Asvaghósa:
BUDDHA ÉLETE
(Vekerdi
József fordítása)
Forrás: http://www.terebess.hu/
|
|
|
VIII. ének
Midőn,
lemondva a világról, messze tűnt
az őserdőben
a királyfi egymaga,
bánat-gyötörte
kocsisa is útrakelt
a bánat
útján, letörölve könnyeit.
Urát kísérve
sebesen futó lován,
egy éj elég
volt, hogy az utat megtegyék.
Urát veszítve
ugyanaz a visszaút
nyolc hosszu
napját keserűen nyelte el.
Egyébkor
oly gyors paripája, Kanthaka,
lecsüggedt
fejjel, szomorúan baktatott,
s hiába
fénylett sok aranyló ékszere,
gazdája
nélkül ragyogása megfakult.
Majd visszafordítva
a hely felé fejét,
fájdalmasan
felnyeritett megint s megint.
S hiába
kínozta az éhség, szomjuság,
a fűhöz
nem nyúlt, vizet útján nem kívánt.
Kapilavasztu
kapujához érkezett
lassan lovász
és lova, mely kopár s üres
volt, mert
elhagyta magasabb célért ura;
mintha az
égről letűnne a Fény Ura.
Hiába csillant
a tavak vizén a fény,
hiába ringott
a virág az ág hegyén,
minden komor
volt, vadon erdő árnyaként,
mert a szivekből
a vidámság messze szállt.
Vontatva
lépett be a városba, melyet
a szomorúság
pora néma gyászba vont,
mintha taszítná
a levert, kisírt szemű
polgárok
kérdőre vonó tekintete.
Mikor megtudták,
hogy a ló s lovásza is
a Sákja-rádzsa
fia nélkül tért haza,
könnyzápor
áztatta a port, mint egykoron
száműzött
Ráma fogatát fogadta gyász.
Nyomon
követte haragos, síró tömeg
az egymagában
hazatérő Cshandakát:
“Hová maradt
a birodalmat őriző,
nemes királyfi?
Te vagy-é a gyilkosa?"
Ó csillapította
a hű polgárokat:
"Nem én
hagytam el fejedelmünk gyermekét.
Királyi
díszét s engem, zokogó hívét
remeteségbe
távozóban elvetett."
Így értesülvén
az esetről népei,
szívüket
újabb keserűség fogta el.
Le sem törölve
szemük áradó vizét,
szóltak:
“Bizonnyal bűneink gyümölcse ez!”
Döntöttek:
"Menjünk mi is őutána mind!
Urunkkal
együtt a vadon legyen tanyánk.
Királyfit
vesztve elapadt az életünk,
mint testé,
melyből az élet-erő kiszállt.
Királyfink
nélkül ez a város vad vadon,
de ékes
város a vadon, hol ő lakik.
Fényét vesztette
ez a város nélküle,
mint menny,
hogy Vritra-gyilkos Indra* lezuhant."
A nők ujjongtak:
“A királyfi visszatért!"
és tágra
tárták a nagy ablakok sorát.
De látva,
hogy nem ül a ló hátán lovas,
zokogva
zárták be megint az ablakot.
Eközben
atyja, kit a bánat összetört,
az istenek
szobra előtt imádkozott,
áldozott,
bőjtölt és tett fogadalmakat,
hogy visszahozza
a fiát az ég kegye.
Palotájába
a lovász megérkezett,
gonddal
vezetve maga mellett a lovat.
Arcát belepték
szeme hulló könnyei,
mintha csatában
ura hullott volna el.
Az istálló
kapujában a ló megállt,
körültekintett,
szeme könnyel volt tele,
s mintha
zokogna, felnyerített Kanthaka,
így adva
tudtul a tömegnek bánatát.
Ám az istálló
közepén a többi ló,
s a termek
mélyén a sok énekes madár
megtévedt,
s hitte: a királyfi érkezett,
s mind visszhangozták
lova hangját boldogan.
A föld
urának palotája háremét
szintén
becsapta ez az ujjongó zsivaj:
"Halljátok?
Nyerít paripája, Kanthaka!
Ez azt jelenti,
hogy urunk megérkezett."
A búba
süppedt, szomorú asszony-sereg
szeme felvillant,
hogy urát pillantja meg,
s reménykedően
kiszaladtak a kapun,
mint fellegekből
kicikázó villanás.
Kapkodva
kapta fel a köntösét egyik,
másik gyűrötten
húzta szennyes fátyolát,
kenőcs nem
kente el a könnyeik nyomát –
éj végén
fényük veszitő, holt csillagok.
Vörös lakkfesték
se szinezte lábukat,
nem csengett
rajtuk bokacsat és karperec,
dús csípejükre
se feszült aranyos öv,
a mellükön
sem sziporkáztak gyöngysorok.
Lélekszakadva
odaértek, s látva ott
magános
gyászban a lovát és Cshandakát,
színét veszítve
zokogásban tört ki mind –
tehéncsorda,
ha a bika elkóborolt.
A rádzsa
első felesége, Gautamí,
búsan, mint
borját veszitő bivalytehén,
felsírt,
s kitárt karral a földön elzuhant,
mint rezgő
lombú, aranyos pálmafa-törzs.
Elvette
sok nő erejét a rémület,
beléjük
fojtotta a szót a bánatuk,
sírás, panasz
sem hagyta el az ajkukat,
dermedten
álltak, mereven, mint kőszobor.
