van - mondta Suzanna. - Félek is. Akárcsak
maga.
- Fél?
- Elpusztult az angyal szállásadója - emlékeztette
őt Suzanna, Hobart hullájára pillantva. - Majd keres magának egy másikat.
Én bűzlöm a varázslattól. Maga viszont tiszta.
- Engem nem bánt - mondta Shadwell. Hangjából Suzanna
érezte, hogy tévedett: Shadwell nem félt, rettegett. - Én ébresztettem
fel. Nekem köszönheti az életét.
- Csak nem gondolja, hogy ezért majd hálás lesz
magának? Ugye, nem akar meghalni? Legalábbis nem így.
Most Shadwell nézett a hóban heverő hullára.
- Velem nem meri megtenni - mondta.
- Segítsen nekem! - mondta Suzanna. - Együtt talán
megfékezhetjük.
- Lehetetlen.
A Korbács valóban kiköltözött Hobart testéből: a
hegy gyomrában rohangált. A föld remegett; kövek őrlődése, morzsolódása
hallatszott a hegy belsejéből. Egyszer csak egy óriási ordítás kíséretében
az egész hegy felborult. Shadwell felkiáltott, aztán eldőlt, magával sodorva
Suzannát. Valószínűleg ez mentette meg Suzanna életét: miközben lefelé
gurultak, Rayment's Hill egykori csúcsa felrobbant.
Suzanna éppen a havat köpködte a szájából, amikor
a kő- és földeső egyik darabja a tarkójára zuhant. Elvesztette az eszméletét.
2.
Amikor Suzanna magához tért, Shadwell ott volt mellette,
a karját szorította. Először az ütésnek tudta be, hogy nem lát, aztán rájött,
hogy köd takarja el előle a világot - hideg, tapadós köd vette körül a
hegyet.
- Él - szólalt meg Shadwell a fehérségből.
- Mióta vagyunk itt? - kérdezte Suzanna.
- Egy-két perce.
- Hol a Korbács?
Shadwell megrázta a fejét.
- Megőrült. Hobartnak igaza volt: nem tudja, hol
van. Segítsen.. .
- Szóval ezért maradt itt mellettem.
- ...vagy mind a ketten elpusztulunk.
- Hogyan segítsek?
- Engesztelje ki:
- Hogyan engesztelhetném ki?
- Adja oda neki, amit keres. Adja oda neki a varázslókat.
Suzanna Shadwell arcába nevetett.
- Maga megbolondult.
- Adja oda neki! Muszáj! Csak így nyugszik meg,
és akkor minket békén hagy.
- Nem adok oda neki semmit.
- Úgyis megtalálja őket - mondta, és még erősebben
szorította Suzanna karját. Szája legörbült, mintha rögtön sírva fakadna.
- Nem menekülnek meg előle. De mi megmenekülhetünk. Adja oda neki őket,
és akkor minket nem bánt. Tudom, hogy gyűlöl. Meg is érdemlem. Ne miattam,
maga miatt adja oda neki őket. Meghálálom. - Szinte maga is megdöbbent,
hogy még mindig képes alkudozni. - Van még egy-két holmi, amit félreraktam.
Csak mondja meg, mit kíván, és a magáé. Amit csak akar. Ingyen, nem kell
fizetni...
Shadwell elhallgatott.
- Édes Istenem...
Valahol a ködben valami felüvöltött. Shadwell felismerte
a panaszos hangot, és rettegett. Úgy látszott, lemondott róla, hogy meg
tudná nyerni magának Suzannát. Elengedte a karját, felállt. A köd sűrű
volt mindenütt. Habozott, hogy merre meneküljön. Aztán belevetette magát
a ködbe, miközben az üvöltés ismét megrázta a hegyet.
Suzanna is felállt: a ködtől és hasogató fejétől
minden összemosódott előtte, nyakán csorgott a vér. Fogalma sem volt, merre
lehet az erdő. Futott, amilyen gyorsan csak tudott, minél messzebb az üvöltés
elől. Kétszer hasra esett - elterült a földön, ami bármelyik pillanatban
megnyílhatott alatta.
Már majdnem összecsuklott, amikor a ködben felderengett
egy alak. Hamel volt az, Suzannát kereste.
- Itt vagyok! -kiáltotta Suzanna, próbálva túlharsogni
a Korbács üvöltését. Hamel egy szempillantás alatt ott termett mellette,
és visszavezette őt az erdőbe.
3.
Shadwellnek szerencséje volt. Ahogy távolodott a hegytől,
a köd egyre ritkult, és úgy érezte, hogy - ösztönösen vagy véletlenül -
a lehető legjobb irányba indult el. Úgy érezte, hogy nemsokára kijut az
útra; kijut valami biztonságos helyre, ahol nyalogathatja a sebeit, és
elfelejtheti a borzalmakat.
Hátrapillantott. Jókora távolságot megtett már a
pusztítás helyszínétől. Az angyal egyetlen nyoma a köd volt, az pedig a
hegyhez tapadt. Shadwell biztonságban volt.
A hó még mindig esett, de Shadwell egyáltalán nem
fázott. A futástól kimelegedett; hátán és mellén csorgott az izzadság.
Ahogy azonban elkezdett kigombolkozni, rádöbbent, hogy a melegség nemcsak
a testéből árad. Hó helyett latyak volt a lába alatt; a földből melegség
szállt fel, és hajtások kígyóztak kifelé belőle. Shadwell rájött, hogy
óriásit tévedett. A burjánzó növények lángolva kapaszkodtak az arca felé,
és Uriel szeme, Uriel ezer szeme nézett rá közülük.
