Asvaghósa: BUDDHA ÉLETE
(Vekerdi József fordítása)

Forrás: http://www.terebess.hu/

I-III. ének
Címlap
VIII-X. ének

IV. ének

Mikor a város melletti kéjligetbe megérkezett
a királyfi, vígan várták a nők, mint vőlegényüket.

Örömtől tágra nyílt szemmel sereglettek eléje mind,
s tisztelettel köszöntötte lótuszbimbóként zárt kezük.

Szerelem-nyűgözött szívvel, rajongva vonták gyűrübe,
és rezdületlen rászegzett szemük alakját itta be.

Gondolták: testbe öltözött a Szerelemisten maga,
s mint veleszületett ékszer, szépsége ékesíti fel.

A nektár-sugarú Hold szállt bizonyára a földre le –
vélték mások, szelídségét s derűjét látva, mily csodás.

Tátott szájjal csodálkoztak – magukba nyelni vágyva tán –,
s kábultan néztek egymásra, sóhaj emelte keblüket.

Csak bámulták, de nem szóltak, és ránevetni egy se mert,
fenségétől s nyugalmától lenyűgözve állták körül.

Udájin, a mahárádzsa főpapjának okos fia,
nézte, hogy tétlenül állnak, elragadtatás rabjaként,

s rájuk szólt: “Ügyesek vagytok, gyönyörűség művészei,
szépek, a csábítás minden fortélyában járatosak,

ékességére válnátok az égiek honának is,
táncotok gyönyörködtetné magát a Kincsek Istenét,

ti szenvedélyre bírnátok zord remeték hideg szivét,
s a tündéreket otthagynák kedvetekért az istenek,

ügyességetek csábjának, bájaitok csodáinak
asszonyok is rajongói lennének, nemhogy férfiak,

művészek, bűvészek vagytok mesterségetekben, ti nők,
s nem értem, hogy viselkedtek most mind ilyen ügyetlenül.

Szemlesütő szégyenkezés az ifjú arát illeti
az első ölelést várva, vagy pásztorlányt, nem titeket.

Bár e férfi vitézsége, méltósága, hatalma nagy,
de meg kell vele mérkőzni: a nők hatalma még nagyobb.

Hiszen egykor egy nagy szentet, akit még az ég is becsült,
Kásí szépe, egy örömlány, megtaposott, megrúgdosott.

Bálamukhjá megnyargalta jámbor Manthálagautamát,
a szerzetest, és kedvéért máglyára hullákat cipelt.

Az önsanyargatás hősét, az élemedett Gautamát
egy hitvány, alacsony kasztú asszonyszemély igézte meg.

Risjasringát,* a nőket még nem látott remetefiút
Sántá ravasz fogásokkal szedte rá, szédítette meg.

Visvámitra,* a szent látnok, az önmérséklet bajnoka,
tíz évig az őserdőben Ghritácsí tündér rabja lett.

Kiforgattak magukból sok régi szent bölcset már a nők,
a virágzó korú ifjút könnyebben megigézitek.

Ne tétovázzatok! Meg kell tenni, ami rajtatok áll,
hogy a királyi háztól a Szerencse ne forduljon el.

Egyenlő rangút egykönnyen elcsábít bármely nőszemély –
igazi nő azt is, aki alatta vagy fölötte áll.”

Udájin buzdításától feltüzelve, az asszonyok
saját magukon túltettek, hogy meghódítsák urukat.

Ijedten hozzáláttak, hogy enyelgő pillantásokkal,
mosollyal, ringó léptekkel kellessék kellemeiket.

A királyfi szelídsége és a király akarata,
s a bor s a szerelem gyorsan elűzte félénkségüket.

Körülrajongták urukat, s ő úgy járta a ligetet,
mint nőstényelefántok közt a hím a hegyek erdeit.

A szép parkban a szép nők közt a királyfi úgy tündökölt,
ahogy a tündérlányok közt a Nap fénylik az ég ivén.

Duzzadó keble halmával érintette meg némelyik;
mámortól fűtve, testével a testéhez hozzásimult.

Másik színlelte: megbotlott, s köréje fonva karjai
hajlós, karcsú folyondárját, erővel rátámaszkodott.

Más bortól illatos szája rőt ívével hozzáhajolt,
s fülébe sejtelmes hangos súgta: "Hallgasd meg titkomat!"

A másik illatos kézzel szorította meg két kezét,
s parancsoló hangon kérte: “Óh jőjj, imádkozz itt velem!"*

Más ittasságot tettetve lecsúsztatta a fátyolát,
s szájában nyelve megcsillant, mint villám fénylik éjszaka.

Csilingelő, aranydíszes övvel sétáltak fel s alá
mások, mutatva áttetsző leplek alatt a combjukat.

Virágzó mangó ágába kapaszkodtak meg némelyek,
keblüket látni engedve, mint két aranybarna edényt.

Másik lótusz-szemű szépség lótusz-tóból lótuszt hozott,
s lótusz-tündér gyanánt lépett lótusz-arcú királyfihoz.

Édes dalt énekelt másik, hajlongva hozzá táncosan,
s "Magad csapod be" – sejttették kacéran pillantásai.

Más nő szemöldök-ívét mint az íjat feszítette meg,
játékosan utánozva a férfias mozdulatot.

Fülbevalóit ringatta a másik buja keblü nő,
és kacagva szólítgatta: "Fogjon meg felséged, ha tud!"

Mások virágfüzérekkel kötözték meg a távozót,
szemrehányó szelíd szókat vetettek rá, mint zabolát.

Egy mangó-hajtást lengetett egy másik nő mámorosan,
és kötözködve kérdezte: "Vajjon kié ez a virág?"

A másik peckesen lépdelt, kihúzva magát férfimód,
s rászólt: “A nők legyőztek! Menj, te meg a földet győzd le most!”

Másik félig lehúnyt szemmel egy kék lótuszt szagolgatott,
s mámor-fojtotta, halk hangon suttogta a királyfinak:

"Uram, nézd itt e mangó-fa méz-illatú virágait!
Mint aranyos kalitkában búg ága közt a kókila.

E tűzvörös asókát nézd, mely felkavar vágyó szivet;
mintha tűz lángja perzselné, zsongja körül a méheraj.

Nézd, tilaka-fa törzsére e mangó-ág hogyan simul:
szantálpor-sárga testű nő fehér köntösü férfira.

Rőt lakk-színű virág-terhe lehajtja a kuruvakát,
mintha a nők vörös körme előtt elszégyellné magát.

