83
Boglár Lajos
UTÓHANG LÉVI-STRAUSSHOZ
85
„Lehet, hogy nem mindig értem Lévi-Strauss szavait, de mindig eszembe
juttat valamit..." - írta szerzőnkről egy angol kutató.
Egy amerikai egyetem diákszállásának falán egy Lévi-Strauss-idézet
olvasható, kiegészítve a következő szöveggel: „Ha ezt a mondatot egyszer
megértem, akkor elmondhatom, hogy antropológus vagyok!"
Néhány életrajzi adat:
Brüsszelben született 1908. november 28-án. Középiskolai
tanulmányai után a párizsi egyetemen jogot, majd filozófiát tanult. Utóbbi
diszciplínát két líceumban oktatta 1934-ig.
1935-ben döntő fordulat következett be életében:
egy tudományos misszió tagjaként Brazíliába utazott, ahol 1938-ig szociológiát
tanított a Sao Paoló-i egyetemen. Ekkor vált lehetővé, hogy terepkutatást
végezhessen: 1938/39-ben eljutott Brazília (vad)nyugati vidékére, Mato
Grossóba, ahol többek között felkereste a nambikuara indiánokat.
Rövid időre visszatért Franciaországba, hogy azután
1940-ben az Amerikai Egyesült Államokba utazzon, ahol New Yorkban a New
School for
86
Social Research-ben tanított. Amerikában kezdte megalapozni
antropológiai elméletét és módszertanát: a jeles tudóssal, Roman Jakobsonnal
való találkozásból fakadt elmélyült érdeklődése a strukturális nyelvészet
iránt. Ezzel egy időben megismerte az amerikai antropológiai irodalmat
is, elsősorban Franz Boas munkásságát.
1945 és 1948 között a francia követségen működött
mint kulturális tanácsadó. Visszatért Franciaországba, és még 1948-ban
doktori fokozatot szerzett „A rokonság elemi struktúrái" és „A nambikuara
indiánok családi és társadalmi élete" című műveivel. 1949-ben a Musée
de l'Homme igazgatóhelyettese lett.
Erről az időszakról emlékezik meg a szépíró Michel
Tournier, az egykori tanítvány, aki akkori mesterét felidézve bepillantást
enged Lévi-Strauss oktatói módszerébe és stílusába:
„1950-et írtunk. A felszabadított Franciaországban lassan visszatértek
a dolgok a normális kerékvágásba. Körpanorámás lakrészének magasából Paul
Rivet uralta azt, amit az »ő« Musée de 1'Homme-jának nevezett. (...)
húsz tudományágból érkezett kutatók csapatai rajzottak itt, akiket egyetlen
közös jelszó egyesített: az utazcís. Céljuk az volt, hogy értelmet adjanak
ennek a különös és csábító fogalomnak, az etnológiának... Mint filozófiai
diplomára pályázókat, azért küldtek minket ide, hogy legalább egyszer kapcsolatba
kerüljünk a konkréttal és a valóssal, mivel a metafizika még saját, a Sorbonne-on
tanító professzorai szerint is üres és ködös dolognak számított. Megtanultuk
tehát, hogyan különböztetünk meg egy prehistorikus koponyát egy újabb kori
koponyától... Megtudtuk, hogy könnyen meg lehet különböztetni, hogy egy
medencecsont egy anyáé vagy egy szűz lányé volt... Azt is, hogy az eszkimók
ko-
87
ponyájának középső vonala különlegesen erős... Hogy a »visszatérő«
bumeráng csak a sport- és művészeti célú - egyszóval nem komoly - változata
a hasznos és nehéz - vadászatra és háborúban használt - bumerángnak, amely
ellenben nem hajlandó visszarepülni. Hogy a jéghegyek, bár a tengerben
úsznak, édesvízből vannak. Megtudtunk ezernyi más, giraudoux-i csodát,
melyek azonban sokkal inkább a költészet szárnyait adták szellemünknek,
mint a tudomány óntalpát.
