Asvaghósa:
BUDDHA ÉLETE
(Vekerdi
József fordítása)
Forrás: http://www.terebess.hu/
|
|
|
IV. ének
Mikor
a város melletti kéjligetbe megérkezett
a
királyfi, vígan várták a nők, mint vőlegényüket.
Örömtől
tágra nyílt szemmel sereglettek eléje mind,
s
tisztelettel köszöntötte lótuszbimbóként zárt kezük.
Szerelem-nyűgözött
szívvel, rajongva vonták gyűrübe,
és
rezdületlen rászegzett szemük alakját itta be.
Gondolták:
testbe öltözött a Szerelemisten maga,
s
mint veleszületett ékszer, szépsége ékesíti fel.
A
nektár-sugarú Hold szállt bizonyára a földre le –
vélték
mások, szelídségét s derűjét látva, mily csodás.
Tátott
szájjal csodálkoztak – magukba nyelni vágyva tán –,
s
kábultan néztek egymásra, sóhaj emelte keblüket.
Csak
bámulták, de nem szóltak, és ránevetni egy se mert,
fenségétől
s nyugalmától lenyűgözve állták körül.
Udájin,
a mahárádzsa főpapjának okos fia,
nézte,
hogy tétlenül állnak, elragadtatás rabjaként,
s
rájuk szólt: “Ügyesek vagytok, gyönyörűség művészei,
szépek,
a csábítás minden fortélyában járatosak,
ékességére
válnátok az égiek honának is,
táncotok
gyönyörködtetné magát a Kincsek Istenét,
ti
szenvedélyre bírnátok zord remeték hideg szivét,
s
a tündéreket otthagynák kedvetekért az istenek,
ügyességetek
csábjának, bájaitok csodáinak
asszonyok
is rajongói lennének, nemhogy férfiak,
művészek,
bűvészek vagytok mesterségetekben, ti nők,
s
nem értem, hogy viselkedtek most mind ilyen ügyetlenül.
Szemlesütő
szégyenkezés az ifjú arát illeti
az
első ölelést várva, vagy pásztorlányt, nem titeket.
Bár
e férfi vitézsége, méltósága, hatalma nagy,
de
meg kell vele mérkőzni: a nők hatalma még nagyobb.
Hiszen
egykor egy nagy szentet, akit még az ég is becsült,
Kásí
szépe, egy örömlány, megtaposott, megrúgdosott.
Bálamukhjá
megnyargalta jámbor Manthálagautamát,
a
szerzetest, és kedvéért máglyára hullákat cipelt.
Az
önsanyargatás hősét, az élemedett Gautamát
egy
hitvány, alacsony kasztú asszonyszemély igézte meg.
Risjasringát,*
a nőket még nem látott remetefiút
Sántá
ravasz fogásokkal szedte rá, szédítette meg.
Visvámitra,*
a szent látnok, az önmérséklet bajnoka,
tíz
évig az őserdőben Ghritácsí tündér rabja lett.
Kiforgattak
magukból sok régi szent bölcset már a nők,
a
virágzó korú ifjút könnyebben megigézitek.
Ne
tétovázzatok! Meg kell tenni, ami rajtatok áll,
hogy
a királyi háztól a Szerencse ne forduljon el.
Egyenlő
rangút egykönnyen elcsábít bármely nőszemély –
igazi
nő azt is, aki alatta vagy fölötte áll.”
Udájin
buzdításától feltüzelve, az asszonyok
saját
magukon túltettek, hogy meghódítsák urukat.
Ijedten
hozzáláttak, hogy enyelgő pillantásokkal,
mosollyal,
ringó léptekkel kellessék kellemeiket.
A
királyfi szelídsége és a király akarata,
s
a bor s a szerelem gyorsan elűzte félénkségüket.
Körülrajongták
urukat, s ő úgy járta a ligetet,
mint
nőstényelefántok közt a hím a hegyek erdeit.
A
szép parkban a szép nők közt a királyfi úgy tündökölt,
ahogy
a tündérlányok közt a Nap fénylik az ég ivén.
Duzzadó
keble halmával érintette meg némelyik;
mámortól
fűtve, testével a testéhez hozzásimult.
Másik
színlelte: megbotlott, s köréje fonva karjai
hajlós,
karcsú folyondárját, erővel rátámaszkodott.
Más
bortól illatos szája rőt ívével hozzáhajolt,
s
fülébe sejtelmes hangos súgta: "Hallgasd meg titkomat!"
A
másik illatos kézzel szorította meg két kezét,
s
parancsoló hangon kérte: “Óh jőjj, imádkozz itt velem!"*
Más
ittasságot tettetve lecsúsztatta a fátyolát,
s
szájában nyelve megcsillant, mint villám fénylik éjszaka.
Csilingelő,
aranydíszes övvel sétáltak fel s alá
mások,
mutatva áttetsző leplek alatt a combjukat.
Virágzó
mangó ágába kapaszkodtak meg némelyek,
keblüket
látni engedve, mint két aranybarna edényt.
Másik
lótusz-szemű szépség lótusz-tóból lótuszt hozott,
s
lótusz-tündér gyanánt lépett lótusz-arcú királyfihoz.
Édes
dalt énekelt másik, hajlongva hozzá táncosan,
s
"Magad csapod be" – sejttették kacéran pillantásai.
Más
nő szemöldök-ívét mint az íjat feszítette meg,
játékosan
utánozva a férfias mozdulatot.
Fülbevalóit
ringatta a másik buja keblü nő,
és
kacagva szólítgatta: "Fogjon meg felséged, ha tud!"
Mások
virágfüzérekkel kötözték meg a távozót,
szemrehányó
szelíd szókat vetettek rá, mint zabolát.
Egy
mangó-hajtást lengetett egy másik nő mámorosan,
és
kötözködve kérdezte: "Vajjon kié ez a virág?"
A
másik peckesen lépdelt, kihúzva magát férfimód,
s
rászólt: “A nők legyőztek! Menj, te meg a földet győzd le most!”
Másik
félig lehúnyt szemmel egy kék lótuszt szagolgatott,
s
mámor-fojtotta, halk hangon suttogta a királyfinak:
"Uram,
nézd itt e mangó-fa méz-illatú virágait!
Mint
aranyos kalitkában búg ága közt a kókila.
E
tűzvörös asókát nézd, mely felkavar vágyó szivet;
mintha
tűz lángja perzselné, zsongja körül a méheraj.
Nézd,
tilaka-fa törzsére e mangó-ág hogyan simul:
szantálpor-sárga
testű nő fehér köntösü férfira.
Rőt
lakk-színű virág-terhe lehajtja a kuruvakát,
mintha
a nők vörös körme előtt elszégyellné magát.
Beburkolózik
lombjába e fiatal asóka-fa,
karcsú
karunk szépségével úgysem bírna versengeni.