Beburkolózik lombjába e fiatal asóka-fa,
karcsú karunk szépségével úgysem bírna versengeni.

Nézd, úgy övezik e tavat a fehér szinduvára-fák,
mintha pihenő nő dobná maga mellé a fátyolát.

A vízen úszó nőstényét követi csakraváka-hím,
mintha szolgája volna; lásd, a nők hatalma végtelen.

Hallgasd a nászra vágyódó hím kakuk búgó énekét,
míg párja hangja visszahangzik, mint hogyha igent mondana.

Magát bölcsnek hivő férfi ne gondokba merüljön el;
a tavasz-szülte vágyaknak engedjen, mint madár-sereg."

Így próbálta a szerelem-tüzelte ifju nők hada
hízelkedő enyelgéssel a királyfit kísérteni.

De a királyfi lelkéről lepergett minden csábítás.
"Meg kell halni" – csupán erre gondolt, s el sem mosolyodott.

Miközben szótlan elnézte a nők mesterkedéseit,
rezzenetlen, szilárd szívvel, keserűen gondolkozott:

"Az asszonyok nem fogják fel, hogy múlandó az ifjuság;
a vénség jön, s a szépséget elpusztítja nyomtalanul.

Nem gondolnak rá: sújthatja betegség bármelyiküket,
s viháncolnak, miközben a világ kórokkal küzködik.

Nem jut eszükbe, hogy végül a halál mindent elragad,
és játszanak, nevetgélnek önfeledten, gondatlanul.

Aki rágondol, hogy sorsunk vénség, betegség és halál,
élhet, alhat vagy örvendhet egy percig is nyugodtan az?

Aki maga egészséges, és nem téríti észre, hogy
a másik vén, beteg, meghalt – az rövidlátó, ostoba.

Ha az egyik fa elveszti a lombját és gyümölcseit,
s kidől, kivágják – éppígy a többi nem törődik vele.”

Udájin látta: gond gyötri, nem tud örülni semminek,
s barátság s életbölcsesség szavával rezzentette fel:

"Barátként állni melletted küldött veled a föld ura,
s baráti vonzalom késztet, hogy kérő szóval intselek.

Óvni káros cselekvéstől, üdvös tettre buzdítani,
a bajban nem pártolni el – a barát hármas tiszte ez.

Ha barátságot ígértem, és most elnézném szótlanul,
hogy elfordulsz teendődtől – milyen barátság volna ez?

Barátodként szólok hozzád: te szép, erős vagy, ifju vagy,
a nőktől így elfordulni nem illik hozzád semmiképp.

A női csábnak engedni illendő színlelésből is,
mert így örömben lesz részünk, s ezt szégyen elmulasztani.

A nők szívét figyelmesség s hízelgés megbilincseli,
kedveskedés szerelmet szül; rátartiak az asszonyok.

Nos, bárha szíved elfordul, fényes arcú királyfiú,
szépséged azt parancsolja, hogy nyájasnak mutasd magad.

Nyájasság nőknek orvosság; nyájasság legszebb ékszerük;
a szépség nyájasság nélkül: erdő, hol nincs a fán virág.

Legalább puszta nyájasság gyönyörködtesse lelkedet;
öledbe hullt minden gyönyör – miért fordulnál tőlük el?

A szerelem a legfőbb üdv – így vallotta ezt Indra is,
s a szent Gautama hitvesét, Ahalját* csábította el.

Agasztja is magáévá tette egykor a Hold nejét,
és így járt Lópámudrával, így tartja ezt a hagyomány.

Utathja feleségétől, Mamatától Brihaszpati,*
az önsanyargató nagy szent, Bharadvádzsát nemzette így.

Brihaszpati nejétől meg – miközben éppen áldozott –
a Hold nemzett nemes sarjat, isteni tudású fiat.*

Egykor a Jamuná partján a vízből született leányt
vad szenvedélyre gerjedve meghágta volt Parásara.*

A bölcs Vaszistha megkívánt egy alacsony kasztbéli nőt,
Aksamálát, s e nő szülte Kapindzsaládát, gyermekét.

Bár ifjúsága rég elszállt, Jajáti,* a királyi bölcs,
az égi kertben Visvácsí tündérlánnyal szeretkezett.

Pándu* tudta: ha nőt érint, halált hoz rá az ölelés,
és mégis Mádrí szépsége legyőzte, s közösült vele.

Karáladzsanaka egykor egy pap lányát ragadta el,
és ezért kasztját vesztette, de szerelmét nem adta fel.

Látod, a régi, nagy bölcsek még alantas szerelmet is
gyakorta élveztek, nemhogy az illendő örömöket.

Te fiatal vagy és szép vagy, erős vagy, mégis megveted
a gyönyörűséget, melynek joggal hódol egész világ.”

A régi hagyományokból vett példákra hivatkozó,
bölcs szavakra viharfelhők komor, mély hangján válaszolt:

"Reád vall ez a buzdítás, baráti szeretet jele,
de hidd el, rosszul ítélsz meg. Hallgass meg, elmondom, miért.

A gyönyört el nem ítélem. Tudom, a világ ennek él.
De látom, minden múlandó, s ezért örülni nem tudok.

Öregség, betegség, halál – ez a három ne volna csak,
az örömöket élvezni tudnám én is, mint bárki más.

Ha a nőkben az ifjúság, szépség örökké tartana,
a bölcshöz akkor sem volna méltó, kéjben merülni el.

És mivel az öregség majd elemészti szépségüket,
saját magát is megcsalja, aki bennük gyönyörködik.

Nem több az állatnál, aki halál, kór, vénség rabjaként
halál, betegség és vénség foglyainak örülni tud.

S bár mondtad, hogy nagy lelkek is voltak szerelem rabjai,
ez ne tévesszen meg, hiszen a pusztulás várt rájuk is.

Mit ér a nagyság ott, ahol a pusztulás uralkodik?
Az élvezeteken csüggés, hívság hajhászása mit ér?

S hogy színlelésből engedjünk a nőknek, mint tanácsolod?
Én a nyájasság kedvéért sem ismerem a színlelést.

Az engedékenységet sem tűröm meg őszintétlenül;
hogyha nem lelked indít rá, az ölelés is átkozott.

Aki a színlelésnek hisz, s ragaszkodik gyanútlanul –
e szenvedélyre gyúlt szívet megcsalni visszataszitó.

S ha kölcsönösen megcsalják egymás a szenvedélyesek,
jobban teszi, ha rá sem néz férfi nőre, nő férfira.