De minden megváltozott kedden, amikor Claude Lévi-Strauss
tartotta az etnológiaórát. Jelszavunkká tettük könyvének, »A rokonság elemi
struktúrái«-nak csodálatosan szürrealista mottóját: »Egy házassággal szerzett
rokon olyan, mint egy elefántláb.«
Oxfordban nevelkedett asszír hercegre emlékeztető
finomsága élesen elütött kollégái szándékoltan mindent elsöprő fellépésétől.
De vele mindenek előtt egy új nyelvhez kellett hozzászoknunk. Többé véletlenül
sem kevertük össze a keresztági unokatestvéreket az azonos ágiakkal, a
patrilineáris leszármazást a patrilokálissal, a házasságot a dualista szerveződéssel,
a nem kiegyensúlyozott rendszereket az általánosított cserefolyamatokkal.
Ahogy a testeknek is van kémiai formulája, a társadalmak is egy semmi másra
nem hasonlító képletet nyertek itt.
De volt más is. Megtudtuk, hogy Claude Lévi-Strauss
együtt élt és lakott ezekkel az általa bemutatott indiánokkal tizenöt éwel
korábban. Úgy százan voltak akkoriban, és valószínűleg azóta el is tűntek
teljesen. Itt hallottam először a genocídium kifejezést. Egy paradoxonnal
álltunk tehát szemben: éppen amikor egzakt tudománnyá vált volna, az etnológia
rögvest tragikus dimenziót is nyert, mert elvesztette saját tárgyát.
88
Freud fellelte tudatalattinkban a vérfertőzés
tilalmának súlyos, durva parancsát, amely tabujaink és tiltásaink egész
rendszerét meghatározza. De mi köze a freudizmusnak a távoli társadalmakhoz
- melyek nem álltak kapcsolatban a zsidó-keresztény közeggel -, melyek
egy másik mentális klímában éltek? Claude LéviStrauss rámutatott, hogy
a kérdésre annyiféle válasz van, ahány társadalom, és hogy a választ minden
társadalom továbbfejleszti, finomítja, modulálja, mint egy szerves kémiai
képletet. A masszív és nyers freudi megjelenítés helyébe egy olyan, szőttes
finomságú rendszert kell helyeznünk, amelyben a motívumok a konkrét törvények
szerint keverednek. Többé nem egyszerű tiltásról van szó, mely bűnt és
büntetést von maga után - Oidipusz drámája -, hanem a csoport minden
tagjának házasságáról a lehető legjobb egyensúly megteremtése céljából.
A nyugati mentalitásban annyira elfogadott az, hogy a fiatalok »választják«
egymást a »szenvedély« durva és anarchikus hatása alatt, hogy nehezen tudunk
elképzelni egy olyan társadalmat, amely minden kapcsolatot szabályozna
azért, hogy mindenkinek pontosan meghatározza a helyét a közösségben. Mégis,
ez igaz számos, Claude Lévi-Strauss által tanulmányozott társadalomra.
Ezek a - »primitívnek nevezett«, ahogy ő mondta - társadalmak technikailag
talán nem mérhetőek a miénkhez, és anynyira törékenynek is bizonyulhatnak,
hogy egyetlen találkozás a nagy és félelmetes Nyugattal végzetes lehet
számukra -, ám ettől még komoly eredményt értek el egy olyan területen,
ahol a mi rendszerünk kudarca évről évre súlyosabbnak tűnik: ez az egyén
megfelelő beillesztése a csoportba.
Az év elején Claude Lévi-Stra.uss mindannyiunknak
kijelölt egy-egy »primitívnek nevezett« népcsoportot, amelyről a szünidő
alatt mindent
89
meg kellett tudnunk. Néha a tükörbe nézve még ma is elgondolkodom,
miért a Selkman nevű tűzföldi törzset választotta a számomra, mely
több mint egy évszázada eltűnt már, miután tagjai a civilizáció és a kereszténység
jótéteményeit a legkevésbé sem voltak hajlandóak elfogadni. A következő
hat hónapot képzeletben a Horn-fok és a Magellán-szoros között töltöttem,
a szünetet nem ismerő viharok által korbácsolt Tűzföldön, fehérre mázolt
testükön nagy fekete köpönyeget viselő emberek között. Később más képzelt
expedíciókat is végrehajtottam, melyek ugyanilyen mélyek és gazdagítóak
voltak, ám ezek mind a legelsőből fakadtak.
