Peter Cartur - A köd
  
  
   A nagy ember felmordult, aztán lassan azt mondta:
   - Ezt nem teheti, uram. Szombat este mindig a városba megyek. Ma pedig szombat van. A verandán a kis ember reszketett, miközben előrehajolt, hogy a mellékudvarba zárt vadászkutyák csaholásának zajában elkaphassa a másik szavait. Apró, eleven arca most sápadt volt és elkínzott, de a szemében mohó fény égett. Úgy tűnt, mintha valahogy kisebb lenne, mint amilyen valójában - mintha összezsugorodna. Lógott rajta a túlságosan bő ruha. Szemében fáradtság, elveszettség tükröződött.
   - Mr... Mr. Brown, kérem, hallgasson rám. Ha most ez igaz, és nem valami fecsegés... kérem!
   Brown lassan ingatta a fejét, óvatos gyanakvás ült a szemében.
   - De hisz éppen ezt kerestem, Mr. Brown. Maga látta. Látták mások is. Meg is esküdött arra, hogy igaz.
   - Úgy van - Brown köpött egyet, bólintott. - Úgy van. Mi pedig nem vagyunk afféle istenverte hazudozók.
   - Tudom, Mr. Brown, én a lelki jelenségek kutatásával foglalkozom, szellemekkel meg ilyesmivel. Nekem ma este látnom kell ezt a jelenséget.
   Az egészen összefonnyadt kis ember egy pillanatra lehunyta a szemét, hátát a veranda oszlopának támasztotta.
   - Szombat este.
   - De Mr. Brown... ez az utolsó este.
   - Bárcsak most már az lenne. Én nem t'om.
   - Én tudom, Mr. Brown.
   A kis ember megdörzsölte azt az ujját, amelyiken a nagy aranygyűrű volt. - Én nem tudom. Még legfeljebb tíz perc. És akkor én...
   Hirtelen elhallgatott, csak a szeme könyörgött.
   - Nos, én nem mondom, éppen meg lehet nézni, megéri. - Maga... maga biztos abban, hogy milyen volt?
   - Tudom, hogy mit láttam. Aranyos volt meg csillogó. Csak sötétben lehet látni. Teljes sötétségben. Nem mozdul, én mondom. Csak ott van, és csak úgy szórja a sugarakat.
   - Ez az, Mr. Brown. Látnom kell!
   - Erről tegyen le szépen, uram. Én megyek a városba. Brown a kis ember szemét figyelte, látta benne a fájdalmat.
   - Persze, ha ez megér magának valamit, mondjuk, ha lenne valami, hogy én itthon maradjak szombat este.
   - Csak egy pillanatról van szó, egy percről. - Nekem el költ menni.
   - Ez mindent megér nekem, Mr. Brown. Mindent!
   - Mennyit?
   - Nekem... nekem nincs pénzem.
   - Uhh!
   - Autóstoppal voltam kénytelen hétszáz mérföldet megtenni, hogy ideérjek. Brown megrázta a fejét.
   - Szép gyűrűje van... Na, akkor én indulnék is.
   A kis ember hirtelen mintha el akarta volna dugni a kezét. Aztán újra felemelte. Az ő tekintete is az ujján levő, különös szépséggel megmunkált gyűrűre tévedt.
   - Ezt... ezt nem adhatom magának.
   Brown megvonta hatalmas vállát, hátralépett, és megfogta az ajtó kilincsét.
   - Most pedig be költ zárni, és ki költ engedni a kutyákat... Csak ne lődörögjön itt az udvar körül, amikor kiengedem a kutyákat.
   - Ne, várjon, megkaphatja a gyűrűt. Brown becsukta a szemét.
   - Nem is tudom... - Megkaphatja.
