I. ének

Az Alkotónál is erősebb üdv-adó,
a fényt adó Nap parazsánál fényesebb,
a hűsitő Hold sugaránál enyhitőbb
Szentet köszöntöm, akihez nincs fogható.

Egy égbenyúló palotákkal ékes
város terült el a hegyek tövében,
melyek mint felhőgomoly, úgy övezték.
Kapila bölcsnek a nevét viselte.*

Fehér fényében az örök hó fedte
Kailásza-hegycsúcs* ragyogása izzott,
és felhők nyáját odacsábitotta,
de egy sem bánta meg e tévedését.

Sok drágakő úgy ragyogott halommal,
hogy nem hatolt be a homály s szegénység.
Mindig mosolygott a Szerencse arca,
hogy boldog város lehet a lakása.

Sok oltár, ablak, kapuív sorával,
fényes kövekkel ragyogott sok utca,
s mivel nem támadt a világon másuk,
egymással versengtek a palotái.

Nők lótusz-arca üde holdkorongját
a Nap csodálta, nyugovóra térve,
s izzón bukott le a nagy óceánba,
hogy féltékenysége hevét lehűtse.

A Sákja-háznak* ragyogása láttán
feledte Indrát* valamennyi nemzet.
Sok tarka zászló nevüket lobogta,
s homályba süllyedt az egek királya.

Az éji lótuszt kacagásra bírta
ezüst tetői telihold-korongja,
és elrabolta vizirózsa rőtjét
napfényben égő, aranyos falakkal.

A földet őrző fejedelmek élén
Suddhódana, nemes uralkodójuk,
sugárba vonta e királyi várost,
mint lótusz kelyhét a reá sütő Nap.

Fejük fölött állt, de barátjuk is volt.
Bár bőkezű volt, soha büszke nem volt.
Alattvalóit becsülő nagyúr volt.
Hatalma nagy volt, de szelíd szivű volt.

Ha karja sújtott, elefántok buktak
előtte térdre a csaták hevében,
s a homlokukról legurult sok ékkő
virágesőként boritotta lábát.

Az ellenséget keze messze űzte,
akár a Forrósugarú az éjet,
s erénye mint a ragyogó szövétnek
vezette népét követendő útra.

A gyönyörűség, vagyon és igazság
alatta egymást segitette célhoz:
tökélyre tört mind, s ez a versengésük
nemes tüzével hevitette őket.

A Sákja-rádzsa bizalommal számolt
számlálhatatlan, hű tanácsosával.
Fénylett közöttük, mint az éji égen
a csillagok közt a szelíd tüzű Hold.

A háremhölgyek ragyogó hadában
a fényes rádzsa ragyogásba vonta
fényével, mint a Nap az ég homályát,
fő hitvesét, a csoda-fényü Máját.

A népet mint jó anya, úgy szerette;
bölcsek beszédét a szivére vette;
urának házát gyöngyként díszitette;
mindenki istennőnek tekintette.

Az asszony sorsa keserűség, bánat,
de boldogságot, örömet hozott rá.
Derűre válik a vak éj borúja,
ha Hold vidítja ragyogó sugárral.

"Nem fog fel engem ez a tompa népség
érzékfeletti alakomban" – így szólt
a Törvény, s váltva finomabb valóját,
hogy szem láthassa, földi testbe készült.

Igy hát alászállt a Tusita-égből*
a legszentebbik, fénylő Bódhiszattva,*
és a királyné méhébe hatolt be,
mint kígyó-szellem* üregébe búvik.

Egy hófehér, hatagyararú elefánt alakját,
Himálaja jege gyanánt ragyogón sugárzót,
öltötte fel, s hogy a világ nyomorát lerontsa,
Suddhódana neje ölébe így hatolt be.

A nyolc Világőr* odagyűlt az égből
őrséget állni a Világ Uránál.
A Hold sugárzik valamennyi tájra –
Kailásza-csúcsra a legékesebben.

Májá, mikor szíve alatt viselte,
mint villámot rejt a gomolygó felhő,
bő kézzel osztott adomány-esővel
oltotta hűsre a szegénység lángját.

Egyszer a várandós úrnő a Lumbiní-ligetbe* ment
urának engedelmével, s a hárem is követte őt.

Egy virágfürttől meghajló faágban megfogózkodott,
s e percben méhét megnyitva, Bódhiszattva világra jött.

Jó jegyben állt éppen a Pusja-csillag,*
s a tiszta lelkű, gyönyörű királynét
szülési fájás baja nem gyötörte,
mikor megszülte a Világ Reményét. (9.)

Csodásan úgy jött ki az oldalán át,
mint fellegekből kitörő, kelő Nap,
s homályt elűző sugarak tüzével
aranyba vonta az egész világot.

Felfogta őt, nehogy a földre leessen a teste,
óvatosan a nagy Ezerszemü Indra isten,
s két vízsugár permetezett a fejére az égből,
és illatos szirom-özön mandára-virágból.*

A rá vigyázó, nemes égieknek
öröm volt látni csoda-fényü testét.
Sugárhálóba boritotta óket,
mint esti felhőt az emelkedő Hold.