Sok nő
szeméből patakokként áradó
könnyzáport
csalt ki a csalódás bánata,
a szantálport
mosva le keblükről, miként
a sziklát
mossa hegyi gyors patak vize.
A háremhölgyek
ragyogó arc-lótuszán
lepergő
könnyek sok gyöngyszeme csillogott,
mint őszi
felhők gyülekeztén a tavon
a záporcseppek
vizirózsa szirmain.
Ökölbe
zárva kezük ékes ujjait,
mint lótusz-bimbót,
perecet sem öltve fel,
csapdosták
két karral a nők a mellüket,
mint szélviharban
a fa törzsét a lián.
Úgy ringott-rengett
az ütéseik nyomán
sok szép
kebel halma, akár folyó vizén
inog-hullámzik
a kerek lótuszlevél,
ha rátelepszik
szélben a vadkacsa-pár.
Ahogy kínozta
a kezük a mellüket,
viszont-kínozta
a kemény mell karjukat.
Eltompította
szivüket a fájdalom,
s egymást
fájdította ütéssel kéz s a mell.
Feljajdult
kétségbeesett Jasódhará,
elcsukló
hangját zokogás fojtotta el,
a keblét
rázta keserűség sóhaja,
színét veszítette
a bánattól szeme:
"Míg én
aludtam magatehetetlenül,
magamra
hagyva hova tűnt a férjem el?
Hármasban
indultak el, ám csak Cshandaka
s a ló tért
vissza; a szivem kettéhasad!
Ha elkövetted
e gonosz, gyalázatos,
hitvány
gaztettet, a sírást mért mímeled?
Örülj, ne
színlelj! Megelégedett lehetsz.
Nem illik
össze ez a tetted és a könny.
Hű, engedelmes,
szerető, nemes szivű
barátjaként
vett maga mellé mestered,
ki vissza
többé miközénk nem tér soha.
Boldog lehetsz
most, hogy elérted célodat.
Balga barátnál,
aki semmire se jó,
az ellenség
is, ha van esze, többet ér.
Barátnak
vallod magadat, te ostoba,
s te zúdítottál
e családra nagy csapást.
Jobb sorsra
méltók e szegény, bús asszonyok
– a könny-özöntől
a szemük vörösre gyúlt –,
e támaszukat
elveszítő özvegyek,
bár férjük
él, és oly erős, akár a föld.
Paloták
hosszú sora is zokog velük,
galambbúgással
panaszolva gyászukat.
Mint karjukat
emelik égre csúcsukat,
mert őrző
nélkül üresen maradt faluk.
Bizonnyal
úgy van, hogy a romlásomra tört
uramnak
kedvenc paripája, Kanthaka,
mert elrabolta,
míg aludtam, kincsemet,
mint drágaságot
a sötétben tolvajok.
Nemhogy
korbácstól, a reá hulló nyilak
vad záporától
sem ijedt meg még soha –
most félt
ütéstől, hogy elindult szótlanul,
s magával
vitte örömöm s a szívemet?
Nyerít
most szörnyen ez a hitvány cselszövő,
hogy zeng
hangjától a királyi palota,
de mikor
éjjel uramat ragadta el,
akkor megnémult
e lovaknak-szégyene.
Ha felserkent
a nyerítése éjszaka,
ha patazajra,
dobogásra ébredek,
ha csikorítja
a fogát, így csapva zajt,
most nem
gyötörne ez a szörnyü fájdalom."
Így panaszolta
a királyné bánatát.
Lehajtott
fejjel meghallgatta Cshandaka.
Kezét kulcsolta,
szemeit könny lepte el,
s elcsukló
hangon, szomorúan válaszolt:
"Nem érdemelte
e szidalmat Kanthaka,
és kérlek,
úrnőm, ne neheztelj énreám.
A történtekért
mi hibásak nem vagyunk:
sors rendelése,
hogy urunk eltávozott.
Uralkodónknak
a tilalmát tudtam én,
de megfosztottak
az erőmtől istenek,
s elővezettem
a királyfinak lovát,
és mentem
útján vele ernyedetlenül.
A nemes
állat alig érintette meg
patájával
a földet, csendben lépkedett,
s mintha
lezárta volna száját sorsparancs,
fel sem
nyerített, némán, hangtalan haladt.
Midőn elhagyta
a királyfi városát,
magától
tárult ki a súlyos várkapu,
s az éj
sötétjét ragyogás hatotta át –
mindez mutatja,
hogy a Végzet teljesült.
Midőn királyunk
palotáját s városát
vigyázták
éber ügyelőknek ezrei,
s elszenderült
mind, egyikük sem ébredett –
mindez mutatja,
hogy a Végzet teljesült.
Midőn az
erdő remetéihez való
ruhát adott
át neki titkos églakó,
és elhajított
diadémja mennybe szállt –
mindez mutatja,
hogy a Végzet teljesült.
Látod,
királyném, nem is én, nem is lovunk
a vétkes
abban, hogy urunk eltávozott.
Ő nem minékünk
– az egeknek engedett,
az istenektől
kijelölt úton haladt.”
E bámulatos
tünemények hallatán
csodálat
fogta el a hárem hölgyeit.
Lecsillapult
lelket-emésztő bánatuk,
bár szívük
égett, hogy örökre távozott.
De nem
nyugtatták e szavak meg Gautamít,
s mint fiókáit
veszítő sas víjjogott.
