Asvaghósa:
BUDDHA ÉLETE
(Vekerdi
József fordítása)
Forrás: http://www.terebess.hu/
|
|
I. ének
Az
Alkotónál is erősebb üdv-adó,
a
fényt adó Nap parazsánál fényesebb,
a
hűsitő Hold sugaránál enyhitőbb
Szentet
köszöntöm, akihez nincs fogható.
Egy
égbenyúló palotákkal ékes
város
terült el a hegyek tövében,
melyek
mint felhőgomoly, úgy övezték.
Kapila
bölcsnek a nevét viselte.*
Fehér
fényében az örök hó fedte
Kailásza-hegycsúcs*
ragyogása izzott,
és
felhők nyáját odacsábitotta,
de
egy sem bánta meg e tévedését.
Sok
drágakő úgy ragyogott halommal,
hogy
nem hatolt be a homály s szegénység.
Mindig
mosolygott a Szerencse arca,
hogy
boldog város lehet a lakása.
Sok
oltár, ablak, kapuív sorával,
fényes
kövekkel ragyogott sok utca,
s
mivel nem támadt a világon másuk,
egymással
versengtek a palotái.
Nők
lótusz-arca üde holdkorongját
a
Nap csodálta, nyugovóra térve,
s
izzón bukott le a nagy óceánba,
hogy
féltékenysége hevét lehűtse.
A
Sákja-háznak* ragyogása láttán
feledte
Indrát* valamennyi nemzet.
Sok
tarka zászló nevüket lobogta,
s
homályba süllyedt az egek királya.
Az
éji lótuszt kacagásra bírta
ezüst
tetői telihold-korongja,
és
elrabolta vizirózsa rőtjét
napfényben
égő, aranyos falakkal.
A
földet őrző fejedelmek élén
Suddhódana,
nemes uralkodójuk,
sugárba
vonta e királyi várost,
mint
lótusz kelyhét a reá sütő Nap.
Fejük
fölött állt, de barátjuk is volt.
Bár
bőkezű volt, soha büszke nem volt.
Alattvalóit
becsülő nagyúr volt.
Hatalma
nagy volt, de szelíd szivű volt.
Ha
karja sújtott, elefántok buktak
előtte
térdre a csaták hevében,
s
a homlokukról legurult sok ékkő
virágesőként
boritotta lábát.
Az
ellenséget keze messze űzte,
akár
a Forrósugarú az éjet,
s
erénye mint a ragyogó szövétnek
vezette
népét követendő útra.
A
gyönyörűség, vagyon és igazság
alatta
egymást segitette célhoz:
tökélyre
tört mind, s ez a versengésük
nemes
tüzével hevitette őket.
A
Sákja-rádzsa bizalommal számolt
számlálhatatlan,
hű tanácsosával.
Fénylett
közöttük, mint az éji égen
a
csillagok közt a szelíd tüzű Hold.
A
háremhölgyek ragyogó hadában
a
fényes rádzsa ragyogásba vonta
fényével,
mint a Nap az ég homályát,
fő
hitvesét, a csoda-fényü Máját.
A
népet mint jó anya, úgy szerette;
bölcsek
beszédét a szivére vette;
urának
házát gyöngyként díszitette;
mindenki
istennőnek tekintette.
Az
asszony sorsa keserűség, bánat,
de
boldogságot, örömet hozott rá.
Derűre
válik a vak éj borúja,
ha
Hold vidítja ragyogó sugárral.
"Nem
fog fel engem ez a tompa népség
érzékfeletti
alakomban" – így szólt
a
Törvény, s váltva finomabb valóját,
hogy
szem láthassa, földi testbe készült.
Igy
hát alászállt a Tusita-égből*
a
legszentebbik, fénylő Bódhiszattva,*
és
a királyné méhébe hatolt be,
mint
kígyó-szellem* üregébe búvik.
Egy
hófehér, hatagyararú elefánt alakját,
Himálaja
jege gyanánt ragyogón sugárzót,
öltötte
fel, s hogy a világ nyomorát lerontsa,
Suddhódana
neje ölébe így hatolt be.
A
nyolc Világőr* odagyűlt az égből
őrséget
állni a Világ Uránál.
A
Hold sugárzik valamennyi tájra –
Kailásza-csúcsra
a legékesebben.
Májá,
mikor szíve alatt viselte,
mint
villámot rejt a gomolygó felhő,
bő
kézzel osztott adomány-esővel
oltotta
hűsre a szegénység lángját.
Egyszer
a várandós úrnő a Lumbiní-ligetbe* ment
urának
engedelmével, s a hárem is követte őt.
Egy
virágfürttől meghajló faágban megfogózkodott,
s
e percben méhét megnyitva, Bódhiszattva világra jött.
Jó
jegyben állt éppen a Pusja-csillag,*
s
a tiszta lelkű, gyönyörű királynét
szülési
fájás baja nem gyötörte,
mikor
megszülte a Világ Reményét. (9.)
Csodásan
úgy jött ki az oldalán át,
mint
fellegekből kitörő, kelő Nap,
s
homályt elűző sugarak tüzével
aranyba
vonta az egész világot.
Felfogta
őt, nehogy a földre leessen a teste,
óvatosan
a nagy Ezerszemü Indra isten,
s
két vízsugár permetezett a fejére az égből,
és
illatos szirom-özön mandára-virágból.*
A
rá vigyázó, nemes égieknek
öröm
volt látni csoda-fényü testét.