Igy engem, búban vergődőt, vénség s a halál áldozatát,
nemtelen szenvedélyekre nem illendő csábítanod.

Erős a lelked, s a szived nagyon kemény,
hogy ingatag kéj özönén szilárdan áll,
s örülni tudsz, hol a veszély leselkedik,
s az élők népe a halál felé halad.

Engem betegség, az öregség és halál
félelme rettent, leigáz a csüggedés,
nyugalmam eltűnt, örömet nem ismerek.
Egész mindenség a szememben lángban áll.

Vasból van annak szive-lelke, úgy hiszem,
ki végveszélyt lát, s ezalatt örülni tud,
s bár tudja jól, hogy kikerülhetetlenül
halál vár rá is, keserűen nem zokog.”

Igy fűzte egybe a királyfi érthetőn
vágyat, szerelmet elitélő, bölcs szavát,
míg a Lenyugvás Hegye túlsó oldalán
lassan legördült a Világító Korong.

A nők látták, hogy koszorújuk, ékszerük,
kedveskedésük, megigéző énekük
mind hasztalan volt, s hazatértek csüggeteg.
Lehűlt szivükben a szerelmi szenvedély.

A kéjligetből a csodás asszonysereg
estére kelve szomorúan távozott,
s lakába tért meg az uralkodó fia.
"Minden múlandó" – ez emészti szüntelen.

Mikor hírét vette az atya, hogy a gond gyötri a fiát,
aludni nem bírt, úgy, ahogy az elefánt, hogyha sebesül.
Mi változtatná meg fia akaratát? Törte a fejét,
de nem látott semmit, ha neki örömet semmi se szerez.

Így szól a Buddha élete című költeményben a negyedik ének:

Az asszonyok csábításának meghiúsulása.

 

 

V. ének

A királyfi, hiába hívta oly kéj,
ami mástól az eszét is elrabolná,
nem örült, s a nyugalma messze szállott.
Az oroszlánt öli így a mérgezett nyíl.

Im azonban idővel kedve támadt
a vadon fái között keresni békét.
A király megörült. Kiséretéül
vele ment sok nemes ifju víg csoportja.

Aranyos zabolát s csengőt kötöttek
paripájára, a fürge Kanthakára.
A fején lobogott a jakfark-csótány,
s ura fénylett a nyeregben, mint a csillag.

Mialatt a vadon felé ügettek,
buja szántókon, a sűrű erdő szélén
vezetett az utuk. Megmunkált földben
feketéllett a barázda, mint a hullám.

Az ekék-hasogatta, zsenge fűvel,
a giliszták, kicsi férgek tetemével
boritott talajon halál meredt rá,
keserűn, mint kit övéi veszte sújt le.

Kicserezte a szél s a nap, s belepte
por a szántóknak az izzadt bőrt a testén.
A nehéz járom az ökröket gyötörte.
A nemes lelkü királyfi szánta őket.

Odaérve közel, leszállt lováról,
keserű gondba merülve, lassan lépdelt,
születés meg enyészet járt eszében.
"Nyomorúság az egész világ!" – kiáltott.

Szive semmire, csak magányra vágyott.
Vele tartók csapatát is visszaküldte.
Egyedül tova ment a csendes erdőn,
míg elért egy üde lombu dzsambu-fához.*

Fa tövében a hullt levél s a pázsit
puha zöldjére leült a sima földön,
s míg a lét s az enyészet járt eszében,
nyugalom szállt a szivébe, és szilárdság.

Mikor elnyugodott a csapongó elme
az örömtől meg a gondtól szabadulva,
a belátás nyugodalma elvezette
a legelső elmélyülés békéjére.*

Igy elérve a bölcs felismeréssel
az üdv-adó elme-összpontosítást,
ezután az egész világ folyását
is elértette valós elmélyüléssel.

"Nyomorult világ! A balga ember,
noha vénség, a halál s kór gyötri őt is,
közönyös marad, arra nem figyel fel,
hogy a másik megöregszik, szenved, elhal.

Ez a sors ugyanúgy vonatkozik rám,
s ha a mások nyomorát közönnyel nézném,
megalázna rideg viselkedésem,
ki a Törvényt, az igazságot beláttam."

Mikor így a halál, a kór, a vénség
nyomorúsága örök baját belátta,
kialudt a szivében erő, egészség,
fiatalság öröme, s az élet vágya.

Örömet, szomorúságot nem érzett;
sem a kétely, se levertség nem gyötörte;
gyönyöröknek a vágya lefoszlott róla;
harag és rosszakarat sem élt szivében.

Igy a bölcs, szenvtelen elme tisztasága
a nemes lelkü királyfi lelkén úr lett.
De e percben, szerzetesi öltözetben
– csakis ő látta – szemébe tűnt egy ember.

A királyfi kiváncsian kérdezte:
"Te ki vagy, mondd?" Az a férfi ezt felelte:
"Születés s a halál megundorított,
szabadulni remetének elvonultam.

A világban a pusztulás a törvény,
keresem hát a romolhatatlan üdvöt.
A rokon s idegen nekem közömbös.
Gyönyörök vágya, a vágy igája nem bánt.

Fa tövében, a néptelen vadonban,
hegyi barlangban odúban van lakásom.
Üresen, szenvtelenül, reményt levetve,
csak az üdv célja vezet, mint kósza koldust."

Befejezte szavát a furcsa lény, és
a királyfi szeme láttán égbe szállt fel.
Egyik égi lakó jött ily alakban,
hogy eszébe belevéssen újabb eszmét.

Mikor égbe repült fel az madárként,
a nemes férfi elámult, s boldog is volt.
Az igaz tanítást szivére vette,
s a lemondást az eszében eltökélte.

Ezután hazatérni készülődött.
Paripájára felült, hogy útra keljen.
A barátait újra összehívta.
Megelégelte a vágyott liget árnyát.

A kor és a halál nyügét lerázni,
a vadonban remetének menni készült,
s hazatért, de olyan kedvetlenül, mint
a vadonból elefánt a szűk karámba.

"Az az asszony igen boldog, szerencsés,
kinek ily szép, daliás a férje, mint te!"
Egyik asszony e szókkal üdvözölte
a közelgőt, kisietve elé az útra.

De a nirvrita ‘boldog’ szót meghallva,
neki nirvána jutott eszébe róla,
s a derűs fogadást fogadva, ettől
nyugalom, béke derűje szállt szivére.

Palotájába belépett. Arca holdfény,
elefánté s a bikáé karja, lépte,
aranyos hegy a termete, hangja dörgés,
oroszláné az ereje – vágya béke.