Nem bírta
gyászát a szivébe rejteni,
míg égő
könnyek elözönlötték szemét:
“Hullámos
fürtű, puha, selymes, dús haja
hosszú csigái,
melyeket gyöngy-diadém
illetne
meg, föld ura méltó díszeként,
most szerteszórva
feketéllnek föld szinén.
Hosszú,
erős kar, bika-pillantású szem,
oroszlán-lépés,
daliás mell, arany arc,
mennydörgő
felhők szavaként zengő beszéd –
most mindez
erdő vadonán enyészik el.
Most elvesztette
ez a kincses méhű föld
nemes gazdáját,
amilyet mást nem talál.
Ő távozott,
s ily igaz erkölcsű királyt
tiszta szivű
nép s a szerencse szül csupán.
Két lábát,
mely kék liliomnál is puhább,
áttetsző
hártya feszül ujjai közén,
a talpán
küllő vonalú szerencse-jel,
az erdőszél
durva göröngye feltöri.
Vitézi
testét, amely eddig kéjlakok
szantálfa-
és áloe-füsttől illatos,
hűs csarnokában,
puha vánkoson pihent,
hőség, hideg
szél, zivatar szikkasztja ki.
Szépség,
tanultság, fiatalság és erő
volt büszkesége,
s a királyi származás,
mindig adott
és soha kérni nem szokott,
eztán mint
koldust, alamizsna tartja el.
Éjente
tiszta, arany ágy volt fekhelye,
hajnalban
édes zeneszó keltette fel.
A puszta
földön fog aludni ezután,
s egy rongydarab
lesz nyoszolyája, semmi más."
Panasz-szavával
egyetértő hölgyei
egymás nyakába
borulva zokogtak, és
szemükből
úgy hulltak a bánat csöppjei,
mint a virágpor,
ha folyondárt ráz a szél.
Jasódhará
ekkor a földön elzuhant,
és mint
a hímjét veszitő nőstény madár
szívtépő
hangon zokogott, sikoltozott;
a sírás
meg- megszakitotta a szavát:
"Ha özvegy-sorsba
taszítja hites nejét,
s elhagyva
engem, megy szolgálni a hitet,
mit ér a
hite a hűtelen férfinak,
ki hites
társát eltaszítva vezekel?
Nem tudja-é,
hogy fejedelmi ősei,
Mahászudarsa,
meg a többi szent király
magával
vitte vezekelni hitvesét?
Törvényben
járni hogy akarhat nélkülem?
Nem fogja-é
fel, hogy a férjet és nejét
együtt szentelte
meg a Véda-áldozat,
s ott túl
is együtt nyerik el jutalmukat?
Ő a Törvényből
elirígyli részemet?
Noha jól
tudja ez az ég-szerelmese,
hogy perbe
szállok a szerelméért vele,
nyugodt
lélekkel szakított mégis velem,
hogy tündérlányok
kegyeit élvezze majd.
Szeretném
tudni, hogy azok az égi nők
mitől oly
szépek, gyönyörűek, csábosak,
hogy értük
vállal szigorú sanyargatást,
lemondva
rólam s a királyi fényről is?
Nem vágyom
égi gyönyörűségekre én,
mit bármi
áron is elérne annyi más.
Egyetlen
vágy él a szivemben: kedvesem
se idelent,
se odaát ne hagyjon el.
Ha én méltatlan
vagyok is hosszú szemű,
mosolygó
arcára reátekinteni,
nem érdemelte
ez a csöpp kis Ráhula,
hogy apja
térdén sose ülhessen szegény.
Milyen
lelketlen ez a lelkes remete,
milyen kegyetlen
e kegyes királyi sarj,
ki eltaszítja
gyügyögő kis gyermekét,
ki ellensége
szívét meglágyítaná.
De az én
szívem is ilyen gonosz, kemény,
talán kőből
van, vagy acélpánt övezi,
hogy nem
reped meg, ha uram magánosan,
gyönyört
és pompát odahagyva távozik."
Igy sírt,
sikoltott a királyné, kit gyötört
ura elvesztése
miatt a fájdalom.
S habár
uralkodni tudott mindig magán,
most szégyen,
illem, türelem feledve volt.
Földön
vonaglott nyomorult Jasódhará,
áradt belőle
keserűség és panasz.
Együttérzően
vele sírtak hölgyei,
könnyük
pergett, mint az eső a lótuszon.
Most véget
ért az ima és az áldozat,
s a templomot
elhagyta az uralkodó.
Szivén ütötte
a siránkozás zaja,
s megtántorult,
mint elefánt, ha menny dörög.
Hogy Kanthakát
látta csak ott, meg Cshandakát,
s hallotta,
döntött fia végérvényesen,
földön terült
el a hatalmas föld ura,
mint ünnep
végén selyem Indra-lobogók.
Feltámogatták
szerető rokonai
a gyásztól
eszét veszitő uralkodót.
Könny-fátyolozta
szeme nézte Kanthakát,
s újból
leroskadt. Keserűen így beszélt:
“Segítőm
voltál sok erős, nehéz csatán,
s megrontóm
lettél ime végül, Kanthaka.
Elvitted
tőlem, aki legdrágább nekem,
s magára
hagytad a vadonban jó urad.
Most vagy
vigyél el oda hozzá engem is,
vagy fuss,
ahogy bírsz, s ide hozzad vissza őt!
Mert fiam
nélkül hamar elhagy életem,
mint gyógyszer
nélkül a halálos beteget.
