9
l.
Faj és kultúra
Némiképp meglepőnek tűnhet, hogy egy faji megkülönböztetés ellen küzdő
sorozatban* azokról az értékekről szeretnénk beszélni, melyekkel
a különböző emberi fajok gyarapították a világ civilizációját. Puszta időfecsérlés
lenne szellemi energiát nem kímélve annak bizonygatása, hogy a tudomány
jelenlegi állása szerint szellemileg egyik faj sem felsőbb- vagy alsóbbrendű
a másiknál, ha eközben mégis a faj fogalmát támasztanánk alá, azt a látszatot
keltvén, hogy az emberiség egészét alkotó nagy etnikai csoportok mint ilyenek
gyarapították a közös örökséget.
Semmi sem áll távolabb szándékainktól, hiszen ez
nem lenne egyéb a fajelmélet visszájára fordításánál. Amikor arra törekszünk,
hogy a biológiai rasszokat egyedi pszichológiai vonásokkal jellemezzük,
ennek mind pozitív, mind negatív értelmű meghatározásával egyaránt eltávolodunk
a tudományos igazságtól. Ne feledkez-
* A tanulmány először az UNESCO által kiadott The Race
Question in Modern Science (A faj kérdése a modern tudományban, Paris,
1952) című sorozatban jelent meg.
10
zünk meg arról, hogy a rasszista elméletek előfutárának elkönyvelt
Gobineau maga az „emberi fajok közötti egyenlőtlenséget" minőséginek tekintette,
nem pedig mennyiséginek. Szerinte az elsődleges emberi fajok - a fehér,
a sárga és a fekete rassz - inkább egyes adottságaikban különböznek egymástól,
nem pedig abszolút értékükben. Az elkorcsosulás szerinte a fajok közötti
kereszteződésből ered, nem pedig az egyes fajok egymáshoz viszonyított
helyzetéből egy közös értékskálán; s mivel az emberiségen belül a vérkeveredés
fajtól függetlenül növekszik, ezért az egész emberiség degenerálódásra
ítéltetett. Az antropológia eredendő bűne azonban abban áll, hogy a tisztán
biológiai értelemben vett faj fogalmát (feltételezve, hogy legalább e korlátozott
értelmében van a fogalomnak valamiféle tényalapja - noha a modern genetika
ezt is vitatja) összekeverte az emberi civilizációk társadalmi és szellemi
teljesítményeivel. Ettől a jóhiszemű intellektuális hibától aztán már egyenes,
noha nem tudatos út vezetett Gobineau számára a hátrányos megkülönböztetés
és a kizsákmányolás valamennyi formájának az igazolásáig.
Éppen ezért, amikor ebben a tanulmányban arról beszélünk,
hogy mivel járultak hozzá a különböző fajú emberek az emberi civilizációhoz,
akkor nem állítjuk, hogy Ázsia vagy Európa, Afrika vagy Amerika kulturális
teljesítményének az lenne a megkülönböztető jegye, hogy ezeket a kontinenseket
különböző rasszokhoz tartozó népek lakják. Amennyiben tehát mégis vannak
ilyen eltérő jegyek - s ehhez nemigen férhet kétség -, akkor az a földrajzi,
történelmi és társadalmi körülményeknek köszönhető, nem pedig a fekete,
sárga vagy a fehér emberek anatómiai
11
vagy fiziológiai felépítésében rejlő különböző képességeknek.
Mindazonáltal fennáll az a veszély, hogy éppen azáltal,
hogy e sorozat negatív érvelést alkalmaz, háttérbe szorítja az emberiség
egy másik fontos jellegzetességét - jelesül azt, hogy az emberi élet nem
mindenütt fejlődött azonos módon, hanem rendkívül sokféle társadalomban
és civilizációban öltött formát. Ez az intellektuális, esztétikai és társadalmi
sokféleség semmiképpen nem vezethető vissza az embercsoportok szembeötlő
biológiai tulajdonságainak ok-okozati következményeire; itt csupán egyszerűen
egy másik síkon jelentkező párhuzamos jelénségről van szó. Ugyanakkor két
fontos vonatkozásban nem szabad figyelmen kívül hagynunk ezeket az eltéréseket.
Az első egy nagyságrendi különbség. Sokkal több emberi kultúra létezik,
mint faj: míg az elsőt csak ezrekben lehetne mérni, addig a második egyjegyű
számokkal is kifejezhető; az azonos emberi rasszon belül kialakuló két
kultúra éppen annyira eltérhet egymástól - ha nem jobban -, mint a teljesen
különböző faji eredetű csoportok által létrehozott kultúrák. Másodszor:
amíg a fajok sokfélesége csupán a sokféle rassz történelmi eredetének vagy
a világban való eloszlásának a szempontjából érdekes, addig a kultúrák
sokfélesége számos problémát vet fel; már az is kérdés, hogy vajon ez a
sokféleség előnyére szolgál-e az emberiségnek, vagy éppen hátrányára, és
ennek az átfogó kérdésnek számos egyéb elágazása is van.
Utolsóként említem a legfontosabb problémát: a sokféleség
természetét vizsgálni kell, még akkor is, ha ezzel azt kockáztatjuk, hogy
ismét teret nyitunk a faji előítéletnek, amelynek bioló-
12
giai megalapozottságát csak nemrég sikerült lerombolni. Hiábavaló lenne
arra rábeszélni az utca emberét, hogy ne tulajdonítson intellektuális vagy
erkölcsi jelentőséget a fekete vagy a fehér bőrszínnek, a sima vagy göndör
hajnak, ha nincs válaszunk az ilyenkor szokásszerűen elhangzó kérdésre:
ha nem léteznek velünk született fajmeghatározta adottságok, akkor mi magyarázza
azt a tényt, hogy a fehér ember civilizációja azt a hatalmas fejlődési
ívet írta le, amelyet mindnyájan ismerünk, míg a színes bőrű népek civilizációi
lemaradtak, nem egy közülük csak a fele utat tette meg, néhány pedig több
ezer, sőt több tízezer évvel kullog korunk után? Mindaddig tehát, amíg
nem találunk választ az emberi kulrúrák egyenlőtlenségének - vagy sokféleségének
a problémájára, addig nem vagyunk képesek meggyőzően tagadni az emberi
fajok - a közgondolkodásban ezzel szorosan, noha jogosulatlanul összekapcsolt
- egyenlőtlenségét.
13
2.
A kultúrák sokfélesége
Ha meg akarjuk érteni, hogy a különböző kultúrák hogyan és milyen mértékben
térnek el egymástól, és hogy eltéréseik vajon kioltják-e egymást, vagy
csupán ellentmondanak egymásnak, avagy éppen ellenkezőleg: meglétük elengedhetetlen
egy harmonikus egész létrehozásához, akkor először leltárt kell készítenünk
róluk.
Itt azonban máris nehézségbe ütközünk, mivel azt
kell látnunk, hogy a kultúrák nem ugyanazon a szinten különböznek egymástól.
Először is vannak a térben egymás mellett létező társadalmak: egymástól
közelebb vagy távolabb, de mindegyik kortársa a másiknak. Másodszor vannak
a társadalmi életnek olyan formációi, amelyek időben követték egymást,
s amelyekről nem lehetnek közvetlen ismereteink. Egy etnográfus bármikor
megtapasztalhatja annak a társadalomnak az életét, amelyet érdeklődése
tárgyául választ; de sem a történésznek, sem a régésznek nem adatik meg,
hogy személyes kapcsolatba kerüljön valamely letűnt civilizációval. Minden
ismeretét olyan írásos és tárgyi emlékekből kell merítenie, amelyeket az
adott vagy éppen egy másik társadalom hagyott maga után. Nem szabad megfe-
14
ledkeznünk arról sem, hogy az írást nem ismerő kortárs társadalmakat
vagy éppenséggel a „primitívnek" nevezett társadalmakat megelőzték más
társadalmak, melyekről még közvetett módon sem tudhatunk meg semmit. Ha
tehát lelkiismeretesen akarjuk felvenni ezt a leltárt, akkor ilyen esetekben
legalábbis üres helyeket kellene hagynunk a sorban, és ezeknek az üres
helyeknek a száma valószínűleg sokkal nagyobb lesz, mint azoké a helyeké,
ahová kerül valamilyen név Először tehát ki kell mondanunk, hogy korunkban,
de a dolgok természetéből következik, hogy a múltban is sokkal több és
többféle kultúra létezett, mintsem hogy valaha is reményünk lenne feltérképezésére
teljes egészében.
Bármennyire szerény célokat tűzzünk is magunk elé,
legyünk bármennyire is tisztában korlátainkkal e téren, marad itt még más
probléma is. Mit értünk például eltérő kultúrák alatt? Egyes kultúrák most
különböznek egymástól, ha azonban közös tőről fakadnak, akkor eltérésük
nyilvánvalóan nem ugyanolyan, mint azoké a kultúráké, amelyek fejlődésük
egyetlen szakaszában sem érintkeztek egymással. Például a perui inka birodalom
és az afrikai Dahomey közötti különbség nagyobb, mint Anglia és az Amerikai
Egyesült Államok esetében, noha ezt a két társadalmat is más-másnak kell
tekintenünk. De ennek ellentéte is igaz: azok a társadalmak, amelyek bizonyos
idő óta nagyon szoros kapcsolatot tartanak fenn, egyetlen civilizáció benyomását
keltik, noha jelenlegi állapotukat nagyon is eltérő úton érték el, és nincs
jogunk figyelmen kívül hagyni ezt a fejlődést.
Az emberi társadalmakban egyidejűleg működnek ellentétes
irányban ható erők: vannak,
15
amelyek a különállás megőrzését, sőt fokozását segítik, és vannak,
amelyek az összetartást és az együvé tartozást erősítik. Erre szemléletes
példákat kínál a nyelvtudomány: míg a közös eredetű nyelvek egyre jobban
eltérnek egymástól - ahogyan például az orosz, a francia vagy az angol
-, addig az egymással szomszédos, ámde eltérő eredetű nyelvek közös sajátosságokat
fejlesztenek ki, az orosz például bizonyos vonásaiban eltávolodott a többi
szláv nyelvtől, és közelebb került - legalábbis egyes hangtani sajátosságaiban
- a közvetlen szomszédságában beszélt finnugor és török nyelvekhez.
Az ilyen és ehhez hasonló tények vizsgálata és a
civilizáció más területei, mint a társadalmi intézmények, a művészet, a
vallás számos hasonló példát kínálnak számunkra - óhatatlanul elvezet ahhoz
a kérdéshez, hogy vajon nem létezik-e a társadalmak kapcsolatrendszerében
a sokféleségnek egy olyan optimális foka, amelyet túlhaladni nem lehet,
alatta maradni azonban kockázatos? Ez az optimum változik a társadalmak
számával, lakosaik tömegével, az égymástól való földrajzi távolságukkal
és a kapcsolattartás (anyagi és szellemi) eszközeivel egyetemben. A sokféleség
problémája nemcsak a kultúrák egymás közötti kapcsolatában mutatkozik meg;
ugyanez a kérdés megjelenik minden egyes társadalmon belül is a társadalmat
alkotó csoportok egymáshoz fűződő viszonyában: a különböző kasztok, osztályok,
szakmai vagy vallási közösségek olyan különbözőségek köré szerveződnek,
melyeket mindegyikük rendkívül fontosnak tart. Felmerülhet a kérdés, hogy
ez a belső differenciálódás nem lesz-e nagyobb, ha a társadalom növekszik
és homonegizálódik: talán ez történt
16
az ókori Indiában, ahol a kasztrendszer az árja egyeduralom megszilárdulása
után alakult ki.
Világos tehát, hogy a kultúrák sokféleségének a
fogalma nem lehet statikus. Nem élet nélküli múzeumi gyűjteményekről vagy
száraz katalóguscédulákról van itt szó! A földrajzi távolság, a sajátos
környezeti körülmények vagy az emberiség többi részétől való elzártság
következtében az ember kétségtelenül különböző kultúrákat hozott létre;
mindez azonban csak akkor lenne fenntartás nélkül igaz, ha minden egyes
társadalom vagy kultúra a többitől elzárva, mindenfajta kapcsolat nélkül
született volna meg és fejlődött volna. Ilyesmivel azonban nem találkozhatunk,
talán csak a tasmánok kivételes esetében (azonban az ő kultúrájuknak is
csak bizonyos időszakában) .
Az emberi társadalmak soha nincsenek elszigetelve;
az elkülönülés még a legmegosztottabbnak tűnő pillanatokban is mindig csupán
a társadalom különböző csoportjai vagy szintjei között áll fenn. Aligha
vonható kétségbe például az az állítás, hogy az észak- és dél-amerikai
civilizációk 10-25 ezer évig szinte teljesen el voltak vágva a világ többi
részétől. Ám az emberiségnek ez a jókora, ám elszakított része számos kisebb
vagy nagyobb, egymás között igen szoros kapcsolatot fenntartó társadalomból
állt. Mindezen felül az elszigeteltségből fakadó különbségek mellett léteznek
olyanok is, amelyeket a közelség eredményez, amelyeket a függetlenség és
az egyéniség iránti vágy táplál. Számos szokás kialakulásában nem valami
belülről fakadó igény vagy neki kedvező körülmény játszotta a döntő szerepet,
hanem kizárólag a csoportnak az a vágya, hogy ne maradjon le egy szomszédos
cso-
17
port mögött, amely már olyan területen is szabályokat alakított ki,
ahol ők erre még nem gondoltak. Éppen ezért nem szabad engednünk annak
a kísértésnek, hogy a sokféle kultúrát részleteiben, mintegy darabkái szerint
tanulmányozzuk, mert a sokféleség nem annyira a különféle csoportok elkülönülésén,
mint inkább a köztük fennálló kapcsolaton nyugszik.
18
3.
Az etnocentrikus szemlélet
Az elmondottak ellenére is ritkán tekintik a kultúrák sokféleségét annak,
ami: természetes jelenségnek, amelyet a társadalmak közötti közvetlen vagy
közvetett kapcsolatok eredményeznek; sokkal inkább tartják abnormálisnak
vagy éppenséggel botrányosnak. Hiába gyarapodott tudásunk e téren, ez inkább
csak arra szolgált, hogy elfogadjuk ezt a tévképzetet és együtt éljünk
vele, nem pedig arra, hogy leromboljuk és egy pontosabb képpel cseréljük
fel.
A legősibb szemléletmód éppen azoknak a kulturális
- erkölcsi, vallási, társadalmi vagy éppen esztétikai - intézményeknek
az azonnali elutasítása, amelyek a legtávolabb esnek sajátunktól. E szemlélet
mélyre nyúló pszichológiai gyökereit mi sem bizonyítja jobban, mint hogy
mindannyiunkban váratlan helyzetbe kerülve újra meg újra feléled. „Barbár
szokások", „nálunk ez nem járja", „tűrhetetlen" - az ilyen és hasonló durva
reagálás azt bizonyítja, hogy mindenkiben ugyanaz az ösztönös ellenszenv,
ugyanaz az elutasítás munkál a számára szokatlan életformákkal, gondolatokkal
vagy hiedelmekkel szemben. Az ókori világban „barbár" jelzővel illették
19
mindazt, ami a görög (illetve később a görögrómai) kultúrán kívül esett;
a nyugati civilizáció később a „vad" jelzőt használta ugyanebben az értelemben.