Egyik nap a rádió technikusának társaságában érkeztem
hozzá. Vizsgálatot végeztem a nyelv funkcióiról. Még emlékszem első kérdésemre:
- Tegyük fel, hogy egy eltűnt társadalomból csak
egy szótárunk és egy nyelvtanunk maradt fönn. Mit tudnánk mi ebben az esetben
róla?
Rögvest válaszolt egyetlen szóban: mindent. Véleménye
szerint mindenre következtethetünk egy társadalom szótára és a nyelvtana
alapján: vallására, politikai szerveződésére, különféle technikáira, házasodási
szokásaira stb. Csodálatos volt hallgatni, ahogy példákat sorolt arra,
hogy Anglia és Franciaország eltérő »beszédmódjai« hogyan tükrözik a gondolkodásmód
és az érzések le nem csökkenthető távolságát. És egyben le is tudta egyszerűsíteni
egy apró elemre a kimondhatatlant, a meg nem fogalmazhatót, az el nem mondhatót
azzal a racionalizmussal, amely olyannyira jellemző Claude Lévi-Straussra."*
* Michel Tournier: Claude Lévi-Strauss. In: Le vol du
vampire. Paris, 1994, 397-400. (Fordította: Gelléri Gábor.)
90
Ezután az École pratiqe. des Hautes Études
egyik vezetője, ahol az írástalan népek összehasonlító vallástudományi
tanszékét foglalta el. 1959-től a College de France szociál-antropológiai
tanszékén tanított nyugdíjba vonulásáig, 1982-ig. 1973-ban választották
a Francia Akadémia tagjává.
Nevéhez kötődik az antropológiai kutatások strukturalista
módszertana, szerzője olyan jelentős visszhangot kiváltó könyveknek mint
„A rokonság elemi struktúrái", „Strukturális antropológia", „A vad gondolkodás"
és a „Mitologikák" monumentális kötetei.
Utóbbi munkáiban óriási anyagismerettel a „vad"
mentalitás folyamatát vizsgálta, abból a tételből kiindulva, hogy a gondolkodás
strukturált, és tudatalatti oppozíciókra épül. (Anélkül, hogy e helyütt
belemennénk izgalmas elemzéseibe, megállapítható, hogy ő maga is oppozíciókra,
ellentmondásokra építkezve érvel, de a vizsgált „vad" gondolkodóval ellentétben,
tudatosan teszi!)
Iskolateremtő személyiség, akinek számtalan híve
van, és számos kritikusa, akik mégis egyetértenek abban, hogy munkái mindig
gondolatébresztők. Bizonyos, hogy Lévi-Straussról nem lehet tárgyilagosan
írni: életművét a francia tudomány legnagyobb teljesítményei közé sorolják.
Külön kell szólnom a „Szomorú trópusok" című kötetről,
amelyben megrendítő terepélményeit stilisztikai és szakmai értelemben is
briliánsan írta meg. Ezen a ponton elkerülhetetlen egy szubjektív kitérőt
tennem, ugyanis abban a szerencsében volt részem, hogy első dél-amerikai
terepmunkám azon az úton vezetett, amelyet húsz évvel korábban Claude Lévi-Strauss
hagyott
91
a Mato Grossó-i szavannán. Jómagam 1959-ben juthattam el hozzájuk,
immár felvértezve Lévi-Strauss tapasztalataival és tanácsaival. Ezek az
indiánok jelentették az első és alapvető etnológiai élményt mindkettőnk
számára.
És éppen ez a megejtő módon megírt könyv váltotta
ki több szakember, többek között Edmund Leach bírálatát. Röviden erről
annyit, hogy szemére vetették: kutatóútjai nem igazi terepmunkák, hiszen
csak néhány hetet töltött egy-egy indián csoportnál, azonkívül nem tanult
meg egyetlen törzsi nyelvet sem, ami nélkül igazán nehéz pontos adatokhoz
jutni, például a mitológia terén. Azt is kifogásolták, hogy kutatóútja
kezdetén kialakított modelljén, pontosabban munkahipotézisén nem változtatott.