Sugárhálóba
boritotta óket,
mint
esti felhőt az emelkedő Hold.
Mint
egykor Aurva* született a combból,
Prithu
a kézből, Mándhátri a fejből,
vagy
mint Kaksívat született a vállból,
éppúgy
csodás volt az ő születése. (10.)
Kiszállt
a méhből hihetetlen úton,
ragyogva,
égő tüzü égi lángként,
s
nem mint tudatlan csecsemő jelent meg:
világkoroknak
a tudását bírta. (11.)
Áradt
belőle az erő, dicsőség;
világitott,
mint a kelő Sugárzó,
szemkápráztatón
idelent a földön,
mint
Csillagnyájak Ura fenn az égen. (12.)
Nap
fénye elfojtja a mécs világát –
testének
fénye a Napot legyőzte.
Mint
színarany tömb, ha tüzön hevítik,
sziporkát
szórt szét valamennyi tájra. (13.)
Most
talpra állott, és meg nem inogva
hét
lépést lépett, dobbantva szilárdan,
a
föld szinén hét lótusz-jelet ütve,
mint
az égbolton a hetevény csillag. (14.)
"Világ
üdvére a tudást hozom most.
Ez
az utolsó születésem immár."
Így
pillantott szét az oroszlán-léptű
a
négy égtájra a jövő szavával. (15.)
Két
vízsugár hullt le az égből ekkor
Annak
fejére, akinél nagyobb nincs,
lágy
holdsugárként felüdítni testét;
mindkettő
egyszerre hideg s meleg volt. (16.)
Lazúrkő
lábú, aranyos támlájú,
selymes
királyi nyoszolyán pihent le.
Sok
jaksa-szellem* körülállta ágyát,
arany
lótusszal hódolva előtte. (17.)
A
menny lakói fejüket lehajtva
fehér
napernyőt* emeltek a légben
Májá
szülötte királyi fejénél,
áldó
igéket suttogva javára. (18.)
Az
égi kígyók, kik a régi Buddhák
őrzői
voltak, tanitásra vágyva,
most
őt legyezték igaz áhitattal,
virágszirommal
telehintve ágyát. (19.)
A
tiszta tájon lakozó sok isten
tisztult
szivében az öröm kigyúlt, hogy
a
szenvedésbe lemerült világra
megérkezett
most a Beérkezett szent.
Bár
cövekelte a Hegyek Királya,*
rengett
a Föld, szél-ingatta hajóként,
s
felhőtlen égből zuhogott a zápor,
szantálfa-,
lótusz-, vizirózsa-hűssel. (21.)
A
légben lengett puha, lanyha szellő,
sok
égi kelme lebegett le szárnyán.
A
Fényt-adó is ragyogóbban tűzött,
s
a levegőben lobogott sok lángnyelv. (22.)
A
kastély-kert északkeleti szárnyán
kristályvizű
kút fakadt ki magától,
s
az ámuló hárem a kút vizében
mint
szent fürdőkben mosta le a vétkét. (23.)
A
Tan tudását tanulni törekvő
szellemhadaktól
az a táj erőt nyert.
Virág-szemét
tárta kiváncsi sok fa,
virág-illattal
hódolva előtte. /?/ (24.)
Kipattant
bimbók üde illat-árját
a
szél széthordta valamennyi tájra,
és
méhek zsongó dala üdvözölte,
levegőn
élő kígyók hada itta.
A
nők fülében ringott arany ékszer,
kezükben
lant, dob, csengő zeneszerszám,
ajkukról
ének édes szava zendült,
így
ünnepelte az egész világ őt.
"Nem
látta tisztán a királyi törvényt
bölcs
nemzetségfő Bhrigu, s Angirasz sem;*
később
kitárták nyomaikba lépő
fiaik:
Sukra, s Brihaszpati véle. (41.)
Száraszvatának
szava mondta újból
a
Védát, mit már ősei feledtek,
s
rendezte Vjásza a szent szöveget, bár
Vaszistha
nem volt rá képes előtte. (42.)
A
régi bölcset, Csjavanát lehagyva,
Válmíki
fűzte a regét dalokba.
Beteg-gyógyítás
tanait nem Atri,
hanem
fia volt, aki jól megírta. (43.)
Amit
nem ért el sohasem Kusika,
a
bráhman-rangot fia megszerezte.
Határt
szabott ki a nagy óceánnak
Szagara,
és nem az Iksváku-ősök. (44.)
Nem
ismerték régebbiek a jógát,
bölcs
tanítója Dzsanaka király lett.
A
Súra-sarjak neve-híre nagy volt,
nagyatyjukat
nem koszorúzta hírnév. (45.)
Lám,
így a döntő nem a kor, idő, hely:
hol
ez, hol az lett a világon első.
Sok
nagy király s bölcs csoda-hírü műve
fiak,
s nem atyjuk erejét dicséri." (46.)
Így
ünnepelte a királyt a sok pap,
biztatva
jóval, a remény szavával.
Üdvös
beszédük a király szivéből
elűzte
gondját, örömét növelte. (47.)
A
boldogító ige hallatára
ajándékokkal
tisztelte meg őket:
"Amint
mondtátok, legyen úr a földön,
majd
élte végén erdőbe vonuljon.”* (48.)