   A nagy ember kinyitotta a rácsos ajtót, megfogta a gyűrűt. Hátralépett, hogy a kis ember keresztülmehessen az előszobán. Egy gyufával meggyújtotta az asztalon levő lámpát. Vastag ujjai közt lassan forgatta, egyre forgatta a gyűrűt. Sanda pillantás volt a szemében. Értékes, bár nem arany. Túl nehéz ahhoz, hogy arany lehessen, vagy bármi más fém. Túlságosan nagy a kis ember ujjára. Brown felhúzta a kisujjára, érezte, amint belevág a húsába.
   A kis ember idegesen lépkedve odaért a hálószoba ajtajához. Brown gorombán lökött egyet rajta.
   - Menjen már! Fizetett, itt pedig nincs semmi, amitől rémüldöznie költene. De a kis ember félreállt, előreengedte Brownt.
   A hálószoba közepén egy arany folt csillogott a levegőben. Mintegy két és fél méter magasságban és másfél méter szélességben.
   Brown durván felnevetett.
   - Na, ugye nem valami kísértet, uram? Tudtam, hogy nem az. Pedig maga egy kísértetért fizetett, ha nem tévedek. Persze, én nem mondtam, hogy kísértetet láttam.
   A kis ember arcvonásai megkeményedtek. Kutatva, szomorúan nézett Brownra. Aztán vállat vont.
   - Nem tudom elhinni, hogy maga átment ezen, Brown.
   - Elhiheti. - A nagy ember nevetett. - Megtettem ám. Figyelje csak!
   - Várjon. Én is megyek. Várjon! - A kis ember lépett egyet, aztán mintha még mindig bizonytalan lenne, megfogta Brown karját.
   - Most jó.
   Együtt léptek előre, az arany ködbe.
   Most azonban az egész valahogy másmilyen volt a nagy ember számára. Amint beléptek a ködbe, valami csípős bizsergést érzett a bőrén. Előzőleg semmi egyebet nem érzett, csupán a levegő simogatását. Már lépett volna vissza, amikor a kis ember meglepő erővel megállította. Brown kénytelen volt továbblépni.
   A fájdalom szinte már elviselhetetlen volt. Úgy érezte, mintha most forró villámok szakadnának ki a gyűrűt viselő ujjából. Brown sietett, megpróbált visszajutni a jól ismert hálószobába.
   Kiléptek a ködből.
   A jól ismert hálószoba eltűnt. Eltűnt a ház is, és vele együtt az éjszaka.
   Világos volt. Vidéki táj vette őket körül, kék volt a fű mindenfelé, amilyet még Brown sohasem látott, a fák karcsúak voltak, ágak nem nőttek a fákon, s tűszerű hegyük mintha át akarná szúrni a narancsszínű eget. Az eget, amelyen Brown három gigantikus napot látott.
   A nagy ember kiszabadította magát, perdült egyet arccal a köd felé. A kis ember megrázta a fejét.
   - Sikerült, Brown. A köd eltűnt.
   A kis ember megváltozott. Úgy tűnt, mintha nőne, kezdte kitölteni a ruháit.
   - Sajnálom, Brown. Csak a gyűrű segítségével juthattam át - vagy valakivel, akinek az ujján ott van a gyűrű... Magára volt szükségem.
   - Ez őrültség! Hova... - A nagy ember elhallgatott, ismét fölnézett a napokra. Végigsimított a homlokán.
   - Haza. Az én otthonomba... Keressen egy másik ködöt, míg a gyűrű magánál van. Akkor aztán menjen haza... a maga hazájába.
   - Mit, ködöt?
   - Majd hall ezt-azt. Üres fecsegéseket. Itt is vannak kísértethistóriák. Nyomozzon. Szegődjön a nyomába ezeknek a mendemondáknak.
   - De...
   - Járjon szerencsével, Brown.
   A kis ember hirtelen sarkon fordult, elindult a különös kék mezőn keresztül. Egyszer csak visszanézett, látta, hagy Brown reménytelenül bámul utána. Egy pillanatig habozni látszott, aztán sietve továbbindult. Egy perc múlva már a tű alakú fák között járt, aztán eltűnt Brown szeme elől.
  
   Fazekas László fordítása