Elvetni
volt kész Szandzsaja az életét,
amikor fiát
a halál ragadta el.
Én nemes
lelkű fiam eltávoztakor
gyáván ragaszkodjam
az élethez tovább?
Manu, Vivaszván
fia, régi nagy király,
az emberi
nem ősatyja, bölcs alkotó,
mikor nem
látta szeretett, kedves fiát,
hiába volt
bölcs s nagy, a lelke elborult.
Irígylem
és Dasarathát,* az Ég Ura
barátját
s társát, fejedelmek gyöngyszemét:
fia távoztán
nem tengette életét
hiú panasz
közt: a halálba távozott.
Mondd,
kedvesem, hol van az a remeteség,
hová te
vitted el egyetlen gyermekem?
Nekem már
holtak birodalma lesz tanyám,
fiam kezéből
iszom áldozat vizét."*
Noha a
fejedelem szilárd, erős volt,
fia tovatűnte
miatt magán kívűl volt.
Akarata
vele ment; siránkozott, mint
Dasaratha
Ráma fölötti fájdalomban.
De hogy
a szomoruság ne sújtsa földre,
az ura javát
akaró családi papja,
s vele a
legöregebb tanácsadója
ugyanolyan
bánatosan, de nyugtatón szólt:
"Uram,
a türelem ékesít, a könny nem.
Ne legyen
a bánat, a gyengeség a díszed.
Hiszen a
remeteségbe sok király ment,
feledve
hatalmat, akár lehullt virágot.
Ez az akarata
sorsparancs szülötte;
Aszita,
a látnok is így jövendölé meg:
‘Sem a magas
egeket, se földi pompát
nem akar
elérni, a vágya másra vonzza.’
De ha te
is akarod, megyünk mi ketten
a te fiadért,
tusakodni készen érte
maga akarata
és a sorsa ellen,
ha valami
érvre eláll a szándokától."
A fejedelem
a szóra hallgatott is:
"Sebesen
eredjetek érte! – küldte őket –,
hisz a szivemet
a bánat érte gyötri,
ahogy a
madár a kicsiny fiókát félti."
"Igenis,
uram," – a házi pap felelte,
vele a tanácsos
is, és azonnal indult.
A fejedelem
is újra áldozattal
igyekezik
ezt az ügyet sikerre vinni.
Így szól a Buddha élete című költeményben a nyolcadik ének:
A hárem siralma.
IX. ének
A rádzsa
könnye a papot s minisztert,
akár a fürge
paripát az ostor,
hajtotta,
és a szeretet vezette,
s mentek
az erőt mielőbb elérni.
Kíséretükkel
kimerülten értek
az erdőszéli
remete-tanyára.
Ott visszahagyták
a királyi pompát,
s beléptek
bölcs Bhárgava hajlokába.
Köszöntették
őt tisztelettudóan,
s illendő
módon fogadta a bráhman.
Hellyel
kínálta, maga is leülve,
s ők így
tudatták idejöttük célját:
"Csekélységünk
a nemes és neves, nagy
Iksváku-nembéli
uralkodónak
hitvány
szolgája, a papi tudásban
egyikünk,
másik a tanácsadásban.
Az Indra-fényű,
igaz életű úr
Dzsajanta-fényű*
fia itt tanyázik,
legyőzni
vágyva a halált s az aggkort.
Miatta történt
ideérkezésünk."
"Valóban
itt járt az erős karú hős
– felelt
a bráhman –, de mikor belátta:
tanunk nem
óv meg újabb születéstől,
Aráda bölcsnél
keresett megváltást."
Így értesültek
eme változásról,
majd elköszöntek
ezután a paptól,
s törődöttséggel
se törődve, fürgén
tovább siettek
urukat keresni.
Rá is találtak,
fa tövében ülve,
ahogy mahárádzsa
a trónusán ül.
Nem ékszer
– arca ragyogása fénylett;
Nap, melyet
felhőkoszorúk öveznek.
Leszállt
a főpap, s vele a tanácsnok
a kocsiról,
és odaléptek hozzá,
mint rég
Vaszistha s vele Vámadéva
Rámát kereste
fel, a számüzöttet.*
Köszöntötték,
főt hajtva, ahogy illik,
akár Brihaszpati
és Sukra Indrát.
Fogadta
is, főt hajtva, ahogy illik,
akár Brihaszpatit
és Sukrát Indra.
Engedelmével
leültek a földre
a Sákják
fényes lobogója mellé,
s ő kettejük
közt csodaszépen fénylett,
mint két
csillag közt a fehér tüzű Hold.
A méltósággal
fa tövében ülő
királyfihoz
a pap e szókkal szólott
– mint Páridzsáta-fa*
alatt az égben
okította
Brihaszpati Dzsajantát –:
"Halld
meg, királyfi, mit üzent tenéked
atyád, miközben
a te távozásod
nyílvesszejétől
a szivén találva
uhant a
földre, szeme könnyben úszott:
‘Tudom
szándékod, ahogy eltökélted:
a Törvény*
útját akarod követni,
de bánat
lángja iszonyúan éget,
mert távozásod
nem idő szerint volt.
Törvénynek
híve, légy híve atyádnak;
törvényt
követve, ne kövess el ily bűnt;
mert úgy
eláraszt szomorúság árja,
mint partvidékét
a megáradó víz.
Mint szél
a felhőt, a hegyet a villám,
perjét a
tűzláng, a vizet a hő Nap
hajszolja,
sújtja, felgyújtja, kiszívja,
úgy űz,
üt, éget, szikkaszt ez a bánat.
