Asvaghósa:
BUDDHA ÉLETE
(Vekerdi
József fordítása)
Forrás: http://www.terebess.hu/
|
|
XI. ének
Nem győzte
őt meg baráti szavával
Magadha-ország
magasztos királya.
Nem tántorult
el a kitűzött céltól,
s szilárdan
így szólt a nemes királyfi:
"Oroszlán-zászlós
hősök ivadéka!
Tudom, nincs
semmi csodálatos abban,
hogy jóbarátod
java vágya indít
igaz lelkedből
baráti tanácsra.
Hitvány
emberben a barátság hitvány;
elillan,
mint gyávától a dicsőség.
Az őseiktől
örökölt barátság
újabb tettekkel
gyarapszik a jók közt.
De ha nyomorba
jut a jóbarátja,
s kitart
mellette ugyanúgy a bajban,
szerintem
ez az igazi barátság;
jólétben
élőt ki ne kérne társul?
Ki meggazdagszik,
s vagyonát barátok
segítségére,
s Törvényre is adja,
annak a
kincse elérte a célját,
és nem bánkódik
utána, ha elfogy.
Baráti
érzés, nemes indulat fűt,
hogy ily
tanáccsal közelítesz hozzám.
Hasonló
érzés kötelez most engem,
hogy kérdésedre
ugyanígy feleljek.
Megfélemlített
a halál s öregség;
szabadulásra
ilyen úton vágyom.
Könny-mosta
arcú, szerető családról,
s bánat-fakasztó
örömről lemondtam.
Nem rémít
úgy meg sem a kobra-kígyó,
sem fellegekből
lecsapódó villám,
vad szélviharban
sem a tomboló tűz,
mint az
érzéki gyönyörök veszélye.
Csalóka,
léha, tovatűnő vágyak*
a boldogságot
s vagyont elorozzák.
Reményüktől
is elbódul az elme,
hát még,
ha végképp betöltik a lelket!
Kit vágy
vezérel, sose lel nyugalmat
sem fent
az égben, sem a földi létben.
A gyönyörökkel
sose tudsz betelni,
mint száraz
fűvel szélben lobogó tűz.
Nagyobb
csapás nincs a földön a vágynál,
ezen csügg
mégis a balgatag ember.
Aki ezt
tudja, s a csapástól retteg,
nem fogja
önként a csapást keresni.
Ki óceánig
uralja a földet,
a túlpartját
is el akarja nyerni.
Sosem lakik
jó a világ a vággyal,
mint óceán
a folyamok vizével.
Habár arany
hullt számára az égből,
uralkodott
négy tengerig a földön,
s elnyerte
végül Indra fele trónját,
Mándhátrinak
minden öröm kevés volt.
Amikor
elbújt Vritra elől Indra,
s Nahusa*
lett úr helyette a mennyben,
s a hét
nagy szentet kocsijába fogta,
ezzel se
telt be – s lebukott az égből.
Purúravasz
az egeket bejárta,
nejéül nyerte
Urvasít, a tündért,
de kapzsin
szentek aranyát kívánta,
s ez lett
a veszte: a mohó gyönyör-vágy.*
Ki bízhat
itt a hatalom- s vagyonban,
mely állhatatlan
az egen s a földön:
Baliról
Indrára, majd Nahusára,
s Indrára
vissza Nahusától szállt át.*
Háncs-köntösű,
gyökereken, gyümölcsön élő,
kígyó-hosszú
hajfonatú, lemondó
remetéket
talpa alá igázott
az ellenség,
melynek a neve: vágyak.
Ugrájudhát
is, a hatalmas harcost,
megölte
Bhísma emiatt a harcban.
A puszta
gondolata is halálos,
s bajt,
vészt hoz arra, aki ennek él csak.
Émelygős
íze van az élvezetnek,
s aki élvezte,
kielégületlen.
A jókra
szégyen, és bűnre vezérel.
Mért ízleljük
meg a vágy nevü mérget?
Szántás-vetés
és egyebek gondjába,
haszon vágyába
merülők sok kínját
és a vágy
nélkül élők nyugodalmát
látva, a
vágyat kerülik a bölcsek.
Csapás
a vágyak beteljesülése,
mert dölyfössé
tesz a siker bizonnyal.
Tilosra
gerjed, hanyagolja dolgát,
s rásújt
a romlás emiatt a végén.
Sok bajjal
szerzett, féltékenyen őrzött
gyönyörűségek
csalfán tovatűnnek;
akár a kölcsön,
nem örökre tartók.
botor, ki
ebben örömét találja.
Aki hajszolja,
eleped a szomjtól,
s megszenved
érte, ha görcsösen őrzi.
Mint szalma
lángja, ellobban a légbe.
Ilyen a
gyönyör; nem öröm a bölcsnek.
Ki önmagának
nem ura, a kéjvágy
szívébe
mar, és hajszolja szünetlen.
Mint mérges
kígyó harapása gyilkol.
Ilyen a
gyönyör; nem öröm a bölcsnek.
Hiába rágja
az éh eb a csontot,
sosem lakik
jól; ugyanígy a vágyak
reves csontváza
sem oltja az éhet.
Ilyen a
gyönyör; nem öröm a bölcsnek.
Király
és tolvaj, tűzvész meg özönvíz
osztozik
velünk féltett vagyonunkban.
Mint eldobott
húscafat, annyit ér csak.
Ilyen a
gyönyör; nem öröm a bölcsnek.
Romlást
idéz fel a fejére ezzel
baráttól
úgy, mint gonosz ellenétől.
Szentélynek
néz ki ez a gyilkos csapda.
Ilyen a
gyönyör; nem öröm a bölcsnek.
Sziklára,
vízbe, bozótba, folyóba
zuhan, ha
ugrik, leszakítni vágyva
az ág hegyén
csalogató gyümölcsöt.
Ilyen a
gyönyör; nem öröm a bölcsnek.
Sok fáradsággal,
nehezen megszerzik,
s egy szempillantás
alatt elveszítik,
mint édes
álmot a felébredéskor.
Ilyen a
gyönyör, nem öröm a bölcsnek.
Nem nyer
nyugalmat, menedéket tőle,
habár imádja,
gyarapítja, óvja;
akár parázzsal
telt gödörbe lépne.
Ilyen a
gyönyör; nem öröm a bölcsnek.
Szigony,
dorong, kard, amitől csatában
kipusztultak
a Kuruk és a Vrisnik,*
az Andhakák,
Dandakák, Maithilák is –
ilyen a
gyönyör; nem öröm a bölcsnek.
Két démon-testvér,
Szunda s Upaszunda*
ezért támadta
s gyilkolta meg egymást.
rokont,
barátot egymásnak uszít ez.
Ilyen a
gyönyör; nem öröm a bölcsnek.
Akit a
vágy, a gyönyör elvakított,
tűznek,
vadaknak dobja oda testét.
Pusztító,
átkos, bősz rosszakaró ez.
Ilyen a
gyönyör; nem öröm a bölcsnek.
