Asvaghósa: BUDDHA ÉLETE
(Vekerdi József fordítása)

Forrás: http://www.terebess.hu/

VIII-X. ének
Címlap

 

XI. ének

Nem győzte őt meg baráti szavával
Magadha-ország magasztos királya.
Nem tántorult el a kitűzött céltól,
s szilárdan így szólt a nemes királyfi:

"Oroszlán-zászlós hősök ivadéka!
Tudom, nincs semmi csodálatos abban,
hogy jóbarátod java vágya indít
igaz lelkedből baráti tanácsra.

Hitvány emberben a barátság hitvány;
elillan, mint gyávától a dicsőség.
Az őseiktől örökölt barátság
újabb tettekkel gyarapszik a jók közt.

De ha nyomorba jut a jóbarátja,
s kitart mellette ugyanúgy a bajban,
szerintem ez az igazi barátság;
jólétben élőt ki ne kérne társul?

Ki meggazdagszik, s vagyonát barátok
segítségére, s Törvényre is adja,
annak a kincse elérte a célját,
és nem bánkódik utána, ha elfogy.

Baráti érzés, nemes indulat fűt,
hogy ily tanáccsal közelítesz hozzám.
Hasonló érzés kötelez most engem,
hogy kérdésedre ugyanígy feleljek.

Megfélemlített a halál s öregség;
szabadulásra ilyen úton vágyom.
Könny-mosta arcú, szerető családról,
s bánat-fakasztó örömről lemondtam.

Nem rémít úgy meg sem a kobra-kígyó,
sem fellegekből lecsapódó villám,
vad szélviharban sem a tomboló tűz,
mint az érzéki gyönyörök veszélye.

Csalóka, léha, tovatűnő vágyak*
a boldogságot s vagyont elorozzák.
Reményüktől is elbódul az elme,
hát még, ha végképp betöltik a lelket!

Kit vágy vezérel, sose lel nyugalmat
sem fent az égben, sem a földi létben.
A gyönyörökkel sose tudsz betelni,
mint száraz fűvel szélben lobogó tűz.

Nagyobb csapás nincs a földön a vágynál,
ezen csügg mégis a balgatag ember.
Aki ezt tudja, s a csapástól retteg,
nem fogja önként a csapást keresni.

Ki óceánig uralja a földet,
a túlpartját is el akarja nyerni.
Sosem lakik jó a világ a vággyal,
mint óceán a folyamok vizével.

Habár arany hullt számára az égből,
uralkodott négy tengerig a földön,
s elnyerte végül Indra fele trónját,
Mándhátrinak minden öröm kevés volt.

Amikor elbújt Vritra elől Indra,
s Nahusa* lett úr helyette a mennyben,
s a hét nagy szentet kocsijába fogta,
ezzel se telt be – s lebukott az égből.

Purúravasz az egeket bejárta,
nejéül nyerte Urvasít, a tündért,
de kapzsin szentek aranyát kívánta,
s ez lett a veszte: a mohó gyönyör-vágy.*

Ki bízhat itt a hatalom- s vagyonban,
mely állhatatlan az egen s a földön:
Baliról Indrára, majd Nahusára,
s Indrára vissza Nahusától szállt át.*

Háncs-köntösű, gyökereken, gyümölcsön élő,
kígyó-hosszú hajfonatú, lemondó
remetéket talpa alá igázott
az ellenség, melynek a neve: vágyak.

Ugrájudhát is, a hatalmas harcost,
megölte Bhísma emiatt a harcban.
A puszta gondolata is halálos,
s bajt, vészt hoz arra, aki ennek él csak.

Émelygős íze van az élvezetnek,
s aki élvezte, kielégületlen.
A jókra szégyen, és bűnre vezérel.
Mért ízleljük meg a vágy nevü mérget?

Szántás-vetés és egyebek gondjába,
haszon vágyába merülők sok kínját
és a vágy nélkül élők nyugodalmát
látva, a vágyat kerülik a bölcsek.

Csapás a vágyak beteljesülése,
mert dölyfössé tesz a siker bizonnyal.
Tilosra gerjed, hanyagolja dolgát,
s rásújt a romlás emiatt a végén.

Sok bajjal szerzett, féltékenyen őrzött
gyönyörűségek csalfán tovatűnnek;
akár a kölcsön, nem örökre tartók.
botor, ki ebben örömét találja.

Aki hajszolja, eleped a szomjtól,
s megszenved érte, ha görcsösen őrzi.
Mint szalma lángja, ellobban a légbe.
Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Ki önmagának nem ura, a kéjvágy
szívébe mar, és hajszolja szünetlen.
Mint mérges kígyó harapása gyilkol.
Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Hiába rágja az éh eb a csontot,
sosem lakik jól; ugyanígy a vágyak
reves csontváza sem oltja az éhet.
Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Király és tolvaj, tűzvész meg özönvíz
osztozik velünk féltett vagyonunkban.
Mint eldobott húscafat, annyit ér csak.
Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Romlást idéz fel a fejére ezzel
baráttól úgy, mint gonosz ellenétől.
Szentélynek néz ki ez a gyilkos csapda.
Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Sziklára, vízbe, bozótba, folyóba
zuhan, ha ugrik, leszakítni vágyva
az ág hegyén csalogató gyümölcsöt.
Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Sok fáradsággal, nehezen megszerzik,
s egy szempillantás alatt elveszítik,
mint édes álmot a felébredéskor.
Ilyen a gyönyör, nem öröm a bölcsnek.

Nem nyer nyugalmat, menedéket tőle,
habár imádja, gyarapítja, óvja;
akár parázzsal telt gödörbe lépne.
Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Szigony, dorong, kard, amitől csatában
kipusztultak a Kuruk és a Vrisnik,*
az Andhakák, Dandakák, Maithilák is –
ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Két démon-testvér, Szunda s Upaszunda*
ezért támadta s gyilkolta meg egymást.
rokont, barátot egymásnak uszít ez.
Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Akit a vágy, a gyönyör elvakított,
tűznek, vadaknak dobja oda testét.
Pusztító, átkos, bősz rosszakaró ez.
Ilyen a gyönyör; nem öröm a bölcsnek.

Kit elvakított a gyönyör, baj éri:
halál vagy rabság lesz utóbb a bére.
Kinek gyönyör az egyedüli célja,
nem méltó életre sem az a hitvány.

Dallal csábítja a vadász az őzet,
a tűzbe szöknek a fényre a sáskák,
a hal a húsért bekapja a horgot,
így kín lesz mindig gyümölcse a kéjnek.

