Egyszer, csak egyetlenegyszer láttam, hogyan pusztult el
egy ûrhajó. Ember nem látott még olyat.
Rövid idô alatt történt az egész,
s ilyenkor nincs idô arra, hogy az ember a bent ülôk
helyébe képzelje magát, s maga is átélje
az eseményeket. A parancsnoki hídról figyeltük
a leszállási manôver. Úgy láttuk,
sikerülni fog nekik. De mégiscsak elszámították
a sebességet.
A hajó már leért a lejtôs leszállóakna
aljára, mégsem állt meg, tovább süllyedt,
egyre mélyebbre és mélyebbre, mintha el akarna
rejtôzni a beton alatt. A beton azonban nem akarta megadni
magát, s az ûrhajó, akárcsak az üveglapra
esett vízcsepp, széltében lapulni kezdett.
Egyre jobban lefékezôdött, csak idönként
repültek belôle fel fekete pontok, az ûrhajó
leszakadt darabjai, s hulltak lomhán és hangtalanul
vissza, bepöttyözve az akna peremét, ott végre
örök nyugalomra találva. Pillanatok mûve
volt az egész, majd a félelmetes mozgalmasság
egyszer csak elült. Az ûrhajó meghalt, az agyam
azonban csak ekkor, elkésve rekonstruálta a szétrobbanó
eresztékek dörgô zaját, a felhasadt fém
sikolyát, a levegô süvítô hangját,
mely kristályosan rakódott le a falakra. A bent
ülôk mindebbôl csak a legelejét hallhatták.
A videó ernyôje sokszoros nagyításban
egy szétloccsant fekete tojást ábrázolt,
melynek szétfolyt fehérjéje különös
szegélyt alkotott a sárgája körül.
- Vége. - mondta valamelyikünk.
Igazi méreteiben és drámaiságában
azonban csak akkor tárult elénk, mi is történt,
amikor ûrcsónakon leereszkedtünk a kráter
peremére, s egyszerre átérezhettük a
tragédiát. A kis fekete pontok sportpályát
befedô óriási roncsdarabokká lettek,
a hajó egyes darabjai, a hajtómû, a fúvókák,
a fékezôoszlopok úgy hevertek szanaszét,
mintha egy óriás szórta volna szét
játék közben. Önkéntelenül
is az volt az ember érzése, mintha ebben a szétlapult
ûrhajóba valaki sarokkal beletaposott volna.
A roncstól ötven méternyire felfedeztünk
egy fiatal lányt. Szkafanderben volt, a parancsnokon és
a szolgálatban lévô személyzeten kívül
minden utas fel tudta venni a szkafanderét. Ez a lány
valószínüleg
a vészkijárat közelében tartózkodhatott,
mellyel együtt a becspódás erejétôl
kivágódott. Kirepült a hajóból,
mint kristályvizes palackból a buborék. Ez
is egyike azoknak a fantasztikus véletleneknek, amely már
nem elôször fordul elô, mióta az ember
meghódította az eget. Ugyanolyan fantasztikus véletlen
ez, mint amikor valaki ötezer méter magasban zuhan
ki egy repülôgépbôl, majd nagy bölcsen
egy meredek, ámde hófödte hegygerincen vagy
épp fenyôfák tetején állapodik
meg, némi kis karcolásokkal és lila foltokkal
megúszva az egészet.
A lányt beraktuk az ûrcsónakba. Eszméletlen
volt, hiába tudtuk azonban valamennyien, hogy ha azonnal
nem részesítjük elsôsegélyben,
ô is meghalhat, a doktorunk nem engedélyezte, hogy
levegyem róla a szkafandert. Sztresnyij doktornak igaza
volt. Még nem tudhattuk, milyen összetételû
alatta az atmoszféra, milyen, számára veszélytelen,számunkra
azonban esetleg életveszélyes vírusok rejtôznek
e fiatal lány rövidre nyírt, fehéren
csillogó fürtjei alatt.
Most már el kell mesélnem, milyen is volt ez a lány,
mi is volt az oka annak, hogy mindenki, nemcsak én, túlzottnak,
sôt komolytalannak tartotta a doktor óvatoskodását.
