Nem ismertem soha a tréfára oly hirtelenül fogékony embert, mint a király volt.
Úgy tűnt, hogy csak a bolondozásnak él. Elmeséltél neki egy jobbfajta, vaskos
adomát, s ha igazán jól mesélted, már kegyeibe is fogadott. Így esett, hogy
nagy mókázó hírében állt mind a hét minisztere. Nemcsak mint megtermett, vastag,
zsíros férfiak hasonlítottak a királyhoz, hanem mint páratlan tréfacsinálók
is. Sohasem tudtam igazán eldönteni, vajon az ember kövéredik-e a tréfálkozástól,
vagy a hájasodás fejleszti ki a mókázó hajlamot; de tény, hogy a keszeg viccelődő
rara avis in terris.
Az élcek finomságaiért, vagy mint mondogatta, a "szellemesség
szelleméért" nem nagyon törte magát a király. Főképpen a tréfa vaskosságát
bámulta, és megbocsátotta érte hosszadalmasságát. A finom részletek untatták.
Rabelais Gargantuá-ját jobban élvezte volna, mint Voltaire Zadig-ját; s egy
otromba csíny jobban mulattatta, mint megannyi szójáték.
Történetem idején még élt a hivatásos, udvari tréfacsinálók
divatja. A nagy, kontinentális "hatalmak" közül még többen tartottak
tarka ruhás, sipkás, csörgős "bolondokat", s elvárták tőlük, hogy
a királyi asztalról lepottyanó morzsákat lesve egy pillanat alatt odacsípjenek
szellemes ötleteikkel.
A mi királyunk, ez aztán természetes, tartott "bolond"-ot.
Valóban rászorult valami bolondságra, hiszen ellensúlyoznia kellett minisztereinek,
a hét lángeszű férfiúnak mély bölcsességét - a magáét nem is említve. Ámde az
ő bolondja, vagy hivatásos tréfacsinálója, nem egyszerűen csak bolond volt.
Értéke megháromszorozódott a király szemében, mivel törpe is volt és nyomorék
is. A törpék akkoriban éppoly mindennaposak voltak az udvarnál, mint a bolondok,
s bizony számos uralkodó törhette volna fejét, hogy töltse napjait (az udvarnál
kissé hosszabbak a napok, mint másutt) bohóc nélkül, akivel és törpe nélkül,
akin nevethet. De, ahogy már említettem, a bohócok száz esetből kilencvenkilencben
elhízottak, gömbölyűek és lomhák - úgyhogy a mi királyunk bőkezűen kívánhatott
magának szerencsét, mert ura volt Bice-Békának (így hívták a bolondot), háromszoros
kincsnek egy személyben.
Azt hiszem, a Bice-Béka nevet nem a keresztségben,
keresztszüleitől kapta a törpe, hanem közös megegyezéssel a hét miniszter adományozta
neki, mert képtelen volt úgy járni, mint mások. Valóban, Bice-Béka csak valamilyen
átmeneti járással a bicegés és a tekergőzés között- tudott haladni, s ez határtalanul
szórakoztatta és vigasztalta is urát, mert (bár a hasa hatalmasan domborodott,
és feje alkotmányosan felfuvalkodott), egész udvara nagyszerű alaknak tartotta
a királyt.
Igaz, hogy Bice-Béka kifacsarodott lábával padlón vagy
úton csak nagyon kínlódva és nehézkesen mozgott, de igaz az is, hogy úgy látszik,
alsó végtagjainak satnyaságáért a természet karjának iszonyatos izomerejével
kárpótolta, és így, ha fáról, kötélről vagy más megmásznivalóról volt szó, csodálatosan
ügyes mutatványokra volt képes. Ilyen gyakorlatokban inkább mókushoz vagy fürge
majmocskához hasonlított és nem békához.
Nem tudnám megmondani pontosan, hol is volt eredetileg
Bice-Béka hazája. Valamilyen barbár vidék lehetett, nem hallott róla soha senki,
iszonyú távolságban királyunk udvarától. Bice-Békát és egy nála kicsit enyhébben
törpeszerű fiatal leányt (különben tökéletesen arányos volt, és bámulatosan
táncolt), mindegyiküket a maga otthonából, erőszakkal hurcoltatta el és küldte
ajándékba a királynak valamelyik örök diadalmú hadvezér.