Sokan gondolják: a gyönyör boldogság.
Ám kéj sosem tesz igazán boldoggá.
Csak arra jó a ruha, kincs, az ékszer,
hogy ellenszer legyen a szenvedésre.

Vizet kívánunk, hogy a szomjat oltsa;
ételt azért, hogy éhünket elűzze;
széltől, esőtől, a melegtől ház véd;
csupaszságunkat a ruha takarja.

Álmosság ellen az ágy a segítség;
út fáradalmán kocsival segítünk;
megkönnyíti a szék az álldogálást;
fürdünk a szenny és a betegség ellen.

Így mindaz, ami élvezetnek számít,
a szenvedések ellenszere, nem több.
‘Gyönyört élvezek’ – beszélhet-e így bölcs,
ha ellenszer csak, mit örömnek mondunk?

Akit forró láz gyötör, öröm annak,
ha borogatás enyhíti a kínját,
de ismét csupán a fájdalom ellen
használt ellenszer, ami boldogítja.

Olyan gyönyör nincs, mely örökre tartson,
így boldogságnak aligha nevezném.
Az élet egyszer örömmel üdít fel,
utána tüstént bánatba taszít le.

Meleg ruhák és az áloe füstje
öröm hidegben, de gyötör melegben.
A holdsugár és a finom szantálpor
hőségben hűsít, borzongat a fagyban.

Ellentét váltja egymást szakadatlan:
a veszteség és nyereség, és minden.
Nincs emberfia, ki örökre boldog,
és nincs a földön, ki örökre szenved.

Ha így hullámzik az öröm s a bánat,
egyforma nékem a király s a szolga.
A rádzsa sem fog mosolyogni folyton,
s nem állandóan gyötrődik a szolga.

Sok kötelesség hárul a királyra,
a nép javáért sok a gondja-búja.
Szilárd oszlopként kell állnia folyton,
hogy elviselje a hatalma terhét.

Ha kétes, gyenge hatalomban bízik,
bizodalmára rámegy birodalma.
Ha nincs senkije, akiben megbízhat,
a rettegéstől nincsen nyugodalma.

Ha meghódítja az egész világot,
székhelye mégis csak egyetlen város,
s a városban csak egy vár a lakása;
más érdekében fárad csak a rádzsa.

Az ő ruhája ugyanúgy csak egy pár,
éhségét éppúgy űzi el az étel,
egy ágyon fekszik, egy székre pihen le;
a sok hívság csak hiu pompa gőgje.

Lehet, mást ez tesz megelégedetté;
nekem nem kell trón megelégedéshez.
Ki megelégszik, amije van, azzal,
a sok hiúság lepereg lelkéről.

Ki boldogító nyugalomnak útján
elindult, nem csalja a csalfa vágy azt.
Barátságunkat felidézve, kérlek,
mondd: teljesíti a vágy, amit ígér?

Nem sértődöttség űzött a vadonba,
nem ellenség tépte le diadémom,
nem vágyom szent érdemeket szerezni,
nem ez gátolja szavadat fogadnom.

Aki halálos harapásu kígyót
eldobva, újra a kezébe fogná,
vagy lángoló, rőt parazsat szorítna,
az válhat ismét gyönyörök rabjává.

Aki ép szemmel a vakot irígyli,
szabadon foglyot, a nyomorgót dúsan,
ép elméjével az eszét vesztettet,
az áhítná meg a gyönyör bilincsét.

Nem szánandó az alamizsna hőse,
akit nem rettent a halál s öregség.
Nyugodtan éli le a földi létet,
s utána új lét nyomorát lerázta.

Sajnálni azt kell, ki vagyonban dúskál,
de egyre többre ösztönzi a szomja.
Nyugalmat nem lel evilági létben,
s utána újabb nyomorúság vár rá.

Méltó volt hozzád, ahogyan beszéltél,
nemzetségedre, jellemedre rávall.
Nekem szándékom megtartanom illik,
nemzetségem, jellemem ezt igényli.

Én megcsömörlöttem a lét ízétől,
és megfutottam, nyugalomra vágyom.
Királyság még fenn a harmadik égben
sem kell nekem, nemhogy az emberek közt.

A hármas célt – mondod – az ember járja be
sorban; szerinted a dolognak rendje ez.
Ám énszerintem a haszon haszontalan,
és céltalan – hisz rövid életű – a cél.

Ahol nincs többé születés, kiszenvedés,
aggság, betegség, szomorúság, rettegés,
új s új cselekvésre se kényszerít a sors,
a végleges cél az a végső állapot.

Tanácsolod: várjak idős korig, mivel
ifjúi években a szándék változik.
De ez se biztos; sohasem döntő a kor.
Sok agg megingott, fiatal sok volt szilárd.

Nem néz a korra a világon-úr halál,
csak végzi művét, s fiatalt-vént elragad.
Nem tudja senki, mikor éri vége el;
a bölcs nyugalmát ne halassza agg korig.

Az íja vénség, a betegségek nyilak,
ezzel teríti le a zord halál-vadász
a sors-vadonban legelésző lényeket;
hiába vágyunk a korunkat nyújtani.

Ezért az ifjú, az öreg, s a gyermek is
ne késlekedjék, cselekedjék úgy, ahogy
törvényben élő, könyörületes szivű
bölcs műveli – vagy a cselekvésről lemond.

Mondtad: gyümölcsöt ad a szorgos áldozás
nemes szokása, ez a Törvényt tölti be.
Jó; fejet hajtok a szokás előtt, de én
más kínja árán javamat nem keresem.

Gyümölcs kedvéért tehetetlen áldozat
legyilkolását nem tűri az irgalom,
habár gyümölcse örökétig tartana,
nemhogy mulandó haszonért, mely elrepül.

S ha nem vezetne a Törvényre más erény
– lemondás, mérséklet, a leli nyugalom –,
hiszem, akkor sem helyes út az áldozat,
melyben gyümölcsöt csak a gyilkolás terem.

S ha földi léte idején kecsegteti
az élet-irtás haszonnal az áldozót,
nem tart igényt rá még így sem a szánalom,
nemhogy homályos ezutáni lét során.

Nem csábít engem a gyümölcs reménye sem,
nem is sóvárgok újabb születésre sem.
Mint a folyondár, mit a szélvész tép-cibál,
úgy ing, szakad szét a remény gyümölcse is.

Most ide jöttem, de utam tovább vezet,
hogy a megváltás tanitását hirdető
Arádát halljam. Fejedelmem, üdv neked!
Bocsásd meg őszinte, kemény beszédemet.

Mint égben Indra, a Nap ott az ég ivén,
őrködj a földön, birodalmaid javán,
őrködjél minden igaz ember érdekén,
a Törvényen, uralkodói tiszteden!