Shadwell mozdulni sem tudott - a növények körülfogták.
Fejében az angyal hangját hallotta, mint valamikor a Rub al Khali-ban.
- Nem merem megtenni?... - visszhangozta
Shadwell elbizakodott szavait.
- NEM MEREM MEGTENNI?
És utolérte Shadwellt.
Egyik pillanatban még ember volt.
A másik pillanatban recsegett a koponyája, ahogy
az angyal elfoglalta a testét.
Shadwell, az ember utolsó megnyilvánulása égy sikoly
volt.
4.
- Shadwell - mondta Suzanna.
- Most ne vele foglalkozz! - mondta komoran Hamel.
- Vissza kell érnünk, mielőtt a töbiek elindulnának!
- Elindulnának? - kérdezte Suzanna. - Nem, azt nem
szabad. A Korbács még itt van. Benn a hegyben.
- Akkor sem tehetünk mást - mondta Hamel. - A csodatettek
szinte teljesen kimerültek. Látod?
Már csak néhány méterre voltak a fáktól, és valóban
volt valami füstszerű a levegőben: a függöny mögül kilátszott, amit rejtett.
- Nincs több erőnk - mondta Hamel.
- Van valami hír Calről? - kérdezte Suzanna. - Vagy
Nimrodról?
Hamel megrázta a fejét. Elmentek, mondta a tekintetével,
tudod, hogy ez mit jelent.
Suzanna a hegy felé nézett, hátha lát valamit, ami
megcáfolná Hamelt. Semmi. A hegy ködbe burkolóaott, semmi mozgás: se közel,
se távol.
- Jössz? - kérdezte Hamel.
Suzanna elindult - lüktetett a feje. Megérkeztek
a rejtekhelyre. A bokrok között egy csecsemő sírt keservesen.
- Menj, próbáld megvigasztalni - mondta Suzanna.
- De finoman, nyugodtan.
- Indulnunk kell! - mondta Hamel.
- Igen - bólogatott Suzanna. - Indulnunk kell!
De én megvárom Calt.
- Arra nincs idő, nem érted?
- Ezt már hallottam - mondta Suzanna. - Menj, majd
megyünk mi is. - Hamel morogva hátat fordított Suzannának. - Hamel! - kiáltott
utána Suzanna.
- Mit akarsz?
- Köszönöm, hogy megkerestél.
- Én innen eltűnök - mondta nyersen, és a bőgő gyerek
felé indult.
Suzanna kiment az őrök közé; onnan jól látta a hegyet.
- Van valami? - kérdezte az egyiket.
Nem kellett válaszolnia. A többiek felmorajlottak,
mire Suzanna is a hegy felé nézett.
A ködfelhő gomolygott. Olyan volt, mintha a belsejében
valaki hatalmas lélegzetet venne: a köd egyre zsugorodott, zsugorodott,
míg előtűnt az erő, ami benne lakozott.
Uriel Shadwellbe költözött. Ahogy a vidéket pásztázta,
nyilvánvaló volt, hogy elmúlt a révület, ami egy időre ártalmatlanná tette.
Az angyal már nem a sivatagban bolyongott. Pontosan tudta, hol van, és
miért van ott.
- Indulnunk kell! - mondta Suzanna. - Előbb a gyerekek.
A parancs az utolsó pillanatban hangzott el: mire
elért a szökevényekhez, és futásnak eredtek, Uriel gyilkos tekintete az
erdő felé fordult, és a hó lángba borult.
IV. SZIMMETRIA
1.
A hegy mögött semmi nyoma nem volt Cal idefelé vezető
útjának - a hóvihar betemette. Cal és Nimrod csak találgatni tudtak, hogy
merre jöhetett; vaktában kutattak, hátha ráhibáznak az elvesztett csomagra.
Reménytelen volt. Valamicskét megkönnyítette volna a dolgukat, ha Cal legalább
egyenesen tartott volna a hegy felé, de hát a kimerültségtől összevissza
tekergett, mint egy részeg. Persze, végül is teljesen mindegy: girbegurba
vagy nyílegyenes - a hó elnyelte.
Kotorászás közben Cal és Nimrod egyre jobban eltávolodtak,
egy idő után már nem is látták egymást. Cal egyszer hallotta, hogy társa
rémülten elkiáltja magát, és amikor hátranézett, pislákoló fényt látott
a távolban. Valami égett a hegyen. Cal elindult vissza, aztán megállt:
a józan ész a hősiesség fölébe kerekedett. Ha Suzanna életben maradt-nagyszerű.
Ha meghalt, Calnek még inkább kötelessége mindent megtenni a közös ügyért.
Folytatta a kutatást.
Ásott, egyre ásott a hóban, mögötte dörgött a hegy,
de Cal már hátra sem nézett. Elképzelte a borzalmakat, és ez csak táplálta
igyekezetét. Nagy serénységében majdnem elszalasztotta a kincset. Agya
még fel sem fogta, hogy valóban a papírt látja, amikor keze vadul kaparni
kezdett; hányta, hányta a havat maga mögé, míg egyszer csak - igen, a csomag!
Ahogy Cal megfogta, a ronggyá ázott papír szétinállott - a csomag tartalma
a hóba potyogott. Egy doboz szivar, néhány apró vacak és a zakó. Cal felemelte
a zakót; most még jelentéktelenebbnek látszott, mint Glucknál legutóbb.
Remélte, hogy az erdőben lévők tudják majd, mit hogyan kell csinálni, mert
neki bizony halvány fogalma sem volt.
Amikor Cal körülnézett, hogy merre is vigye a hírt
Nimrodnak, két alakot látott a ködben; az egyik cipelte a másikat. A cipelő
Nimrod volt, a másik úgy be volt bugyolálva, hogy nem lehetett felismerni.
