Voicu Bugariu - A vikingek hangja
Most mér mindannyian egymás mellett feküdtek, elnyúlva egy hosszú, kéttenyérnyi magas asztalon, koponyájukon fénylő huzalok, s döbbent szemük, amely alig észrevehetően bepárásodott, a furcsán díszített mennyezetre meredt. Különös alakok - hajókötélnyi vastag huzalokkal kapcsolva egymáshoz. Fehér köpenyes árnyak sürögtek mellettük, futó pillantásokat váltottak, röviden, szavak nélkül is értve egymást. A köpenyesek csillogó gombokat nyomogattak, és a helyiségből kiszűrődő zümmögés egyre élesedett, akár a kőfúró sivítása.
Csontkeményre fagyva akadtak rájuk, üveges szemüket tágra meresztették, a fagy abban a testhelyzetben rögzítette őket, ahogy elragadtatva néztek egy távoli meleg mennyország felé. Többségük összekucorodva hevert, fejük hátrahanyatlott és a párkánynak dőlt. Szemük kemény zafírgolyó volt. Megfagyott tekintetükben nem látszott kétségbeesés. Akár egy vallásos szekta tagjai, akiket önkívületi állapotban ért utol a halál. Néhányan tágra tátották szájukat. Az utolsó harci kiáltás vagy isteneikhez szóló fohász lehelete lebegett körülöttük. Haláluk előtt eleresztették az evezőket, soruk megbomlott. Egyikük sem maradt a helyén. Vezérük mélabúsan mosolyogva nézett a távolba. Kardját jobbjában tartotta. Ült. Talán megpróbált állva meghalni, s ellenállni a vaskéznek, amely egyre súlyosabban nehezült a vállára. Ám hirtelen, miként harcosai is, ismeretlen meleget érzett, s engedett neki, a hosszú harcban töltött évek idején elfelejtett szenvedéllyel, miközben villanásszerűen eszébe jutottak ifjúkori szerelmei. Mintha szégyellte volna gyengeségét. Majd az a sokszínű öröm kerítette hatalmába, ami hálás, egyre tágabbra nyitott szeme előtt kavargott. Egyetlen tekintetté vált. Annak a mennyországnak hasadékán át fiai arca jelent meg előtte, ifjúkori szeretői tekintettek rá; harcosai hangtalanul ordítva forgatták kardjukat, majd szétfoszlottak, mint a füst. Aztán a színek elhalványodtak, s lassan összekeveredtek.
Szemük benedvesedett. A fehér árnyak most fürgébben mozogtak, gyorsan nyomogatták azokat a színes gombokat. Az üvegburák, amelyek tekintetükkel egymagasságban voltak, hirtelen megvillantak, s egy pillanatig sugarakat szórtak.
De a fekvő alakok nem mozdultak, nem szóltak semmit. A többiek nyugtalanul sürögtek-forogtak. Szomorúnak látszottak. Hallgatva körbegyűltek, és egymás szemébe néztek. Karjuk erőtlenül lógott. Rövid idő múlva egyikük holtfáradtan megmozdult, s némán, ki tudja, hová, egy teljes falat elcsúsztatott. A tenger zúgása bömbölve hatolt a helyiségbe. Kesernyés illat áradt széjjel, akár a feledésé. Néhány perc elteltével a fal visszacsúszott, elvágva a hullámok morajlását. A teremben egy darabig még ott maradt a tenger illata, de aztán az ottani tárgyak szaga elnyomta. Ismét csak a zümmögés hallatszott.
Ott, az alacsony asztalon, az egymás mellett fekvők szeme alig észrevehetően kitágult. A helyiséget betöltötte az égő, aranylóan kékes fény, amelyet szinte elviselhetetlennek érzett a szem.
A vikingek ajka megremegett, megmozdult, szólásra kerekedett.
A zümmögés nőtt, növekedett, az erek kidagadtak a nyakukon, mint valami kötelek; most fenyegető volt a zúgás, olyan, mint a vihar korbácsolta tenger üvöltése. Azoknak a férfiaknak torkából, akik ott lent, egymás mellett feküdtek, az óceán üvöltött. A tetőfok, mint két óriási kard összecsapódásának csattanása, s majd fokozatosan egyre halkult, míg meg nem szűnt.
Szemük elszíntelenedett, összehúzódott, a kék fény, ami elöntötte a helyiséget, kihunyva gyorsan visszatért beléjük. Ajkuk remegett, és szinte valamennyiüké egyszerre megdermedt. A zümmögés megszakadt.
A fehérköpenyesek csoportja szoborrá merevedett. Aztán asszonyi zokogás hangzott fel. Görnyedten a semmibe néztek. Rövid idő múlva valaki ismét föltárta a tengert. De a fekvő férfiak szeme már üveges volt.
Kálmán Béla fordítása
(sz)2000, Jalso homepage