Kit elvakított
a gyönyör, baj éri:
halál vagy
rabság lesz utóbb a bére.
Kinek gyönyör
az egyedüli célja,
nem méltó
életre sem az a hitvány.
Dallal
csábítja a vadász az őzet,
a tűzbe
szöknek a fényre a sáskák,
a hal a
húsért bekapja a horgot,
így kín
lesz mindig gyümölcse a kéjnek.
Sokan gondolják:
a gyönyör boldogság.
Ám kéj sosem
tesz igazán boldoggá.
Csak arra
jó a ruha, kincs, az ékszer,
hogy ellenszer
legyen a szenvedésre.
Vizet kívánunk,
hogy a szomjat oltsa;
ételt azért,
hogy éhünket elűzze;
széltől,
esőtől, a melegtől ház véd;
csupaszságunkat
a ruha takarja.
Álmosság
ellen az ágy a segítség;
út fáradalmán
kocsival segítünk;
megkönnyíti
a szék az álldogálást;
fürdünk
a szenny és a betegség ellen.
Így mindaz,
ami élvezetnek számít,
a szenvedések
ellenszere, nem több.
‘Gyönyört
élvezek’ – beszélhet-e így bölcs,
ha ellenszer
csak, mit örömnek mondunk?
Akit forró
láz gyötör, öröm annak,
ha borogatás
enyhíti a kínját,
de ismét
csupán a fájdalom ellen
használt
ellenszer, ami boldogítja.
Olyan gyönyör
nincs, mely örökre tartson,
így boldogságnak
aligha nevezném.
Az élet
egyszer örömmel üdít fel,
utána tüstént
bánatba taszít le.
Meleg ruhák
és az áloe füstje
öröm hidegben,
de gyötör melegben.
A holdsugár
és a finom szantálpor
hőségben
hűsít, borzongat a fagyban.
Ellentét
váltja egymást szakadatlan:
a veszteség
és nyereség, és minden.
Nincs emberfia,
ki örökre boldog,
és nincs
a földön, ki örökre szenved.
Ha így
hullámzik az öröm s a bánat,
egyforma
nékem a király s a szolga.
A rádzsa
sem fog mosolyogni folyton,
s nem állandóan
gyötrődik a szolga.
Sok kötelesség
hárul a királyra,
a nép javáért
sok a gondja-búja.
Szilárd
oszlopként kell állnia folyton,
hogy elviselje
a hatalma terhét.
Ha kétes,
gyenge hatalomban bízik,
bizodalmára
rámegy birodalma.
Ha nincs
senkije, akiben megbízhat,
a rettegéstől
nincsen nyugodalma.
Ha meghódítja
az egész világot,
székhelye
mégis csak egyetlen város,
s a városban
csak egy vár a lakása;
más érdekében
fárad csak a rádzsa.
Az ő ruhája
ugyanúgy csak egy pár,
éhségét
éppúgy űzi el az étel,
egy ágyon
fekszik, egy székre pihen le;
a sok hívság
csak hiu pompa gőgje.
Lehet,
mást ez tesz megelégedetté;
nekem nem
kell trón megelégedéshez.
Ki megelégszik,
amije van, azzal,
a sok hiúság
lepereg lelkéről.
Ki boldogító
nyugalomnak útján
elindult,
nem csalja a csalfa vágy azt.
Barátságunkat
felidézve, kérlek,
mondd: teljesíti
a vágy, amit ígér?
Nem sértődöttség
űzött a vadonba,
nem ellenség
tépte le diadémom,
nem vágyom
szent érdemeket szerezni,
nem ez gátolja
szavadat fogadnom.
Aki halálos
harapásu kígyót
eldobva,
újra a kezébe fogná,
vagy lángoló,
rőt parazsat szorítna,
az válhat
ismét gyönyörök rabjává.
Aki ép
szemmel a vakot irígyli,
szabadon
foglyot, a nyomorgót dúsan,
ép elméjével
az eszét vesztettet,
az áhítná
meg a gyönyör bilincsét.
Nem szánandó
az alamizsna hőse,
akit nem
rettent a halál s öregség.
Nyugodtan
éli le a földi létet,
s utána
új lét nyomorát lerázta.
Sajnálni
azt kell, ki vagyonban dúskál,
de egyre
többre ösztönzi a szomja.
Nyugalmat
nem lel evilági létben,
s utána
újabb nyomorúság vár rá.
Méltó volt
hozzád, ahogyan beszéltél,
nemzetségedre,
jellemedre rávall.
Nekem szándékom
megtartanom illik,
nemzetségem,
jellemem ezt igényli.
Én megcsömörlöttem
a lét ízétől,
és megfutottam,
nyugalomra vágyom.
Királyság
még fenn a harmadik égben
sem kell
nekem, nemhogy az emberek közt.
A hármas
célt – mondod – az ember járja be
sorban;
szerinted a dolognak rendje ez.
Ám énszerintem
a haszon haszontalan,
és céltalan
– hisz rövid életű – a cél.
Ahol nincs
többé születés, kiszenvedés,
aggság,
betegség, szomorúság, rettegés,
új s új
cselekvésre se kényszerít a sors,
a végleges
cél az a végső állapot.
Tanácsolod:
várjak idős korig, mivel
ifjúi években
a szándék változik.
De ez se
biztos; sohasem döntő a kor.
Sok agg
megingott, fiatal sok volt szilárd.
Nem néz
a korra a világon-úr halál,
csak végzi
művét, s fiatalt-vént elragad.
Nem tudja
senki, mikor éri vége el;
a bölcs
nyugalmát ne halassza agg korig.
Az íja
vénség, a betegségek nyilak,
ezzel teríti
le a zord halál-vadász
a sors-vadonban
legelésző lényeket;
hiába vágyunk
a korunkat nyújtani.
Ezért az
ifjú, az öreg, s a gyermek is
ne késlekedjék,
cselekedjék úgy, ahogy
törvényben
élő, könyörületes szivű
bölcs műveli
– vagy a cselekvésről lemond.
Mondtad:
gyümölcsöt ad a szorgos áldozás
nemes szokása,
ez a Törvényt tölti be.
Jó; fejet
hajtok a szokás előtt, de én
más kínja
árán javamat nem keresem.
Gyümölcs
kedvéért tehetetlen áldozat
legyilkolását
nem tűri az irgalom,
habár gyümölcse
örökétig tartana,
nemhogy
mulandó haszonért, mely elrepül.
S ha nem
vezetne a Törvényre más erény
– lemondás,
mérséklet, a leli nyugalom –,
hiszem,
akkor sem helyes út az áldozat,
melyben
gyümölcsöt csak a gyilkolás terem.
S ha földi
léte idején kecsegteti
az élet-irtás
haszonnal az áldozót,
nem tart
igényt rá még így sem a szánalom,
nemhogy
homályos ezutáni lét során.
Nem csábít
engem a gyümölcs reménye sem,
nem is sóvárgok
újabb születésre sem.