Látta
jelekből, s látnoki tudással,
a
bölcs Aszita, hogy megszületett Az,
aki
véget vet minden születésnek,
s
szent Tanra szomjan ment a palotába. (49.)
A
zord vezeklés erejével izzó,
brahman-tudók*
közt tudományban első
bölcset
a főpap sietett fogadni,
és
fejedelme lakába kisérte.
A
hárem zsongott, vígan ünnepelte,
hogy
megszületett a királyi gyermek.
A
bölcs belépett. Kora és tudása,
s
vezeklésének tüze ékitette. (51.)
Hellyel
kínálta, s üditő itallal,
lábmosni
vízzel a király a bölcset,
mint
Antidéva valaha Vaszisthát,*
megtéve
mindent, mit az illem kíván. (52.)
"Boldoggá
tettél, s öröm udvaromnak,
hogy
megtisztelte e lakot szentséged.
Várom
parancsod. Mi a kívánságod?
Tanítványodként
utasíthatsz engem." (53.)
Így
kérte szóra a király a szentet,
mély
tisztelettel, igaz érzülettel.
Ő
tágra tárult, csoda-látó szemmel,
zengő
szavakkal tudomásul hozta: (54.)
"Méltó
tehozzád, fejedelmi lélek,
vendégszerető,
igaz úton járó,
hogy
kor, tudás, rang, becsület parancsa
ilyen
baráti fogadásra késztet. (55.)
Igen,
sok régi, nagy uralkodó is
kincsben
szegény volt, de erényben gazdag.
A
Törvényt védte, nem az ön-hatalmát,
lemondva
bölcsen az üres javakról. (56.)
Ám
halld meg most okát jövetelemnek.
Örvendj,
örömhírt hozok, ez hoz erre.
Hallottam
égi hangot a magasból:
fiad
lesz világ világosodása. (57.)
A
hangot hallva, jógába merültem,
s
jelekből láttam, hogy a hír igaz volt.
Jöttem,
hogy lássam Sákják lobogóját,
mint
Indra-zászlót a nagy ünnepségen." (58.)
A
férfi-Indra megörült e szónak,
és
szinte kábultan a nagy örömtől,
a
dajkával a csecsemőt kihozta,
s
mutatta: lássa remeték vezére. (59.)
Csodálva
nézte a nemes királyfit,
testén
szerencse megannyi jelével:
talpán
kerék, ujja közében hártya,
hosszú
szemöldök, elefánt-erős törzs. (60.)
A
kisdedet látva a dajka karján
–
mint Tűz szülöttét az Umá ölében –,*
könnycseppek
gördültek le a pillájáról,
sóhajtva
ég felé emelte arcát. (61.)
Aszita
könnyek-boritotta arca
megrémítette
az atyát, fiáért.
Kezét
kulcsolva, a fejét lehajtva
kérdezte,
könnytől akadó szavakkal: (62.)
"Szentség!
Ha testén csoda-jelt találtál,
s
éppígy csodás volt a világra jötte,
s
üdvöt, szerencsét szavad is jövendőlt,
mért
fátyolozzák szemedet most könnyek? (63.)
Mondd,
hosszu élet lesz e gyermek sorsa,
vagy
bánatomra született a földre,
s
e korty vizet, mit nehezen szereztem,
rögtön
megissza a halál előlem? (64.)
Mondd,
szertefoszlik eme fő reményem?
Családom
díszére lesújt a balsors?
Nyugodt
lélekkel hagyom itt a földet?
Szemem
lehúnyni se tudom miatta. (65.)
Családom
sarja kivirulni nem fog?
Ki
fog száradni, mielőtt teremne?
Uram,
szólj gyorsan! Elemészt a kétség.
Tudod,
szülői szeretet milyen nagy.” (66.)
Balsors-ijesztett
ura aggodalmát
eloszlatta
a remeték királya:
"Király,
nyugodjék meg a lelked! Úgy lesz,
amint
ígértem; igazat beszéltem. (67.)
Nem
attól tartok, hogy a sorsa más lesz:
a
saját sorsom szomorít el engem.
Időm
lejárt, és épp most született meg,
ki
majd véget vet minden születésnek. (68.)
Lemond
a trónról, a világi díszről,
szilárd
erővel igaz útra tér át,
a
vak világban a tudás napjával
tudatlanságnak
a homályán áttör. (69.)
Hulláma
vénség, tajtéka betegség,
vihara
halál a nagy óceánnak:
a
szenvedésnek, de ő a világot
kimenti
ebből a tudás hajóján. (70.)
Erény
medrében, a tudás vizével,
elmélyülés
és türelem sodrával
árad
Tanának üditő folyója,
a
szomjas élők kínját csillapítja. (71.)
Vágy
erdejében, bánat kötelében,
a
születések vad forgatagában
vergődőknek,
mint eltévedt vándornak,
megmutatja
a szabadulás útját. (72.)
Vágy-gerjesztette
szenvedély tüzétől
perzselt
világnak tana hűs esője
enyhet
fog adni, ahogy az aszályban
sínylődő
földet a zápor üdíti. (73.)
A
kívánságok reteszével elzárt
tudatlanság
nagy kapuját bezúzza
az
Igaz Tan súlyos ökölcsapása,
a
rab világnak az utat kitárja. (74.)
A
tévelygések kötelébe hurkolt,
segítő
nélkül gyötrődő világot
kiszabadítja
ön-okozta bajból
a
Törvény Ura, ha tudatra ébred. (75.)
