C. Klein András  

A jézusevők

A férfi, aki a keresztre volt szegezve, már nem vonaglott. Fájdalmai elmúltak, ha voltak egyáltalán. Nyugodt tekintettel nézett a közeledő őrökre. Vajon miért jönnek? Talán letelt már az idő?

Minden a forgatókönyv szerint zajlott. A lándzsás őr vízzel átitatott szivacsot tűzött fegyvere végére, és a férfi szájához emelte.

- Igyál - mondta, - és mondj köszönetet a helytartónak.

Azzal elrántotta a férfi arcától a szivacsot, és villámgyors mozdulattal átszúrta a szívét. A férfi egy utolsót vonaglott, megrándult a teste, aztán elernyedt. Az őr elégedetten szemlélte a szúrás helyét. Tökéletes munka volt, éppen a megfelelő helyen, ahogy a helytartó parancsolta. Habár érthetetlen, miért kegyelmezett meg ennek a piszkos senkiházinak, aki ráadásul felforgató eszméket vallott. De a helytartó szava szent volt, ő képviselte Rómát, Róma pedig az isteni császár lakhelye volt. Aki ellentmondott Pilátusnak, Rómának mondott ellent.

Miközben ilyen gondolatok jártak a fejében, az őr leballagott a dombról, ahol a három kereszt emelkedett. A két másik elítélt még vívta reménytelen harcát a halállal, legyek döngték körül a testüket, és a vérüket szívták.

A harmadik elítélt résnyire kinyitotta a szemét. Elégedetten látta, hogy a lándzsás őr már távozott. Lepillantott a lándzsa ütötte sebre, és halványan elmosolyodott. Pontosan a megfelelő helyen érte a döfés. A lándzsa éles hegye felszúrta a beépített tartályt, mely vérhez hasonló folyadékot tartalmazott. A hatás tökéletes volt. És az a kis vonaglás, gondolta magában a férfi elégedetten, nagyszerű teljesítmény volt. Hamarosan leemelik a testét a keresztről, és eltemetik, illetve belehelyezik abba a kriptába, ahonnan majd el kell tűnnie.

Legszívesebben persze itt maradt volna. Megszerette ezt az életet, a tanítványait, akik olyan naivan elhittek mindent, amit mondott, és akik még annyira rá tudtak csodálkozni a tetteire. Milyen ámulattal nézték, amikor a vízen sétált! Pedig néha még a gravitációs papucsok is előbukkantak a hullámok alól, de ők észre se vették. Csak ámuldoztak, és istenítették. Határozottan kellemes volt. Persze voltak kellemetlen részei is az előadásnak, például a korbácsütések. Fájdalmat természetesen egyáltalán nem érzett, hiszen testét gondosan előkészítették mindenre, de mégis, az a sok megvető, gyűlölettel teli tekintet.

A retorikát imádta a legjobban. Olyan szavakat adtak a szájába, amelyek csodálatosan csengtek az emberek fülében, de semmi konkrét jelentésük nem volt. Az emberek persze nem is akartak jelentést, csak hinni akartak neki. Ezek a piszokban, sárban felnőtt, elnyomott szerencsétlenek annyira erősen akartak hinni valamiben, hogy csak egy apró lökést kellett nekik adni. Tökéletes táptalaj volt ez a fanatikus hit számára, és tökéletes kiindulópont egy majdani világvallás számára, mely a hazugságra, képmutatásra és erőszakra épül majd, és sokáig mégsem veszi majd észre senki a lefektetett elvek és a valóság közötti különbséget. Aztán lassan megjelennek a szakadár egyházak, később pedig a szekták, melyek a gyökerekhez akarnak visszatérni, és nem ismerik fel, hogy ugyanúgy a hatalomvágy a végső mozgatórugójuk, mint a más köntösben gomba módra szaporodó fanatikus csoportoknak.

A férfi mindezt tudta és végiggondolta ugyan, de lényének egyik fele már végérvényesen elkötelezte magát a vakhit mellett. Erre szükség volt, éppen azért őt küldték ide, mert vállalta a beavatkozást. Módosították az agyának egy részét, mely aztán a kritikus pillanatokban átvette az ellenőrzést a teste felett. Agyának gondolkodó része csak passzív szemlélője volt az eseményeknek, és azzal is tisztában volt, hogy ez már mindig így marad. Ha visszatér sem tudják majd kijavítani az agyában keletkezett kárt. Persze önként vállalta a küldetést, ha nem is jókedvében, de önként. Erre tette fel az életét, és tudta, hogy ezzel emberek millióit mentheti meg a távoli jövőben, megmentheti őket a lassú kínhaláltól, a bombázásoktól, az elevenen elégetéstől, és... a keresztrefeszítéstől. Szégyen volt kimondani, hogy abban a felvilágosult, kozmikus korban még ilyenekkel kellett számolniuk, de ez volt az igazság. A fanatikusok nem ismertek határokat, ha szent hitükről volt szó, és minden eszközt bevetettek a hitetlenek ellen.