Mint a folyondár,
mit a szélvész tép-cibál,
úgy ing,
szakad szét a remény gyümölcse is.
Most ide
jöttem, de utam tovább vezet,
hogy a megváltás
tanitását hirdető
Arádát halljam.
Fejedelmem, üdv neked!
Bocsásd
meg őszinte, kemény beszédemet.
Mint égben
Indra, a Nap ott az ég ivén,
őrködj a
földön, birodalmaid javán,
őrködjél
minden igaz ember érdekén,
a Törvényen,
uralkodói tiszteden!
Ahogy madár
száll, ha az erdő lángban áll,
a víz felé,
mert menedéket ott talál,
keresd s
találd meg menedékedet te is
házadra
– lelkedre törő csapás elől!”* /?/
Megértőn
hallgatta a szót a bölcs király,
s szólt
összetett kézzel: "Eléred célodat!
Ha teljesült
majd a kitűzött óhajod,
ajándékozz
meg a tudással engem is!"
Ígéretet
tett a királynak: "Úgy legyen!"
S indult
a Vaisvantara-ásrama* felé.
Követte
szemmel a király a távozót,
majd ő is
indult, városába távozott.
Így szól a Buddha élete című költeményben a tizenegyedik ének:
A gyönyörök
kárhoztatása.
********
XII. ének
Az Isváku-család
holdja bölcs Arádát* kereste fel,
szépsége
ragyogásával tisztelve meg az ásramát.
"Üdv jöttödön!"
– kiáltotta már távolról a remete,
meglátva
a felé tartót, ki mihamar elébe ért.
Érdeklődtek,
amint illik, egymás egészsége felől,
azután szép
tisztáson két fatönkön foglaltak helyet.
Mikor leült
a rádzsa-fi, így kezdte beszédét a bölcs,
a tisztelettől
tágra nyílt szemét merőn szegezve rá:
"Tudom,
hogyan távoztál el az otthonodból, kedvesem,
eltépve
szeretet láncát, mint kötelét vad elefánt.
Dícsérendő
világos főd, és nemes akaraterőd,
hogy hatalmadat
eldobtad, mint mérget termő, vad növényt.
Nem csoda,
ha az erdőbe vonulnak agg uralkodók,
utódaikra
hagyva rá a trónt, mint hervadt koszorút.
De nagy
csoda, hogy ily ifjan közénk jöttél el, mielőtt
hatalmad
élvezted volna, melynek gyönyöre várt reád.
A Végső
Tan tanítását felfogni te képes leszel.
Ismert meg!
Átvezet gyorsan a szenvedések tengerén.
Bár idő
kell, kiismerni a tanítványt, érdemes-e
tanítani,
kitartásod ennek előre záloga.”
A bölcs
Aráda üdvözlő szavainak a nép ura
végtelenül
megörvendett, és a mesternek így felelt:
“Szenvedélyek
legyőzője! Hogy ilyen kegyesen fogadsz,
céltól távol
is úgy érzem, hogy már elértem célomat.
Mint látni
vágyó napfénynek, vezetőnek útra kelő,
mint vízre
szálló csónaknak, örvendek látásodnak én.
Most arra
kérlek, hogy tárd fel – hahogy kimondanod szabad,
halál, betegség
és vénség nyűgét leráznom hogy lehet.”
Arádát
szóra késztették az ifjú fennkölt szavai,
és tömören
kifejtette tanításának lényegét:
“Hallgasd
meg, legjobb hallgatóm, tanaim végső tételét,
a lét keletkezését
és örök körforgását tovább.
A Természet
s a Változó,* születés, vénség és halál,
amit Valóságnak
mondunk, az így értendő, értsd meg ezt.
A Természeten
ezt értsed: az öt anyagi elemet,
az én-tudatot,
értelmet, és a meg-nem-nyilvánulót.
Az érzetek,
érzékszervek, valamint a kéz és a láb,
hang, nemző
és ürítő szerv, s gondolkozás – a Változó.
Mindez
így együtt a Mező;* és azt, ami ezt ismeri,
a Mező-ismerő
névvel illetik a lélek-tudók.
Kapila
és tanítványa ismerte fel ezt egykoron,
ezért Teremtmények
Ura néven őrzi a hagyomány.* /?/
Ami születik
és meghal, elsorvad, megbetegedik,
az itt a
Megnyilvánuló; másik – meg-nem-nyilvánuló.
Tudatlanság,
tett és létszomj az újjászületés oka;
ki megreked
e háromban, az igazsághoz nem jut el.
Bizalmatlanság,
én-tudat, keverés, zavar, tévedés,
helytelen
út, ragaszkodás, lesüllyedés okozza ezt.
A bizalmatlanság
mindig a megfordítottját teszi:
nem úgy
cselekszik, ahogy kell, nem azt gondolja, ami van.
"Én mondom
ezt, ezt én tudom, most én állok, most én megyek"
– így képzeli,
így állítja önmagáról az én-tudat.
Ami a kevert
dolgokban nem látja a keveredést,
s mint göröngyöt,
egynek véli, annak a neve keverés.
"Gondolkozásom,
értelmem, cselekvésem mind én vagyok,
ezek együttese
vagyok" – így képzeli el a zavar.
Különbséget
a természet megnyilvánulásai közt,
megvilágosult
s balga közt nem vesz észre a tévedés.
Varázsigék,
víz hintése és áldozati énekek –
ez helytelen
úton járás, így látja a valódi bölcs.
A balga
szóval, tettet és eszével, érzéseivel
csügg érzékbenyomásain
– ennek neve ragaszkodás.
Ki így
érti a szenvedést: ‘Ez engem ért!’ ‘Ez az enyém!’,
azt a következő
létben lehúzza a lesüllyedés.
A tudatlanság
öt részből áll az igaz-tudók szerint:
sötétség,
balgaság, nagyobb balgaság, s kétféle homály.
A sötétség
a renyheség; balgaság: születés, halál;
még nagyobb
balgaság ennél: a vágyak, az élvezetek.
Ezt azért
nevezik nagyobb balgaságnak az ismerők,
mivel ez
félrevezeti a fennköltebb lényeket is.
Homály
névvel a haragot illeti a helyes tudás,
és vak homálynak
nevezik a csüggedt kétségbeesést.
Ez az ötös
tudatlanság a balgához hozzátapad,
így csöppen
újabb és újabb születésbe a lét során.
“Látó,
halló, gondolkozó, tevő s teendő és vagyok”
– így képzeli
magáról, és új szenvedésre születik.
Születés-folyónak
ezek az okok a forrásai;
hogyha az
okok megszűnnek, következményük sincs tovább.
Különböztessen
meg négyet a helyesen gondolkozó:
megvilágosultat
s balgát, megnyilvánulót és nem azt.
Ha e négyet
világosan látja a Mező-ismerő,
szabadul
a lét sodrából, s el-nem -múló világba jut.