Ahogy madár száll, ha az erdő lángban áll,
a víz felé, mert menedéket ott talál,
keresd s találd meg menedékedet te is
házadra – lelkedre törő csapás elől!”* /?/

Megértőn hallgatta a szót a bölcs király,
s szólt összetett kézzel: "Eléred célodat!
Ha teljesült majd a kitűzött óhajod,
ajándékozz meg a tudással engem is!"

Ígéretet tett a királynak: "Úgy legyen!"
S indult a Vaisvantara-ásrama* felé.
Követte szemmel a király a távozót,
majd ő is indult, városába távozott.

Így szól a Buddha élete című költeményben a tizenegyedik ének:

A gyönyörök kárhoztatása.
 
  ********

XII. ének

Az Isváku-család holdja bölcs Arádát* kereste fel,
szépsége ragyogásával tisztelve meg az ásramát.

"Üdv jöttödön!" – kiáltotta már távolról a remete,
meglátva a felé tartót, ki mihamar elébe ért.

Érdeklődtek, amint illik, egymás egészsége felől,
azután szép tisztáson két fatönkön foglaltak helyet.

Mikor leült a rádzsa-fi, így kezdte beszédét a bölcs,
a tisztelettől tágra nyílt szemét merőn szegezve rá:

"Tudom, hogyan távoztál el az otthonodból, kedvesem,
eltépve szeretet láncát, mint kötelét vad elefánt.

Dícsérendő világos főd, és nemes akaraterőd,
hogy hatalmadat eldobtad, mint mérget termő, vad növényt.

Nem csoda, ha az erdőbe vonulnak agg uralkodók,
utódaikra hagyva rá a trónt, mint hervadt koszorút.

De nagy csoda, hogy ily ifjan közénk jöttél el, mielőtt
hatalmad élvezted volna, melynek gyönyöre várt reád.

A Végső Tan tanítását felfogni te képes leszel.
Ismert meg! Átvezet gyorsan a szenvedések tengerén.

Bár idő kell, kiismerni a tanítványt, érdemes-e
tanítani, kitartásod ennek előre záloga.”

A bölcs Aráda üdvözlő szavainak a nép ura
végtelenül megörvendett, és a mesternek így felelt:

“Szenvedélyek legyőzője! Hogy ilyen kegyesen fogadsz,
céltól távol is úgy érzem, hogy már elértem célomat.

Mint látni vágyó napfénynek, vezetőnek útra kelő,
mint vízre szálló csónaknak, örvendek látásodnak én.

Most arra kérlek, hogy tárd fel – hahogy kimondanod szabad,
halál, betegség és vénség nyűgét leráznom hogy lehet.”

Arádát szóra késztették az ifjú fennkölt szavai,
és tömören kifejtette tanításának lényegét:

“Hallgasd meg, legjobb hallgatóm, tanaim végső tételét,
a lét keletkezését és örök körforgását tovább.

A Természet s a Változó,* születés, vénség és halál,
amit Valóságnak mondunk, az így értendő, értsd meg ezt.

A Természeten ezt értsed: az öt anyagi elemet,
az én-tudatot, értelmet, és a meg-nem-nyilvánulót.

Az érzetek, érzékszervek, valamint a kéz és a láb,
hang, nemző és ürítő szerv, s gondolkozás – a Változó.

Mindez így együtt a Mező;* és azt, ami ezt ismeri,
a Mező-ismerő névvel illetik a lélek-tudók.

Kapila és tanítványa ismerte fel ezt egykoron,
ezért Teremtmények Ura néven őrzi a hagyomány.* /?/

Ami születik és meghal, elsorvad, megbetegedik,
az itt a Megnyilvánuló; másik – meg-nem-nyilvánuló.

Tudatlanság, tett és létszomj az újjászületés oka;
ki megreked e háromban, az igazsághoz nem jut el.

Bizalmatlanság, én-tudat, keverés, zavar, tévedés,
helytelen út, ragaszkodás, lesüllyedés okozza ezt.

A bizalmatlanság mindig a megfordítottját teszi:
nem úgy cselekszik, ahogy kell, nem azt gondolja, ami van.

"Én mondom ezt, ezt én tudom, most én állok, most én megyek"
– így képzeli, így állítja önmagáról az én-tudat.

Ami a kevert dolgokban nem látja a keveredést,
s mint göröngyöt, egynek véli, annak a neve keverés.

"Gondolkozásom, értelmem, cselekvésem mind én vagyok,
ezek együttese vagyok" – így képzeli el a zavar.

Különbséget a természet megnyilvánulásai közt,
megvilágosult s balga közt nem vesz észre a tévedés.

Varázsigék, víz hintése és áldozati énekek –
ez helytelen úton járás, így látja a valódi bölcs.

A balga szóval, tettet és eszével, érzéseivel
csügg érzékbenyomásain – ennek neve ragaszkodás.

Ki így érti a szenvedést: ‘Ez engem ért!’ ‘Ez az enyém!’,
azt a következő létben lehúzza a lesüllyedés.

A tudatlanság öt részből áll az igaz-tudók szerint:
sötétség, balgaság, nagyobb balgaság, s kétféle homály.

A sötétség a renyheség; balgaság: születés, halál;
még nagyobb balgaság ennél: a vágyak, az élvezetek.

Ezt azért nevezik nagyobb balgaságnak az ismerők,
mivel ez félrevezeti a fennköltebb lényeket is.

Homály névvel a haragot illeti a helyes tudás,
és vak homálynak nevezik a csüggedt kétségbeesést.

Ez az ötös tudatlanság a balgához hozzátapad,
így csöppen újabb és újabb születésbe a lét során.

“Látó, halló, gondolkozó, tevő s teendő és vagyok”
– így képzeli magáról, és új szenvedésre születik.

Születés-folyónak ezek az okok a forrásai;
hogyha az okok megszűnnek, következményük sincs tovább.

Különböztessen meg négyet a helyesen gondolkozó:
megvilágosultat s balgát, megnyilvánulót és nem azt.

Ha e négyet világosan látja a Mező-ismerő,
szabadul a lét sodrából, s el-nem -múló világba jut.

Ezért élnek a Legfelső Brahmant* kutató, bölcs papok
közöttünk önmérsékletben, s fogadják a többi papot."

A remete tanítását meghallgatta a rádzsa-fi,
aztán tovább érdeklődött a mód s a végső cél felől:

"Hogyan, hol, s meddig kell élni ezt a szentséges életet?
És e Törvényben-járásnak a végső gyümölcse mi lesz?”

