Bombadil Toma volt a vígság komája,
fénylõ kék volt a zekéje, sárga a csizmája,
zöld öve volt s combján színbõrbõl a nadrág,
hattyúszárny-toll ékítette nagy köcsögkalapját.
Domb tövében lakott; gyepes forrásából
ott fut le a Fûztekeres az erdõbe, távol.

Toma koma nyáron réteken tekergett,
hol boglárkát gyûjtöget, árnyékokat kerget,
virágok közt zúgó poszméheket bosszant,
s elüldögél a vízparton órákon át, hosszan.

Lecsüngött a vízbe mélyen a szakálla:
feljött szép Aranymag, Folyó-asszony lánya;
szakállánál megrántotta: toccs! Csobbanva hullott
vízilíliomok alá, nyeldekelt s bugyborgott.

„Hejhó, Bombadil Toma! Merre mennél már ma?
Ha ily nagyon bugyborogsz, felriad a szárcsa,
megijed az uszonyos hal, barna vízipatkány,
s kalaptollad úgy megázik, tönkre is mehet tán!”

„Lesz reád még gondom: csinos lány vagy, látom!
Gázolni a vízben viszont nem szokásom!
Bukj alá! Aludj megint, hol árnyas az öböl lenn,
fûzgyökerek alatt mélyen, kicsi vízihölgyem!”

Hazaúszott anyjához a legmélyebb üregbe
ifjú Aranymag. Tomának nincs követni kedve;
bütykös fûzfagyökerekre ült a napsütésben,
sárga csizmát, lucskos tollát szárogatva szépen.

Fûzfa-apó felébredt, rákezdett a dalra,
Tomát lengõ ága alatt mély álomba dallta;
egy odvával megragadta: csett! össze is zárta;
kabát- kalap- és tollastul így hullott csapdába.

„Hehe, Bombadil Toma! Mi ötlet vitt arra:
benézni a fába hozzám, mint csak egy italra,
hogy tolladdal megcsiklandozz faházam mélyében,
és akár a sûrû zápor, harmatozd be képem?”

„Öreg Fûzfa-apó, eressz csak ki menten!
Kényelmetlen itt a fekvés, meg is gémberedtem;
kemény, görbe gyökered minden, csak nem párna!
Folyó-vizet igyál, s aludj, mint a Folyó lánya!”

Fûzfa-apó futni hagyta, szavát hogy hallotta,
faházát bezárta gyorsan recsegve-mormogva,
már csak odabent susogva; míg a fûzes völgybõl
Fûztekeres mentén Toma sétálgatva ment föl.

Ág-eresz alá ült hallgatózni egyet:
az ágakon madár sípolt, fütyült és csicsergett.
Meg-megrebbentek kacsintva fejénél a lepkék,
míg majd szürke felhõk jöttek, és a nap lement épp.

Toma akkor nekilendült. Didergõs esõ jött,
s a futó folyóba fröcskölt sok-sok kerek gyûrût;
szél fújt, levél reszketett, rá dermesztõ csepp csöppent,
s Toma koma menedékért egy odúba szökkent.

Elõbújt Borzas-borz, ki a domb mélyében
asszonyával s sok fiával kutakodik régen.
Hószín homloka alatt villog a sötét szem:
kabátjánál húzták Tomát alagútba, mélyen.

Titkos tanyájukon ültek morgolódva:
„Hohó, Bombadil Toma! Merre bukdácsolsz ma
betörve a fõkapun? Elcsípett a borz-had!
Merre hoztunk, meg nem leled kifelé az útad!”

„Mármost, öreg Borzas-borz, hallod-é beszédem?
Mutasd menten a kiutat! Mennem kell már nékem!
Vadrózsák alá vezess, ott a hátsó ajtód,
aztán fúdd ki földes orrod, mosd meg mocskos mancsod!
Menj aludni vissza újra, vár a szalmapárna,
aludj, mint vén Fûzfa-apó s Folyó-asszony lánya!”

Mind egy szálig szólt a borz-had akkor: „Jaj, bocsánat!”
Megmutatták, tüske-kertbe hol van a kijárat,
visszamentek s elrejtõztek reszketve-vacogva,
földbõl torlaszt kotorgatva minden ajtajukba.