Ezért élnek
a Legfelső Brahmant* kutató, bölcs papok
közöttünk
önmérsékletben, s fogadják a többi papot."
A remete
tanítását meghallgatta a rádzsa-fi,
aztán tovább
érdeklődött a mód s a végső cél felől:
"Hogyan,
hol, s meddig kell élni ezt a szentséges életet?
És e Törvényben-járásnak
a végső gyümölcse mi lesz?”
Tanításuk
megélése mikéntjét így fejtette ki
Aráda most
más oldalról,* világosan és tömören:
“Először
házát elhagyva, koldus-gúnyába öltözik,
és örökös
lemondásban éli tovább az életet.
Elégedetten
bármivel, amit innét-onnét kapott,
magányban
él, egykedvűen, szent tanokon elmélkedik.
Rájön:
fő vész a szenvedély, a szenvtelenség boldogít,
s érzékeit
megfékezve, lelki nyugalmát keresi.
Megszabadul
minden vágytól s minden gondtól hamarosan,
s elmélkedő
elmélyülés* első fokára érkezik.
Miközben
az elmélyülés boldogságán elmélkedik,
az ismeretlen
érzéstől könnyen megmámorosodik.
Megcsalja
balga lelkét a harag- s vágymentes nyugalom,
és ezzel
megelégedve, csak a Brahman-égbe jut el.
A másik
meglátja, hogy az elmélkedés is megzavar,
s a nem-elmélkedés
boldog elmélyülését éri el.
De nem
lát messzebb, és ebben az örömben már megreked;
a Fények
Honába jut el, a Fény Istenei közé.
Ám az,
aki leválasztja magáról ezt az örömet,
a harmadik,
öröm-mentes elmélyülést élvezheti.
De aki
távolabb nem tör, s e boldogságban elmerül,
csak Csupa-szépség
Istenek boldogságában részesül.
Akit ez
nem elégít ki, s túllép rajta, jutalma lesz
boldogság
s szenvedés nélkül a negyedik elmélyülés.
Egyesek
azt hiszik, hogy ez a megváltás, s megállnak itt,
mert itt
nincs öröm és bánat, és az elme nem működik.
Ennek jutalmát
a tudók "dús gyümölcs" néven ismerik,
mert Dús-gyümölcsű
Istenek magas honába juttat el.
Ám a test
nyomorát látva, a bölcs e révületből* is
tovább halad,
s eléri a test-megsemmisítő tudást.
Feladja
az elmélyülést, s ennél is különb célra tör,
és minden
formáról* lemond, úgy, mint a vágyakról a bölcs.
Testének
minden nyílását hatalmába veszi előbb,
majd a sűrű
anyagban is a testetlen űrt éli át.*
Űr-végtelenségű
énjét összehúzza némely tudós,
s a végtelenségből
nézve, még magasabb célhoz jut el. /?/
Önmagát
semmisíti meg más,* Legfőbb Lelket ismerő,
s mivel
ezt vallja: "Nincs semmi", Semmit-vallóként ismerik.
Majd, mint
hajtás a sásfűből, mint kalitkából a madár,
kiszáll
a lélek a testből; ere mondják: megszabadult.
Ez ama
Legfelső Brahman, tulajdonságok nélküli
örök. A
valóság-tudók megváltásnak ezt nevezik.
Nos, elmondtam
a megváltást, s a hozzá vezető utat.
Ha értetted
s elfogadod, indulj ezen az ösvenyen.
Dzsaigísavja
és Dzsanaka, s az aggastyán Parásara*
és sok más
bölcs a megváltást ezen az úton érte el."
E szókat
ő megfontolta, azonban nem fogadta el,
és eddigi
érveiben megerősödve, így beszélt:
"Meghallgattam
mélyen szántó és hasznos tanításodat,
de a lelket
nem oltja ki, és így nem lehet végleges.
Bár felszabadul
a Lélek a Természet s a Változó
hatalmától,
új születés csíráját hordja, mint a mag.
Mert noha
a megtisztult Én* eléri a szabadulást,
még megmarad
az indíték,* hogy újból elveszítse azt.
Föld, víz,
megfelelő évszak híján nem sarjad ki a mag,
de kisarjad,
ha fennállnak az indokló feltételek.
A tett,
tudatlanság és vágy lerázása megszabadít,
de amíg
létezik az Én, végleg lerázni nem lehet.
Ha eme
hármat elhagyjuk, a magasabb célt érjük el,
de ahol
Én van, ott megvan rejtetten ez a három is.
Megváltásnak
azért vélik, mert rejtve vannak a bajok,
az elme
megszűnt működni, s az életkor hosszúra nyúlt.
Ami pedig
az én-tudat megszűntetését illeti:
míg Én létezik,
addig nem szűnhetik meg az én-tudat.
Míg az
anyagtól* nem mentes, jellegektől* sem mentesül,
és amíg
jellegekkel bír, nem váltódik meg az egyén.
Mert jelleggel
bírótól a jelleg el nem választható,
ahogy a
láng és hő nélkül nem képzelhető el a tűz.
A test
előtt nincs testesült /?/,* jellegek előtt jelleges,
ezért a
már megszabadult lélek újból megköttetik.
Tudattal
bír a testetlen lélek, avagy tudattalan:
ha igen,
tudni is akar, és mindaddig nem szabadul.
Ha tudattalan,
akkor az ilyennek képzelt Én mit ér?
Tudattalanság
Én nélkül is van: mint fal, vagy fahasáb.
Minthogy
még jellegekkel bír a fokozatos elhagyás,
a végső
célt csak a teljes elhagyással érhetjük el.”
Igy Aráda
tanítása őt nem elégítette ki;
úgy találta,
hogy ez még nem tökéletes, és ment tovább.
Hogy többet
halljon, Udraka* ásramáját kereste fel,
de mert
ő is Énről beszélt, nézetét nem fogadta el.
A tudatos-tudattalant*
tévesnek látta Udraka,
s a Semmin
túl keresett sem tudatost, sem tudattalant.
Mivelhogy
ingatag támasz e kettő, s ha tovább megyünk,
nincs tudatos-tudattalan,
ezt elérni haladt tovább. /?/
S mivel
az elme itt megáll, s innét tovább nem mozdul el,
nem működve,
itt többé nincs tudatos és tudattalan.
De mert
a létbe onnét is visszahoz újabb születés,
a Bódhiszattva
még többre vágyott, otthagyta Udrakát.
Az ásramából
távozva, üdvöt keresve ment tovább,
s Gaja,
a nagy királyi bölcs ásramáját kereste fel.
Közelben,
a Nairandzsaná folyó partján ütött tanyát
magány nagy
fogadalmában és tántoríthatatlanul.
..............................................................................
Meglátta
s felkereste öt, megváltást vágyó szerzetes,
mint az
érdemeket szerzőt keresi fel erő s vagyon.
Az öt tanítvány
meghajolt, köszöntve tisztelettudón,
mint a csapongó
érzékek meghajolnak az ész előtt.
