Barnulóban volt az Óév; Nyugati Szél zúgott,
bükklevelet fogott Toma, mely az Erdõn hullott.
„Fogtam egy víg napot! Szellõk hozták nékem!
Miért várnék az újévig? Ha úgy tetszik, kérem!
Csónakom ma kijavítom, s útra kelek sebten,
fûzfa-folyón le nyugatnak, ha úgy hozza kedvem!”

Kismadár ült a gallyon. „Hé, Toma! Figyellek!
Gyanítom én, gyanítom én, merre hord a kedved!
Menjek, menjek, értesítsem: fogadni siethet?”

„Neveket ne, hírharang! Megnyúzlak, lenyellek,
csak csacsogd el, mihez közöd nincs, akármi fülnek!
Hallja csak meg Fûzfa-apó, hol jártam: megsütlek!
Fûzfa-nyárson pirítlak! Nem kotnyeleskedsz aztán!”

Fûz-ökörszem szárnyra kapva billentett a farkán:
„Fogj meg elébb, fogj meg elébb! Egy név sem kell nékem!
Innensõ fülére szállok! Meghallgatja hírem!
„Lent a Révné”, mondom majd, „amint a nap leszáll!
Rajta, rajta! Az lesz épp az ivás ideje már!”

Toma kuncogott magában: „Könnyen úgy lehet még!
Hát ma arra evezek, bár másképp is mehetnék!”
Csónakját kitapasztotta, ácsolt evezõket,
éger alatt, nádon-fûzön kivontatta õket,
s már a folyón járt dalolva: „Folyj csak, fizi-fûzem,
füzes-fûzfa-folyóm, folyj át mélyen és sekélyen!”
„Híjj, Bombadil Toma! Mégy, de ugyan merre
lélekvesztõn hánykolódva, folyón leevezve?”

„Fûztekeres végérõl ha Borbuggyanra értem,
meglehet, a barátaim tüzet raknak értem
Sövényfõnél lent. Tudok ott egy kicsi népet,
napszálltakor kedveset. Felkeresem õket.”

„Vigyél hát hírt családomnak, s tõlük is hozz újat!
S mondd el: elnyúló öblökben halak hol lapulnak?”

„Hát nem!” — mondta Bombadil — „nem járok küldetésben,
csak érezni a víz szagát evezgetek éppen!”

„Tyû, te pimasz Toma! Teknõd ódd, ne kapjon léket!
Vergõdnél ott fûz-rönkökön, de kinevetnélek!”

„Sok a szöveg, Jégmadár! Jó kívánságid nyeld le!
Repülj el, és hozd a tollad halcsontokkal rendbe!
Lehetsz tarka úr az ágon skarlátszín mellényben
— mit ér, ha a házad mocskos, s szurtosabb, ki él benn'?
Így mondta sok halászmadár himbálva a csõrét,
jelezve a szél beálltát s a horgászat végét!”

Jégmadár befogta csõrét, kacsintott Tomára,
s míg az dalolt ága alatt — villanva kélt szárnyra.
Kék dísztollát elhullatta, s Toma el is csípte;
megcsillant a nap-özönben: szép ajándék, vélte.
Köcsögkalapjába szúrta, eldobva a régit:
„Tartós lesz e víg kék szín most Tomának sok évig!”

Látta: a víz csónakjánál bugyborgott, örvénylett,
s víz alatt az evezõnek ütközött egy árny: csett!

„Hess, Bombadil Toma! Régen nem láttalak téged!
Vízi-csónakossá lettél? S ha kidöntenélek?”

„Mit? Te lennél, Bajusz-legény, lovam a folyóban,
borzongatná majd az irhát hátadon az ujjam!”

„Á, Bombadil Toma! Viszek anyámnak hírt rögtön:
„Hídd az apám, néném, bátyám, s mind a család jöjjön!
Toma õrült: vén teknõjét, mint falábú szárcsa,
hajtja le Fûztekeresen, s szétvetve a lába!”

„Odaadom vidrabundád a Sírdomb-manóknak:
Kicserzik majd, aztán arany gyûrûk közé fojtnak!
Bajszodról ha tán megismer anyád is, ha lát még!
Ne ugrasd hát Toma komát, míg nem lettél fürgébb!”

„Huss!” rikkantott Vidra-legény, s Tomára vizet szórt,
kalapjára-mindenére; csónakja alá bújt,
meghimbálta, s part mentében vitte bámészkodva,
míg Toma víg dala csenddé halkult fokról fokra.

Tünde-sziget vén hattyúja evezett utána,
Büszkén, sötét tekintettel ráprüszkölt Tomára.
„Mi van, öreg gúnár, nem látod a tollad?
Megviselte a rossz idõ! Ám adj nékem újat!
Tudnál csak egy szép szót szólni, jobban szeretnélek:
hosszú nyakad, néma torkod, gõgös-gúnyos képed!
Ha a Király visszatér majd, meglásd, megjelöl még:
vet rád sárga bélyeget, hogy kevésbé kevély légy!”

Vén Hattyú megcsattogtatta szárnyát, és sziszegve
evezett el, a nyomában Tomával, sietve.
Fûzfa-fonat gáthoz ért el Toma. A víz futva
tajtékzott a Tekeresbe, fröcskölve-bugyogva;
Tomát, mint a hullott vackort, kõ fölött pörgette,
a Kapufal-kikötõig mint dugót vetette.