Arról van ugyanis szó, hogy Lévi-Strauss más antropológusokhoz
hasonlóan - azt vallotta: a kutatónak a terepen lehetősége van arra, hogy
egy „redukált modellt" alakítson ki, azaz egyetlen embercsoport vizsgálatából
megtudja, mi az általános az emberiségben. A francia tudós minden művében
állította, hogy a megfigyelő (az etnológus-antropológus) az idegen közegben
szerzett első benyomások alapján megteremt egy közvetlen és egyszerű modellt,
ami egy hiteles néprajzi valóság megfelelője. Pedig - s ez a bírálat lényege
- a szóban forgó kezdő vagy indító modell lényegében csak hipotézisek és
benyomások keveréke.
Ezzel kapcsolatban azt hiszem, nem tévedek, ha azt
mondom, hogy Lévi-Strauss számára a legfontosabb az volt, hogy személyesen
tapasztalhatta: bár az emberi társadalmak empirikusan különböznek, az egység
abban mutatkozik meg, hogy az emberi gondolkodás lényegében minde-
92
nütt egyforma. S még valami: ha Lévi-Strauss betartja az íratlan szabályt,
és korrigálja első benyomásait, valószínűleg nem születik ilyen szép könyv.
. .
Tíz év elteltével publikálta az első tanulmányt
a nambikuarák között végzett kutatásairól, majd egy esztendő múlva látott
napvilágot „A rokonság elemi struktúrái" című könyve, amely kötelező olvasmány
lett számos etnológiai-antropológiai tanszéken.
Rövid publikációs szünetet követően az UNESCO felkérésére
írta meg a „Faj és történelem" című dolgozatot. Közben előkészítette két
fontos művét: csaknem egy időben került kiadásra a „Totemizmus - ma" és
a „Vad gondolkodás". Ezeket követték a „Mitologikák" kötetei.
Jelen dolgozata, bár közel fél évszázada íródott,
olyan kérdéseket boncolgat, mint a kultúrák sokfélesége, az egyenlőtlen
fejlődés, az etnocentrikus szemlélet - alapjában véve idegen kultúrák megértésének
gondjairól, olyan kérdésekről szólva, amelyek nemcsak az 50-es években,
hanem manapság is vitatott témái különféle tudományoknak, de az utca emberének
is, aki - szó szerint - a bőrén érezheti, hogy a „népek olvasztótégelyében"
mindig forr valami...
A következő sorokban néhány gondolatot szeretnék
hozzáfűzni a dolgozat alapkérdéseihez, így a kultúrák különbözősége, a
kultúrák megértésének és megismerésének gondjaihoz, valamint szólnék arról,
hogy mi lehet ebben az etnológus-antropológus szerepe.
93
A kultúrák különbözőségéről
Nincs könnyű dolgunk, ha pontosítani akarjuk, miért különböznek a kultúrák.
Az okok egész soráról szólhatnánk, így például a földrajzi elszigetelődésről,
az ökológiai sajátosságokról, a szomszédos kultúrákkal való kapcsolat meglétéről
vagy hiányáról, és még sok egyébről, ami hozzájárulhat a diverzitáshoz,
de ezek az okok nem elegendőek egy globális magyarázathoz.
Elég, ha a szélsőséges ökológiai zónák lakóira gondolunk (pl. az arktikus
vagy sivatagi népekre), akik a túlélés módjainak rendkívül változatos megoldásait
alkalmazták-alkalmazzák.
Bizonyosan hozzájárulhatott az elszigetelődés ahhoz,
hogy egy öntörvényű fejlődés keretében új, esetleg ismeretlen kulturális
válaszok születtek; nyilvánvaló, hogy néha a kultúrák közelsége is serkenthette
az „ellentmondás" vágyát, s egyúttal annak szükségét, hogy a különbség
kapjon hangsúlyt.