Az ember megszokta, hogy a veszély valami szemre is visszataszító
lenyhez kapcsolódik. Egy huszadik századi pszihológus
azt mondta, hogy a csillagközi utazásra készülô
pilóták kiváló próbatétele
az, ha megkérdezik tôlük, mit tennének,
ha találkoznának egy undorító hatméteres
pókkal. A jelöltnek elôször le kell gyôznie
ösztönös ellenszenvét, majd ékes
tulajdonságokkal kell felruháznia a pókot.
Elképzelheti például, hogy ez a pók
egy magányosan kóborló helybéli poéta,
a tücskök és bogarak békeszeretô
társafalmának örökös megbízottja.
De rossz szándékot feltételezni errôl
a vékonyka fiatal lányról, kinek hosszú
pillái árnyékot vetnek sápadt, finom
orcájára, kinek láttán az a leküzdhetetlen
vágy támadt az emberben, hogy végre megpillantsa
szemének színét, valami fondorlatot sejteni,
még ha holmi vírusok képében is, nem,
ez valahogy nem lett volna emberhez méltó.
Ezt senki sem mondta ki hangosan, én sem szóltam,
mégis éreztem, hogy Sztresnyij doktor maga is alávalónak
és szolgalelkûnek tartja magát, amiért
egy segítségre szoruló védtelen fiatal
teremtés varázsát feláldozza az életvédelmi
szabályok bürokratikus oltárán.
Én már nem voltam jelen, amikor a doktor fertôtlenített
egy próbaszondát, s a szkafander anyagán
átszúrva mintát vett az alatta lévô
levegôbôl. Azt sem tudtam, végül milyen
eredményre vezettek ezek a vizsgálatok, mert a többiekkel
együtt visszamentem a roncshozhogy a belsejébe hatolva
újabb fantasztikus véletlenre, újabb túlélôre
leljünk. Reménytelen vállalkozás volt,
egyike azon reménytelen vállalkozásoknak,
melyeket mégis végig kell csinálni, sosem
hagyhatja félbe az ember.
- Baj van - szólalt meg a doktor. Éppen a roncs
belsejében küszködtünk, de bentrôl
is hallottuk a hangját. Munkánk nem volt a legveszélytelenebb,
hiszen az ûrhajó darabjait csak a gondviselés
tartotta felettünk.
- Mi a baj? - kérdeztem vissza a doktort.
- Életben van - felelte -, de nem tudunk segíteni
rajta. Jégbôl van. Hótündér.
A mi doktorunk mindig is hajlott a fantasztikumokra, a be nem
avatottak nem mindig tudták követni szavait.
- Számunkra természetes - magyarázta meg
a doktor, s jóllehet, csak fülhallgatón keresztül
ért el hozzám a hangja, úgy éreztem,
nekem, nem a körülötte álóknak mondja
-, hogy az élet alapja a víz. Neki viszont az ammónia.
Hirtelen nem fogtam fel, mit is jelent ez. Úgy látszik
a körülötte állók sem.
- Földi nyomáskörülmények között
- folytatta a doktor - az ammónia forráspontja mínusz
33, fagyáspontja pedig mínusz 78 fok.
Minden világos.
- A fülhallgatóban néma csend lett, elképzeltem,
hogyan néznek most az ott lévôk erre a fantom
lányra, akirôl csak le kell emelni a sisakot, s nyomban
köddé válik...
Bauer, az elsôtiszt, most sem állta meg, hogy ne
csillogtassa tudását.
- Elméletileg nem kizárt. Az ammónia molekulasúlya
17, a vízé 18. Hôkapacitásuk megközelítôleg
egyforma. Az ammónia ugyanolyan könnyû, mint
a víz, képes leadni a hidrogénokat. Egyszóval,
kiválló oldószer.
Mindig irigyeltem az ilyen embereket, akiknek nincs szükségük
lexikonban bogarászni az adatok után, amelyekbôl
pedig sosem lehet eleget tudni.
- Alacsony hômérsékleten viszont az ammóniafehérjék
meglehetôs stabilitást mutatnak - vetette ellen a
doktor, mintha ez a fiatal lány holmi elméleti konstrukció
lenne, mely Gleb Bauer agyából pattant ki.
Síri csend lett, senki nem szólt egy szót
sem.