Ami el nem enyészik, arra vágyott,
s sietett atyja elé a trónterembe.
A tanácsot-adók körében úgy ült,
ahogy Indra vihar-istenek hadában.

Leborult, a kezét is összetette,
könyörögve: "Uram, adjad engedelmed
örök üdvre a vadonba elvonulnom,
hisz a válás, tudod, elkerülhetetlen."

E beszédre a rádzsa úgy megingot,
ahogy erdőn elefánt-rázta, sudár fa.
Fia zárt keze lótuszát ragadva
zokogott, könny özönétől fulladozva:

"Ilyen ötletedet vesd el magadtól!
Remetének kora volna elvonulnod.
Fiatalnak a lelke ingatag még,
s veszedelmes, ha magányba tűnik ifjan.

Fiatalt csak a test, a vágya vonzza,
idegen tőle lemondás önfegyelme,
a vadon rideg élete eltaszítja,
remeték szent közönyét nem érzi még át.

Az idő nekem int a távozásra,
az uralmat fiatal kezedbe téve.
A királyi erély legyen erényed!
Ha atyáddal szakitasz, te törvényt törsz meg.

Egyelőre tegyél le szándékodról.
Kötelesség a családod ápolása.
Aki élte az életet ifju korban,
ha elaggott, remetének elvonulhat."

A királyi tanácsra a bölcs királyfi
szeliden mondta, akár a halk madárdal:
"Legyen úgy. A vadonba nem megyek még,
ha kezeskedni erőd van négy dologról:

A halál sose oltsa életem ki.
Ne gyötörje soha testemet betegség.
Fiatal koromat ne sújtsa aggság.
A szerencsémet a balsors elkerülje."

Fia négy lehetetlen óhajára
a mahárádzsa csodálva válaszolta:
"Mi jutott az eszedbe? Tégy le róla!
Nevetést szül az elérhetetlen óhaj."

Felel erre, akár a hegy, szilárdan:
"Ha e négy vágy lehetetlen, úgy bocsáss el!
Aki futna, ha lángban áll a hajlék,
menekültét akadályozod te annak?

Ha tudod, hogy a földtől válni kényszer,
az igazság keresésétől ne válj el.
A halál válni parancsol végül úgyis,
kielégülni se hagy, se célhoz érni."

A királyfi beszéde hallatára
– ki a megváltást kereste puszta célként –
leszögezte a rádzsa: "Nem mehetsz el!
Gyönyörök s őrök övezzék, hogy ne menjen!"

A tanácsosok is figyelmeztették
a fiúi szeretetre, tiszteletre,
a szülői könnyek is útját szegték.
Szomorúan hazatért saját lakába.

Csodaszép szeretők epedve várták
aranyos fülbevaló-csilingeléssel,
szelid őzgida-pillogó szemekkel,
kebelükből fakadó meleg sóhajjal.

Ragyogott deli termete, mint arany hegy,
szive mélyére hatolt a hölgyseregnek.
Szava, arca, viselkedése mindnek
lebilincselte fülét, szemét, a lelkét.

Mikor alkonyodott, a hálóházba,
palotája tetejére lépkedett fel,
ragyogóan, akár a homályt elűző
Nap a Méru-hegy* ormán virradatkor.

Nemes áloe-illatú teremben
az arany mécs lobogását visszafénylő,
csupa gyémánt berakással ékesített,
aranyos trónusa várta. Ő leült rá.

Körülállta a hárem, a sok csodás hölgy
zeneszerszámmal, urát elandalítni.
A Himálaja hold-fehér csúcsán így
övezik Kincsek Urát a tündérlányok.

De hiába zenéltek égi hangon,
örömét a zeneszóban sem találta.
Örök üdvnek a vágya csábitotta,
s a lemondásról a szíve nem mondott le.

E szilárd akaratra felfigyeltek
a vigyázó Akanistha égi lények,
s az egész háremet álomba igézték.
Elaludtak, kifacsart-tekert tagokkal.

Az egyik leborult a puszta földre,
keze volt arca alatt csupán a vánkos,
az arany levelekkel ékes hárfát
ölelő karja unottan félrelökte.

A kezére akadt a lant egyiknek,
kebeléről a ruhája félrecsúszott,
s hab-övezte folyó gyanánt hevert ott,
amelyen méhraj-ölelte lótusz úszik.

Szeretője helyett egy nő két karcsú,
fiatal-vizirózsa-inda karral
a dobot szeretettel átölelte,
aranyos karperecekkel a két csuklóján.

Ragyogó aranyos csatokkal ékes,
lebegő, puha sárga selyem ruhában
szana-szerte hevert sok nő a földön,
elefánttól letiport virágos ágként.

Könyökölve egy ablak párkányára,
feszes íjként karikába meghajolva
– fityegő nyaklánca akár az íjhúr –
kapuív szobra gyanánt aludt a másik.

Egyik ült, előre bukó fejével,
a fülében libegő fülbevalóval,
ahogyan lehajtja fejét a lótusz,
ha a vadkacsa ringatózik rajta.

Sokan ülve aludtak el egymás mellett.
Nekitámaszkodik egyik a másikának,
a nyakára fonja bilincsként karját,
kebelének a súlya reá taszítja.

Szorosan megölelte a lantot egy nő,
szeretettel, akár szelíd barátnőt,
zizegő húrjára hajtva fínom arcát,
aranyos fülbevalókkal meg-megütve.

Citerája zsinórja meglazulva
lecsúszott a nyakából egy ifju nőnek,
s eleresztette, akár combja közéből
öleléstől kimerült férfit a nője.

A lehúnyt pilla sötét fátyla befedte
gyönyörű nagy szemek ékes ragyogását,
ahogy alkonykor a Napnak búcsut intve
tavi lótusznak a kelyhe összezárul.

Kibomolt, kusza, szétzilált hajával,
szanaszéjjel guruló, gyöngyös nyakékkel,
derekán leszakadt övvel feküdt egy,
ahogy az, kit elefánt tiport a földre.

Sokan – oly szelidek, szendék egyébkor –
magukon kívül, az illemet feledve,
kezüket-lábukat elvetve hevertek,
fogukat csikorítva ásitoztak.

Koszorújukat, ékszerüket leszórva,
a ruhát földre lecsúszni-esni hagyva,
merevülten, üres, nyitott szemekkel
sokan elterültek, akár a holtak.

Egyikük szája kitátva, nyála csorgott,
takarandót kitakarva ott vonaglott
tehetelenül, épp akár a részeg,
szava sem volt, lihegett, nyögött, sóhajtott.