Nem csoda, hogy ily körülmények között a két kis fogoly
bensőséges bizalommal közeledett egymáshoz. Valóban, nemsokára testi-lelki jó
barátok lettek. Bice-Békának, aki folyvást bolondozott, és mégsem kedvelték
túlságosan, nem állt hatalmában segíteni Trippettán, ám a lánynak, akit kecsességéért
és tökéletes szépségéért törpe létére is általánosan csodáltak és becéztek,
nagy befolyása volt, és fel is használta, ha csak tehette, Bice-Béka érdekében.
Egyik nagy jelentőségű állami alkalommal - hogy mi
volt, már elfelejtettem - a király a maszkabál mellett döntött, s ha maszkabált
vagy más effélét rendeztek az udvarnál, biztos volt, hogy Bice-Béka és Trippetta
tehetségét igénybe vették a játéknál. Bice-Béka különösen találékony volt a
parádék rendezésében, újabb és újabb szerepeket ajánlott, jelmezeket gondolt
ki az álarcos ünnepélyekre, s úgy látszott, hogy közreműködése nélkül semmire
sem mennek.
Az ünnepség éjszakája megérkezett. Trippetta irányításával
pazar termet szereltek fel mindenféle ravaszsággal, ami csak egy álarcosbál
fényét növelheti. Az egész udvar a várakozás lázában égett. Feltehető volt,
hogy már mindenki eldöntötte, milyen jelmezt és szerepet választ. Sokan egy
héttel vagy már egy hónappal előbb döntöttek, hogy milyen szerepet játsszanak;
s valóban, egy parányit sem volt határozatlan senki, kivéve a királyt és hét
miniszterét. Miért haboztak, nem tudnám megmondani, lehet, hogy tréfából. Valószínűbb,
hogy mert kövérek voltak, és így nehezebben tudtak határozni. Mindenesetre elröpült
az idő, és utolsó megoldásként Trippettáért és Bice-Békáért küldtek.
Amikor a két kis barát engedelmeskedett a királyi parancsnak,
az uralkodót minisztertanácsának hét tagjával bor mellett találták, s mégis
erősen kedvetlennek látszott. Tudta, hogy Bice-Béka nem szereti a bort, mert
szegény nyomorékot az őrületig felizgatta, és az őrület kellemetlen érzés. A
király azonban szerette a vaskos csínyeket, és felvidította, ha Bice-Békát ivásra
kényszerítene s (mint a király állította) arra, hogy "boldog legyen".
- Gyere ide, Bice-Béka - mondta, mikor a bolond és
a lány a szobába lépett -, ürítsd ezt a serleget távol levő barátaid (Bice-Béka
ekkor sóhajtott) egészségére, aztán lássuk áldásos ötleteidet. Szerepeket akarunk-
szerepeket, te fickó- valami újat, szokatlant. Kifáradtunk ettől az örökös egyformaságtól.
Fogd, igyál, hadd szikrázzék elméd a bortól!
Bice-Béka megkísérelte, mint ilyenkor általában, hogy
a király figyelmességét mókával üsse el, de nem volt hozzá elég ereje. Véletlenül
éppen születésnapja volt szegény törpének, és a parancs, hogy "távol levő
barátaira" igyék, könnyeket csalt a szemébe. Sok nehéz és keserű csepp
hullott a serlegbe, ahogy alázatosan elvette a zsarnok kezéből.
- Hahaha! - röhögött a király, mikor a törpe vonakodva
kiürítette a serleget. - Lám csak, mit tud egy pohár jó bor! Hé, hiszen már
csillog a szemed!
Szegény jámbor! Nagy szeme inkább fényesedett, mint
csillogott: ingerlékeny agyára a bor nemcsak nagy erővel, de azonnal hatott.
Idegesen az asztalra tette a serleget, és eszelős, merev pillantással nézett
leörül a társaságon. Látszott, hogy remekül mulatnak a király sikeres "tréfáján".