Másfél órás kutatómunka után,
nagy nehezen behatoltunk az egyik kabinba, találtunk a
roncsok alatt egy ép ammóniáspalackot. Ez
azonban összehasonlíthatatlanul kisebb csoda volt
az elôzôhöz képest.
Mint mindig, szolgálat után most is beugrottam a
kórházba. A folyosón ammónia szag
terjengett. Már az egész ûrhajót átjárta
az ammóniagáz szúrós szaga. Hasztalan
küszködtünk a szivárgás ellen.
A doktor szárazon köhécselt a lombik-, kémcsô-
és palackerdô közepén. Egyes lombikokból
gumitömlôk és csövek nyúltak ki,
s tüntek el az üveg válaszfal mögött.
Az illuminátor fölé lyukacsos árnyékot
vetett a fordítógép.
- Ébren van ? - kérdeztem a doktort.
- Igen, már épp hiányolt - felelte tompán
és kissé zsémbesena doktor. Arcát
félig eltakarta a szûrôkészülék.
Nap mint nap megoldhatatlan feladatok tömkelegével
kellett megbirkóznia, hogy biztosíthassa újdonsült
páciense táplálását, gyógykezelését
és pszichoterápiáját. Zsémbessége
csak fokozódott egyre növekvô büszkeségével;
repülésünk harmadik hetében Hótündér
még mindig élt és egészséges
volt. Csak éppen kétségbeesetten unatkozott.
Szúró fájdalom nyilalt a szemembe. Kapart
a torkom. Én is feltehettem volna egy szûrôt,
de nem akartam óvatoskodónak tünni: Hótündér
helyében én is kényelmetlenül érezném
magam, ha vendéglátóim csak gázálarcban
mernének közelíteni felém.
Az illuminátoron, mint egy ovális keretbe foglalt
régi arckép, feltûnt Hótündér
arca.
- Szerbusz - köszöntött.
Majd rögtön fel is kattintotta a fordítógépet,
mert ezzel gyakorlatilag ki is merítette a szókincsét.
Azt viszont már tudta, hogy néha szeretném
hallani az igazi hangját is. Mielôtt bekapcsolta
volna a transzlátort, elôbb mindíg mondott
nekem valamit a saját hangján.
- Mivel töltöd a napot? - érdeklôdtem.
Az üveg válaszfal szigetelése nem volt tökéletes,
ezért hallani lehetet csilingelô hangját,
amikor megszólalt. A fordítógép nem
tudta olyan gyorsan fordítani a szavait, ahogy az ajkai
mozogtak, így néhány másodpercig szabadon
gyönyörködhettem arcában, szembogarában,
mely olyan gyorsan változtatta a színét,
mint a szeles, viharos tenger.
- Próbálom felidézni mire is tanított
a mama - közvetítette monoton, közömbös
hangon a fordítógép Hótündér
szavait. - Sosem hittem volna, hogy egyszer majd magamnaak kell
ennivalót készítenem. A mama csak egy csudabogár,
gondoltam. És tessék, most bezzeg jól jön
ez a tudás.
És már kacagott is, míg a fordítógép
még mindíg mondta, kissé lemaaradva, imént
elhangzott szavait.
-Meg aztán tanulok olvaasni is - újságolta.
- Igen, hallottam róla. Nos, lássuk csak, milyen
is az ü betû?
- Jaj, az egy nagyon mulatságos betû! De az f betû
még nála is mulatságosabb. Emlékszel,
eltörtem a könyved.
A doktor most elfordította a fejét a bûzös
lombikokról, s ránk nézett.
- Te is meggondolhatnád, mielôtt könyvet adsz
neki. A mûanyag könyvlaap mínusz 50 fokon megmerevedik
és törékeny lesz.
- Úgy is van - helyeselt Hótündér.
Amikor a doktor végre magunkra hagyott minket, csak álltunk
és néztünk egymás szemébe. Ha
a tenyerem ráteszem az üvegre, dermesztô hidegséget
érzek. Ô majdnem forrót.
Negyven percünk lehetett addíg, míg Bauer meg
nem jelent a diktafonjával és végeláthatatlan
kérdéseivel, hogy Hótündért gyötörje.
És ez önöknél hogy van? És az önöknél
hogy van? És ez a reakció önöknél
hogyan megy végbe?