Ahogy ott szanaszét hevert a sok nő,
kiki úgy, ahogy a dolgát félbehagyta,
viharok-dúlta vizű tavat idéztek,
zivatar-tépte, lehervadt lótuszokkal.

Ragyogó palotája bájos arcú,
gyönyörű hölgyeit ily visszataszítón,
nyomorultul a földön fekve látva,
keserűen kifakadt a bölcs királyfi:

“Ilyen undoritó a női szépség,
tele szennyel, hamis, aljas indulattal,
amit elfed az ékszer, ékes öltöny,
a buja kéjvágy heve fűti mind a férfit.

Ha a férfiak észre térve, látnák,
hogy az álom kimutatja torz valójuk,
nem igézné meg a nők varázsa őket,
de a szépségük eszüktől fosztja őket.”

A valóra reádöbbenve, döntött:
palotáját tovahagyja még az éjjel.
Megörültek az istenek, ezt megértve,
s valamennyi kaput-ajtót tágra tártak.

Odahagyta a fenti mulatság-termet,
heverő hölgyeitől megundorodva.
Sietett le a kastély udvarára,
hogy a szándékot azonnal tettre váltsa.

Szaporán noszogatta ébredésre
az ügyes kezü Cshandakát, lovászát:
"Paripámat, a Kanthakát, nyergeld fel!
Az idő sürget a halhatatlanságra.

A szivemben ma elégedettség támadt.
Ma megért bennem az elhatározásom.
A magányban a magam támasza lettem.
Jeladás ez, hogy a cél ma már felém int.

A szemérmet, az illemet feledve,
az egész hárem előttem ott fetrengett,
s a kapuk csoda módra tágra nyíltak!
Megyek, eltávozom immár gyógyulásra."

Noha tudta lovásza uruk tilalmát,
eleget tett a királyfi óhajának.
Magasabb hatalom lett úr a lelkén,
s sietett a lovát elővezetni.

Aranyos zabolát fejére rakva,
puha, könnyű takarót hátára vetve,
a nemes, gyors paripát felszerszámozta,
hogy urának a nagy útra készen álljon.

Valamennyi tagja hibátlan, ép volt,
a patája kemény, a farka hosszú,
hasa, háta erős, a szőre fényes,
szügye és homloka széles, orra tágas.

Megölelte nyakát az erős karú hős,
simogatta puha lótusz-tenyerével,
csititotta szelíd, becéző szóval,
ahogy az szól, aki nagy csatára készül:

“Gonosz elleneit legyőzte sokszor
a mahárádzsa, csatában rajtad ülve.
Lovak ékszere, rajtad indulok most
a halál ellen a végső ütközetre.

Ha vagyont, ha gyönyört akarsz szerezni,
segitőd könnyen akad, s csatában éppúgy.
De nem áll senki se melléd, hogyha baj van,
s ha igazság keresése szólít útra.

De ha van, aki társadul szegődik
a bajokban s az igazság-keresésben,
ugyanúgy jutalomban részesül majd
veled együtt – ahogyan szivem sugallja.

Nos ezért, paripám, segítsd a gazdád
az igazság-keresésre indulóban,
hogy elérjem egész világ javára
a nemes célt, s te javadra is, jutalmul."

Mikor a lova fülébe súgta kérőn
a remeteségbe elinduló királyfi
a köteles ügyet, úgy nyeregbe pattant,
ahogy a Nap ősszel a fellegek fölé száll.

Lova, hogy az éji csendet meg ne törje,
ki nem eresztett kicsi horkanást, nyerítést,
s hogy a pata dobogása zajt ne csapjon,
noha sietett, ügyelőn emelte lábát.

Odagyülekező szellemek csapatja
tavirózsa-szirmokat szórt elé az útra,
s a paripa robogó lábát emelték
vizililiom-puha, ékszeres kezükkel.

Kapureteszek az óriás kapukról
– amik elefánt rohamának ellenállnak –
az utakon, ahol elhaladt, lehulltak,
s a kapu magától zajtalan kitárult.

Az atyai szeretetre nem tekintve,
kicsi fia sorsa ügyét is elfeledve,
a hatalom öröméről is lemondva,
maga mögött hagyta a városát örökre.

Amikor a kapun átkelt, visszanézett,
s csatakiáltása oroszlán-hangon hangzott:
"Amig a halálon s léten túl nem értem,
Kapilavasztuba a lábam újra nem lép."

Eme fogadalom-íge hallatára
a Vagyon Urának a népe dalra gyújtott,
s az egek urai áldva mind kívánták,
semmi se zavarja meg elhatározását.

Akarata sikerét segítni vágyva,
fölibe repültek a tűzi szellemek mind,
s a deres utat előtte fénybe vonták,
mint amikor áttör a holdsugár a felhőn.

Sebesen, a nemes indulattól hajtva,
tovaügetett a lován, akár nagy Indra,
s mire az eget a pirkadat csíkozta,
messzire jutott el, a gondban elmerülve.

Így szól a Buddha élete című költeményben az ötödik ének:

Remeteségbe távozás.

 

VI. ének

Végül, midőn felragyogott a fényt adó Világ Szeme,
a szent Bhárgava remete hajléka tűnt szeme elé.

Gazella szunnyadott békén, alvó madár pihent a fán,
és béke szállt a szívébe: úgy érezte, céljához ért.

Leszállt a lova hátáról, hogy mutassa tiszteletét
a vezeklés iránt, s azt, hogy ő is erre az útra lép.

"Túlpartra átvittél" – szóval megsímogatta a lovát,
s lovászát szeme fényében fürösztve, boldogan beszélt:

"E szélsebes lónak végig nyomában voltál, kedvesem;
megmutattad ügyességed, s irántam szeretetedet.

Bár én más cél felé tartok, mégis megőrzött hű szived;
nincs nagyobb annál, mint aki urához úgy ragaszkodik.

Van ügyes, szeretet nélkül; s van szerető ügyetlen is;
szeretet s ügyesség együtt, mint benned, csak ritkán akad.

Páratlanul nemes tetted boldoggá tette lelkemet:
nem számíthatsz viszonzásra, csupán a szeretet vezet.

Akitől jutalmat várhat, attól senki se fordul el,
de ön-népük is elhagyja a szükségbe kerülteket.

Atyát tisztelnek, mert eltart; fiút táplálnak, mert utód;
nincs önzetlenség ok nélkül; valamit vár, ki átkarol.