Élvezz
először királyi hatalmat;
megvár az
erdő, ha a kort elérted.
A tiéidhez
ne legyél kegyetlen;
a legfőbb
törvény: könyörületesség.
Nemcsak
erdőben lakozik a Törvény:
bölcsek
városban is megigazultak.
Felismerés
dönt, azután kitartás;
erdőbe gyakran
menekül a gyáva.
A megváltáshoz
sokan eljutottak
királyi
trónon, koronás fejükkel,
nyakukban
gyönggyel, arany perecekkel,
virágfüzérrel,
hatalommal élve.
Dhruva
két öccse: Bali, Vadzsrabáhu,
Vaibhrádzsa,
Ásádha meg Antidéva,
Pákadruma,
Szénadzsit, és Dzsanaka,
Vidéha-ország
nagy uralkodója,
e bölcs
királyok a családban élve
követtek
Törvényt s jutottak az üdvhöz.
Egyszerre
élvezd te is ezt a kettőt:
alattvalóid
s ön-lelked uralmát.
Szeretném
egykor a fehér napernyő
alatt királlyá
avatás vizétől
megszentelt
tested magamhoz ölelni,
s aztán
boldogan erdőbe vonulni.’
Ím ezt
üzente nagy urunk tenéked
könnyektől
meg-megszakadó szavakkal.
Kedvére
tenned kegyelet parancsa:
szeretetéért
szeretet fizessen!
Kínok vizével
teli bánat-árba
merült,
s fuldoklik a király miattad.
Mentsd ki
belőle! Segedelme más nincs,
mint mély
örvénybe zuhanó tehénnek.
Hiszen
hallottad: Gangá fi, Bhísma,*
és Ráma,
és a Csatabárdos Ráma*
elvállalt
mindent, amit atyja kívánt.
Így tedd
te is meg, amire atyád kért.
Akár tehén,
ha vadul elragadták
borját,
bánkódik érted a királyné,
ki anyád
helyett az anyád volt. Él még,
ne űzd a
holtak zord déli honába.
Habár te
még élsz, feleséged özvegy,
mint párja
nélkül a magános hattyú,
mint hímje
nélkül elefánt az erdőn.
Keresd fel,
oldozd fel a gyász nyügétől!
Egyetlen
sarjad, kicsi Ráhulácskád,
mivel szolgált
rá kora árvaságra?
Ne hagyd,
hogy rátörjön az elhagyottság,
mint Ráhu
démon teliholdra rátör.
Csodálni
újra a te fényes arcod
vágyik királyi
palotád s a város,
amelyet
távolléted tüze perzsel,
a lángja
bánat, és sóhaj a füstje."
Végighallgatta
főpapja tanácsát
a Bódhiszattva,
a tökéletes lény.
Elgondolkozott,
hogyan is feleljen,
majd tisztelettel
eme választ adta:
"Átérzem
én is a miattam érzett
szülői gondját
királyi atyámnak,
lemondok
mégis a családomról, mert
vénség,
betegség s a halál iszonytat.
Ki ne szeretné
az övéit látni,
ha nem létzenék
ez a végső búcsú?
De újra
s újra ez a vég a sorsunk,
ezért megválok
szerető atyámtól.
Hogy én
okoztam a mahárádzsának
a bánatát:
bánt, hogy ezért bánkódik.
Az együttlétel,
valamint az álom,
felrémlik,
s mindjárt követi a válás.
Ezernyi
módon alakul az élet;
gondold
meg ezt, és azután belátod:
tudatlanságból
fakad csak a bánat,
nem okozója
a fiú vagy atyja.
Ahogy két
vándor összefut az úton,
találkoznak,
majd elválnak az élők.
Szomorkodnia
szabad-e a bölcsnek,
ha kényszer
válni a szeretteinktől?
Övéit hagyva,
megy a másvilágra;
majd – tőlük
távol – ide tér meg ismét;
innét –
nem tudni, hova – újra elmegy;
csüggjünk-e
azon, aki úgyis elhagy?
Ha minden
lénynek születése perce
már csírájában
a halált is rejti,
mért mondatja
a szeretet atyámmal,
hogy még
korán van a világtól válnom?
Korán vagy
későn a hiú gyönyör jön,
de nagy
tetteknek idejük kiszabva.
Minden időn
úr a földön a Végzet,
minden idő
jó a nemes célokra.
Dícséretes
tett, s az atyához méltó,
hogy rám
ruházná fejedelmi trónját,
de elfogadnom
hiba volna, mint ha
tilalmas
ételt a mohó beteg fal.
Mihez kezdjen
bölcs a királyi diccsel,
amely elkábítja
a józan elmét,
gőg és dölyf
fészke, csupa gond és aggály,
s mások
kárára tiporja a Törvényt?
Lángolni
látom az aranyló kastélyt,
ínyemnek
méreg a sok ízes étel,
lótusz-tavakban
krokodilt gyanítok;
kéj s vész
lakára, így nézek a trónra.
Királyságban
nincs sem öröm, se Törvény.
Ezért, mikor
jött sok bajjal a vénség,
megcsömörlöttek
a régi királyok,
s a trónt
elhagyva, erdőbe vonultak.
Jobb az
erdőben pusztán füvön élni,
s mint rejtett
kincsnek, békének örülni,
mintsem
fürödni a királyi fényben,
hol átok
leskel, mint fűben a kígyó.