Mindkét szó mélyén ugyanaz az értékítélet rejlik. A „barbár" szó etimológiailag
valószínűleg az emberi beszéd jelentéshordozó hangjaival szembeállított
madárdal rendezetlenségére és artikulálatlanságára vezethető vissza. A
vad, amelynek jelentése az „erdőből való", szintén az emberi kultúrával
szemben álló állati életmód képét idézi fel. Egyik elképzelésben sem fedezhetünk
fel hajlandóságot arra, hogy elismerjék a kulturális sokféleség tényét;
ami eltér az egyént körülvevő társadalom normáitól, az még a kultúra nevet
sem érdemli meg, és a természeti jelenségek közé soroltatik.
Fölösleges lenne sok időt pazarolni erre a naiv,
ám a legtöbb emberben mélyen gyökerező szemléletmódra, hiszen gondolatmenetünk
egésze - akárcsak a sorozat többi tanulmánya - éppen ezt kívánja cáfolni.
Ebben az összefüggésben elég csupán arra a paradoxonra utalni, ami mögötte
húzódik. Az a szemléletmód, amelyik kirekeszti a „vadembereket" (vagy bárkit,
akit éppen „vadembernek" nyilvánítunk) az emberiség soraiból, nem más,
mint éppen ezeknek a vadembereknek egyik legszembetűnőbb jellegzetessége.
Tudjuk, hogy az emberiségről alkotott azon kép,
amely faji és civilizációs hovatartozásra való tekintet nélkül magában
foglalja az emberi faj valamennyi tagját, a történelemnek csak egy késői
szakaszában alakult ki, és a mai napig sem terjedt el széles körben. S
a legújabb kori történelem azt is bizonyítja, hogy a félreértés vagy a
visszafejlődés veszélye még ott is fenyegeti ezt a
20
látásmódot, ahol pedig látszólag ereje teljében van. Az emberi nem
nagy részében azonban sok tízezer évig fel sem merült az efféle gondolat.
Az emberiség határát a törzs, a nyelvi csoport vagy néhány esetben a falu
határánál húzták meg, s ezért sok ún. primitív nép a mai napig is csak
önmagát nevezi „embernek" (esetleg - bár ez sem kevésbé bántó -„jónak",
„kiválónak"), és ezzel burkoltan azt tudatja, hogy a többi törzsnek, csoportnak
vagy falunak nincsenek emberi erényei, sőt emberi természete sincs, valamint
hogy ezek tagjai legjobb esetben is csak „rosszak", „gonoszak", „két lábon
járó majmok" vagy „undorító tetvek". Gyakran azonban még ennél is messzebbre
mennek, s a kívülállótól még valós létének ezt a kis morzsáját is megtagadják,
és csupán „szellemnek" vagy „jelenésnek" tekintik. Mindez nemegyszer különös
helyzetekhez vezethet, melyekben a szemben álló felek felfogása drámai
módon másolja egymást. Néhány évvel Amerika felfedezése után, miközben
a spanyolok vizsgálóbizottságokat küldtek a Nagy-Antillákra annak megállapítására,
hogy van-e lelkük a bennszülötteknek, a szigetlakók fehér foglyaikat vízbe
fojtották és módszeresen megfigyelésnek vetették alá őket azt kiderítendő,
hogy vajon az ő testük is oszlásnak indul-e.
Ez a különös és tragikus anekdota jól mutatja a
kulturális relativizmus paradoxonát (amelyet más formában egyebütt is megtalálhatunk);
minél buzgóbb igyekezetünk, hogy határvonalat húzzunk a jó és a rossz kultúrák
és szokások között, annál inkább a rossznak tartott csoportba soroljuk
saját magunkat is. Ha nem tekintjük embernek azokat, akiket a „legvadabbak,
legbarbárabbak" csoportjába soroltunk, ezzel csupán
21
ez utóbbi csoportnak az egyik legjellemzőbb szemléletmódját vesszük
át. Barbár ugyanis el_sősorban az, aki hisz a barbárságban.
Az emberiség nagy filozófiai és vallási rendszerei
- a buddhizmus, a kereszténység, az iszlám, a sztoikus, a kanti vagy a
marxista tanok nyíltan és folyamatosan szembeszálltak ezzel a fajta törzsi
szemlélettel. Ugyanakkor az az egyszerű kijelentés, miszerint minden ember
egyenlő, és az embereknek, tekintet nélkül fajra vagy kultúrára, testvériségben
kellene élniük, nem igazán elégíti ki gondolkodásunkat, hiszen figyelmen
kívül hagyja azt a tagadhatatlan sokféleséget, amelyet magunk körül látunk.
Sem elméletben, sem gyakorlatban nem tekinthetünk el attól és nem tehetünk
úgy, mintha ez a sokféleség nem létezne, csak azért, mert kijelentjük,
hogy ezek a különbségek nem a kérdés lényegét érintik. A faji kérdésről
kiadott második UNESCO-nyilatkozat bevezetőjében nagyon helyesen az áll,
hogy az utca emberét nem más győzi meg a különféle fajok létezéséről, mint
az, hogy „azon mód szemébe ötlik a különbözőség, ha együtt lát egy afrikait,
egy európait, egy ázsiait és egy amerikai indiánt".
Az emberi jogokról kiadott nagy jelentőségű nyilatkozatok
gyengesége és ereje egyaránt abban rejlik, hogy az ideális állapotról szólva
túl gyakran megfeledkeznek arról, hogy az ember nem a humanitás elvont
fogalma, hanem a hagyományőrző kultúra által veszi birtokba a környező
világot, amelyben nem egy olyan terület létezik, amelyet még a legforradalmibb
változások is érintetlenül hagynak. Maguk a nyilatkozatok is csak egy időben
és térben jól körülhatárolt helyzetben születhettek meg. A modern kor em-
22
bere, akinek egyszerre kell megbirkóznia két kísértéssel - egyfelől,
hogy elítélje azokat a dolgokat, amelyek sértik érzelmeit, másfelől hogy
tagadja a szellemi felfogóképességét meghaladó különbségeket -, számtalan
filozófiai és szociológiai spekulációba bocsátkozott, hogy hiábavaló kompromisszumot
találjon e két ellentétes pólus között, azaz hogy elismerje a kultúrák
sokféleségét s ugyanakkor megszüntesse mindazt, amit ebben a sokféleségben
megbotránkoztatónak és sértőnek talál.
Bármennyire eltérő szálakra fűzi is fel azonban
ezeket a spekulációkat, és bármennyire különösnek tűnhet is némelyik okfejtése,
mégis az összes ilyen gondolatmenet egyetlen elméletre vezethető vissza,
amelyet talán legtalálóbban hamis fejlődéselméletnek nevezhetnénk. Mit
is takar ez lényegében? Nos, valójában itt arról a kísérletről van szó,
amely megszüntetni igyekszik a kultúrák sokféleségét, jóllehet látszólag
teljes mértékben elismeri azt. Ha a társadalmak különféle múltbéli, illetve
távoli vidékeken fellelhető formáit egy egyenes vonalú, azonos pontból
künduló és azonos végpontba érkező fejlődés szakaszainak vagy állomásainak
tekintjük, akkor máris látszólagossá válik ez a sokféleség. Az emberiség
mindenütt eggyé és ugyanazzá teszi, ám ez az egység és azonosság csak fokozatosan
érhető el; a világban fellelhető kultúrák sokfélesége pusztán egyetlen
folyamat különböző állomásait jeleníti meg, s ez elrejti szemünk elől a
mélyebb valóságot, de legalábbis késlelteti annak felismerését.
Ez az értelmezés - a darwinizmus hatalmas eredményeit
figyelembe véve - talán túlzott leegyszerűsítésnek tűnik. A fenti alaptételnek
23
azonban semmi köze nincs a darwinizmushoz, hiszen a biológiai evolúció
tana és az itt részletezett pszeudo-evolúciós elmélet két teljességében
különböző doktrína. Az előbbi egy nagy jelentőségű, megfigyeléseken alapuló
munkahipotézis, amely rendkívül csekély értelmező munkát igényel. A ló
különféle típusai például két okból is evolúciós sorba rendezhetők: először
is egy lovat csak egy másik ló hozhat a világra; másodszor pedig a különféle
formájú lovak csontvázát a föld különböző rétegeiben fedezték fel, s minél
mélyebbre ásunk, annál ősibb maradványok kerülnek elő. Éppen ezért nagy
valószínűséggel kijelenthető, hogy az equus caballus őse valóban
a hipparion* volt. Ez az érvelés valószínűleg az emberi
nem és az őt alkotó különféle fajok esetében is helytálló. Ha azonban a
biológiáról áttérünk a kultúrára, a dolgok jóval bonyolultabbá válnak.
A földben tárgyakra bukkanhatunk, és megfigyelhetjük, hogy egy bizonyos
típusú tárgy formája és előállítási módja a geológiai rétegekkel együtt
változik. Egy fejszét azonban korántsem egy másik fejsze hoz a világra,
legalábbis nem abban a fizikai-fiziológiai értelemben, ahogyan egy állat
megszüli ivadékát. Amikor tehát azt állítjuk, hogy egy fejsze egy másik
fejszébbl alakult ki, akkor csak a képes beszéd egy fordulatával élünk,
amely csak többé-kevésbé fedi az igazságot, és hiányzik belőle az a tudományos
pontosság, amely egy hasonló biológiai állításban fellelhető. Márpedig
ami igaz a tárgyakra nézve, amelyek fizikai jelenléte a földben pontosan
* A miocénban és pliocénban élt, zebra nagyságú lóféle.
24
meghatározható korszakhoz köthető, az hatványozottan igaz az intézményeket,
a vallási képzeteket és a szokásokat illetően, hiszen ezeknek múltja legtöbbször
csukott könyvként áll előttünk. A biológiai evolúció tana olyan hipotézis,
amelynek valószínűségi mutatója a természettudomány összes hipotézise közül
a legnagyobb. A társadalmi vagy a kulturális evolúció elképzelése ezzel
szemben a tények tálalásának csábító, ámde gyanúsan kézenfekvő módszere
lehet csak.
Mellesleg a valódi és hamis evolúciós tanok közötti
különbséget - amelyről túlságosan is gyakran vagyunk hajlamosak megfeledkezni
kialakulásuk időpontja is magyarázza. A biológiai evolúció tana, jóllehet
jelentős ösztönző erővel hatott a társadalmi fejlődés eszméjére, ez utóbbi
mégis előbb jött létre, mint a darwinizmus. Anélkül, hogy visszautalnánk
a Pascal által az antikvitásból átvett elképzelésekre, melyek az emberiséget
a gyermek-, a felnőtt- és az öregkor egymást követő szakaszait megélő lénynek
tekintették, elég, ha csak egy pillantást vetünk a 18. századra, amikor
szinte burjánzottak azok az alapvető gondolati sémák, melyekről később
oly sok vita folyt: Vico „spirálja" és az általa leírt „három életszakasz"
már előrevetítette Comte „három állapotát" és Condorcet „lépcsőfokait".
Spencer és Tylor, a társadalmi evolucionizmus elméletének megalapítói már
az előtt kidolgozták és közreadták tanaikat, hogy megjelent volna A fajok
eredete, és joggal feltételezhető, hogy nem olvasták előtte Darwin munkáját.
Tehát a biológiai evolúció tudományos elméletét időben megelőző társadalmi
fejlődéselmélet gyakran nem egyéb, mint egyfajta álarc, amelyet tudo-
25
mányos színezettel igyekeztek ellátni; és ezt egy olyan ősi filozófiai
kérdésre illesztettek rá, amelyet megfigyelés vagy induktív gondolkodás
útján valószínűleg sohasem leszünk képesek teljes bizonyossággal megoldani.
26
4.
Archaikus és primitív kultúrák
Minden társadalom - mint már utaltunk rá - három csoportba sorolja a
kultúrákat saját helyzetéhez képest. Ezek: a szóban forgó társadalommal
egy időben létező, de a világ más részein található kultúrák; azok a kultúrák,
amelyek az adott társadalommal azonos földrajzi helyen, de egy korábbi
időszakban alakultak ki, végül pedig azok a kultúrák, amelyek az időben
és földrajzilag is eltérő helyen léteztek.
Láttuk azt is, hogy e három csoportba tartozó kultúrákról
korántsem szerezhetünk azonos mélységű ismereteket. Az utolsó csoportba
tartozó kultúrák esetében, amelyek nem hagytak maguk mögött sem írásos,
sem építészeti emlékeket, és amelyek rendkívül kezdetleges technikákat
alkalmaztak (márpedig ez a lakott világ feléről és a civilizáció hajnala
óta eltelt idő kilencven-kilencvenkilenc százalékáról állítható), el kell
ismernünk, hogy valójában semmit sem tudunk róluk, és e csoportokról a
legjobb esetben is csak puszta feltevéseket fogalmazhatunk meg.
Másfelől nagy a kísértés, hogy az első kategóriába
tartozó kultúrákat valamiféle időbeli sorrendbe rendezzük. Hiszen mi sem
természete-
27
sebb, mint hogy a velünk egy időben létező, de az elektromosságot vagy
gőzgépet nem ismerő társadalmak a nyugati civilizáció fejlődésének hasonló
szakaszát juttatják az eszünkbe. Természetes az is, hogy az írást és a
fémek megmunkálását nem ismerő, kőszerszámokat előállító és barlangfalakra
figurákat festő bennszülött törzseket azzal a civilizációval vessük össze,
amely a franciaországi és spanyolországi barlangokban fennmaradt leletek
tanúsága szerint hasonló sajátosságokkal rendelkezhetett. A hamis fejlődéselmélet
képviselői jórészt az ilyen és rokon területeken kaptak szabad kezet. Rendkívül
veszélyes lehet azonban, ha engedünk a szinte ellenállhatatlan csábításnak,
és minden adandó alkalommal ilyesfajta összehasonlításokba bocsátkozunk
(ne feledjük, hogy voltak olyan nyugati utazók is, akik abban a hitben
ringatták magukat, hogy megtalálták a „középkort" a Közel-Keleten, s akik
„XIV Lajos udvarát" vélték fellelni az I. világháború előtti Pekingben,
vagy a „kőkorszakot" az ausztráliai és az új-guineai bennszülöttek körében).
Egy letűnt civilizációnak csak egyes vonásait ismerhetjük
meg; és minél ősibb egy civilizáció, annál kevesebb ilyen vonás akad, hiszen
csak olyasmiről lehet tudomásunk, ami ellenállt az idő rombolásának. Ezért
aztán hajlamosak vagyunk a részt egésznek tekinteni és arra a következtetésre
jutni, hogy ha két civilizáció (egy létező és egy letűnt) bizonyos vonásai
hasonlóságot mutatnak, akkor minden vonásuk közös kell hogy legyen.
Ez az érvelés azonban nemcsak logikailag támadható,
hanem sok esetben maguk a tények is rácáfolriak.