Ám minek szaporítsak szót? Te most nagy jót tettél velem.
Vágyott erdőmbe elhoztál. Térj vissza, vidd a lovamat.”

Így beszélt, majd ajándékul lecsatolta ékszereit,
és megszomorodott szívű lovászának nyújtotta át.

Majd szólt, fej-éke legfénylőbb, sziporkázó drágakövét
kezében tartva, úgy, mint a Méru-hegy tartja a Napot:

"Cshanda, borulj alázattal fejedelmi atyám elé,
s e drágakövet átnyújtva, szavammal enyhítsd bánatát:

Nem ég üdve, és nem harag, hanem az a szándék hozott
az erdőbe, hogy legyőzzem az öregséget és halált.

Távozásom ne búsítson; az együttlét úgysem örök;
akármilyen soká tartott, az idő véget vet neki.

Mivel biztos az elválás, megváltás útját keresem,
hogy ne sújtson több megválás attól, aki kedves nekem.

Távozásom ne búsítson. A kínt megölni távozom.
Az sajnálandó, akit a bút-adó szenvedély kötöz.

Régen is így határoztak nemem lelkű elődeink.
Miért bánkódsz, ha most én is öröklött útra indulok?

Az elhúnytak vagyonának örököse mindig akad,
de olyan, ki igazságát örökölje, alig-alig.

Ha úgy véled, korán van még, rosszkor van még, hogy távozom –
igazságra sosincs rosszkor; hisz ingatag az életünk.

Ezért döntöttem: üdvömet keresni már ma indulok.
Ki bízhatna az életben, ha leskelődik a halál?

Mindezzel beszélj lelkére a föld urának, kedvesem,
s kíséreld meg elérni, hogy ne gondoljon többé reám.

És igyekezz hitvány színben feltüntetni atyám előtt;
elfordulunk a hitványtól, hitvány miatt nem búsulunk."

Kétségbeesve hallgatta Cshanda ura üzenetét,
s könnytől fulladozó hangon, összetett kézzel válaszolt:

"Tiéidet porig sújtó elgondolásodtól, uram,
az elmém mélybe süllyed, mint a mocsárba az elefánt.

Kinek szeméből nem sajtol könnyet ily elhatározás,
még ha vasból van is szíve? Szerető szívet összezúz.

Hol van egymástól palotád lágy párnák fedte fekhelye,
s a zord vezeklő-erdőnek vad gazzal benőtt talaja?

Mikor utasításodra felszerszámoztam e lovat,
a Végzet kényszerített rá, nem önszántamból jártam el.

Ám saját akaratomból, most, hogy tudom szándékodat,
Kapilavasztu gyászára hogy vigyem vissza lovadat?

Nem taszíthatod el hozzád gyöngéd szívvel ragaszkodó,
szerető, agg atyádat, mit hitét az istentagadó.

És második anyádat, ki fáradsággal, gonddal nevelt,
mint jótettet a hálátlan, képes vagy elfelejteni?

Erényes, hitveséhez hű, nemes családból származó,
fiatal nődet elhagynád, mint gyáva cenk a trónusát?

És Jasódhará gyermekét, tündöklő kicsi fiadat,
úgy löknéd el magadtól, mint tékozló fényes vagyonát?

Ám hogyha úgy döntöttél, hogy trónod, családod elhagyod,
ne hagyj el legalább engem! Oltalmadért könyörgök én.

Bánattól lángoló szívvel távozni képtelen vagyok,
erdőben hagyva téged, mint Rámát Szumitra egykoron.*

Mit szól majd a mahárádzsa, ha nélküled térek haza?
És háremednek mit mondjak illendő üdvözlet gyanánt?

Mondtad: a nép ura előtt hitványnak jellemezzelek –
ám te hibátlan vagy, mint a nagy szentek; hogy hazudjam ezt?

Még ha szégyentelen szívvel, megbénuló nyelvemmel így
beszélnék: volna-e, aki elhinne ily híresztelést?

Aki a Holdat forrónak mondja, talán hitelt talál,
de aki téged vétkesnek mondana, nem talált hitelt.

Mindenkor irgalmas voltál, megértő, könyörületes –
ne taszítsd most el hívedet! Könyörülj rajtam! Érj haza!"

Így beszélt Cshanda, bánattól porig sújtva, de mesterét
beszéde meg nem ingatta, és eltökélten válaszolt:

“Hagyj fel, Cshanda, a bánattal, hogy most éntőlem válni kell.
Mindenkinek saját sorsát kell élnie, külön-külön.

Ha maradnék enyéim közt megváltás-keresés helyett,
hiába kötne szeretet, a halál elválasztana.

Reménnyel hordott méhében, és megszült kínnal az anyám –
mindez mit ért? Ő hol van most? És hol vagyok most tőle én?

Gyülekezik közös fáján, majd szétszáll a madársereg –
az emberi együttlétet éppígy a válás szórja szét.

A felhők összetorlódnak, majd újra szertefoszlanak –
az élők is találkoznak, majd ki-ki sorra távozik.

Ha mindenki előbb-utóbb cserben hagyja a másikat,
együttlétünk csupán álom; nincs semmi, ami a miénk.

Hogyha a fa is elveszti önnön-szülte lomb-öltönyét,
akkor idegen másiktól a másiknak is válni kell.

Lám, mindez így van, kedvesem; most hát ne bánkódjál; eredj!
De ha szereteted késztet: most menj, majd később visszajössz.

Kapilavasztu népéhez megnyugtatásul így beszélj:
Most a szeretet hallgasson! Halljátok meg üzenetét!

Vagy véget vet öregségnek s halálnak, akkor visszatér,
vagy nem ér célt, s remény nélkül, tehetetlenül pusztul el."

Kanthaka, a nemes jószág, értette gazdája szavát,
és lábát nyalta nyelvével, és könnyet hullatott reá.

Kerék s horog jót jósoló jelével ékes tenyere
megsímogatta a lovat, s mint barátját nyugtatta meg:

"Jó lovam voltál, Kanthaka. Most már ne hullasd könnyedet.
Fáradozásod, úgy vélem, gyümölcsbe érik nemsoká."

Átvette a kardját lovásza kezéből.
Az ékkövekkel kirakott fogantyús
pengét kihúzta az arany hüvelyből,
mint mérges kígyó siklik ki lyukából

A lótusz-kéken ragyogó acéllal
fénylő fej-ékét s a haját leszelte,
s mint könnyü fátyolt, levegőbe szórta,
hogy szerteszálljon: tavi hattyufalka.