Elvonult az esõ. Tiszta volt az ég fenn,
nevetve jött Toma koma haza a nyár-esten,
lakatját levette újra, redõnyét kitárta,
konyhájában éji-lepke-táncra várt a lámpa,
ablakába ébredezõ felhõk kacsintgattak,
és leszállt a karcsú újhold túl korán, nyugatnak.

Sötét szállt a Domb tövére. Toma gyertyát gyújtott,
recsegve felment a lépcsõn, s a kilincshez nyúlt ott.
„Huhú, Bombadil Toma! Nézd, az éj ma mit hoz!
Ajtód mögött állok! Végre elcsíptelek itt most!
Elfeledted Sírdomb-manót, ki vén bucka-mélyben
lakik fenn a hegytetõn, kövek gyûrûjében!
Elszabadult újra! Visz majd a föld alá, várj csak!
Szegény Bombadil Toma! Jéghideg léssz, s sápadt!”

„Kifelé! Az ajtót tedd be, s vissza se jöjj többet!
Vidd el villogó szemed, kongó nevetésed!
Menj füves buckádba vissza, s ott a kõpárnára
tedd le csontfejed, s aludj, mint Folyó-asszony lánya,
mint az öreg Fûzfa-apó s odvában a borz-had!
Menj, az elföldelt arany vár s elfeledett bánat!”

Sírdomb-manó menekült az ablakon kiszökve,
udvaron át, falon át árnyékként lebegve;
jajongva tért meg a dombra, hol megdõlt a kõ-kör,
hol magányos bucka alatt csont-gyûrûje csördül.

Bombadil Toma koma párnájára dõlt le,
Aranymag se édesebben, nyugodtabban Fûz se,
védettebb volt, mint a borz-had s a sírdomb lakója;
aludt, mint a búgócsiga, fújtatóként fújva.

Mint seregély fütyült, úgy kélt hajnalfényre frissen,
ezt dalolta: „Gyere, hahó, víg halihó, kincsem!”
Leporolt vén zekét, csizmát, kalapot és tollat,
szélesre tárt ablakára dõlt a ragyogó nap.

Bölcs volt Bombadil Toma, dörzsöltség komája,
fénylõ kék volt a zekéje, sárga a csizmája.
Soha senki el nem csípte dombon-völgyben menvén
az erdei ösvényen vagy Fûztekeres mentén,
vagy ha liliom-öbölre vitte õt a csónak.
De õ ment, s a Folyó lányát elcsípte egy szép nap,
míg a sás közt zöld köntösben ült, haja kibomlott,
s bokron ülõ madaraknak édesded dalt mondott.

Elcsípte s keményen fogta! Dobogott a lányszív,
nyüzsgõ vízipatkány iszkolt, nád sziszegett, gém sírt.
Szólt Bombadil Toma: „Itt van az én csinos lánykám!
Jöszte velem! Az asztal színig rakva vár rám:
sárga tejszín, lépesméz, vaj fehér kenyéren;
rózsa áll a párkányon és bekukkant a résen.
Eljössz a domb alá! Ne gondolj anyádra!
Szeretõt nem lelsz a gaz közt, mély öbölben, nála!”

Bombadil Tomának víg volt menyegzõje:
tett boglárka-koszorút a kalap s toll helyébe,
arájáé nefelejcs volt s nõszirom, ruhája
ezüst-zöld dísz; mint seregély, rikkongott a párja,
a mezõnek mézelõ-méh-zümmel énekelve,
s Folyó-lányka derekát, a karcsút átölelve.

Bent a házban lámpa égett, ágyhuzat fehérlett,
ünnepelni jött a borz-had fényes nászi éjet,
s lenn táncolt a Domb alatt, míg szunytak õk a párnán,
Fûzfa-apó kocogott csak még az ablaktáblán,
Folyó-asszony sóhajtozott nád közt, part-szegélyen,
s hallotta vén Sírdomb-manót, mint sír bucka-mélyben.

Toma komát mind e nesz cseppet sem zavarta,
rá se rántott kocogásra, táncra, éji zajra;
aludt, míg feljött a nap, s mint a seregély, frissen
dalba kezdett: „Gyere, hahó, víg halihó, kincsem!”
Lépcsõpadkán ülve, fûzvesszõket vágva,
s hogy Aranymag aranyhaját megfésülje, várva.