Védőpajzsul szolgáló levegőréteg híján a Holdat kezdettől fogva a szüntelen meteoritbombázás és a napsugarak erozív hatása éri. Tom Gold, a Cornell University professzora szerint a meteorrészecskék folyamatos becsapódása elporlasztotta a holdfelszín szikláit. Gerald Kuiper, a chichagói egyetem tanára szerint pedig a holdmagmából kipüfögő gázok a bolygó állagát habkőszerűen könnyűvé, likacsossá alakították.

    Hát bizony, öreg a Hold - bólogatott Qfwfq -, öreg, át- meg átlyuggatott, elhasznált. Úgy kereng az égen, csupaszon, mint valami összerágott, málladozó csontdarab. Nem először történik ez; emlékszem ennél még vénebb, roskatagabb holdakra is; sokat láttam: amint megszülettek, bolyongtak, aztán meghaltak - ezt szitává lőtték a hullócsillagkavicsok, azt a kráterei robbantották fel, amazt topázszínű verejtékcseppek borították, melyek elpárologva zöldes felhőket képeztek, e felhők csapadékából pedig szivacsszerű, száraz burok lett.
    Hogy mi történik a Földön, amikor a holdja elpusztul - ezt nem könnyű leírni; tehát megpróbálom mégis, annak a legutóbbi esetnek az alapján, amelyre emlékszem. Hosszú fejlődés következtében a Föld akkor már - mondhatni - ott tartott, ahol most; vagyis abba a korba lépett, melyben az autók hamarabb mennek tönkre, mint a cipőtalpak; nagyjából emberforma lények gyártottak, eladtak, vettek, a városok fénylő pontokként borították a földrészeket. Ezek a városok körülbelül ugyanazokon a helyeken épültek, mint a maiak, bár a kontinensek körvonalai eltértek a mostaniakétól. Volt egy New York is, mely valamiképpen hasonlított ahhoz a New Yorkhoz, melyet ti is ismertek, csak az sokkal újabb volt, úgy értve azt, hogy telides-teli új árukkal, új fogkefékkel, egy New York, ahol Manhattan sűrű, fényes felhőkarcoló-tömeg, s e felhőkarcolók mindegyike mint valami vadonatúj fogkefe nylon sörteszála.
    Ebben a világban, ahol a romlás vagy öregedés legcsekélyebb jelére, az első kis horpadás vagy folt feltűntekor azonnal eldobtak s újjal, kifogástalannal pótoltak minden tárgyat, e világban csak egyvalami bontotta meg az összhangot, egyvalami vetett árnyat a tökélyre: a Hold. Ott tengett-lengett az égbolton, csupaszon, szuvasan-odvasan és szürkén, mindjobban elidegenedve lenti életünktől - egy immár ildomtalan csökevény.
    Még használatban voltak e régi kifejezések, hogy telihold, félhold, utolsó negyed, de már csak szokásból: komolyan hogy is hívhattuk volna „telinek” azt a csupa lyuk és repedés micsodát, mely, úgy rémlett, bármely pillanatban szétmállhat, s törmelék gyanánt a fejünkre zúdulhat? Nem beszélve a fogyó Holdról! Összeharapdált sajtszeletté silányult, s mindig előbb tűnt el a vártnál. Újhold idején fel-felmerült a kérdés, vajon fog-e még mutatkozni egyáltalán (azt reméltük tán, hogy örökre letűnt?), s amikor újra előbukkant, mind foghíjasabb fésűre hasonlítva, borzadva fordítottuk el róla a tekintetünket.
    Lehangoló látvány volt. Jártunk-keltünk a tömeg között, mely csomagokat cipelve ki-be tódult az éjjel-nappal nyitva tartó áruházak kapuján, néztük a felhőkarcolókon le-föl futkározó fényfeliratokat, melyek percenként egy-egy piacra dobott új áruról adtak hírt, s íme, a káprázatos fények között ő ott vánszorgott lassan, nyavalyásan - mi pedig nem bírtuk elűzni a gondolatot, hogy valamennyi újdonat-újan vett áru szintúgy megfakulhat, elromolhat, tönkremehet, és máris alábbhagyott a lelkesedés, kevesebb meggyőződéssel futkostunk vásárolni, görnyedtünk a munkánk fölé, s ennek bizony hátrányos következményei voltak az iparra és a kereskedelemre.