A mennylakók tiszteletük jeléül
utána kaptak, s levegőben úszó,
levágott fürtje valamennyi szálát,
mint szent ereklyét, az egekbe vitték.

Ékétől – mint férfi csalárd nejétől –
elválva, száműzve haját fejéről,
az volt a gondja: hogyan öltse erdők
magányán élő remeték ruháját?

Felfogta gondját egyik égi isten,
s vadász alakban lesuhant a földre,
sárga ruhában közeledve hozzá.
Megszólította a királyi herceg:

“Nem illik össze ez a kettő rajtad:
a gyilkos íj, s sárga remete-köntös.*
Cseréljünk öltönyt, ha nincs ellenedre:
enyémet öltsd fel, nekem add tiédet."

"Uram – felelte a vadász – én ezzel
közelbe csalom a vadat, s elejtem.
De ha szükséged van az öltönyömre,
vedd, s add helyette a fehér ruhádat."

Örömmel fogta a vadonhoz illó
öltönyt, s átadta a saját ruháját.
Fehér ruhában a vadász e percben
isten lett újra, s az egekbe szállt fel.

A bölcs királyfi, s lova gondozója
csodálva nézte csoda távozását,
s erdőben élő remeték ruháját
felöltve, hódolt ama mennylakónak.

Majd elbocsájtva zokogó lovászát,
ment, felkeresni remeték tanyáját,
mint díszruhát hordva a sárga köntöst,
felhő-palásttal beborított hegyként.

Midőn, királyi hatalomról mondva le,
hitvány ruhában a vadonban messze tűnt,
lovásza égre felemelte két kezét,
s a földre roskadt, zokogott keservesen.

Majd könnyes arcát felemelte és felállt,
és két karjával megölelte Kanthakát,
s fel- felsóhajtva, keserűn, reménytelen
ment városába – csak a teste, lelke nem.

Hol eltöprengett, hol a sírás fogta el,
hol meg- megbotlott, elesett, felállt megint.
Önkívületben, szomorúság rabjaként
ment támolyogva az uton, mint részegek.

Így szól a Buddha élete című költeményben a hatodik ének:

Cshanda hazaküldése.
 
 

VII. ének

Könnyfátyolozta szemü Cshanda elment,
s ő is tovább ment, a világtól elvált,
s célját elérve, hamarost elérte
erdőkben élő remeték tanyáját.

Mint őz, szelíden, de oroszlán-lépttel
lépett be őzek s remeték honába,
s habár lemondott a királyi fényről,
királyi fénnyel ragyogott magától.

Erdő lakói, igát igazítva,
nejükkel együtt csodálva megálltak,
és mintha Indra tűnt volna szemükbe,
lehajtott fejjel a királyfit nézték.

A bráhmanok, ki tüzelőt kerestek,
s hordtak faágat, füvet áldozathoz,
őt látni mentek, az imát feledték,
nem tért meg egy sem remete-lakába.

A páva-had, mit mikor a magasban
esőfelhőt lát, ujjongva rikoltott.
Füvet feledtek legelésző őzek,
felé fordultak rebbenő szemükkel.

Iksváku-háznak csoda-fényü mécsét,
mint felkelő Nap sugárkoszorúját,
bámulva nézték a szelíd tehénkék,
s bár fejve voltak, tejet adtak újra.

"Nyolc Vaszu-isten* közül egy alászállt?
vagy égi Ikrek* közül ő az egyik?”
Igy tört ki sok bölcs remetének ajkán
királyfi láttán a csodálkozó szó.

Mint Menny Urának idelenti mása,
mint támasztéka az egész világnak,
mint Nap, mely égről le a földre tévedt,
fényárba vonta a vadon homályát.

Illőn fogadták a telep lakói,
baráti szóval a körükbe hívták.
Ó tisztelettel viszonozta bölcsek,
törvényben-járók tisztelet-adását.

Majd körbejárta, szabadulni vágyón,
egekbe vágyó remeték tanyáját,
s vezeklők* népét figyelte: miképpen
gyötörte testét az egyik s a másik.

Szemügyre vette önsanyargatásuk
ezernyi módját a remeteségben,
s egyik vezeklőt, aki elkísérte,
megszólította, tudakolva tőle:

“Először látok remete-tanyát ma,
s nem ismerem még e szokást, e törvényt.
Kegyedtől kérek magyarázatot rá,
mely cél vezérli remeték e tettét?"

A nagy tudású, szigorú vezeklő
Sákják bikájának elősorolta,
ki hogy folytatja a kemény vezeklést,
s vezeklésével milyen érdemet nyer:

“Vadon nőtt termék, falevél, gyümölcsök,
gyökér, gumó, és az ital csupán víz –
ezen kell élni remeték tanyáján,
és gyötri testét ki-ki maga módján.

Sokan tallóznak, madarak módjára.
Őzként legelnek, füvön élnek mások.
Más – mint a kígyók – levegőt eszik csak,
hangyaboly-formán gubbasztva a földön.

Kövekkel őröl eledelt a másik.
Más csak fogával harap itt-ott ezt-azt.
Sokan másoknak főzik csak az ételt,
s amit más meghagy, maguk azt fogyasztják.

Befont hajára vizet önt a másik,
s naponta kétszer áldozik a tűznek.
Van, aki vízbe merül, ott él halként,
teknősök, rákok harapását tűrve.

Ilyen vezeklés – ha kitartón végzik –
vagy égbe juttat, vagy a földre újból.
A szenvedés visz el a boldogsághoz,
a szenvedésből fakad az igazság."

A szent vezeklő magyarázatával
a bölcs királyfi nem elégedett meg.
Bár távol állt még a felismeréstől,
elgondolkozott, s ezt mondta magában:

"Gyötrelmes ennek valamennyi módja,
mégsem ad égnél a vezeklés többet,
és változékony a világon minden.
Semmibe foszlik remeték reménye.

Akik lemondtak családról, örömről
az ég kedvéért, s magukat kínozzák,
mikor testükből tovaszáll az élet,
csak újabb, sűrűbb vadonba kerülnek.

Aki újabb lét gyönyörére vágyik
vezeklés révén maga gyötrésével,
az kínnal új kínt szerez önmagának,
nem fogja fel, hogy nyomor az egész lét.

Aki él, az mind retteg a haláltól,
s közben azért küzd, hogy újra szülessék,
pedig halál vár születés után rá.
Igy éppen abba zuhan, amitől fél.

Egyik gyötrődik evilági kéjért,
a másik szenved, hogy az égbe jusson.
Üdvvel kecsegtet a hiú reménység,
de mind csalódik, kit a vágya hajszol.