„Hojhó! Itt van Erdei Toma, s bakszakálla képén!”
kacagta a Kis Nép Hangásd s Sövényfõ vidékén.
„Vigyázz, Toma! Íjjal-nyíllal agyonlövünk téged!
Nem engedünk erdõ-népet, sem Sírbucka-rémet
Borbuggyanon keresztül, se csónakon, se kompon!”

„Piha! Kár így viháncolni, sok kis hájgombócom!

Láttam én már gödröt ásva bújni hobbit-népet,
rémülten, ha egy bakkecske vagy borz rájuk nézett,
megriadva holdsugártól vagy önárnyékuktól.
Az orkokat hívom rátok: majd szaladtok akkor!”

„Erdei Toma, hívhatod! Szakállad fecsegd le!
Három nyíl a kalapodba! Ránk nem ijesztesz te!
Merre mennél? Hogyha kedved sörre volna,
nincs Hangásdon oly mély hordó, hogy a szomjad oltsa!”

„Megye-határ mentén mennék Borbuggyanon végig,
de nem állja lélekvesztõm, most oly gyorsan ömlik.
Áldanám a kicsi népet, ha kompjába venne,
s kívánnám: sok szép estéje s víg reggele lenne!”

Vörösen folyt a Borbuggyan, vize lánggal égett,
míg a Megye mögé a Nap leszállt. Szürkeség lett.
Köszönteni nem jött senki. Üres volt Rév-lépcsõ,
Töltésút is üres. „No, szép fogadtatás!” — szólt õ.

Kihúnyt a fény, míg az úton Toma végigcammog,
Lámpa villant kákabélbõl, s ráköszönt egy hang ott.
„Hó ott!” Pónik álltak meg, kerékforgás megszûnt,
Toma oda sem pillantott, elmászott mellettük.

„Mocsolyaszeg kóbora! Hé ott! Mi dolgod erre,
koldusfajzat? Kalapod nyilakkal átverve!rver
Megkergettek, azon kapva, hogy itt sündörögtél?
Gyere ide! Mondd el nékem, ugyan mit kerestél!
Fogadok, sört a Megyébõl, bár garasod sincsen!
Ajánlom, az ajtót zárják, s nem kapsz nyelésnyit sem!”

„Jól van, jól van, Sárosláb! Durva köszöntés ez
attól, ki már késve érne fogadni a révhez!
Megfúlnál, vén, kövér gazda, hogyha gyalog mennél,
kordé-hordta zsák! Lehetnél kellemesebb ennél!
Garas-rágó lábas dézsa! De a koldus-fajta
nem választhat — s ha elküldlek, te vesztenél rajta!
Gyerünk, Zsizsik! Segíts fel! Egy kupával jössz nékem!
Ily vén barát rám ismerhet kakas-záró fényben!”

Elhajtottak nevetve, meg Szittyósdon sem állva,
bár a csárda nyitva állott, s érzett a maláta.
Elérték a Zsizsik-Ösvényt zötyögve-zörögve,
Toma ugrált a kordéban, s táncolt egyre körbe,
Csillag égett Vicc-kert fölött, Zsizsik háza fénylett,
a konyhán tûz köszöntötte az esti vendéget.

Zsizsik fia mind hajlongott, lányai bókoltak,
neje hozott kupákat a netán szomjazóknak.
Mondtak nótát, víg meséket, táncoltak vedelve,
rázta hasát öve felett a jó Zsizsik egyre,
Toma, ha épp nem vedelt, a hajóstáncot járta,
körtánc-szökdelõt a lányok, anyjuk vigalmára.

Hogy a többi ment a széna-, haraszt- vagy toll-ágyba,
összedugták fejüket a kandalló lyukába
Toma koma és Sárosláb, s mondtak sok újságot
Sírdomb-aljtól Toronydombig: séták-, lovaglások-,
búzakalász-, árpaszemrõl, aratás-vetésrõl,
kovács-, molnár- s boltospletykát, fura mesét Bríbõl,
suttogó fák sugalmait, gázlón hosszú strázsát,
déli szelet rõtfenyõk közt, a határok árnyát.

Vén Zsizsik elszunnyadt végül székén, a tûz mellett.
Toma elment hajnalra, mint félig elfelejtett
álom, víg is, bánatos is, rejtett intelemmel.
Nyitott ajtó nem nyikordult; és egy zápor reggel
elmosta a lába nyomát, nem hagyott a révben,
Sövényfõn nem hallák dalát, dobbanó léptét sem.

Kapufalnál állt csónakja három napig egyre,
Majd egy reggel vissza felment a Fûztekeresre.
Vidra-had jött s oldotta el, a gáton áthúzták
(így tudják a hobbitok), s ott a folyóra bízták.

Tünde-sziget vén hattyúja elõjött evezve,
vízbe lógó kötelét a csõrébe felvette,
s húzta büszkén felfelé, míg kísérték a vidrák,
Vén Fûz-apó gyökerei közt hogy irányítsák;
Jégmadár szállt orrára, szólt padján az ökörszem,
így vitték a lélekvesztõt haza jókedvûen.

Vidra-legény szólt, hogy Toma öblén jártak végül:
„Nos, mit ér a szárcsa lábak, a hal uszony nélkül?”
Otthagyták, ó, folyó-fizi-fûz, az evezõket!
Várhatnak, míg Toma megjõ, s megtalálja õket!