Az utolsó szörnyeteg 1992 decemberének utolsó éjszakáján született. Anyja nem volt, mint ahogy apja sem, aljas emberek sekélyes fantáziavilágából született, és alantas gondolataikból táplálkozott. A teleholdon túli világból érkezett a Földre, a túlvilág poklából, a három részre tagolt, anyagtalan létezés világából.
A férfi, aki életre hívta, nem volt aljas ember, csak gyáva. Emberhez nem illô rettegéssel töltötte el minden, amit nem ismert, és mindenki, akit még nem látott. Igazi kocsmatöltelék volt, és hogy gyávaságát leplezze, részt vett minden eljas cselekedetben, és elbújt a többiek háta mögé, ha valami balul ütött ki.
Eredetileg nem lett volna rossz ember, a körülmények tették azzá, ahogy elvesztette a munkahelyét, elhagyta a felesége, a lánya, aztán végül a lelke is. Egyszercsak azt vette észre, hogy a legutolsó kocsma leghátsó sarkában a földön hasalva ünnepli a szilvesztert, és mint mindig, tökrészegen.
Amikor eszméletre tért, és mindezeket megállapította magáról, már beindult a folyamat, ami az utolsó szörnyeteg megszületéséhez vezetett. Felállt a padlóról, egy jó nagy slukkot szívott a kocsma füstös levegôjébôl, aztán tántorogva elindult a kijárat felé. Nem volt, aki visszatartsa.
A férfit Blenternek hívták, és cowboyokat idézô szerelésben járt, amely most szakadtan és kocsmaszagúan lógott róla. Kint, az ajtón túl, a kitört üvegû, világtalan lámpaoszlopok között petárdák durrogtak, és plasztikszagú füstöt sodort orrába a szél.
Blenter sóhajtott, és elindult éjszakai szállást keresni. Egy nyugodt padot akart, vagy valami hasonlót. Nem volt józan és nem volt kedve szilveszterezni sem. Inkább csak magában átkozta az életet, a szilvesztereket, az új éveket, az embereket és minden mást is, ami eszébe jutott.
Az utolsó szörnyeteg ekkorra már teljesen megérkezett ebbe a világba, bár teste és alakja még nem volt, de testelen és anyagtalan szemeivel hosszan figyelte Blentert, a férfit, aki megteremtette ôt. Értelmet kapott árnyékként lopódzott az ember után. Amikor a férfi végre talált egy padot, és megnyugodva lefeküdt, az árnyék a lehetô legközelebb húzódott, és elkezdte a szerencsétlen emberrel való egybeolvadását, ami idejövetelének elsô célja volt.
A szörnyeteg sem volt gonosz. A férfi tökéletes mása volt, lelkének tükörképe, és éppen ezért ellenállhatatlan vágyat érzett az eredetivel való egyesülésre. Észrevétlenül kúszni kezdett az alvó ember testén, egyre feljebb.
Blenter nem érzett semmit. Egyáltalán semmit. Az egyesülés elsô perceiben méág kellemes is volt az álma, olyan mint még soha.
Késôbb a változások lassan észlelhetôk
lettek, és megjelentek az elsô érzések
is. Blenter kezdte egyre jobban érezni magát álámában,
olyan volt, mintha egy teljesen másik világban lebegne,
holott közben éppen hogy kijózanodott. Úgy
érezte, mintha egyéniségénak egy réges-régen
elveszettnek hitt, elfeledett része talált volna
rá. És ettôl az érzéstôl
eltelve Walter Blenter életében elôször,
teljesen boldognak érezte magát.