"Halál
és születés láncát ezzel szakítom el talán" –
gondolta,
s szigorú bőjttel kezdett nagy önsanyargatást.
Alig kibírható
éhség sok válfaját vállalta fel,
s célra
vágyva, hat éven át egyre gyötörte önmagát.
Étkezés
idején egy-egy szézámmagot vagy rizsszemet
fogyasztott
el, hogy túljusson a parttalan lét tengerén.
Miközben
teste elsorvadt az önsanyargatás miatt,
ezáltal
belső ereje egyre jobban gyarapodott.
Dús fénye
még soványan is a szem gyönyörűsége volt,
ahogy az
őszi újhold-fény az éji lótusznak gyönyör.
Kiszikkadt
húsa és vére, testéből csak bőr s csont maradt,
de méltósága
nem csorbult, áradt, akár az óceán.
Látva,
hogy hasztalan gyötri testét vad kínokkal a bölcs,
a Buddhaságra
vágyódva, léttől félve töprenkedett:
"Ilyen
úton megnyugváshoz és megváltáshoz nem jutok;
az volt
helyes, melyet egykor a dzsambu-fánál éltem át.
De erre
elgyengült testtel nem leszek képes" – vélte, és
döntött:
először testét kell újból felerősíteni.
"Aki éh-szomj
gyötörten már gondolatának sem ura,
gondolattal
elérendő gyümölcsöt hogy szakítana?
A nyugalomhoz
az kell, hogy az érzékek csituljanak;
ha azok
kielégültek, a gondolat zavartalan.
Zavartalan
gondolkozás a révülethez elsegít;
révületben
az elme a jóga-elmélyülésbe jut.
Elmélyülés
teremti meg az indítékokat, melyek
a legvégső,
halhatatlan nyugalomba juttatnak el.
Tehát táplálkozás
nélkül a végcél el nem érhető”
– döntött,
és elhatározta, hogy fenntartja az életét.
Megfürdött,
s a folyópartról nehezen felkapaszkodott.
A fák segítő
kéz gyanánt nyújtották águkat felé.
Ekkor arra
vezérelték az istenek Nandabalát,
a pásztor-főnök
leányát, szívét örömre gyújtva fel.
Testén
sötétkék köntös volt, karján fehér kagylófüzér,
mint a fehérlő
tajtékok a sötét Jamuná folyón.
Örömtől
tágra nyílt szeme, szívét a hit töltötte el,
alázattal
főt hajtott, és kérte, fogadjon el tejet.
Elfogyasztotta,
s így a lány születése gyümölcsbe ért.
Kielégült
hat érzéke, s tudás útjára léphetett.
Testében
megerősödve, dicsőségében csillogón,
mint óceán,
hatalmas volt, és tündökölt, akár a Hold.
"Világba
visszatért" – vélte, s távozott az öt szerzetes,
mint a megtisztult
lélektől az öt elem eltávozik.
Egy vadfügefa
árnyában a gyep-borított földre ült,
a megváltásra
elszántan, csak elszántsága ment vele.
Döntő léptétől
remegett-döndült a föld,
felrezzentette
a nemes kígyókirályt,
Kálát, ki
látva, hogy a perc elérkezett,
ujjongva
hirdette a Nagy Felébredést:
"Imé, morajlik
a talaj lábad nyomán,
imé, sugárzik
ragyogásod, mint a Nap.
Bizonnyal
eljött az idő, hogy óhajod
beteljesüljön,
leszakítsd gyümölcsödet.
Imé, az
égen röpülő madársereg
tisztelgő
kört ír le fejed fölött, vitéz.
Imé, a légben
lebegő szellő susog:
a Buddhaságot
ma bizonnyal éred el."
Így szólt
a kígyók elefánt-erős ura.
Ő közben
kért egy aratótól egy nyaláb
füvet, s
a lombos fa tövében földre ült,
a megváltásra
törekedve biztosan.
Tekervényében
ahogy a kígyó pihen,
keresztbe
téve összefonta lábait:
“Míg el
nem érem a kitűzött célomat,
ültömből
innét a földről nem mozdulok!”
A mennylakók
öröme a mennyben égig ért,
madársereg
szava a vadonban elcsitult,
az ág hegyén
levelet a szél sem ingatott,
Magasztos
úr amikor a szent ülésbe ült.
Így szól a Buddha élete című költeményben a tizenkettedik ének:
Aráda tana.
*******
XIII. ének
Igen, de
míg mind a világ javára
királyi
bölcsek ivadéka ott ült,
és ünnepelte
az egész teremtés,
megrettent
Mára,* az igaz tan átka.
Virágnyilas
Szerelem-isten néven
imádják
őt sokan a nagy világban
balgán,
de mások a valót jól tudják:
fő ellensége
ez a megváltásnak.
Három fia:
Gőg, Öröm és Botorság,
s három
leánya: a Gyönyör, a Vágy s Kéj,
döbbenve
kérte: mi okozta búját?
Ő így közölte
velük aggodalmát:
"Magára
öltve a kitartás vértjét,
és megfeszítve
az igazság íját,
birodalmamból
ki akar szorítni
e bölcs
– ezért sújt le a rémület rám.
Ha most
legyőz és énrajtam erőt vesz,
megváltás
útját a világba tárja,
uralmam
elfogy, megürül hatalmam,
akár trónjáról
lebukó királynak.
Mielőtt
szeme látásra kinyílna,
mielőtt
még kisiklana kezemből,
reátörök,
hogy szétzúzzam e tervét,
mint áradó
víz lesodorja gátját."
Markába
fogta a virágos íjat,
az észbontó
öt nyilat is ragadta
a józan
elme ős megzavarója,
s indult
a fához. Vele ment hat sarja.
Balkézbe
fogva íjának a végét,
egyik nyílvesszőt
pergetve a jobbal,
így szólította
meg a fánál ülőt,
lét tengerén
át túlpartra igyekvőt:
"Fel, talpra,
harcos! Rettegsz a haláltól?
Törődj tiszteddel,
ne a megváltással!
Nyiladdal
hódítsd meg a fél világot,
így jutsz
Indrához az égi világba.
Ezen az
úton haladni dicsőség,
ezen haladtak
a régi királyok.
Királyi
bölcsek sorába születtél,
szégyen,
ha koldus leszel ősi nemből.
Ám ha nem
mozdulsz, makacsul kitartasz,
vigyázz,
erős légy fogadalmaidban,
mert látod
itt ezt a nyilat kezemben?
Meglőttem
ezzel a Napot is egykor.
Ettől sebezve
az eszét vesztette
Purúravasz
is, a Hold unokája.
Sántanu*
nem volt ura önmagának,
hát akkor
más, a mai gyenge korban?
Hát talpra
tüstént, térj rögtön eszedhez,
mert már
fullánkját mereszti e nagy nyíl,
melyet nem
lövök ki a párban járó,
szerelemes
csakraváka-madarakra."
De mindhiába:
nem ügyelt e szókra,
ültéből
nem kelt fel a Sákják bölcse.