Tudományos közhely ma már, hogy a kultúra asszimilációja
a társadalom által történik. A kultúra társadalmi „átadása" gyermekkorban
kezdődik: a személy megtanulja a viselkedési szabályokat, és elsajátítja
a nyelvet az élet szövedékében. A megismerés első szakaszában a családon
belül történik a kapcsolatteremtés, ezt követi egy tágabb („baráti") kör,
végül az ismerősök körének kialakítása. S ez az út vezet a megismeréshez,
saját magam, közelebbi és távolabbi környezetem megismeréséhez.
Ennek a folyamatnak igen sok példájával találkoztunk
terepmunkáink során, újabban a wayana törzsnél, ahol feltételezésünk szerint
a külvilág felé irányuló különlegesen toleráns
94
viselkedés gyökerei ebben a folyamatban keresendők.
Minden társadalom rendelkezik egy olyan mechanizmussal,
amely kanalizálja a kapcsolatteremtési folyamatot; első éveiben a gyermek
szorosan kötődik az anyjához, később tágul a kör: következnek a nővérek,
majd az anya- vagy apaági nőrokonok, azután a férfi rokonok, végül az idősebb
rokonok, így a nagyszülők zárják a sort.
Először is fontos, hogy mindenkitől mást kap. Dél-amerikai
terepmunkáink egyik antropológiai tanulsága, hogy megfigyeltük: a legkisebb
közösségekben sem egyformák az ismeretek, azaz rétegzettek, így az információk
is szelektívek. Ennek következtében a csecsemő vagy kisgyermek nővérétől
a női feladatokról szerez ismereteket (látva-hallva tudja meg, mi a dolga
az ültetvényen, a tűzhely mellétt stb.), a fiútestvértől pedig megtanulhatja,
mi a férfiak feladata (erdőirtás, vadászat stb.). A folyamatos belenevelődés
révén így lesz ismert az ifjú törzstag előtt, hogy milyen a munkamegosztás
a közösségen belül, ugyanakkor természetesnek és sajátjaként fogadja el
a körülvevő világot, és egyúttal minden egyebet idegennek, de legalábbis
másnak minősít, elsősorban a különös, a sajátjától eltérő szokások miatt.
Márpedig tudjuk: a kulturális különbségek példái végtelenek, akár a rokonsági
rendszerekre, akár a rítusokra vagy vadászeljárásokra gondolunk.
Ha a megismerés folyamata ennyire szabályozott (és
zárt), van-e esélye annak, hogy egy idegen személy „beljebb" jusson? Az
antropológiai kutatás egyik fő célja éppen az, hogy belülről figyelhesse
meg az adott kultúrát.
95
Az antropológia-etnológia születésétől kezdve feladatának
tartotta, hogy megismerje és lehetőség szerint megértse a különböző kultúrákat.
A megismerés alatt nem a szubjektív kognitív fogalmat értve, és nem is
objektív adatgyűjtést, hanem a holisztikus értelemben vett, azaz a kultúra
globális sokrétűségét figyelembe vevő megismerést. Ezt pedig az antropológiai
terepkutatás vezéralakjai - Malinowski, Mead és Boas - által kialakított
résztvevő-megfigyelő módszer tette és teszi lehetővé. Magyarán, amikor
a kutató beilleszkedik az idegen közösségbe, tartósan részt vesz a hétköznapi
és ünnepi életvitelben, és megfigyeli a kulturális jelenségeket.
Lévi-Strauss is megemlíti Nimuendaju nevét, akit
nem véletlenül neveznek a brazil etnológia atyjának: hogy a guarani indiánok
kultúráját alaposan megismerje, öt évet töltött közöttük, törzstaggá avatták,
megtanulta nyelvüket és neki köszönhető a guarani teremtési mítoszok egyedülálló
fordítása is!
Egy kultúra belső feltárását a korai etnológia nem
tudta teljes mértékben teljesíteni, ugyanis a kutatók nem voltak képesek
tárgyilagosak lenni, azaz nem tudták levetni „nyugati" béklyóikat.
Szóljunk azonban az átlagemberről is: ha meg akarja
érteni az „idegen" kultúra egyedeit, akiknek az életvitele, viselkedése
és mentalitása elüt az övétől, mit tegyen? A nevelés, a szocializáció lehet
az útja a türelmes befogadásnak, ami fellazíthatja az etnocentrikus korlátokat.