Dícséretes,
ha erdőbe vonulnak
az üdv kedvéért
trónról a királyok,
de nem szép,
hogyha fogadalmuk szegve
remeteségből
hazatérnek ismét.
Ha tisztes
házban született, bölcs férf
üdvöt keresve
erdőbe vonult el,
akár az
égbe kívánna-e jutni,
levetve
szégyent és remete-köntöst?
Az elvetett
kéjt butaság, ijedség,
mohóság
azzal vétesse fel újra,
kivel mohóság,
butaság, ijedség
a hányadékát
megetetné újra.
Ki égő
házból valahogy kijutva
újból belépne
a parázsba, tűzbe,
az térne
vissza a családi létbe,
ha – mint
bilincsből – szabadult belőle.
Hamis sok
régi rege, hogy királyok
megváltást
nyertek palotában élve.
Uralkodásnak
kemény szigorától
oly messze
van megváltás nyugodalma!
Nyugalom
aláássa a hatalmat;
hatalom
messze űzi a nyugalmat.
Nyugalom
s szigor soha nem fér össze,
mint víz
hidegje és tűznek a hője.
Nemes királynak
kettős lehet útja:
trónról
lemondva, nyugalomra jutni,
vagy megpróbálni
önuralma révén
megváltást
érni – de az így tűnékeny. /?/
Ám más
találjon nyugalmat a trónon –
én döntöttem,
hogy maradok az erdőn.
Széttörtem
a ház s a család bilincsét,
nem kell
a rabság, ha megszabadultam."
Igy szólt
az ország ura bölcs fiának
magához
méltó, okos érvelése.
Világ-lemondó
szava hallatára
vitába szállott
vele a tanácsúr:
"Nemes
szándékod – ahogy indokoltad –
illő ugyan,
de nem időhöz illő.
Búba taszítottad
idős atyádat,
s igazság-vágyodban
igaztalan vagy.
Nem gondoltad
meg ügyedet, nem tartasz
egyensúlyt
törvény-, vagyon-, és gyönyörben,*
s míg ismeretlen
célok fele törtetsz,
kezedben
tartott gyümölcsöt elejtesz.
Egyesek
vallják: újjászületés van;
mások biztosra
veszik azt, hogy nincsen.
Ha ily kétséges,
hogy mi az igazság,
biztos szerencsét
sohase szalassza el.
Ha újabb
lét vár a halál után ránk,
új létben
újabb örömök fogadnak.
Viszont
ha több lét azután már nem lesz,
törekvés
nélkül is megszabadulunk.
Van túlvilág,
így hiszi némelyik ,de
nem lehet
– mondja – szabadulni tőle.
Mint hő
a tűznek, a folyás a víznek,
a Természetnek
eleme a létel.
Magától
támad, nem akaratunkból
a jó meg
a rossz, a lét meg a nemlét,
tanítják
mások, s ha ez így van, akkor
hiábavaló
akármi törekvés.
Ha érzékeink
maguktól működnek,
s okoznak
jó vagy kellemetlen érzést,
s velük
együtt jár, természeti törvény
szenvedés
s vénség – mit ér a törekvés?
A ráöntött
víz a tüzet kioltja,
és kiszárítja
a vizet a hőség,
s ha a külön
elemek egyesülnek,
egységük
szüli a testek világát.
Ha kéz,
láb, has, hát s a fej egybeforrnak,
és csatlakozik
hozzájuk a lélek,
így keletkezik
a méhben a magzat
magától,
spontán – a tudók így tudják.
Ki műveli
azt, hogy a tüske szúrós,
sok fajra
oszlik a madár meg állat?
Magától
van, természetében rejlik,
nem akaratból
– hiába törekszel.
Más vallja:
az Úr műve a teremtés.
Ha így van:
mit ér emberi törekvés?
Aki okozza
a világ fennálltát,
megszűnését
is ugyanő okozza.
Sokan tanítják,
hogy a lélek műve
a születés
is, meg a pusztulás is,
a születés
nem függ akaratunktól,
ám a megváltás
törekvés gyümölcse.
Ősöddel
szemben ivadék nemzése,
bölcseknek
Véda-tudás, isteneknek
az áldozat
rója le tartozásod,
s ha ezt
kiváltod, magadat megváltod.
Aki e hármas
kötelesség útján
keres megváltást,
eléri bizonnyal.
Ha nem választ
mást, csupán a lemondást,
sok gyötrelmet
vállal a megváltásért.
Nos, ha
megváltás szívednek a vágya,
tégy eleget
e kötelességeknek.
Így, kedvesem,
a célodat eléred,
s a bút
a rádzsa szívéből elűzöd.
Ha az aggaszt,
hogy a remeteségből
visszatérésed
visszavet a létben:
aggályod
vesd el! Hiszen sokan egykor
lakukba
tértek meg az őserdőből.
Kíséretével
remete-tanyáról
székvárosába
tért meg Ambarísa,
és Ráma,
látva, hogy a föld uralmát
hitványak
bírják, hazatért királynak.*
Sálvák
királya, Druma, s fia véle
erdőből
újra visszatért a trónra,*
és – bráhman
rangban – Vaszistha kezéből
uralmát
visszavette Antidéva.
Törvény
fényében ragyogó királyok
remeteségből
hazatértek ismét.
Te sem hibázol,
ha erdő mélyéről
hazaszólít
a törvény s kötelesség."