Miközben így gondolkozott, megint érezte, hogy az agya egy része tiltakozik. Az a rész valódi hittel rendelkezett. Az agymintákat fanatikus hívőktől és szentektől lopták el, és most már az ő személyiségének is részei voltak. Az az agyterület tiltakozott az iménti gondolatok ellen, mivel nem akart mást, csak vakon hinni, gondolatok nélkül. Hitt a mennyben és a pokolban, a bűnben és az erényben, melyeket ama késői, kozmikus kor tudománya már mind nevetséges babonának tekintett. A társadalomban eleve kiszűrték az erőszakot, miután kiderült, hogy az csak néhány gén rossz kombinációjának köszönhető. Abban a korban az igazságosság és az elégedettség uralkodott, az emberek a kozmosz végső elméletein rágódtak, életüket tetszés szerint meghosszabbíthatták, de be is fejezhették, ha úgy tartotta kedvük, és sosemlátott harmóniában éltek a környezetükkel... amíg nem jöttek a Külső Csapások. Először nem is tudták mire vélni őket, űrhajók tűntek el nyomtalanul, hogy aztán felbukkanjanak, halálra kínzott legénységük széttrancsírozott teste festette vörösre a műszerfalakat. Aztán már egész városok, később pedig bolygók estek áldozatul a támadásoknak, egy olyan korban, amely már rég elfelejtette a háborút. Aztán lassan kiderült, honnan jönnek a csapások.

A Föld űrbéli terjeszkedése idején, amikor az emberiség először nyújtotta ki kezét a csillagok után, a kozmikus térképek áttekinthetetlenül bonyolultakká váltak. Voltak világok, melyeket elhagytak a telepeseik, és a központi utasítások ellenére más világokra költöztek, és voltak világok, melyek lakatlanként voltak ugyan nyilvántartva, de mégis volt lakosságuk, csak éppen senki nem tudott róluk az ott lakókon kívül, akiknek mellesleg nem volt éppen ellenére ez az állapot. Egyszóval pár száz évvel az első csillaghajók útnak indítása után káosz uralkodott a világegyetem emberlakta részén. Elszigetelt kalózbolygók, sőt egész övezetek alakultak ki, és senki nem tudta kézben tartani őket. Az akkori korlátok miatt ez lehetetlen is lett volna, hiszen a fénysebesség ugyancsak beszűkítette a központosításra törekvők lehetőségeit. Csak néhány évezred múltán kezdett életre kelni a Föderáció, melynek szárnyai alá egyre több és több védtelen világ menekült az akkori állandó háborúskodásból. És még majdnem ezer évnek kellett ezután is eltelnie, hogy a Föderáció megszilárduljon, leszámoljon a villongásokkal, és megteremtse a békés, egységes univerzumot, melyben nincsen többé erőszak, hatalomvágy, se semmi, ami megmérgezte az addigi társadalmak életét. Úgy tűnt, végre létrejött az a világ, melyről az emberiség oly régóta álmodozott, és akkor jöttek a külső csapások. A csapások forrása pedig, mint kiderült, a Liga volt, mely még egy régi renegát bolygórendszer maradványiból fejlődött azzá, ami: félelmetes, csápjait hódításra éhesen nyújtogató ellenséggé, mely egy rég elfeledett isten nevében gyilkolta az általa hitetlennek bélyegzetteket, egyszóval mindenkit, aki a Föderáció lakója volt. A Liga vakhitű harcosai a kereszténység egy régi legendás alakjának, valami Jesuának a nevével az ajkukon rohantak a csatába A problémák ott kezdődtek, hogy a Föderáció még csak el sem tudta képzelni, honnan tűnt elő olyan hirtelen az a rengeteg csatahajó, melyek kegyetlenül szétszaggatták a határmenti bolygókat. Akkori tudomásuk szerint ugyanis nem volt már olyan világ az ismert univerzumban, mely ne csatlakozott volna a Föderációhoz. Csak később derült ki, és ebben nem kis érdemeket szerzett a Föderáció sebtében megszervezett kémhálózata, hogy a Liga egy másik galaxisba húzódott vissza, egy javarészt felderítetlen csillagfelhőbe, és ott fejlődött zavartalanul, míg elég erősnek nem érezte magát a támadáshoz. Mert nem feledték, miért vonultak vissza, és minden generációt úgy neveltek, hogy fanatikus hitük és gyűlöletük, melyet a Föderáció szabados, világias eszméi iránt tápláltak, nemzedékről nemzedékre növekedjen. A Liga lakosai már csak halvány nyomokban emlékeztettek az emberre. Hatalmas sokk volt, amikor nyilvánosságra került egy kép az ellenségről: mutánsok voltak, méghozzá valószínűleg mesterséges beavatkozások hosszú sora tette őket azzá. A Liga katonái tökéletes harci gépek voltak, ellenállók, erősek, és riasztó külsejűek. A régi vallások pokolbéli teremtményeire emlékeztettek, melyek az emberek rémálmainak legsötétebb sarkaiban leselkedtek, várva, hogy lecsaphassanak mit sem sejtő áldozatukra. Pókszerű űrhajóik olyan rémületet keltettek mindenhol, hogy eleinte jóformán ellenállás nélkül haladtak előre, a Föderáció szíve felé.