Mint egykor Aurva* született a combból,
Prithu a kézből, Mándhátri a fejből,
vagy mint Kaksívat született a vállból,
éppúgy csodás volt az ő születése. (10.)

Kiszállt a méhből hihetetlen úton,
ragyogva, égő tüzü égi lángként,
s nem mint tudatlan csecsemő jelent meg:
világkoroknak a tudását bírta. (11.)

Áradt belőle az erő, dicsőség;
világitott, mint a kelő Sugárzó,
szemkápráztatón idelent a földön,
mint Csillagnyájak Ura fenn az égen. (12.)

Nap fénye elfojtja a mécs világát –
testének fénye a Napot legyőzte.
Mint színarany tömb, ha tüzön hevítik,
sziporkát szórt szét valamennyi tájra. (13.)

Most talpra állott, és meg nem inogva
hét lépést lépett, dobbantva szilárdan,
a föld szinén hét lótusz-jelet ütve,
mint az égbolton a hetevény csillag. (14.)

"Világ üdvére a tudást hozom most.
Ez az utolsó születésem immár."
Így pillantott szét az oroszlán-léptű
a négy égtájra a jövő szavával. (15.)

Két vízsugár hullt le az égből ekkor
Annak fejére, akinél nagyobb nincs,
lágy holdsugárként felüdítni testét;
mindkettő egyszerre hideg s meleg volt. (16.)

Lazúrkő lábú, aranyos támlájú,
selymes királyi nyoszolyán pihent le.
Sok jaksa-szellem* körülállta ágyát,
arany lótusszal hódolva előtte. (17.)

A menny lakói fejüket lehajtva
fehér napernyőt* emeltek a légben
Májá szülötte királyi fejénél,
áldó igéket suttogva javára. (18.)

Az égi kígyók, kik a régi Buddhák
őrzői voltak, tanitásra vágyva,
most őt legyezték igaz áhitattal,
virágszirommal telehintve ágyát. (19.)

A tiszta tájon lakozó sok isten
tisztult szivében az öröm kigyúlt, hogy
a szenvedésbe lemerült világra
megérkezett most a Beérkezett szent.

Bár cövekelte a Hegyek Királya,*
rengett a Föld, szél-ingatta hajóként,
s felhőtlen égből zuhogott a zápor,
szantálfa-, lótusz-, vizirózsa-hűssel. (21.)

A légben lengett puha, lanyha szellő,
sok égi kelme lebegett le szárnyán.
A Fényt-adó is ragyogóbban tűzött,
s a levegőben lobogott sok lángnyelv. (22.)

A kastély-kert északkeleti szárnyán
kristályvizű kút fakadt ki magától,
s az ámuló hárem a kút vizében
mint szent fürdőkben mosta le a vétkét. (23.)

A Tan tudását tanulni törekvő
szellemhadaktól az a táj erőt nyert.
Virág-szemét tárta kiváncsi sok fa,
virág-illattal hódolva előtte. /?/ (24.)

Kipattant bimbók üde illat-árját
a szél széthordta valamennyi tájra,
és méhek zsongó dala üdvözölte,
levegőn élő kígyók hada itta.

A nők fülében ringott arany ékszer,
kezükben lant, dob, csengő zeneszerszám,
ajkukról ének édes szava zendült,
így ünnepelte az egész világ őt.

"Nem látta tisztán a királyi törvényt
bölcs nemzetségfő Bhrigu, s Angirasz sem;*
később kitárták nyomaikba lépő
fiaik: Sukra, s Brihaszpati véle. (41.)

Száraszvatának szava mondta újból
a Védát, mit már ősei feledtek,
s rendezte Vjásza a szent szöveget, bár
Vaszistha nem volt rá képes előtte. (42.)

A régi bölcset, Csjavanát lehagyva,
Válmíki fűzte a regét dalokba.
Beteg-gyógyítás tanait nem Atri,
hanem fia volt, aki jól megírta. (43.)

Amit nem ért el sohasem Kusika,
a bráhman-rangot fia megszerezte.
Határt szabott ki a nagy óceánnak
Szagara, és nem az Iksváku-ősök. (44.)

Nem ismerték régebbiek a jógát,
bölcs tanítója Dzsanaka király lett.
A Súra-sarjak neve-híre nagy volt,
nagyatyjukat nem koszorúzta hírnév. (45.)

Lám, így a döntő nem a kor, idő, hely:
hol ez, hol az lett a világon első.
Sok nagy király s bölcs csoda-hírü műve
fiak, s nem atyjuk erejét dicséri." (46.)

Így ünnepelte a királyt a sok pap,
biztatva jóval, a remény szavával.
Üdvös beszédük a király szivéből
elűzte gondját, örömét növelte. (47.)

A boldogító ige hallatára
ajándékokkal tisztelte meg őket:
"Amint mondtátok, legyen úr a földön,
majd élte végén erdőbe vonuljon.”* (48.)

Látta jelekből, s látnoki tudással,
a bölcs Aszita, hogy megszületett Az,
aki véget vet minden születésnek,
s szent Tanra szomjan ment a palotába. (49.)