28
A tasmán és patagóniai bennszülöttek például nem
olyan régen még pattintott kőszerszámokat használtak, ahogyan egyes ausztráliai
és amerikai törzsek a mai napig is készítenek ilyen szerszámokat. Ezeknek
a szerszámoknak a tanulmányozása révén azonban csak rendkívül keveset tudhatunk
meg arról, hogy a kőkorszakban hogyan használták őket. Mire használták
például a híres „kézi-szakócákat"? Ezek olyannyira speciális célt szolgálhattak,
hogy szigorúan megszabott formájukra és elkészítési módjukra egy-kétszázezer
év alatt egy hatalmas, Angliától Dél-Afrikáig, illetve Franciaországtól
Kínáig húzódó területen mit sem változtattak! Mire használták a levallois-i
kultúrából előkerült háromszög alakú lapított tárgyakat? Ezekből több százat
fedeztek fel az ásatások során, mégsem tudják kielégítően megmagyarázni
mibenlétüket. Mire valók a rénszarvasagancsból készült „főnöki pálcák",
ún. bâtons de commandement-ok? Milyen technikákat alkalmaztak a
tardenois-i kultúrákban, melyek igen nagy számban hagytak hátra különféle
geometriai alakú, változatos formájú, apró pattintott kődarabkákat, de
csak igen kevés, az emberi kézre szabott szerszámot?
Ezek a kérdések is jelzik, hogy egy közös sajátosság
legalábbis akad a kőkorszaki és egyes napjainkban fellelhető bennszülött
társadalmak között: valamennyien használtak pattintott kőszerszámokat.
Ám igazából még a technikai kérdésekre sem ismerjük a kielégítő választ.
Az anyagok megmunkálása, a szerszámok fajtái s ennélfogva felhasználási
területük is jelentős eltéréseket mutatnak, ezért az egyik csoport tanulmányozásából
nemigen lehet a másikra is érvényes következtetéseket levonni. Akkor pedig
ho-
29
gyan szerezhetnénk bármiféle ismeretet a szóban forgó népek nyelvéről,
társadalmi intézményeiről vagy vallási hiedelmeiről?
A kulturális evolúció elméletéből táplálkozó egyik
legelterjedtebb magyarázat szerint a középső paleolitikum társadalmai által
ránk hagyományozott barlangfestményekre a vadászattal kapcsolatos mágikus
rítusok alkalmából volt szükség. Az érvelés így hangzik: korunk primitív
népei gyakran adnak elő vadászrítusokat, melyeknek látszólag nincsen semmiféle
gyakorlati haszna; a barlangok mélyén felfedezett számtalan őskori festmény,
úgy tűnik, hasonlóképpen látszólag semmiféle célt nem szolgál; festőik
vadászok voltak; ebből tehát az következik, hogy a vadászattal kapcsolatos
rítusoknál használták azokat. Elég a gondolatmenet szavakba öntése, s máris
kiderül, milyen ingatag alapokon áll az érvelés. Ez az elmélet elsősorban
a laikusok körében tartja magát. Az etnográfusok azonban, akik szemtől
szembe találkoznak azokkal a primitív népekkel, melyeket mások minden fenntartás
nélkül, a kultúrák valódi természetét teljes mértékben figyelmen kívül
hagyva, egyfajta áltudományos kannibalizmussal használnak fel a legkülönbözőbb
célokra, azt vallják, hogy a megfigyelt tények egyáltalán nem támasztják
alá a barlangfestmények természetéről megfogalmazott hipotézist. Ha már
a barlangfestményeknél tartunk, meg kell jegyeznem, hogy néhány dél-afrikai
festményt leszámítva (melyeket többen nem őskorinak, hanem ma élő őshonos
népek munkájának tartanak), a „primitív" művészet éppoly távol áll a magdalénitól
vagy az aurignacitól, mint a kortárs európai művészettől. Míg a primitív
művészetet nagyfokú, néha a va-
30
lóság teljes eltorzításáig fokozódó stilizáció jellemzi, az őskori
művészet legszembeötlőbb vonása megkapó realizmusa. Csábító a gondolat,
hogy ebben a realizmusban keressük az európai művészet eredetét, ám ez
is félrevezető lenne, hiszen a szóban forgó területeken a paleolitikumi
művészetet más jellegű művészeti formák váltották fel. A lakóterület folytonossága
sem változtat azon a tényen, hogy különböző népek követték egymást ugyanazon
a földrajzi területen, akik vagy semmit sem tudtak elődeik munkájáról,
vagy nemigen törődtek azzal. Mindegyikük magával hozta a korábbiaktól eltérő
hiedelmét, technikáját és stílusát.
A prekolumbián amerikai civilizációk állapota bizonyos
mértékben hasonlatosnak tűnhet az európai neolitikumhoz. Alaposabb vizsgálat
után azonban ezt az összehasonlítást is el kell vetnünk: Európában a földművelés
és az állatok háziasítása vállvetve haladt, míg Amerikában a rendkívül
magas fokú földművelés ellenére is szinte ismeretlen, vagy legalábbis csak
nagyon szűk körben terjedt el az állattartás. Amerikában a kőszerszámok
használata a földművelő tevékenységek kialakulása után is folytatódik,
míg Európában az utóbbi már a fémfeldolgozás kezdeteihez kapcsolódik.
Ennyi példa talán már elég is lesz. Annál is inkább,
mert létezik egy másik és sokkal alapvetőbb nehézség, ami gátat szab bármiféle
arra irányuló erőfeszítésnek, hogy az emberi kultúrák gazdagságát és egyediségét
megismerhessük, s hogy ezeket a kultúrákat a nyugati civilizációs fejlődési
fokok egyenlőtlenül visszamaradott megfeleléseinek tekintsük. Ez a nehézség
pedig abban áll (és most egy pillanatra feledkezzünk el
31
Amerikáról, amelyre majd még visszatérünk), hogy szinte valamennyi
emberi társadalom nagyjából azonos hosszúságú múltra tekint viszsza. Ha
azt állítanánk, hogy egyes társadalmak csupán más társadalmak fejlődésének
bizonyos „szakaszait" képviselik, akkor kénytelenek lennénk elismerni azt
is, hogy mialatt az utóbbi társadalmakban valami történt, addig az előbbiekben
semmi sem - vagy legalábbis nem sok - történt. S valóban, előszeretettel
beszélünk „történelem nélküli népekről" (néha megjegyezve azt is, hogy
ezek a legboldogabbak). Ez azonban csak annyit jelent, hogy nem ismerjük
történelmüket, és soha nem is fogjuk megismerni, nem pedig azt, hogy valójában
nincs történelmük. Több tíz-, sőt százezer éven keresztül e társadalmakban
is éltek emberek, akik ugyanúgy szerettek, gyűlöltek, szenvedtek, harcoltak
és álltak elő találmányokkal, mint mások. Igazából ma már nem léteznek
gyermekkorukat élő népek; mindannyian felnőttek, még azok is, amelyek nem
vezettek naplót gyermek- vagy kamaszkorukról.
Valószínűleg fogalmazhatunk úgy is, hogy az emberi
társadalmak különféleképpen hasznosították a múltat, az eltelt időt, és
hogy akadtak közöttük olyannk, amelyek elvesztegették azt; néhányan rendületlenül
taposták az utat, míg mások tétlenül lebzseltek az útszélen. Így jutunk
el oda, hogy megkülönböztessünk kétféle történelmet: az egyik egy progresszív,
„felhalmozó" típusú történelem, amelyben a felfedezések és a találmányok
egymásra halmozódva segítik elő nagy civilizációk kiépítését, illetve a
másik, talán ugyanolyan aktív és ugyanannyi tehetséget hasznosító történelem,
amelynek azonban nem ada-
32
tott meg az előbbire jellemző szintézis adománya. Ezért itt minden
újítás, ahelyett hogy szervesen kapcsolódna a korábban keletkezett és azonos
irányultságú találmányokhoz, szétoszlik egy mindent elborító hullámzásban,
amely sosem lesz képes tartósan eltávolodni a kezdeti iránytól.
Ez az elképzelés első látásra sokkal rugalmasabb,
sokkal alkalmasabb az árnyalatok kimunkálására, mint az eddig tárgyalt
leegyszerűsítő nézetek. Ezért talán egyetlen kultúrával szemben sem követünk
el igazságtalanságot, ha ezt az elméletet beleillesztjük a kultúrák sokféleségét
magyarázni próbáló interpretációnkba. Mielőtt azonban erre sor kerülhetne,
többféle kérdést is tisztáznunk kell.
33
5.
A haladás eszméje
Először a második csoportba sorolt kultúrákat kell szemügyre vennünk:
az éppen szóban forgó kultúra történelmi elődjeit. A helyzet itt sokkal
bonyolultabb, mint a korábban tárgyalt esetekben. Ugyanis ezekkel a kultúrákkal
kapcsolatban sokkal nehezebb megcáfolni a térben távol eső jelenkori társadalmak
hierarchizálásánál oly bizonytalannak és törékenynek tűnő evulúciós elméletet,
mely itt nehezen vitathatónak és tények által is bizonyítottnak látszik.
A régészet, az őstörténet és a paleontológia egybehangzó
bizonyítékai szerint a ma Európaként ismert területet először a homo nemhez
tartozó különféle speciesek népesítették be, s ezek a csoportok durván
megmunkált, pattintott kovakő szerszámokat használtak; később ezeket a
kultúrákat mások követték, amelyek a követ először ügyesebben pattintották,
majd később a csontok megmunkálásának tökéletesítésével párhuzamosan a
köveket is csiszolni kezdték. A fazekasság, a szövés, a földművelés és
az állattartás a fémek felhasználásának terjedésével együtt jelent meg,
és ezt a folyamatot is szakaszolni lehet. Ezek az egymást követő formációk
úgy tű-
34
nik, fejlődést, haladást mutatnak: akad köztük alacsonyabb és magasabb
rendű. De ha ez igaz, akkor valóban elkerülhetetlen, hogy ennek a felosztásnak
az alapján napjaink hasonló különbségeket mutató kultúráit is így csoportosítsuk.
Ez az új érv tehát romba döntheti a korábbi gondolatmenetet.
A haladás, amelyet az emberiség az ősi idők óta
elért, olyan nyilvánvaló és szembeszökő, hogy megkérdőjelezése sem lehet
egyéb puszta retorikai fogásnál. Ennek ellenére egyáltalán nem olyan egyszerű
szabályos és folyamatos sorba rendezni az emberiség eredményeit. Ötven
évvel ezelőtt a tudósok szívderítően egyszerű felosztásban foglalták össze
az emberiség által elért haladást: pattintott kőkorszak (paleolit), csiszolt
kőkorszak (neolit), majd a réz-, a bronz- és a vaskorszak. De ez a nézet
túlzottan leegyszerűsítő. Ma már úgy sejtjük, hogy a kő megmunkálásánál
nemegyszer egy időben használták a pattintásos, illetve a csiszolásos eljárást;
amikor ez utóbbi felváltotta a pattintásos módszert, ez a lépés nem egyszerűen
természetes technikai előrelépés volt a korábbi korszakhoz képest, hanem
egyben kísérlet is arra, hogy kőből készítsék el azokat a fegyvereket és
szerszámokat, melyeket a kétségtelenül „fejlettebb", de velük mégis kortárs
civilizációk birtokolnak. Másrészt viszont a fazekasság, amelyet a „csiszolt
kőkorszakhoz" tartozónak hittünk, Eszak-Európa egyes területein egyszerre
volt jelen a pattintott kő megmunkálásával.
Ha már a pattintott kőkorszaknál tartunk, meg kell
jegyeznünk azt is, hogy még pár évvel ezelőtt is ezt a korszakot a kőmegmunkálás
három különböző módszere - a „szilánk", a „mag-
35
kő" és a „penge" szerszámokat eredményező módszer - alapján osztották
három egymást követő szakaszra: alsó, középső és felső paleolitra. Ma már
azonban elismert tény, hogy e három eltérő módszert egy időben alkalmazták,
s ezek nem egy elhúzódó folyamat különböző szakaszai voltak, hanem egyetlen
technika különböző változatai, szakkifejezéssel élve: faciesei.
Ez a technika valószínűleg nem volt statikus, de változásai és változatai
rendkívül bonyolultak voltak. A már említett levallois-i kultúrában, mely
az i. e. 25-27. évezredben érte el csúcspontját, például a pattintott kő
megmunkálása olyan tökéletes színvonalra fejlődött, hogy azzal csak 245-65
ezer évvel később, a csiszolt kőkorszak végén tudták felvenni a versenyt,
és ennek a technikának a másolása ma is rendkívüli nehézséget jelentene.
Mindaz, amit a kultúrák fejlődéséről elmondtunk, a fajokra is igaz,
noha (a nagyságrendi különbségek miatt) lehetetlen a két folyamatot egymásnak
megfeleltetni. Európában a Neandervölgyi ember korban nem előzte meg a
homo
sapiens legrégibb ismert formáit; a homo sapiens kortársa volt
a Neander-völgyinek, sőt talán elődje is. De azt sem lehet kizárni, hogy
a Hominidae legkülönfélébb fajtái egy időben népesítették be a földet,
noha nem ugyanazt a területet - Dél-Afrikában a „pigmeusok", Kínában és
Indonéziában az „óriások" éltek.
Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy gondolatmenetem
célja nem az emberi haladás tényének tagadása, csupán szeretnék nagyobb
óvatosságra inteni. Őstörténeti és régészeti ismereteink gyarapodásával
egyre inkább hajlunk arra, hogy a kultúrákat ne az időben, hanem in-
36
kább a térben különböztessük meg egymástól. Ebből pedig az következik,
hogy a „haladás" (kérdés, hogy egyáltalán használható-e ez a szó egy olyan
jelenség leírására, amely igen messze esik eredeti értelmétől) nem folyamatos
és nem is kikerülhetetlen: a haladás sorozatos ugrásokból vagy - a biológiai
szakkifejezést kölcsönvéve - mutációkból áll. Ezek az ugrások nem mindig
egyirányúak, és az általános irányvonal is megváltozhat, hasonlóan a ló
mozgásához a sakkban, amelynek mindig több lépése van, de sohasem egy irányban.
Az emberiség haladását aligha lehet a lépcsőt mászó emberéhez hasonlítani,
aki minden egyes lépéssel magasabbra kerül. Akkor már pontosabb, ha a szerencsejátékossal
vetjük össze, aki egyszerre több tétet tett; minden egyes dobás a számok
más elrendeződését eredményezi, ily módon amit játékosunk emitt nyer, azt
könnyen elveszítheti amott, a történelem csak kivételes esetekben lesz
„felhalmozó", azaz ritkán alakul ki a szerencsés kombináció.
Az amerikai kontinens esete is jól példázza, hogy
egyetlen civilizáció, egyetlen korszak sem formálhat előjogot a „felhalmozó"
történelemre. Először a jégkorszak utolsó szakaszában, az i. e. 20. évezrednél
aligha korábban érkeztek nyilván csupán apró kóbor csoportok erre a hatalmas
kontinensre a Bering-szoroson keresztül. Húsz- vagy huszonötezer év leforgása
alatt ezek az emberek olyan „felhalmozó" történelmet teremtettek, amely
szinte az egész világon példa nélküli: új környezetükben egész sor természeti
forrást fedeztek fel, számos növényfajtát termesztésre alkalmassá tettek
(néhány állatfajta domesztikálása mellett), melyeket élelmiszerként, orvosságként
vagy méregként használtak.