Uralkodójuk
szemefénye bölcs szavát,
segítő,
szíves, szerető tanácsait
végighallgatta,
de nyugodtan így felelt
a szándokánál
maradó királyfiú:
"Halál
után hogy van-e lét, vagy semmi sincs,
e kételyt
nem más szava dönti el nekem.
Magam kívánok
a valóra jönni rá,
s ebben
vezeklés s nyugalom segít csupán.
Nem hallgatok
meg kusza véleményeket,
mert ellentmondásosak
és homályosak.
Bölcs ember
mással ne vezettesse magát,
mint ha
sötétben vakokat más vak vezet.
Bár nem
látom még egyelőre a valót,
ha jó s
rossz kétes, a jó mellett maradok.
Ha tiszta
lelkű hiába fáradozik,
jobb, mint
ha hitvány a valósat élvezi.
Te mondtad,
hogy a hagyomány bizonytalan,
és megbízhatók
szavainak adsz hitelt.
Megbízható
szerintem, aki bűntelen,
mert a bűntelen
hamisan sosem beszél.
A példák
– Ráma, meg a többiek –, kiket
hazatérésemre
a múltból felhozol,
ha a Törvényről
döntünk, nem irányadók:
nem példakép,
ki fogadalmát megszegi.
Hogyha
a földre lezuhanna is a Nap,
ha meginogna
a szilárd Himálaja,
amíg nem
látom a valót, élvek felé,
mint gyenge
jellem, hazatérni nem fogok.
Készebb
vagyok lobogó tűzbe lépni be,
mint célt
nem érve palotámba térni meg."
Így mondta
büszkén fogadalma nagy szavát,
s rendíthetetlen
nyugalommal távozott.
A bölcs
tanácsos meg a főpap könnyezett
rendíthetetlen
akarata hallatán.
Követte
hosszan szomorú tekintetük,
majd városukba
tértek tehetetlenül.
Vágytak
rá, de uruk alattvalói lévén,
indultak
hazafele, majd megint megálltak.
Fénylett,
mint a Nap a szemet vakítva fénylik.
Nem látták,
de szemük elől veszítni is fájt.
Néhány
hű, igaz ügyü hívük ott maradt még:
bárhol jár
nemes uruk, titkon őt kövessék!
Indultak,
de a szeretett fiát veszítő
rádzsának
szemei elé kerülni féltek.
Így szól a Buddha élete című költeményben a kilencedik ének:
A királyfi
felkeresése.
X. ének
A nép urának
fia elbúcsúzott
a főpaptól
és a tanács urától,
átkelt a
Gangá tarajos hullámán,
és Rádzsagriha*
fele vette léptét.
Hegyláncok
védték, szent helyek övezték,
öt halmon
épült utcák befutották
az ékes
várost, amelybe belépett,
mint ég
ormára a Magától Lévő.*
Sugárzott
róla az erő s méltóság,
szépsége
szebb volt a halandókénál.
Ámulva nézte
az egész nép, mintha
a nagy vezeklőt,
Siva istent látnák.
Ki máshová
ment, őt látni megállott;
ki álldogált,
az nyomában elindult;
ki lassan
lépdelt, futásnak eredt, és
őt megpillantva,
aki ült, felugrott.
Egy összetette
tenyerét, köszöntvén,
más tisztelettel
főt hajtott előtte,
volt, aki
nyájas szóval fordult hozzá,
de egy sem
akadt, ki nem üdvözölte.
Rongyosnak
tűnt mellette, ki díszruhás volt.
Elnémultak
a fecsegők az úton.
Rossz gondolat
nem született a szívben,
mert az
Igazság állt testben előttük.
Az országúton
siető tömegben
kinek mi
gondja-ügye volt, feledte.
Mint nagy
királynak, hódoltak előtte.
Nem győzték
nézni, ámulni, csodálni.
Fejét,
az arcát, a kezét, a lábát,
szemöldök-ívét,
a szemét, a léptét,
akármely
tagját elnézte a néző,
látó szemét
lenyűgözte a látvány.
Sűrű szemöldje,
hosszú szeme láttán,
koldus gúnyában,
királyi erőben,
tenyerén
kerék szerencse-jelével,
a város
védszelleme összerezzent.
Most Bimbiszára,*
magadhák királya,
kastélya
tornáca előtt csodálta
az ott hömpölygő
ember-sokadalmat,
s okát kérdezte.
Egyikőjük így szólt:
“Kiről
jóslat szólt, hogy eléri majd a
legfőbb
tudást, vagy a világ uralmát,
a Sákja-rádzsa
fia jár a nép közt,
és ámulják,
hogy remetének állott."
A nagy
hír súlyát felfogta a bölcs úr,
s a hírhozónak
kiadta parancsát:
"Kövesd
nyomon, és tudd meg, hova készül!"
"Úgy lesz"
– szólt az, s kísérte figyelemmel.
Kimért
léptekkel, egy hangot sem ejtve,
egy járom
távra meredve a földre,
haladt,
koldusként alamizsnát várva,
testét s
elméjét kordába szorítva.
Átvette
szótlan, amit éppen adtak,
majd egy
magános hegyi vízesésnél
elfogyasztotta,
de mohóság nélkül,
majd ment
tovább, fel a Pándava-hegyre.
Pávák rikoltó
szava szólt a sűrű,
hűs lódhra-erdők
ligetén, csalitján,
s a férfi-napfény
rőt-sárga ruhája
mint a kelő
Nap ragyogása izzott.