96
Az etnocentrikus szemléletről
Lévi-Strauss megemlíti, hogy igen sok nép önelnevezésében szerepel az
ember szó, míg más népeket pejoratív jelzőkkel illetnek („az őserdők embere"
szemben a „barbárral"). Nemigen fogadnám el ezt az általánosítást. Gondosan
értelmezendők az egyes jelzők, mert több jelentésük lehet!
Induljunk ki abból, hogy egy társadalom létének
biztosításához feltétlenül szükség van arra, hogy képes legyen osztályozni
a világ dolgait. Ebből az is következik, hogy a különbözőség, (másság,
idegenség) megállapítása is lehet az osztályozás egyik kategóriája. Ezzel
nincs is baj, az intolerancia akkor válik uralkodóvá, amikor ezek a kategóriák
nem egyszerűen az osztályozás - eligazodás - kedvéért születnek, hanem
azért, hogy bizonyos etnikai, vallási vagy másképpen különböző csoportokat
kirekesszenek, üldözzenek, és ehhez ideológiai alapot nyújtsanak.
Néhol az etnocentrizmus feloldását integrációs folyamatokkal
próbálják elérni. A különbözőség szülte kérdések kezelésére több megoldással
kísérleteztek: példáimat Amerikából meríteném, pontosabban Mexikóból, Brazíliából
és az Egyesült Államokból.
Latin-Amerika egyik legismertebb indiánvédő mozgalma
az indigenismo (az indigenák, azaz őshonosok érdekeit védő mozgalom),
amely a negyvenes évek elején vált hivatalos akcióvá Mexikóban. A mozgalom
- úgy tűnt - tiszteletben kívánta tartani egy soknemzetiségű országban
az egyes etnikumok identitását, de talán éppen annak következtében, hogy
nem egy adott etni-
97
kum sorsáért, hanem a gyakorlatilag megfoghatatlan „indiánság" érdekében
cselekedett, végül a mexikói népek integrációjára törekedett.
Ott, ahol az ország lakosságának tetemes százalékát
indiánok alkotják, s ahol a törzsek jelentős része kultúrája alkotó fázisában
él, ott az integráció csak a helyi kultúrák lerombolásával valósítható
meg, hogy helyükbe egy „általános nemzeti" kultúra kerüljön. Sokan kardoskodnak
az integráció mellett, mondván: így harmonikus viszonyba kerülhet nemzeti
társadalom és kisebbség. Ez azonban csak olyan asszimilációhoz vezethet,
amelynek következtében az uralkodó társadalmi és kulturális rendszerek
bekebeleznék a kisebbséget.
A neves mexikói kolléga, Ignacio Bernal is úgy vélte,
Mexikó az indián és spanyol civilizáció integrációjának a gyermeke! A „melting
pot" helyett az integrációban látta a kultúrák jövőjét. Az integráció ellenzői
szerint ha kirekesztjük a kisebbséget, ennek következménye a társadalmi
gyarmatosítás egyik formája, a rasszizmus lesz, ez a „vég nélküli dráma",
amelynek táptalaja egy társadalom létbizonytalansága.
98
Rasszizmus, kultúra és az antropológusok
A szakértők szerint a gyarmati rasszizmusnak három ideológiai alapja
van: l. szakadék a gyarmatosító és a gyarmatosított között, 2. a különbségeket
a gyarmatosítók a maguk hasznára fordítják, végül 3. a feltételezett különbségeket
mint abszolút tények standardjait alkalmazzák.
A francia Dumont arról ír, hogy a humán tudományok
történetét általában a görögségig vezetik vissza, pontosabban Hérodotoszig,
ennek következtében maga a civilizáció is görögcentrikus - hiszen a többiek
„barbárok", se nem emberek, se nem állatok, határesetet jelentenek. Majd
így folytatja: a tudományos antropológia „kiszolgálója minden imperializmusnak
és gyarmatosításnak, a tudomány maszkja alatt megörökíti az etnocentrizmust,
amelytől reménytelenül igyekezett szabadulni".