Aztán felébredt. Újonnan született lelkesedéssel kutatott a megtalált boldogság után, ám az valahogy elillant, és nem hagyott maga után mást, mint keserûséget és ürességet, és azoknak a gazságoknak és igazságtalanságoknak az emlékeit, amiket az emberek az évek során ellene elkövettek. Eszébe jutottak a megaláztatások és a verések, a szembeköpések és az odadobott alamizsnák, és Walter Blenter bensôjében lassan felgyulladt a gyûlölet vörös tüze. Az emberré vált árny és az árnyékká vált ember ugyanazzal a kétségbeeséssel és vággyal kaptak az elveszett boldogság után, de a két lélek egy értelme már tudta, hogy az már soha nem lesz az övé. A férfi felült a padon, és a januári nap fényében nézte a száraz, hótalan utakon járkáló embereket, és a tiszta égboltot. Nézte a nevetô, gondtalan fiatalokat, az autóból kiszálló férfiakat és nôket a méregdrága bundáikban és bôrkesztyûikben, a súlyos bôröndöket cipelô idegeneket, az aktatáskás hivatalnokokat, a boldog családokat. Blenter arcán végigfutott egy könnycsepp, ahogy látta az embereket a világukban, ami nem az ô világa, és semmiképp sem lehet az övé. Szomorúan lecsukta a szemét, és amikor kinyitotta, valami megvillant benne.
A közlekedési rendôr két kezét a háta mögött összefonva, rajta gumibotot lógatva közeledett, és a mondatra gondolt, amit a padon fekvô csavargónak fog mondani, amikor elég közel ér hozzá. "A köz érdekében meg kell kérnem..." - ízlelgette. A köz érdekében. Igazán jól hangzik, és ez volt a rendôr egyik kedvenc szavajárása.
A padon fekvô csavargó megmozdult, feljebb húzta a lábát, és a kezére fektette a fejét. Még mindig aludt, de a rendôr bízott benne, hogy már nem sokáig fog. Ahogy közel ért hozzá, a gumibotjával megveregette a csvargó hátát, miközben gondolatban úgy vélte, hogy ez igazán emberséges cselekedet volt a részérôl, hiszen, ha akarta volna, néhány nagyobb ütéssel hamarabb is felébreszthette volna.
A fickó felemelte a fejét, és tekintetét a rendôr szemébe mélyesztette. A közjó tisztességes ôre megrettent ettôl a tekintettôl. Walter Blenter kinyújtotta a kezét, és megragadta a rendôr torkát, aminek következtében megszûnt Walter Blenternek lenni. A karja megnyúlt, fekete lett és rugalmas, sokkal erôsebb, mint annak elôtte. És megnyúlt a többi testrésze is, olyan lett, akár valami fekete gumi, sötét arccal és hatalmas karmokkal, láthatatlan szemekkel és félelmetes fogsorral. A valamikor emberi állkapcsa elroppant, olyan lett az arcürege, mint egy kígyóé, méretes fogak nôttek ki a fejébôl, a szemei pedig átláthatatlan sötétség mögé rejtôztek.
A valamikori ember ezután, tömör masszává változott kezével felemelte a földrôl a rend törvényes ôrét, és az elefántok trombitálására emlékeztetô hang kíséretében kettéroppantotta a gerincét. A rendôr halálsikolya egybeolvadt az utcán sétáló emberek üvöltésével, az autók hangjával, a fák és a szél sóhajával, a kisgyerekek csodálkozó kérdéseivel.
A valamikori ember ezután elhajította a szerencsétlenül járt hivatalos közeg rongybabává változott testét, és elindult véghezvinni a bosszúját, amit emberként nem tehetett meg. A magassága pedig tíz lépésenként legalább két méterrel nôtt.
A szörnyetegeket a történetben általában hôsök gyôzik le, mindenhol van a jó ügynek egy igaz lovagja, ám az utolsó szörnyeteg históriájában nincs hely ilyennek. Itt nem volt erôs és szimpatikus, jó és megértô hôs, akihez a gyengék odafuthattak volna, nem volt egy kiváló csapat, egy magányos harcos, aki legyôzhette volna az utolsó szrönyeteget, mert akkora a hôsök már rég kihaltak, a közembereknek és a mártíroknak pedig nem volt semmi esélyük.
