Hogyan is kezdõdött? Azt hiszem, már két évtizede harcban álltunk a xreakitákkal. A megcsappant szenátusi tekintély egyenes következményeként az antreasi légiók ekkor kezdtek lázongani egy bizonyos Eveerton tábornok vezetésével, a gazdasági helyzetet a totális csõd jellemezte. A sorozatos vereségek a Szövetség elõszobájáig vezették az ellenséget, a Centauri világai hirtelen kiugrottak a háborúból, a Bootes pedig csatlakozott az idegen lényekhez. A Föld éppen erõsítésért rimánkodott a Független Marsbéli Köztársaságnak és a ceileetusoknak, amit végülis nem kapott meg. Nem is csoda, hogy az atomcsapások utáni második évben máris kapitulációra kényszerült.
Kerek három évig mûködött még a hiperrádióm, miután lezuhantam erre a különös bolygóra, amely nincs rajta a csillagtérképeken. Segítséget sorozatos üzeneteim után sem kaptam, amin persze nem illett csodálkoznom, hiszen a Földszövetség nehéz helyzetben volt, számtalan pilótája szenvedett hajótörést hozzám hasonlóan, mindegyik más planétákon, és a mentési munkálatok lassúak voltak. Már a háború elsõ évtizedében tekervényes várólista alakult ki, amit persze a kapituláció után elfelejtettek ismét végigböngészni.
Nyilván most azt gondolják, kétségbeeséssel
töltött el ittragadásom, pedig nem így
van. Szeretem ezt a bolygót. Egy kicsit úgy érzem
magam, mintha én lennék Exupéry Kis Hercege.
A levegõ jó, a gravitáció és
a hõmérséklet csak egy kicsit alacsonyabb
a földinél, vannak ehetõ növények
is vastag, ízletes gyümölcsökkel. A forróság
váltakozva pusztítja a kevéske sziklát
a kemény fagyokkal és a szelekkel, az esõ
a vékonyabb légkör miatt kissé nagyobb
cseppekben hullik és hidegebb. A bennszülötteknek
sok csápjuk van, de nem ellenségesek. Általában
hosszú körtáncokat lejtenek a Sötét
Nap fényénél.
Az ûrhajóm roncsait hamar elnyelte a nyugati mocsár, amit kimentettem belõle, gyorsan tönkrement. Azt hiszem, a rádióm bírta a legtovább. Nagyszerû masina volt, még igazi fémekbõl készült. Úgy emlékszem, talán holland gyártmányú lehetett; régebben nem figyeltem különösebben a belevésett jelzéseket, most, évekkel késõbb meg mégis izgat. Talán mert nincs mire figyelni itt; olyan ez a bolygó, mint egy hosszú, vastag könyv, amelyik nem szól semmirõl.
Halk roppanások. Egy zöldszín polip jön szembe velem, nagy szemei vannak, csontos végtagjai - érdekes módon csontjai vannak még a csápjaiban is - halk hangon morog. Hozzám fordul, és angolul kérdezi:
- Érted már a tûzcsóvát?
- Nem - felelem, mert tényleg nem értem. Ezt a kis
játékot minden találkozásunkkor eljátszuk,
azt hiszem, valami vallási jelentõsége van
ezeknél a lényeknél. Számtalanszor
kérdezték már meg tõlem ezt a mondatot,
és számtalanszor feleltem már nemet, ahogy
most is. Hirtelen elsüvít valami a fejem felett. Egy
madár, nagy, szögletes szárnyakkal.
Félhomály volt, mikor az utolsó üzenetem is elstartolt az ûr mélyére. Emlékszem, erõs levertség lett rajtam úrrá. Talán már akkor tudtam, hogy sosem jutok vissza Budapestre. Lélekben búcsúztam mindentõl, ami régi világomhoz kötött. Nem volt rossz érzés, de azért kellemes sem. Exupéry sem örült annak, hogy lezuhant.
