Arthur, Britannia királya,
kinek virtusban nincs ma párja,
s ki példaként állít elénk
minden nemes lovagerényt,
fényes udvarát egybegyűjté,
szent Pünkösd napját hogy megülné.
Velszben, Cardwelben volt az ünnep;
lakoma után odagyűltek
a lovagok, hová a hölgyek
vagy kisasszonyok szava őket
szólította a nagyteremben.
Volt, ki csudás történetekben
lelte kedvét, mások pedig
a Szerelem gyötrelmeit
idézték, meg a sok gyönyört,
amit annak szivébe önt,
ki édes rabságában áll;
ám manapság alig talál
hívet magának, úgy elárvult,
szép nevére is csúnya árny hullt,
mert hajdan aki szeretett,
e réven szerzett hírt-nevet
s lett a becsület hős lovagja,
míg ma már mindez csak legenda,
annyian hazudnak szerelmet
híjával minden érzelemnek,
s bár fennen hirdetik szavuk,
csak puszta szó, álnok, hazug.
De hagyjuk most, akik ma élnek,
inkább a voltakról regélek,
mert egy holt lovag több nekem,
mint aki él, de nemtelen.
Oly történetet mondok el,
mely bízvást nyílt fülekre lel,
a királyról, kinek híre
sok ajkon él itt s messzire;
s igaz, mit földjén mondanak:
neve örökre fönnmarad,
s minden lovagjáé, aki
kemény próbákat állva ki
a tisztességért vítt csatákat.
Nos aznap mind elámulának,
hogy az király szokatlanul
hamar feláll és elvonul,
sértette őket, összesúgtak,
mivelhogy egy példát se tudtak
arra, hogy ily nagy ünnepen
szobájába tér s lepihen;
most mégis úgy esett, hogy a
a királyt felséges asszonya
oly soká tartóztatta ott,
míg végre is elszunnyadott.
Az ajtó előtt kis csoport:
ott látni Keu-t és Sagremort,
Didonelt és Gauvain urat,
és velük volt Yvain lovag,
s az illedelmes és derék
Calogrenant lovag, ki épp
nem hőstettről fogott beszédbe,
hanem arról, mily szégyen érte.
S történt, hogy míg szót szóba szőtt,
a királyné hallgatta őt,
s a királyi ágyból kikelve
odaosont oly lopva, csendbe,
hogy nem láthatta senki sem,
amint egyszerre ott terem,
csak Calogrenant, senki több,
ő ugrott talpra és köszönt.
S szólt Keu, a csúfondáros és
maró szavú, galád, epés:
"Calogrenant, hitemre, kész
mutatvány volt a szökkenés,
látván látom s a szűm örül:
leggálánsabb mindünk közül
bizonnyal ön; és úgy hiszem,
el is hiszi, oly esztelen.
Úrnőnk is persze eszerint
joggal vélheti, hogy mi mind
hitványabbak vagyunk lovagnak,
mivel ha nem keltünk föl, annak
oka nyilván a lustaságunk,
vagy hogy őt megsérteni vágytunk.
Hanem hát, Istenemre, másképp
áll a dolog, hisz a királynét
meg se láttuk, s ön már felállt.
- Keu úr, szólt az úrnő, halált
hozna önre, ha szerteszét
nem föcskendezné az epét,
amely eltölti teljesen.
Szava otromba s nemtelen,
hogy társaiba beleköt.
- Királyném, ha már idejött,
amiből, szólt Keu, semmi hasznunk,
legalább hagyja, hadd mulassunk.
Nem hinném, hogy amit kimondtam,
a szavaimban bármi rossz van,
ezért hát, kérem, hagyjuk is:
nem ildomos s értelme sincs
folytatni ily meddő vitát,
nos, hagyjuk annyiban tehát,
hiszen senkit sem érdekel.
Inkább mondassa véle el
helytelen cívódás helyett
a megkezdett történetet."
Calogrenant, hallván e szót,
tüstént imígyen válaszolt:
"Úrnőm, e gunyoros szavak
engem kevésbé bántanak,
nem ingem, hát föl sem veszem.
Ha sértőn beszélt is velem
Keu úr, azzal sincs mért törődjek,
hisz sok olyanra is, ki bölcsebb
és vitézebb, mint én vagyok,
szórt épp elég gyalázatot.
Ez a szokása oly örök,
minthogy a trágya bűzölög,
csíp a bögöly és zsong a méhes:
gonosz nyelv csak rossz szóra képes.