Így látta
őt ott a királyi küldönc,
s híven
jelentést tett róla urának.
Nagy tisztelettel
hallgatta a rádzsa,
s kíséret
élén köszönteni indult.
elérte
gyorsan a Pándava ormát
Pándava-hősök*
koronázott mása,
oroszlán-léptű,
nagy férfi-oroszlán,
rendíthetetlen,
mint maga a hegycsúcs.
Szilárdabban,
mint a hegy, ült az ormon
keresztbe
tett lábbal a Bódhiszattva,
érzékeit
fékezve, tündökölve,
mint hold,
ha felhők tetején kivillan.
Szépsége,
fensége, csodás nyugalma
magát a
Törvényt formázta alakba.
Alázattal
ment közelebb a rádzsa,
mint Ősatyához
a nagy Indra járul.
Az illő
kérdést a király feltette:
épségnek
örven-e a teste-lelke?
Illőn felelte,
hogy háborítatlan
egészsége
és a lelke nyugalma.
Ekkor egy
tiszta, elefántfül-szürke
sziklán
a népek ura helyet foglalt
engedelmével,
s hogy kipuhatolja
lelkének
titkát, így kezdte beszédét:
“Barátság
fűzi a családod hozzám,
örökletes,
és sokszorta kipróbált.
Hadd szóljak
hozzád szerető szavakkal,
mert aggály
tölti el a lelkem érted.
A Naptól
sarjadt nemes, ős családod.
Sugárzik
rólad daliás ifjúság.
Miért támadt
most ez a balga vágyad:
királyság
helyett alamizsnán élni?
Testedre
szantál vörös pora illik,
nem méltó
hozzá ez a sárga köntös.
A nép oltalma
kezednek a tiszte,
nem illendő,
hogy adományért nyújtsd ki.
De ha fiúi
szeretet tart vissza,
várni, hogy
atyád birodalma rád száll,
akkor se
tarts ki eme szándék mellett:
vedd át
országom fele részét tüstént!
Így semmiképp
sem sérted meg atyádat,
s idő elhozza
a királyi pompát.
Tedd hát
nekem meg eme szívességet;
jók java
jobb lesz, ha a jók segítik.
S ha nemzetséged
neve-híre folytán
csekélynek
érzed, velem osztozkodni:
leszek segítőd,
ha csatára szállsz ki,
s nyílzáporod
sújt idegen hadakra.
Nos, két
megoldás van előtted; válassz!
Az élet
célja törvény, vagyon és kéj,*
s aki elfordul
eme hármasságtól,
nyomorult
sorsra fog újra születni.
Előbb a
kéj főbb vagyon- és törvénynél,
majd kéjt
és törvényt a vagyon legyőzi,
végül vagyont
s kéjt feledtet a törvény,
s mindhárom
elhagy, ha a célt elérted.
E hármas
célnak eleget kell tenned;
erőd, szépséged
így termi gyümölcsét.
Ki mindháromnak
bejárta az útját,
teljesítette
a férfi-kötelmet.
E két izmos
kar feszítse az íjat!
Ne foszd
meg őket e feladatuktól!
Meghódíthatják
az egész földet, sőt
– miként
Mándhátri* – a Három Világot.
Én minden
szómat szeretetből ejtem,
nem nagyravágyás
vagy a hízelgés készt.
Látván,
hogy koldus-ruha fedi tested,
a részvét
elfog, s kicsordul a könnyem.
Élj most
gyönyörben, ne élj alamizsnán.
A Törvényt
járd majd törvényes időben.
Siess, amíg
nem közelít a vénség,
hogy eleméssze
viruló szépséged.
Törvény
gyümölcsét az öreg szakítja,
gyönyört
élvezni már nem tud az agg kor.
Mondják:
gyönyörnek örülnek az ifjak,
vagyonnak
felnőtt, Törvénynek a vének.
Az élet
rendje, hogy a fiatalság
közömbösen
néz Törvényre, vagyonra.
Gyönyört
szerezni ha nehéz, ha könnyű,
ha módja
van rá, igyekszik elérni.
Az ember
hajlott kora megfontoltabb,
szilárd,
tartózkodik a változástól,
kis fáradságra,
nyugalomra vágyik,
rákényszeríti
a szégyen, a szükség.
Így a csapongó,
közelre tekintő,
kéjekre
vágyó, hamar tovatűnő
ifjúság
múltán, mint rengeteg erdőn
túljutó
vándor, pihenőre tér meg.
Várd meg,
míg elszáll fölötted a kéjenc
vágy céltáblája:
fiatalság napja.
Nem bírod
úgysem fékezni, ha sóvár
érzékek
csábja ragadja magával.
Törvényt
követni van módod egyéb is:
áldozz!
Áldozat a családi törvény.
Valaha dús
áldozatok hágcsóján
hágott fel
Indra is a menny ormára.
Sok, ékkövekkel,
diadémmal ékitett,
arany pereccel
boritott karú, vitéz
uralkodó
áldozatokkal érte el
a célt –
vezekléssel az önsanyargatók."
Igy szólott
a Magadha-föld uralkodója,
bölcsen,
mint maga a magas nagy ég királya.
Nem hajlott
szavaira mégsem a királyfi,
Kailásza
hegye se olyan szilárd, akár ő.
Így szól a Buddha élete című költeményben a tizedik ének:
Bimbiszára
látogatása.
|
|
|