37
Egyedül ebben a civilizációban akadt példa arra, hogy mérgező anyagokat
is átalakítsanak - mint például a maniókát - alaptáplálékként, másokat
ajzó- vagy fájdalomcsillapító szerként; egyes mérgeket vagy ajzószereket
pedig annak függvényében gyűjtöttek, milyen - mindig egyedi - hatással
vannak egy-egy állatfajra. Mindezen felül ezek a civilizációk a legmagasabb
tökélyre fejlesztettek bizonyos kézműves ágakat, így a szövést, a fazekasságot
és a nemesfém-megmunkálást. E hatalmas teljesítmény értékeléséhez elég,
ha sorba vesszük mindazt, amit Amerika az Óvilág civilizációjának adott,
kezdve az Óvilág négy alappillérével: a burgonyával, a gumival, a dohánnyal
és a kokával (a modern fájdalomcsillapítók alapanyagával), folytatva az
afrikai gazdaságot forradalmasító, noha mindennapos élelmiszerként Európában
valamivel később elterjedő kukoricával és földimogyoróval, és zárva a sort
a kakaóval, a vaníliával, a paradicsommal, az ananásszal, a paprikával,
a különféle babfajtákkal, a gyapottal és a tökkel. Végül hadd jegyezzem
meg, hogy a mértan és áttételesen a modern matematika műveléséhez elengedhetetlen
nullát (zérust) a maják már legalább ötszáz évvel korábban ismerték és
használták, mint azok az indiai tudósok, akiktől az arabokon keresztül
Európa is átvette. Ez lehet az oka talán annak is, hogy a maják naptára
adott történelmi korszakban pontosabb volt, mint az Óvilágban használatos
időszámítás. Sok írás foglalkozott már azzal is, hogy az inkák politikai
rendszere szocialista volt-e vagy totalitárius, de az tagadhatatlan, hogy
a rendszer alapját képező elképzelések közül nem egy a modern világban
is feltűnt, és e politikai berendezkedés évszázadokkal előzte
38
meg az európai fejlődést. A kuráre, az indiánok nyílmérge iránt
ismét tapasztalható érdeklődés is emlékeztethet bennünket arra, hogy -
már ha erre szükség lenne - néhány, csak az amerikai indiánok által használt
növényi hatóanyag még ma is tartogathat tudományos meglepetéseket a világnak.
39
6.
„Mozdulatlan" és „felhalmozó"
történelem
Amerika esetének óvatos megközelítése is azt sugallja, hogy nagyobb
figyelmet kell szentelnünk a „mozdulatlan, statikus" és a „felhalmozó,
kumulatív" történelem közötti különbségnek. Vajon nem azért tekintjük-e
az amerikai történelmet „kumulatív" jellegűnek, mert számos dolgot Amerikából
vettünk át, vagy magunk is hasonlóképpen készítettünk, mint az Újvilágban?
Vajon egy külső szemlélő miként ítélné meg azt a civilizációt, amely csak
és kizárólag olyan saját értékeket fejlesztett ki, melyek közül egy sem
tűnik érdekelni a megfigyelő civilizációját? Vajon nem ítélné-e ezt a civilizációt
;,mozdulatlannak"? Más szóval a két történelmi típus közötti különbség
valóban a kultúrák valódi természetét tükrözi-e, vagy inkább a különböző
kultúrák értékelésénél használt etnocentrikus szemlélet eredménye? Ebből
a nézőpontból „felhalmozónak" kellene tekintenünk minden olyan kultúrát,
mely a saját kultúránkkal azonos irányban fejlődik, azaz minden olyan kultúrát,
amelynek fejlődése a mi szemünkben értelemmel bírónak tűnik. Más kultúrákat
ezzel szemben nem azért tekintenénk „statikusnak", mert valóban azok, hanem
azért, mert
40
fejlődési irányuk értelmetlennek tűnik előttünk, és nem mérhető számunkra
az általunk használt hivatkozási rendszer keretében.
Ezt a jelenséget mi sem szemlélteti jobban, mint azok az esetek, mikor
ezt a felosztást nem idegen kultúrákkal szemben, hanem saját társadalmunkon
belül alkalmazzuk. Mégpedig gyakrabban, mint gondolnánk. Az élemedettebb
korú emberek általában úgy tartják, hogy öregkorukra a történelem lelassult,
szemben fiatalságuk pergő, „felhalmozó" történelmével. Számukra már nincs
jelentősége annak a korszaknak, amelyben nem vesznek tevékenyen részt,
amelyben nem jutnak szerephez. Már semmi sem történik, vagy ha történik
is, abból semmi jó nem származik. Eközben unokáik az öregek által már rég
elfelejtett lendülettel vetik bele magukat e kor életébe. Egy politikai
rendszer ellenzői nemigen készek annak elismerésére, hogy az illető rendszer
hozhat bármiféle fejlődést; a rendszert egészében ítélik el, és csupán
szörnyű átmeneti időszaknak tekintik a történelemben, amikor az élet megáll,
s csak akkor indul meg újra, mikor ez az átmenet véget ér. A rendszer támogatói
természetesen meroben más véleménnyel vannak erről, különösen akkor, ha
ők is részt vállalnak a rendszer működtetésében valamilyen magas tisztségben.
Egy kultúra történelmének vagy történeti fejlődésenek minősége vagy - pontosabb
kifejezést használva - eseménydús volta tehát nem e kultúra valódi tulajdonságainak,
hanem a benne elfoglalt helyzetünknek és érdekek sorának a függvénye.
Úgy tűnik tehát, hogy a fejlődő, illetve stagnáló
kultúrák közötti ellentét elsősorban nézőpont kérdése. Az a megfigyelő,
aki mikroszkópjának
41
lencséjét egy bizonyos távolságra állította be, csak homályosan fogja
látni azokat a tárgyakat, amelyek ehhez képest akár csak a milliméter törtrészével
is közelebb vagy távolabb vannak ha egyáltalán meglátja őket, és nem néz
egyszerűen keresztül rajtuk. De ezt a tévképzetet egy másik példával is
megvilágíthatjuk, mellyel általában a relativitáselmélet alapjait szokták
magyarázni. Egy test mozgási sebességének és dimenzióinak relatív jellegét,
tehát azt, hogy ezek a tulajdonságok a megfigyelő helyzetétől függenek,
azzal szemléltetik, hogy egy vonat ablakánál ülő utas másképpen ítéli meg
egy másik vonat sebességét és hosszát, ha az ellenkező vagy megegyező irányban
mozog a megfigyelő vonatával. Valamely civilizáció tagja éppen olyan elválaszthatatlan
a maga civilizációjától, mint ez a képzeletbeli utas a vonatától, mivel
a környezetéből érkező ezernyi nyílt és rejtett hatás születésétől fogva
meghatározott bonyolult értékrendszert sulykol belé. Ebben az értékrendszerben
helyet kapnak különféle értékítéletek, motivációk és érdeklődési körök,
vagy éppen az adott civilizáció történelmi fejlődéséről vallott tudatos
nézetek is, melyeket az oktatás alakít ki bennünk, és amelyek nélkül nem
tudnánk képet alkotni civilizációnkról, vagy a kép, amelyet megalkotnánk,
ellentétes lenne a valós életben tapasztaltakkal. Bárhová is menjünk, magunkkal
cipeljük ezt az értékrendszert, és a külső kulturális jelenséget, legyen
az bármiféle is, csak azon a torzító szemüvegen keresztül tudjuk szemügyre
venni, amelyet ez az értékrendszer emel tekintetünk elé már ha egyáltalán
valamit is látni enged.
A „mozgó" és a „nem mozgó" kultúrák közötti különbségek
nagy része tehát ugyanabból a
42
helyzetből fakad, ez az, ami miatt a fent említett utas számára mozogni
vagy nem mozogni látszik. A valójában mozgó vonatról azt hiszi, hogy előre
tart, vagy éppen áll. Azt sem lehet azonban tagadni, hogy van egyfajta
különbség, amelynek jelentőségét csak akkor lehet felmérni, ha már megalkottuk
azt az általános relativitáselméletet, amely Einstein elméletétől eltérően
egyformán alkalmazható lesz mind a természet-, mind a társadalomtudományokban:
maga a jelenség ugyanis mindkét esetben azonos, de ellenkező előjelű. A
fizikai világban a megfigyelő (például a fent említett utas) a sajátjával
azonos irányban mozgó rendszereket mozdulatlannak észleli, és azokat látja
gyorsan mozogni, amelyek az ellenkező irányba tartanak. A kultúrákra éppen
ennek az ellentettje igaz, mivel ezek fejlődése éppen akkor tűnik számunkra
a leggyorsabbnak, mikor velünk egy irányba mozognak, és akkor látjuk őket
stagnálni, mikor más irányt vesznek fel. A társadalomtudományokban a sebességnek
azonban csak szimbolikus értéke van.
Ha azt szeretnénk, hogy példánk valóban találó legyen,
akkor a sebesség fogalmat az információval vagy a jelentéssel kell felcserélnünk.
Természetesen tudjuk, hogy sokkal több információt lehet gyűjteni egy olyan
vonatról, amely párhuzamosan és nagyjából azonos sebességgel mozog, mint
a mi kocsink - ekkor ugyanis ki tudjuk venni a másik vonaton utazó emberek
arcát, meg tudjuk számolni őket stb. Másképp áll azonban a helyzet, ha
a másik vonat nagy sebességgel lehagy bennünket, vagy csupán egy villanást
látunk belőle, mert az ellenkező irányba tart. Még az is elképzelhető,
hogy a vonatok találkozása olyan gyorsan zajlik, hogy csak zavaros be-
43
nyomások maradnak bennünk, melyekből még a sebességet sem tudjuk megbecsülni,
és csupán a látómezőnkben feltűnő futó foltra leszünk figyelmesek; a vonatot
magát nem észleljük, a vonatnak nem lesz jelentése számunkra. Ugy tűnik
tehát, hogy mégis van valamiféle kapcsolat a látszólagos mozgást leíró
fizikai elmélet és a fizikát, pszichológiát és szociológiát egyaránt felölelő
azon elmélet között, amely azt határozza meg, hogy milyen nagyságú információcsere
lehetséges az egyedek, illetve az egyes csoportok között. Ennek nagyságát
pedig a kultúrájuk közötti relatív különbség fogja meghatározni.
Ezért, még mielőtt mozdulatlannak neveznénk egy
kultúrát, először mindig tegyük fel magunkban a kérdést: látszólagos mozdulatlansága
vajon nem abból fakad-e, hogy nem ismerjük valódi - tudatos, vagy maga
előtt is rejtett - szándékait, és vajon a szóban forgó kultúra, amelynek
értékrendje eltér a miénktől, nem táplál-e hasonló tévképzetet velünk szemben?
Más szóval: könnyen elképzelhető, hogy az egymás iránti érdektelenség egyszerűen
arra vezethető viszsza, hogy nem hasonlítunk egymásra.
Az elmúlt két-három évszázadban a nyugati civilizáció
minden törekvése arra irányult, hogy egyre nagyobb mennyiségben biztosítson
mechanikus erőforrásokat az emberek számára. Ha ezt tekintjük értékrendszerünk
alapjának, akkor az egy főre jutó energiafogyasztás valóban megmutatja,
hogy milyen fejlettségi fokon áll valamely társadalom. Ebből a szempontból
az Észak-Amerikában meghonosodott nyugati civilizáció kerül az első helyre,
ezt az európai társadalmak követik, és a sort az ázsiai és afrikai társadalmak
sokasága zárja, amelyek, ahogy egyre lejjebb
44
érünk a rangsorban, mindinkább megkülönböztethetetlenek lesznek. Ámde
ez a több száz, sőt több ezer társadalom - melyet mi összefoglaló névvel
csak fejlődő országoknak vagy harmadik világnak hívunk, és amely ebből
a nézőpontból (melyet igazán nem is lehetne használni velük kapcsolatban,
hiszen ezek a társadalmak nem mentek át a nyugati értelemben vett fejlődésen,
vagy ha igen, az csak másodlagos jelentőségű volt az életükben) egyetlen
egybemosódó maszszának látszik - semmiképpen sem egyforma. Más szemszögből
nézve, társadalmai nemegyszer szöges ellentétben állnak egymással; a társadalmak
besorolása tehát attól függően változik, hogy milyen nézőpontot választunk.
Amennyiben az elsődleges szempont az lesz, hogy
egy társadalom mennyire volt képes felülkerekedni az ellenséges földrajzi
környezeten, aligha férhet kétség ahhoz, hogy az eszkimóké, illetve a beduinoké
az elsőség. India viszi el a pálmát, ha a filozófiai és vallási rendszerek
kidolgozása jelenti a rangsorolás alapját, és egyetlen ország sem tudta
olyan sikeresen minimalizálni a túlnépesedés pszichológiai következményeit,
mint Kína. Az iszlám által 1300 évvel ezelőtt kidolgozott elmélet szerint
az emberi élet valamennyi - műszaki, gazdasági, társadalmi és szellemi
- vonatkozása között szoros kapcsolat áll fenn. Ezt az elméletet csak nemrégiben
fedezték fel újra nyugaton a marxizmus és a modern etnológia egyes elemeiben.
Tudjuk, hogy a középkor szellemi életében milyen kiemelkedő szerepet játszottak
az arab tudósok - éppen ennek a profetikus láfomásnak az eredményeképpen.
Noha a Nyugat a gépek ura, mégis nap mint nap tanúbizonyságát adja, hogy
milyen kevéssé is-
45
meri és használja az egyik legtökéletesebb gép, az emberi test által
kínált lehetőségeket. Ezen a területen, valamint a fizikai és a szellemi
világ összekapcsolását illetően a Kelet és a Távol-Kelet több ezer évvel
előrébb jár; ők teremtették meg azt a hatalmas elméleti és gyakorlati ismeretanyagot,
melyet Indiában a jóga, Kínában az ún. „légzéstechnikák", míg a maoriknál
a belső szervek fölött gyakorolt uralom testesít meg. Egyes polinéziai
népek már évszázadok óta termesztenek növényeket föld nélkül, noha mi csak
nemrégiben figyeltünk fel erre a lehetőségre, és ugyanezek a népek leckét
adhatnának nekünk a hajózás művészetéből. Ugyanők jelentős megrázkódtatást
okoztak a 18. században az európai kultúra számára egy minden addigi elképzelésnél
szabadabb és önzetlenebb társadalmi és erkölcsi életvitel felmutatásával.