- No lássunk hozzá - mondta a csupa háj miniszterelnök.
- Igen- mondta a király-, gyerünk, Bice-Béka, segíts. Szerepeket, kiskomám;
szerepelni akarunk, mindnyájan, hahaha - és mert ezt csakugyan tréfának szánta,
kórusban nevetett a hét is.
Bice-Béka gyöngén és üresen kongó hangon szintén nevetett.
- Gyerünk, gyerünk - mondta türelmetlenül a király
-, hát nincs ötleted?
- Megkísérlek valami újat kigondolni - válaszolta szórakozottan
a törpe, mert egészen megzavarodott a bortól.
- Megkísérled? - kiáltotta dühödten a zsarnok. - Mit
jelent ez? Aha, értem! Dacoskodsz, mert bort akarsz? Itt van, igyál! azzal teletöltött
egy serleget, és odanyújtotta a nyomoréknak, aki rámeredt, és levegőért kapkodott.
- Igyál, ha mondom! - ordította szörnyeteg-, mert a
pokolba
A törpe tétovázott. A király elvörösödött a dühtől.
Az udvaroncok vigyorogtak. Trippetta halálsápadtan az uralkodó székéhez lépett,
térdre borult, úgy esedezett előtte, hogy kímélje barátját.
A zsarnok nézte néhány pillanatig, elbámulva a vakmerőségen.
Látszott, hogy tétovázik, mit tegyen, mit mondjon - hogyan fejezze ki méltóképpen
felháborodását. Aztán egy árva hangot sem ejtve, dühösen ellökte magától a lányt,
és a teli serleg tartalmát az arcába zúdította.
A szegény lány valahogy összeszedte magát, aztán mukkanni
sem merve, visszakuporodott az asztal lábához.
Fél percre olyan halotti csend támadt, hogy egy levél
vagy pihe hullását is hallani lehetett volna. Halk, de érdes és elnyújtottan
csikorgó hang törte meg a csendet, mintha a szoba minden sarkából jönne.
- Mért
mért
mért csinálod ezt a zajt? -
kérdezte a király, és dühösen a törpéhez fordult.
Úgy látszott, hogy a törpe magához tért kábaságából,
és erősen, de nyugodtan a zsarnok arcába pillantva, csak ennyit bökött ki: -
Én, én? Hogy lettem volna én?
- Kívülről jött a hang - jegyezte meg az egyik udvaronc.
- Úgy hiszem, a papagáj volt, ott az ablaknál, a csőrét köszörülte a kalitka
drótján.
- Igaz tehet - mondta az uralkodó, s mintha örömmel
vette volna a segítséget -, de lovagi becsületemre, esküdni mertem volna, hogy
ez a csavargó csikorgatja a fogát.
A törpe nevetett erre (a király igazi tréfamester volt,
s a nevetést sosem kifogásolta), és kimutatta nagy, erős és igazán visszataszító
fogsorát. Azonkívül hajlandó volt önként annyi bort meginni, amennyit csak kívánnak.
Az uralkodó megbékült; Bice-Béka felhajtott még egy kupa bort, rossz hatását
sem nagyon lehetett látni rajta, és azonnal, nagy lelkesedéssel belemélyedt
a maszkabál tervezgetésébe.
- Nem tudom, mitől pattant ki az eszme- mondta olyan
nyugodtan, mintha soha életében nem ivott volna bort -, de éppen miután felséged
megütötte a lányt, és arcába öntötte a bort, éppen miután felséged ezt megtette,
és míg a papagáj azt a fura zajt csapta az ablak előtt, eszembe jutott egy óriási
beugratás - egy hazámbeli csintalanság -, a mi maszkabáljainkon játsszák, de
itt ismeretlen. Sajnos, nyolctagú társaság kellene hozzá, és
- Itt vagyunk mi! - bömbölte a király örömében, hogy
ily remekül felfedezte az összefüggést-, éppen nyolcan, én meg, a hét miniszter!
Halljuk, mi az a beugratás?