Én nem vetem meg magát a törekvést,
mely hitvány helyett magasabbra vágyik,
de az vezesse tettében a bölcset,
hogy tettre többé ne legyen szükségünk.

Ha test gyötrése a helyes cselekvés,
akkor az öröm bizonyára téves.
Így aki égi örömért gyötrődik,
helyessel tévest szeretne elérni.

Minthogy a testet az elme vezérli
a cselekvésben vagy a tétlenségben,
az észt kell korlátozni, nem a testet;
a test ész nélkül fahasábnál nem több.

Ha erény titka mértékletes étel,
erényes minden legelésző állat,
s minden nyomorgó, aki éhezik, mert
elfordult tőle a szerencse arca.

Ha szenvedésbe lemerülni érdem,
akkor örömbe lemerülni szintúgy.
Ám ha örömbe lemerülni vétek,
a szenvedésbe merülés is vétkes.

Aki bő vízzel öntözi a testét,
mondván: “Szent fürdő ez, a bűnt letörli”,
az csak a szívét nyugtatja meg ezzel,
mert semmi víz sem mossa le a vétket.

Ha szent fürdőben keresel vezeklést:
a jámbor kézzel merített víz szent víz.
Én szent fürdőnek az erényt nevezném;
a víz magában sose több – csupán víz."

Ezt fontolgatta komoly érveléssel,
miközben a Nap nyugovóra hajlott,
pihenőt szabva a vezeklő népnek.
Sok oltár füstje lebegett az erdőn.

Tűz-áldozatnak lobogott a lángja.
Fürdés után a remetéknek ajkán
imák szárnyaltak fel az égbe, mintha
maga a Vallás szállt volna a földre.

Néhány éjszakát körükben időzött,
hogy ismerkedjék a vezeklésekkel,
s midőn úgy látta, valamennyit érti,
távozni készült remeték honából.

Nyomon követték a telep lakói,
kiket magasztos fénye lebilincselt,
mint barbár hordák megszállta vidékről
távozó Törvényt követik a bölcsek.

Útszéli lombos fa alatt megállva,
bevárta őket, a faháncs-ruhájú,
csimbókos fürtű* népet felidézve
lelkében: hogy s mint vezekelt mindegyik.

A fához érve, a sereg vezeklő
köré sereglett; a sereg megállott.
Az egyik tisztes korú, érdemes bölcs
tiszteletteljes szava szólt szelíden:

“Jöttöddel teljes lett remete-erdőnk,
üres lesz, ha te távozol belőle.
Kérünk, ne hagyd el e baráti népet,
mint élni vágyó testét sem a lélek.

Szentek, királyi, papi, égi bölcsek
Himálajában, a közelben élnek,
s e szent közelség varázserejével
megsokszorozza a vezeklésünket.

Szent fürdők vannak nem messzire innét,
mint égi lépcsők, a mennybe vezetnek.
A lelkükön-úr, tisztult szivű bölcsek,
nagy égi szentek kedvelik e helyet.

Ott túlnan vannak az északi tájak,
megtisztulás legnemesebb mezői.
Tudod, úgy tartják: aki dél felé* tart,
lépésnyit sem jut közelebb a célhoz.

Láttál talán itt valakit közöttünk,

ki balga, szennyes, hanyagolja tisztét,
s miatta kívánsz távozni körünkből?
Mondd meg, csak kedved legyen itt maradni!

Téged kívánunk vezeklő társunkul,
ki Indrának vagy érdemben a mása.
A veled létel az egek papjának,
Brihaszpatinak is üdvére válna."

Így kérlelte a remeték vezére
bölcsek vezérét remeték körében.
Eltépni vágyva születések láncát,
elébük tárta szive indítékát:

“A tiszta lelkű, igaz úton járó
bölcsek mint testvérüket, úgy fogadtak.
Baráti érzésük örömmel tölt el,
s tovább segít a magasabb ösvényre.

E szerető, bölcs, szívembe ivódó
szavak fürdője felüdíti lelkem,
s megkétszerezi az örömet, mellyel
Törvényben-járás talajára léptem.

Oltalmat nyertem, együttérzést nyertem,
tetteket láttam e nemes seregben,
s megválnom úgy fáj tőletek e percben,
mint odahagynom a családomat fájt.

Ám égbe vágytok ti az áhitattal,
én minden léttől szabadulni vágyom.
Ez visz tovább a remete-tanyáról.
Mert más az új lét s az örök megszűnés.*

Nem ellenérzés, vagy akármi sértés
hajt hajléktalan vándorútra kelnem,.
hiszen mindnyájan oly igazak vagytok,
mint ős világkorban a régi szentek."

A bölcs királyfi ragyogón kifejtett,
meggondolandó, komoly érvelését
minden vezeklő a szivére vette,
s méginkább nőtt a becsülés iránta.

De volt egy köztük, ki sovány testével,
vöröslő szemmel a hamut heverte,
ruhája háncs volt, keze volt korsója,
s ez ily tanáccsal látta el az ifjút:

"Bölcs vagy. Derék tett ez az eltökéltség,
hogy lét nyügétől szabadulni vágyol.
Ki mérlegelve eget és megváltást,
megváltás mellett dönt – az az erősebb.

Önkínzásukkal vagy áldozatokkal
a szenvedély rabjai égbe vágynak.
Ellenfelét, a szenvedélyt legyőzve
tör megváltásra az igazság híve.

Ha szándékodnál igazán kitartasz,
menj Vindhjakóstha vadonába innét.
Ott él Aráda, kinek szeme – mondják –
bepillantást nyert tökéletes Üdvbe.

Ő majd feltárja a valóság útját,
s ha jónak látod, tedd majd magadévá.
De én úgy sejtem, hogy az ő tudásán
majd messze túllép a te bölcsességed.

Jól látom, hogyha arcodra tekintek,
tökéletes valamennyi vonása:
a szemed, orrod, fogad és az ajkad.
Tudás tengerét mind magadba szívod.

A dolgok mélyére ható tudásod,
elmédnek lángja, ragyogó erényed
oly mesterévé tesz egész világnak,
mint a teremtés óta sohasem volt."

"Öröm ez az üzenet" – felelt neki,
s a remete-népre tekintve, távozott.
A remete-telep üdvözölte őt,
de ki-ki tovább vezekelni visszatért.

Így szól a Buddha élete című költeményben a hetedik ének:

Megérkezés a remete-erdőbe.
 
 

I-III. ének
Címlap
VIII-X. ének