A bennszülött azt mondja, elolvasott egy könyvet
az enyéim közül. Sietve gesztikulál, és
kijelenti, hogy ez nagy álma volt, körülbelül
olyan, mint a repülés. Nem képes angol szavakba
önteni, mennyire boldog, hogy megtanult "földiül"
olvasni. Azt hiszem, csak az idejét pocsékolta vele.
Enyhe légáramlat. Most megvonja a szeme körüli izmokat. Feltekint; nagy, vastag pupillája kitágul. Testének izomrostjai összehúzódnak. Engem néz.
- Nem - felelem.
Továbbra is engem néz. Vastag nyaka megnyúlik, polipszerû, bár mégis csontos teste kissé megfeszül. Zöld bõre kissé megráncosodik.
- Láttam, sokat láttam - veti oda nekem, tört kiejtéssel. - Égett; pfhu, pfhu! Lángolt a Sötét Nap alatt. Isten. Isten.
- Nincsenek istenek - mondom neki, és felrakom csizmás lábamat a kis asztalkára, amelyet magam fabrikáltam. Körölöttünk összehajlanak a különös, nyúlt levelû fák, és bezárnak minket köztes világainkba. A két dimenzió, amelyet képviselünk, egyetlen metszetbe kerül. De nem vagyunk képesek megérteni egymást mégsem.
- Pfhu, pfhu - mondja.
- Igen, értem - mondom, de közben fogalmam sincs, mit is akar mondani. - Ha isteneket akarsz látni, menj vissza a törzsedhez. Meséld nekik.
Lehajtja a fejét, majd megfordul. Kezébe vesz egy botot, eldobja. Rám tekint.
- Istenek.
- Nem - felelem újra. - Hányszor magyarázzam még el neked, hogy a világ egy öntörvényû rendszer, amely a szó szoros értelmében nem is keletkezett? Nincsennek istenek. Érted? Nincsenek.
- Istenek, Istenek. - Bólogat. - Gafar, Gafar.
Feladom, mint mindig. Felnevetek, és elkezdek mesélni egy történetet. Figyelem, milyen élénken néz, nagyon érdekli, hogyan kezdõdött ez a rendszerközi háború. A császárság korából származó legendák egyenesen kábulatba ejtik. Úgy gyanítom, elhiszi mindet.
- Császárok - nevet. - Isteni uralkodók. Nagyon csodálnivaló. Hatalmas csoda, nagy világ. Boldogok az istenek.
- Ne kezdjük elölrõl, jó? - ülök fel. - Egyezzünk meg: ha még egyszer Gafarra vagy bármelyik másik bálványotokra hivatkozol, felállok és elmegyek!
Megszeppen. Figyelem, ahogy feltornyosítja a szaruszerü bõrt a halántéka mellett. Azt hiszem, megbántottam.
- Nem akartam durva lenni - próbálom engesztelni. - Csak rossz hangulatom lesz, ha ilyen szamárságokat hallok. Kérlek, próbáld ezt megérteni.
Bólint, majd feláll és elmegy. Nem bánom.
Visszarakom a lábam a kis asztalkára, és
megpróbálom élvezni, ahogy a környezõ
zöld növényzet szagát hozza felém
a szél. Lecsukom a szemem. Hamarosan ismét a háború
képei jelennek meg elõttem, a tûzcsóva,
ami a vadászgépembe vágódott. Egy
távirat, ami villámgyorsan elstartolt még.
Találat. Bolygó. Ismeretlen katona.
Ismét a polipok közé jöttem, bár nem tudom, miért. Leginkább olyasfajta késztetés ez, mint a hegymászás. Meséltem már arról, hogy imádom a hegymászást? Remek dolog. Megedzi az embert: türelemre és kitartásra nevel. És nem lehet megmagyarázni, miért olyan nagyszerû dolog, hogy elindulnak hajnalban, és felmásznak arra a csúcsra, mire felbukkan a nap. De nem akarok elkalandozni. Újabb évek teltek el, a bennszülöttek még mindig ugyanott laknak, a nap pedig változatlanul sötét. A bennszülöttek kunyhói kellemes összhangban vannak a dszungelisztikus növényzettel, a paraziták nem bántanak, a saját vírusaim pedig elpusztulnak, ha a testemen kívülre kerülnek. Egyforma napok köszönnek vissza rám. Mióta a gyümölcseiket eszem, azt hiszem, semmire sem vágyom. A gfarrok úgy mondják, ez a tökéletes üresség állapota.