De inkább mégse folytatom,
mit elkezdtem, ha asszonyom
nem késztet erre; ámde kérem,
ne kérje, hogy tovább meséljem,
mi módfölött kínos nekem.
- Úrnőm, szólt Keu, oly szívesen
meghallgatnánk mindannyian,
kérjük, ne hagyja annyiban;
a hűségre, mellyel urunk
iránt mindketten tartozunk,
erre kérem, s nem magamért,
mondassa el történetét.
- Calogrenant, csöppent se bántsa
Keu udvarnagy gonoszkodása,
szólt a királyné; ilyen ő:
mindig gorombán nyelvelő
és megjavulni képtelen.
Én hát erősen kérlelem,
ne tartson haragot szivében,
s nehogy miatta ne meséljen,
hisz kedvvel hallgatnánk szavát,
sőt, ha barátságomra ád,
újra kezdi az elején.
- Úrnőm, bizony mondom, kemény
dolog nekem, amire unszol,
s inkább megválnék egy fogamtól,
mintsem most nékik mondjam ezt el,
ha nem félnék, hogy megneheztel;
de mert kívánja, ám legyen,
bármily nehéz is, megteszem,
ha úgy tetszik; hallják tehát!
Szívük és fülük ajtaját
nyissák nagyra, mert a szavaknak
végük, ha nem a szívbe hatnak.
Van, aki nem is fogja fel,
mit hall, de mégis helyesel,
holott a szó csak lárma néki,
ha a szívével meg nem érti;
az ily beszéd úgy ér a fülbe,
mint a szél, menten elröpülve,
meg nem maradva, meg sem állva:
még ott sincs, s máris tovaszállna,
ha a szív oda nem figyel,
és röptiben nem kapja el;
mert ha, hallván, elkapni és
bezárni s megőrizni kész,
akkor a fül valóban út,
melyen a hang a szívbe jut,
a szív pedig bensőnkbe zárja
a hangot, mely így megtalálja.
Most hát, ki figyel szavaimra,
szívét s fülét is tartsa nyitva,
mert amit elmondok, nem álom,
s nem hazug mód csak kitalálom.
Nos, már több mint hét éve van,
hogy akár egy pór, egymagam
kalandkeresni útrakeltem
hiánytalan fegyverzetemben,
ahogyan az lovaghoz illő;
s lám, egyszerre csak sűrű erdő
vett körül, amint jobbra tértem.
Bizony, komisz ösvényre léptem,
benőve tüskés gizzel-gazzal,
de mégis, bárha üggyel-bajjal,
tovább haladtam útamon,
s majdhogynem egy álló napon
keresztül lovagoltam így
Brocéliande-on át, amíg
e nagy erdő végére értem.
Hangás mező terült elébem,
s láttam, hogy egy bástyaorom van
vagy fél velszi mérföldre onnan,
közelebb tán, messzebre nem.
Arra ügettem sebesen,
s láttam a básyát s körüle
széles árkot, vízzel tele,
s láttam, ahogy a hídon állt,
a vár előtt a vár urát,
vedlett sólyommal kézfején.
S még alig is köszönthetém,
már fogta szíját kengyelemnek,
és kérlelt, hogy tovább ne menjek.
Így hát, szállásom nem levén,
a jó szónak engedtem én,
ő meg csak mondta, mondta ám,
egy szuszra százszor is talán,
hogy még az út porát is áldja,
mely ide vezérelt, lakába.
Ezenközben a hídra léptünk,
s a várudvarba vitt a léptünk.
Vendéglátómnak, akinek
Isten urunk fizesse meg,
hogy úgy jóltartott akkoron,
az udvarán egy nagy korong
függött alá: se vas, se fa,
színtiszta réz volt anyaga;
egy gerendáról kalapács
lógott, mellyel három csapást
mért rá a nyájas nemesúr.
Bent sem maradt hallatlanul
a hang, mert el se halt, s legott
mind, aki a házban lakott,
lenn gyűlt az udvar közepén.
Alig szálltam le, egy legény
máris elvitte lovamat,
én meg láttam, hogy ezalatt
egy szépséges lány jő elébem.
Ámulva és bámulva néztem,
mily szép, nyulánk és karcsu testű,
s hogy ott álltam fegyverzetestül,
ügyesen levetkeztetett,
s egy pávakékkel hímezett
prémes, skarlát köntöst adott rám;
majd, a többiek szétoszolván,
magunk maradtunk végre ott,
ami bizony kedvemre volt,
mert nem hiányzott senki más.