A családi szervezettel és a család, valamint a társadalmi
csoportok közötti harmonikus kapcsolatok kiépítésével összefüggő kérdésekben
a gazdasági téren elmaradottnak számító ausztrál őslakók annyival előtte
járnak az emberiségnek, hogy a modern matematika teljes eszköztárát be
kellett vetni az általuk kidolgozott körültekintő és tudatos szabályrendszer
megértéséhez. Ők fedezték fel például, hogy a társadalom alapszövetét a
házassági szabályok alkotják, és minden más társadalmi intézmény csupán
díszítőelem. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a családi kapcsolatok
még a modern társadalmakban is kiemelkedő szerephez jutnak, noha a család
szerepe itt már jóval körülhatároltabb: a családi kötelékek közel sem annyira
szerteágazóak. Ám abban a pillanatban, ahogy az egyik kötelék meglazul,
máris megerősödnek a más családok-
46
kal tartott kapcsolatok. A családok közötti házassági kapcsolatok hatására
néhány csoport szorosabb kötelékeket hoz létre, vagy több csoport között
lesznek lazábbak a kapcsolatok: de akár szorosak, akár lazák ezek a kötelékek,
az egész társadalmi szerkezet ezekre épül és ennek köszönheti rugalmasságát
is. Az ausztrál őslakók bámulatosan megértették ezt a tényt, elméleti megalapozottságot
adtak a házasság működésének, és felsorolták azokat az alapvető módszereket
(előnyeikkel és hátrányaikkal egyetemben), melyekkel ezt az intézményt
létre lehet hozni. Túlléptek az empirikus megfigyeléseken, és felfedezték
a rendszert irányító matematikai törvényszerűségeket. Ezért nem túlzás
az a kijelentés, hogy nem csupán a családszociológia megalapozói voltak
ők, de a társadalmi tények tanulmányozásában alkalmazott mérési módszerek
valódi felfedezői is.
A melanézek lenyűgözően gazdag és merész esztétikai
képzelőereje és tehetsége, mellyel a leghomályosabb tudatalatti képzeteket
is társadalmi formákba tudták önteni, a csúcspontot jelenti ezen a két
területen. Afrika hozzájárulása a világ civilizációjához összetettebb,
de kevésbé nyilvánvaló, mivel sokáig csak gyanítottuk, hogy milyen fontos
szerepet játszott ez a kontinens a Óvilág kulturális olvasztótégelyeként.
Ezen a vidéken számtalan hatás keveredett, és az elegyből mindig valami
új jött létre és indult el hódító útjára, avagy, ha úgy adódott, holt hamvába.
Az emberiség számára oly fontos egyiptomi civilizációt is csak akkor érthetjük
meg, ha belátjuk, hogy ez a kultúra Ázsia és Afrika közös terméke volt.
A lenyűgözően termékeny múltról árulkodnak az ősi Afrikában honos politikai
rendszerek
47
és a nyugati kutatók számára sokáig ismeretlen jogrendszerek és filozófiai
tanok is. Es még nem beszéltünk a kontinens szobrászatáról és zenéjéről,
hiszen ezekben a művészeti ágakban az afrikaiak módszeresen keresték az
önkifejezés lehetőségét. Mellesleg a kortárs nyugati eljárásoknál jóval
fejlettebb és szinte már tökélyre vitt ősi afrikai bronz- és elefántcsont-megmunkálási
eljárások közvetlen bizonyítékul szolgálnak erre az ámulatot keltő múltra.
Amerika hozzájárulásáról talán már elég lesz az, amit korábban erről elmondtam.
Amúgy sem lenne bölcs dolog, ha túl sok figyelmet
fordítanánk ezekre az elszigetelt eredményekre, mert ezzel azt a kétszeresen
hamis benyomást keltenénk, hogy a világ civilizációját össze nem illő darabkák
alkotják, mint valami bohócruhát. Túlságosan is sok figyelmet szenteltünk
azoknak a népeknek, amelyek elsőként fedeztek fel valamit: az ábécét feltaláló
föníciaiaknak; a papírt, iránytűt és puskaport felfedező kínaiaknak; az
indiaiaknak, akik először állítottak elő üveget és acélt. Ezek a dolgok
önmagukban közel sem olyan fontosak, mint az a mód, ahogy az egyes kultúrák
ezeket a felfedezéseket összeillesztik, befogadják vagy éppen elutasítják.
Az egyes kultúrák eredetisége is inkább a közös kérdésekre adott egyéni
megoldásokban rejlik, valamint abban a szemléletmódban, amellyel az emberiség
általános értékeihez közelítenek. Márpedig ezek az értékek többé-kevésbé
azonosak minden ember számára, hiszen mindannyian birtoklunk egy nyelvet,
ismerünk bizonyos technikai eljárásokat, sajátunk valamilyen művészet,
tudományos ismeret, vallási hiedelem és valamiféle társadalmi, gazdasági
és politikai szervező-
48
dés. A kultúrák azonban sohasem egyforma módon kapcsolják össze ezeket,
és a modern etnológia érdeklődésének középpontjában egyre inkább az áll,
hogy milyen érvek húzódnak az egyes kultúrák választásainak titkos eredete
mögött, s egyre kevesebb figyelem irányul a külső jegyek puszta felsorolására.
49
7.
A nyugati civilizáció helye
Talán ellenvetések merülnek fel egy ilyen érveléssel szemben annak elméleti
jellege miatt. A logika szerint még azt sem lehet kizárni, hogy egyetlen
kultúra sem képes valós ítéletet mondani egy másikról, mivel egyetlen kultúra
sem képes túllépni saját korlátain, ennélfogva értékítéletei szükségszerűen
viszonylagosak lesznek. De nézzünk csak körül: vegyük szemügyre, mi történt
a világban az elmúlt száz évben, s valamennyi érvünk semmivé foszlik. A
civilizációknak eszük ágában sincs megőrizni azonosságukat. Épp ellenkezőleg,
sorban elismerik közülük egyetlenegynek, a nyugati civilizációnak a felsőbbrendűségét.
Tán nem saját szemünkkel látjuk, hogy az egész világ fokozatosan átveszi
e civilizáció műszaki eljárásait, életmódját, az ott honos szórakozásokat,
sőt még ruhaviseletet is? Ahogyan Diogenész akként demonstrálta a mozgást,
hogy járt, az emberi kultúrák járása, fejlődése bizonyítja - Ázsia hatalmas
tömegeitől a brazíliai vagy afrikai dzsungelek mélyén élő törzsekig -,
hogy a történelemben példa nélküli módon elismerik az egyik emberi civilizáció
felsőbbrendűségét a többi fölött. A „fejletlen" or-
50
szágok a nemzetközi összejöveteleken nem a túlzott nyugatosodásra panaszkodnak,
hanem arra, hogy nem kapják meg a kellő eszközöket a nyugatosodáshoz.
Ezzel elérkeztünk gondolatmenetünk legnehezebb részéhez,
ugyanis tökéletesen hiábavaló lenne az emberi kultúrák egyediségét védelmezni
magukkal e kultúrákkal szemben. Ráadásul az etnológus rendkívül nehezen
tud egy olyan jelenséget valós értékén felmérni, mint a nyugati civilizáció
egyetemes elfogadása. Ennek oka elsősorban az, hogy a történelemben valószínűleg
még soha nem létezett világcivilizáció, vagy ha létezett is valami hasonló,
akkor is legfeljebb a történelem előtti időkben, amiről azonban gyakorlatilag
nincs semmilyen ismeretünk. Másodsorban: komoly kétségek merülhetnek fel
e jelenség tartósságával kapcsolatban. Való igaz, hogy az elmúlt 150 év
arról tanúskodik, hogy a nyugati civilizáció egésze vagy egyes kulcsfontosságú
elemei - például az iparosodás - az egész világon elterjedtek. Ahhoz sem
férhet kétség, hogy a többi kultúra hagyományos örökségéből csupán a társadalmi
felépítményt, azaz a kultúra legkevésbé ellenálló részét próbálja megőrizni,
ezt azonban elsöpörhetik a most zajló radikális változások. A folyamat
jelenleg is tart, kimenetelét azonban még nem ismerjük. Vajon végül az
egész földkerekségen a nyugati civilizáció terjed el, amerikai és orosz
változatban? Esetleg az iszlám világban, Indiában és Kínában e civilizáció
szinkretikus formái jönnek létre? Vagy az ár már apályba fordult, és küszöbön
áll a nyugati civilizáció összeomlása, melynek előidézője, hogy - akárcsak
az őskori monstrumok esetében a testet tartó vázszerkezet - már nem tud
meg-
51
birkózni a minden tekintetben túlburjánzott hatalmas súllyal? Ezeknek
a lehetőségeknek egyikét sem szabad elvetnünk, amennyiben meg akarjuk érteni
a szemünk előtt zajló folyamatot, melynek alakítói, eszközei vagy áldozatai
vagyunk.
Először is nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy
a nyugati életmód vagy egyes elemeinek átvétele közel sem zajlott olyan
spontán módon, ahogy ezt a nyugatiak hinni szeretnék. Az átvétel hátterében
nem annyira a szabad választás, mint inkább az alternatívák hiánya állt.
A nyugati civilizáció világszerte katonákat állomásoztatott, kereskedelmi
kirendeltségeket, ültetvényeket, missziókat létesített; közvetve vagy közvetlenül
beleavatkozott a színes bőrű népek életébe; vagy úgy, hogy saját szokásai
elterjesztésével gyökeresen felforgatta hagyományos életvitelüket, vagy
úgy, hogy beavatkozásával megsemmisítette a helyi életformákat, és cserébe
semmit nem nyújtott. A rabságba vetett és szétzüllesztett népek ezek után,
más lehetőség híján, elfogadták a felkínált félmegoldásokat, vagy ha erre
nem voltak hajlandóak, akkor megpróbálták lemásolni a nyugati megoldásokat,
hogy ezek segítségével szálljanak szembe a nyugati civilizációval. Ha azonban
az erőegyensúly nem ilyen féloldalas, akkor a társadalmak nem hódolnak
be ilyen könnyen: világnézetükre (Weltanschaunung) ezekben az esetekben
sokkal inkább a Brazília keleti részén élő szegény törzs tagjai által tanúsított
magatartás a jellemző. Ez a törzs teljes jogú tagjai közé fogadta Curt
Nimuendaju etnográfust, és valahányszor visszatért hozzájuk a civilizált
világba tett látogatásai után, a törzs tagjait elfogta a zokogás, amikor
arra gondoltak,
52
hogy milyen kínszenvedéseket kellett kiállnia távol attól az egyetlen
helytől, ahol élni lehet - az ő falujuktól.
De a kérdés fenntartásaink ellenére sem válik értelmetlenné,
noha új formában kell feltennünk. Amennyiben a nyugati civilizáció sokat
hangoztatott felsőbbrendűségének nem a szabad és önkéntes választás az
alapja, akkor vajon esetleg nem e civilizáció életképessége, energizáltsága
tette-e lehetővé, hogy más kultúrákra kényszerítse magát? És ezzel elérkeztünk
az alapkérdéshez. Míg a nyugati civilizáció korábbi okok miatt vázolt átvételét
még meg lehetett magyarázni a közösségek szubjektív magatartásával, az
erőkülönbségre önmagában már nem ad magyarázatot. Ez ugyanis objektív tény,
ennélfogva csakis objektív okokkal magyarázható.
Nem tisztünk, hogy filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozzunk
a civilizációkról; amúgy is művek sorát szentelték már a nyugati civilizáció
által hirdetett értékek vizsgálatának. Ezen értékek közül itt csak azokkal
foglalkozom, melyeket a legkevésbé vitatnak. Úgy tűnik, két ilyen érték
akad: az első - Leslie White megfogalmazását kölcsönvéve - a nyugati civilizáció
azon szakadatlan erőfeszítése, hogy növelje az egy főre jutó energia mennyiségét;
a második pedig erőfeszítése az emberi élet védelmére és meghosszabbítására.
Ezt a második célt némi leegyszerűsítéssel akár az első következményének
is tekinthetjük, hiszen a rendelkezésre álló energia abszolút mennyisége
egyenes arányban növekszik az emberek egészségével és életének hosszával.
A vitát elkerülendő, mindjárt tegyük hozzá, hogy e cél megvalósítását más
kísérőjelenségek - például a hatalmas emberveszteséggel járó, az egész
világ-
53
ra kiterjedő háborúk, vagy az egyes emberek és a különböző osztályok
energiafogyasztásában mutatkozó egyenlőtlenségek - akadályozzák.
Ha ezeket a megállapításokat elfogadjuk, nyomban
nyilvánvalóvá válik, hogy noha a nyugati civilizáció valóban ezt a fejlődési
formát választotta - akár azon az áron is, hogy más formákat teljes egészében
elvetett -, mégsem ez az egyetlen civilizáció, amely erre az útra lépett.
Ősidőktől fogva valamennyi társadalom ezt a célt követte, és a legkorábbi
primitív társadalmak, melyeket szívesen hasonlítunk a ma is élő „vad" népekhez,
éppen e tekintetben érték el a legnagyobb fejlődést. Az általunk civilizációnak
nevezett jelenség zöme még ma is ezeken az eredményeken nyugszik. Még most
is azoktól a hatalmas felfedezésektől - földművelés, állattartás, fazekasság,
szövés - függünk, amelyek megjelenése arra a korra tehető, amelyet minden
túlzás nélkül újkőkori forradalomnak hívhatunk. Az utolsó nyolc-tíz évezredben
mi csupán finomítottuk ezeket a civilizációs „mesterfogásokat".
Sajnos tagadhatatlan tény, hogy néhányan csupán
az újabb időkben tett felfedezéseket tekintik az emberi erőfeszítés, intelligencia
és képzelőerő termékének, és a „barbár" korszak felfedezéseit hajlamosak
a véletlen szerencse számlájára írni, melyekben az emberiségnek nem sok
érdeme volt. Ez a rendkívül súlyos és közkeletű tévedés akadályozza a kultúrák
között létrejött kapcsolatok helyes értékelését is, ezért elkerülhetetlen,
hogy a kérdést egyszer és mindenkorra tisztázzuk.
54
8.
A véletlen és a civilizáció
Az etnológiai szakmunkákban - még a legjobbakban is - találkozhatunk
azzal a nézettel, hogy az emberiség valamiféle véletlen folytán, egy villámcsapás
vagy bozóttűz nyomán ismerte meg a tüzet; hogy az efféle természeti katasztrófákban
megégett vadállatok elfogyasztása döbbentette rá, hogy ételét sütve-főzve
is eheti; a fazekasság pedig annak nyomán született, hogy valaki egy agyagdarabot
hagyott a tűz közelében. Ezek a nézetek azt sugallják, hogy az emberiség
életének hajnalán valamiféle technikai aranykorban élt, amelyben a felfedezések
éppen olyan könynyen elérhetőek voltak, mint a fákon termő gyümölcsök vagy
a virágok. Csak a mai korban élő embernek jutott osztályrészül a küzdelem
és a robot, és a zsenialitás szikrája is csak a modern korban élő ember
fejéből pattanhat ki.
E naiv szemlélet hirdetői képtelenek felfogni, hogy
milyen bonyolult, sokrétű még a legegyszerűbb technikai eljárás is. Egy
használható kőszerszám elkészítéséhez nem elég, ha addig ütünk egy szikladarabot,
míg a kívánt méretre hasad. Erre akkor derült fény, mikor először próbálták
utánozni az őskorban használatos szer-
55
számokat. A kísérlet - amely közben figyelembe vették ugyanazokat a
szerszámkészítési módszereket is, amelyeket egyes őslakos népek jelenleg
alkalmaznak - bebizonyította, hogy ezek az eszközök rendkívül bonyolult
eljárások során készültek, melyekhez nem egy esetben előbb valóságos „pattintószerszámokat"
kellett készíteni: ellensúllyal ellátott kalapácsot, amellyel szabályozni
lehetett az ütés irányát és nagyságát, rezgéscsillapítót, amely megakadályozta,
hogy a rezgéstől a kődarab szilánkokra hasadjon. De szükség volt a szerszámok
anyagával kapcsolatos ismeretekre is: hol lehet ezeket helyben fellelni,
hogyan lehet kibányászni őket, milyen az ellenálló képességük és a szerkezetük.