Nézd,
úgy övezik e tavat a fehér szinduvára-fák,
mintha
pihenő nő dobná maga mellé a fátyolát.
A
vízen úszó nőstényét követi csakraváka-hím,
mintha
szolgája volna; lásd, a nők hatalma végtelen.
Hallgasd
a nászra vágyódó hím kakuk búgó énekét,
míg
párja hangja visszahangzik, mint hogyha igent mondana.
Magát
bölcsnek hivő férfi ne gondokba merüljön el;
a
tavasz-szülte vágyaknak engedjen, mint madár-sereg."
Így
próbálta a szerelem-tüzelte ifju nők hada
hízelkedő
enyelgéssel a királyfit kísérteni.
De
a királyfi lelkéről lepergett minden csábítás.
"Meg
kell halni" – csupán erre gondolt, s el sem mosolyodott.
Miközben
szótlan elnézte a nők mesterkedéseit,
rezzenetlen,
szilárd szívvel, keserűen gondolkozott:
"Az
asszonyok nem fogják fel, hogy múlandó az ifjuság;
a
vénség jön, s a szépséget elpusztítja nyomtalanul.
Nem
gondolnak rá: sújthatja betegség bármelyiküket,
s
viháncolnak, miközben a világ kórokkal küzködik.
Nem
jut eszükbe, hogy végül a halál mindent elragad,
és
játszanak, nevetgélnek önfeledten, gondatlanul.
Aki
rágondol, hogy sorsunk vénség, betegség és halál,
élhet,
alhat vagy örvendhet egy percig is nyugodtan az?
Aki
maga egészséges, és nem téríti észre, hogy
a
másik vén, beteg, meghalt – az rövidlátó, ostoba.
Ha
az egyik fa elveszti a lombját és gyümölcseit,
s
kidől, kivágják – éppígy a többi nem törődik vele.”
Udájin
látta: gond gyötri, nem tud örülni semminek,
s
barátság s életbölcsesség szavával rezzentette fel:
"Barátként
állni melletted küldött veled a föld ura,
s
baráti vonzalom késztet, hogy kérő szóval intselek.
Óvni
káros cselekvéstől, üdvös tettre buzdítani,
a
bajban nem pártolni el – a barát hármas tiszte ez.
Ha
barátságot ígértem, és most elnézném szótlanul,
hogy
elfordulsz teendődtől – milyen barátság volna ez?
Barátodként
szólok hozzád: te szép, erős vagy, ifju vagy,
a
nőktől így elfordulni nem illik hozzád semmiképp.
A
női csábnak engedni illendő színlelésből is,
mert
így örömben lesz részünk, s ezt szégyen elmulasztani.
A
nők szívét figyelmesség s hízelgés megbilincseli,
kedveskedés
szerelmet szül; rátartiak az asszonyok.
Nos,
bárha szíved elfordul, fényes arcú királyfiú,
szépséged
azt parancsolja, hogy nyájasnak mutasd magad.
Nyájasság
nőknek orvosság; nyájasság legszebb ékszerük;
a
szépség nyájasság nélkül: erdő, hol nincs a fán virág.
Legalább
puszta nyájasság gyönyörködtesse lelkedet;
öledbe
hullt minden gyönyör – miért fordulnál tőlük el?
A
szerelem a legfőbb üdv – így vallotta ezt Indra is,
s
a szent Gautama hitvesét, Ahalját* csábította el.
Agasztja
is magáévá tette egykor a Hold nejét,
és
így járt Lópámudrával, így tartja ezt a hagyomány.
Utathja
feleségétől, Mamatától Brihaszpati,*
az
önsanyargató nagy szent, Bharadvádzsát nemzette így.
Brihaszpati
nejétől meg – miközben éppen áldozott –
a
Hold nemzett nemes sarjat, isteni tudású fiat.*
Egykor
a Jamuná partján a vízből született leányt
vad
szenvedélyre gerjedve meghágta volt Parásara.*
A
bölcs Vaszistha megkívánt egy alacsony kasztbéli nőt,
Aksamálát,
s e nő szülte Kapindzsaládát, gyermekét.
Bár
ifjúsága rég elszállt, Jajáti,* a királyi bölcs,
az
égi kertben Visvácsí tündérlánnyal szeretkezett.
Pándu*
tudta: ha nőt érint, halált hoz rá az ölelés,
és
mégis Mádrí szépsége legyőzte, s közösült vele.
Karáladzsanaka
egykor egy pap lányát ragadta el,
és
ezért kasztját vesztette, de szerelmét nem adta fel.
Látod,
a régi, nagy bölcsek még alantas szerelmet is
gyakorta
élveztek, nemhogy az illendő örömöket.
Te
fiatal vagy és szép vagy, erős vagy, mégis megveted
a
gyönyörűséget, melynek joggal hódol egész világ.”
A
régi hagyományokból vett példákra hivatkozó,
bölcs
szavakra viharfelhők komor, mély hangján válaszolt:
"Reád
vall ez a buzdítás, baráti szeretet jele,
de
hidd el, rosszul ítélsz meg. Hallgass meg, elmondom, miért.
A
gyönyört el nem ítélem. Tudom, a világ ennek él.
De
látom, minden múlandó, s ezért örülni nem tudok.
Öregség,
betegség, halál – ez a három ne volna csak,
az
örömöket élvezni tudnám én is, mint bárki más.
Ha
a nőkben az ifjúság, szépség örökké tartana,
a
bölcshöz akkor sem volna méltó, kéjben merülni el.
És
mivel az öregség majd elemészti szépségüket,
saját
magát is megcsalja, aki bennük gyönyörködik.
Nem
több az állatnál, aki halál, kór, vénség rabjaként
halál,
betegség és vénség foglyainak örülni tud.
S
bár mondtad, hogy nagy lelkek is voltak szerelem rabjai,
ez
ne tévesszen meg, hiszen a pusztulás várt rájuk is.
Mit
ér a nagyság ott, ahol a pusztulás uralkodik?
Az
élvezeteken csüggés, hívság hajhászása mit ér?
S
hogy színlelésből engedjünk a nőknek, mint tanácsolod?
Én
a nyájasság kedvéért sem ismerem a színlelést.
Az
engedékenységet sem tűröm meg őszintétlenül;
hogyha
nem lelked indít rá, az ölelés is átkozott.
Aki
a színlelésnek hisz, s ragaszkodik gyanútlanul –
e
szenvedélyre gyúlt szívet megcsalni visszataszitó.
S
ha kölcsönösen megcsalják egymás a szenvedélyesek,
jobban
teszi, ha rá sem néz férfi nőre, nő férfira.
Igy
engem, búban vergődőt, vénség s a halál áldozatát,
nemtelen
szenvedélyekre nem illendő csábítanod.