Azután pedig egy csodás,
alacsony kerítés övezte
világszép kertben ültetett le.
Jobb társaságom még sosem volt,
oly okosan, oly ékesen szólt,
csupa báj volt és csupa kellem,
gyönyörűség volt véle lennem,
s nem tudtam volna oly erőt,
mely rábírhat otthagyni őt;
ám jött az éj, s jött házigazdám,
bosszúságomra hírül adván,
hogy vacsorára terítettek;
mit volt mit tenni, menni kellett,
bárhogy maradtam volna még.
De pompás volt az estebéd,
s hogy mért, elég rá ím e pár szó:
az asztalnál a szép leányzó
épp szemben ült velem - ezért.
S hogy a vacsora véget ért,
a nemesúr elmondta, hogy
már nem is tudja a napot,
midőn vendégül láthatott
valamely kóbor lovagot,
magamfajtát, akit kaland
hő vágya hajt; s mondá, ha majd
visszatérek, az viszonozná
e vendéglátást, hogyha hozzá
megint betérnék; «Kész örömmel»,
szóltam, hisz rút lett volna nemmel
megbántanom jó házigazdám,
szerény kérését megtagadván.
Jól töltöttem az éjszakát,
s lovam már fölnyergelve várt,
alighogy pirkadott az ég;
így kértem azt az este még,
s lám nem maradt hiú kívánság;
így hát a gazdát s jó leányát
a Szentlélekre bíztam én,
s a háznéptől búcsút vevén
útra is keltem sebtibe.
Még nem jutottam messzire,
midőn egy irtás tűnt elő,
és rajta egymást öklelő
egész csodányi bősz bika,
megannyi dühödt bestia,
s küzdelmük oly ádáz, szilaj,
hogy bevallom, e harci zaj
megtorpantott egy pillanatra,
mert a bikánál semmi fajta
állat sem bőszebb, szilajabb.
Szerecsenforma szörny alak,
de olyan szörnyű s undorító,
hogy csúfságára nincsen is szó,
s rútságban párja nincs a földön
ült ott nem messze egy farönkön,
kezében husáng, jókora.
S közeledvén láttam, hogy a
feje még nagyobb, mint a lóé
vagy bármi más igavonóé,
haja torzonborz, és csupasz
homloka csaknem két arasz,
szőrös füle akkora, hogy
az elefánté sem nagyobb,
lapos arc s macskaorr felett
busa szemöld, bagolyszemek,
széles szája farkasra vall,
hegyes foga vadkan-agyar,
szakálla rőt, bajsza konyult,
álla a melléig lenyúlt,
görbe, púpos volt hosszú háta,
így támaszkodott a husángra,
valami furcsa öltözetben,
ami nem volt sem gyapju, sem len:
nyakáról elöl s hátul is
egy-egy ökör vagy bika friss
bőre lógott ruha gyanánt.
A szörny azonnal talpra állt,
hogy észrevette jöttömet,
én meg nem tudva, mit lehet
várni tőle, mi jut eszébe,
fölkészültem védekezésre,
látván, amint ott tornyosul
szó nélkül, mozdulatlanul
tizenhét lábnyi termete
egy nagy fatörzsön, amire
fölállt; s csak nézett, hallgatott,
akár a néma állatok,
úgyhogy azt hittem, néma is,
s talán értő elméje sincs.
De erőt vettem magamon,
s megszólítottam: «Mondd, vajon
jó vagy rossz teremtmény vagy-é?
- Ember vagyok», azt felelé.
«Miféle ember? - Láthatod;
másforma soha nem vagyok.
- S mit csinálsz? - Üldögélek itt,
s őrzöm az erdő vadjait.
- Őrzöd? Szent Péter apostolra,
nem hihetem: ilyen vad csorda
se erdőben, se sík vidéken
nem tartható sehogyse féken,
hacsak nincs láncon vagy bezárva,
hisz nem hallgat ember szavára.
- Ezeket én őrzöm pedig,
s ne hidd, hogy egy is megszökik.
- De hát hogyan? Mondd nékem el!
- E vadak közül egy se mer
moccanni sem, ha jönni lát,
mert ha elkapok egy bikát
s két szarvánál megragadom,
amihez van két jó karom,
menten körém gyűl mind a többi,
mintegy kegyelmet könyörögni,
s féltében reszket valahány;
de kívülem nincs senki ám,
ki közibük mehetne és
nem érné gyilkos öklelés.