Időbe telt, míg megszervezték az ellenállást. Az Urakdis rendszerből kiáramló föderalista hajók végül megálljt parancsoltak a Liga terjeszkedésének, de csak iszonyatos áldozatok árán tudták megvédeni a megmaradt bolygókat. A Föderáció fele romokban hevert, a legtöbb bolygó lakóit vagy megölték, vagy rabszolgasorba hajtották. A többiek pedig elkeseredetten védték a határvonalat, mely a fanatikusok és a békeszerető világ között húzódott, és megalázva, elkeseredetten szemlélték a Liga kegyetlenkedéseit. Ősrégi, elfeledett kínzási módszerekkel, istenítéletekkel, tömegmészárlásokkal tudatosította a Liga, hogy még csak nem is a hitetlenek tűzzel-vassal való megtérítése a célja, mint a régi barbár vallásháborúk idején, sokkal inkább a lakosság teljes kiirtását tűzték maguk elé, méghozzá minél fájdalmasabb halállal.

A harc folytatódott, és úgy tűnt, soha nem ér véget. A Liga hatalmas tartalékokkal rendelkezett, és mellettük szólt a fanatikus harci morál is, mely önfeláldozó gyilkológéppé tette minden harcosukat. Ráadásul kezdeti primitív taktikájuk is gyorsan fejlődött. Az első támadások alkalomszerűek voltak, és a támadók a pusztítás elvégzése után visszavonultak. Most, hogy felállt a frontvonal, a mutáns Liga-katonák hihetetlen taktikai érzékről és találékonyságról tettek tanúbizonyságot. Ahelyett, hogy egyetlen hatalmas sereggé egyesültek volna, kisebb, ütőképes egységekké szakadtak szét, és közvetlen támadásokat intéztek a mélyen a Föderáció szívében elhelyezkedő bolygók ellen. És mindig a legmegfelelőbb pillanatban csaptak le, a legmegfelelőbb helyen. A Föderáció ezer sebből vérzett, az emberek rettegtek, a katonák többnyire újoncok voltak, tapasztalatlanok és kiképzetlenek, egyszóval minden a Liga oldalán állt. Egyedül a Föderáció hatalmas méretei miatt maradt az a látszat, hogy állja a Liga csapásait: egy ekkora galaktikus birodalmat nem lehetett egyik napról a másikra megsemmisíteni. Ugyanakkor máris mutatkoztak a széthúzás jelei, a Föderáció egyes területei, látván a szövetség gyengeségét, megszervezték saját hadseregüket, és elszigetelték magukat a többi bolygótól. A Föderáció napjai, úgy tűnt, meg voltak számlálva.

Ekkor vetődött fel, végső megoldásként, az időutazás lehetősége. Az időutazás még majdnem teljesen kipróbálatlan volt, és olyan energiákat emésztett fel, amelyeket még egy egész bolygórendszer is alig engedhetett meg magának. Az egészet szigorúan titokban tartották, és csak akkor vetették be, amikor egyértelművé vált, hogy alig egy évszázad kérdése, és a Liga mutánsai átveszik az uralmat az egész ismert világegyetem felett. Több évtizedes számítások után, melyeket a Föderáció legnagyobb számítógépei végeztek, végre készen állt a terv, mellyel megelőzhetőnek látszott a véres háború. Köztudott volt, hogy a múltba való legcsekélyebb beavatkozás beláthatatlan hatással lehet a jelenre, ezért minden számítást alaposan ellenőriztek és szimuláltak. A siker esélye így is alig volt több húsz százaléknál, de ennél jobb eredményt, a sok bizonytalansági tényező miatt, lehetetlen volt produkálni. Az első időutazás a nem olyan távoli, néhány évezredes múltba vezetett, és az lett volna a célja, hogy megakadályozza a Liga táptalajául szolgáló szakadár bolygók észrevétlen maradását. Egy kiváló diplomáciai érzékkel rendelkező férfi, bizonyos Degaro Lijian vállalta a küldetést, és minden tőle telhetőt meg is tett, hogy figyelmeztesse az akkori kormányzatot a veszélyre. De közbejött néhány dolog, amelyre nem számítottak, és az akkori kormányzatnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy holmi távoli galaxisba menekült vallási szektát vegyen üldözőbe. Amikor Degaro visszatért, a helyzet ugyanaz volt, semmi sem változott. Ezen kívül lezárult egy időcsatorna, mert biztonsági (illetve bizonytalansági) okok miatt nem lehetett többször időutazást tenni ugyanabba az időintervallumba, jobban mondva lehetett éppen, de a kockázatok hatványozódtak, és már nem érték meg a próbálkozást. Degaro után jó néhány újabb próbálkozásra került sor, és ezek egyre hátrébb vezettek az időben. Minél messzebb eltávolodtak a jelentől, annál elővigyázatosabbnak kellett lenni, annál kisebb volt a szükséges, és még megengedhető beavatkozás mértéke. Az ő küldetése a sokadik volt a sorban, pontosan nem is tudta volna megmondani, hányadik. Egészen a kezdeti időkig küldték vissza, a Liga által követett keresztény vallás megalapításáig, mely egy Jesua nevű férfi nevéhez fűződött. Mivel a vallások rég a feledés homályába vesztek, a Föderáció tudósainak rengeteg kutatómunkájába került, hogy pontosan rekonstruálják az akkori eseményeket, és megállapítsák azt a mértéket, amennyire még biztonságosan beavatkozhatnak. Csak egészen apró változtatásokra volt szükség, ő maga nem is tudta pontosan, mi a változás a régi történethez képest, de ez is szándékos volt. Nem akarták, hogy tudatában legyen a szerepe lényegének, így hitelesebb volt az alakítása. Jesuát egy nap elrabolták, és vele helyettesítették be. Nagyszerűen megállta a helyét, a plasztikai sebészek és a viselkedéskontroll beszabályzói mind tökéletes munkát végeztek. A tanítványai csak annyit vettek észre, hogy valami furcsa, fehér fényben eltűnik, aztán átszellemült arccal tér vissza közéjük, de úgy látszik ez is része volt az előadásnak. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, és az a tény, hogy még itt volt, és nem tűnt el a semmibe, azt bizonyította, hogy a gépek számításai jók voltak, semmi kijavíthatatlan változtatást nem vitt végbe. Hamarosan leemelik a keresztről, egy kriptába zárják, és onnan fogják visszarántani a jövőbe, vagyis az ő jelenébe.

