Bihari Péter
Aztán rájuk köszöntött a sötétség. Kialudtak a fények szerte a városban, megálltak a metrók, a trolik, megbénultak a jelzõlámpák és kihunytak a fények a város valamennyi épületében, éppen úgy, mint egyszer a nagy városban, New Yorkban, évtizedekkel ezelõtt. Sötét volt.
A liftbe szorult srác szíve gyorsabban kezdett verni, a kapillárisok nyíltak és zárultak, és az adrenalin, az örök adrenalin... vannak az életben helyzetek, amikor az utolsó adrenalin-tartalékokat is mozgósítani kell. De... még nem. Most talán még nem. Várt.
Hirtelen jött minden, teljesen váratlanul, most meg nem hall mást, mint saját ziháló lélegzetvételét egy átkozott egérfogóban, mint egy sérült patkány... Valami a szive táján görcsölni kezdett, egy lélegzetvétel kimaradt, nem hallotta lélegzetvétele zaját, talán klausztrofóbia?
Csend.
Aztán saját lélegzetvételei ismét, ezúttal gyorsabban, mintha a szíve igényelné a levegõt - a szívelégtelenség gyakran infarktushoz vezet - jutott még eszébe. Tényleg klausztrofóbiás lenne? Sosem hitte volna. Talán a sötétség teszi. Próbált megnyugodni, hiszen csak másfél emelet választotta el Liza otthonától.
Kiáltoznia kellene? Mintha végtelen hosszú idõ telt volna el, de közben tudta, hogy nemigen több néhány percnél. Valahogy megváltozott az idõ állaga. Nem téved? Nem - mégsem lehet tévedés, jól emlékezett a pillanatra, amikor belépett ide. Minek is?
Az ódon ház már akkor taszította. Sajátos boltívei, masszív falai a gótika korát idézték. Persze a valóságban a ház nem lehetett olyan õsrégi, de jól jelezte ez mégis, hogy megrendelõi fontos szerepet tulajdonítottak a korszakok hangulatának. Hogy aztán hogyan került bele lift? Megvonta a vállát. A hatvanas években még az ürgelyukakba is beszerelték volna õket, ha lett volna elég hely...
Megint kinyitotta a belsõ ajtót. A sûrü sötétség még így is megzavarta. Pár perccel korábban már hallotta a hangokat, emberek járkáltak az emeleten, azt hitte, segíteni akarnak. Talán tévedett. Lehet, nem is tudták, hogy ott van; az emberek éjszaka leginkább alszanak. Tényleg kiáltoznia kellene? Nem tudta rászánni magát.
A gombokat nyomkodta. Nem látta õket, csak a formákat érezte, a karcokat az agyonhasznált mûanyagon, egyszer-egyszer pedig úgy hitte, megjelennek a tudatában a gombokon lévõ, rég elhalványult, lekopott alakzatok. Hallotta egyszer valahol, hogy az ember a sötétben egy idõ után elkezd furcsa dolgokat látni. Aztán Lizára gondolt.
Rátenyerelt a csengõre. Nem szólt. A sötétben még abban sem volt biztos, hogy tényleg a jó gombot nyomkodja-e. Kis idõ múlva elõvette a zsebkését és elkezdte feszegetni a liftajtó mágneszárját. Eleve meddõ próbálkozás volt, de valamiért reménykedett a hirtelen sikerben, talán mert nem volt jobb dolga. Sejtette, hogy nem fog segíteni rajta senki, esetleg reggelig, még Liza sem, hiszen egész biztosan nem várja már; úgyis tudja, hogy az áramszünet miatt nem tud jönni. Elképzelte, hogy váratlanul megérkezik és meglepi õt, megcsókolja ahogy szokta, egyebet nem, pedig talán...