Tanításuk megélése mikéntjét így fejtette ki
Aráda most más oldalról,* világosan és tömören:

“Először házát elhagyva, koldus-gúnyába öltözik,
és örökös lemondásban éli tovább az életet.

Elégedetten bármivel, amit innét-onnét kapott,
magányban él, egykedvűen, szent tanokon elmélkedik.

Rájön: fő vész a szenvedély, a szenvtelenség boldogít,
s érzékeit megfékezve, lelki nyugalmát keresi.

Megszabadul minden vágytól s minden gondtól hamarosan,
s elmélkedő elmélyülés* első fokára érkezik.

Miközben az elmélyülés boldogságán elmélkedik,
az ismeretlen érzéstől könnyen megmámorosodik.

Megcsalja balga lelkét a harag- s vágymentes nyugalom,
és ezzel megelégedve, csak a Brahman-égbe jut el.

A másik meglátja, hogy az elmélkedés is megzavar,
s a nem-elmélkedés boldog elmélyülését éri el.

De nem lát messzebb, és ebben az örömben már megreked;
a Fények Honába jut el, a Fény Istenei közé.

Ám az, aki leválasztja magáról ezt az örömet,
a harmadik, öröm-mentes elmélyülést élvezheti.

De aki távolabb nem tör, s e boldogságban elmerül,
csak Csupa-szépség Istenek boldogságában részesül.

Akit ez nem elégít ki, s túllép rajta, jutalma lesz
boldogság s szenvedés nélkül a negyedik elmélyülés.

Egyesek azt hiszik, hogy ez a megváltás, s megállnak itt,
mert itt nincs öröm és bánat, és az elme nem működik.

Ennek jutalmát a tudók "dús gyümölcs" néven ismerik,
mert Dús-gyümölcsű Istenek magas honába juttat el.

Ám a test nyomorát látva, a bölcs e révületből* is
tovább halad, s eléri a test-megsemmisítő tudást.

Feladja az elmélyülést, s ennél is különb célra tör,
és minden formáról* lemond, úgy, mint a vágyakról a bölcs.

Testének minden nyílását hatalmába veszi előbb,
majd a sűrű anyagban is a testetlen űrt éli át.*

Űr-végtelenségű énjét összehúzza némely tudós,
s a végtelenségből nézve, még magasabb célhoz jut el. /?/

Önmagát semmisíti meg más,* Legfőbb Lelket ismerő,
s mivel ezt vallja: "Nincs semmi", Semmit-vallóként ismerik.

Majd, mint hajtás a sásfűből, mint kalitkából a madár,
kiszáll a lélek a testből; ere mondják: megszabadult.

Ez ama Legfelső Brahman, tulajdonságok nélküli
örök. A valóság-tudók megváltásnak ezt nevezik.

Nos, elmondtam a megváltást, s a hozzá vezető utat.
Ha értetted s elfogadod, indulj ezen az ösvenyen.

Dzsaigísavja és Dzsanaka, s az aggastyán Parásara*
és sok más bölcs a megváltást ezen az úton érte el."

E szókat ő megfontolta, azonban nem fogadta el,
és eddigi érveiben megerősödve, így beszélt:

"Meghallgattam mélyen szántó és hasznos tanításodat,
de a lelket nem oltja ki, és így nem lehet végleges.

Bár felszabadul a Lélek a Természet s a Változó
hatalmától, új születés csíráját hordja, mint a mag.

Mert noha a megtisztult Én* eléri a szabadulást,
még megmarad az indíték,* hogy újból elveszítse azt.

Föld, víz, megfelelő évszak híján nem sarjad ki a mag,
de kisarjad, ha fennállnak az indokló feltételek.

A tett, tudatlanság és vágy lerázása megszabadít,
de amíg létezik az Én, végleg lerázni nem lehet.

Ha eme hármat elhagyjuk, a magasabb célt érjük el,
de ahol Én van, ott megvan rejtetten ez a három is.

Megváltásnak azért vélik, mert rejtve vannak a bajok,
az elme megszűnt működni, s az életkor hosszúra nyúlt.

Ami pedig az én-tudat megszűntetését illeti:
míg Én létezik, addig nem szűnhetik meg az én-tudat.

Míg az anyagtól* nem mentes, jellegektől* sem mentesül,
és amíg jellegekkel bír, nem váltódik meg az egyén.

Mert jelleggel bírótól a jelleg el nem választható,
ahogy a láng és hő nélkül nem képzelhető el a tűz.

A test előtt nincs testesült /?/,* jellegek előtt jelleges,
ezért a már megszabadult lélek újból megköttetik.

Tudattal bír a testetlen lélek, avagy tudattalan:
ha igen, tudni is akar, és mindaddig nem szabadul.

Ha tudattalan, akkor az ilyennek képzelt Én mit ér?
Tudattalanság Én nélkül is van: mint fal, vagy fahasáb.

Minthogy még jellegekkel bír a fokozatos elhagyás,
a végső célt csak a teljes elhagyással érhetjük el.”

Igy Aráda tanítása őt nem elégítette ki;
úgy találta, hogy ez még nem tökéletes, és ment tovább.

Hogy többet halljon, Udraka* ásramáját kereste fel,
de mert ő is Énről beszélt, nézetét nem fogadta el.

A tudatos-tudattalant* tévesnek látta Udraka,
s a Semmin túl keresett sem tudatost, sem tudattalant.

Mivelhogy ingatag támasz e kettő, s ha tovább megyünk,
nincs tudatos-tudattalan, ezt elérni haladt tovább. /?/

S mivel az elme itt megáll, s innét tovább nem mozdul el,
nem működve, itt többé nincs tudatos és tudattalan.

De mert a létbe onnét is visszahoz újabb születés,
a Bódhiszattva még többre vágyott, otthagyta Udrakát.

Az ásramából távozva, üdvöt keresve ment tovább,
s Gaja, a nagy királyi bölcs ásramáját kereste fel.

Közelben, a Nairandzsaná folyó partján ütött tanyát
magány nagy fogadalmában és tántoríthatatlanul.

..............................................................................

Meglátta s felkereste öt, megváltást vágyó szerzetes,
mint az érdemeket szerzőt keresi fel erő s vagyon.

Az öt tanítvány meghajolt, köszöntve tisztelettudón,
mint a csapongó érzékek meghajolnak az ész előtt.

"Halál és születés láncát ezzel szakítom el talán" –
gondolta, s szigorú bőjttel kezdett nagy önsanyargatást.

Alig kibírható éhség sok válfaját vállalta fel,
s célra vágyva, hat éven át egyre gyötörte önmagát.