A zord vezeklés erejével izzó,
brahman-tudók* közt tudományban első
bölcset a főpap sietett fogadni,
és fejedelme lakába kisérte.

A hárem zsongott, vígan ünnepelte,
hogy megszületett a királyi gyermek.
A bölcs belépett. Kora és tudása,
s vezeklésének tüze ékitette. (51.)

Hellyel kínálta, s üditő itallal,
lábmosni vízzel a király a bölcset,
mint Antidéva valaha Vaszisthát,*
megtéve mindent, mit az illem kíván. (52.)

"Boldoggá tettél, s öröm udvaromnak,
hogy megtisztelte e lakot szentséged.
Várom parancsod. Mi a kívánságod?
Tanítványodként utasíthatsz engem." (53.)

Így kérte szóra a király a szentet,
mély tisztelettel, igaz érzülettel.
Ő tágra tárult, csoda-látó szemmel,
zengő szavakkal tudomásul hozta: (54.)

"Méltó tehozzád, fejedelmi lélek,
vendégszerető, igaz úton járó,
hogy kor, tudás, rang, becsület parancsa
ilyen baráti fogadásra késztet. (55.)

Igen, sok régi, nagy uralkodó is
kincsben szegény volt, de erényben gazdag.
A Törvényt védte, nem az ön-hatalmát,
lemondva bölcsen az üres javakról. (56.)

Ám halld meg most okát jövetelemnek.
Örvendj, örömhírt hozok, ez hoz erre.
Hallottam égi hangot a magasból:
fiad lesz világ világosodása. (57.)

A hangot hallva, jógába merültem,
s jelekből láttam, hogy a hír igaz volt.
Jöttem, hogy lássam Sákják lobogóját,
mint Indra-zászlót a nagy ünnepségen." (58.)

A férfi-Indra megörült e szónak,
és szinte kábultan a nagy örömtől,
a dajkával a csecsemőt kihozta,
s mutatta: lássa remeték vezére. (59.)

Csodálva nézte a nemes királyfit,
testén szerencse megannyi jelével:
talpán kerék, ujja közében hártya,
hosszú szemöldök, elefánt-erős törzs. (60.)

A kisdedet látva a dajka karján
– mint Tűz szülöttét az Umá ölében –,*
könnycseppek gördültek le a pillájáról,
sóhajtva ég felé emelte arcát. (61.)

Aszita könnyek-boritotta arca
megrémítette az atyát, fiáért.
Kezét kulcsolva, a fejét lehajtva
kérdezte, könnytől akadó szavakkal: (62.)

"Szentség! Ha testén csoda-jelt találtál,
s éppígy csodás volt a világra jötte,
s üdvöt, szerencsét szavad is jövendőlt,
mért fátyolozzák szemedet most könnyek? (63.)

Mondd, hosszu élet lesz e gyermek sorsa,
vagy bánatomra született a földre,
s e korty vizet, mit nehezen szereztem,
rögtön megissza a halál előlem? (64.)

Mondd, szertefoszlik eme fő reményem?
Családom díszére lesújt a balsors?
Nyugodt lélekkel hagyom itt a földet?
Szemem lehúnyni se tudom miatta. (65.)

Családom sarja kivirulni nem fog?
Ki fog száradni, mielőtt teremne?
Uram, szólj gyorsan! Elemészt a kétség.
Tudod, szülői szeretet milyen nagy.” (66.)

Balsors-ijesztett ura aggodalmát
eloszlatta a remeték királya:
"Király, nyugodjék meg a lelked! Úgy lesz,
amint ígértem; igazat beszéltem. (67.)

Nem attól tartok, hogy a sorsa más lesz:
a saját sorsom szomorít el engem.
Időm lejárt, és épp most született meg,
ki majd véget vet minden születésnek. (68.)

Lemond a trónról, a világi díszről,
szilárd erővel igaz útra tér át,
a vak világban a tudás napjával
tudatlanságnak a homályán áttör. (69.)

Hulláma vénség, tajtéka betegség,
vihara halál a nagy óceánnak:
a szenvedésnek, de ő a világot
kimenti ebből a tudás hajóján. (70.)

Erény medrében, a tudás vizével,
elmélyülés és türelem sodrával
árad Tanának üditő folyója,
a szomjas élők kínját csillapítja. (71.)

Vágy erdejében, bánat kötelében,
a születések vad forgatagában
vergődőknek, mint eltévedt vándornak,
megmutatja a szabadulás útját. (72.)

Vágy-gerjesztette szenvedély tüzétől
perzselt világnak tana hűs esője
enyhet fog adni, ahogy az aszályban
sínylődő földet a zápor üdíti. (73.)

A kívánságok reteszével elzárt
tudatlanság nagy kapuját bezúzza
az Igaz Tan súlyos ökölcsapása,
a rab világnak az utat kitárja. (74.)

A tévelygések kötelébe hurkolt,
segítő nélkül gyötrődő világot
kiszabadítja ön-okozta bajból
a Törvény Ura, ha tudatra ébred. (75.)