- Nálunk, odahaza - válaszolta a nyomorék - a Nyolc
Megláncolt Orangutánnak hívjuk, és ha jól játsszák, igazán nagyszerű tréfa.
- Mi akarjuk játszani! - mondotta a király, felemelkedett
helyéről, és szemét lassan behunyta.
- A játékban - folytatta Bice-Béka - az a szép, hogy
megrémíti az asszonyokat.
- Óriási! - üvöltötte kórusban az uralkodó és minisztériuma.
- Én akarom az orangutánokat felöltöztetni - folytatta
a törpe -, bízzák rám az egészet. A hasonlóság megtévesztő kell legyen, az álarcos
társaságnak azt kell hinnie, hogy igazi állatok, és persze fő a megdöbbenés
és ijedelem.
- Ez aztán kitűnő! - kiáltotta a király. - Bice-Béka,
embert csinálok belőled!
- A lánc arra jó, hogy csörgésével a zűrzavart növelje.
Azt fogják gondolni, hogy egy tömegben elszabadultak őreiktől. Elképzelheti
felséged, melyen hatásos, ha egy maszkabálba, az elegánsan és pompásan öltözött
urak és hölgyek közé, vadul üvöltözve beront nyolc megláncolt orangután, és
a társaság legnagyobb része azt gondolja, hogy igaziak. Az ellentét utolérhetetlen.
- Legyen - szólt a király, és a tanács gyorsan szedelőzködött
(későre járt már), hogy megvalósítsák Bice-Béka tervét. Öltöztetési módszere,
mellyel a csoportot orangutánná változtatta, nagyon egyszerű, de szándékának
eléggé megfelelő volt. Ezeket az állatokat történetem idejében csak nagyon ritkán
látták a civilizált világban, és mert a törpe teremtményei eléggé vadállatiak
és az elégnél is ocsmányabbak voltak, úgy gondolták, hogy a természeti hűséget
sikerült biztosítani.
A királyra és minisztereire először szűk trikóinget
és alsónadrágot húztak. Ezt átitatták kátránnyal. Az előkészületnek ennél az
állomásánál a társaságból valaki tollat javasolt, de a törpe elvetette az ötletet,
és hamarosan a maguk szemével győződhettek meg róla, mind a nyolcan, hogy egy
olyan vadnak a szőrét, mint az orangután, sokkal hatásosabban helyettesíti a
len. Vastag réteget tapasztottak tehát az utóbbiból a kátrányos felületre. Ezután
hosszú láncot kerítettek. Először a király derekára tekerték, és megcsomózták,
aztán a csoport következő tagjára, és ott is megcsomózták, és így jártak el
sorra mindegyikkel. Mikor a láncot ily módon tökéletesen elrendezték, és a társaság
tagjai kör alakban olyan távol álltak egymástól, amennyire csak tudtak; hogy
a dolog minét természetesebb legyen, Bice-Béka fogta a maradék láncot, és két
derékszögű átmérőben áthúzta a körön, mint ahogy manapság a csimpánzok vagy
más nagymajmok vadászai Borneóban teszik.
A maszkabál színhelyéül szolgáló nagy szalon kör alakú,
igen magas terem volt, és nappal csak a tető egyetlen ablakán át kapott világosságot.
Esténként (a helyiséget főleg ebben az időben használták) elsősorban a tetőablak
közepéből lecsüngő nagy csillárral világítottak, amelyet, mint szokás, ellensúly
segítségével eresztettek, vagy húztak le és föl, de (ama célból, hogy ne legyen
idétlen) ez utóbbi a kupolán kívül, a tetőn mozgott.
A terem elrendezését Trippetta legfőbb védnöksége alá
helyezték, aki néhány részletben, úgy látszik, engedte, hogy barátjának, a tőrgének
megfontoltabb ítélete irányítsa. Ő tanácsolta, hogy erre az alkalomra távolítsák
el a csillárt. A viasz csepegése (ezt ilyen meleg időben lehetetlen volt megakadályozni)
alaposan tönkretette volna a vendégek pompás ruháit, hiszen a szalon zsúfoltsága
miatt nem kívánhatták meg mindenkitől, hogy kikerülje a terem közepét, vagyis
a csillár alját. Pótlásul fali gyertyatartókat helyeztek el mindenütt a csarnokban;
és a fal mellett álló kariatidák mindegyikének (ötven vagy hatvan lehetett összesen)
jobb kezébe édes illatú fáklyát nyomtak.