Így
hát ne aggódj a fiad miatt te.
A
sajnálatot azok érdemelnék,
kiket
süketté tesz a balgaság, dölyf,
s
nem hallgatják meg a Tökéletes Tant. (76.)
Az
Igaz Tan kinyilatkoztatását
én
már nem érem meg, ezért hiába
értem
a csúcsra az elmélyülésben;
vesztes
vagyok, bár magas égbe jussak." (77.)
Igy
szólt a nagy bölcs, s szava hallatára
elmúlt
a rádzsa s neje aggodalma.
"Ez
lesz fiamból" – s fia sorsa tette
saját
magát is megelégedetté. (78.)
Mégis
gyötörte a szivét a gond, hogy
szentség
útján fog fia majd haladni.
Tisztelte
ő is az igaz tanítást,
de
fájt, hogy el fog fia válni tőle. (79.)
Aszita
remete így tudatta véle,
hogy
a fia útja hogyan vezet magányba,
s
magasan a levegőbe szállt, ahogy jött,
a
szemek elől tovatűnt csodás alakban. (80)
(Amikor
a csecsemőt az anyja bátyja,
a
remete, szent Naradatta szemre vette,
a
fejedelem elé sietve, inti,
Aszita
szavát a szivére venni kéri.*) /?/ (81.)
A
fejedelem a gyermekére büszke,
s
a birodalom valamennyi gondja-búját
feledi,
egyedül arra gondol ekkor,
hogy
a születési ritust megünnepelje.* (82.)
Amikor
a tizedik nap érkezett el,
a
papok a rádzsa szavára bemutatták
–
ahogyan a hagyományok azt kiszabják –
tüzükön
az áldozatot, varázsimákkal. (83.)
Ezer
hibátlan, tele tőgyü, borjas,
arany
lemezzel beborított szarvú,
kövér
tehén lett a papok jutalma
fiára
áldást rebegő imákért. (84.)
Dús
áldozattal felüdítve lelkét,
szerencsés
csillagzatu napra kelve,
szerencse
percében a rádzsa indult
a
háreméből palotába vissza. (85.)
Ékkővel
ékes, elefántcsont-díszes
gyaloghintóba
a királyné felszállt,
ölében
tartva a királyi sarjat,
áldásért
esdve a nagy istenekhez. (86.)
Nejét
engedte a király előre,
kíséretében
az idős papokkal.
Újjongó
nép sorfala közt követte,
mint
mennylakók közt az egek királya (87.)
A
Sákja-rádzsa hazatért lakába,
mint
Szkanda-nemző Siva* tündökölve.
A
boldogságtól ragyogott az arca,
s
két kézzel szórta az ajándék-záport. (88.)
Kapilavasztu
örömárban úszott,
királyi
sarjjal gyarapodva híre,
akár
Kuvéra* tündérpalotája
a
Kincs Urának fia megjelentén. (89.)
Így szól a Buddha élete című költeményben az első ének:
A
Magasztos születése.
II. ének
Megszületett,
ki születést s halál old.
E
naptól fogva nőtt atyja hatalma
kinccsel,
lovakkal, elefánt-sereggel,
mint
nagy folyó a patakok vizével.
Özönlött
hozzá az arany s a gyémánt,
kincs,
drágakő, gyöngy, sebes áradatként.
Nőtt
napról napra palotája kincse,
hogy
meghaladta valamennyi vágyát.
Vad
elefántok a Himálajából,
amelyeket
még a világot tartó
ős-elefánt*
sem bírna tán betörni,
az
ő szavára szelidülten álltak.
Lovak
dobogtak a sok istállóban,
arany
szerszámmal, lobogó sörénnyel,
nemes
fajtájuk telivér-jegyével,
vásárlás,
zsákmány vagy ajándék révén.
Kövér,
jól táplált, tele tőgyü, borjas,
szép
fényes szőrű, szelid, ékes, jámbor,
bőven
tejelő tehenek legeltek
birodalmának
buja-dús mezőin.
Ellenségei
hada semleges lett;
ki
semleges volt, a barátjává lett;
barátja
szirtként mellette kiállott;
a
meghasonló feledésbe süllyedt.
Időben
hullott az eső az égből,
a
jégverés nem verte a vetést el,
szellő-terelte,
üde felhőnyájak
villám-övétől
ragyogott az égbolt.
Szántás
se kellett, hogy a föld teremjen.
Beérett
minden évszakban a termés.
A
zöldelő, dús veteményes kertben
nedv
s íz duzzasztott gyökeret, gumókat.
S
ha háború vad tüze gyúlt ki olykor,
és
lélekoltó csata dúlt a tájon,
az
űzött terhes anya nem vetélt el,
épségben
szülte meg a magzatát mind.
Restelli
máskor a szegény, hogy kérjen
a
gazdagtól, bár vagyonában dúskál;
most
még az sem, ki maga sem volt gazdag,
nem
fordult háttal az esedezőhöz.
Sem
hitszegő, sem rokonát elűző,
sem
cselszövő, sem hazudó, se gyilkos
nem
akadt ekkor birodalma-szerte,
mint
ősidőkben, Jajáti* korában.
Templom,
kolostor tömegével épült,
parkot
ültettek, tavat, kutat ástak
fogadalomból
az igaz lelkűek,
hogy
földre hozzák le a menny világát.