A fénygömb megnövekedett, és fehéren izzani kezdett. Az izzás elvakította a teremben levőket, mindenki a szeme elé emelte a kezét, hogy megvédje az erős fénytől. Aztán hirtelen kihunyt a gömb, zúgó hang töltötte be az üvegfalú termet. Sziszegve gáz ömlött a padlóból, fagyos lehelet csapta meg az arcukat, végül csend lett. A férfi lassan feltápászkodott és körülnézett. Agya nehezen alkalmazkodott a hirtelen képváltáshoz. Az előbb még egy kriptában feküdt, most meg...

És újra a kriptában feküdt. A kripta csupasz kőfalai inogni látszottak, aztán lassan megállapodtak, és úgy álltak ott, mint korábban, szilárdan és mozdíthatatlanul. Az előbbi jelenet talán csak egy álomkép volt, annyira várta a visszarántást, ki akart szabadulni már a zárt falak közül, vissza akart kerülni oda, ahonnan jött. Legalábbis lényének egyik része így gondolkozott. A másik, melyet arra kondicionáltak, hogy minél jobban megfeleljen a próféta szerepének, alattomosan leselkedett a sötétben, és várt.

Hogy is van ez? Megpróbálták volna visszavinni, de nem sikerült? Az ki van zárva, teljesen lehetetlen. Eddig több százszor hajtottak végre hasonló akciót, és mindig sikerült visszavinni az utazót. Lehetetlen hogy éppen most mondjon csődöt a gép, sőt ki van zárva, mert tudta jól, hogy megpróbálhatnák újra. Próbálkozhatnának, amíg nem sikerül. Az egyetlen, amit tehet, hogy tovább várakozik. Az agyában ketyegett az óra, már elmúlt, tudta hogy elmúlt az a pillanat, amikor vissza kellett volna vinniük, de mégis reménykedett. Talán csak egy apró hiba csúszott közbe, és mindjárt jön a segítség. Nem lehet, hogy itt hagyják, ebben a lehetetlen, babonás múltban, őt, akit az emberiség hőseként kellene ünnepelniük. A tábornokokra gondolt, akik kezet ráztak vele, és az egekig magasztalták önfeláldozó bátorságáért. A kiképzésre, melynek során mindent megtanult, amire szüksége lehet ebben a távoli korban. A Föderáció nem engedheti meg magának, hogy csak úgy itt felejtse egy polgárát, egy kiváló polgárát, akinek annyit köszönhet, és akire nyilván annyi érdemrendet akar majd aggatni, amennyi egyáltalán elfér rajta. Nem, a Föderáció ilyet nem tenne, ezt tudta, ismerte ennyire őket. És nem kockáztatnák meg azt sem, hogy esetleg akcióba kezd itt a saját szakállára, amivel végérvényesen összekuszálja a jövőt, előreláthatatlan folyamatokat indít el, melyek következményei súlyosak lehetnek, súlyosabbak, mint a Ligával vívott háború. Akkor mi lehet a baj? Fel nem foghatta.

Kintről, valahonnan a távolból emberi hangok szűrődtek le a kripta hűvös csendjébe. Észbe kapott. Semmiképpen nem szabad, hogy itt találják, különben lehet, hogy beláthatatlan változásokat okoz. Emlékezett a legendára, mely oly nagy hatással volt az emberiségre a barbár korban, amikor még csak a Földön éltek emberek, és országokra osztották a bolygót. A legendában határozottan az állt, hogy a tanítványok, akik visszatértek Jesua sírjához, nem találták ott a holttestet. El kell tűnnie, méghozzá gyorsan. Erre már nem volt előre megírt forgatókönyve, így rögtönöznie kellett. Lelökte magáról a leplet, és a kripta ajtajához lépett. Az ajtót mázsás kőtömb zárta el, de ez mit sem jelentett beépített szintetikus izmainak. Odébb tolta a követ. A kripta sötétjébe aranysárga, késő délutáni fénypászma hasított. Kilesett a nyíláson, és látta, hogy az úton emberek közelednek, de nagy megkönnyebbülésére még elég távol voltak, és láthatólag magukba mélyedve, lehajtott fejjel baktattak. A férfi kisurrant a nyíláson, és elbújt egy közeli bokros részen, ahonnan jól szemmel tarthatta az eseményeket.