Így hát ne aggódj a fiad miatt te.
A sajnálatot azok érdemelnék,
kiket süketté tesz a balgaság, dölyf,
s nem hallgatják meg a Tökéletes Tant. (76.)

Az Igaz Tan kinyilatkoztatását
én már nem érem meg, ezért hiába
értem a csúcsra az elmélyülésben;
vesztes vagyok, bár magas égbe jussak." (77.)

Igy szólt a nagy bölcs, s szava hallatára
elmúlt a rádzsa s neje aggodalma.
"Ez lesz fiamból" – s fia sorsa tette
saját magát is megelégedetté. (78.)

Mégis gyötörte a szivét a gond, hogy
szentség útján fog fia majd haladni.
Tisztelte ő is az igaz tanítást,
de fájt, hogy el fog fia válni tőle. (79.)

Aszita remete így tudatta véle,
hogy a fia útja hogyan vezet magányba,
s magasan a levegőbe szállt, ahogy jött,
a szemek elől tovatűnt csodás alakban. (80)

(Amikor a csecsemőt az anyja bátyja,
a remete, szent Naradatta szemre vette,
a fejedelem elé sietve, inti,
Aszita szavát a szivére venni kéri.*) /?/ (81.)

A fejedelem a gyermekére büszke,
s a birodalom valamennyi gondja-búját
feledi, egyedül arra gondol ekkor,
hogy a születési ritust megünnepelje.* (82.)

Amikor a tizedik nap érkezett el,
a papok a rádzsa szavára bemutatták
– ahogyan a hagyományok azt kiszabják –
tüzükön az áldozatot, varázsimákkal. (83.)

Ezer hibátlan, tele tőgyü, borjas,
arany lemezzel beborított szarvú,
kövér tehén lett a papok jutalma
fiára áldást rebegő imákért. (84.)

Dús áldozattal felüdítve lelkét,
szerencsés csillagzatu napra kelve,
szerencse percében a rádzsa indult
a háreméből palotába vissza. (85.)

Ékkővel ékes, elefántcsont-díszes
gyaloghintóba a királyné felszállt,
ölében tartva a királyi sarjat,
áldásért esdve a nagy istenekhez. (86.)

Nejét engedte a király előre,
kíséretében az idős papokkal.
Újjongó nép sorfala közt követte,
mint mennylakók közt az egek királya (87.)

A Sákja-rádzsa hazatért lakába,
mint Szkanda-nemző Siva* tündökölve.
A boldogságtól ragyogott az arca,
s két kézzel szórta az ajándék-záport. (88.)

Kapilavasztu örömárban úszott,
királyi sarjjal gyarapodva híre,
akár Kuvéra* tündérpalotája
a Kincs Urának fia megjelentén. (89.)

Így szól a Buddha élete című költeményben az első ének:

A Magasztos születése.
 
 

II. ének

Megszületett, ki születést s halál old.
E naptól fogva nőtt atyja hatalma
kinccsel, lovakkal, elefánt-sereggel,
mint nagy folyó a patakok vizével.

Özönlött hozzá az arany s a gyémánt,
kincs, drágakő, gyöngy, sebes áradatként.
Nőtt napról napra palotája kincse,
hogy meghaladta valamennyi vágyát.

Vad elefántok a Himálajából,
amelyeket még a világot tartó
ős-elefánt* sem bírna tán betörni,
az ő szavára szelidülten álltak.

Lovak dobogtak a sok istállóban,
arany szerszámmal, lobogó sörénnyel,
nemes fajtájuk telivér-jegyével,
vásárlás, zsákmány vagy ajándék révén.

Kövér, jól táplált, tele tőgyü, borjas,
szép fényes szőrű, szelid, ékes, jámbor,
bőven tejelő tehenek legeltek
birodalmának buja-dús mezőin.

Ellenségei hada semleges lett;
ki semleges volt, a barátjává lett;
barátja szirtként mellette kiállott;
a meghasonló feledésbe süllyedt.

Időben hullott az eső az égből,
a jégverés nem verte a vetést el,
szellő-terelte, üde felhőnyájak
villám-övétől ragyogott az égbolt.

Szántás se kellett, hogy a föld teremjen.
Beérett minden évszakban a termés.
A zöldelő, dús veteményes kertben
nedv s íz duzzasztott gyökeret, gumókat.

S ha háború vad tüze gyúlt ki olykor,
és lélekoltó csata dúlt a tájon,
az űzött terhes anya nem vetélt el,
épségben szülte meg a magzatát mind.

Restelli máskor a szegény, hogy kérjen
a gazdagtól, bár vagyonában dúskál;
most még az sem, ki maga sem volt gazdag,
nem fordult háttal az esedezőhöz.

Sem hitszegő, sem rokonát elűző,
sem cselszövő, sem hazudó, se gyilkos
nem akadt ekkor birodalma-szerte,
mint ősidőkben, Jajáti* korában.

Templom, kolostor tömegével épült,
parkot ültettek, tavat, kutat ástak
fogadalomból az igaz lelkűek,
hogy földre hozzák le a menny világát.