Ekkor kilőtte
a nyilat rá Mára,
és ráuszította
fiát-leányát.
Ő nem törődött
a kilőtt vesszővel,
nem ingott
meg a szilárd nyugalomban.
Megdöbbent
Mára e kitartás láttán,
majd halkan
így szólt, gondokba merülve:
"Elbódította
ez a nyíl Sivát is,
s a Hegy
Lányáért* szerelemre lobbant.
Ő észre
sem vette a nyíl ütését.
Nincs tán
eszénél? Vagy a nyíl nem ez volt?
Virágnyilat
nem vesztegetek én rá,
lányomat,
Kéjt sem küldöm oda hozzá.
Törjön rá
szörnyek iszonyú csordája,
üvöltve,
ütve, fenyegetve bőszen!”
Egy gondolattal
felidézte népét,
hogy porba
zúzza Sákják csoda-bölcsét.
Nyüzsgött-sereglett
szolga-hada tüstént,
kezükben
dárda, buzogány, dorong, kard.
Vadkan,
hal, öszvér, teve, ló pofájú,
oroszlán,
tigris, elefánt fejű rém,
háromfejűek,
suta félszeműek,
lógó hasúak,
csupa-var hasúak,
kecskén
lovaglók, pöfeteg lábúak,
szigony-körműek,
kard- s dárda-fogúak,
fatörzs-karúak,
kicsavart törzsűek,
fél-orcájúak,
hasitott szájúak,
rézszínü,
sárga, csupa-vér bőrűek,
dorong-kezűek,
füst-szürke hajúak,
rongyokba
bújtak, elefánt-fülűek,
lenyúzott
bőrt vagy semmit viselőek,
fél arcuk
sápadt, fele testük zöldes,
rőtek meg
szürkék, feketék meg sárgák,
kígyó-karúak,
övükön kolomppal,
repedt csengőkkel
csunya zajt csapóak,
markolva
nyársat, magasak, mint pálmák,
kicsik,
mint törpék, vicsorogva rútul,
birka-fejükhöz
madarak testével,
macska-fejükhöz
torz emberi törzzsel,
borzas
hajúak, kopaszok, csimbókkal,
kötél-ruhában,
csupa rongycafatban,
vigyorgó
arccal, szemüket meresztve,
erőt apasztón,
a szivet zsibbasztón,
vad ugrásokkal
haladva előre,
átbukfencezve
az előttük állón,
tolongva-lökve,
levegőbe szökve,
csapatostul
fák tetején nyüzsögve,
vad táncot
lejtve, szigonyuk csóválva,
süvöltve,
súlyos buzogányt emelve,
diadalmasan
bika-hangon bőgve,
tűzlánggal
égő, lobogó hajukkal.
E rusnya
szörnyek hada körbevette
a bódhi-fát*
és az alatta ülőt,
s megálltak,
várva a gazda parancsát,
hogy rontsanak
rá, elemésztve-rontva.
Az éj leszálltán,
mikor elközelgett
Mára s a
nagy bölcs nagy összecsapása,
a föld megrendült,
beborult a mennybolt,
lángok lobogtak,
a világ morajlott,
a szélvész
búgott, a vihar süvöltött,
csillag
nem égett, feketült a holdfény,
sűrű sötétség
takarta a földet,
kavargott-forrott
valamennyi tenger,
a sziklabércek
repedezni kezdtek,
a kígyó-szellemek
a támadásra
méltatlankodva
Márára szegezték
pillantásukat
s dühösen sziszegtek.
Csupán
a tisztult, szent isteni bölcsek
nézték közönnyel,
szánakozva Mára
próbálkozását,
mert lelkük a legfőbb
Törvényben
élve, haragot sem ismert.
A fánál
Mára gyülevész hadának
gyilkos
szándékú gyülekezte láttán,
a megváltásnak
közeledtét várva,
minden igaz
lény "Üdv, üdv!" szava zengett.
A nagy
bölcs nézte az igazság-bontó,
feléje rontó
sereget nyugodtan,
és meg se
rezzent, nem félemedett meg,
akár oroszlán
a tehéncsordában.
Ekkor kiadta
a parancsot Mára
a szörny-seregnek,
hogy ijesszenek rá,
és fegyverével
ki-ki rája támadt,
hogy megzavarja
szilárd nyugalomban.
Cikázó
nyelvvel, hegyes agyarakkal,
égő szemmel,
mint a Sárga Korongú,
kitátott
szájjal, meredő nyárs-füllel
álltak elébe,
rémítni remélve.
Hiába álltak
szörnyű alakokban,
fenyegetően,
rémítve előtte,
nem vette
őket komolyan, csak nézte,
mint vidám,
pajkos gyerekek játékát.
Egy, vérbe
forgó, iszonyú szemekkel,
buzogányát
rá magasra emelte,
ám megmerevült
buzogánya, karja,
mint egykor
Indra kezében a villám.*
Mások fatörzset,
köveket ragadtak,
ámde nem
bírták a bölcsre hajítni.
Fástul,
kövestül a földre lebuktak,
mint Vindhja-sziklák,*
ha lesújt a mennykő.
Mások felszökve
levegőbe, onnét
dobtak rá
fákat, követ és szekercét,
de ottmaradt
mind, levegőben függve,
mint esti
felhőkön a megtörő fény.
Más szalma-csóvát
vetett a fejére,
hegycsúcsnyit,
lánggal lobogóan izzót,
ám az megállt
fent, mihelyst kivetette,
s szentsége
révén ezerfele porlott.
Más, mint
az Égősugarú az égről,
parázs-esőt
szórt fejére magasról,
mint Méru
bérce a világ végnapján
szétporló
sziklák izzó arany-ércét,
de a tűz-zápor
sziporka-esője,
mikor lehullt
a bódhi-fa tövére,
lótusz-szirommá
vált rőten a földön
szelídsége
végtelen erejétől.
Hiába támadt
fenyegetve sok vész,
özönnyi
fegyver, test- s lélek-emésztő,
nem mozdult
ültében a Sákja-szentség,
szándéka
mellett kitartva barátként.
Kígyókat
fújt rá másiknak a szája,
mint korhadt
fának kígyótanya-odva,
de megbűvölten,
közelébe érve
sziszegni,
marni, mozdulni se tudtak.
Viharfelhővé
vált némelyik ördög,
villám,
mennydörgés szörnyű robajával,
és kőzáport
szórt a fára magasból –
s virágesőként
pergett le a földre.
Nyilat
feszített íjára a másik,
de ott lobbant
el, mielőtt kilőtte,
mint lobbanékony,
vad férfi haragja,
amely lelkében
meddően emészti.
Öt nyílvesszőt
lőtt egyik ki a bölcsre,
de mind
megállott, nem érte el egy sem,
ahogy megbénul
az öt érzék abban,
aki nem
vágyik születésre, kéjre.