Így vagyok ura vadjaimnak,
és most te mondd meg, hogy kis is vagy,
miféle, s mit keresel itt.
- Lovag vagyok, mondám, s amit
keresek, sehogysem lelem,
noha régóta keresem.
- S mi lenne az, mit mégse lelsz?
- Kaland, amely próbára tesz
és tettre váltja virtusom.
Azért hát kérlek is nagyon,
ajánlj nekem, ha tudsz, kalandot,
vagy másvalamely csudadolgot.
- No, arról tégy le, mondta ő,
merthogy én bizony semminő
kalandról hírből sem tudok.
De elmehetsz, ha akarod,
egy forráshoz, nem messze innen,
ahonnét nem térsz vissza könnyen,
hacsak jussát meg nem adod.
Közel e helyhez, ládd, amott
az ösvény, mely oda vezet;
azon menj végig egyenest,
ha eltévedni nem kivánsz,
mert van más út is arra, száz,
de csakis ez az egy a jó.
Ott lesz a forrás, fortyogó,
és mégis hűsebb, mint a márvány;
ott lesz a legszebbik fa árnyán,
melyet a Természet teremtett,
s mely lombjából még mit se vesztett,
volt bár a tél bármily kemény.
Egy ágáról egy vas edény
oly hosszú láncon függ le, mélyen,
hogy a forrásvízig leérjen.
A forrás mellett nagy követ
találsz, majd meglátod, milyet,
leírni néked nem merem,
mását nem láttam sohasem;
s egy kápolna áll véle szembe,
kicsiny, de szebb nem is lehetne.
Hogyha az edényt teletöltöd
és a vizet a kőre öntöd,
akkora vihar tör ki nyomban,
hogy nem marad vad a vadonban,
hull vadkan, dámvad, szarvas, őz,
s minden madarat messze űz
az égiháború, a szél,
mely vastag fákat elmetél,
s szakad, dörög, villám cikáz,
úgyhogy ha mégis megtalálsz
menekedni baj nélkül, épen,
nagyobb szerencséd lesz e részben,
mint bármely arra járt lovagnak.»
Megtudva, mely úton haladjak,
a vad pásztortól elbúcsúzván
mentem is; kilenc óra múlt tán,
de lehet, hogy már délre járt,
s megláttam a forrást s a fát.
Nos abban bizonyos vagyok,
hogy sosem termett még nagyobb
és gyönyörűbb fenyőt a föld:
zuhogjon bár, egy csöpp esőt
se engedne át koronája,
úgy fölfogná sok sűrű ága.
A fáról ott függött valóban
amaz edény, oly csillogóan,
hogy híre sincs szebb színaranynak.
S a forrás, higgyenek szavamnak,
mint a forró víz, úgy kavargott.
A nagy kő egyetlen smaragd volt,
hatalmas és nagy öblü, mint
egy váza, rajta négy rubint,
még lángolóbb és bíborabb,
mint hajnal óráján a nap,
midőn feltűnik keleten;
amit mondok, egy szava sem
hazugság, higgyék el tehát.
Nos, látni vágytam a csodát,
milyen is az a végitélet,
az a vihar; én balga lélek,
most már bizony bánnám a tettem,
ha tehetném, de elkövettem,
hogy a megmerített edény
vizét a kőre öntözém.
De többet is tán, mint elég,
mert rögtön elborult az ég,
s egyszerre tizennégy felé
villámfény hasított belé,
a fellegek meg összefogtak,
esőt, hót, jeget záporoztak.
Úgy dúlt a vihar, mart a lég,
hogy százszor hittem: itt a vég,
mert vagy mennykő csapása öl meg,
vagy a ledőlő nagy fatörzsek.
Sejthetik, mit álltam ki ott,
míg e vihar elnyugodott;
de Isten hamar könyörült:
a zivatar gyorsan elült,
s mert immár nem akarta Isten,
nem mertek fúni a szelek sem.
Kék lett az ég fejem fölött,
öröm s biztonság költözött
belém, mert az öröm ilyen,
ha egyáltalán ismerem,
hogy elfeledteti a bajt.