Erős
a lelked, s a szived nagyon kemény,
hogy
ingatag kéj özönén szilárdan áll,
s
örülni tudsz, hol a veszély leselkedik,
s
az élők népe a halál felé halad.
Engem
betegség, az öregség és halál
félelme
rettent, leigáz a csüggedés,
nyugalmam
eltűnt, örömet nem ismerek.
Egész
mindenség a szememben lángban áll.
Vasból
van annak szive-lelke, úgy hiszem,
ki
végveszélyt lát, s ezalatt örülni tud,
s
bár tudja jól, hogy kikerülhetetlenül
halál
vár rá is, keserűen nem zokog.”
Igy
fűzte egybe a királyfi érthetőn
vágyat,
szerelmet elitélő, bölcs szavát,
míg
a Lenyugvás Hegye túlsó oldalán
lassan
legördült a Világító Korong.
A
nők látták, hogy koszorújuk, ékszerük,
kedveskedésük,
megigéző énekük
mind
hasztalan volt, s hazatértek csüggeteg.
Lehűlt
szivükben a szerelmi szenvedély.
A
kéjligetből a csodás asszonysereg
estére
kelve szomorúan távozott,
s
lakába tért meg az uralkodó fia.
"Minden
múlandó" – ez emészti szüntelen.
Mikor
hírét vette az atya, hogy a gond gyötri a fiát,
aludni
nem bírt, úgy, ahogy az elefánt, hogyha sebesül.
Mi
változtatná meg fia akaratát? Törte a fejét,
de
nem látott semmit, ha neki örömet semmi se szerez.
Így szól a Buddha élete című költeményben a negyedik ének:
Az asszonyok
csábításának meghiúsulása.
V. ének
A királyfi,
hiába hívta oly kéj,
ami mástól
az eszét is elrabolná,
nem örült,
s a nyugalma messze szállott.
Az oroszlánt
öli így a mérgezett nyíl.
Im azonban
idővel kedve támadt
a vadon
fái között keresni békét.
A király
megörült. Kiséretéül
vele ment
sok nemes ifju víg csoportja.
Aranyos
zabolát s csengőt kötöttek
paripájára,
a fürge Kanthakára.
A fején
lobogott a jakfark-csótány,
s ura fénylett
a nyeregben, mint a csillag.
Mialatt
a vadon felé ügettek,
buja szántókon,
a sűrű erdő szélén
vezetett
az utuk. Megmunkált földben
feketéllett
a barázda, mint a hullám.
Az ekék-hasogatta,
zsenge fűvel,
a giliszták,
kicsi férgek tetemével
boritott
talajon halál meredt rá,
keserűn,
mint kit övéi veszte sújt le.
Kicserezte
a szél s a nap, s belepte
por a szántóknak
az izzadt bőrt a testén.
A nehéz
járom az ökröket gyötörte.
A nemes
lelkü királyfi szánta őket.
Odaérve
közel, leszállt lováról,
keserű gondba
merülve, lassan lépdelt,
születés
meg enyészet járt eszében.
"Nyomorúság
az egész világ!" – kiáltott.
Szive semmire,
csak magányra vágyott.
Vele tartók
csapatát is visszaküldte.
Egyedül
tova ment a csendes erdőn,
míg elért
egy üde lombu dzsambu-fához.*
Fa tövében
a hullt levél s a pázsit
puha zöldjére
leült a sima földön,
s míg a
lét s az enyészet járt eszében,
nyugalom
szállt a szivébe, és szilárdság.
Mikor elnyugodott
a csapongó elme
az örömtől
meg a gondtól szabadulva,
a belátás
nyugodalma elvezette
a legelső
elmélyülés békéjére.*
Igy elérve
a bölcs felismeréssel
az üdv-adó
elme-összpontosítást,
ezután az
egész világ folyását
is elértette
valós elmélyüléssel.
"Nyomorult
világ! A balga ember,
noha vénség,
a halál s kór gyötri őt is,
közönyös
marad, arra nem figyel fel,
hogy a másik
megöregszik, szenved, elhal.
Ez a sors
ugyanúgy vonatkozik rám,
s ha a mások
nyomorát közönnyel nézném,
megalázna
rideg viselkedésem,
ki a Törvényt,
az igazságot beláttam."
Mikor így
a halál, a kór, a vénség
nyomorúsága
örök baját belátta,
kialudt
a szivében erő, egészség,
fiatalság
öröme, s az élet vágya.
Örömet,
szomorúságot nem érzett;
sem a kétely,
se levertség nem gyötörte;
gyönyöröknek
a vágya lefoszlott róla;
harag és
rosszakarat sem élt szivében.
Igy a bölcs,
szenvtelen elme tisztasága
a nemes
lelkü királyfi lelkén úr lett.
De e percben,
szerzetesi öltözetben
– csakis
ő látta – szemébe tűnt egy ember.
A királyfi
kiváncsian kérdezte:
"Te ki vagy,
mondd?" Az a férfi ezt felelte:
"Születés
s a halál megundorított,
szabadulni
remetének elvonultam.
A világban
a pusztulás a törvény,
keresem
hát a romolhatatlan üdvöt.
A rokon
s idegen nekem közömbös.
Gyönyörök
vágya, a vágy igája nem bánt.
Fa tövében,
a néptelen vadonban,
hegyi barlangban
odúban van lakásom.
Üresen,
szenvtelenül, reményt levetve,
csak az
üdv célja vezet, mint kósza koldust."
Befejezte
szavát a furcsa lény, és
a királyfi
szeme láttán égbe szállt fel.
Egyik égi
lakó jött ily alakban,
hogy eszébe
belevéssen újabb eszmét.
Mikor égbe
repült fel az madárként,
a nemes
férfi elámult, s boldog is volt.
Az igaz
tanítást szivére vette,
s a lemondást
az eszében eltökélte.
Ezután
hazatérni készülődött.
Paripájára
felült, hogy útra keljen.
A barátait
újra összehívta.
Megelégelte
a vágyott liget árnyát.
A kor és
a halál nyügét lerázni,
a vadonban
remetének menni készült,
s hazatért,
de olyan kedvetlenül, mint
a vadonból
elefánt a szűk karámba.
"Az az
asszony igen boldog, szerencsés,
kinek ily
szép, daliás a férje, mint te!"
Egyik asszony
e szókkal üdvözölte
a közelgőt,
kisietve elé az útra.
De a nirvrita
‘boldog’ szót meghallva,
neki nirvána
jutott eszébe róla,
s a derűs
fogadást fogadva, ettől
nyugalom,
béke derűje szállt szivére.
Palotájába
belépett. Arca holdfény,
elefánté
s a bikáé karja, lépte,
aranyos
hegy a termete, hangja dörgés,
oroszláné
az ereje – vágya béke.
Ami el
nem enyészik, arra vágyott,
s sietett
atyja elé a trónterembe.