    Fölmerült hát a kérdés, mit kéne csinálni ezzel a termelékenységet gátló mellékbolygóval: semmire se jó már, haszontalan roncs. Veszítvén súlyából, pályája egyre közelebb hajolt a Földhöz: még veszélyt is jelentett. S ahogy közeledett, úgy lassúbbodott; akárcsak nagyjából is pontos negyedekre többé nem lehetett számítani; a hónapok ritmusa, az egész naptár puszta konvencióvá vált, betegen bicegett, meg-megzökkent, araszolt a Hold, mintha lepottyanni készülne.
    E mind közelebbi „teliholdak” éjszakáin fura dolgokat műveltek az ingatagabb kedélyű emberek. Mindig akadt egy-egy alvajáró: karját a szánalmas égitest felé tárva le-föl sétafikált valamelyik felhőkarcoló tetőpárkányán. Nem volt hiány farkasemberben sem: a Time Square kellős közepén üvöltöztek; a piromániások a kikötők raktárait borították lángba. Hétköznapi jelenségek voltak már ezek, nem vonták többé a szokott kíváncsiakat sem, nem idéztek elő utcai csoportosulásokat. De amikor az anyaszült meztelen lányt láttam, amint ott ült egy padon a Central Parkban, mégiscsak megálltam.
    Már előzőleg, mielőtt megpillantottam, éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog fog történni. Miközben nyitott autómmal a Central Parkon át hajtottam, különös fény vett körül: sápadtan remegett, mint a fénycsöveké, amikor felgyújtja őket az ember. Mintha valami holdkráterbe süllyedt kert vett volna körül. A meztelen lány egy medence közelében ült, a víz tükrében a Hold egy szelete. Fékeztem, megálltam. Úgy tetszett, ismerem valahonnan ezt a lányt. Kiugrottam a kocsiból, feléje siettem; de megtorpantam. Nem tudtam, kicsoda; azt éreztem csak, hogy sürgősen tennem kell valamit érte.
    A pad körül, a füvön, szanaszét hevert a ruhája, cipője, harisnyája, arrább a nyaklánca, karkötője, fülbevalói, aztán a retikülje meg a bevásárlószatyra, ez utóbbiak tartalma, különféle csomagokkal s árukkal együtt jó messzire elhajítva - mintha egy alapos bevásárló körút után valamiféle hívást hallott volna, mire tüstént elhányta mindenét, megértvén, hogy szabadulnia kell valamennyi tárgytól, jeltől, mely a földhöz köti, most pedig várja a Holdba röppenését.
    - Mi történt? - dadogtam. - Segíthetek valamiben?
    - Help? - kérdezte, szemét mindegyre az égre függesztve. - Nobody can help. Senki se tehet semmit - és világos volt, hogy nem magáról beszél, hanem a Holdról.
    Ott domborodott fölöttünk, roskatagon, mint egy beomlással fenyegető tetőszerkezet, likacsosan, mint egy konyhai reszelő. Ebben a pillanatban vonítani az állatkerti vadállatok.
    - Vége? - kérdeztem gépiesen, s magam se tudtam, mit értek ezen.
    - Kezdődik - volt a válasz, vagy valami ehhez hasonló (szinte csukott szájjal beszélt).
    - Hogy érti ezt? Hogy a vég kezdődik, vagy valami más?