Az antropológia ugyan elvetette a naiv egzotizmust,
de az „etnológiai tudás" egy „hamis tárgyilagosság" jegyében ugyanazt a
funkciót töltötte be. A szerző arra a megállapításra jut, hogy nemcsak
az elmélet terén, hanem a terepmunka során is kimutatható az uralmi helyzet,
hiszen a kérdezett (megfigyelt, adatközlő) ki van szolgáltatva a kérdezőnek
(megfigyelő, adatgyűjtő), és ráadásul nem egy spontán, hanem kikényszerített,
mesterségesen előidézett kapcsolatról van szó.
A „külső értékek csomagjával" érkező kutató nyugati
(gondolkodási, viselkedési, megfigyelési) modellek birtokában nap mint
nap hozzájárul az eltérő kultúrák pusztításához! Mi történik azonban a
gyarmati sorból való felszabadulás so-
99
rán? Itt ugyanis két tendencia érvényesül egyidejűleg - a modernizálásé
és a konzerválásé.
Egy független gazdaság kiépítésekor a fejlődés kap
leginkább hangsúlyt. Ezzel párhuzamosan, az identitáskeresés jegyében az
újonnan alakult államok, „nemzetek" visszakérik az Európába hurcolt javakat
(pl. az egykori belga gyarmat, Kongó visszakövetelte művészetének remekeit
a belgiumi múzeumoktól, akárcsak a függetlenné vált Pápua Új-Guinea felépítendő
Nemzeti Múzeuma számára - többek között a budapesti Néprajzi Múzeumtól
- vissza kívánta szerezni a múlt században gyűjtött tárgyakat).
Az etnológiai-antropológiai írások egy része tudathasadásos
ellentmondásokat tartalmaz, ha a mai helyzetet, így a kultúraváltás idejét
elemezve csak azt bizonyítja, hogy a nyugati civilizáció behatolása negatív
eredményeket hozott amikor összehasonlítja a „múltbéli", „eredeti" kulturális
értékekkel, nem látja a változás esetleges új értékeit. Az ún. változásvizsgálatok
többnyire azt mutatják ki, hogy, idézem: „Az iparosodás, a pénzgazdálkodás,
a nyugati adminisztráció stb. romboló hatással bírt a prekoloniális társadalom
harmonikus struktúráira."
Lévi-Strauss egy 1971-es interjúja során arra a
kérdésre, hogyan látja az egyes elszigetelt, „primitív" társadalmak jövőjét,
így válaszolt: „Ezek mind arra ítéltettek, hogy eltűnjenek, és ezért mély
szomorúság tölt el."
Vannak azonban jócskán optimista kutatók, akik szerint
„elkerülhető a kulturális halál", és akik hisznek abban, hogy „kulturális
pluralizmus nélkül nincsen szabad és dinamikus civilizáció". E mellett
kardoskodnak azok, akik rendszeresen végeznek terepmunkát, és akik látják,
hogy kü-
100
lönböző etnikumok képesek voltak és képesek manapság is túlélési stratégiákat
kialakítani. Nem a kihalók, hanem a túlélők foglalkoztatnak: milyen tényezők
játszhatnak közre, milyen mechanizmusok működésére van szükség, hogy az
eredeti kulturális értékek el ne vesszenek? Hogyan jön létre - a túlélés
jegyében - egy adaptív értékrend a változás, az átalakulás sodrában? Saját,
több évtizedes dél-amerikai tapasztalataim alapján a szóba jöhető tényezők
közül hangsúlyos szerepet játszik a törzsi ideológia.
A túlélés mellett törnek lándzsát az ún. akció antropológia
hívei is - róluk elsőnek amerikai kollégánktól, a néhai Sol Taxtől hallottunk:
ők „nem beavatkozó" tanácsadóként különböző közösségek mellett működtek
és működnek.