- A te ismerősöd, nem? - kérdezte Nimrod, amikor
odaértek Calhez.
A bebugyolált próbálta lefejteni arcáról a megfagyott
sálat, és mielőtt sikerült volna neki, Cal megismerte:
- Vergilius!
A sál végre megadta magát, és előbukkant alóla Gluck
félig szégyenkező, félig diadalmas képe.
- Ne haragudjon rám! - mondta. - Muszáj volt eljönnöm.
Muszáj megnéznem.
- Feltéve, hogy még van mit! - kiabálta Nimrod az
üvöltő szélben.
Cal a hegy felé pillantott. Két széllöket között
meglátta, hogy Rayment's Hill felrobbant. Füstfelhő lebegett fölötte, alján
lángok reszkettek.
- Az erdő... - mondta Cal, és nem törődve sem Gluckkal,
sem Nirnroddal, a hegy felé rohant.
2.
A Korbács átgondolta a támadást. Szisztematikusan égette
fel a hómezőt, abban a biztos tudatban, hogy előbb-utóbb megpillantja a
szökevényeket. Az erdőben szintén átgondolt védekezés folyt: a gyerekek
szüleikkel vagy valarnelyik felnőtt kíséretében a szabad ég felé igyekeztek;
a többiek a helyükön maradtak, őrizték a rejtekhelyet.
Suzanna az őrjöngő Korbácsot figyelte, amikor megszólalt
mellette Hamel:
- Jössz?
- Rögtön.
- Vagy most, vagy soha.
Akkor talán soha. Suzanna képtelen volt levenni
a szemét a félelmetes erőről. Valami baj lehet azzal a világgal, amelyik
ekkora hatalmat ad a pusztításnak, gondolta.
- Indulnunk kell! - mondta Hamel.
- Indulj! - mondta Suzanna.
Érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe, a könnyekkel
pedig az oldószer. Ezúttal nem azért, hogy megvédje - egyszerűen azért,
hogy vele legyen, hogy vigasztalja, amennyire lehet.
Az angyal felemelte a fejét. Suzannától jobbra a
fák lángba borultak. Az erdőből sikolyok hallatszottak - a csodafüggöny
széthasadt.
- Meneküljünk! - kiáltotta valaki.
Ahogy meghallotta üldözöttjei hangját, a Korbács
mosolyra rándította Shadwell arcát - az apokalipszis mosolyára. A püffedt
testben felizzott a tűz, ahogy Uriel utoljára még megrakta, mielőtt örökre
kiirtaná a varázslókat.
Ekkor megszólalt egy hang:
- Shadwell!
Suzanna a Korbácsról a hang irányába nézett.
A füstölgő földön Cal közeledett az ellenség felé.
Ahogy megpillantotta őt, Suzanna is előbújt. De
nem egyedül. Szemét Calre szegezte, de hallotta a suttogásokat és a lépteket,
ahogy a többiek is előjönnek a rejtekhelyről. A pusztulással is dacoló
szolidaritás mélységesen meghatotta Suzannát. Itt vagyunk - sugallta a
jelenet -, a végén együtt vagyunk: látólény és emberlény - sok a szereplő,
de egy a történet.
- Hát hülye ez? - kérdezte egy reszkető hang.
A kérdést Apolline tette fel, és Cal elmeállapotára
vonatkozott. Kakukk barátja ugyanis határozott léptekkel haladt a kereskedő
felé, aztán amikor már csak tíz méterre volt tőle, megállt.
Az égő erdő reflektorfényében ott állt egymással
szemben a két főszereplő: Shadwell, megtépázott és megpörkölt ruhájában,
halálsápadtan, és Cal, a lángok fényében csillogó csodazakóban.
Uriel-Shadwell nem szólalt meg, de a kereskedő testében
mozgolódás látszott, ami hirtelen robbanással fenyegetett.
Cal a zakó gombjaival ügyetlenkedett, míg a negyedik
nekifutásra csak megoldotta a problémát.
- Mutatni szeretnék valamit - mondta halkan, de
hangja nem remegetett.
Uriel-Shadwell nem válaszolt. Aztán egy idő múlva
mégis megszólalt:
- Nincs ott semmi - mondta nem a megszálló, hanem
a megszállott hangján.
- Én Urielhez szóltam - mondta Cal most már hangosabban.
- Az Éden angyalához. Urielhez.
Ezúttal nem felelt sem a Korbács, sem a kereskedő.
Cal széttárta a zakót.
- Nézd csak, Uriel!
Ismét csend.
- Amit látsz, az mind a tiéd.
Suzanna mellett valaki suttogva megkérdezte:
- Te érted, mit csinál?
Suzanna értette, de a válaszra most nem fecsérelt
erőt. Csak Calre koncentrált - minden erejével; minden reményével, miriden
szeretetével.
- Mit látsz? - kérdezte Cal ismét a Korbácstöl.
Most választ is kapott.
- Semmit.
Megint Shadwell hangja volt.
- Semmit. Nem. Látok.
- Jaj, Cal! - sóhajtotta Suzanna, ahogy észrevette
Cal arcán a kétségbeesést. Pontosan tudta, hogy Cal mire gondol, mert benne
is felmerült a kétely: a zakónak talán már nincs is varázsereje. Talán
egyszerűen elapadt, amikor nem kerültek elébe újabb áldozatok, akik táplálták
volna. Lehet, hogy Cal teljesen védtelenül áll Uriel előtt?
Eltelt egy hosszú perc, amikor egyszer csak nyöszörgés
hallatszott az angyal gyomrából. Shadwell kinyitotta a száját, és megszólalt.