Hótündér ügyesen utánozni kezdte
Bauert, majd elpanaszolta: " De hisz én nem vagyok
biológus! Ha viszont hazudnék neki, késôbb
kényelmetlen lenne."
Volt nálam néhány rajz és fotó,
neki hoztam, hogy lássa, milyenek nálunk az emberek,
a városok és a növények. Néhány,
számomra egészen mellékesnek és lényegtelennek
tûnô részletre nevetve mutatott rá,
s tett fel róluk kérdéseket. Egyszer csak
felhagyott a kíváncsiskodással, szemei a
távolba révedtek.
- Mi a baj?
- Unatkozom. És félek.
- Nem kell félni. Hazaviszünk.
- Nem is attól félek.
Aznap váratlanul megkérdezte:
- Van a lányról is fényképed?
- Miféle lányról?
- Arról. aki otthon vár téged.
- Nem vár senki.
- Nem igaz! - vágta rá. Idônként szörnyen
karegorikus volt, kiváltképp, ha nem hitt el valamit.Nem
akarta elhinni például, hogy léteznek rózsák.
- Miért nem hiszel nekem?
Nem válaszolt.
... Felhôk borították el a napot, elsötétült
az ég, a tenger hullámai hidegszürkék
lettek, csak a széleken villódzott némi szürkés
fény. Hótündér soha nem tudta eltitkolni,
mit érez vagy gondol. Ha vidám volt, égszinkék,
majdnem ibolyaszín volt a szeme, ha szomorú lett,
szeme elszíntelenedett, ha meg haragos volt, zöldesek
lettek.
Csak ne láttam volna meg a szemeit. Mikor már a
mi ûrhajónk fedélzetén nyitotta elôszörnyitotta
fel ôket, fájdalom ült bennük. Majdnem
feketék voltak, mégsem segíthettünk
rajta, míg át nem építettük alaborunkat.
Úgy égett a kezünk alatt a munka, mintha ettôl
függne, hogy felrobban-e az ûrhajó. Hótündér
végig néma volt. Csak jó három óra
elteltével vittük át a laborba, ahol a doktor
nekilátott, hogy végre levegye róla a sisakot.
Másnap már áttetszô ibolyaszemekkel
nézegetett körbe, melyek csak akkor sötétedtek
el egy kicsit, amikor tekintete az enyémmel találkozott...
Megjött Bauer. Korábban érkezett, mint máskor,
s ennek észerevehetôen örült. Hótündér
rámosolygott, s azt mondta:
- Az akvárium az ön rendelkezésére áll.
- Nem értem, Hótündér.
- Nem ott tartja a kísérleti csigáit?
- Mondjuk inkább aranyhalnak - felete Bauer, akit nem lehetett
egykönnyen zavarba hozni. Hótündérnek
egyre gyakrabban volt rossz kedve. Nem is csoda, hisz már
hetek óta élt ebben a kis kétszer három
méteres üvegszobában. Az akvárium csúfnév
nem is állt messze az igazságtól.
- Nekem most mennem kell - mondtam Hótündérnek,
de ezúttal nem vágta rá azonnal, hogy "de
siess vissza".
Szürkére vált, fájdalmas tekintetét
úgy függesztette Glebre, mint egy fogorvosra.
Gondolatbaan megpróbáltam elemezni a helyzetemet,
s rá kellet jönnöm, milyen visszásak is
ezek az érzések. Ilyen erôvel Stuart Mária
arcképébe vagy épp Nofratete fejszobrába
is beleszerethettem volna. Vagy ez csak szánalom egy magányos
fiatal teremtés iránt, az érte érzett
felelôsség, mely önkéntelenül is
arra ösztökélt minket, hogy jobbakká és
nemesebbekké legyünk, akárcsak az elsô
randevúnk elôtt. Érzéseim reménytelensége
irigységgel vegyes sajnálatot ébresztett
környezetemben, holott, mint tudjuk, e két érzée
általában összeegyeztethetetlen. Néha
szerettem volna, ha viccet faragnak, vagy ugratni kezdenek, hogy
végre felháborodhassak, egyáltalán,
rosszabb lehessek, mint ôk. De senki sem vette a bátorságot.
Úgy kezeltek, mint akit valami földöntúli
betegség támadott meg, s ezzel kiemeltek, elkülönítettek
maguktól.