Étkezés idején egy-egy szézámmagot vagy rizsszemet
fogyasztott el, hogy túljusson a parttalan lét tengerén.

Miközben teste elsorvadt az önsanyargatás miatt,
ezáltal belső ereje egyre jobban gyarapodott.

Dús fénye még soványan is a szem gyönyörűsége volt,
ahogy az őszi újhold-fény az éji lótusznak gyönyör.

Kiszikkadt húsa és vére, testéből csak bőr s csont maradt,
de méltósága nem csorbult, áradt, akár az óceán.

Látva, hogy hasztalan gyötri testét vad kínokkal a bölcs,
a Buddhaságra vágyódva, léttől félve töprenkedett:

"Ilyen úton megnyugváshoz és megváltáshoz nem jutok;
az volt helyes, melyet egykor a dzsambu-fánál éltem át.

De erre elgyengült testtel nem leszek képes" – vélte, és
döntött: először testét kell újból felerősíteni.

"Aki éh-szomj gyötörten már gondolatának sem ura,
gondolattal elérendő gyümölcsöt hogy szakítana?

A nyugalomhoz az kell, hogy az érzékek csituljanak;
ha azok kielégültek, a gondolat zavartalan.

Zavartalan gondolkozás a révülethez elsegít;
révületben az elme a jóga-elmélyülésbe jut.

Elmélyülés teremti meg az indítékokat, melyek
a legvégső, halhatatlan nyugalomba juttatnak el.

Tehát táplálkozás nélkül a végcél el nem érhető”
– döntött, és elhatározta, hogy fenntartja az életét.

Megfürdött, s a folyópartról nehezen felkapaszkodott.
A fák segítő kéz gyanánt nyújtották águkat felé.

Ekkor arra vezérelték az istenek Nandabalát,
a pásztor-főnök leányát, szívét örömre gyújtva fel.

Testén sötétkék köntös volt, karján fehér kagylófüzér,
mint a fehérlő tajtékok a sötét Jamuná folyón.

Örömtől tágra nyílt szeme, szívét a hit töltötte el,
alázattal főt hajtott, és kérte, fogadjon el tejet.

Elfogyasztotta, s így a lány születése gyümölcsbe ért.
Kielégült hat érzéke, s tudás útjára léphetett.

Testében megerősödve, dicsőségében csillogón,
mint óceán, hatalmas volt, és tündökölt, akár a Hold.

"Világba visszatért" – vélte, s távozott az öt szerzetes,
mint a megtisztult lélektől az öt elem eltávozik.

Egy vadfügefa árnyában a gyep-borított földre ült,
a megváltásra elszántan, csak elszántsága ment vele.

Döntő léptétől remegett-döndült a föld,
felrezzentette a nemes kígyókirályt,
Kálát, ki látva, hogy a perc elérkezett,
ujjongva hirdette a Nagy Felébredést:

"Imé, morajlik a talaj lábad nyomán,
imé, sugárzik ragyogásod, mint a Nap.
Bizonnyal eljött az idő, hogy óhajod
beteljesüljön, leszakítsd gyümölcsödet.

Imé, az égen röpülő madársereg
tisztelgő kört ír le fejed fölött, vitéz.
Imé, a légben lebegő szellő susog:
a Buddhaságot ma bizonnyal éred el."

Így szólt a kígyók elefánt-erős ura.
Ő közben kért egy aratótól egy nyaláb
füvet, s a lombos fa tövében földre ült,
a megváltásra törekedve biztosan.

Tekervényében ahogy a kígyó pihen,
keresztbe téve összefonta lábait:
“Míg el nem érem a kitűzött célomat,
ültömből innét a földről nem mozdulok!”

A mennylakók öröme a mennyben égig ért,
madársereg szava a vadonban elcsitult,
az ág hegyén levelet a szél sem ingatott,
Magasztos úr amikor a szent ülésbe ült.

Így szól a Buddha élete című költeményben a tizenkettedik ének:

Aráda tana.
 
  *******

XIII. ének

Igen, de míg mind a világ javára
királyi bölcsek ivadéka ott ült,
és ünnepelte az egész teremtés,
megrettent Mára,* az igaz tan átka.

Virágnyilas Szerelem-isten néven
imádják őt sokan a nagy világban
balgán, de mások a valót jól tudják:
fő ellensége ez a megváltásnak.

Három fia: Gőg, Öröm és Botorság,
s három leánya: a Gyönyör, a Vágy s Kéj,
döbbenve kérte: mi okozta búját?
Ő így közölte velük aggodalmát:

"Magára öltve a kitartás vértjét,
és megfeszítve az igazság íját,
birodalmamból ki akar szorítni
e bölcs – ezért sújt le a rémület rám.

Ha most legyőz és énrajtam erőt vesz,
megváltás útját a világba tárja,
uralmam elfogy, megürül hatalmam,
akár trónjáról lebukó királynak.

Mielőtt szeme látásra kinyílna,
mielőtt még kisiklana kezemből,
reátörök, hogy szétzúzzam e tervét,
mint áradó víz lesodorja gátját."

Markába fogta a virágos íjat,
az észbontó öt nyilat is ragadta
a józan elme ős megzavarója,
s indult a fához. Vele ment hat sarja.

Balkézbe fogva íjának a végét,
egyik nyílvesszőt pergetve a jobbal,
így szólította meg a fánál ülőt,
lét tengerén át túlpartra igyekvőt:

"Fel, talpra, harcos! Rettegsz a haláltól?
Törődj tiszteddel, ne a megváltással!
Nyiladdal hódítsd meg a fél világot,
így jutsz Indrához az égi világba.

Ezen az úton haladni dicsőség,
ezen haladtak a régi királyok.
Királyi bölcsek sorába születtél,
szégyen, ha koldus leszel ősi nemből.

Ám ha nem mozdulsz, makacsul kitartasz,
vigyázz, erős légy fogadalmaidban,
mert látod itt ezt a nyilat kezemben?
Meglőttem ezzel a Napot is egykor.

Ettől sebezve az eszét vesztette
Purúravasz is, a Hold unokája.
Sántanu* nem volt ura önmagának,
hát akkor más, a mai gyenge korban?

Hát talpra tüstént, térj rögtön eszedhez,
mert már fullánkját mereszti e nagy nyíl,
melyet nem lövök ki a párban járó,
szerelemes csakraváka-madarakra."

De mindhiába: nem ügyelt e szókra,
ültéből nem kelt fel a Sákják bölcse.
Ekkor kilőtte a nyilat rá Mára,
és ráuszította fiát-leányát.