A tanácsot-adók
körében úgy ült,
ahogy Indra
vihar-istenek hadában.
Leborult,
a kezét is összetette,
könyörögve:
"Uram, adjad engedelmed
örök üdvre
a vadonba elvonulnom,
hisz a válás,
tudod, elkerülhetetlen."
E beszédre
a rádzsa úgy megingot,
ahogy erdőn
elefánt-rázta, sudár fa.
Fia zárt
keze lótuszát ragadva
zokogott,
könny özönétől fulladozva:
"Ilyen
ötletedet vesd el magadtól!
Remetének
kora volna elvonulnod.
Fiatalnak
a lelke ingatag még,
s veszedelmes,
ha magányba tűnik ifjan.
Fiatalt
csak a test, a vágya vonzza,
idegen tőle
lemondás önfegyelme,
a vadon
rideg élete eltaszítja,
remeték
szent közönyét nem érzi még át.
Az idő
nekem int a távozásra,
az uralmat
fiatal kezedbe téve.
A királyi
erély legyen erényed!
Ha atyáddal
szakitasz, te törvényt törsz meg.
Egyelőre
tegyél le szándékodról.
Kötelesség
a családod ápolása.
Aki élte
az életet ifju korban,
ha elaggott,
remetének elvonulhat."
A királyi
tanácsra a bölcs királyfi
szeliden
mondta, akár a halk madárdal:
"Legyen
úgy. A vadonba nem megyek még,
ha kezeskedni
erőd van négy dologról:
A halál
sose oltsa életem ki.
Ne gyötörje
soha testemet betegség.
Fiatal koromat
ne sújtsa aggság.
A szerencsémet
a balsors elkerülje."
Fia négy
lehetetlen óhajára
a mahárádzsa
csodálva válaszolta:
"Mi jutott
az eszedbe? Tégy le róla!
Nevetést
szül az elérhetetlen óhaj."
Felel erre,
akár a hegy, szilárdan:
"Ha e négy
vágy lehetetlen, úgy bocsáss el!
Aki futna,
ha lángban áll a hajlék,
menekültét
akadályozod te annak?
Ha tudod,
hogy a földtől válni kényszer,
az igazság
keresésétől ne válj el.
A halál
válni parancsol végül úgyis,
kielégülni
se hagy, se célhoz érni."
A királyfi
beszéde hallatára
– ki a megváltást
kereste puszta célként –
leszögezte
a rádzsa: "Nem mehetsz el!
Gyönyörök
s őrök övezzék, hogy ne menjen!"
A tanácsosok
is figyelmeztették
a fiúi szeretetre,
tiszteletre,
a szülői
könnyek is útját szegték.
Szomorúan
hazatért saját lakába.
Csodaszép
szeretők epedve várták
aranyos
fülbevaló-csilingeléssel,
szelid őzgida-pillogó
szemekkel,
kebelükből
fakadó meleg sóhajjal.
Ragyogott
deli termete, mint arany hegy,
szive mélyére
hatolt a hölgyseregnek.
Szava, arca,
viselkedése mindnek
lebilincselte
fülét, szemét, a lelkét.
Mikor alkonyodott,
a hálóházba,
palotája
tetejére lépkedett fel,
ragyogóan,
akár a homályt elűző
Nap a Méru-hegy*
ormán virradatkor.
Nemes áloe-illatú
teremben
az arany
mécs lobogását visszafénylő,
csupa gyémánt
berakással ékesített,
aranyos
trónusa várta. Ő leült rá.
Körülállta
a hárem, a sok csodás hölgy
zeneszerszámmal,
urát elandalítni.
A Himálaja
hold-fehér csúcsán így
övezik Kincsek
Urát a tündérlányok.
De hiába
zenéltek égi hangon,
örömét a
zeneszóban sem találta.
Örök üdvnek
a vágya csábitotta,
s a lemondásról
a szíve nem mondott le.
E szilárd
akaratra felfigyeltek
a vigyázó
Akanistha égi lények,
s az egész
háremet álomba igézték.
Elaludtak,
kifacsart-tekert tagokkal.
Az egyik
leborult a puszta földre,
keze volt
arca alatt csupán a vánkos,
az arany
levelekkel ékes hárfát
ölelő karja
unottan félrelökte.
A kezére
akadt a lant egyiknek,
kebeléről
a ruhája félrecsúszott,
s hab-övezte
folyó gyanánt hevert ott,
amelyen
méhraj-ölelte lótusz úszik.
Szeretője
helyett egy nő két karcsú,
fiatal-vizirózsa-inda
karral
a dobot
szeretettel átölelte,
aranyos
karperecekkel a két csuklóján.
Ragyogó
aranyos csatokkal ékes,
lebegő,
puha sárga selyem ruhában
szana-szerte
hevert sok nő a földön,
elefánttól
letiport virágos ágként.
Könyökölve
egy ablak párkányára,
feszes íjként
karikába meghajolva
– fityegő
nyaklánca akár az íjhúr –
kapuív szobra
gyanánt aludt a másik.
Egyik ült,
előre bukó fejével,
a fülében
libegő fülbevalóval,
ahogyan
lehajtja fejét a lótusz,
ha a vadkacsa
ringatózik rajta.
Sokan ülve
aludtak el egymás mellett.
Nekitámaszkodik
egyik a másikának,
a nyakára
fonja bilincsként karját,
kebelének
a súlya reá taszítja.
Szorosan
megölelte a lantot egy nő,
szeretettel,
akár szelíd barátnőt,
zizegő húrjára
hajtva fínom arcát,
aranyos
fülbevalókkal meg-megütve.
Citerája
zsinórja meglazulva
lecsúszott
a nyakából egy ifju nőnek,
s eleresztette,
akár combja közéből
öleléstől
kimerült férfit a nője.
A lehúnyt
pilla sötét fátyla befedte
gyönyörű
nagy szemek ékes ragyogását,
ahogy alkonykor
a Napnak búcsut intve
tavi lótusznak
a kelyhe összezárul.
Kibomolt,
kusza, szétzilált hajával,
szanaszéjjel
guruló, gyöngyös nyakékkel,
derekán
leszakadt övvel feküdt egy,
ahogy az,
kit elefánt tiport a földre.
Sokan –
oly szelidek, szendék egyébkor –
magukon
kívül, az illemet feledve,
kezüket-lábukat
elvetve hevertek,
fogukat
csikorítva ásitoztak.
Koszorújukat,
ékszerüket leszórva,
a ruhát
földre lecsúszni-esni hagyva,
merevülten,
üres, nyitott szemekkel
sokan elterültek,
akár a holtak.
Egyikük
szája kitátva, nyála csorgott,
takarandót
kitakarva ott vonaglott
tehetelenül,
épp akár a részeg,
szava sem
volt, lihegett, nyögött, sóhajtott.