Megtanultam a nyelvüket. Nehéz, karrogó nyelv, sok torok és pörgõ hanggal. A nyelvem még meg-megvonaglik beszéd közben, de ez a megértést már nem nagyon zavarja. Így hát különös, keverék nyelven beszélünk, iyenkor mindig nagyon jó kedvem van.
- Megjött a tûzcsóva - figyelmeztet Narrr. - Keleten érkezett, és tõlünk nem messze csapódott be.
Unottan felnézek, de a belsõ üresség miatt nem jön hang a torkomra. Meredten bámulok, mint egy kokát rágó indián.
- Elébe kell menned - figyelmeztet õ. Erre sem szólok semmit. Nem vagyok rá képes. Lassan felállok és elindulok; valahogy úgy, mintha ebben a pillanatban mentem volna el szótlanul életem asszonya mellett. Õ sem szól. Együtt, hallgatagon megyünk. Éles levelû bokrok vesznek körül bennünket, néha teljesen hirtelen kemény ágak csapódnak elénk, van hogy éles levelek - apróság. Csak egy vágás. Felettünk az ég kitisztult a koromszerü nap fényénél, a sötét levegõ kissé hidegebb lett, de talán csak én érzem így a csekély, talajmenti köd miatt. Sáros ingoványba lépünk.
- Mindjárt ott lesz, arra - mutatja Narrr. - Nemsokára.
Bólintok. Kezeslábasom ujja beakad egy bokorba, és egy hangos reccsenés kíséretében szakad szét. Ez volt az utolsó darab. Továbbmegyek, aztán visszanézek az ösvényre. Hirtelen toppanunk ki egy lángoló tisztásra, hirtelen jön a nedves, pörkölõdõ növényzet füstje is, amely az arcomba mar, és könnyeket csal a kezembe. Egy ûrhajó roncsait veszem ki a távolban. Rögtön a kezembe kerül a fegyverem, egy viszonylag modern, a vákuumenergiát felhasználó hullámfegyver. Laza mozdulattal forgatom meg magam elõtt. Hamarosan észreveszem, hogy az apadó lángú ûrhajóból kimászik egy ember, szakasztott olyan mint én, füstös, ujjtalan kezeslábasban van, lekapja a fejérõl a sisakot és térdre zuhanva köhögni kezd. Zarrr mellérohan és felsegíti. Ad neki vizet. Lassacskán egyre közelebb érek, látom hogy szövetségi vadászpilóta. Rám néz, a fél arca és a fél oldala égett.
- Ember! - kiált fel. - Egy ember... - intek Zarrrnak hogy fektesse le. Pihennie kell - villan eszembe, de nem tudom, honnan jön a gondolat. Szánakozva nézem a férfit. Az összes sebe valószínüleg sosem fog begyógyulni. Ûrhajójának roncsa egy gonosz várúr romos otthonának tûnik a Sötét Nap fényében.
- A rohadt, kurva életbe! - hangzik fel hirtelen a kiáltás, megpróbál felülni, de a térde is megsérülhetett, igy hát visszahanyatlik. - Ez nem lehet! Sosem tudom... A franc az összes istenekbe!
A férfi felé indulok, letérdelek, és erõsen megfogom a vállát.
- Érted már a tûzcsóvát? - kérdezem.
Nyöszörögve, kínlódó arccal rám tekint.
- Mirõl beszélsz, ember? - kérdi.
Odafent elsötétül az ég, felhõk
jönnek. Fölöttünk szögletes szárnyaival
elszálguld egy nagy madár, én pedig hirtelen
a pilóta fölé hajolok. - Szólíts
csak... ezentúl Gafarnak - kiáltom. A szemem abban
a pillanatban õrült fényben éghetett.