Ő nem törődött a kilőtt vesszővel,
nem ingott meg a szilárd nyugalomban.
Megdöbbent Mára e kitartás láttán,
majd halkan így szólt, gondokba merülve:

"Elbódította ez a nyíl Sivát is,
s a Hegy Lányáért* szerelemre lobbant.
Ő észre sem vette a nyíl ütését.
Nincs tán eszénél? Vagy a nyíl nem ez volt?

Virágnyilat nem vesztegetek én rá,
lányomat, Kéjt sem küldöm oda hozzá.
Törjön rá szörnyek iszonyú csordája,
üvöltve, ütve, fenyegetve bőszen!”

Egy gondolattal felidézte népét,
hogy porba zúzza Sákják csoda-bölcsét.
Nyüzsgött-sereglett szolga-hada tüstént,
kezükben dárda, buzogány, dorong, kard.

Vadkan, hal, öszvér, teve, ló pofájú,
oroszlán, tigris, elefánt fejű rém,
háromfejűek, suta félszeműek,
lógó hasúak, csupa-var hasúak,

kecskén lovaglók, pöfeteg lábúak,
szigony-körműek, kard- s dárda-fogúak,
fatörzs-karúak, kicsavart törzsűek,
fél-orcájúak, hasitott szájúak,

rézszínü, sárga, csupa-vér bőrűek,
dorong-kezűek, füst-szürke hajúak,
rongyokba bújtak, elefánt-fülűek,
lenyúzott bőrt vagy semmit viselőek,

fél arcuk sápadt, fele testük zöldes,
rőtek meg szürkék, feketék meg sárgák,
kígyó-karúak, övükön kolomppal,
repedt csengőkkel csunya zajt csapóak,

markolva nyársat, magasak, mint pálmák,
kicsik, mint törpék, vicsorogva rútul,
birka-fejükhöz madarak testével,
macska-fejükhöz torz emberi törzzsel,

borzas hajúak, kopaszok, csimbókkal,
kötél-ruhában, csupa rongycafatban,
vigyorgó arccal, szemüket meresztve,
erőt apasztón, a szivet zsibbasztón,

vad ugrásokkal haladva előre,
átbukfencezve az előttük állón,
tolongva-lökve, levegőbe szökve,
csapatostul fák tetején nyüzsögve,

vad táncot lejtve, szigonyuk csóválva,
süvöltve, súlyos buzogányt emelve,
diadalmasan bika-hangon bőgve,
tűzlánggal égő, lobogó hajukkal.

E rusnya szörnyek hada körbevette
a bódhi-fát* és az alatta ülőt,
s megálltak, várva a gazda parancsát,
hogy rontsanak rá, elemésztve-rontva.

Az éj leszálltán, mikor elközelgett
Mára s a nagy bölcs nagy összecsapása,
a föld megrendült, beborult a mennybolt,
lángok lobogtak, a világ morajlott,

a szélvész búgott, a vihar süvöltött,
csillag nem égett, feketült a holdfény,
sűrű sötétség takarta a földet,
kavargott-forrott valamennyi tenger,

a sziklabércek repedezni kezdtek,
a kígyó-szellemek a támadásra
méltatlankodva Márára szegezték
pillantásukat s dühösen sziszegtek.

Csupán a tisztult, szent isteni bölcsek
nézték közönnyel, szánakozva Mára
próbálkozását, mert lelkük a legfőbb
Törvényben élve, haragot sem ismert.

A fánál Mára gyülevész hadának
gyilkos szándékú gyülekezte láttán,
a megváltásnak közeledtét várva,
minden igaz lény "Üdv, üdv!" szava zengett.

A nagy bölcs nézte az igazság-bontó,
feléje rontó sereget nyugodtan,
és meg se rezzent, nem félemedett meg,
akár oroszlán a tehéncsordában.

Ekkor kiadta a parancsot Mára
a szörny-seregnek, hogy ijesszenek rá,
és fegyverével ki-ki rája támadt,
hogy megzavarja szilárd nyugalomban.

Cikázó nyelvvel, hegyes agyarakkal,
égő szemmel, mint a Sárga Korongú,
kitátott szájjal, meredő nyárs-füllel
álltak elébe, rémítni remélve.

Hiába álltak szörnyű alakokban,
fenyegetően, rémítve előtte,
nem vette őket komolyan, csak nézte,
mint vidám, pajkos gyerekek játékát.

Egy, vérbe forgó, iszonyú szemekkel,
buzogányát rá magasra emelte,
ám megmerevült buzogánya, karja,
mint egykor Indra kezében a villám.*

Mások fatörzset, köveket ragadtak,
ámde nem bírták a bölcsre hajítni.
Fástul, kövestül a földre lebuktak,
mint Vindhja-sziklák,* ha lesújt a mennykő.

Mások felszökve levegőbe, onnét
dobtak rá fákat, követ és szekercét,
de ottmaradt mind, levegőben függve,
mint esti felhőkön a megtörő fény.

Más szalma-csóvát vetett a fejére,
hegycsúcsnyit, lánggal lobogóan izzót,
ám az megállt fent, mihelyst kivetette,
s szentsége révén ezerfele porlott.

Más, mint az Égősugarú az égről,
parázs-esőt szórt fejére magasról,
mint Méru bérce a világ végnapján
szétporló sziklák izzó arany-ércét,

de a tűz-zápor sziporka-esője,
mikor lehullt a bódhi-fa tövére,
lótusz-szirommá vált rőten a földön
szelídsége végtelen erejétől.

Hiába támadt fenyegetve sok vész,
özönnyi fegyver, test- s lélek-emésztő,
nem mozdult ültében a Sákja-szentség,
szándéka mellett kitartva barátként.

Kígyókat fújt rá másiknak a szája,
mint korhadt fának kígyótanya-odva,
de megbűvölten, közelébe érve
sziszegni, marni, mozdulni se tudtak.

Viharfelhővé vált némelyik ördög,
villám, mennydörgés szörnyű robajával,
és kőzáport szórt a fára magasból –
s virágesőként pergett le a földre.

Nyilat feszített íjára a másik,
de ott lobbant el, mielőtt kilőtte,
mint lobbanékony, vad férfi haragja,
amely lelkében meddően emészti.

Öt nyílvesszőt lőtt egyik ki a bölcsre,
de mind megállott, nem érte el egy sem,
ahogy megbénul az öt érzék abban,
aki nem vágyik születésre, kéjre.

Másik dühödten vetette magát rá,
hogy agyoncsapja buzogány-ütéssel,
de összeroskadt, mielőtt elérte,
mint kit lehúznak a földre a vétkek.