Nagyon halkan, mintha magának mondaná, vagy a belsejében rejtőző szörnynek.
- Ne nézz oda!
Suzanna visszafojtotta a lélegzetét; nem merte elhinni,
hogy figyelmeztetést hallott. De mi más lehetett volna?
- Tudom, hogy látsz valamit - mondta Cal.
- Nem - felelte Shadwell.
- Akkor nézd tovább! Nézd tovább, és meglátod!
Shadwell felüvöltött:
- Hazudik! - rikácsolta reszkető testtel.
- Hazugság az egész!
A szörny gyomrában azonban egyre hangosabb lett
a nyöszörgés, és elnyomta Shadwell figyelmeztetését. Ez nem a Korbács tébolyodott
üvöltése - ez egy szomorú, végtelenül szomorú hang volt. A zakó pedig -
mintegy válaszul - felragyogott.
- Ne nézd! - ordította Shadwell. - Ne
nézz oda!
A Korbács azonban meg sem hallotta szállásadója
intelmeit. Számtalan szemét a zakó bélésére szegezte, és csalogatta elő
a képet, amit csak ő ismerhetett.
- Becsap! - mennydörögte Shadwell. - Hazug varázslat!
Nem hallod?!
Lehet, hogy az angyal érzékelte Shadwell rémületét,
érteni azonban nem értette. Vagy ha értette, nem érdekelte. A varázszakó
legnagyobb diadala volt készülőben. Ez idáig csak Kakukkokat csábított
el - befolyásolható és szentimentális földi halandókat -, játszva valóra
váltva kicsinyes vágyaikat. Ennek a teremtménynek azonban teljesen más
volt az álomvilága. Neki nem volt békés gyerekkora, amit gyászolhatna:
szerelmei sem voltak, akiket sirathatna. Óriási volt a szellemi képessége,
és a zakó a végsőkig feszítette az erejét, hogy Uriel elé tárhassa legféltettebb
vágyát.
Cal hátán a szövet fodrozódott és hullámzott, a
varrás pattogott, mintha bele akarna pusztulni a kérésbe. „Én is belepusztulok
- gondolta Cal -, legyen már vége! Már-már elviselhetetlennek érezte, ahogy
a zakó egyre mélyebbre és mélyebbre ásott benne, a lelkét facsarva, hogy
kielégíthesse az angyal vágyát. Cal csak állt bénán a kavargó erő áradatában,
és egyszer-egyszer megpillantotta, mire áhítozik Uriel. Nem sokat értett
belőle.
Látott egy fényes bolygót; látott egy lángtengert,
amelynek hullámai kő- és felhőpartot mostak. Úgy érezte, rögtön elemészti
őt Uriel mohósága, ahogy a zakót valóban elemésztette: foszlani kezdett,
és a szálak sorra kigyulladtak. Uriel azonban nem hagyta magát: szemeit
nem vette le a szövetről; követelte, hogy váltsa valóra Cal ígéretét. Makacssága
a zakót végképp elpusztította, ugyanabban a pillanatban azonban Uriel kívánsága
is teljesült. A bélés széthasadt, és kiemelkedett belőle a kép - ragyogása
elvakította Calt.
Shadwell ordított, Cal szintúgy: könyörgött az angyalnak,
hogy vegye már el, amit kért.
Urielt nem kellett biztatni: ő éppúgy kívánta a
látványt, ahogy Cal szeretett volna mielőbb megszabadulni tőle. Fájdalomtól
elködösödött szemével Cal látta, hogy Shadwell teste egyre püffed és dagad:
az angyal kezdett előtörni belőle. A kereskedő rémülten sikoltozott, ahogy
Uriel teste a magasba lökte. Bőre megfeszült, csontjai ropogtak, inai elpattantak
- Shadwell szétpukkant; és megjelent Uriel.
És megjelent a kívánság is, amit az angyal a zakó
rongyaiból kényszerített elő: ugyanolyan fényes, ugyanolyan hatalmas volt,
mint Uriel - egy másik Uriel. Ahogy felemelkedett, Calról lefoszlottak
a zakó utolsó darabkái is.
Calnek arra sem volt ereje, hogy megnézze, mit segített
a világra. Tekintete befelé fordult, és csak ürességet látott magában.
Egy sivatagot, amelyben saját pora együtt kavargott az összes kedves emlék
porával; megállás nélkül kavargott, fáradhatatlanul és értelmetlenül.
Cal összeesett, fejében a száguldó por az űrbe sodorta
őt. Nem tudta, mi történt ezután. Suzanna látta, hogy Cal összerogyott,
és - nem törődve az égő erdő fölött tornyosuló óriásokkal - odarohant hozzá.
Az angyalok - mint valami páros Nap - a magasban lebegtek; energiájuk láthatatlan
tüskékkel szórta tele a levegőt. Suzanna lehajolt, hogy elvonszolja Calt
a szellemek találkahelyéről. Nem érzett már sem félelmet, sem reményt.
Nem törődött semmivel, csak hogy Calt biztonságban, a karjaiban tudja.
Nem érdekelte, mi lesz. Hiszen úgyis az lesz, aminek lennie kell.
Apolline, Hamel és Nimrod segítségével felemelte
Calt, és a tüskék közeléből nyugodtabb helyre fektette. Fejük fölött közben
egymásra találtak az angyalok.
Uriel alakja képtelenül összegabalyodott; másodpercről
másodpercre változott - motor, fellegvár, tűz, egyszerre és külön-külön
-, lépést tartva gondolatai sebességével. Felidézett társa követte az átalakulásokat,
közben röpködő nyilak - tűzre fűzött tüskék - vonzották őket egyre közelebb
egymáshoz. Végül eggyé váltak, mint két ölelkező szerelmes.