Ahogy ott
szanaszét hevert a sok nő,
kiki úgy,
ahogy a dolgát félbehagyta,
viharok-dúlta
vizű tavat idéztek,
zivatar-tépte,
lehervadt lótuszokkal.
Ragyogó
palotája bájos arcú,
gyönyörű
hölgyeit ily visszataszítón,
nyomorultul
a földön fekve látva,
keserűen
kifakadt a bölcs királyfi:
“Ilyen
undoritó a női szépség,
tele szennyel,
hamis, aljas indulattal,
amit elfed
az ékszer, ékes öltöny,
a buja kéjvágy
heve fűti mind a férfit.
Ha a férfiak
észre térve, látnák,
hogy az
álom kimutatja torz valójuk,
nem igézné
meg a nők varázsa őket,
de a szépségük
eszüktől fosztja őket.”
A valóra
reádöbbenve, döntött:
palotáját
tovahagyja még az éjjel.
Megörültek
az istenek, ezt megértve,
s valamennyi
kaput-ajtót tágra tártak.
Odahagyta
a fenti mulatság-termet,
heverő hölgyeitől
megundorodva.
Sietett
le a kastély udvarára,
hogy a szándékot
azonnal tettre váltsa.
Szaporán
noszogatta ébredésre
az ügyes
kezü Cshandakát, lovászát:
"Paripámat,
a Kanthakát, nyergeld fel!
Az idő sürget
a halhatatlanságra.
A szivemben
ma elégedettség támadt.
Ma megért
bennem az elhatározásom.
A magányban
a magam támasza lettem.
Jeladás
ez, hogy a cél ma már felém int.
A szemérmet,
az illemet feledve,
az egész
hárem előttem ott fetrengett,
s a kapuk
csoda módra tágra nyíltak!
Megyek,
eltávozom immár gyógyulásra."
Noha tudta
lovásza uruk tilalmát,
eleget tett
a királyfi óhajának.
Magasabb
hatalom lett úr a lelkén,
s sietett
a lovát elővezetni.
Aranyos
zabolát fejére rakva,
puha, könnyű
takarót hátára vetve,
a nemes,
gyors paripát felszerszámozta,
hogy urának
a nagy útra készen álljon.
Valamennyi
tagja hibátlan, ép volt,
a patája
kemény, a farka hosszú,
hasa, háta
erős, a szőre fényes,
szügye és
homloka széles, orra tágas.
Megölelte
nyakát az erős karú hős,
simogatta
puha lótusz-tenyerével,
csititotta
szelíd, becéző szóval,
ahogy az
szól, aki nagy csatára készül:
“Gonosz
elleneit legyőzte sokszor
a mahárádzsa,
csatában rajtad ülve.
Lovak ékszere,
rajtad indulok most
a halál
ellen a végső ütközetre.
Ha vagyont,
ha gyönyört akarsz szerezni,
segitőd
könnyen akad, s csatában éppúgy.
De nem áll
senki se melléd, hogyha baj van,
s ha igazság
keresése szólít útra.
De ha van,
aki társadul szegődik
a bajokban
s az igazság-keresésben,
ugyanúgy
jutalomban részesül majd
veled együtt
– ahogyan szivem sugallja.
Nos ezért,
paripám, segítsd a gazdád
az igazság-keresésre
indulóban,
hogy elérjem
egész világ javára
a nemes
célt, s te javadra is, jutalmul."
Mikor a
lova fülébe súgta kérőn
a remeteségbe
elinduló királyfi
a köteles
ügyet, úgy nyeregbe pattant,
ahogy a
Nap ősszel a fellegek fölé száll.
Lova, hogy
az éji csendet meg ne törje,
ki nem eresztett
kicsi horkanást, nyerítést,
s hogy a
pata dobogása zajt ne csapjon,
noha sietett,
ügyelőn emelte lábát.
Odagyülekező
szellemek csapatja
tavirózsa-szirmokat
szórt elé az útra,
s a paripa
robogó lábát emelték
vizililiom-puha,
ékszeres kezükkel.
Kapureteszek
az óriás kapukról
– amik elefánt
rohamának ellenállnak –
az utakon,
ahol elhaladt, lehulltak,
s a kapu
magától zajtalan kitárult.
Az atyai
szeretetre nem tekintve,
kicsi fia
sorsa ügyét is elfeledve,
a hatalom
öröméről is lemondva,
maga mögött
hagyta a városát örökre.
Amikor
a kapun átkelt, visszanézett,
s csatakiáltása
oroszlán-hangon hangzott:
"Amig a
halálon s léten túl nem értem,
Kapilavasztuba
a lábam újra nem lép."
Eme fogadalom-íge
hallatára
a Vagyon
Urának a népe dalra gyújtott,
s az egek
urai áldva mind kívánták,
semmi se
zavarja meg elhatározását.
Akarata
sikerét segítni vágyva,
fölibe repültek
a tűzi szellemek mind,
s a deres
utat előtte fénybe vonták,
mint amikor
áttör a holdsugár a felhőn.
Sebesen,
a nemes indulattól hajtva,
tovaügetett
a lován, akár nagy Indra,
s mire az
eget a pirkadat csíkozta,
messzire
jutott el, a gondban elmerülve.
Így szól a Buddha élete című költeményben az ötödik ének:
Remeteségbe
távozás.
VI. ének
Végül,
midőn felragyogott a fényt adó Világ Szeme,
a szent
Bhárgava remete hajléka tűnt szeme elé.
Gazella
szunnyadott békén, alvó madár pihent a fán,
és béke
szállt a szívébe: úgy érezte, céljához ért.
Leszállt
a lova hátáról, hogy mutassa tiszteletét
a vezeklés
iránt, s azt, hogy ő is erre az útra lép.
"Túlpartra
átvittél" – szóval megsímogatta a lovát,
s lovászát
szeme fényében fürösztve, boldogan beszélt:
"E szélsebes
lónak végig nyomában voltál, kedvesem;
megmutattad
ügyességed, s irántam szeretetedet.
Bár én
más cél felé tartok, mégis megőrzött hű szived;
nincs nagyobb
annál, mint aki urához úgy ragaszkodik.
Van ügyes,
szeretet nélkül; s van szerető ügyetlen is;
szeretet
s ügyesség együtt, mint benned, csak ritkán akad.
Páratlanul
nemes tetted boldoggá tette lelkemet:
nem számíthatsz
viszonzásra, csupán a szeretet vezet.
Akitől
jutalmat várhat, attól senki se fordul el,
de ön-népük
is elhagyja a szükségbe kerülteket.
Atyát tisztelnek,
mert eltart; fiút táplálnak, mert utód;
nincs önzetlenség
ok nélkül; valamit vár, ki átkarol.
Ám minek
szaporítsak szót? Te most nagy jót tettél velem.