Este doktor Sztresnyij magához hívatott az interkomon
keresztül, s azt mondta:
- Hótündér üzent érted.
- Csak nincs valami baj?
- Nincs semmi baj, ne izgulj.
Rohantam a kórházba. Hótündér
már az illuminátornál várt.
- Ne haragudj - kezdte -, de hirtelen az jutott eszembe, hogy
ha most meghalnék, többé sose látnálak.
- Badarság - dörmögte a doktor az orra alatt.
- Maradj itt velem egy kicsit! - kérlelt.
Valamilyen ürüggyel a doktor magunkra hagyott bennünket.
- Szeretnélek egyszer megérinteni - szólt
Hótündér. - Szörnyû, hogy még
csak hozzád sem érhetek anélkül, hogy
meg ne égessem magam.
- Nekem valamivel jobb - feleltem bután -, én legfeljebb
megfagyok.
- Nemsokára megérkezünk, ugye?
- Igen - feleltem. - Már csak négy nap van hátra.
- Nem akarok hazamenni - jelentette ki a Hótündér.
- Amíg itt vagyok, legalább elképzelhetem,
hogy megérintelek, ott viszont nem. Tedd az üvegre
a tenyered.
Szót fogadtam.
Hótündér az üveg másik oldalán
odaérintette a homlokát, s én elképzeltem,
ahogy a tenyerem áthatol az átlátszó
falon, s megfogja a homlokát.
- Nem nagyon hideg?
Hótündér elvette a falról a homlokát,
és mosolyogni próbált.
- Jó lenne találni egy semleges bolygót -
mondtam.
- Milen bolygót?
- Semlegeset. A kettônk közöttit. Ahol, mondjuk,
mindig mínusz negyven fok a hômérséklet.
- Az nekem forró.
- Jó, legyen minusz 45. Megfelel?
- Természetesen meg - felelte Hótündér.
- De vajon tud-e úgy élni az ember, hogy örökké
csak tûrjön?
- Csak tréfáltam. Még levelet sem tudok írni
neked, egeészen különleges papír kellene
hozzá, ami nem párolog el. Meg aztán, ez
a szag...
- És a vízé? A víznek szerinted nincsen
szaga? - vágta rá Hótündér.
- Nem, tudtommal nincsen szaga.
- Nem valami fejlett a szaglásod.
- Látom, megjött a kedved.
- Vajon beléd szerettem volna akkor is, ha földi vagyok?
- Nem tudom. Kezdetben én is szerettelek, de most már
tudom, hogy mi sohasem lehetnénk együtt.
- Köszönöm.
Utolsó nap Hótündér rendkívül
izgatott volt, mondogatta ugyan, hogy el sem tudja képzelni,
hogy elhagyjon minket és engem, de gondolatban már
egészen máshol járt, képtelen volt
összpontosítani valamire összevissza csapongott.
Mikor nekiláttam, hogy összepakoljam a laborban azokat
a dolgokat, amiket magával fog vinni, beismerte, már
csak attól fél, hogy esetleg mégsem sikerül
hazajutnia. Egyik fele még itt volt velem, aki itt maradok,
másik fele azonban már azok között járt,
akik hazavárják.
Félórája körözött már
ürhajónk körül az ô ûrcsónakjuk,
a fordítógép szüntelenül zümmögött
a parancsnoki hídon, nehezen boldogult a tolmácsolási
munkával.Bauer jött be a laborba újságolni,
hogy megközelítettük a repülôteret.
Igyekezett kimondani a nyelvtörô elnevezést
is, de nem ment. Hótündér oda sem figyelve,
ösztönösen kijavította, majd azonnal afelôl
érdeklôdött, hogy ellenôrizték-e
már a szkafanderét.
- Rögtön ellenôrzöm - mondta Gleb. - Ne izgulj,
csak harminc lépés az egész benne.
- Meg is akarom tenni - vágta rá Hótündér,
észre sem vette, milyen rosszúl esik ez Glebnek.
-
Azért nem ártana, ha te is megnéznéd.
- Rendben van - feleltem.
Gleb megvonta a vállát és kiment. Három
perc múlva ismét megjelent, s szétrakta az
asztalon a szkafandert. Az egyik légpalack odaütôdött
az plasztikhoz, mire Hótündér homlokán
összefutottak a ráncok, mintha legalábbis szándékosan
történt volna. Kikopogott az üvegajtón.