Eltűnt az éhség, a veszély, betegség,
mennyben érezte magát az egész nép.
A férj nejét, és az urát az asszony
híven szerette, soha meg nem csalta.

A szerelemben nem a kéjt hajszolták;
nem űzött birtokvágyra a mohóság;
álszent se volt, ki adományt csikarjon;
oltáron állat vére sohasem hullt.

A tolvajlásnak neve is feledve.
Földjét ellenség hada nem tiporta.
Bőség, biztonság boldog kora jött el.
Béke honolt, mint remete-tanyákon.

A királyfi megszületése óta
– mint a Nap fia, Manu* életében –
uralkodott az öröm és igazság,
kihalt a bűn és vele a gonoszság.

S mert ettől fogva siker koronázta
a mahárádzsa valamennyi dolgát,
Sziddhártha, ‘Célját sikerrel elérő’
nevet ruházott a fiúra atyja.

Ám anyja, Májá, látván, hogy a gyermek
tökéletes, mint a nagy égi bölcsek,
nem bírta túlélni boldogságot,
s további életre az égbe tért meg.

A gyermek-isten szépségü királyfit
anyjának húga igaz szeretettel
gondjába vette, ápolta, nevelte
mint anyja, mintha édes fia volna.

Mint az égbolton felemelkedő Nap,
mint szélviharban erőre kapó tűz,
mint éjszakában az egyre növő Hold,
úgy gyarapodott erőben a gyermek.

Ezután drága szantálfa-kenőcsöt,
varázsfüvekkel telefont sok gyöngysort,
gazellák-vonta arany kocsikákat
hoztak neki a baráti lakokból.

Korához illő, kicsi ékszerekkel,
játékszerekkel, kis arany lovakkal,
felöltöztetett apró tehenekkel,
elefántokkal megajándékozták.

Így halmozták el a szeretet jeléül
mindennel, minek kisgyermek örülhet,
habár gyermeki csak a kor volt benne,
nem ész, kitartás, becsület, tekintély.

Felcseperedve, gyermekkora végén,
mit rangja kívánt, tanulnia kellett.
Mihez sok évi tanulás kell másnak,
elég volt ahhoz neki egynehány nap.

Eszében tartotta királyi atyja
bölcs Aszitának a jövendölését,
hogy fia majd mennyei üdvre vágyik,
s próbálta földi célokra terelni.

Jegyest választott neki jó családból,
szépség, szemérem megtestesitőjét,
mint földre szállott, tündéri Szerencsét:
Jasódharát, ki – mint neve – ‘Jó hírű’.

A föld urának menye a királyfit
boldoggá tette: oly örömben éltek,
mint fent az égben az Ezerszemű Úr*
él hitvesével, gyönyörű Sacsíval.

"Ne lásson semmit, ami felkavarja
lelke nyugalmát" – döntötte el atyja,
és palotája közepén jelölt ki
lakást fiának, a tömegtől távol.

Mint őszi felhők hada, úgy fehérlett,
mint földre szállt égi kocsik, sugárzott,
szép nők dalától, zeneszótól zengett
dús csarnokokkal ékes palotája.

Szép nők ujjától aranyos szegélyű
dobok pendültek halk, édes ütemben,
s a szent Kailásza-hegyi tündérlányok
táncát idézte lágy hajladozásuk.

Suttogva ejtett szerelem szavával,
enyelgő-tréfás-pajkos kacagással,
félig-lehúnyt szem pajzán mosolyával
gyönyörködtette gyönyörű sok hölgye.

Magas lakából nem ereszkedett le,
mert visszafogták ügyes szeretői,
ahogy nem száll le a földi talajra,
kit égbe vitt fel sok erény jutalma.

Királyi atyja, hogy utódjaként majd
áldás kisérje – uralomra jutva –,
a bűnt kerülte, az erényt becsülte.
magát fékezte, nyugalom vezette.

És nem merült el gyönyörökbe balgán,
jövő létét sem terhelte hibákkal.
Érzékei vad lovát zabolázta,
erényben túltett valamennyi népén.

Nem mást-pusztító tudományra vágyott:
azt vágyta tudni, ami másnak üdvös.
Alattvalóit ahogy óvta-védte,
úgy másnak is csak a javát akarta.

Fiára áldást esedezve, buzgón
tisztelte sok bőkezü áldozattal
a lángoló tűz fejedelmét, Agnit.
Ékkő s tehén volt a papok jutalma.

Tisztára mosta testét meg a lelkét
szent fürdő-vízzel, s szent gondolatokkal.
Követte Védák* szigorú szabályát,
s ön-lelke szabta nyugalom parancsát.

Szelíden szólott, de sosem hiába.
Szava igaz volt, de sosem volt bántó.
Hamis beszédet, s igazat, de durvát,
még gondolatban se viselt el lelke.

Könnyű s nehéz közt, ha a döntés rá várt,
kedv vagy ellenszenv sohasem vezette,
csupán azt nézte, mi a jó, az üdvös;
ezt többre tartotta az áldozásnál.