Másik dühödten
vetette magát rá,
hogy agyoncsapja
buzogány-ütéssel,
de összeroskadt,
mielőtt elérte,
mint kit
lehúznak a földre a vétkek.
Egy rút
boszorkány, koponyát szorító,
varázzsal
készült bódítni a bölcset,
de csak
kóválygott körülötte folyton,
mint tanuláskor
a lusta figyelme.
Másik merően
szegezte szemét rá,
hogy megperzselje
szemének a lángja,
– s előtte
állva, nem látta bölcset,
ahogy nem
látja javát a mohó vágy.
Nehéz kősziklát
emelt fel a másik,
– hiába
fáradt, lerogyott alatta,
mint üdvre
vágyó, aki nem tudással,
csak önkínzással
akar érni célhoz.
Sok más
oroszlán- s hiéna-alakban
csapott
üvöltést, bömbölve-vonyítva,
hogy minden
élő reszketve figyelt fel,
gondolva,
mennyet hasít meg a villám.
Az erdőkben
az elefántok, őzek
mind szétfutottak
vagy földre lapultak,
s az éjszakában
ijedt csipogással,
mint nappal,
rebbent fel a sok madárraj.
E fülrepesztő,
iszonyú zsivajban,
melytől
megdermedt valamennyi élő,
ő meg se
rezzent, nem ijedt meg, nem félt.
Garuda*
sem fél, ha a varjú károg.
Minél kevésbé
zavarta a bölcset
a félelmes
had kusza támadása,
annál vadabbul
tört ellene Mára.
A szégyen
és düh hajszolta a hitványt.
Amíg a
Törvény gonosz ellensége
ily vad
haraggal támadta a szentet,
egy láthatatlan,
csoda fényt árasztó
szellem
keményen szólt a levegőből:
"Ne fáraszd,
Mára, magadat hiába!
Gyűlölködésed
hagyd abba, nyugodj meg!
Ő ostromodtól
meginogni nem fog,
mint Méru
bérce a vihar dühétől.
Hamarébb
hagyja el a tűz az izzást,
a víz az
ömlést, a föld a nyugalmat,
mint szándékát
ő, akinek erőit
világkoroknak
szent érdeme adta.
Szándék,
kitartás, s valamennyi élő
iránti részvét
oly erős e hősben,
hogy nem
kel fel, míg a valót nem látja;
akkor kel
a Nap, ha az éjt elűzte.
Ha fát
dörzsölnek, kigyullad a tűzláng;
ha földet
ásnak, vízhez jut az ember;
kitartással
ő is eléri célját;
nincs lehetetlen,
igaz úton járva.
A szenvedélyek
nyomorúságától
beteg világot
könyörülve szánja
ez a nagy
orvos, s a tudás gyógyírját
keresve
fárad; akadályt ne lásson!
Sok útvesztőben
tévelyeg az élet,
s ő fáradsággal
keres igaz ösvényt.
Bűn megzavarni
útbaigazítót!
Kalauz kell
eltévedt karavánnak.
A vak sötétben
elbuknak az élők,
s ő tudás
mécsét gyújtja a világnak.
Kioltani
nem szabad ezt a lángot,
akár az
éjben elfújni a mécsest.
A világ
születések tengerébe
merült el,
s nem bír túlpartra kijutni.
Ő eljött,
hogy az árból kisegítse.
Ne bántsa,
aki becsületet ismer!
Levele
tűrés, gyökere kitartás,
virága jóság,
értelem az ága,
gyümölcse
Törvény a tudás fájának –
mikor kisarjadt,
ki ne vágja senki!
Hamis látszatok
erős kötelébe
hurkolt
világot szabadítni készül,
kemény bilincsek
letörésén fárad.
Vesztére
törnöd ilyen ügyben vétek.
Beteljesülni
ma jött el a napja
mindannak,
mit tett a felébredésért.
Ezért ül
itt most szilárdan e fánál,
mint ős
időknek nagy bölcsei régen.
A kincses
földnek köldöke e szent hely,
minden malasztja
ide gyűlt most egybe.
A széles
földön méltóbb hona nincsen
elmélyülésnek,
méltóbb helye üdvnek.
Nyugodj
meg, Mára, magad ne emésszed.
Erőd, hatalmad
ne silányítsd dölyffé.
Ne bizakodj
el, a szerencse tűnő.
Ingó talajra
sose vesd a lábad!"
Midőn a
szellem befejezte szózatát,
s rendíthetetlen
nyugalommal ült a bölcs,
a vesztes
Mára megalázva távozott,
világ-butító
nyilait cipelve el.
Veszítve
kedvét s a csatát, a hadsereg
a földre
dobta köveit, fatörzseit,
s futott
dühödten a világba százfelé,
mint üldözőktől
menekülnek vert hadak.
Menekül
a gonosz ördög, vesztesen,vert hadával.
A diadal
ama szenté, győztesen vak homályon.
Kiderül
a borus égbolt, Hold kacag, mint a szép nő.
Szirom-özön
a magasból illatos permetet szór.
Így szól a Buddha élete című költeményben a tizenharmadik ének:
Mára legyőzése.
********
XIV. ének
Kitartással
s nyugalmával legyőzte Mára seregét,
s elmélyülésbe
mélyedt, hogy a Legfőbbet ismerje meg.
Úrrá lett
az elmélyülés minden fokán, s az éjszaka
első szakában
átélte előző születéseit:
"Itt s
itt ez voltam, majd onnét ide s ide mentem tovább."
Így sok
ezernyi létére sorra visszaemlékezett.
Felrémlett
mindegyik létben a születés és a halál,
és könyörülettel
szánta az összes élőlényeket:
"Kering
segedelem nélkül, mint a kerék, ez a világ,
övéit egyre
elveszti, és ezt ismétli szüntelen." /?/
Amikor
ezt így átlátta, ily bizonyosságra jutott:
"Az útilapu
száránál értéktelenebb ez a lét!"
Majd mikor
elkövetkezett az éj második szakasza,
végtelen
égi látást nyert igaz-látók legjobbika.
Feltárult
e csodálatos, tisztult égi látás előtt
– mint folttalan
tükör síkján –az egész világegyetem.
Látta,
hogy az élőlények – a gonoszok úgy, mint a jók –
létrejönnek
és elmúlnak, és szánalma növekedett:
“E gonosz
életűekre keserves sors vár azután,
e tiszta
életűek majd a mennybe jutnak azután.
Rettentő,
iszonyokkal telt pokolra buknak amazok,
és megszámlálhatatlan
kínt kell hosszan elszenvedniük.
Tűzszinű,
olvasztott vasat kell egyeseknek nyelniük,
mások megtüzesített
vas karó hegyén üvöltenek.
Vas üstben
mint az étel fő sok más, fejével lefelé,
sokat izzó
parázshalmon pörkölnek irgalmatlanul.
Sokat tépnek-marcangolnak
vasfogú, szörnyeteg kutyák,
sokaknak
testét vas-csőrű, mohó varjú-had csípdesi.