Minden úgy zajlott le, ahogy várta. Azok ott (a tanítványai, illetve annak a másiknak a tanítványai) hatalmas szemeket meresztettek, amikor meglátták az üres kriptát. Az egyikük hálásan az ég felé fordította az arcát, a többiek hitetlenkedve rázták a fejüket, egymásnak mutogatták a félretolt sírkövet, és halk beszélgetésük hamarosan hangos örömkiáltásokkal vegyült. Ujjongva indultak vissza az úton, hogy megvigyék a hírt társaiknak. A férfi, aki a bokorban rejtőzött, halványan elmosolyodott. Ezek azt hiszik, hogy feltámadt a halálból, és elmesélik majd mindenkinek, hosszú vándorútra indulnak a világban, és terjesztik ártatlannak tűnő tanításait, melyek annyi értelmetlen vérengzéshez és fájdalomhoz szolgálnak majd indítékul. De azt is tudta, hogy az emberiségnek feltétlenül át kell esnie ezeken a kegyetlen korszakokon, nem hibáztathatta a békét hirdető filozófust mindazért a rosszért, amit a nevében elkövetnek majd. Vajon ő, akit helyettesítenie kellett, hogyan csinálta? Talán ő is időutas volt, esetleg nem is tett ilyesmiket, csak később találták ki a csodákat? Az utóbbi magyarázat látszott valószínűbbnek. Amennyire ezeket az embereket ismerte, mindent képesek voltak elhinni, a legcsekélyebb bizonyíték nélkül, hiszen nyomorúságukból csak a hit menthette meg őket. Sajnálta a szerencsétleneket, de tudta, hogy nem tehet értük semmit.

A férfi itt tartott a gondolkozásban, amikor újra érezte másik énje hívását. A jézus betolakodott az agyába, és egyre csak ezt ismételgette: ez az én testem, ez az én vérem... Csak nagy erőfeszítéssel tudta elterelni gondolatait a benne visszahangzó szóözönről, és újra visszatérni a valóságba.

Valamit tennie kellett, de fogalma se volt, mit tehetne, amivel egyáltalán nem avatkozik be. Nem csak a Föderációt féltette, hanem a saját létezéséről volt itt szó, hiszen ha csak a legkisebb mértékben eltereli az események menetét itt, az emberiség ősi múltjában, annak akár az is lehet a következménye ama késői, galaktikus korban, hogy ő egyáltalán meg sem születik, következésképp létezése paradoxonná válik mind itt, mind bármely időpillanatban. Nem sokat értett az időutazás elméletéhez, de azt a kérdést maga is feltette, hogy miképpen okozhatja ő saját maga létezésének teljes megszűnését minden idősíkon. Hiszen az okozó akkor is ő marad, de mivel ez az okozó sem létezik, a paradoxon is paradoxonba torkollik, az pedig egy újabb paradoxonba, és így tovább a végtelenségig. Úgy magyarázták, hogy a beavatkozó ilyenkor egy bizonytalansági vonal mentén, kvantumszinten létezik tovább, azaz létezik is meg nem is, hiszen be is avatkozott meg nem is, de ezt már nem egészen értette. A lényeg az volt, hogy a jó öreg univerzum megbirkózik ezzel a problémával is, mint annyi mással, de hogy hogyan, azt nem köti senkinek az orrára.

Mi az, ami a legkisebb hatással van, és mégis nyújt valami reményt? Persze a legjobb lenne, ha öngyilkosságot követne el, aztán jó mélyre elásná a saját holttestét, méghozzá most rögtön, mielőtt valami őrültséget cselekszik. A három keresztre gondolt fenn, a Golgota-hegyen. Talán vissza kéne szögeznie magát, az látványos befejezése lenne a küldetésnek. Azon kapta magát, hogy máris őrültebbnél őrültebb ötletek kergetik egymást a fejében. Öngyilkos nem szándékozott lenni, a leghatározottabban túl akarta élni ezt az egészet, és vissza akart jutni a saját korába, mielőtt még az agyában leselkedő másik átveszi az uralmat a teste fölött.

Kegyetlen lassúsággal kúszott az idő, és ugyanakkor látta az évezredek villámló múlását a feje fölött. Bizonytalansági vonalak mentén száguldozott a megfogható és megfoghatatlan világ határán, egy pillanatra létezett, aztán eltűnt a semmi tökéletes tagadásában, mely ezernyi végtelen világot lehelt életre minden pillanatban, most és mindörökké. Kusza szálakat látott, melyek egymásba gabalyodva rángatóztak, végtelen fonadékot alkotva, amelyben a most és a majd felcserélhetővé vált, a következmény szülte az okot, a tér készítette az idő szövetét.