A valóságos Uriel és az elképzelt Uriel között megszűnt
a különbség. Ilyesféle megkülönböztetés amúgy is csak a Kakukkok fejében
létezik, akik számára a gondolat csupán árnyéka, nem az igaz énje az életnek.
Uriel örökre leszámolt ezzel a badarsággal. Az ótudomány
segítségével beteljesült leghőbb vágya: megpillantotta önnön igazi arcát.
Megpillantotta, és felismerte régi önmagát - hogy milyen volt, mielőtt
a magány eltorzította.
Magához ölelte az emlékekből feltámasztott énjét,
és rádöbbent későbbi tébolyodottságára. Rádöbbent, hogy a feledés taszította
az üldözés őrületébe - az őrületbe, amit most végleg eltaszított magától.
A csillagokra emelte tekintetét.
„Vár a menny - gondolta Uriel - az ég, ahol ismeretlen
a bánat, ahol mindössze egy nap a számtalan évszázad, amit itt lenn elfecséreltem."
És az önmagával egyesült angyal ragyogva felemelkedett
az égbe.
Pillanatok alatt beleveszett a felhőkbe, szitáló
fényesőt hintve a tovatűnő alakját bámuló arcokra.
- Elment - mondta Lo, amikor kihunyt a fény, és
már csak kásás hópelyhek potyogtak az arcokra.
- Akkor vége? - kérdezte Apalline.
- Igen, azt hiszem, vége - mondta Hamel. Könnyek
csorogtak az arcán.
Egy széllökés feltámasztotta az erdőt nyaldosó lángokat.
Támassza csak, nincs már szükség a rejtekhelyre. Talán soha többé nem lesz
már szükség semmilyen rejtekhelyre.
Suzanna Calre nézett, akit most ugyanúgy ringatott,
mint annak idején Jerichaut. Jerichau meghalt a karjaiban - Cal nem halhat
meg. Nem engedi, hogy meghaljon. Az elégett zakó nyomot hagyott ugyan a
testén - arcán és mellkasán megpörkölődött a bőr -, de kívülről nem látszott
más sérülés.
- Hogy van? - kérdezte egy ismeretlen hang. Suzanna
felnézett, és egy zaklatott Kakukk-arcot pillantott meg a háta mögött.
- Suzanna? A nevem Gluck. Calhoun barátja vagyok.
- Örvendünk - mondta valaki.
Gluck arca sugárzott az örömtől.
- Nem hal meg - mondta Suzanna, Cal arcát simogatva.
- Csak alszik egy kicsit.
- Nem csoda, hogy elfáradt. Elég sűrű volt a mai
programja - mondta Nimrod. Az ő arcán is csorogtak a könnyek.
V. AZ ALVAJÁRÓ
1.
Pusztaság volt, és Cal por volt a pusztaságban: álmai,
reményei mind por voltak a pusztaságban, és mindent irgalmatlan szél kergetett
maga előtt.
Mielőtt Cal meggyógyította volna Urielt, az angyal
megfertőzte őt. Cal megérezte a szellem magányát és sivárságát, agyát elragadta
az űr, és sorsára hagyta a semmiben. Cal eltévedt. Élete sivataggá vált:
tűz-, hó- és homoksivataggá. Sivataggá vált minden, és Cal ott fog bolyongani,
míg össze nem roppan a semmiben.
2.
Akik ápolták őt, azt gondolták, hogy Cal egyszerűen
pihen; eleinte legalábbis azt gondolták. Hagyták, hadd aludjon, és hitték,
hogy majd gyógyultan ébred. Szívműködése normális volt, csontjai épek.
Csak idő kérdése, és erőre kap.
Amikor azonban másnap délután Cal felébredt Gluck
házában, rögtön kiderült, hogy óriásit tévedtek. A szeme kinyílt, de Cal
nem volt ott mögötte. Mintha semmit nem látott volna, mintha semmit nem
ismert volna meg. Cal és tekintete olyan volt, akár egy üres fehér papír.
Suzanna nem tudhatta - senki sem tudhatta -, hogy
mi történt Cal és Uriel összecsapásakor, értelmes tippje azonban volt.
Ha valamit megtanult az oldószertől, akkor az az volt, hogy minden csere
egy kétirányú utca. Immacolata varázszakójával szövetkezve Cal megadta
Urielnek, amire vágyott - az őrült szellem vajon mivel viszonozta ezt?
Amikor Cal állapota két nap múlva sem javult, ápolói
a szakértőkhöz fordultak. Az orvosok minden létező vizsgálatot elvégeztek,
de semmilyen fiziológiai rendellenességet nem tapasztaltak. Mindössze annyira
jutottak, hogy ez nem kóma, hanem valamilyen önkívületi állapot, ami talán
a holdkórossághoz hasonlítható leginkább. Az egyik orvos még azt sem zárta
ki, hogy esetleg Cal saját maga idézte elő az önkívületet. Ezt Suzanna
is elképzelhetőnek tartotta.
Nem látják semmi okát - jelentették ki a szakértők
-, hogy Cal miért ne térhetne vissza a normális életbe. Suzanna több okot
is fel tudott volna sorolni, de úgysem értették volna. Arra gondolt, Cal
talán túl sok mindent látott, és ezért lett közönyös az élet iránt.
3.
És a por egyre csak kavargott.