Kattant a zár és legnagyobb megdöbbenésére kinyilt a biztonsági liftkapu. Szinte el sem hitte hogy tényleg kinyitotta, hogy valóban felmehet a lépcsõn, csak másfél emelet. Eszébe villant, amikor egyszer az egyetemen rosszul lépett ki a páter-noszterbõl, az egyik keze tele volt szendvicsekkel, a másikban kóla volt, elesett és késve mozdult tovább, mert az elgurult szendvicseket figyelte és a szétömlõ kólát. Az elevátor közben mozgott, süllyedtek a lesarkított skatulya-cellák, õ pedig csak nézte a szendvicseket, miközben mindkét lába a semmiben lebegett. Hihetetlenül közel került akkor ahhoz, hogy megszabaduljon mindkét végtagjától, térdtõl lefelé, persze lehet hogy csak õ hitte így, mindenesetre az emlék hatására kiverte a veríték. Pár másodpercen, ha múlott, szinte már látta maga elõtt a kegyetlen giotinként lecsapó cellaegységet, a fájdalmas reccsenést...
Másodpercekig feküdt mozdulatlanul az újabb, gyors mozdulat után, nem érdekelték már a leejtett szendvicsek, arca a kiömlött kólán; haja a halkan sercegõ folyadékba ért, nem mozdult, valami nem hagyta, szinte érezte: nem szabad, esetleg még valahogy... Soha többé nem utazott páter-noszterrel. Lépcsõn ment azontúl, mindig lépcsõn, szinte krónikussá vált ez nála, míg egyszer aztán elcsodálkozott ezen.
A nyitott liftajtót nézte. Félt kissé. Eszébe villant hogy végülis bármikor megjöhet az áram, megindulhat a lift, míg õ két emelet között, akár a páter-noszternél.
Felugrott, átlendítette fél lábát és felmászott az emelet padlózatára. Megnyugodva elmosolyodott. Paranoia.
Óvatosan tapogatta ki a lépcsõfokokat. Vaksötét volt. Ahogy kipillantott az egyik lépcsõházi ablakon, látta, hogy még a csillagok sem világítanak. Liza ajtajához érve kopogott, de nem jött válasz; minden bizonnyal hamarabb érkezett mint a lány, aki elkeveredhetett valahol Kansas megzavart tömegközlekedésében. Csalódottan ült le az ajtó elé, és a szomszédból feléáramló hangokat hallgatta.
A fiú hamarosan felállt, leballagott a lépcsõn, óvatosan tapogatva ki a fokokat, majd megkönnyebbült, hogy a lift nem indult el, amikor kiugrott belõle. Ezután visszaugrott a liftbe, egy szívszorító pillanatig eszébe jutott egy régi páter-noszter, azután magára csukta az ajtót, mint egy visszafelé vetített mozgófilmben. A liftbe szorult srác szive elkezdett egyre gyorsabban verni, a kapillárisok nyíltak és zárultak, és az adrenalin, az örök adrenalin... vannak az életben helyzetek, mikor az utolsó adrenalintartalékokat is mozgósítani kell. Késõbb felgyulladtak a fények, szerte a városban, valamennyi épületben, mûködni kezdtek a jelzõlámpák, megindultak a trolik, a metrók, és megjelentek a fények. Aztán rájuk köszöntött a világosság.
Nem tudta senki, mit tettek a pozitronná alakult, megváltozott spinû elektronok. A világegyetem zuhanni kezdett. Az elektronok gyorsan kölcsönhatottak, a termodinamika II. fõtétele hirtelen megfordult, a reakció visszahatott az akcióra, megfordult a sebesség, az Univerzum zuhant, a meleg test entrópiát nyert a hidegtõl, a hideg-meleg testekbõl álló rendszerek entrópiája pedig csökkenni kezdett; senki sem vett észre semmit, és csak azon néhány órán keresztül nem értették, miért szûnt meg a világon minden elektromágneses hatás, abban a pillanatban, míg létezésében elõször és utoljára, egyetlen egyszer, a világegyetem megállt.