Vágyott
erdőmbe elhoztál. Térj vissza, vidd a lovamat.”
Így beszélt,
majd ajándékul lecsatolta ékszereit,
és megszomorodott
szívű lovászának nyújtotta át.
Majd szólt,
fej-éke legfénylőbb, sziporkázó drágakövét
kezében
tartva, úgy, mint a Méru-hegy tartja a Napot:
"Cshanda,
borulj alázattal fejedelmi atyám elé,
s e drágakövet
átnyújtva, szavammal enyhítsd bánatát:
Nem ég
üdve, és nem harag, hanem az a szándék hozott
az erdőbe,
hogy legyőzzem az öregséget és halált.
Távozásom
ne búsítson; az együttlét úgysem örök;
akármilyen
soká tartott, az idő véget vet neki.
Mivel biztos
az elválás, megváltás útját keresem,
hogy ne
sújtson több megválás attól, aki kedves nekem.
Távozásom
ne búsítson. A kínt megölni távozom.
Az sajnálandó,
akit a bút-adó szenvedély kötöz.
Régen is
így határoztak nemem lelkű elődeink.
Miért bánkódsz,
ha most én is öröklött útra indulok?
Az elhúnytak
vagyonának örököse mindig akad,
de olyan,
ki igazságát örökölje, alig-alig.
Ha úgy
véled, korán van még, rosszkor van még, hogy távozom –
igazságra
sosincs rosszkor; hisz ingatag az életünk.
Ezért döntöttem:
üdvömet keresni már ma indulok.
Ki bízhatna
az életben, ha leskelődik a halál?
Mindezzel
beszélj lelkére a föld urának, kedvesem,
s kíséreld
meg elérni, hogy ne gondoljon többé reám.
És igyekezz
hitvány színben feltüntetni atyám előtt;
elfordulunk
a hitványtól, hitvány miatt nem búsulunk."
Kétségbeesve
hallgatta Cshanda ura üzenetét,
s könnytől
fulladozó hangon, összetett kézzel válaszolt:
"Tiéidet
porig sújtó elgondolásodtól, uram,
az elmém
mélybe süllyed, mint a mocsárba az elefánt.
Kinek szeméből
nem sajtol könnyet ily elhatározás,
még ha vasból
van is szíve? Szerető szívet összezúz.
Hol van
egymástól palotád lágy párnák fedte fekhelye,
s a zord
vezeklő-erdőnek vad gazzal benőtt talaja?
Mikor utasításodra
felszerszámoztam e lovat,
a Végzet
kényszerített rá, nem önszántamból jártam el.
Ám saját
akaratomból, most, hogy tudom szándékodat,
Kapilavasztu
gyászára hogy vigyem vissza lovadat?
Nem taszíthatod
el hozzád gyöngéd szívvel ragaszkodó,
szerető,
agg atyádat, mit hitét az istentagadó.
És második
anyádat, ki fáradsággal, gonddal nevelt,
mint jótettet
a hálátlan, képes vagy elfelejteni?
Erényes,
hitveséhez hű, nemes családból származó,
fiatal nődet
elhagynád, mint gyáva cenk a trónusát?
És Jasódhará
gyermekét, tündöklő kicsi fiadat,
úgy löknéd
el magadtól, mint tékozló fényes vagyonát?
Ám hogyha
úgy döntöttél, hogy trónod, családod elhagyod,
ne hagyj
el legalább engem! Oltalmadért könyörgök én.
Bánattól
lángoló szívvel távozni képtelen vagyok,
erdőben
hagyva téged, mint Rámát Szumitra egykoron.*
Mit szól
majd a mahárádzsa, ha nélküled térek haza?
És háremednek
mit mondjak illendő üdvözlet gyanánt?
Mondtad:
a nép ura előtt hitványnak jellemezzelek –
ám te hibátlan
vagy, mint a nagy szentek; hogy hazudjam ezt?
Még ha
szégyentelen szívvel, megbénuló nyelvemmel így
beszélnék:
volna-e, aki elhinne ily híresztelést?
Aki a Holdat
forrónak mondja, talán hitelt talál,
de aki téged
vétkesnek mondana, nem talált hitelt.
Mindenkor
irgalmas voltál, megértő, könyörületes –
ne taszítsd
most el hívedet! Könyörülj rajtam! Érj haza!"
Így beszélt
Cshanda, bánattól porig sújtva, de mesterét
beszéde
meg nem ingatta, és eltökélten válaszolt:
“Hagyj
fel, Cshanda, a bánattal, hogy most éntőlem válni kell.
Mindenkinek
saját sorsát kell élnie, külön-külön.
Ha maradnék
enyéim közt megváltás-keresés helyett,
hiába kötne
szeretet, a halál elválasztana.
Reménnyel
hordott méhében, és megszült kínnal az anyám –
mindez mit
ért? Ő hol van most? És hol vagyok most tőle én?
Gyülekezik
közös fáján, majd szétszáll a madársereg –
az emberi
együttlétet éppígy a válás szórja szét.
A felhők
összetorlódnak, majd újra szertefoszlanak –
az élők
is találkoznak, majd ki-ki sorra távozik.
Ha mindenki
előbb-utóbb cserben hagyja a másikat,
együttlétünk
csupán álom; nincs semmi, ami a miénk.
Hogyha
a fa is elveszti önnön-szülte lomb-öltönyét,
akkor idegen
másiktól a másiknak is válni kell.
Lám, mindez
így van, kedvesem; most hát ne bánkódjál; eredj!
De ha szereteted
késztet: most menj, majd később visszajössz.
Kapilavasztu
népéhez megnyugtatásul így beszélj:
Most a szeretet
hallgasson! Halljátok meg üzenetét!
Vagy véget
vet öregségnek s halálnak, akkor visszatér,
vagy nem
ér célt, s remény nélkül, tehetetlenül pusztul el."
Kanthaka,
a nemes jószág, értette gazdája szavát,
és lábát
nyalta nyelvével, és könnyet hullatott reá.
Kerék s
horog jót jósoló jelével ékes tenyere
megsímogatta
a lovat, s mint barátját nyugtatta meg:
"Jó lovam
voltál, Kanthaka. Most már ne hullasd könnyedet.
Fáradozásod,
úgy vélem, gyümölcsbe érik nemsoká."
Átvette
a kardját lovásza kezéből.
Az ékkövekkel
kirakott fogantyús
pengét kihúzta
az arany hüvelyből,
mint mérges
kígyó siklik ki lyukából
A lótusz-kéken
ragyogó acéllal
fénylő fej-ékét
s a haját leszelte,
s mint könnyü
fátyolt, levegőbe szórta,
hogy szerteszálljon:
tavi hattyufalka.
A mennylakók
tiszteletük jeléül
utána kaptak,
s levegőben úszó,
levágott
fürtje valamennyi szálát,
mint szent
ereklyét, az egekbe vitték.