- Jobb lesz, ha beadod nekem a szkafandert, majd magam ellenôrzöm.
Halántékomon lüktetni kezdett az ingerültség.
Éreztem, hogy ez már az elvállás pillanata,
s az idegenség, amely most közénk emelkedik,
nem szabadna, hogy megzavarja az elvalasunkat. Az ûrhajónk
simán talajt ért az idegen bolygón. Hótündér
már szkafanderbe öltözve állt. Azt hittem,
korábban kijön majd az üvegfal mögül
a laborba, de meg sem kockáztatta, megvárta, míg
az interkomban felhangzott a parancsnok hangja:
- A kiszálló személyzet öltsön
szkafandert! Külsô hômérséklet
mínusz 53 fok.
Kinyílt az ûrhajónk ajtaja, s aki Hótündértôl
el akart búcsuzni, mind ott sorakozott mögötte.
Hótündér hátramaradt, hogy a doktorral
váltson néhány szót, én pedig
kiléptem elôtte a kijárathoz gurított
lépcsôre.
Ezen a bolygón rendkívül alacsonyan szálltak
a felhôk. Vagy harmincméternyire tôlünk
megállt egy sárga színû jármû,
néhány ember kôlapokon állt mellette.
Szkafander nélkül voltak. Igaz is, ki hord ilyen maskarát,
ha otthon van. A kis fogadóbizottság elveszett a
repülôtér óriási méreteiben.
Újabb jármû érkezett, emberek szálltak
ki belôle. Hallottam, hogy Hótündér mellém
lép. A többiek hátrahúzodtak, magunkra
hagytak minket.
De Hótündér nem rám figyelt. A messzeséget
fürkészte, hogy vajon ki jöhetett ki eléje.
Egyszer csak felismert valakit. Magasba emelt kézzel integetett
neki. A várakozók kis csoportjából
kivált valaki, egy asszony, s a kôkockákon
a lépcsô felé kezdett futni. Hótündér
lerohant elé a lépcsôn. Én meg ott
álltam, és vártam, mert már csak én
maradtam egyedül, aki még nem vett búcsut tôle.
Ráadásul az én kezemben volt a batyuja is,
amit magával kell vinnie. Végül engem is beosztottak
a kiszálló egységbe, segédkeztem Bauer
mellett a reptériekkel való tárgyalásban.
Nem maradhattunk itt túl sokáig, egy óra
múlva már indultunk is vissza. Az asszonz mondott
valamit Hótündérnek, mire ô felkacagott,
és levette magáról a sisakot. Az asszony
ekkor a lány arcához szorította a magáét,
s én tudtam, hogy most mindketten melegséget éreznek.
Kicsit messze voltak tôlem, mégis jól láttam
ôket. Ekkor Hótündér gyorsan mondott
valamit az asszonynak, majd futni kezdett a lépcsô
felé. Mikor felért a lépcsôn, a szemebe
nézett, s lehúzta a kesztyûjét.
- Ne haragudj - mondta - , tôled még el sem búcsuztam.
Hangja most más volt, mint eddig, a fordítógép
közvetítette csak, amit valaki elôrelátóan
a kijárat fölé helyezett.
- Húzd le a kesztyûdet - kérte. - csak mínusz
ötven fok van.
Levettem a kesztyûm. Senki sem akadájozta meg, pedig
a parancsnok és a doktor is hallotta, mire kért
Hótündér. Nem éreztem fagyos hideget.
Sem akkor, sem késôbb, amikor hirtelen az arcához
fogta a kezemet. Késôn rántottam vissza. Arcán
vörös égésnyom maradt a tenyerem helyén.
- Semmiség az egész - nyugtatott meg. - Majd elmúlik,
ha pedig nem, annyi baj legyen.
- Megbolondultál? - korholtam.
- Vedd vissza a kesztyûdet, még lefagy - figyelmeztetett.
Az asszony valamit fölkiáltott neki.
Hótündér rám nézett, szeme sötétkék,
teljesen száraz lett...
Útban a várakozó jármû felé, még egyszer hátrafordult, s magasba emelt kézzel búcsut intett nekünk, nekem.