Kék szárnyakkal suhant a neonfénybe burkolódzott város fölött, átlátta a tereket, a hosszú utakat - maga is szivesen csatangolt volna rajtuk, akár régen, évszázadokkal ezelõtt, sok-sok átmulatott hajnal után. Vörös szemei azonban már csak kevéssé tûrték a fényt. Megnövekedtek és gonoszabb fényben égtek, szemfehérje megsûrüsödött, akár valami delejes folyadék, idõvel pedig eltûnt, mint a temetetlen tetemek, melyeket sokszor maga után hagyott éjszakai kicsapongásai idején. Sápadt arcán most is megrándult két izom - feltûnõ dolog volt ez, melyre sokan odafigyeltek, nehéz volt nem észrevenni - általában az éhséget jelezte, azt, hogy közel van már a Hold átváltozásának tragikus ideje. Ilyenkor aztán Grahan, a lény - mert csupán lénynek tartotta már önmagát -, elzarándokolt félnapi járásra lévõ birtokára, az ott található szennyes romkastélyba, ahol nyugodtan bevégezhette átvedlését fertõzött lelke. Ilyenkor dédelgette a Hold. Szörnyû üvöltések kíséretében nézte a lecsupaszított köveket - mindig ugyanazokat a köveket, és ilyenkor általában azon bûnök körül keringtek a gondolatai, melyeket a hosszú évek során elkövetett. A gonosz felhõk mindig tökéletes precizitással jelentek meg a romok fölött, fekete ragályt akasztva magára a teleholdra is, õ pedig csak kínlódott és üvöltött az elképesztõ fájdalmaktól, melyek emberi formájának idõszakos halálát hozták. A második világégésben elpusztult várfalak sötét korszakok hidegét csempészték a szívébe. Régi emberek hitét. Õsi fájdalmakat. Megannyi tört kereszt melankóliáját.
Vihar lesz - jutott eszébe a város fölött keringve. Méteres szárnyai megdermedtek egy pillanatra a hirtelen feltámadt sós levegõ meleg érintésétõl, a közeli óceán mindig is úgy védte Anglia gyermekeit, mint a lélek tisztaságát a legszolgalelkübb inkvizítorok. Bizonyos mértékben még a vámpírok fölött is volt hatalma. De csak egyszer egy évben. Egyetlen egyszer. Amikor a vizek szellemei kergetõztek a partokon.
Elfordult a légáramlattal és lágyan lesiklott egy utca fölé - már elmúlt éjfél, és alig voltak, akik láthatták ezt a manõvert. De azok sem látták. A vámpírok hihetetlenül gyorsak tudtak lenni.
Lábai megérintették a halódó, kopott macskaköveket, szinte hangtalanul, aztán továbbvitték, egyre messzebb, be a sûrû árnyékok közé.
A prédájára várt.
Egy nõre. Talán valami könnyûvérû táncosnõre. Sosem evett férfiakat.
Sok idõ eltelt, míg lenn elsietett elõtte egy szõke, karcsú lány, húszéves ha lehetett, mindenesetre tökéletesen megfelelt a céljainak. Nem érezte könnyebben magát azután se, hogy ismét felöltötte emberi alakját, mert ezt a nagy átváltozás után már bármikor megtehette, és a nyomába eredt.
- Elnézést, kisasszony, de...- A lány visszafordult. Találkozott a tekintetük. Graham egy pillanatra úgy érezte, mintha a szõke lány hasonlított volna a gyermek Jézusra...
- Igen?
A torkára fagyott a szó. Ilyenkor általában már támadni szokott, nem volt egy teremtett lélek a környéken, nem voltak egyéb lidércek sem, õ pedig átkozottul gyors volt. Megtántorodott. Ennie kell... Neki ennie kell! Éhség... Egy örökkévalóságnak hatott számára, amíg megtalálta a megfelelõ szót.
- Semmi.
A szõke lány rámosolygott, majd megfordult. Lassan távolodott. Cipõjének halk kopogása beleégette magát a vámpír lelkébe. Grahan sokáig állt még a komor hangulatú, sötét kapualjban, a távolodó lányt bámulva. Különös, sugárzó aurája volt. Felette a vízköpõ groteszkül nevetett. Szárnyra kapott hát, és szokott gyorsaságával elrepült. Megértette, milyen veszélyes az éj, még a magafajta vámpírok számára is. Három hét múlva ingerült tengerészek fogták ki a tengerbõl, majd borzadva elégették a tetemét.
Csodálkoztak, mert az egyik zsebében egy Keats kötetet találtak.
A másikban egy Szofoklészt.