Ékétől
– mint férfi csalárd nejétől –
elválva,
száműzve haját fejéről,
az volt
a gondja: hogyan öltse erdők
magányán
élő remeték ruháját?
Felfogta
gondját egyik égi isten,
s vadász
alakban lesuhant a földre,
sárga ruhában
közeledve hozzá.
Megszólította
a királyi herceg:
“Nem illik
össze ez a kettő rajtad:
a gyilkos
íj, s sárga remete-köntös.*
Cseréljünk
öltönyt, ha nincs ellenedre:
enyémet
öltsd fel, nekem add tiédet."
"Uram –
felelte a vadász – én ezzel
közelbe
csalom a vadat, s elejtem.
De ha szükséged
van az öltönyömre,
vedd, s
add helyette a fehér ruhádat."
Örömmel
fogta a vadonhoz illó
öltönyt,
s átadta a saját ruháját.
Fehér ruhában
a vadász e percben
isten lett
újra, s az egekbe szállt fel.
A bölcs
királyfi, s lova gondozója
csodálva
nézte csoda távozását,
s erdőben
élő remeték ruháját
felöltve,
hódolt ama mennylakónak.
Majd elbocsájtva
zokogó lovászát,
ment, felkeresni
remeték tanyáját,
mint díszruhát
hordva a sárga köntöst,
felhő-palásttal
beborított hegyként.
Midőn,
királyi hatalomról mondva le,
hitvány
ruhában a vadonban messze tűnt,
lovásza
égre felemelte két kezét,
s a földre
roskadt, zokogott keservesen.
Majd könnyes
arcát felemelte és felállt,
és két karjával
megölelte Kanthakát,
s fel- felsóhajtva,
keserűn, reménytelen
ment városába
– csak a teste, lelke nem.
Hol eltöprengett,
hol a sírás fogta el,
hol meg-
megbotlott, elesett, felállt megint.
Önkívületben,
szomorúság rabjaként
ment támolyogva
az uton, mint részegek.
Így szól a Buddha élete című költeményben a hatodik ének:
Cshanda
hazaküldése.
VII. ének
Könnyfátyolozta
szemü Cshanda elment,
s ő is tovább
ment, a világtól elvált,
s célját
elérve, hamarost elérte
erdőkben
élő remeték tanyáját.
Mint őz,
szelíden, de oroszlán-lépttel
lépett be
őzek s remeték honába,
s habár
lemondott a királyi fényről,
királyi
fénnyel ragyogott magától.
Erdő lakói,
igát igazítva,
nejükkel
együtt csodálva megálltak,
és mintha
Indra tűnt volna szemükbe,
lehajtott
fejjel a királyfit nézték.
A bráhmanok,
ki tüzelőt kerestek,
s hordtak
faágat, füvet áldozathoz,
őt látni
mentek, az imát feledték,
nem tért
meg egy sem remete-lakába.
A páva-had,
mit mikor a magasban
esőfelhőt
lát, ujjongva rikoltott.
Füvet feledtek
legelésző őzek,
felé fordultak
rebbenő szemükkel.
Iksváku-háznak
csoda-fényü mécsét,
mint felkelő
Nap sugárkoszorúját,
bámulva
nézték a szelíd tehénkék,
s bár fejve
voltak, tejet adtak újra.
"Nyolc
Vaszu-isten* közül egy alászállt?
vagy égi
Ikrek* közül ő az egyik?”
Igy tört
ki sok bölcs remetének ajkán
királyfi
láttán a csodálkozó szó.
Mint Menny
Urának idelenti mása,
mint támasztéka
az egész világnak,
mint Nap,
mely égről le a földre tévedt,
fényárba
vonta a vadon homályát.
Illőn fogadták
a telep lakói,
baráti szóval
a körükbe hívták.
Ó tisztelettel
viszonozta bölcsek,
törvényben-járók
tisztelet-adását.
Majd körbejárta,
szabadulni vágyón,
egekbe vágyó
remeték tanyáját,
s vezeklők*
népét figyelte: miképpen
gyötörte
testét az egyik s a másik.
Szemügyre
vette önsanyargatásuk
ezernyi
módját a remeteségben,
s egyik
vezeklőt, aki elkísérte,
megszólította,
tudakolva tőle:
“Először
látok remete-tanyát ma,
s nem ismerem
még e szokást, e törvényt.
Kegyedtől
kérek magyarázatot rá,
mely cél
vezérli remeték e tettét?"
A nagy
tudású, szigorú vezeklő
Sákják bikájának
elősorolta,
ki hogy
folytatja a kemény vezeklést,
s vezeklésével
milyen érdemet nyer:
“Vadon
nőtt termék, falevél, gyümölcsök,
gyökér,
gumó, és az ital csupán víz –
ezen kell
élni remeték tanyáján,
és gyötri
testét ki-ki maga módján.
Sokan tallóznak,
madarak módjára.
Őzként legelnek,
füvön élnek mások.
Más – mint
a kígyók – levegőt eszik csak,
hangyaboly-formán
gubbasztva a földön.
Kövekkel
őröl eledelt a másik.
Más csak
fogával harap itt-ott ezt-azt.
Sokan másoknak
főzik csak az ételt,
s amit más
meghagy, maguk azt fogyasztják.
Befont
hajára vizet önt a másik,
s naponta
kétszer áldozik a tűznek.
Van, aki
vízbe merül, ott él halként,
teknősök,
rákok harapását tűrve.
Ilyen vezeklés
– ha kitartón végzik –
vagy égbe
juttat, vagy a földre újból.
A szenvedés
visz el a boldogsághoz,
a szenvedésből
fakad az igazság."
A szent
vezeklő magyarázatával
a bölcs
királyfi nem elégedett meg.
Bár távol
állt még a felismeréstől,
elgondolkozott,
s ezt mondta magában:
"Gyötrelmes
ennek valamennyi módja,
mégsem ad
égnél a vezeklés többet,
és változékony
a világon minden.
Semmibe
foszlik remeték reménye.
Akik lemondtak
családról, örömről
az ég kedvéért,
s magukat kínozzák,
mikor testükből
tovaszáll az élet,
csak újabb,
sűrűbb vadonba kerülnek.
Aki újabb
lét gyönyörére vágyik
vezeklés
révén maga gyötrésével,
az kínnal
új kínt szerez önmagának,
nem fogja
fel, hogy nyomor az egész lét.
Aki él,
az mind retteg a haláltól,
s közben
azért küzd, hogy újra szülessék,
pedig halál
vár születés után rá.
Igy éppen
abba zuhan, amitől fél.
Egyik gyötrődik
evilági kéjért,
a másik
szenved, hogy az égbe jusson.
Üdvvel kecsegtet
a hiú reménység,
de mind
csalódik, kit a vágya hajszol.