Sokunkban felvetődött, vajon a szaktanácsadói szerep
miként értékelhető? Ellentmondásossá válhat a tanácsadó vagy a
kutató tevékenysége akkor is, amikor az eredeti (hagyományos) kultúrát
idealizálja: minden gyarmati országban létezett (és nyilvánvalóan ma is
létezik) egy olyan ellenzék, amely esetleg a változások kezdeményezője
- ennek az oppozíciónak a szemszögéből ez az idealizálás a gyarmati rendszer
malmára hajtotta a vizet.
A kérdés bonyolult jellegéből ízelítőt kaphatunk,
ha kissé körüljárjuk a tradíció fogalmát. Amikor a kutatók egy része a
„hagyományos kultúra" aspektusait vizsgálja, akaratlanul is a különbözőséget
hangsúlyozza, pontosabban rámutat az európai és nem európai jelleg közötti
eltérésre. Ezt egyesek úgy értékelik, hogy az „etnikai specifikum" megnehezíti
a nyugati civilizációhoz való közelítést. Mások viszont úgy vélik, az eredeti
kulturális értékek hangsúlyozása nemcsak
101
konzervatív erőket szolgálhat, hanem előremutató mozgalmakat a „törzsi
vagy népi öntudatra ébredes" időszakában, amikor minden jelképnek kohéziós
szerepe lehet.
Vajon egy nem gyarmati, nyugati társadalomban miként
nyilvánulnak meg a rassz kategóriái?
A 19. sz. elején romantikus kép alakult ki Amerikáról
mint olyan nemzetről, amelyben a különböző kulturális örökségek egybeolvaszthatók
egy új társadalmi formába. Ezt a folyamatot az „olvasztótégely" metaforával
jelezték, mintegy megállapítva a kölcsönös alkalmazkodás, egymáshoz illeszkedés
tényét, ami az etnikai tudat elvesztésével járt volna együtt. Valóban így
működött az asszimilációs mechanizmus?
Egy anekdota jól illusztrálja a rasszidentitás terén
a különbséget biológiai mítosz és társadalmi realitás között: egy fehér
asszony férjhez ment egy indiánhoz; a házasságból gyermekek születtek -
az anya egy antropológusnak úgy mutatta be őket: „Itt vannak az én kis
indiánjaim", mire a gyerekek rávágták, „Mi félig fehérek vagyunk!"
Anyjuk ezt így kommentálta: „A gyermekeim nem képesek
megérteni, hogyan lehetnek félvérek és indiánok egyszerre."
Az anya egy elfogadott társadalmi definíciót követve
válaszolt, a gyerekek pedig valóságos genetikus helyzetüket közölték. A
kutató így foglalja össze az eset tanulságait: azért lehetnek félig fehérek
és félig indiánok, és egyúttal egészen indiánok, mivel az amerikai köztudat
így strukturálta a rassz kategóriáit.
S mit tehet a társadalomtudomány ilyen tendenciák
mellett?
Általános emberi vonás, hogy mások viselkedését
saját jelképrendszerünk jelenségeivel ves-
102
sük össze, ezáltal kategorizálva a másikat, anélkül hogy valójában
megértenénk. Egy sor tudomány, így az antropológia-etnológia is arra tanít,
hogy egymáshoz kell közelíteni az eltérő társadalmi mintákat. Ha mindegyiket
elfogadjuk egyenértékűnek, talán lehetővé válik, hogy magunkat is olyannak
lássuk, ahogyan mások látnak bennünket.
A címben szereplő történelemről is ejtsünk néhány
szót. Lévi-Strauss erősen vitatott történelemfelfogását így foglalta össze:
a történelem elmúlt társadalmak képét nyújtja, ami nem egyéb, mint az aktuálisan
ismert társadalmak se nem jobb, se nem rosszabb „strukturális transzformációi";
az etnológus tiszteletben tartja ugyan, de nem tulajdonít hangsúlyos értéket
a történelemnek. Ha a történelem felölti a múlt eseményeinek emlékezeti
alakját, része a gondolkodó jelenének, nem pedig múltjának: „A gondolkodó
lény számára minden memorizált gyakorlat kortársi, akárcsak a mítoszban,
minden esemény része az egyedüli és egyszeri szinkronikus teljességnek."
103
Claude Lévi-Strauss legfontosabb művei