Egy rút boszorkány, koponyát szorító,
varázzsal készült bódítni a bölcset,
de csak kóválygott körülötte folyton,
mint tanuláskor a lusta figyelme.

Másik merően szegezte szemét rá,
hogy megperzselje szemének a lángja,
– s előtte állva, nem látta bölcset,
ahogy nem látja javát a mohó vágy.

Nehéz kősziklát emelt fel a másik,
– hiába fáradt, lerogyott alatta,
mint üdvre vágyó, aki nem tudással,
csak önkínzással akar érni célhoz.

Sok más oroszlán- s hiéna-alakban
csapott üvöltést, bömbölve-vonyítva,
hogy minden élő reszketve figyelt fel,
gondolva, mennyet hasít meg a villám.

Az erdőkben az elefántok, őzek
mind szétfutottak vagy földre lapultak,
s az éjszakában ijedt csipogással,
mint nappal, rebbent fel a sok madárraj.

E fülrepesztő, iszonyú zsivajban,
melytől megdermedt valamennyi élő,
ő meg se rezzent, nem ijedt meg, nem félt.
Garuda* sem fél, ha a varjú károg.

Minél kevésbé zavarta a bölcset
a félelmes had kusza támadása,
annál vadabbul tört ellene Mára.
A szégyen és düh hajszolta a hitványt.

Amíg a Törvény gonosz ellensége
ily vad haraggal támadta a szentet,
egy láthatatlan, csoda fényt árasztó
szellem keményen szólt a levegőből:

"Ne fáraszd, Mára, magadat hiába!
Gyűlölködésed hagyd abba, nyugodj meg!
Ő ostromodtól meginogni nem fog,
mint Méru bérce a vihar dühétől.

Hamarébb hagyja el a tűz az izzást,
a víz az ömlést, a föld a nyugalmat,
mint szándékát ő, akinek erőit
világkoroknak szent érdeme adta.

Szándék, kitartás, s valamennyi élő
iránti részvét oly erős e hősben,
hogy nem kel fel, míg a valót nem látja;
akkor kel a Nap, ha az éjt elűzte.

Ha fát dörzsölnek, kigyullad a tűzláng;
ha földet ásnak, vízhez jut az ember;
kitartással ő is eléri célját;
nincs lehetetlen, igaz úton járva.

A szenvedélyek nyomorúságától
beteg világot könyörülve szánja
ez a nagy orvos, s a tudás gyógyírját
keresve fárad; akadályt ne lásson!

Sok útvesztőben tévelyeg az élet,
s ő fáradsággal keres igaz ösvényt.
Bűn megzavarni útbaigazítót!
Kalauz kell eltévedt karavánnak.

A vak sötétben elbuknak az élők,
s ő tudás mécsét gyújtja a világnak.
Kioltani nem szabad ezt a lángot,
akár az éjben elfújni a mécsest.

A világ születések tengerébe
merült el, s nem bír túlpartra kijutni.
Ő eljött, hogy az árból kisegítse.
Ne bántsa, aki becsületet ismer!

Levele tűrés, gyökere kitartás,
virága jóság, értelem az ága,
gyümölcse Törvény a tudás fájának –
mikor kisarjadt, ki ne vágja senki!

Hamis látszatok erős kötelébe
hurkolt világot szabadítni készül,
kemény bilincsek letörésén fárad.
Vesztére törnöd ilyen ügyben vétek.

Beteljesülni ma jött el a napja
mindannak, mit tett a felébredésért.
Ezért ül itt most szilárdan e fánál,
mint ős időknek nagy bölcsei régen.

A kincses földnek köldöke e szent hely,
minden malasztja ide gyűlt most egybe.
A széles földön méltóbb hona nincsen
elmélyülésnek, méltóbb helye üdvnek.

Nyugodj meg, Mára, magad ne emésszed.
Erőd, hatalmad ne silányítsd dölyffé.
Ne bizakodj el, a szerencse tűnő.
Ingó talajra sose vesd a lábad!"

Midőn a szellem befejezte szózatát,
s rendíthetetlen nyugalommal ült a bölcs,
a vesztes Mára megalázva távozott,
világ-butító nyilait cipelve el.

Veszítve kedvét s a csatát, a hadsereg
a földre dobta köveit, fatörzseit,
s futott dühödten a világba százfelé,
mint üldözőktől menekülnek vert hadak.

Menekül a gonosz ördög, vesztesen,vert hadával.
A diadal ama szenté, győztesen vak homályon.
Kiderül a borus égbolt, Hold kacag, mint a szép nő.
Szirom-özön a magasból illatos permetet szór.

Így szól a Buddha élete című költeményben a tizenharmadik ének:

Mára legyőzése.
 
  ********

XIV. ének

Kitartással s nyugalmával legyőzte Mára seregét,
s elmélyülésbe mélyedt, hogy a Legfőbbet ismerje meg.

Úrrá lett az elmélyülés minden fokán, s az éjszaka
első szakában átélte előző születéseit:

"Itt s itt ez voltam, majd onnét ide s ide mentem tovább."
Így sok ezernyi létére sorra visszaemlékezett.

Felrémlett mindegyik létben a születés és a halál,
és könyörülettel szánta az összes élőlényeket:

"Kering segedelem nélkül, mint a kerék, ez a világ,
övéit egyre elveszti, és ezt ismétli szüntelen." /?/

Amikor ezt így átlátta, ily bizonyosságra jutott:
"Az útilapu száránál értéktelenebb ez a lét!"

Majd mikor elkövetkezett az éj második szakasza,
végtelen égi látást nyert igaz-látók legjobbika.

Feltárult e csodálatos, tisztult égi látás előtt
– mint folttalan tükör síkján –az egész világegyetem.

Látta, hogy az élőlények – a gonoszok úgy, mint a jók –
létrejönnek és elmúlnak, és szánalma növekedett:

“E gonosz életűekre keserves sors vár azután,
e tiszta életűek majd a mennybe jutnak azután.

Rettentő, iszonyokkal telt pokolra buknak amazok,
és megszámlálhatatlan kínt kell hosszan elszenvedniük.

Tűzszinű, olvasztott vasat kell egyeseknek nyelniük,
mások megtüzesített vas karó hegyén üvöltenek.

Vas üstben mint az étel fő sok más, fejével lefelé,
sokat izzó parázshalmon pörkölnek irgalmatlanul.

Sokat tépnek-marcangolnak vasfogú, szörnyeteg kutyák,
sokaknak testét vas-csőrű, mohó varjú-had csípdesi.

Menekülnének perzselő forróságtól, tűztől sokan,
sötét erdőbe futnak, s ott a fákon kard a falevél.