Szükség volt még bizonyos testi adottságokra és gyakorlás útján elsajátítható
„fortélyokra" is. Ezeknek a szerszámoknak az előállításához valóságos „liturgiát"
kellett kialakítani, amely, mutatis mutandis, a fémmegmunkálás főbb ágazataiban
használatos eljárásokkal vethető csak össze.
Való igaz az is, hogy a természeti katasztrófák
nyomán maradhattak megégett vagy elszenesedett állattetemek, azt azonban
már nehezen lehet elképzelni, hogy az ősember ennek nyomán fedezte volna
fel a főzést vagy a párolást (hacsak nem egy vulkánkitörés után, ilyesmire
azonban csak rendkívül kevés helyen került sor). Márpedig az ételek elkészítésének
ezek ugyanolyan bevett módjai az egész földkerekségen, mint a sütés. Mivel
tehát a főzést és a párolást csakis valamiféle találmány nyomán ismerhette
meg az ősember, ezért nem lehet kizárni azt sem, hogy a sütés eredete is
hasonló okokra vezethető vissza.
A fazekasságnál keresve sem találhatnánk jobb példát tételünk szemléltetésére,
hiszen a
56
közvélekedés szerint nincs egyszerűbb dolog annál, mint edényt formálni
egy maréknyi agyagból és tűzben megkeményíteni. Aki így vélekedik, próbálja
csak ki egyszer. Elsőként is égetésre alkalmas agyagfajtákat kell találni,
és noha már a megfelelő agyagfajta kialakulásához is számtalan természeti
feltételnek kell teljesülnie, ez önmagában még mindig nem elegendő, hiszen
kellő állagú semleges adalékanyag nélkül semmiféle agyagból nem lehet használható
tárolóedényt égetni. Kifinomult mintázási eljárásokra is szükség van, hogy
formában tartsák a természetes állapotában elfolyó, képlékeny anyagot,
s eközben kell kialakítani az edény alakját is. Nem utolsósorban pedig
fel kellett fedezni a megfelelő fűtőanyagot, égetőkemencét, égetési hőfokot
és időtartamot, amely keménnyé és vízhatlanná teszi az agyagot, miközben
az edény nem reped meg, nem porlad szét és nem is deforniálódik. És akkor
még mindig csak az agyagedény készítéséről esett szó.
Ezek az eljárások túlságosan bonyolultak ahhoz,
hogy a véletlen szerencse számlájára írhassuk őket. Mindezen túl, az egyes
lépések önmagukban hasznavehetetlenek, és csakis kutatómunkával és kísérletekkel
alátámasztott, tudatos és ötletdús kombinációjuk hozhat sikert. A szerencse
szerepe tagadhatatlan, önmagában azonban semmiféle eredményre nem vezetett
volna. A nyugati világ 1500 éve tud az elektromosságról - és ezt a felfedezést
kétségtelenül valamiféle véletlen segítette -, de felfedezése csak azután
vezetett eredményekre, hogy Ampére, Faraday és a többiek hipotézisei nyomában
elvégzett szándékos erőfeszítéseket tettek. A véletlen szerencse valószínűleg
ugyanakkora szerepet ját-
57
szott az íj, a bumeráng és a fúvócső feltalálásában, vagy a földművelésben
és az állattartásban alkalmazott eljárások kialakulásában, mint a penicillin
felfedezésében, amelyhez köztudomásúan szintén némi szerencse útján jutottunk
el. Épp ezért kellő körültekintéssel szét kell választanunk a nemzedékről
nemzedékre öröklődő, a mindennapos megfigyelés és gyakorlás útján könnyen
átörökíthető technikai eljárásokat, valamint a nemzedékek során kidolgozott
találmányokat és újításokat. E felfedezésekhez ugyanis mindig egyéni képzelőerőre
és az egyén szakadatlan erőfeszítésére volt szükség. Az általunk „primitívnek"
nevezett társadalmakban éppen annyi Pasteur és Palissy élt, mint bármelyik
másikban.
Később még visszatérünk a véletlenre és a valószínűségre,
de már más szemszögből, más szerepben vesszük őket szemügyre. Óvakodunk
attól, hogy a felfedezések megjelenését egyenesen ezekre a tényezőkre vezessük
vissza, azonban segítségünkre lehetnek egy más összefüggésben felmerült
jelenség magyarázatánál. Ez pedig az a tény hogy noha minden okunk megvan
annak feltételezésére, hogy a képzelőerő, a találékonyság és a kreatív
energia egyenlő menynyiségben oszlik el az emberiség egész története során,
mégis e tényezők összjátéka csak bizonyos időszakokban és bizonyos helyeken
vezetett el lényegi kulturális mutációkhoz. Tisztán személyes okokkal ezt
a jelenséget nem lehet megmagyarázni: egy feltaláló csak akkor képes hatni
embertársaira, ha egy adott társadalomban megfelelő számú ember készült
fel lélektanilag a fejlődésre: márpedig ez csak egy sor egyéb - történelmi,
gazdasági és társadalmi - feltétel telje-
58
sülése esetén valósulhat meg. Ha tehát magyarázatot kívánunk adni a
civilizációk fejlődésében mutatkozó különbségekre, akkor oly sok bonyolult
és egymással nem összekapcsolható okot kellene figyelembe vennünk, hogy
még reményünk sem lenne ezek feltérképezésére - a feladat egyfelől gyakorlati
okokból lenne megvalósíthatatlan, másfelől elméleti akadályokkal is szembetalálnánk
magunkat, mivel a tömeges megfigyelési módszerek használata óhatatlanul
zavarokhoz vezetne. Amennyiben ki akarnánk bogozni a számtalan, kusza ok-okozati
kapcsolatot, akkor a szóban forgó társadalom egészét (és a környező világot
is) olyan átfogó néprajzi vizsgálatnak kellene alávetnünk, amely a társadalom
életének minden pillanatára kiterjedne.
Még ha eltekintünk is e feladat reménytelen nagyságától, akkor sem
árt tudni, hogy azok az etnográfusok, akik egy-egy társadalom mérhetetlenül
kisebb szeletét akarták feltérképezni, gyakran azért vallottak kudarcot,
mert az általuk vizsgált embercsoportok életében nemegyszer olyan felfoghatatlanul
finom változások következtek be, melyeket éppen az etnográfus jelenléte
okozott. Azt is tudjuk, hogy a modern társadalmi reakciók felderítésekor
használatos leghatékonyabb módszer - a közvélemény-kutatás egyben módosítja
is a közvéleményt, mivel egy korábban nem létező tényezőt vezet be, azaz
tudatosítja az emberekben saját véleményüket.
Mindez feljogosít bennünket arra, hogy a társadalomtudományok
körében is használatba vegyük a fizika egyes ágaiban (például a termodinamikában)
már régóta ismeretes fogalmat, a valószínűséget. Később még visszatérünk
a kérdésre, egyelőre elegendő annak leszögezése,
59
hogy a bonyolult modern felfedezések nem annak az eredményei, hogy
kortársaink körében gyakrabban bukkannak fel zsenik. Épp ellenkezőleg:
láthattuk, hogy az egyes nemzedékeknek az évszázadok során csupán arra
volt szükségük, hogy folyamatosan gyarapítsák a korábbi nemzedékek által
rájuk hagyott örökséget. Jelenlegi gazdaságunk kilenctized részét elődeinknek
köszönhetjük - sőt az arány még magasabb, ha az egyes felfedezések időpontját
arányba állítjuk az emberiség hajnala óta eltelt idővel. Ezzel az idővel
összemérve a földművelés viszonylag késői fejleménynek számít, és csupán
az eltelt idő 2 százalékában volt jelen a földön; a kohászat ezen időnek
csupán 0, 7 százalékában, a Galilei-féle fizika 0,035 százalékában, míg
Darwin elmélete mindössze 0,009 százalékában volt jelen.* Ha
tehát a nyugaton lezajló tudományosiparí forradalmat az emberiség teljes
élettartamához mérjük, akkor az csupán ezredrészének a felét teszi ki.
Nem árt tehát némi óvatosság, mikor azt hangoztatjuk, hogy ez a forradalom
más értelmet ad az egész emberi történelemnek.
Mindazonáltal van igazság abban a kijelentésben,
hogy a technikai újítások (és a találmányok megszületését lehetővé tevő
tudományos gondolkodás) felől nézve, a nyugati civilizációra jobban ráillik
a kumulatív jelző, mint más civilizációkra. A közös újkőkori kulturális
örökségből kiindulva ez a civilizáció sikeresen alkalmazott néhány találmányt
(a betűírást, az aritmetikát és a geometriát), noha nem egy felfedezés
mindjárt a
* White, Leslie A.: The science of culture. New York,
1949, 350.
60
feledés homályába is merült; majd egy hozzávetőlegesen 2000-2500 évig
(az i. e. 1. évezredtől körülbelül a 18. századig) tartó stagnálást követően
hirtelen egy olyan mindenre kiterjedő és következményeiben oly messzire
mutató ipari forradalmat robbantott ki, melyhez egyedül az újkőkori forradalom
mérhető.
Az emberiség a történelem során kétszer, egymástól
mintegy 10 000 év távolságra, képes volt arra, hogy nagy számú, azonos
irányba ható újítást halmozzon fel. Ezek száma egyrészt, folyamatossága
másrészt elegendően kurta időszakaszra összpontosult ahhoz, hogy magas
szintű technikai szintézisek jöhessenek létre. E szintézisek összehangoltsága
alapvető változásokat indított el az ember és a természet kapcsolatában,
melyek aztán újabb változásokat is lehetővé tettek. Ez a folyamat kétszer
- és mindössze kétszer - játszódott le az emberiség történetében, és talán
a katalizátorok által előidézett láncreakcióhoz lehetne a legjobban hasonlítani.
Mi lehet azonban a magyarázat?
Először is ne feledkezzünk meg arról, hogy hasonló
kumulatív jelleget mutató, de az emberi tevékenységek eltérő csoportját
érintő forradalmak máshol és máskor is lejátszódhattak. Fentebb kifejtettük,
hogy saját mércénkkel mérve miért csupán az ipari forradalmat és az újkőkori
forradalmat (amely időben ugyan távoli, ám jellegében hasonló volt) tekinthetjük
forradalomnak. Ualamennyi egyéb változást, amelyre egészen biztosan sor
került, csak töredékesen vagy eltorzított formában érzékeltünk. A modern
korban élő nyugati ember képtelen ezeknek a változásoknak értelmet tulajdonítani
(de ha tulajdonít is, akkor sem képes felfogni valódi értelmüket);
61
sőt ezek nemegyszer teljes egészében elkerülik a figyelmét.
Másodsorban: éppen a neolitikumban lejátszódó forradalom
figyelmezteti korunk emberét arra, hogy ne engedjen a csábításnak, és ne
tulajdonítson semmiféle elsőbbséget egyetlen fajnak, területnek vagy országnak
sem. Az ipari forradalom Nyugat-Európában kezdődött, majd átterjedt az
Amerikai Egyesült Államokra és Japánra, és 1917 óta a Szovjetunióban is
felgyorsult. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a közeljövőben a fejlődés más
területeket is elér, és az elkövetkező ötven évben hol itt, hol ott üti
fel a fejét, az egyik helyen fellángol, másutt nyomtalanul elhal. Sokezernyi
év távlatából vajon mit számít, hogy ki volt az első?
Az újkőkori forradalom nagyjából egy időben, egy-két
ezer év különbséggel tört ki az Egei-tenger vidékén, Egyiptomban, a Közel-Keleten,
az Indus völgyében és Kínában. A radiokarbonmódszerrel végzett régészeti
kormeghatározás óta azt is kezdjük gyanítani, hogy az újkőkor Amerikában
korábbi, mint eddig gondoltunk, és nem kezdődhetett sokkal később, mint
az Óvilágban. Sőt még az is elképzelhető, hogy háromnégy aprócska völgy
évszázadokkal megelőzte vetélytársait a versenyben. De mit tudunk ma minderről?
Másfelől az is biztos, hogy az elsőbbség kérdése teljesen lényegtelen,
mivel ezek a nagy felfordulással járó technikai változások (amelyeket hamarosan
a társadalmi változások is követettek) olyan hatalmas és egymástól távol
eső területeken játszódtak le időben egyszerre; hogy keresve sem találhatnánk
jobb bizonyítékot' arra, hogy ezeket nem egy adott faj vagy kultúra zsenialitása,
hanem olyan általános körülmé-
62
nyek hozták létre, amelyek működésének átlátására képtelen az emberi
értelem. Ezért biztosak lehetünk abban, hogy amennyiben az ipari forradalom
nem indult volna meg Észak- és Nyugat-Európában, akkor idővel megindult
volna valahol másutt. És ha ez a forradalom az egész lakott világot eléri
(ahogy ez várható), akkor az egyes kultúrák oly sok dologgal fogják gyarapítani,
hogy a jövő történészei - akik sok ezer évvel utánunk fogják vizsgálni
korunkat - teljes joggal mondják majd, hogy értelmetlen azt firtatni, mely
kultúra előzte meg 100 vagy 200 évvel a másikat.
Márpedig ezt a tételt elfogadva, további megszorítást
kell bevezetnünk, mely ha az igazságot nem is, de a felhalmozó és a mozdulatlan
kultúrák közötti megkülönböztetést érinti. Rámutattunk arra, hogy ez a
megkülönböztetés saját érdekeink szerint változik. Most már azt is látjuk,
hogy a különbség soha nem lehet éles. Ha csak a technikai újítások oldaláról
vizsgáljuk a kultúrákat, akkor meglehetős bizonyossággal állítható, hogy
egyetlen korszakot és egyetlen kultúrát sem lehet teljesen mozdulatlannak
tekinteni. Minden egyes népnek rendelkezésére álltak azok az eljárások,
amelyek segítségével uralmuk alá tudták vonni környezetüket, és az idő
előrehaladtával ezeket az eljárásokat átdolgozták, tökéletesítették vagy
éppen elhagyták. Ha ez nem így lenne, akkor ezek a népek már régen kihaltak
volna. Épp ezért soha nem lehet éles határvonalat húzni „felhalmozó" és
„nem felhalmozó" történelem között: a történelem valamennyi változata felhalmozó,
és különbségek csupán a nagyságrendben mutatkoznak. Tudjuk például, hogy
a régi kínaiak és az eszkimók szinte művészi tö-
63
kélyre fejlesztették mechanikai ismereteiket, és csaknem elérték a
pontot, ahonnan elindulhatott volna az a „láncreakció", amely egy másik
típusú civilizációba repíti őket. Mindenki ismeri a puskapor történetét:
technikai szempontból a kínaiak a puskapor használatának csaknem valamennyi
kérdését megoldották, kivéve a biztonságos nagybani felhasználást. Az ősi
mexikói kultúrákban sem volt ismeretlen a kerék: a gyermekjátékokra például
tökéletes kerekeket szereltek. Csupán egyetlen lépésre lett volna szükség
ahhoz, hogy a játékoktól eljussanak a szekerekre szerelhető kerékig.