Ki hozzá fordult, segedelmet várva,
ajándék-vízzel oltotta ki szomját.
Ki megtámadta, megalázta dölyfét
nemes lelkének csatabárd-csapása.

Fékezve Egyet, a Hetet követte;
Hetet mellőzve, az Ötöt tartotta;
a Hármat bírva, intette a Hármat;
a Kettőt tudva, elhagyta a Kettőt.* /?/

Ha vittek hozzá a halálra méltó
gonosztevőt, nem ölette meg azt sem:
szelíd beszéde lett a kötelékük,
kegyelmessége fékezte meg őket.

A bölcsek-szabta tanokat követte;
régi viszályok parazsát feledte;
erény-illatú hírnevet kereste;
beszennyező vágyakat elvetette.

Igényt nem tartott a fölös adóra;
kezét nem tette rá más vagyonára;
nem emlegette fel az őt ért bántást;
harag tüzét nem táplálta szivében.

Igy élt a rádzsa, s a királyi példát
polgárai és szolgái követték,
ahogy jógába merülő bölcseknek
csitult elméjét követi a testük.

Idő múltán Suddhódana menyének,
erényes, szép keblü Jasódharának,
fia született, Ráhula, csodás-szép,
mint Ráhu démont ügyelő Nap és Hold.*

A nemzetségét gyarapítni vágyó,
fiú-sarjakra vágyó mahárádzsa,
amint örvendett a fiának egykor,
éppúgy örült most unokája jöttén.

"Azt kívánom, hogy fiam úgy szeresse
fiát, mint én őt, fiamat szerettem.”
Így ujjongott, és eleget tett minden
szertartásnak, mint ki az égbe készül.

Régvolt időknek nagy uralkodói,
királyi bölcsek nyomdokát követte,
aszkétaként ült a királyi trónon,
s úgy áldozott, hogy ki ne oltson éltet.

Királyi dicsben egyaránt tündöklött
uralma révén s önuralma révén.
Tudása, tettei, családja híre
fénylett, akár az ezersugarú Nap.

Véda-imákkal a Teremtőt kérte:
siker kísérje fia minden dolgát,
s vállalt ezért sok szigorú vezeklést,
mint a Teremtés Ura ősidőkben.*

A törvénykönyv volt a kezében, nem kard;
időtöltése az önuralom volt;
parancsolóként magának parancsolt;
alattvalóit atyaként vezette.

Fia kedvéért őrizte hatalmát,
fiát családért, a családot hírért,
a hírt az égért, az eget lelkéért,
s azért a lelkét, hogy a Törvényt védje.

Igy tett eleget az Örök Törvénynek,
mint hagyomány és igazak tanítják.
"Talán fiam, meglátva fia arcát,
nem fog erdőbe vonulni” – remélte.

A földet-őrzők* a fiukat őrzik,
hogy megőrizze az is a hatalmat.
Ám ő, bár híven követte a Törvényt,
Törvénytől óvta, kéjekbe vetette.

Ha a fia született, a többi szent Bódhiszattva
remete-tanya honába távozott otthonából.
Az örömöket ezért ő is csupán addig élte,
amig az ideje eljött megvilágosodásnak.

Így szól a Buddha élete című költeményben a második ének:

A háremben töltött idő.
 
 

III. ének

Hallotta egyszer, amikor beszélték:
az árnyas erdők füve bársonyos-dús,
a hűs tó tükrén vizirózsa nyílik,
virágzó fákon madarak dalolnak.

Igy áradoztak a szivet-derítő,
várost-kerítő ligetekről női,
és kedve támadt a kirándulásra,
mint istállóból elefánt kivágyik.

Megtudta atyja, mi a kívánsága
szabadba vágyó, szeretett fiának,
s intézkedett, hogy fiatalságához
s rangjához illő legyen arra járta.

Kiadta rögtön szigorú tilalmát:
az úton koldus, nyomorék ne járjon,
hogy gyöngéd szívű fia meg ne lásson
semmit, mi bántja, ami megzavarja.

Eltávolított alamizsna-kérőt,
öreget, csonkát, beteget az útról.
Gondoskodott, hogy szerett fiát csak
szépség fogadja, valamerre sétál.

Így rendbe tették a palota útját,
s a herceg, díszes kísérete élén,
leszállt terméből, a királyhoz járult,
hogy elköszönjön, s a kegyet köszönje.

Ő hosszan nézte, szeme könnybe lábadt,
majd megcsókolta fejét szeretettel,
és útra engedte "Eredj!" szavával,
bár nem engedte távozni szivével.

Villámsugárként ragyogó küllőjű,
csillogó arany veretekkel ékes,
aranyos hámú négy paripa vonta
dísz-kocsijára felszállt a királyfi.

A tarka, lengő lobogókkal ékes,
virágszőnyeggel beborított úton
kíséretével a királyfi indult,
mint csillagok közt a hűs sugarú Hold.

Kétoldalt hosszú sorban sorakoztak,
kíváncsian várva, a városnépek,
és tágra nyílt, kék szemük úgy sugárzott,
mintha kék lótusz szegné be az útját.