Sokágú fává válik más, és fejszék vágják ágait,
de a kíntól se halhat meg. Életben tartják tettei.

Öröm, élvezet kedvéért, futva a fájdalom elől
tettek ezt-azt, s gyümölcse most kivédhetetlen fájdalom.

E nyomorultak gaztettet követtek el gyönyörökért,
s most e gyönyörök emléke szemernyi gyönyört sem okoz.

Nevetve tették sok szennyes tettüket szennyes lelküek,
és idejük leteltével gyümölcsét sírva élvezik.

Hogyha a bűnösök látnák, mi lesz érte a büntetés,
bizony forró vért hánynának, mint kinek testét kór öli.

Nyughatatlanul kapkodó mohóságát sok törtető
új életében állatként öltve testet szenvedi meg.

Hús, bőr, szőr vagy fog kedvéért ölik őket vadászaton,
vagy kártevőként irtják ki a saját családtagjaik.

Étlen-szomjan, kifáradva és magatehetetlenül
szenvedi ló- s ökör-testük az ostorok csapásait.

Mint erős elefántoknak, hitványakat kell vinniük,
fejüket ösztöke döfi, sarokkal rúgják testüket.

S mind eme szörnyű kínok közt az a legszörnyűségesebb,
hogy mind gyűlölik egymást is, s egyik gyötri a másikat.

A vízben vízi kínozza, a levegőben légiek,
a földön földön állóval tépik egymást kölcsönösen.

Amazoknak a szívében a rút irígység vert tanyát,
s örök sötétség lett részük a másvilágon bűnükért.

Tűfoknyira szorult szájjal, és puffadt hassal, mint a hegy,
éhség és szomjúság kínja gyötör más nyomorultakat.

Bármilyen szennyes ételre rávetnék magukat mohón,
de nem jutnak odáig, mert megbénítják volt tetteik.

Ha tudnák azt, hogy önzésük majd ilyen gyümölcsöt terem,
akár a húst is átadnák testükről, mint egykor Sibi.*

Pokol helyett az anyaméh nevű szennyes tó vár sokat,
ismét születnek emberként, hogy majd tovább szenvedjenek.

.........................................................................................

Igaz élet jutalmául az égbe jutnak egyesek,
mások a föld színén lesznek nagy hatalmú uralkodók. (35)

Másokból kígyó-szellem lesz, kincset őriznek föld alatt.
A lét tengerében ki-ki tettei szerint így bolyong."

Ezt látva, az éj harmadik szakában így gondolkozott: (49)
"Óh jaj! Mindenki, aki él, a szenvedések vándora, (50)

a kínok özönével telt létből kiútat nem talál,
nem méri fel, hogy a világ születik s sorvad szüntelen,

meghal és máshová kerül, s utána újra létre kel. (50)
Mi az, aminek megléte vénséget és halált okoz?"* (52)

Ha születés van – így látta –, vénség s halál szükségszerű.
Tovább töprengett, hogy mi az újabb születés kútfeje?

Kapcsolódás* a létező világhoz létezés oka (58)
Ám ez a kapcsolódásunk miből fakad? – gondolkozott. (60)

A létszomj, élet-ösztön az indítéka, ismerte fel. (60)
De a létszomj miből támad? – kutatta az okát tovább. (62)

A létszomj megteremtői az érzetek, az észlelés. (62)
Hát annak mi az oka, hogy megjelennek az érzetek? (64)

A tárgyakkal érintkeznek az érzékszervek, ez az ok. (64)
S mire vezethető vissza tovább ez az érintkezés? (66)

Hat érzékszervünk működik, így támad az érintkezés. (66)
S az érzékek működése hol zajlik le? talaja mi? (68)

Talaja a név és alak, azaz a test, egyéniség. (68)
S mi annak a feltétele, hogy létrejőjjön név s alak? (70)

A megismerés, tudat az, amiből név s alak fakad. (71)
S tovább menve, honnét támad a tudat, a megismerés? (72)

Előző születésünkből hozott adottságok szülik.
S e kényszerű adottságok minek következményei?

A nem-tudásból folynak mind – látta meg a végső okot
a nagy eszű Bódhiszattva, a bölcsek legbölcsebbike.

Mikor mindezt átgondolta, a megoldásra eljutott:
"Hogyha a nem-tudás szülte adottság működésbe lép,

az adottság miatt támad a tudat, mely most működik.
A tudat a név és alak létrejöttét teremti meg, (74)

s ha név és alak létezik, hat érzékszerv is jár vele. (77)
Érzékszervek a tárgyakkal érintkeznek, s lesz észlelés.

Az észlelés eredménye, hogy a létszomj is létrejön. (78)
A létszomj kapcsolódást szül, ebből támad a létezés.

A létezés születésben valósul meg, s jön kor s a kór, (79)
s a világot vénség és kór után a halál falja fel.

A halál fájdalom-tüze nagy szenvedések gyökere.
Im, ilyen módon jön létre ez az egész nagy szenvedés."

Felismerte a Nagy Lélek mindezt, és megvilágosult.
Majd mindezt összefoglalta, és így gondolkozott tovább:

“A halált az öregség s kór legyőzése megszünteti; (80)
a születés megszűnése vénséget s kórt megszünteti.

Ha megszűnik a létezés, születés sincsen már tovább;
a kapcsolódás megszünte a létezést megszünteti.

A kapcsolódás megszüntét létszomj megszünte éri el, (81)
s a létszomjat az észlelés elfojtása szünteti meg.

Észlelés akkor nem lesz, ha nem történik érintkezés;
hat érzékszerv elfojtása semmíti meg az észlelést.

Érzékszervek nem működnek, ha nincs jelen név és alak; (82)
a nevet s alakot tudat elfojtása töröli el.

Nem jelenik meg a tudat, ha adottságok nincsenek, (83)
és nincsenek adottságok, ha eltűnik a nem-tudás.

Tehát a nem-tudás minden szenvedésnek a gyökere,
s aki a megváltásra tör, szüntesse meg a nem-tudást.

A nem-tudás megszüntével aki csak él és létezik,
az összes szenvedésektől megszabadul véglegesen.”

Bódhiszattva felismerte világ rendjét világosan,
majd áttekintve még egyszer, megfogalmazta tételét:*

"Ez a szenvedés, az oka a szenvedésnek pedig ez,
ez a szenvedés megszünte, amihez ez az út vezet."

Igy a Magasztos, ott ülve fű-trónusán a fa tövén,
gondolata hatalmával magától megvilágosult. […]

Így szól a Buddha élete című költeményben a tizennegyedik ének:

A megvilágosulás magasztalása.

 

VIII-X. ének
Címlap