Eltűnt
az éhség, a veszély, betegség,
mennyben
érezte magát az egész nép.
A
férj nejét, és az urát az asszony
híven
szerette, soha meg nem csalta.
A
szerelemben nem a kéjt hajszolták;
nem
űzött birtokvágyra a mohóság;
álszent
se volt, ki adományt csikarjon;
oltáron
állat vére sohasem hullt.
A
tolvajlásnak neve is feledve.
Földjét
ellenség hada nem tiporta.
Bőség,
biztonság boldog kora jött el.
Béke
honolt, mint remete-tanyákon.
A
királyfi megszületése óta
–
mint a Nap fia, Manu* életében –
uralkodott
az öröm és igazság,
kihalt
a bűn és vele a gonoszság.
S
mert ettől fogva siker koronázta
a
mahárádzsa valamennyi dolgát,
Sziddhártha,
‘Célját sikerrel elérő’
nevet
ruházott a fiúra atyja.
Ám
anyja, Májá, látván, hogy a gyermek
tökéletes,
mint a nagy égi bölcsek,
nem
bírta túlélni boldogságot,
s
további életre az égbe tért meg.
A
gyermek-isten szépségü királyfit
anyjának
húga igaz szeretettel
gondjába
vette, ápolta, nevelte
mint
anyja, mintha édes fia volna.
Mint
az égbolton felemelkedő Nap,
mint
szélviharban erőre kapó tűz,
mint
éjszakában az egyre növő Hold,
úgy
gyarapodott erőben a gyermek.
Ezután
drága szantálfa-kenőcsöt,
varázsfüvekkel
telefont sok gyöngysort,
gazellák-vonta
arany kocsikákat
hoztak
neki a baráti lakokból.
Korához
illő, kicsi ékszerekkel,
játékszerekkel,
kis arany lovakkal,
felöltöztetett
apró tehenekkel,
elefántokkal
megajándékozták.
Így
halmozták el a szeretet jeléül
mindennel,
minek kisgyermek örülhet,
habár
gyermeki csak a kor volt benne,
nem
ész, kitartás, becsület, tekintély.
Felcseperedve,
gyermekkora végén,
mit
rangja kívánt, tanulnia kellett.
Mihez
sok évi tanulás kell másnak,
elég
volt ahhoz neki egynehány nap.
Eszében
tartotta királyi atyja
bölcs
Aszitának a jövendölését,
hogy
fia majd mennyei üdvre vágyik,
s
próbálta földi célokra terelni.
Jegyest
választott neki jó családból,
szépség,
szemérem megtestesitőjét,
mint
földre szállott, tündéri Szerencsét:
Jasódharát,
ki – mint neve – ‘Jó hírű’.
A
föld urának menye a királyfit
boldoggá
tette: oly örömben éltek,
mint
fent az égben az Ezerszemű Úr*
él
hitvesével, gyönyörű Sacsíval.
"Ne
lásson semmit, ami felkavarja
lelke
nyugalmát" – döntötte el atyja,
és
palotája közepén jelölt ki
lakást
fiának, a tömegtől távol.
Mint
őszi felhők hada, úgy fehérlett,
mint
földre szállt égi kocsik, sugárzott,
szép
nők dalától, zeneszótól zengett
dús
csarnokokkal ékes palotája.
Szép
nők ujjától aranyos szegélyű
dobok
pendültek halk, édes ütemben,
s
a szent Kailásza-hegyi tündérlányok
táncát
idézte lágy hajladozásuk.
Suttogva
ejtett szerelem szavával,
enyelgő-tréfás-pajkos
kacagással,
félig-lehúnyt
szem pajzán mosolyával
gyönyörködtette
gyönyörű sok hölgye.
Magas
lakából nem ereszkedett le,
mert
visszafogták ügyes szeretői,
ahogy
nem száll le a földi talajra,
kit
égbe vitt fel sok erény jutalma.
Királyi
atyja, hogy utódjaként majd
áldás
kisérje – uralomra jutva –,
a
bűnt kerülte, az erényt becsülte.
magát
fékezte, nyugalom vezette.
És
nem merült el gyönyörökbe balgán,
jövő
létét sem terhelte hibákkal.
Érzékei
vad lovát zabolázta,
erényben
túltett valamennyi népén.
Nem
mást-pusztító tudományra vágyott:
azt
vágyta tudni, ami másnak üdvös.
Alattvalóit
ahogy óvta-védte,
úgy
másnak is csak a javát akarta.
Fiára
áldást esedezve, buzgón
tisztelte
sok bőkezü áldozattal
a
lángoló tűz fejedelmét, Agnit.
Ékkő
s tehén volt a papok jutalma.
Tisztára
mosta testét meg a lelkét
szent
fürdő-vízzel, s szent gondolatokkal.
Követte
Védák* szigorú szabályát,
s
ön-lelke szabta nyugalom parancsát.
Szelíden
szólott, de sosem hiába.
Szava
igaz volt, de sosem volt bántó.
Hamis
beszédet, s igazat, de durvát,
még
gondolatban se viselt el lelke.
Könnyű
s nehéz közt, ha a döntés rá várt,
kedv
vagy ellenszenv sohasem vezette,
csupán
azt nézte, mi a jó, az üdvös;
ezt
többre tartotta az áldozásnál.