    Fölállt, elindult a tisztás irányába. Hosszú, rézvörös haja volt, a háta közepéig ért. Olyan védtelennek látszott, hogy úgy éreztem, valamiképpen meg kell védeni. Oltalmazó pajzsként kell hozzászegődnöm, s már ki is tártam feléje a karomat, mintegy készen rá, hogy felfogjam estében, vagy elhárítsak valamit, ami megsebezhetné. De hozzányúlni nem mertem, kezem mindig megtorpant, néhány centiméterre a bőrétől. S amint így követtem a virágágyások mentén, észrevettem, hogy mozdulatai hasonlók az enyéimhez, hogy ő is óvni akar valamit, valami törékeny dolgot, ami leeshet, és darabokra törhet, s ezért olyan hely felé kell terelni, ahol baj nélkül leereszkedhet - valamit, amit érinteni nem, csak kísérni tud a taglejtésével: a Holdat.
    A Hold bizonytalankodni látszott; letérvén pályájáról, nem tudta immár, merre menjen; csak lebegett, imbolygott, száraz falevélként. Hol úgy rémlett, mindjárt ráhull a Földre, hol mintha csigavonalban ereszkedett volna alább, hol meg csak sodródott tehetetlenül. Az bizonyos, hogy állandóan veszített repülési magasságából: egy percig teljesen úgy festett, hogy már vágódik is neki a Hotel Plazának, ehelyett besiklott két felhőkarcoló közé, s e folyosón tűnt tova a Hudson irányába. Kisvártatva újra előtűnt, mégpedig ellenkező oldalról, egy felhő mögül ónszürke fénybe vonva a Harlemet, és az East Rivert, majd, akárha szélroham kapta volna fel, Bronx felé gurult.
    - Ott van! - kiáltottam. - Ni, most megjelent!
    - Nem tud megállni! - A lány hangja volt; a pázsiton futott, pucéran s mezítláb.
    - Hová mész? Így nem szaladgálhatsz! Állj meg, neked mondom, hallod-e! Hogy hívnak?
    Egy nevet kiáltott, olyasfélét, mint Diana vagy Deana, nem értettem jól - fohászkodás is lehetett. Azzal eltűnt. Visszaültem a kocsiba, úgy próbáltam nyomára bukkanni; áthajtottam a Central Park valamennyi fasorán.
    Fényszóróm sövényeket, kis halmokat, obeliszkeket pásztázott végig. Diana azonban sehol. Már túlságosan messze is kerültem: bizonyára elhagytam; megfordultam hát, hogy visszafelé induljak. Mire hátam mögött egy hang: - Ne, hajts csak előre, ott van!
    A meztelen lány ült hátul, kocsim lehajtott tetején, s a Hold felé mutatott.
    Szerettem volna figyelmeztetni, hogy kuporodjék le, hiszen nem mehetek így át vele a városon, de nem mertem zavarni: oly feszült figyelemmel követte a fényes folt útját, nyilván nem akarta szem elől téveszteni; az hol eltűnt, hol újra előbukkant az avenue végében. No meg - s ez volt a legkülönösebb - látszólag egyetlen járókelő sem vette észre a nyitott kocsi hátsó peremén egyenes derékkal ülő tündérszerű tüneményt.
    Áthajtottunk az egyik hídon, mely Manhattant köti össze a szárazfölddel. Most már többsávos úton haladtunk, mellettünk jobbról is, balról is a többi autó; merev nyakkal néztem magam elé, féltem, hogy a látvány, amit nyújtunk, röhögést, durva tréfálkozást vált ki körös-körül. De amikor egy kocsi elénk vágott, kis híján kipenderültem az útról meglepetésemben: meztelen, lobogó hajú lány ült annak a kocsinak a tetején is. Egy pillanatra azt hittem, az én utasom ugrál menet közben egyik autóról a másikra - ám épp csak hátra kellett pislantanom, s megbizonyosodhattam: Diana térde még mindig ott van, egy vonalban az orrommal. S immár nem csak az ő testét láttam fehérleni: itt is, ott is, mindenütt, lányok tűntek fel az autókon, a legfurább pózokban, ki a hűtőbe, ki az ajtóba, ki a sárhányóba kapaszkodva; rózsaszín vagy barnás bőrük világosának egyetlen kontrasztja aranylón vagy feketén lobogó sörényük. Valamennyi kocsin egy-egy ilyen titokzatos utas, előrehajol mind, úgy ösztökéli a vezetőt a Hold követésére.