S ím, szűnni látván a vihart,
madarak szállták meg a nagy fát,
s hiszik vagy sem, úgy eltakarták,
hogy gallya sem látszott; s a fa
szebb lett tőlük, mint valaha:
gyönyörűségesen daloltak,
s hangjuk csodás összhangba olvadt,
bár egyikük se vette át
egy társának se dallamát,
mindegyik mást és mást dalolt.
Vigalmuk vígságomra volt,
s csak bámultam, míg véget ért,
e csodálatos ünnepélyt,
melyhez hasonlót sose láttam,
s ki nem járt ott, amerre jártam,
bizonnyal nem hallhatta még
madarak ily hangversenyét,
ily elbűvölő kórusát.
De egyszerre csak lópaták
dübögtek föl, s robajukat
hallván azt hittem, egy tucat
lovas vágtathat arra, ám
egyetlen lovag jött csupán.
Amint láttam, hogy közeleg,
megigazítva nyergemet
lóra pattantam hirtelen,
hogy úgy várjam, míg ott terem,
mert gyors volt, mint a szirtisas,
mint bősz oroszlán, harcias,
s ahogy csak a torkán kifért,
kiáltott elégtételért,
mondván: «Lovag! gaztett, amit
kihívás nélkül tett ma itt:
ki kellett volna hívnia,
ha volt reá bármily oka,
vagy akár vélt okot találna
jogcímül eme támadásra!
De lelkem rajta, lovag úr,
önnön fejére visszahull
mindez a kár, e pusztulás,
mely az ön műve, nem vitás:
fáim java, lám, itt hever.
Kit bántás ért, panaszt emel,
s nekem bizony van rá okom,
hisz otthagyatta otthonom
a viharral, mit rám bocsátott
galád módon, s azt mondom, átok
arra, ki kárörvend ezen,
mert támadása ellenem,
erdőségem és váram ellen
oly ádáz volt, hogy véle szemben
nem volt számomra oltalom
se magas fal, se nagy torony,
s bármily erősre épitett
erőd se védett volna meg.
De e perctől nyugodt lehet,
fegyvernyugvást nem ismerek!»
E szavakra egymásnak estünk,
kemény pajzzsal fedezve testünk,
ő ellenem, én ellene.
Erős lándzsa volt fegyvere
s pompás lova volt a lovagnak,
s egész fejjel tűnt magasabbnak.
A szénám rosszul állt bizony:
kisebb voltam, s rosszabb lovon
is ültem, mint küzdőfelem -
ez mentse kissé szégyenem,
merthogy így igaz csakugyan.
Teljes erőmből, ahogyan
csak tőlem tellett, döftem én,
és pajzsa kellős közepén
találtam, de vesztemre történt:
a lándzsám darabokra tört szét,
s az övé megmaradt egészben,
mert nem játékszer volt kezében,
sőt, mondhatom, hogy súlyosabb
s nagyobb fegyvert még egy lovag
se forgatott, hitemre; és
most ő döfött, s az öklelés
átvetett lovam tompora
fölött, úgyhogy a föld pora
fogta elnyúlt testemet,
ő meg pillantást sem vetett
reám, lesújtva otthagyott.
Amerről jött, elvágtatott,
lovam elvitte, s én maradtam,
lelkem mélyéig megzavartan,
nem tudván, mitévő legyek.
Üldögéltem egy keveset
a forrásnál; őrült dolog
lett volna, ha lovagot
követem, s ha lett volna merszem,
akkor se tudtam, hol keressem,
merre tűnt, nem maradt nyoma.
Végre döntésre bírt ama
vendéglátómnak tett igéret,
hogy visszatérvén is betérek.
Egy volt a gondolat s a tett:
leraktam fegyvereimet,
hogy a járás könnyebb legyen,
s nem vittem mást, csak szégyenem.
Sötét éjjel volt már, midőn
a várhoz értem, s jöttömön
most is örült a vár ura,
most is nyájas volt modora.
Nem vettem észre semminő
jelét sem lánya, sem az ő
részéről, hogy ez alkalommal
kevesebb szíves buzgalommal
törődtek volna énvelem,
sőt az egész háznép igen
nagy tisztelettel vett körül,
s amint mondták, egyedül
vagyok eddig, ki visszajöttem,
s nem is hallottak senkiről sem,
aki ne maradt volna ott
vagy mint fogoly, vagy mint halott.
Eként jártam hát utamon;
bolond kaland volt, jól tudom,
s szintúgy bolondság, hogy amit
nem akartam, elmondtam itt..."

Vajda András fordítása