Ki
hozzá fordult, segedelmet várva,
ajándék-vízzel
oltotta ki szomját.
Ki
megtámadta, megalázta dölyfét
nemes
lelkének csatabárd-csapása.
Fékezve
Egyet, a Hetet követte;
Hetet
mellőzve, az Ötöt tartotta;
a
Hármat bírva, intette a Hármat;
a
Kettőt tudva, elhagyta a Kettőt.* /?/
Ha
vittek hozzá a halálra méltó
gonosztevőt,
nem ölette meg azt sem:
szelíd
beszéde lett a kötelékük,
kegyelmessége
fékezte meg őket.
A
bölcsek-szabta tanokat követte;
régi
viszályok parazsát feledte;
erény-illatú
hírnevet kereste;
beszennyező
vágyakat elvetette.
Igényt
nem tartott a fölös adóra;
kezét
nem tette rá más vagyonára;
nem
emlegette fel az őt ért bántást;
harag
tüzét nem táplálta szivében.
Igy
élt a rádzsa, s a királyi példát
polgárai
és szolgái követték,
ahogy
jógába merülő bölcseknek
csitult
elméjét követi a testük.
Idő
múltán Suddhódana menyének,
erényes,
szép keblü Jasódharának,
fia
született, Ráhula, csodás-szép,
mint
Ráhu démont ügyelő Nap és Hold.*
A
nemzetségét gyarapítni vágyó,
fiú-sarjakra
vágyó mahárádzsa,
amint
örvendett a fiának egykor,
éppúgy
örült most unokája jöttén.
"Azt
kívánom, hogy fiam úgy szeresse
fiát,
mint én őt, fiamat szerettem.”
Így
ujjongott, és eleget tett minden
szertartásnak,
mint ki az égbe készül.
Régvolt
időknek nagy uralkodói,
királyi
bölcsek nyomdokát követte,
aszkétaként
ült a királyi trónon,
s
úgy áldozott, hogy ki ne oltson éltet.
Királyi
dicsben egyaránt tündöklött
uralma
révén s önuralma révén.
Tudása,
tettei, családja híre
fénylett,
akár az ezersugarú Nap.
Véda-imákkal
a Teremtőt kérte:
siker
kísérje fia minden dolgát,
s
vállalt ezért sok szigorú vezeklést,
mint
a Teremtés Ura ősidőkben.*
A
törvénykönyv volt a kezében, nem kard;
időtöltése
az önuralom volt;
parancsolóként
magának parancsolt;
alattvalóit
atyaként vezette.
Fia
kedvéért őrizte hatalmát,
fiát
családért, a családot hírért,
a
hírt az égért, az eget lelkéért,
s
azért a lelkét, hogy a Törvényt védje.
Igy
tett eleget az Örök Törvénynek,
mint
hagyomány és igazak tanítják.
"Talán
fiam, meglátva fia arcát,
nem
fog erdőbe vonulni” – remélte.
A
földet-őrzők* a fiukat őrzik,
hogy
megőrizze az is a hatalmat.
Ám
ő, bár híven követte a Törvényt,
Törvénytől
óvta, kéjekbe vetette.
Ha
a fia született, a többi szent Bódhiszattva
remete-tanya
honába távozott otthonából.
Az
örömöket ezért ő is csupán addig élte,
amig
az ideje eljött megvilágosodásnak.
Így szól a Buddha élete című költeményben a második ének:
A
háremben töltött idő.
III. ének
Hallotta
egyszer, amikor beszélték:
az
árnyas erdők füve bársonyos-dús,
a
hűs tó tükrén vizirózsa nyílik,
virágzó
fákon madarak dalolnak.
Igy
áradoztak a szivet-derítő,
várost-kerítő
ligetekről női,
és
kedve támadt a kirándulásra,
mint
istállóból elefánt kivágyik.
Megtudta
atyja, mi a kívánsága
szabadba
vágyó, szeretett fiának,
s
intézkedett, hogy fiatalságához
s
rangjához illő legyen arra járta.
Kiadta
rögtön szigorú tilalmát:
az
úton koldus, nyomorék ne járjon,
hogy
gyöngéd szívű fia meg ne lásson
semmit,
mi bántja, ami megzavarja.
Eltávolított
alamizsna-kérőt,
öreget,
csonkát, beteget az útról.
Gondoskodott,
hogy szerett fiát csak
szépség
fogadja, valamerre sétál.
Így
rendbe tették a palota útját,
s
a herceg, díszes kísérete élén,
leszállt
terméből, a királyhoz járult,
hogy
elköszönjön, s a kegyet köszönje.
Ő
hosszan nézte, szeme könnybe lábadt,
majd
megcsókolta fejét szeretettel,
és
útra engedte "Eredj!" szavával,
bár
nem engedte távozni szivével.
Villámsugárként
ragyogó küllőjű,
csillogó
arany veretekkel ékes,
aranyos
hámú négy paripa vonta
dísz-kocsijára
felszállt a királyfi.
A
tarka, lengő lobogókkal ékes,
virágszőnyeggel
beborított úton
kíséretével
a királyfi indult,
mint
csillagok közt a hűs sugarú Hold.
Kétoldalt
hosszú sorban sorakoztak,
kíváncsian
várva, a városnépek,
és
tágra nyílt, kék szemük úgy sugárzott,
mintha
kék lótusz szegné be az útját.