Mindezt figyelembe véve a „felhalmozó" és a „kevésbé
felhalmozó" kultúrák számában mutatkozó eltérést vissza tudjuk vezetni
egy, a valószínűségelméletben már jól ismert problémára. Ez pedig az a
kérdés, hogy miképpen lehet meghatározni adott összetett kombináció valószínűségét
egy másik hasonló, de kevésbé összetett kombinációhoz képest. A rulettben
például gyakran előfordul, hogy két egymást követő számon (például a 7-esen
és a 8-ason, a 12-esen és a 13-ason vagy a 30-ason és a 31-esen) áll meg
a golyó; a három egymást követő számból álló sorozat már ritkább, míg a
négy egymást követő számból álló sorozat szinte alig fordul elő. Egyszer-egyszer
azonban, nagyon nagy számú pörgetés esetén hat, hét vagy nyolc egymást
követő számból álló sorozatot is kaphatunk. Ha figyelmünket kizárólag a
hosszú sorozatok kötik le (például ha ötös sorozatokra fogadunk), akkor
a rövidebb sorozatokat is pontosan olyan összefüggéstelen számsornak fogjuk
tekinteni, mint bármelyik más számsort. De ez esetben figyelmünket elkerüli
az a tény is, hogy ezek a soroza-
64
tok csupán nagyságrendben térnek el az általunk várt sorozattól, más
nézőpontból viszont az ötös sorozatokhoz hasonló szabályszerűséget mutatnak.
Hasonlatunkat tovább is fejleszthetjük. Ha egy játékos egyre hosszabb és
hosszabb sorozatokra teszi fel nyereményeit, egy idő után valószínűleg
elbátortalanodik, mert azt látja, hogy sok ezernyi, sőt milliónyi pörgetésből
sem adódik egyetlen kilences sorozat sem. Ez a játékos úgy áll fel végül
a játékasztal mellől, hogy jobban tette volna, ha korábban abbahagyja a
játékot. Ugyanakkor egy másik játékos, aki hasonló fogadási szisztémát
követett, de más sorozatokat játszott meg (például a vörös és fekete, vagy
a piros és páratlan számok bizonyos váltakozását), értelmes kombinációkat
fedezhet fel azokban a számsorokban, melyekben első játékosunk csupán összevisszaságot
látott. Az emberiség nem egyetlen pályán fejlődik. És ha úgy tűnik, hogy
egy területen a fejlődés megállt vagy megfordult, az még nem jelenti azt,
hogy más területen (amely csak másik nézőpontból tárulkozik fel) ne mennének
végbe fontos változások.
Hume, a 18. század nagy skót filozófusa egy napon
rejtélyes problémán kezdett tűnődni: mi az oka annak, hogy csak elenyészően
kevés nő igazán csinos? Hume minden nehézség nélkül bebizonyította, hogy
már a kérdés is értelmetlen. Ha minden nő olyan szép és csinos lenne, mint
legszebb nőismerősünk, akkor minden nőt átlagosnak látnánk, és a csinos
jelzőt ismét csak az átlagon felülien szép nők kis csoportjának tartanánk
fenn. Ha érdeklődésünk középpontjában a haladásnak csak egyik fajtája áll,
a „progresszív" jelzőt is kizárólag azoknak a kultúráknak tartjuk fenn,
melyek a fejlődésnek abban az ágában élen-
65
járnak, míg más kultúrákkal nemigen törődünk. Haladás alatt tehát mindig
egy adott irányban elért maximális haladást kell értenünk, és ezt az irányt
a megfigyelő szempontjai jelölik ki.
66
9.
Együttműködés a kultúrák között
Ezt a kérdéskört még egy szempontból meg kell vizsgálnunk. Játékosunk,
aki a leghosszabb sorozatra tette fel vagyonát, bizonyára tönkremegy Erre
azonban nem kerül sor, ha több játékos öszszefog, és a különböző asztaloknál
ugyanarra a sorozatra teszik fel pénzüket, mégpedig úgy, hogy a különböző
játékasztaloknál kipörgetett valamennyi számot érvényesnek tekintik. Ha
például a 21-es és a 22-es szám már kijött, és nekem a 23-asra van szükségem,
sokkal nagyobb lesz az esélyem, ha egy asztal helyett tíz vesz részt a
játékban.
Nagyon hasonló helyzetben vannak azok a kultúrák
is, amelyek a történelem folyamán élen jártak a felhalmozásban. Elszigetelt
kultúrák soha nem lettek volna erre képesek, csakis olyanok, amelyek önként
vagy külső nyomás hatására összefogtak, és egy sor igen különböző eszköz
(migráció, kölcsönzés, kereskedelem és háború) segítségével a fenti példában
leírt szövetségeket hoztak létre. Ez ismételten csak azt bizonyítja, hogy
milyen képtelenség alsóbbrendű és felsőbbrendű kultúrákról beszélni. Ahogy
egy kultúra saját erőforrásaira hagyatkozva soha nem lehet fel-
67
sőbbrendű, éppúgy a magányos játékos is csupán rövid sorozatokban reménykedhet
a játékasztalnál. Annak az esélye, hogy a történelem játékasztalánál egy
hosszú sorozat is kijön, oly csekély (noha elméletileg nem lehetetlen),
hogy ehhez a játéknak szinte időtlen időkig kellene folynia. De ahogy már
írtuk, egyetlen kultúra sincs egyedül, minden kultúra tagja egy ilyen vagy
olyan szövetségnek, és ezért képes felhalmozó sorozatok létrehozására.
Természetesen egy hosszú sorozat esélyeit nagyban befolyásolja a szövetség
nagysága, időtartama és változatossága.
Az elmondottakból két dolog következik.
Már ennek a tanulmánynak a során is többször szembetaláltuk
magunkat azzal a kérdéssel, hogy vajon az emberiség miért rekedt meg mozdulatlan
szinten történelmének kilenctized része vagy még hosszabb ideje alatt.
A legelső civilizációk 200-500 ezer évvel ezelőtt keletkeztek, de az emberek
életkörülményei csak az utóbbi tízezer évben változtak meg számottevően.
Ha elemzésünk helyes, akkor ennek a jelenségnek a hátterében nem az áll,
hogy az őskőkori ember kevésbé értelmes vagy tehetséges lett volna, mint
újkőkori utódja, hanem az az egyszerű tény hogy időbe tellett, amíg a megfelelő
történelmi kombináció kialakult. Ez a pont azonban sokkal előbb vagy sokkal
később is bekövetkezhetett volna: Az időpontnak körülbelül akkora jelentősége
van, mint annak, hogy a játékosnak hány pörgetést kell várnia egy adott
kombinációhoz: elképzelhető, hogy már az első pörgetésnél, de az is lehet,
hogy csak az ezrediknél, a milliomodiknál nyer, vagy soha, ha úgy hozza
a helyzet. De a várakozás alatt az emberiség, akárcsak példánkban a játékos,
nem szűnik meg spekulálni.
68
Nem mindig szabad akaratából, és nem mindig méri fel, hogy pontosan
mit csinál, de mégis csak a kulturális „tétekre tesz", és „civilizációs
műveletekbe", melyeket változó siker kísér. Néha már csaknem sikerrel jár,
máskor korábbi nyereményeit is veszélybe sodorja. Erről a sok megtorpaelágazással
tarkított fejlődésről tisztább képet kaphatunk azoknak a leegyszerűsítő
nézeteknek a segítségével, amelyek csupán azért elfogadhatóak, mert szinte
semmilyen ismerettel nem rendelkezünk az őskori társadalmak legtöbb jelenségéről.
A nagy leegyszerűsítések, melyeket a prehistorikus társadalmak legtöbb
vonásával kapcsolatos tudatlanságunk magyaráz, lehetővé teszik, hogy megfigyelhessük
ezt a bizonytalan és elágazó haladási módot. Hisz mi lehetne látványosabb
visszakanyarodás annál, mely a levallois-i kultúra csúcsteljesítményétől
vezetett a moustieri kultúra középszerű eredményeihez, az aurignaci és
a solutréi kultúra ragyogásától a magdaléni kultúra durvaságához, majd
a mezolitikum különféle vonásai közötti szélsőséges ellentmondásokhoz.
És ami igaz az egymást követő kultúrákra, az némi
helyesbítéssel igaz az egymás mellett élő civilizációkra is. Egy kultúra
annál nagyobb eséllyel tudja magába olvasztani a civilizációt alkotó újítások
és felfedezések sokaságát, minél többféle és minél különbözőbb kultúrával
kell kidolgoznia - általában valamilyen kényszer hatására - a közös stratégiát.
A kultúrák száma és sokfélesége kiválóan szemlélteti a két tényező jelentőségét,
ha összehasonlítjuk az Óvilágot és az Újvilágot a nagy felfedezések hajnalán.
Európa a reneszánsz kezdetén a legváltozatosabb
hatásokat gyűjtötte és olvasztotta egybe:
69
a görög, a római, a germán és az angolszász hagyományok ezen a földrészen
keveredtek össze az arab és a ki'nai hatással. A prekolumbián Amerika kulturális
kapcsolatai is hasonlóképpen változatosak voltak - legalábbis mennyiségi
szempontból -, hiszen a különféle amerikai civilizációk tartották egymással
a kapcsolatot, és a két amerikai földrész egymaga egy egész féltekét tesz
ki. De míg az Európában az egymást megtermékenyítő kultúrák több tízezer
év óta eltérően fejlődtek, a később benépesült amerikai kontinensen létrejött
kultúráknak nem volt ennyi ideje a különválásra: ezek a kultúrák nagyjából
homogén képet mutattak. Ezért - bár szemernyi igazság sincs abban a kijelentésben,
hogy Mexikó vagy Peru kulturális színvonala a nagy felfedezések korában
nem ütötte meg az európai mércét (annyira nem igaz, hogy egyes területeken
ezek a kultúrák az európai civilizáció előtt jártak) - elmondható, hogy
e kultúrák különböző összetevői kevésbé világosan különültek el. A döbbenetes
eredményekkel párhuzamosan különös hiányosságokra, sőt egyes területeken
hatalmas résekre bukkanhatunk ezekben a Kolumbusz előtti civilizációkban.
Bizonyítékok vannak arra is, hogy ezekben a kultúrákban egymás mellett
léteztek viszonylag fejlett és teljesen elmaradott területek - noha ez
a jelenség korántsem olyan ellentmondásos, mint amilyennek első pillanatban
tűnik. Talán ez a kevésbé rugalmas és kevésbé sokrétű szervezeti felépítés
a magyarázata annak, hogy ezek a civilizációk egy maréknyi konkvisztádor
előtt behódoltak. Ez pedig végső soron arra a tényre vezethető vissza,
hogy az amerikai kulturális „szövetség" résztvevői kevésbé különböztek
egymástól, mint európai társaik.
70
Egyetlen társadalom sincs tehát, amely születésétől
fogva szükségszerűen felhalmozó lenne. A kumulatív történelem nem bizonyos
fajok vagy kultúrák előjoga, amely kiemeli őket a többi kultúra tömegéből,
nem a kultúrák természetéből, hanem viselkedéséből fakad,
és egyfajta „viselkedésmódot", „együttműködésre való képességet" feltételez
a kultúrák részéről. Ilyen értelemben a felhalmozás a szövetkezett társadalmak
- a társadalmi szuperszervezetek - történelmére jellemző, míg a mozdulatlanság
az alacsonyabb rendű társadalmi formák, azaz az elszigetelt társadalmak
történelmének legjellemzőbb vonása.
Az emberek különféle csoportjait csupán egyetlen
balvégzet fenyegeti, csupán egyetlen hibát követhetnek el, amely akadályozhatja
kibontakozásukat: ha egyedül maradnak.
Látható tehát, hogy milyen otromba és szellemileg
milyen sivár minden erőfeszítés, amely azt osztályozza, hogy mi mindennel
gyarapították az egyes emberi fajok és kultúrák az emberiség közös civilizációját.
Egymás után gyártjuk a listákat a felfedezésekről, firtatjuk az egyes találmányok
származási helyét, osztogatunk első helyeket a feltalálóknak. De még a
legjobb szándéktól vezérelt próbálkozások is célt tévesztenek, három szempontból
is.
Elsősorban azért, mert egy találmány vagy felfedezés
megszületésének az érdeme soha nem egyetlen civilizációé. Száz éven keresztül
szilárdan tartotta magát az a meggyőződés, hogy a kukoricát az amerikai
indiánok nemesítették ki a különböző vad fűfajták keresztezésével; ez a
magyarázat még napjainkban is elfogadott, noha egyre több emberben merül
fel a gyanú, hogy a
71
kukorica Délkelet-Ázsiából került Amerikába (a mikort és a hogyant
azonban homály fedi).
Másodszor: a kultúrák hozzájárulásait a világcivilizációhoz
két csoportba lehet osztani. Az első csoportba az elszigetelt jelenségek
és javak kerülnek, amelyek jelentősége ugyan tagadhatatlan, némileg mégis
behatárolt. Tagadhatatlan például, hogy a dohány Amerikából származik;
de e tény ellenére sem érzünk semmiféle hálát az amerikai indiánok iránt,
mikor rágyújtunk. A dohány csodálatos élvezetet nyújt, míg más anyagok
(például a gumi) rendkívül hasznosak; valóban hálával tartozunk azért,
hogy megkönnyítik életünket és örömet szereznek nekünk, de civilizációnkat
az sem rendítette volna meg alapjaiban, ha ezek az anyagok a mai napig
ismeretlenek maradnak. Ha mégis elengedhetetlenül szükségünk lett volna
rájuk, hát magunk is felfedeztük vagy valami mással helyettesítettük volna
őket.
A hozzájárulások másik végén (természetesen a közbülső
fokok sem hiányoznak) azok a rendszerek helyezkednek el, melyeknek keretén
belül az egyes társadalmak megpróbálták kifejezésre juttatni és kielégíteni
az általános emberi vágyakat. E rendszerek eredetisége vagy egyedisége
vitathatatlan, mivel azonban ezek minden esetben csupán egyetlen csoport
választását tükrözik, ezért valamely civilizáció nemigen húzhat hasznot
egy másik kultúra életformájából, hacsak nem adja fel saját egyediségét.
Ha pedig kompromisszumot próbálnak kötni a két életforma között, az általában
kétféle eredménnyel jár: vagy felbomlik és szétesik az egyik csoport életformája,
vagy új kombináció születik, amely azonban már egy harmadik és mindkét
csoport
72
számára elfogadhatatlan életformát képvisel. Minket tehát nem is az
a kérdés foglalkoztat, hogy valamely társadalomnak származhat-e bármiféle
előnye szomszédjai életmódjából, hanem az, hogy vajon képes-e - és ha igen,
milyen mértékben - megérteni, vagy egyáltalán megismerni szomszédait. Erre
a kérdésre, mint láthattuk, nincs határozott válasz.
Végül említsük meg azt is, hogy ha hozzájárulásról
beszélünk, akkor szólnunk kell arról is, aki mindezt kapja. Míg azonban
a hozzájárulást valódi, térben és időben elhelyezkedő kultúrák adják, addig
tudunk-e egyáltalán valamit a hozzájárulásokat elfogadó állítólagos „világcivilizációról"?