Én nem
vetem meg magát a törekvést,
mely hitvány
helyett magasabbra vágyik,
de az vezesse
tettében a bölcset,
hogy tettre
többé ne legyen szükségünk.
Ha test
gyötrése a helyes cselekvés,
akkor az
öröm bizonyára téves.
Így aki
égi örömért gyötrődik,
helyessel
tévest szeretne elérni.
Minthogy
a testet az elme vezérli
a cselekvésben
vagy a tétlenségben,
az észt
kell korlátozni, nem a testet;
a test ész
nélkül fahasábnál nem több.
Ha erény
titka mértékletes étel,
erényes
minden legelésző állat,
s minden
nyomorgó, aki éhezik, mert
elfordult
tőle a szerencse arca.
Ha szenvedésbe
lemerülni érdem,
akkor örömbe
lemerülni szintúgy.
Ám ha örömbe
lemerülni vétek,
a szenvedésbe
merülés is vétkes.
Aki bő
vízzel öntözi a testét,
mondván:
“Szent fürdő ez, a bűnt letörli”,
az csak
a szívét nyugtatja meg ezzel,
mert semmi
víz sem mossa le a vétket.
Ha szent
fürdőben keresel vezeklést:
a jámbor
kézzel merített víz szent víz.
Én szent
fürdőnek az erényt nevezném;
a víz magában
sose több – csupán víz."
Ezt fontolgatta
komoly érveléssel,
miközben
a Nap nyugovóra hajlott,
pihenőt
szabva a vezeklő népnek.
Sok oltár
füstje lebegett az erdőn.
Tűz-áldozatnak
lobogott a lángja.
Fürdés után
a remetéknek ajkán
imák szárnyaltak
fel az égbe, mintha
maga a Vallás
szállt volna a földre.
Néhány
éjszakát körükben időzött,
hogy ismerkedjék
a vezeklésekkel,
s midőn
úgy látta, valamennyit érti,
távozni
készült remeték honából.
Nyomon
követték a telep lakói,
kiket magasztos
fénye lebilincselt,
mint barbár
hordák megszállta vidékről
távozó Törvényt
követik a bölcsek.
Útszéli
lombos fa alatt megállva,
bevárta
őket, a faháncs-ruhájú,
csimbókos
fürtű* népet felidézve
lelkében:
hogy s mint vezekelt mindegyik.
A fához
érve, a sereg vezeklő
köré sereglett;
a sereg megállott.
Az egyik
tisztes korú, érdemes bölcs
tiszteletteljes
szava szólt szelíden:
“Jöttöddel
teljes lett remete-erdőnk,
üres lesz,
ha te távozol belőle.
Kérünk,
ne hagyd el e baráti népet,
mint élni
vágyó testét sem a lélek.
Szentek,
királyi, papi, égi bölcsek
Himálajában,
a közelben élnek,
s e szent
közelség varázserejével
megsokszorozza
a vezeklésünket.
Szent fürdők
vannak nem messzire innét,
mint égi
lépcsők, a mennybe vezetnek.
A lelkükön-úr,
tisztult szivű bölcsek,
nagy égi
szentek kedvelik e helyet.
Ott túlnan
vannak az északi tájak,
megtisztulás
legnemesebb mezői.
Tudod, úgy
tartják: aki dél felé* tart,
lépésnyit
sem jut közelebb a célhoz.
Láttál talán itt valakit közöttünk,
ki balga,
szennyes, hanyagolja tisztét,
s miatta
kívánsz távozni körünkből?
Mondd meg,
csak kedved legyen itt maradni!
Téged kívánunk
vezeklő társunkul,
ki Indrának
vagy érdemben a mása.
A veled
létel az egek papjának,
Brihaszpatinak
is üdvére válna."
Így kérlelte
a remeték vezére
bölcsek
vezérét remeték körében.
Eltépni
vágyva születések láncát,
elébük tárta
szive indítékát:
“A tiszta
lelkű, igaz úton járó
bölcsek
mint testvérüket, úgy fogadtak.
Baráti érzésük
örömmel tölt el,
s tovább
segít a magasabb ösvényre.
E szerető,
bölcs, szívembe ivódó
szavak fürdője
felüdíti lelkem,
s megkétszerezi
az örömet, mellyel
Törvényben-járás
talajára léptem.
Oltalmat
nyertem, együttérzést nyertem,
tetteket
láttam e nemes seregben,
s megválnom
úgy fáj tőletek e percben,
mint odahagynom
a családomat fájt.
Ám égbe
vágytok ti az áhitattal,
én minden
léttől szabadulni vágyom.
Ez visz
tovább a remete-tanyáról.
Mert más
az új lét s az örök megszűnés.*
Nem ellenérzés,
vagy akármi sértés
hajt hajléktalan
vándorútra kelnem,.
hiszen mindnyájan
oly igazak vagytok,
mint ős
világkorban a régi szentek."
A bölcs
királyfi ragyogón kifejtett,
meggondolandó,
komoly érvelését
minden vezeklő
a szivére vette,
s méginkább
nőtt a becsülés iránta.
De volt
egy köztük, ki sovány testével,
vöröslő
szemmel a hamut heverte,
ruhája háncs
volt, keze volt korsója,
s ez ily
tanáccsal látta el az ifjút:
"Bölcs
vagy. Derék tett ez az eltökéltség,
hogy lét
nyügétől szabadulni vágyol.
Ki mérlegelve
eget és megváltást,
megváltás
mellett dönt – az az erősebb.
Önkínzásukkal
vagy áldozatokkal
a szenvedély
rabjai égbe vágynak.
Ellenfelét,
a szenvedélyt legyőzve
tör megváltásra
az igazság híve.
Ha szándékodnál
igazán kitartasz,
menj Vindhjakóstha
vadonába innét.
Ott él Aráda,
kinek szeme – mondják –
bepillantást
nyert tökéletes Üdvbe.
Ő majd
feltárja a valóság útját,
s ha jónak
látod, tedd majd magadévá.
De én úgy
sejtem, hogy az ő tudásán
majd messze
túllép a te bölcsességed.
Jól látom,
hogyha arcodra tekintek,
tökéletes
valamennyi vonása:
a szemed,
orrod, fogad és az ajkad.
Tudás tengerét
mind magadba szívod.
A dolgok
mélyére ható tudásod,
elmédnek
lángja, ragyogó erényed
oly mesterévé
tesz egész világnak,
mint a teremtés
óta sohasem volt."
"Öröm ez
az üzenet" – felelt neki,
s a remete-népre
tekintve, távozott.
A remete-telep
üdvözölte őt,
de ki-ki
tovább vezekelni visszatért.
Így szól a Buddha élete című költeményben a hetedik ének:
Megérkezés
a remete-erdőbe.
|
|
|