    A végveszélyben lévő Hold hívta őket segítségül, ez bizonyos. Hányan lehettek? Egyre újabb s újabb holdleányos kocsik csatlakoztak minden útkereszteződésnél, áramlottak a város valamennyi kerületéből, a hely felé, mely fölött mintha megállt volna a Hold. A város végét autótemető jelezte.
    Innen már hegyvidékbe vezetett az út, kisebb vonulatok, csúcsok és völgyek váltogatták egymást; de ezt az egyenetlenséget, dimbes-dombosságot nem a talaj kiemelkedései okozták, hanem az eldobott tárgyak felhalmozódása: itt, e meghatározhatatlan kiterjedésű földeken végezte be pályafutását mindaz, amit a fogyasztó város kiokádott magából - előbb sürgősen szüksége volt rá, majd elhajította, hogy aztán rögtön újra élvezhesse az új dolgok használatának örömét.
    Hosszú esztendők során felgyülemlett ajtótlan hűtőszekrények, megsárgult Life-példányok, kiégett villanykörték hekatombái emelkedtek a végtelen autótemető körül. A Hold most e fölé a cikcakkos és rozsdás terület fölé hajolt, s a horpadt, összelapított bádogtömegek - mintegy dagály hatására - megduzzadtak, felpúposodtak. Hasonlítottak is egymásra, a roskatag, csonka-bonka Hold és ez az egybefüggő roncshalommá rondított földfelszín; a roncshegyek önmagába visszatérő, amfiteátrumszerű láncot alkottak, s ennek az alakja pontosan olyan volt, mint egy holdkráteré vagy holdtengeré. Ott lógott odafönt a Hold: a bolygó és kísérője akárha egymás tükörképe lett volna.
    Valamennyi kocsi motorja leállt: semmi se rémíti meg annyira a gépeket, mint a saját temetőjük. Diana kiszállt, s a többi Diana követte példáját. Lendületük azonban mintha elbizonytalanodott volna kissé; talán mert a girbe-gurba s éles fémtetemek között tudatára ébredtek pucérságuknak; többen, hogy keblüket eltakarják, fázósan keresztbe fonták karjukat. Közben szétszéledtek, úgy mászták meg a holt tárgyak hegyét: fölértek a peremére, leereszkedtek az amfiteátrumba, s annak közepén egy kört alakítottak. Akkor egyszerre mind égnek emelte a karját.
    A Hold - mintegy e taglejtés hatására - megrázkódott, egy pillanatig úgy látszott, hogy erőre kap, s följebb emelkedik. A lányok csak álltak, körben, fölemelt karral, arcukat s mellüket a Hold felé fordítva. Vajon ezt kérte tőlük a Hold? Rájuk volt szüksége, hogy megmaradjon az égen? Mielőtt végiggondolhattam volna a kérdést, színre lépett a daru.
    Mind a tervezés, mind a kivitelezés a hatóságok parancsára történt: úgy döntöttek, hogy a daruval megszabadítják az égboltot az olyannyira nem esztétikus lomtól. Afféle bulldózer volt, ollószerű csáppal; alacsony, zömök teste úgy is kúszott elő a lánctalpain, mint valami rák; amikor pedig a művelet előre kijelölt pontjához ért, mintha még laposabbá vált volna, tán hogy egész felületével a talajhoz tapadjon. Megpördült a csörlő, a csáp égnek emelkedett; ki hitte volna valaha is, hogy ilyen hosszú nyakú darut képes szerkeszteni az ember? Megnyílt a fogazott markolókanál; most nem is rákollóra hasonlított, inkább egy cápa szájára. Fölötte, pontosan fölötte: a Hold; erre-arra hajolt, imbolygott, mintha szökni akarna; ám a daru mágneses lehetett, a roncs, úgy látszik, beletörődött, hogy ebben a torokban végzi. Krakk! Az állkapocs összezárult. Úgy rémlett, hogy szétporlik a Hold, mint egy habcsók; de nem, ott maradt a markolókanálban, fele kint, fele bent. Hosszúkás lett: egy fogak között tartott hatalmas szivar. Hamuszínű eső hullott alá.