Egyik
dícsérte daliás alakját,
másik
csodálta nemes arcvonását,
s
szelídségét látva, fohászt rebegtek,
hogy
hosszú élet legyen osztályrésze.
Vadászok,
törpék főúri lakokból,
szolgálólányok
a szerény házakból
mind
ott tolongtak, a földre borultak,
mint
körmenetben a lehajló zászlók.
A
nők, meghallva a nagy újdonságot,
hogy
a királyfi kivonul lakából,
futottak,
kérték uruk engedelmét,
hogy
elhaladtát a tetőkről nézzék.
Álmukból
kelve, a nagy sietésben
övük
lecsúszott, beleakadt lábuk,
s
kiváncsiságukban észre se vették,
hogy
földre hullott sok szép arany ékszer.
Sietségükben
egymást taszigálták,
s
csuklójukon a perecek csengése
visszhangzott
márvány folyosókon, lépcsőn,
riadt
madárrajt rebbentve zajával.
Nem
egy szép asszonyt szaporán szaladni
hajszolt
a vágya, hogy a látványt lássa,
de
duzzadó tompora-keble súlya
léptét
lehúzta, gátolta futását.
Más
karcsu, szép nő, noha könnyü lába
ragadta
volna, fékezte siedtét
szemérmesen,
mert szégyellte mutatni
testén
a titkon viselendő ékszert.
Összeverődő,
dús fülbevalókkal,
csilingelő
láb- és karperecekkel
tolongó
hölgyek sűrű tömegétől
szinte
bezárult a sok ablaknyílás.
Az
ablakokból kitekintgető nők
fül-ékkel
ékes vizirózsa-arca
virágözönt
öntött a palotákra,
mintha
lótusszal kivirultak volna.
Az
ablaktáblák sora tágra tárva;
kíváncsi
hölgyek paloták tetőin;
mint
páva tolla ragyogott a város,
mint
tündérlányok laka légi honban.
Szűk
ablakokban szorosan simultak
egymáshoz
arcok dús fülbevalói,
pompázatosan,
mint a koszorúba
kötött
virágzó vizirózsák szirma.
Nők
pillantása le az útra nézett,
mint
aki fentről le a földre vágyik;
a
férfi-népség szeme feltekintett,
mint
aki lentről fel az égbe vágyik.
A
nők, csodálva a nemes királyfi
méltóságteljes,
daliás alakját,
"Beh
boldog asszony neje!" – így susogtak,
de
tiszta szívvel, szeretettel, áldón.
"Ez
a felséges, erős karu ifjú,
a
testet öltött Virágnyilas Isten*,
lemond
a trónról, hogy a Törvényt járja" –
gondolta
mindenki magasztalólag.
Először
látta az utat a herceg,
tele
ünneplő, dísz-köntösü néppel,
s
az újdonságtól új örömet érzett,
mint
aki újabb születését éli.
Az
ujjongó, égi örömben úszó
várost
figyelték az egek lakói,
s
alkottak egy roskatag aggot: menjen
felébreszteni
a nemes királyfit.
Csodálva
nézte az aggot az ifjú.
Látta:
alakja nem olyan, mint másnak.
Nem
tudta róla a szemét levenni.
Megkérdezte
a kocsihajtójától:
"Ki
ez az ember, aki szembe jön, mondd?
Haja
fehér, botba fogózva lépdel,
szeme
beesett, reszket és legörnyedt.
Így
született, vagy valami baj érte?"
A
kérdésre a jámbor kocsihajtó
felfedte
azt, amit az atyja titkolt.
Feledte,
hogy nem szabad erről szólni,
mert
megkötötték az eszét a mennyek.
“Szépség
ölője, erő letörője,
bánat
szülője, öröm elvevője,
tudás
törlője, test tönkretevője:
a
vénség az, amitől így legörnyedt.
Szoptatta
őt is csecsemőként anyja,
csúszkált
a földön kicsi gyermekkorban,
majd
ő is izmos fiatallá serdült,
de
végül mégis az öregség várt rá."
Megdöbbentette
a királyfi lelkét
a
válasz, s ismét kocsisát faggatta:
"Talán
majd rám is ugyanily csapás sújt?"
Igenlő
szóval felelt a kocsis rá:
"Felségedre
is ugyanez a sors vár.
Legyőzhetetlen
az idő hatalma.
Mindenki
tudja, hogy a vénség megtör,
kívánja
mégis, hogy e kort megérje."
A
végtelen sok születés során át
tökéletessé
nemesült Nagy Lélek
megrettent
az öregség hallatára,
mint
bika, hogyha mellé csap a mennykő.
Az
aggastyánra szegezett szemekkel
sóhajtott
hosszan, a fejét megrázta,
majd
az ujjongó sokaságra nézett,
végül
megszólalt elkeseredetten:
"Óh,
hát elpusztít a világon minden
erőt,
tudást és szépséget a vénség!
S
bár ezt jól látják a saját szemükkel,
nem
indulnak fel lelkükben az élők?
Ha
így van, fordítsd a lovakat vissza,
kocsisom,
térj meg palotámba tüstént!
A
kéjkertekben mi öröm vidítna,
ha
vénség kínja a szivembe fészkelt?"
Ura
fiának a parancsát véve,
megfordította
a kocsit a hajtó.
Ott
a királyfi gondokba merülten,
mint
üres házba lépett a kapun be.
És
otthonában se talált nyugalmat.