Megrázta a fejét, és megint ott állt, nem messze Jeruzsálem városától. A város felől római őrjárat közeledett, díszes öltözetű lándzsások. Döntenie kellett. Ha elfogják, és azonosítják, annak beláthatatlan következményei lesznek. Vagy előzményei, nem volt már biztos benne. Nem tehet mást, a pusztába kell menekülnie. Felvillant benne egy ötlet. Emlékezett a leprások telepére, amelyet nem is olyan régen meglátogattak tanítványaival. A leprások közé kell mennie, ha azt akarja, hogy csak a lehető legkisebb mértékben befolyásolja a jövőt. A leprások tulajdonképpen halottak voltak, soha senki nem merészkedett a közelükbe, csak a többi leprás, utódokat nem nemzettek, így hatásuk a jövőre elhanyagolhatóan csekély volt. Legalábbis remélte, hogy így van. Emlékezett ugyan, hogy a számítások során gyakran egy fűszál elmozdulása is végzetes hibákat okozott a tervben, de a józan ész azt súgta, hogy a leprások telepe jó választás. Legalábbis egy ideig, amíg ki nem talál valami megoldást. A fertőzéstől nem kellett tartania, hiszen testét alaposan felkészítették az itteni betegségek ellen, inkább attól félt, hogy a leprások nem fogadják el egy egészséges ember jelenlétét. Nem baj, ha náluk nem megy semmire, majd elvonul a pusztába, mint afféle magányos bölcs. Időre volt szüksége, hogy kibogozza a szálakat, és újra tisztán lásson. Ugyanakkor az idő volt a legnagyobb ellensége, hiszen érezte a fejében lakó jézus követelőző jelenlétét. Ez az én testem, mely értetek... egyre csak ezt visszhangozta annak a hangja, és egyre erősebb volt. Lehet, hogy csak napjai vannak hátra, és végképp elveszti az ellenőrzést?

Már a pusztában vándorolt. Ügyelt arra, hogy a római őrjáratok útvonalait messzire elkerülje, és közelébe se menjen az emberlakta településeknek. Ha mégis megpillantott egy magányosan vándorló emberi alakot, vagy egy lassan, nyikorogva haladó szekeret a távolból, behúzódott valahová, és megvárta, míg látótávolságon kívül kerül, csak azután indult tovább. Nem csak találomra választotta ki az irányt, a fejében pontos térképe volt az egész vidékről. A leprások telepe felé igyekezett, úgy számolta, hogy néhány órán belül odaérhet.

Az út jóval tovább tartott, mint gondolta, mivel többször is el kellett rejtőznie. Nem kockáztathatott semmit. A leprásokkal, talán majd velük beszélhet, az nem számít, legalábbis így biztatgatta magát. Habár nem is igazán érezte szükségét, hogy beszéljen bárkivel is... vagy mégis? Miért is indult a leprások közé? Mit keresne ő ott, amikor egy vágya van: mielőbb visszajutni a saját korába. Mit is?

Ez az én testem, vegyétek... ez az én vérem... emlékezzetek... a jézus türelmetlenül dohogott az agyában, tépte a sejtjeit, döngette a falat, melyet, ha áttör, nincs számára többé menekvés. Azon vette észre magát, hogy hallgatja annak a szavait, odafigyel arra, amit mond. Egy őrült szavai, akinek nem teljesedhetett be a sorsa, túl sokáig élt, és most... a bűnök bocsánatára... Neki nem lesz szüksége bocsánatra. Bármit is tesz, szerves részévé válik a világnak, kis áramlatokat indít el az idő folyamában. Az átszaggatott szövedék újraszövődik, beforr, mint az univerzum testén ejtett parányi seb. Nincs bűn, nincs bocsánat sem.

Csak most jött rá, hogy nem ő igyekszik olyan megszállottan a leprások telepe felé, hanem az, aki benne lakozik, aki már elválaszthatatlan része a személyiségének. Az, akinek nem szabadott volna feltámadnia, meg kellett volna halnia a kereszten, hogy legendákat költhessenek róla, és tovább éljen a neve az elkövetkező századokban. Neki már rég nem volt beleszólása a dolgok alakulásába, csak figyelte, ahogy az a másik irányítja a testét. Nem szabadott volna itt maradnia... jöjjön el a te országod... miféle ország?... bocsásd meg a mi vétkeinket... kihez beszél ez? Csak megy előre, viszi a testemet, a lábaimmal jár, a szememmel lát. Mit akar ez az őrült? És miért erősebb nálam?

Kihunyóban lévő öntudata reménytelen küzdelmet folytatott az idegen aggyal. Az sokkal erősebb volt nála, mintha valami elkerülhetetlen szükségszerűség hajtaná előre. Mintha eleve el lenne rendelve a sorsa, mintha nem is tehetne mást, mint egy gép...