    A daru most minden erejével igyekezett kitépni a Holdat pályájáról, lerángatni a földre. A csörlő visszafelé forgott, most lassan, nehezen. Diana társnőivel együtt továbbra is mozdulatlanul, fölemelt karral állt - mintha azt remélték volna, hogy körben állásuk ereje vissza tudja vetni az ellenség támadását. Amikor a holdbomlás hamuesője már az arcukat, mellüket csapkodta, csak akkor láttuk őket szétoszlani. Diana panaszos kiáltást hallatott.
    A következő pillanatban a fogoly Hold elvesztette azt a csöpp fényét is, ami addig megmaradt neki: alaktalan, fekete sziklává változott. Hirtelen rá is zuhant volna a Földre, ha nem fogja a markolókanál fogazata. Lent a munkások acélhálóval várták, aminek egyik felét hosszú acélkarókkal rögzítették a talajhoz. A daru lassan a háló mellé helyezte terhét. Földet érve a Hold csak ragyás homokkő-tömeg volt, sötétsége pedig szinte hihetetlenné tette, hogy visszfényével valaha beragyogta az eget. A daru szétnyitotta markolókanala állkapcsát, majd hátrálni kezdett a hernyótalpán - hirtelen úgy megkönnyebbült, hogy majd fölbillent. A munkálat résztvevői készen álltak a hálóval: ráborítottál a Holdra, a talajhoz szorították vele. A Hold szabadulni próbált a kényszerzubbonyból: megremegett a föld, üres bádoghordók görgetegei zúdultak le a szeméthegyekről. Aztán megint csend, nyugalom. Fényszórók pásztáztak keresztül-kasul az üressé vált égboltot. De már kezdett sápadni a sötétség.
    Az autótemető egy roncstöbblettel fogadta a hajnalt: a hajótörött Hold szinte semmiben sem különbözött a többi szemétre vetett holmitól; ugyanaz a szín, a halálos ítéletnek a kivégzésnek ugyanaz a bélyege - hajszálra olyan volt tehát, mint mindazok a kacatok, melyekről nem tudjuk elképzelni, milyenek lehettek új korukban. Egyszerre valami morajlás támadt a földi hulladékok kráterei körül: a hajnali derengésben valamiféle ébredező jövés-menés, bozsgás vált láthatóvá. A kibelezett teherkocsik, égnek meredő kerekek horpadt, gyűrt bádoglemezek halmazából szakállas alakok bújtak elő.
    A város eldobott holmijai között élt egy népség, melynek egyedeit ugyancsak félrelökték, kihajították; akadt olyan is, aki maga dobta el magát, saját akaratából, mások megunták a városban való örökös futkosást, azt, hogy naphosszat adják-vegyék az új s máris kiöregedésre, elavulásra ítélt árukat, belefáradtak: úgy döntöttek hát, hogy épp az eldobott dolgok képezik a világ igazi gazdagságát. Ott ültek ás álltak ezek az ösztövér, szakállas, csapzott hajú alakok a Hold körül, az amfiteátrum teljes szélességében. A felerészt rongyos-bongyos, felerészt pedig különc viseletű tömegek között ott volt Diana is, meztelenül, az elmúlt éjszaka valamennyi lányával együtt. Most odamentek a hálóhoz, s leoldották a földbe vert karókról a rögzítő acéldrótokat.