"Vénség,
vénség!" – ez forgott a fejében.
Ujólag
atyja beleegyezését
kérte,
s kihajtatott a palotából.
Az
istenek most nyavalyáktól gyötrött
testű
beteget alkottak az útra.
Pillantása
a betegre vetődött,
s
kéréssel fordult újra kocsisához:
"E
püffedt hasú, vacogó, ziláló,
megereszkedett
tagú, vézna, sápadt,
"Anyám!"
– jajszóval a kezét kinyújtó,
segítéség-esdő
nyomorult miféle?”
"Ha
felborul a testben az egyensúly
az
elemek közt, iszonyú csapás az,
neve:
betegség, s ez, erőre kapva,
erőset
is lever” – a kocsis így szólt.
Kocsihajtója
magyarázatára
részvéttel
nézett a szerencsétlenre:
“Csak
egyedül ő szenved e csapástól,
avagy
mindenkit fenyeget betegség?"
Megmagyarázta
a kocsis: "Királyfi,
mindenki
ki van téve e veszélynek.
De
bár leselkedik ezer betegség,
beteg
világunk örömökre vágyik."
Hogy
ezt felfogta, a szivére bú szállt,
megremegett,
mint hullámon a holdfény,
a
kétségbeesve, alig ejtett szóval,
inkább
magának beszélve rebegte:
"Hiába
látja a világ e sok vészt,
betegség
kínját, ezután is bízik.
Hát
eddig ér csak a tudás hatalma,
hogy
tud nevetni, ha betegség les rá?
Kocsis,
fordulj meg! A kiút elég volt!
Kocsink
térjen meg a király lakába!
Értem:
mindenkit fenyeget betegség,
s
ez kedvem szegte, szivem elszorítja."
Útját
szakítva, örömét szakasztva,
gondokkal
küzdve, hazatért lakába.
Másodszor
is így hazatérni látva,
atyja
megtudni sietett, mi történt.
Okát
meghallva hazatérésének,
sejtette:
meg kell már válnia tőle.
Megdorgálta
az út felügyelőjét,
bár
büntetésre a harag se bírta.
Megint
megpróbálta gyönyörűségekkel,
mulatságokkal
a fiát lekötni.
"Érzéki
csábok sokakat lebírnak,
s
tán nem hagy el majd" – remélte szivében.
De
mindhiába: dallal, zeneszóval
nem
csábitotta a fiát a hárem.
Ezt
látva, újból kikocsizni küldte:
"Talán
segít majd a változatosság."
Csak
arra gondolt, hogy kedvre derítse,
s
nem gondolt rá, hogy az öröm veszélyt rejt.
Kíséretéül
vele menni küldte
a
legszebb, táncos, csoda-hangu nőket.
Felékesítette
a város útját,
és
végig gonddal ellenőriztette,
s
úgy rendelkezett, hogy más kocsihajtó
és
másik kocsi induljon az útra.
Haladt
az úton a királyfi, ám egy
halottat
alkottak az istenek most.
A
halottvivő menetet csupán a
királyfi
és a kocsihajtó látta.
A
királyfi a kocsisát kérdezte:
"Négyen
cipelnek valakit. Ki ez, mondd?
Díszes
ruhában hever, és nem mozdul,
síránkozó
nép vonul a nyomában."
A
fényes mennyek ragyogó lakói
irányították
a kocsis beszédét,
s
akaratukból a kocsis kimondta
az
igazságot, noha ez tilos volt:
"Lélegzet
nélkül, tudat, érzés nélkül
örökre
alszik merev fadarabként.
Elhagyta
végleg, aki eddig óvta,
támadta,
védte, a barát s ellenség."
Hallotta,
mit mond a lovak hajtója,
s
megdöbbent szívvel faggatta tovább is:
"Csak
ezt az embert sújtotta ilyen sors,
vagy
ez a vég vár, ami él, mindenre?"
A
gyeplőtartó ugyanúgy folytatta:
"Így
végzi minden, aki él a földön,
legyen
nemes bár, közepes, vagy hitvány.
Örök
törvénye a halál a létnek."
A
föld urának fia, bár erős volt,
megértve,
hogy van halál, összeroskadt.
Vállával
dőlt a kocsirúd végére,
és
felkiáltott a panasz szavával:
“Ha
minden élőt ez a biztos sors vár,
örülni
hogy tud a világ a létnek?
Az
ember szíve s esze kőből van tán,
hogy
gondatlanul haladt tova útján?
Fordítsd
kocsinkat palotánkba vissza!
Nincs
kéjligetben mulatozni kedvem.
Aki
tisztában van a pusztulással,
az
józan ésszel hogyan is vigadhat?"
Habár
a népek ura sarja így beszélt,
nem
indult vissza a kocsis, haladt tovább.
és
úgy, amint azt a király meghagyta volt,
a
Padmakhanda lugasába tért vele.
Virágban
állt a bokor, a cserje, minden ág,
repesve
szállt a sok ezer énekes madár,
tavak
vizét vizililiom takarta el,
mint
ég ivét övezi a tarka égi öv.
Elvitte
őt akarata ellenére is,
talán
a nők serege örömre bírja majd;
akár
a szent remete erénye megtörik,
ha
mennybe fel csalogat az égi női tánc.
Így szól a Buddha élete című költeményben a harmadik ének:
A
megrendülés kezdete.
|
|