A felismerés villámként hasított belé. Elképzelhető ez? Lehetséges volna, hogy...? Lehet, hogy létezik egyfajta kozmikus tehetetlenségi erő, egyes események, különösen a fontos csomópontok elkerülhetetlenül bekövetkeznek, és ezért menekül most a halálát túlélt próféta a világ elől. Ezért erősebb nála, mert ő a kozmikus csomópont felé igyekszik, mely oly sok ezt követő évszázad történelmét fogja meghatározni. Hiszen ha a jövő és a jelen egyidejűleg léteznek, lehetséges, hogy van valamiféle eleve elrendeltség az események menetében... és talán ezért nem tudják visszarántani a saját idejébe sem. A csomópontok gravitációs ereje maga felé vonzza az eseményeket. Érezte, hogy rátapintott valami fontosra, de csak egy pillanatra. Elsiklott egy lényeges részlet fölött, melyet nem vett számításba, pedig olyan egyszerű... túl fáradt volt a gondolkodáshoz. Újra a jézus, a beépített jézus sirámait és litániáját hallotta, zúgni kezdett a füle, fekete köd szállt az agyára. Mi az a fontos részlet, ami... ha rájönne, talán megmenekülhetne. Miért nem próbálják meg visszavinni? Egyelőre nem volt több ereje gondolkodni. Elraktározta a kérdéseket, mániákusan ismételgette őket, hogy eszébe jussanak, ha újra lesz egy tiszta pillanata. Ha lesz egyáltalán.

A férfi, aki a pusztában kóborolt, gépiesen lépkedve haladt előre. Csend ült a tájon, már leszállt a balzsamos este, friss szél hűsítette a levegőt a tenger sós illatával. A férfi mindebből semmit nem vett észre, csak lépkedett, rakosgatta a lábait, és haladt ismeretlen célja felé.

Felhágott egy dombra, és egy pillanatra megállt. Kémlelte a horizontot, és úgy tűnt, meglátott valamit a távolban. Továbbindult, ugyanolyan gépies léptekkel, csak még gyorsabban. Leért a dombról, és egy kis patak mentén folytatta az útját, mely hirtelen jobbra kanyarodott. Belegázolt a patakba, nem is érezte a jéghideg, térdig érő víz dermesztő érintését. Most a patak másik oldalán lépdelt. Közel járt a céljához, időről-időre motyogott magában valamit, és elégedetten bólogatott hozzá. Ha látta volna valaki, bizonyára csendes őrültnek nézi, és a közelébe se megy, de senki nem járt ezen az elhagyatott, kopár vidéken.

Tüzek fényét pillantotta meg, és ezzel egy időben megérezte a füst kesernyés, csípős szagát. A tüzek egy kis lugas mélyén égtek. A fák magányosan álltak itt, a kietlen, kiégett füvű pusztaság közepén. Amikor közelebb ért, már a lángok ropogását is hallotta, de emberi hangok nem szűrődtek ki a lombok közül. A leprások telepe volt ez, lehet, hogy éppen egy halottat égettek el, elégették a testet és minden ruháját, hogy ne terjeszthesse tovább a fertőzést. A férfi gondolkozás nélkül a legnagyobb tűz felé vette az irányt. A fák közül kilépve néhány szerencsétlen, rongyokba csavart nyomorultat látott, akiknek egész testét ellepték az otromba kelések, és bőrük alól kivillant az eleven hús bántó vöröse. Külön, egymástól távol gubbasztottak ezek az alakok, sanda pillantásokat vetve a többiekre. Mindegyikük ócska csuprot, vagy cserépedényt szorongatott a kezében, és állatias sietséggel kanalaztak valami pépszerű mártást. A folyadék mocskos csomókban megtelepedett összetapadt szakállukon és hajukon, de onnan is lázas sietséggel lenyalogatták, mielőtt lecsöppent volna a földre.

A férfi, aki most belépett közéjük, megtorpant a látványtól. Szemében furcsa fény gyúlt. Úgy tűnt, mintha vissza akarna fordulni, és elmenekülni innen, de valami belső erő visszatartaná. Csak állt ott, és figyelte, ahogy az első leprások észreveszik, és négykézláb egyre közelebb húzódnak hozzá. Egyelőre nem merték néhány lépésnél jobban megközelíteni, biztonságos távolságból figyelték, de minden irányból kezdték körülvenni. A férfi nem nézett hátra, de érezte a hátába fúródó tekinteteket, hallotta a tétova mozdulatok keltette zajt.

Újra visszatért az öntudata. Először megriadt a szörnyű alakoktól, és el akart menekülni, de az ott benne nem engedte. Egy ideig küzdött a két akarat, de hiába. A test csak állt, mozdulni képtelen volt. Eszébe jutottak, mintha álmodta volna őket, azok a kérdések, melyek egyre ott visszhangoztak agya üres csarnokaiban. Semmi másra nem emlékezett, csak a kérdésekre, és már tudta is a választ. Lenyűgözte, milyen egyszerű a válasz, melyet mégsem talált meg mindeddig. Azok, akik ideküldték nyilván tudták ezt, tudták, hogy számára nincs menekvés. A küldetése sikere egyben az ő halálát jelentette. Milyen hihetetlenül egyszerű. Az időutazás legősibb közhelye, melyet azonban oly kevesen gondoltak végig.

És mindig is tudta, hiszen ezerszer átvillant az agyán a gondolat, de nem akart szembenézni vele. Visszaküldték a kegyetlen háború korából, a Liga és a Föderáció véres harcainak frontjáról, hogy végezzen el néhány apró módosítást, melyek végül ahhoz vezetnek majd, hogy a Liga kialakul ugyan, de belső harcai szétzilálják, és végül teljesen megsemmisítik, mielőtt még komoly kárt okozhatna a Föderációnak. Az egész terv fantasztikusan bonyolult volt, olyan szálakat kellett rángatnia, melyek átláthatatlanul kavarogtak az idő végtelen völgyeiben, de végül is sikerrel járt. Igen, ezt most már biztosan tudta, legalábbis azt tudta, hogy sikerült valamiféle változást létrehoznia a távoli jövőben. Hiszen az eddigieket, a korábbi időutasokat csak azért tudták visszavinni saját korukba, mert egyáltalán nem sikerült megváltoztatniuk semmit. Neki viszont sikerült. Nem gondolta, hogy ilyen árat fizet érte.