Menekülnének
perzselő forróságtól, tűztől sokan,
sötét erdőbe
futnak, s ott a fákon kard a falevél.
Sokágú
fává válik más, és fejszék vágják ágait,
de a kíntól
se halhat meg. Életben tartják tettei.
Öröm, élvezet
kedvéért, futva a fájdalom elől
tettek ezt-azt,
s gyümölcse most kivédhetetlen fájdalom.
E nyomorultak
gaztettet követtek el gyönyörökért,
s most e
gyönyörök emléke szemernyi gyönyört sem okoz.
Nevetve
tették sok szennyes tettüket szennyes lelküek,
és idejük
leteltével gyümölcsét sírva élvezik.
Hogyha
a bűnösök látnák, mi lesz érte a büntetés,
bizony forró
vért hánynának, mint kinek testét kór öli.
Nyughatatlanul
kapkodó mohóságát sok törtető
új életében
állatként öltve testet szenvedi meg.
Hús, bőr,
szőr vagy fog kedvéért ölik őket vadászaton,
vagy kártevőként
irtják ki a saját családtagjaik.
Étlen-szomjan,
kifáradva és magatehetetlenül
szenvedi
ló- s ökör-testük az ostorok csapásait.
Mint erős
elefántoknak, hitványakat kell vinniük,
fejüket
ösztöke döfi, sarokkal rúgják testüket.
S mind
eme szörnyű kínok közt az a legszörnyűségesebb,
hogy mind
gyűlölik egymást is, s egyik gyötri a másikat.
A vízben
vízi kínozza, a levegőben légiek,
a földön
földön állóval tépik egymást kölcsönösen.
Amazoknak
a szívében a rút irígység vert tanyát,
s örök sötétség
lett részük a másvilágon bűnükért.
Tűfoknyira
szorult szájjal, és puffadt hassal, mint a hegy,
éhség és
szomjúság kínja gyötör más nyomorultakat.
Bármilyen
szennyes ételre rávetnék magukat mohón,
de nem jutnak
odáig, mert megbénítják volt tetteik.
Ha tudnák
azt, hogy önzésük majd ilyen gyümölcsöt terem,
akár a húst
is átadnák testükről, mint egykor Sibi.*
Pokol helyett
az anyaméh nevű szennyes tó vár sokat,
ismét születnek
emberként, hogy majd tovább szenvedjenek.
.........................................................................................
Igaz élet
jutalmául az égbe jutnak egyesek,
mások a
föld színén lesznek nagy hatalmú uralkodók. (35)
Másokból
kígyó-szellem lesz, kincset őriznek föld alatt.
A lét tengerében
ki-ki tettei szerint így bolyong."
Ezt látva,
az éj harmadik szakában így gondolkozott: (49)
"Óh jaj!
Mindenki, aki él, a szenvedések vándora, (50)
a kínok
özönével telt létből kiútat nem talál,
nem méri
fel, hogy a világ születik s sorvad szüntelen,
meghal
és máshová kerül, s utána újra létre kel. (50)
Mi az, aminek
megléte vénséget és halált okoz?"* (52)
Ha születés
van – így látta –, vénség s halál szükségszerű.
Tovább töprengett,
hogy mi az újabb születés kútfeje?
Kapcsolódás*
a létező világhoz létezés oka (58)
Ám ez a
kapcsolódásunk miből fakad? – gondolkozott. (60)
A létszomj,
élet-ösztön az indítéka, ismerte fel. (60)
De a létszomj
miből támad? – kutatta az okát tovább. (62)
A létszomj
megteremtői az érzetek, az észlelés. (62)
Hát annak
mi az oka, hogy megjelennek az érzetek? (64)
A tárgyakkal
érintkeznek az érzékszervek, ez az ok. (64)
S mire vezethető
vissza tovább ez az érintkezés? (66)
Hat érzékszervünk
működik, így támad az érintkezés. (66)
S az érzékek
működése hol zajlik le? talaja mi? (68)
Talaja
a név és alak, azaz a test, egyéniség. (68)
S mi annak
a feltétele, hogy létrejőjjön név s alak? (70)
A megismerés,
tudat az, amiből név s alak fakad. (71)
S tovább
menve, honnét támad a tudat, a megismerés? (72)
Előző születésünkből
hozott adottságok szülik.
S e kényszerű
adottságok minek következményei?
A nem-tudásból
folynak mind – látta meg a végső okot
a nagy eszű
Bódhiszattva, a bölcsek legbölcsebbike.
Mikor mindezt
átgondolta, a megoldásra eljutott:
"Hogyha
a nem-tudás szülte adottság működésbe lép,
az adottság
miatt támad a tudat, mely most működik.
A tudat
a név és alak létrejöttét teremti meg, (74)
s ha név
és alak létezik, hat érzékszerv is jár vele. (77)
Érzékszervek
a tárgyakkal érintkeznek, s lesz észlelés.
Az észlelés
eredménye, hogy a létszomj is létrejön. (78)
A létszomj
kapcsolódást szül, ebből támad a létezés.
A létezés
születésben valósul meg, s jön kor s a kór, (79)
s a világot
vénség és kór után a halál falja fel.
A halál
fájdalom-tüze nagy szenvedések gyökere.
Im, ilyen
módon jön létre ez az egész nagy szenvedés."
Felismerte
a Nagy Lélek mindezt, és megvilágosult.
Majd mindezt
összefoglalta, és így gondolkozott tovább:
“A halált
az öregség s kór legyőzése megszünteti; (80)
a születés
megszűnése vénséget s kórt megszünteti.
Ha megszűnik
a létezés, születés sincsen már tovább;
a kapcsolódás
megszünte a létezést megszünteti.
A kapcsolódás
megszüntét létszomj megszünte éri el, (81)
s a létszomjat
az észlelés elfojtása szünteti meg.
Észlelés
akkor nem lesz, ha nem történik érintkezés;
hat érzékszerv
elfojtása semmíti meg az észlelést.
Érzékszervek
nem működnek, ha nincs jelen név és alak; (82)
a nevet
s alakot tudat elfojtása töröli el.
Nem jelenik
meg a tudat, ha adottságok nincsenek, (83)
és nincsenek
adottságok, ha eltűnik a nem-tudás.
Tehát a
nem-tudás minden szenvedésnek a gyökere,
s aki a
megváltásra tör, szüntesse meg a nem-tudást.
A nem-tudás
megszüntével aki csak él és létezik,
az összes
szenvedésektől megszabadul véglegesen.”
Bódhiszattva
felismerte világ rendjét világosan,
majd áttekintve
még egyszer, megfogalmazta tételét:*
"Ez a szenvedés,
az oka a szenvedésnek pedig ez,
ez a szenvedés
megszünte, amihez ez az út vezet."
Igy a Magasztos,
ott ülve fű-trónusán a fa tövén,
gondolata
hatalmával magától megvilágosult. […]
Így szól a Buddha élete című költeményben a tizennegyedik ének:
A megvilágosulás magasztalása.
|
|