Egyik dícsérte daliás alakját,
másik csodálta nemes arcvonását,
s szelídségét látva, fohászt rebegtek,
hogy hosszú élet legyen osztályrésze.

Vadászok, törpék főúri lakokból,
szolgálólányok a szerény házakból
mind ott tolongtak, a földre borultak,
mint körmenetben a lehajló zászlók.

A nők, meghallva a nagy újdonságot,
hogy a királyfi kivonul lakából,
futottak, kérték uruk engedelmét,
hogy elhaladtát a tetőkről nézzék.

Álmukból kelve, a nagy sietésben
övük lecsúszott, beleakadt lábuk,
s kiváncsiságukban észre se vették,
hogy földre hullott sok szép arany ékszer.

Sietségükben egymást taszigálták,
s csuklójukon a perecek csengése
visszhangzott márvány folyosókon, lépcsőn,
riadt madárrajt rebbentve zajával.

Nem egy szép asszonyt szaporán szaladni
hajszolt a vágya, hogy a látványt lássa,
de duzzadó tompora-keble súlya
léptét lehúzta, gátolta futását.

Más karcsu, szép nő, noha könnyü lába
ragadta volna, fékezte siedtét
szemérmesen, mert szégyellte mutatni
testén a titkon viselendő ékszert.

Összeverődő, dús fülbevalókkal,
csilingelő láb- és karperecekkel
tolongó hölgyek sűrű tömegétől
szinte bezárult a sok ablaknyílás.

Az ablakokból kitekintgető nők
fül-ékkel ékes vizirózsa-arca
virágözönt öntött a palotákra,
mintha lótusszal kivirultak volna.

Az ablaktáblák sora tágra tárva;
kíváncsi hölgyek paloták tetőin;
mint páva tolla ragyogott a város,
mint tündérlányok laka légi honban.

Szűk ablakokban szorosan simultak
egymáshoz arcok dús fülbevalói,
pompázatosan, mint a koszorúba
kötött virágzó vizirózsák szirma.

Nők pillantása le az útra nézett,
mint aki fentről le a földre vágyik;
a férfi-népség szeme feltekintett,
mint aki lentről fel az égbe vágyik.

A nők, csodálva a nemes királyfi
méltóságteljes, daliás alakját,
"Beh boldog asszony neje!" – így susogtak,
de tiszta szívvel, szeretettel, áldón.

"Ez a felséges, erős karu ifjú,
a testet öltött Virágnyilas Isten*,
lemond a trónról, hogy a Törvényt járja" –
gondolta mindenki magasztalólag.

Először látta az utat a herceg,
tele ünneplő, dísz-köntösü néppel,
s az újdonságtól új örömet érzett,
mint aki újabb születését éli.

Az ujjongó, égi örömben úszó
várost figyelték az egek lakói,
s alkottak egy roskatag aggot: menjen
felébreszteni a nemes királyfit.

Csodálva nézte az aggot az ifjú.
Látta: alakja nem olyan, mint másnak.
Nem tudta róla a szemét levenni.
Megkérdezte a kocsihajtójától:

"Ki ez az ember, aki szembe jön, mondd?
Haja fehér, botba fogózva lépdel,
szeme beesett, reszket és legörnyedt.
Így született, vagy valami baj érte?"

A kérdésre a jámbor kocsihajtó
felfedte azt, amit az atyja titkolt.
Feledte, hogy nem szabad erről szólni,
mert megkötötték az eszét a mennyek.

“Szépség ölője, erő letörője,
bánat szülője, öröm elvevője,
tudás törlője, test tönkretevője:
a vénség az, amitől így legörnyedt.

Szoptatta őt is csecsemőként anyja,
csúszkált a földön kicsi gyermekkorban,
majd ő is izmos fiatallá serdült,
de végül mégis az öregség várt rá."

Megdöbbentette a királyfi lelkét
a válasz, s ismét kocsisát faggatta:
"Talán majd rám is ugyanily csapás sújt?"
Igenlő szóval felelt a kocsis rá:

"Felségedre is ugyanez a sors vár.
Legyőzhetetlen az idő hatalma.
Mindenki tudja, hogy a vénség megtör,
kívánja mégis, hogy e kort megérje."

A végtelen sok születés során át
tökéletessé nemesült Nagy Lélek
megrettent az öregség hallatára,
mint bika, hogyha mellé csap a mennykő.

Az aggastyánra szegezett szemekkel
sóhajtott hosszan, a fejét megrázta,
majd az ujjongó sokaságra nézett,
végül megszólalt elkeseredetten:

"Óh, hát elpusztít a világon minden
erőt, tudást és szépséget a vénség!
S bár ezt jól látják a saját szemükkel,
nem indulnak fel lelkükben az élők?

Ha így van, fordítsd a lovakat vissza,
kocsisom, térj meg palotámba tüstént!
A kéjkertekben mi öröm vidítna,
ha vénség kínja a szivembe fészkelt?"

Ura fiának a parancsát véve,
megfordította a kocsit a hajtó.
Ott a királyfi gondokba merülten,
mint üres házba lépett a kapun be.