Hát persze, a gépek nagyon pontosan kiszámítottak mindent. Így is kicsi volt a siker esélye, de ezúttal bejött, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ő még mindig itt van. Csak olyan változások történtek, amelyek a Ligán belül fejtették ki a hatásukat. Minden más érintetlen maradt, így a háború, melyből őt visszaküldték, ebben a jövőben el sem kezdődött, vagy nagyon gyorsan véget ért a Föderáció fölényes győzelmével. És mivel a Föderáció győzött, illetve győzni fog, soha nem is lesz szükség arra, hogy visszaküldjenek valakit a múltba. Ehelyett megünneplik a könnyű győzelmet, és sejtelmük sincsen róla, hogy mindezt egy másik jövőből érkezett időutasnak köszönhetik, aki végleg itt ragadt a múltban. Ebben a jövőben őt soha nem is fogják visszaküldeni ebbe az ősi korba, nem is tudnak majd a létezéséről. Ugyan ki akarna visszahozni egy el sem küldött időutast?

A férfi dühösen ökölbe szorította a kezét. Kedve lett volna bemenni a városba, felfedni magát, vagy esetleg elkövetni néhány gyilkosságot, hogy jól összekuszálja a szálakat, hogy keresztbetegyen az átkozott terveiknek. De nem tudott mozdulni. A jézus az agyába fészkelte magát, és most be akarta teljesíteni a sorsát. Nem tehetett ellene semmit, ő már túl gyenge volt. Létezése paradoxonná vált, és tudta, hogy a gondos univerzum hamarosan megszünteti, mint kiküszöbölendő hibát. A testét végképp elfoglalta a jézus, aki egyre csak ezt ismételgette, hangja zengve visszhangzott az idő megnyíló csarnokaiban: Ez az én testem, vegyétek és egyetek ebből mindnyájan...ez az én testem...

Norz Urlek zaklatottan riadt fel álmából. Az órára pillantott, melynek számlapján barátságos, meleg fénnyel égtek a mutatók. Fél három. Hogy az a... nem szokott ilyenkor felkelni. Mi történhetett?

Norz felült, és kimászott az ágyából. Úgy érezte, nem bír tovább aludni. Valami nagyon furcsát álmodott, és vissza akart emlékezni rá. Ásítva leült a fotelba, mely kényelmesen körülfonta a testét. A számítógép felismerte és üdvözölte. Norz teljes álomfrissítést kért a géptől. Ezt a módszert már régóta alkalmazták, de megvoltak a maga veszélyei. Norz most mégis vállalta a kockázatot. Az álomban volt valami kísértetiesen eleven.

A gép elindította a programot. Norz agyában hűs hullámokat érzett, szemét félig lehunyta és emlékezett. Álma zavaros volt, és egyes területeken sötét foltok éktelenkedtek. Norz még sohasem látott ilyet, az álomprogram mindig visszahozta a legparányibb részleteket is. Most azonban voltak üres részek, melyek mintha valaki más gondolatai lettek volna. Valaki volt vele, vagyis inkább benne, és különös, régies hangzású nyelven ismételgetett valamit. Ő is ott volt, és az a másik is, ketten voltak egy testben. Norz gyenge volt, és úgy érezte, mintha az ő ottléte valahogy nemkívánatos, sőt lehetetlen volna. Óriási szívóerőt érzett, mintha egy tornádó próbálná beszippantani. Tudta, hogy igazából a lakásában van, hanyatt fekszik, és mélyen alszik. De az álom túlságosan valóságosnak tűnt. Ott is volt, és itt is, egyszerre.

A többi kép szörnyű volt, és mintha csak kívülről látta volna őket. A férfit, aki ő volt valaha, körülvették azok a furcsa, ragyás alakok, akikről sok helyen hiányzott a bőr, és fájón kivillant alóla a hús. A férfi ismételgetett valamit. Norz jobban figyelt, és most már értette. A férfi a testéről beszélt, azt akarta, hogy vegyenek belőle, oda akarta adni a testét azoknak a kiéhezett szörnyetegeknek, és Norz csak nézte, ahogy a rémek egyre kisebb körökben keringenek körülötte, egyre izgatottabban makognak és kurjongatnak, és fogaikat csattogtatják.

Távolodott a kép, Norz messziről látta, hogy a tüzek lángja magasabbra csap, a rémalakok zabálnak, húst esznek és csontokat szopogatnak, cuppogva szívják ki a velőt, és ujjaikat nyalogatják. A levegőben hús és füst szaga száll, az eső nagy, kövér cseppekben esni kezd, a távolban egy villám hasítja meg az eget. A számkivetett szörnyetegek jóllakottan húzódnak össze rongyos sátraikban, és hálát mondanak az égnek az isteni lakomáért.