    Mint valami horgonyától elszabadult léggömb, a Hold - hálóstul - tüstént a lányok s a rongyosok feje fölé libbent; Diana és társnői nem engedték ki a kezükből, erre-arra kormányozták, mégpedig úgy, hogy belecsimpaszkodtak a lecsüngő huzalokba, s hol rövidebbre fogták, hol hosszabbra engedték azokat; amikor pedig valamennyien futásnak eredtek, a Hold tüstént a nyomukba szegődött.
    E nekiiramodás hullámszerűen átterjedt a lenti roncsvilágra: a harmonikává gyűrt öreg karosszériák csikorogva-nyikorogva indították a menetet, nyomukban lyukas hordók dübörgő görgetege - róluk nem lehetett tudni, vajon őket taszigálják-e, vagy ők sodorják tova a többit. A roncstelepről kimentett Holdat követve, útnak indult valamennyi sutba hajított és sorsába beletörődött dolog és ember; tódultak, tódultak a város jobb módú negyedei felé.
    Éppen a Fogyasztó Hálaadásának Napját ünnepelte a város. Évente egy bizonyos novemberi napon ülték meg ezt az ünnepet, módot adva vele a vásárlóknak, hogy kifejezhessék hálájukat a Termelésnek, mely lankadatlanul kielégíti minden igényüket. A legnagyobb áruház évről évre parádés felvonulást rendezett: rezesbanda után masírozó lüszterruhás lányok egy rikító színekben pompázó óriásbábuforma léggömböt vontattak végig lecsüngő színes szalagjainál fogva a város főutcáján. A menet azon a reggelen is a Fifth Avenue-n át haladt; a „tamburmajor” lány fel-feldobta, meg-megpörgette a levegőben a pálcáját, dübögtek a nagydobok, s az „Elégedett Fogyasztót” jelképező léggömbökből fabrikált óriás engedelmesen libegett-röpdösött a felhőkarcolók között - csákós, arany váll-lapos, bojtos-paszomántos görlök vezették pórázon, csillogó-villogó motorkerékpárjukon ülve.
    Ugyanakkor egy másik menet vonult át Manhattanen. A meztelen lányok húzta ütött-kopott, penészes Hold is ott imbolygott a felhőkarcolók között, mögötte hosszú sorokban a felkoncolt, kriptaszökevény kocsik, gépek, teherautóvázak, néma embertömeg közepette, mely mind hatalmasabbra duzzadt. A Holdat hajnal óta kísérő menethez ezrek és ezrek csatlakoztak, fehérek, színes bőrűek, vegyest, népes családok, a legkülönbözőbb korú gyermekek hadával - különösen most, hogy a felvonulás a Harlem körül sűrűn lakott néger és portorikói negyedeken haladt át.
    Manhattan északi felét cikcakkban szelte keresztül a Hold-menet, elérte a Broadwayt, némán és gyorsan kígyózott előre, immár azonos irányban a másik társasággal, mely a Fifth Avenue-n hurcolta a léggömb-babaóriását.
    A Madison Square-en keresztezte egymást a két menet: azazhogy itt már csak egy menet volt. Az Elégedett Fogyasztó - talán a Hold érdes felszínével való összeütközés következtében - eltűnt, silány gumicafattá változott. A motorbicikliken most a Dianák ültek, úgy húzták a Holdat, a lecsüngő színes szalagoknál fogva; jobban mondva, mivel legalább kétszer annyian voltak, mint az imént, elképzelhető, hogy a motoros leányok ledobták magukról az egyenruhájukat, csákójukat. Hasonló változáson mentek át a motorkerékpárok és a kísérő menet kocsijai: többé nem lehetett tudni, melyik új és melyik régi: girbegurba kerekek, rozsdás sárhányók tükörfényes króm alkatrészekkel, frissen dukkózott karosszériadarabokkal keveredtek.
    A menet mögött pedig pókháló és penész lepte a kirakatüvegeket, a felhőkarcolók felvonói csikorogni, nyöszörögni kezdtek, a reklámtáblák, falragaszok megsárgultak, a hűtőszekrények tojástartói, akárha keltetők lettek volna, megteltek csibékkel, a tévéképernyőkön kozmikus viharok dúltak. A város egy pillanat alatt elhasználta önmagát, szemétre hajítandó várossá váltan követte utolsó útján a Holdat.