És otthonában se talált nyugalmat.
"Vénség, vénség!" – ez forgott a fejében.
Ujólag atyja beleegyezését
kérte, s kihajtatott a palotából.

Az istenek most nyavalyáktól gyötrött
testű beteget alkottak az útra.
Pillantása a betegre vetődött,
s kéréssel fordult újra kocsisához:

"E püffedt hasú, vacogó, ziláló,
megereszkedett tagú, vézna, sápadt,
"Anyám!" – jajszóval a kezét kinyújtó,
segítéség-esdő nyomorult miféle?”

"Ha felborul a testben az egyensúly
az elemek közt, iszonyú csapás az,
neve: betegség, s ez, erőre kapva,
erőset is lever” – a kocsis így szólt.

Kocsihajtója magyarázatára
részvéttel nézett a szerencsétlenre:
“Csak egyedül ő szenved e csapástól,
avagy mindenkit fenyeget betegség?"

Megmagyarázta a kocsis: "Királyfi,
mindenki ki van téve e veszélynek.
De bár leselkedik ezer betegség,
beteg világunk örömökre vágyik."

Hogy ezt felfogta, a szivére bú szállt,
megremegett, mint hullámon a holdfény,
a kétségbeesve, alig ejtett szóval,
inkább magának beszélve rebegte:

"Hiába látja a világ e sok vészt,
betegség kínját, ezután is bízik.
Hát eddig ér csak a tudás hatalma,
hogy tud nevetni, ha betegség les rá?

Kocsis, fordulj meg! A kiút elég volt!
Kocsink térjen meg a király lakába!
Értem: mindenkit fenyeget betegség,
s ez kedvem szegte, szivem elszorítja."

Útját szakítva, örömét szakasztva,
gondokkal küzdve, hazatért lakába.
Másodszor is így hazatérni látva,
atyja megtudni sietett, mi történt.

Okát meghallva hazatérésének,
sejtette: meg kell már válnia tőle.
Megdorgálta az út felügyelőjét,
bár büntetésre a harag se bírta.

Megint megpróbálta gyönyörűségekkel,
mulatságokkal a fiát lekötni.
"Érzéki csábok sokakat lebírnak,
s tán nem hagy el majd" – remélte szivében.

De mindhiába: dallal, zeneszóval
nem csábitotta a fiát a hárem.
Ezt látva, újból kikocsizni küldte:
"Talán segít majd a változatosság."

Csak arra gondolt, hogy kedvre derítse,
s nem gondolt rá, hogy az öröm veszélyt rejt.
Kíséretéül vele menni küldte
a legszebb, táncos, csoda-hangu nőket.

Felékesítette a város útját,
és végig gonddal ellenőriztette,
s úgy rendelkezett, hogy más kocsihajtó
és másik kocsi induljon az útra.

Haladt az úton a királyfi, ám egy
halottat alkottak az istenek most.
A halottvivő menetet csupán a
királyfi és a kocsihajtó látta.

A királyfi a kocsisát kérdezte:
"Négyen cipelnek valakit. Ki ez, mondd?
Díszes ruhában hever, és nem mozdul,
síránkozó nép vonul a nyomában."

A fényes mennyek ragyogó lakói
irányították a kocsis beszédét,
s akaratukból a kocsis kimondta
az igazságot, noha ez tilos volt:

"Lélegzet nélkül, tudat, érzés nélkül
örökre alszik merev fadarabként.
Elhagyta végleg, aki eddig óvta,
támadta, védte, a barát s ellenség."

Hallotta, mit mond a lovak hajtója,
s megdöbbent szívvel faggatta tovább is:
"Csak ezt az embert sújtotta ilyen sors,
vagy ez a vég vár, ami él, mindenre?"

A gyeplőtartó ugyanúgy folytatta:
"Így végzi minden, aki él a földön,
legyen nemes bár, közepes, vagy hitvány.
Örök törvénye a halál a létnek."

A föld urának fia, bár erős volt,
megértve, hogy van halál, összeroskadt.
Vállával dőlt a kocsirúd végére,
és felkiáltott a panasz szavával:

“Ha minden élőt ez a biztos sors vár,
örülni hogy tud a világ a létnek?
Az ember szíve s esze kőből van tán,
hogy gondatlanul haladt tova útján?

Fordítsd kocsinkat palotánkba vissza!
Nincs kéjligetben mulatozni kedvem.
Aki tisztában van a pusztulással,
az józan ésszel hogyan is vigadhat?"

Habár a népek ura sarja így beszélt,
nem indult vissza a kocsis, haladt tovább.
és úgy, amint azt a király meghagyta volt,
a Padmakhanda lugasába tért vele.

Virágban állt a bokor, a cserje, minden ág,
repesve szállt a sok ezer énekes madár,
tavak vizét vizililiom takarta el,
mint ég ivét övezi a tarka égi öv.

Elvitte őt akarata ellenére is,
talán a nők serege örömre bírja majd;
akár a szent remete erénye megtörik,
ha mennybe fel csalogat az égi női tánc.

Így szól a Buddha élete című költeményben a harmadik ének:

A megrendülés kezdete.