Az utolsó szörnyeteg minden szétrombolhatót pusztítva és minden élôt üldözve tombolt a városkában. Egymás után néptelenedtek el és dôltek romba a kerületek, por és leomló épületek robaja jelezte az utat, amerre a szörnyeteg elhaladt. Az elsô félórában a helyi rendprséget mozgósították. Az egyenruhás fiúk meg is tettek minden tôlük telhetôt: lezárták és elbarikádozták az utakat, és megkezdték a lakosság biztonságos helyre szállítását. Ám rálôni a szörnyetegre egyikük sem mert. A városka evakuálási programja szerint másfél nap alatt lehetséges a teljes kitelepítés - ez járt a vezetôk fejében, de ahelyett, hogy cselekedtek volna, vitatkoztak egymással. A rendôrségre telefonálgattak, hogy siettessék ôket, ám a rendôrök gyakorlatilag tehetetlenek voltak, és ezt meg is mondták.
Ezután a polgármester a katonaságot hívta. Részletesen leírta nekik a helyzetet, elmagyarázta, hogy jelentôs erôket akar, hogy sok ember kell és nehézfegyverek is, tankok meg páncélosok, hogy ne féljenek az emberek. Azt is mondta, hogy a legjobb lenne a levegôbôl megsemmisíteni azt a valamit, hogy adhatna néhány helikoptert a légierô, vagy a polgári védelmisek. A hadsereg teljes támogatásáról biztosította a polgármestert.
A riasztósziréna fölbúgott az ország valamennyi támaszpontján, katonák tízezrei ugrottak fel, öltöztek harci szerelésbe. Tankok gördültek elô a rejtekhelyeikrôl, számtalan ágyú meredt az égnek, és több tucat vadászgép szállt fel, hogy megvédje a várost bármilyen rettegett ellenségtôl, vagy akármilyen sötét szörnyetegtôl is.
A következô percekben megteltek a föld alatti bázisok, válságstábok és tudósok ültek össze, pszichológusok százai próbálták elôre megjósolni a lény viselkedését, és tábornokok rakosgattak zászlócskákat a város papírtérképére.
Többezer katona sorakozott fel a város határain kívül, az utaknál, a városkát kettészelô folyó mellett, a zöldövezetben, és indult meg szakaszonként, egymást fedezve, de az ostromgyûrût megtartva a város belsejébe. A kör lassan szûkült, néha már hallani lehetett a lény kétségbeesett, hosszú, bosszúszomjas üvöltését. Az emberek rémülten futkostak az utcákon, kétségbeesetten sikoltoztak, ugyanakkor mindenüket odaadták volna, hogy lássák, miként hal meg a szörnyeteg.
Az utolsó szörnyeteg tombolt. Összezúzott mindent, ami útjába került. Hosszú évek keserûségét és kudarcait verte le az épületeken, autókat tört össze, fákat csavart ki.
Megállt, amikor meglátta az elsô katonát egy lerombolt ház sarkában, és a helikoptert a feje fölött. Nézte, ahogy az egyenruhás alakok felsorakoznak körülötte, barikádnak használva az autókat és a házakat, meg a törmeléket is, amit ô maga dobott oda. Nézte, amint lassan begördül egy tank, majd még egy, ahogy vadászrepülô hangja hallatszik a távolból. Látta a katonák parancsnokát, amint adó-vevôjén beszél valakikkel, talán éppen tûzparancsot kap, és az utolsó szörnyeteg legbensô lényében lapuló Walter Blenter lassan megértette...
Szembefordult a parancsnokkal. Életében elôször eltûnt lénye mindkét felébôl a gyávaság, mert az újonnan szerzett tudás, az igazság felismerése után a tükör és a tükörkép, mindkét fél egyet akart már csak. Meghalni.
Nem gyûlölte a parancsnokot, mint ahogy a többi embert sem gyûlölte már. Tudta, hogy mindenkibôl válhat Walter Blenter.