Mikor ugyanis világcivilizációról beszélünk, nem a valamennyi civilizációtól
különböző, de hasonlóan valóságos és kézzelfogható civilizációt értjük
alatta. Nem kötjük meghatározott korszakhoz és egyetlen embercsoporthoz
sem: elvont elképzeléssel állunk szemben, amelynek erkölcsi és logikai
tartalmat tulajdonítunk - erkölcsit, mivel ezt a világcivilizációt célként
tűzzük a valós társadalmak elé; logikait, mivel világcivilizáció alatt
azokat a közös vonásokat értjük, amelyek a kutatások szerint minden kultúrában
azonosak. De egyik esetben se feledkezzünk meg arról, hogy a világcivilizáció
fogalma még rendkívül vázlatos és kiforratlan, szellemi és érzelmi tartalma
pedig csekély Ha csupán ehhez az üres és semmitmondó világcivilizációhoz
mérjük az egyes kultúrák teljesítményét, és lenyesegetjük ezekről az évszázadok
hosszú sorát, valamint mindazt a gondolatot és gyötrelmet, reményt és küzdelmes
munkát, mellyel az emberek milliárdjai létrehozták őket, akkor éppen húsuktól
és vérüktől fosztjuk meg
73
őket, s csupán lerágott csontokat hagyunk magunk után.
Ezzel szemben mi azt szerettük volna megmutatni,
hogy egy kultúra nem találmányaival és felfedezéseivel gyarapítja a világot,
hanem azzal, hogy minden más kultúrától különbözik. Egy adott kultúra tagja
csak akkor érezhet hálát és tiszteletet más kultúrák iránt, ha meggyőződésévé
válik, hogy saját kultúrája számtalan módon különbözik másokétól - még
akkor is, ha ennek a különbségnek a lényegét nem látja át, vagy még legjobb
szándéka ellenére is csak tökéletlen ismereteket szerez róla.
A világcivilizáció fogalmát vizsgálva megállapítottuk,
hogy esetében korlátozott elképzeléssel van dolgunk, amely csupán leegyszerűsít
és öszszefoglal egy rendkívül bonyolult folyamatot. Ha érveink helytállóak,
akkor a mindent átfogó és magába olvasztó világcivilizáció soha nem létezett
és nem is létezhet, hiszen egy civilizáció elsődleges jegye az, hogy benne
a lehető legkülönbözőbb kultúrák sokasága él egymás mellett. A világcivilizáció
csakis a kultúrák világméretű szövetsége lehet, amelyben valamennyi kultúra
megőrzi saját egyediségét.
74
10.
A haladás kettős értelme
Vajon gondolatmenetünk során nem ütközünk-e ennél a pontnál különös
paradoxonba?
Az előző fejezetben már láttuk, hogy a kulturális fejlődés a
kultúrák által megteremtett szövetségek függvénye. E szövetségek lényege
pedig az, hogy a történelem során a kultúrák saját eredményeiket közösen
használják (akár tudatosan, akár nem, akár szándékosan, akár véletlenül,
akár önként, akár nyomásra). Végül azt is láttuk, hogy minél nagyobb a
kultúrák közötti különbség, annál nagyobb hasznot hajt a szövetség. Márpedig
ha ezt elfogadjuk, akkor két egymást kizáró feltételt állítottunk fel.
Ha ugyanis a kultúrák a haladás érdekében időről időre szövetségbe tömörülve
játszanak, akkor előbb vagy utóbb uniformizálódnak a játékosok
rendelkezésére álló források. Ha tehát a haladás első számú előfeltétele
a sokféleség, akkor a nyerés esélyei a játék hosszával egyenes arányban
csökkennek.
Két ellenszere is van azonban ennek a nem kívánatos
fejleménynek.
Az első esetben minden egyes játékos szándékosan
megváltoztatja tétjeit: ez azért lehetséges, mert valamennyi társadalom
(esetünkben ők a
75
példában szereplő játékosok) maga is számtalan vallási, szakmai és
gazdasági csoport szövetsége, és a társadalom által feltett tét azokból
az összegekből áll, melyeket ezek a csoportok adnak öszsze. Ennek a megoldásnak
a legszembetűnőbb következményei a társadalmi egyenlőtlenségek lesznek.
A gondolatmenetünk illusztrálására kiválasztott hatalmas forradalmak -
az újkőkori és az ipari forradalom - nem csupán a társadalom egészére nézve
hoztak hatalmas változást, ahogy ezt Spencer megfigyelte, de az egyes csoportok
helyzetében is, különösen gazdasági téren.
Már régóta tudjuk, hogy az újkőkori forradalom nyomán
a Keleten megjelenő hatalmas ókori városok és a kialakuló államok, kasztok
és osztályok gyors társadalmi differenciálódáshoz vezettek. Ugyanez elmondható
az ipari forradalomról is, hiszen ez a folyamat a proletariátus megjelenése
nyomán indult el, és ezt követően jutott el a munkaerő kizsákmányolásának
új és hatékonyabb formájáig. Eddig ezeket a társadalmi változásokat a technikai
és társadalmi változások közötti ok-okozati összefüggésnek látták. Ha azonban
magyarázatunk helyes, akkor nem fogadhatjuk el ezt az ok-okozatiságot (és
az ebből következő időbeli sorrendiséget), és a két jelenség között valamiféle
funkcionális megfelelést kell feltételeznünk. Mellékesen szeretném megjegyezni
azt is, hogy a technikai haladás és az ember ember által történő kizsákmányolásának
történelmi egybeesése némiképp talán csökkenti azt a büszkeségünket, amely
a haladásban elért első helyünk miatt tölt el bennünket.
A második ellenszer csupán abban tér el az elsőtől,
hogy most kívülről hozunk új partnereket a szövetségbe (beleegyezésükkel
vagy akaratuk
76
ellenére), akik merőben más tétekkel folytatják a játékot, mint az
addigi felek. Ezt a megoldást is átültették már a gyakorlatba: míg az első
megoldásra a kapitalizmus a legjobb példa, addig ezt az imperializmus és
a gyarmatosítás történetével lehet a legjobban illusztrálni. A 19. századi
gyarmati terjeszkedés új lökést adott az iparosodott Európának (miközben
ebből a fellendülésből a világ többi része is hasznot húzott), amely a
gyarmati népek segítsége nélkül már sokkal korábban elvesztette volna lendületét.
Világosan látszik tehát, hogy mindkét esetben a
szövetség kiszélesítése kínál megoldást, s ezt vagy a belső különbségeknek,
vagy az új partnerek számának a növelésével lehet elérni. Valójában a kérdés
mindig az, hogy hogyan lehet növelni a játékosok számát; más szóval hogyan
lehet helyreállítani az eredeti helyzet összetettségét és sokféleségét.
Világosan látszik az is, hogy ezek a módszerek csak átmenetileg képesek
viszszafordítani a hanyatlást. Együttműködés csupán a szövetségen belül
lehetséges, ahol a nagyobb és a kisebb összeggel fogadó játékosok között
mindig létezik valamiféle kapcsolat. De bármennyire is egyenlőtlen feltétellel
indulnak a játékosok, mégis kénytelenek - tudatosan vagy öntudatlanul -
közösen megtenni tétjeiket, ez pedig óhatatlanul a köztük lévő különbségek
eltűnéséhez vezet. Jól szemlélteti ezt a folyamatot a gyarmatosított népek
körében végbement társadalmi fejlődés és függetlenségük fokozatos kivívása
- noha még mindkét téren sok lemaradásuk van. Elképzelhető az is, hogy
az antagonisztikus politikai és társadalmi rendszerek megjelenése is egyfajta
megoldást kínál a problémára: ha ugyanis mindig mást és mást tekintünk
a sok-
77
féleség alapjának, akkor az emberiség biológiai és kulturális túléléséhez
elengedhetetlenül szükséges egyenlőtlenség is mindig valamilyen más, kiszámíthatatlan
formában fogja felütni a fejét.
De bármilyen megoldást találjunk is, annak mindig
választ kell adnia a következő paradoxonra: ha az emberek fejlődni akarnak,
akkor együtt kell működniük, de az együttműködésük során fokozatosan eltűnnek
azok a különbségek, amelyek az együttműködést szükségessé és gyümölcsözővé
tették.
Az emberiségnek szent kötelessége, hogy ezt a két
ellentmondásos tényt észben tartsa még akkor is, ha nincs megoldás erre
a paradoxonra, és soha nem szabad szem elől téveszteni egyiket a másik
miatt. Az embernek szembe kell szegülnie a vak partikularizmussal, amely
egyetlen faj, kultúra vagy társadalom számára sajátítja ki az egész emberiséget
megillető méltóságot, de nem szabad elfeledkeznie arról sem, hogy az emberiség
történetében még egyetlen csoport sem bukkant rá egyetemesen alkalmazható
szabályokra.
A nemzetközi intézményeknek hatalmas feladata és
rendkívüli felelőssége van ezen a területen. Feladatuk és felelősségük
ezen felül még bonyolultabb is, mint azt az első pillanatban gondolnánk,
ugyanis kettős feladatkört kell ellátniuk: egyfelől fel kell számolniuk
a múlt egyes elemeit, másfelől megújulásra kell ösztönözniük tagjaikat.
Segítséget kell nyújtaniuk az emberiségnek, hogy a lehető legkisebb veszély
és kényelmetlenség árán megszabaduljon a mára már haszontalanná vált különbségektől,
az együttműködés régről megmaradt meddő formáitól, melyeknek rothadó csonkjai
szüntelenül fertőzéssel fenyegetik a nemzetközi társadalom tes-
78
tét. Ezeket a fertőzésgócokat akár az amputáció árán is ki kell vágni,
és az alkalmazkodás más formáinak kifejlődését kell bátorítani.
E feladat közben egy pillanatra sem szabad szem
elől téveszteniük azt a tényt, hogy ezek az új formák csak akkor tudják
betölteni a rájuk háruló szerepet, ha nem a régieket másolják; ebben az
esetben ugyanis fokozatosan elveszítenék életképességüket, s végül ugyanolyan
használhatatlan csonkok lennének, mint a korábbiak. A nemzetközi intézményeknek
nem szabad megfeledkezniük arról sem, hogy az emberiség rendelkezésére
számtalan kiaknázatlan erőforrás áll, amelyek első pillantásra talán meglepetést
váltanak ki az emberekből; a kényelmes semmittevés, az „ugyanígy, csak
kicsit jobban" hozzáállás azonban nem eredményez haladást, hiszen az mindig
a kalandok, a választások és a szakadatlan megrázkódtatások sorozata. Az
emberiség az idők kezdete óta két ellentétes áramlat között őrlődik: az
egyik az egységesedésre, a másik a különállás fenntartására ösztönzi. A
különböző kultúrákban vagy korokban élő emberek mindig úgy gondolják, hogy
csak e két áramlat egyike képviseli a fejlődést, míg a másik éppen az ellenkező
irányba hat. És hogy melyik az előrehajtó és melyik a visszahúzó áramlat,
az attól függ, hogy az adott kultúra éppen milyen helyet foglal el a rendszerben.
Elvakultság lenne azonban, ha azt állítanánk, hogy az emberiség szüntelenül
lerombolja azt, amit felépített. Ez a két áramlat egy másik dimenzióban,
egy másik szinten csupán ugyanannak a folyamatnak a két oldala.
Nemzetközi szervezeteink figyelmét bizonyára nem
kerülte el, hogy milyen égető szüksége van a kulturális sokszínűségnek
a védelemre eb-
79
ben a monotóniától és egyformaságtól fenyegetett világban. Bizonyára
tisztában vannak azzal is, hogy a helyi hagyományok ápolása nem elég, hiszen
ez csak rövid időre védi meg a múltat az enyészettől. Maga a sokszínűség
az, ami védelemre szorul, nem pedig az a külső, látható alak, melyet ez
a sokszínűség időről időre magára ölt, de amely soha nem éli túl a korszakot,
amelyben megszületett.
Nekünk ezért mindig a megszülető élet első jeleit
kell fürkésznünk, a lappangó lehetőségeket kell világra segítenünk, és
bátorítanunk kell mindenkit, aki kedvet érez ahhoz, hogy egy eljövendő
együttműködésben részt vegyen. Ugyanakkor meglepetés, ellenszenv vagy ellenállás
nélkül el kell fogadnunk mindenféle új társadalmi kifejezési formát, bármennyire
meglepőnek tűnik is az első pillanatban. A tolerancia nem szemlélődő magatartásforma,
amely megértést hirdet mindennel szemben, ami létezik vagy létezett. A
tolerancia dinamikus magatartás, amely annak megsejtéséből, megértéséből
és segítéséből áll, ami még csak most tör utat magának a világban. Mögöttünk,
köröttünk és előttünk láthatjuk az emberi kultúrák változatosságát. Az
egyetlen követelmény, amit felállíthatunk (az ebből mindenkire egyaránt
háruló egyéni felelősséggel együtt), az, hogy mindezek a változatos formák
olyan módokon jelenjenek meg, melyek mindegyike hozzájárulást jelent más
formák kiteljesedéséhez.
80
Irodalom
Auger, P.: L' homme microscopique. Paris,
1952
Boas, Franz: The Mind of the Primitive Man.
New York, 1931 (Magyarul megjelent: Népek, nyelvek, kultúrák. Válogatott
tanulmányok. Budapest, 1975, valamint Az összehasonlító módszer korlátai
az antropológiában és Az etnológia módszerei, in.: Mérföldkövek
a kulturális antropológiában, Budapest, 1997)
Dilthey, Wilhelm: Gesammelte Schriften. Leipzig,
1914-1931 (Magyarul megjelent: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban.
Budapest, 1974)
Dixon, R. B.: The Building of Cultures. New
York, London, 1918
Gobineau, Joseph Arthur de: Essai sur l'inégalité
des races humaines. 2. ed. Paris, 1884
Hawkes, C. F C.: Prehistoric Foundations of Europe.
London, 1939
Herskovits, M. J.: Man and his Works. New
York, 1948
Kroeber, Alfred Louis: Anthropology (új kiadás).
New York, 1948. (Magyarul megjelent: A kultúra fogalma a tudományban.
in: Mérföldkövek a kulturális antropológiában, Budapest, 1997)
Leroi-Gourhan, A.: L' homme et la matiére.
Paris, 1943
Linton, Ralph: The Study of Man. New York,
1936
81
Morare, Ch.: Essai sur la civilisation d'occident,
I. Paris, 1949
Pirenne, Jacques: Les grands courants de 1'historie
universelle, I. Paris, 1947
Pittard, E.: Les races et l'historie. Paris,
1922
Spengler, Oswald: Der Untergang des Abendlandes.
Umrissel einer Morphologie der Weltgeschichte. 1-2. 1918-1922. (Magyarul:
A
nyugati világ alkonya. Budapest, 1996)
Toynbee, A. J.: A Study of History. London,
1934 (Magyarul megjelent:
Válogatott tanulmányok, Budapest, 1971)
White, Leslie A.: The Science of Culture.
New York, 1949 (Magyarul részletek in: Mérföldkövek a kulturális antropológiában,
Budapest, 1997)
83
Boglár Lajos: Utóhang Lévi-Strausshoz