Cal néha mintha hangokat hallott volna a szélben,
nagyon távoli hangokat. De amilyen hirtelen jöttek, ugyanolyan hirtelen
el is hallgattak, és újra magára hagyták Calt. Jobb is így, gondolta Cal,
mert ha van valami a pusztaság mögött, és a hangok odacsalogatják őt, a
visszatérés csak fájdalmat okozna. A fájdalomból pedig Cal inkább nem kért.
Annál is kevésbé, mert annak a másik helynek a lakói egyszer úgyis idejönnek
majd hozzá. Elfonnyadnak és meghalnak, és ők is por lesznek a pusztaságban.
Ez a dolgok rendje; mindig is ez volt, és mindig is ez lesz.
A végén minden porrá lesz.
4.
Suzanna minden áldott nap órákon keresztül beszélt Calhez;
elmesélte, hogyan telt a nap, kivel találkozott elsorolta az ismerős neveket,
hátha ez majd kimozdítja Calt az ernyedtségből. De nem jött semmi reagálás,
még csak fel sem csillant semmi.
Időnként Suzanna begurult Cal közömbösségén, és
semmitmondó képébe vágta, hogy önző. Hát nem látja, hogy szereti őt? Szereti,
és azt akarja, hogy ismerje fel végre, legyen végre vele. Előfordult az
is, hogy Suzanna kétségbeesett, és bármennyire igyekezett, nem tudta visszatartani
a könnyeit; tehetetlenségében és boldogtalanságában sírva fakadt. Ilyenkor
mindig kiment a szobából, mert félt, hogy kába agyával Cal esetleg mégis
megérti a bánatát, és még távolabbra menekül önmagában.
Suzanna még az oldószerrel is megpróbált Cal közelébe
férkőzni, de az érzékeny erő csak belenézett - bejutni nem tudott Cal erődjébe.
Belenézett, és amit látott, az semmi jóval nem kecsegtetett. Cal olyan
volt, mint akit kitelepítettek önmagából.
5.
Gluck szobájának ablakán túl ugyanez volt a helyzet:
szinte semmi élet. Az évszázad legkeményebb tele. Hó és hó, jég és jég.
Ahogy a förtelmes január a vége felé csoszogott, az ismerősök egyre
ritkábban érdeklődtek Cal felől. A szigorú télben nekik is volt épp elég
bajuk, és viszonylag könnyen elfeledkeztek Calről, mert nem szenvedett
- legalábbis nem úgy, hogy el is tudta volna mondani. Még Gluck is megjegyezte
- bár rendkívül tapintatosan -, hogy Suzanna túl sok időt áldoz Cal ápolására.
Bizonyos szempontból neki is meg kell gyógyulnia: valahogyan rendezni kellene
az életét, illene a jövőre is gondolnia. Megtett mindent, ami egy hűséges
baráttól elvárható, mondta Gluck, ideje, hogy másokkal is foglalkozzon.
- Nem lehet - mondta Suzanna.
- Miért? - kérdezte Gluck.
- Mert szeretem Calt - felelte Suzanna -, és mellette
akarok lenni.
Ez természetesén az igazságnak csak az egyik fele
volt. A másik a könyv.
Ott hevert a szobában, ugyanazon a helyen, ahová
Suzanna letette, amikor megérkeztek Rayment's Hillről. Igaz, Mimitől Suzanna
kapta ajándékba, de a könyvben rejlő varázslattal egyedül semmire nem ment.
Ahogy a Templomban is szüksége volt Calre, hogy használja a Szövőszék erejét
és megtöltse a könyvet az emlékeikkel, Cal segítsége a folyamat visszafordításához
is kéllett. A varázslat kettejük között lebegett. Egyedül nem elevenítheti
fel, amit ketten képzeltek el.
Amíg Cal nem éled fel, A titkos helyek történetei
benn maradnak a könyvben. Ha soha nem éled fel, örökre benn maradnak.
6.
Február közepén - amikor a huncut levegő olvadással
bolondította az embereket - Gluck felkeredett, és elment Liverpoolba. Körültekintően
kérdezősködve kiderítette, hol találja Geraldine Kellaway-t, és elvitte
őt Calhez. Mondani sem kell, hogy Cal állapota megdöbbentette a lányt,
de a gyakorlatias Geraldine - aki egy világégés után is rögtön feltalálná
magát és főzne egy teát - hamar túltette magát a dolgon.
Miután megígérte, hogy feltétlenül eljön majd még
látogatóba, két nap múlva visszatért Liverpoolba, hogy folytassa Cal nélkül
is zökkenőmentesen zajló életét.
Gluck reménykedett, hogy Geraldine megjelenése talán
felrázza Calt a tompaságból, de csalódnia kellett. Eltelt a február, eljött
a március, és az alvajáró állapota egy szikrányit sem javult. Ráadásul
a beígért olvadás is elmaradt.
Napközben mindig odaültették az ablakhoz, és míg
be nem sötétedett, Cal mozdulatlanul leste Gluck kertjében a fagyott földet.
Etették és itatták - Cal egy állat mechanikus mozdulataival mindent szépen
megrágott, mindent szépen lenyelt -, mindennap rnegmosdatták és megborotválták;
rendszeresen tornásztatták a lábát, hogy az izmok ne sorvadjanak el - és
közben mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Cal a halálra készül.
7.
És a por egyre csak kavargott.
VI. CSODA
1.
Ha Finnegan nem keresi meg, Suzanna soha nem ment volna
el Londonba. De megkereste, Suzanna pedig elment vele - inkább Gluck unszolásának,
mint valami leküzdhetetlen utazási vágynak engedve.
Alig lépett ki a házból, Suzanna máris érezte, hogy
az elmúlt hetek terhe mintha egy kicsit könnyebb lenne. Nem maga mondta
egyszer Apolline-nak, hogy amíg élnek, semmi nincs elveszve? És jól mondta.