    Miközben verte, verte a rezesbanda az üres benzineshordó-dobokat, a menet a Brooklyn-hídra ért. Diana magasra emelte „tamburmajor” pálcáját, mire társnői meglengették a szalagokat. A Hold egy utolsó nekirugaszkodással átvetette magát a híd rácsozatán, majd a tenger felé billent, s mint valami hatalmas tégla, rácsapódott a vízre; tüstént elsüllyedt. Millió és millió kis buborékot küldve a felszínre.
    A lányok nem eresztették el a szalagokat, továbbra is beléjük csimpaszkodtak, így a Hold fölkapta őket a levegőbe: átrepültek hát ők is a korláton, s mint a műugrók, szép ívet írva le, eltűntek a habokban.
    Mi, akik ott álltunk a hídon meg a rakparton, csak bámultunk elképedve, s nem tudtuk, utánuk ugorjunk-e, vagy bízzunk abban, hogy majd fölbukkannak megint, mint máskor.
    Nem sokáig kellett várnunk. A tenger megremegett, hullámok borzolták, táguló kör alakban. Sziget tűnt fel a kör közepén, nőtt, nőtt, már olyan volt, mint egy hegy, már olyan, mint egy félteke, mint egy víz fölé emelkedő glóbusz. Nem: mint egy felkelő, égre szálló új Hold. Holdat mondtam, noha cseppel sem hasonlított jobban egy holdhoz, mint az, amint az imént elsüllyedni láttunk: ám ez az új Hold egészen másképp volt másmilyen. Csillogó zöld algauszályt hozott fel magával; mezőin itt is, ott is víz bugyogott elő szökőkútszerűen, ettől smaragdfényben úszott; párás, nedves, dús vegetáció borította, mely nem annyira növényi eredetűnek tetszett, inkább, mintha színjátszó pávatollakból állt volna össze.
    Épp csak futólag érzékelhettük e tájat, mert hordozója, maga a korong, gyorsan távolodott az égen, s az apróbb részletek az üdeség, friss sarjadozás általános benyomásába vesztek. Alkonyodott: valamiféle fény-árnyék vibrálás elmosta a színkontrasztokat; a holdmezők és holderdők kis felületi egyenetlenségeknek hatottak a sima, fényes korongon. De még idejében elkaptuk tekintetünkkel az ágak közé kifeszített s szél himbálta függőágyakat: a lányok heverésztek rajtuk, a lányok, akik ide vezettek minket… Fölismertem köztük Dianát, végre megpihent, egy toll-legyezővel legyezte magát, s mintha üdvözlésképpen felém intett volna.
    - Ott vannak! Ott van! - kiáltottam; kiáltoztunk valamennyien, s örömünkbe, hogy újra megláttuk a lányokat, bele-belehasított a kín, hogy el is veszítjük őket immár; mert a Hold, sötét égi útjára szálltában csupán a Nap visszfényét küldte le nekünk, a tavairól, mezőiről visszaverődő napfényt.
    Ránk jött az őrjöngés: föl-alá kezdtünk rohangálni a kontinensen, át- és átvágtunk az erdőkön, szavannákon, melyek újra beborítván a Földet, maguk alá temették a városokat és utakat, s a legapróbb jelét is eltörölték mindannak, ami volt. És trombitáltunk, égnek emelve ormányunkat, s hosszú, vékony agyarunkat, és ráztuk a tomporunkról alácsüngő dús szőrcsimbókjainkat, szilaj szorongásunkban, mely el-elfog bennünket, fiatal mammutokat, amikor ráeszmélünk, hogy most kezdődik az élet, de az is nyilvánvaló: amire vágyunk, nem lesz a miénk, soha.

Telegdi Polgár István fordítása