Amnak kell örülni, ami megadatott; semmi értelme, hogy azon keseregjenek,
mi mindentől fosztották meg őket a körülmények.
Finnegan már nem volt az a nyalka legény. Az utóbbi
időben nézeteltérései támadtak a munkahelyén, és szüksége volt valakire,
akinek kiöntheti a mérgét. Suzanna boldogan vállalta a szerepet, és őszinte
átéléssel hallgatta végig a panaszokat - addig sem gondolt a maga bánatára.
Amikor Finnegan elmondta összes búját-baját, és befejezte a fogcsikorgatást,
emlékeztette Suzannát egy korábbi kijelentésére, miszerint bankárokkal
elvből nem köt házasságot. Nagyon úgy néz ki, hogy otthagyja a szakmát
- Suzanna nem gondolta meg magát? Érződött a hangjából, hogy a „de, igen"
válaszra nem nagyon számít, és okosan tette; Suzanna csak annyit mondott,
hogy reméli, mindig jó barátok lesznek.
- Fura egy lány vagy - mondta Finnegan, amikor elbúcsúztak
egymástól.
Suzanna ezt bóknak vette.
2.
Suzanna késő délután ért vissza Harborne-ba. Újabbfagyos
éjszaka volt készülőben; gyöngyházfényben csillogtak a járdák és a háztetők.
Amikor felment a szobába, Suzanna látta, hogy az
alvajárót nem vitték oda az ablakhoz: az ágyban ült, háta párnákkal feldúcolva,
tekintete a megszokott ködben. Nagyon rosszul nézett ki: Uriel hagyatéka
sápadt bőrét hamuszürkévé fakította. Suzanna reggel túl korán indult el,
hogy Calt megborotválhatta volna, és most szomorúan nézte, hogy a kis mulasztás
miatt milyen elhanyagoltnak látszik Cal külseje. Miközben halkan elmesélte
neki, merre járt, az ágytól az ablak előtt lévő székhez vezette Calt, ahol
egy kicsit több volt a fény. Aztán a fürdőszobából kihozta a villanyborotvát,
és megborotválta Cal állát.
Suzanna eleinte hátborzongatónak érezte ezt a kiszolgálósdit,
és idegesítette. Aztán idővel elfogadta, és Cal iránt érzett szeretete
megnyilvánulásaként értelmezte a szalonképességét őrző kisebb-nagyobb teendőket.
Most azonban - miközben kinn a homály lassan bekebelezte
a világosságot - korábbi aggodalmai ismét feltámadtak. Talán a külvilágban,
a Cal távollétében töltött nap tette ismét érzékennyé. És talán az az előérzete
is, hogy már nem sokáig kell borotválnia és mosdatnia Calt. Hogy hamarosan
vége mindennek.
Az este olyan fürgén telepedett be a szobába, hogy
Suzanna észre sem vette. Felkapcsolta a villanyt.
Cal tükörképe megjelent az ablaküvegben, és farkasszemet
nézett vele. Suzanna kiment a fésűért.
Valami volt Cal előtt az űrben, de nem látta, mi
az. Erős szél fújt, ő pedig - most is, még mindig - por volt.
Az árnyék azonban - vagy bármi volt is az - nem
tágított, és időnként, amikor a szél csillapodott, Cal úgy vette észre,
mintha őt tanulmányozná. Cal a szemébe nézett, és ahogy tekintetük összefonódott,
a kavargó por-Cal-egy pillanatra megnyugodott.
Ahogy egymást bámulták, Cal egyre élesebben látta
az arcot. Homályosan emlékezett rá valami ismerős, de elveszett helyről.
Rémlett neki, hogy látta már ezt a szemet és a homloktól lefelé húzódó
foltot. Idegesítette, hogy nem jut eszébe, hol.
Végül nem is magát az arcot, hanem a háttérben a
sötétséget ismerte fel.
Amikor utoljára - és talán először - látta
ezt az idegent, a férfi mögött ugyanilyen sötétség volt. Egy felhő, talán
- és villámok. Neve is volt annak a felhőnek, de Cal arra most nem emlékezett.
És a helynek is volt neve, de azt is elfelejtette. Emlékezett viszont a
találkozás pillanatára és előtte az utazásra. Egy riksa és valami kificamodott
táj. Ahol együtt lélegzik a tegnap és a holnap.
Jó lett volna megtudni a férfi nevét, mielőtt újra
feltámad a szél. De Cal por volt, nem tudta megkérdezni. Szemcséit viszont
odapréselte a sötétséghez, a titokzatos arc felé, hogy megérintse a bőrét.
Nem egy élő testet - hideg üveget érintett meg.
Ujja lecsúszott róla, és zsugorodó párakarikát hagyott maga után. „Ha üveg
van előttem - gondolta Cal -, akkor magamat látom. A férfi, ákivel a sötét
felhő előtt találkoztam: az a férfi én vagyok."
Amikor Suzanna visszatért a szobába, egy rejtély
fogadta. Majdnem biztos volt benne, hogy amikor kiment, Cal mindkét keze
az ölében feküdt, most viszont jobb karja lelógott. Megmozdult? Ha igen,
a révület kezdete óta ez volt az első önálló mozdulata.
Suzanna halkan beszélni kezdett Calhez: kérdezgette,
hogy hallja-e, látja-e, ismeri-e őt. Párbeszéd helyett azonban most is
- mint már jó ideje - csak monológ volt. Cal keze vagy lecsúszott az öléből,
vagy Suzanna egyszerűen rosszul emlékezett, és az imént is oldalt lógott.
Suzanna sóhajtott egyet, és fésülni kezdte Calt.
Cal még mindig por volt a pusztaságban, de a por
most már emlékezett.
És az emléktől súlya is lett. A szél lökdöste, erőszakoskodott,
de Cal csak azért sem mozdult. A szél őrjöngött. Cal nem törődött vele;
állta a csapkodást, miközben próbálta összeilleszteni gondolatai darabkáit.
Egyszer találkozott önmagával, egy házban, egy felhő
mellett; riksán vitték őt oda, miközben egy világ sarjadt körülötte.
Mit jelent, hogy találkozott idős önmagával? Mit jelenthet?
A kérdés nem volt nagyon nehéz; még egy por is tudta
a választ. Azt jelenti, hogy valamikor a jövőben megérkezik majd abba a
világba, és ott fog élni.
És ebből mi következett? Ebből mi következett?
Hogy az a világ nem veszett el.
Igen! Magasságos Isten, igen! Erről volt
szó. Ott fog élni. Lehet, hogy nem holnap, nem is holnapután, de valamikor,
valamikor a jövőben: ott fog élni.
Nem veszett el. A Fúga nem veszett el.
Amikor erre rádöbbent, amikor erről megbizonyosodott,
Cal feléledt.
- Suzanna!
3.
- Hol van? - ez volt Cal egyetlen kérdése, miután Suzannával
újra egymásra találtak. - Hova tetted?
Suzanna felvette az asztalról és odaadta Calnek
a könyvet.
- Itt van - mondta.
Cal végigsimította a könyv fedelét, de kinyitni
nem merte.
- Hogy csináltuk? - kérdezte olyan komolyan, ahogy
csak egy gyerek képes.
- A Gyűrűben-mondta Suzanna.-Mi, ketten. Meg a Szövőszék.
- Beletettük? Minden itt van benne?
- Nem tudom - felelte Suzanna, és tényleg nem tudta.
- Majd kiderül.
- Most.
- Nem, Cal. Még nagyon gyenge vagy.
- Erős leszek - mondta Cal -, a könyv majd erőt
ad.
Suzanna nem vitatkozott. Kinyújtotta és Mimi ajándékára
fektette a kezét. Ahogy ujjaik összefonódtak, fejük fölött a lámpa pislákolva
kialudt. A sötétbe burkolózva fogták a könyvet - mint annak idején Hobarttal.
Csakhogy most nem a gyűlölet, hanem az öröm élesztgette a titkokat.
Érezték, hogy a könyv reszketni és melegedni kezd.
Aztán felszállt a kezükből - ki az ablakon. Az üveg csörömpölve összetört,
és a könyv kibotorkált a sötétbe.
Cal felállt, és odabicegett az ablakhoz. A lapok
röpködtek - mint madarak, mint galambok az éjszakában -, a gondolatok,
amelyeket a Szövőszék beírt a sorok közé, ontották a fényt és az életet.
Aztán a földre hullottak, és eltűntek.
Cal elfordult az ablaktól.
- A kert - mondta.
Lába mintha vattából lett volna; Suzannára támaszkodott,
az ajtóhoz sántikált. Lementek a lépcsőn.
Gluck hallotta az üvegcsörömpölést, és - kezében
egy bögre tea - elindult felfelé, hogy megnézze, mi történt. Látott már
egy-két csodát; most mégis tátva maradt a szája, amikor meglátta Calt,
aki kifelé - kifelé! - zavarta. Még be sem csukhatta a száját, amikor
Cal és Suzanna már leértek a lépcsőn, és a konyhán keresztül odaértek a
kertbe vezető ajtóhoz. Gluck követte őket. Suzanna kireteszelte az ajtót.
Az ablakból az imént még telet láttak, a küszöbön
azonban tavasz fogadta őket.
A kertben pedig, sarjadva és burjánozva, az örök
tavasz hazája: a boldogság otthona; a hely, amelyért küzdöttek, és amelyért
majdnem meghaltak:
A Fúga.
A fenséges Fúga, ami a könyv lapjaiból emelkedett
elő, dacolva - mint oly sok mindennel - a jéggel és a sötétséggel. A mesék
között nem töltötte tétlenül a hónapokat: rejtelmei és varázsai kiterebélyesedtek.
A Fúga, ahol Suzanna és az ótudomány egyszer majd
megszünteti a viszályokat; ahol egyszer - valamelyik eljövendő évben -
Cal a Gyűrű mellett él majd, egy házban, és meglátogatja őt egy ismerős
fiatalember. Még előttük volt minden, minden, amit megálmodtak - várta,
hogy megszülethessen.
A Sziget alvó városaiban a menekültek felriadtak,
kitárták az ajtókat és az ablakokat, hogy jobban hallják az éjszakában
megérkezett üzenetet: hogy amit elképzeltünk, arról soha nem szabad lemondani.
Hogy még itt, a Birodalomban is van helye a varázslatnak.
Mostantól kezdve csak egy világ lesz - a valóság
és az álom mostantól kezdve egy világban élnek. És Csodaország mindig itt
lesz egy lépésre, egy kéznyújtásnyira.
Cal, Suzanna és Gluck kiléptek a varázséjbe.
Előttük életre keltek az emlékek: elébük siettek a barátok és a helyek,
amelyekről már azt gondolták, örökre elvesztek.
Most már minden csodára volt idő. Szellemek és átváltozások; szenvedélyek
és ellentmondások; éjszakai tündöklések és nappali látomások - mindenre,
mindenre jut majd idő.
Mert nincsenek kezdetek.
És eleje nem lévén a történetnek, vége sincsen.