A nyolc orangután, Bice-Béka tanácsára, éjfélig (ekkorra
a termet zsúfolásig megtöltötték az álarcosok) türelmesen várt a fellépéssel.
De alighogy elhalt az óraütés, berohantak, vagy mert a láncoktól akadályozva
a társaság nagy része felbukott és botladozott - inkább együttesen begurultak
a terembe.
Az álarcosok izgalma leírhatatlan volt, és ez gyönyörűséggel
töltötte el a király szívét. Mint előre látták, számos vendég azt képzelte a
nyolc riasztó külsejű teremtményről, hogy ha nem is orangután, de biztosan valamilyen
vadállat. Néhány asszony elájult rémületében, és ha királyi óvintézkedés nem
tiltott volna ki minden fegyvert a szalonból, a társaság vérével fizethetett
volna a komédiáért. Így azonban mindenki rohant az ajtók felé; ámde a király
megparancsolta, hogy betépésük után rögtön zárják be valamennyit, és a kulcsokat,
mint ahogy maga javasolta, a törpe tette el.
Míg a zűrzavar tetőfokára hágott, és minden álarcos
csak önmaga biztonságára figyelt (mert az izgatott tömeg nyomása valóban igazi
veszedelmet jelentett), láthatták volna, hogy a lánc, melyet magasba húztak,
amikor a csillárt eltávolították róla, lassan-lassan alászáll, míg kampós vége
meg nem állapodik a padlótól háromlábnyi magasban.
Rá rövid időre, miután fel-alá rohangásztak, és a lánc
természetesen összekapcsolta őket, a király és hét barátja a csarnok közepén
találta magát. Ebben a helyzetben a törpe, aki eddig nesztelenül járt a nyomukban,
és buzdította őket az izgalom fokozására, megragadta láncaikat ott, ahol a kört
átmérőként, derékszögben keresztezve, metszették egymást. A gondolatnál is gyorsabban
beakasztotta ide a csillár kampóját, és egy pillanat alatt, valami láthatatlan
tevékenységtől, a csillár lánca annyira felhúzódott, hogy a kampót nem lehetett
elérni, és ennek elkerülhetetlen következményeként az orangutánok, egymással
szemben, egyre jobban összeszorultak.
Az álarcosok ekkorra bizonyos fokig leküzdötték ijedtségüket,
lassan észrevették, hogy jól kieszelt tréfáról van szó, és hangosan kacagtak
a majmok kínos helyzetén.
- Bízzátok csak rám őket - rikoltotta most Bice-Béka,
és metsző hangja túlharsogott minden zajt. - Bízzátok őket énrám. Azt hiszem,
én sejtem, kik ezek. Ha jól megnézhetem őket, hamar megmondom, mifélék.
Most, tülekedve a tömegben, a falhoz mesterkedte magát,
megragadta az egyik kariatida fáklyáját, visszatért a terem közepére, és fürgén,
akár egy majom, a király fejére ugrott, majd onnan néhány láb magasra felkúszott
a láncon, a fáklyát lefelé tartva vizsgálgatta az orangutánok csoportját, és
egyre csak rikácsolt: - Mindjárt megmondom én, hogy kik ezek!
És most, amikor az egész vendégsereg (maguk a majmok
is) rázkódott a kacagástól, a bolond hirtelen éleset füttyentett, mire a lánc
felszaladt vagy harminclábnyira, magával rántotta a kétségbeesetten kapálódzó
orangutánokat, és azok ott lógtak a levegőben, a padló és a tetőablak között.
Bice-Béka az emelkedő láncba csimpaszkodott a nyolc maskara fölött, és tovább
döfködött feléjük - mintha mi sem történt volna - a fáklyával, mintha ki akarná
deríteni, hogy kik is azok.
A felemelkedésen annyira megrökönyödött az egész társaság,
hogy egy pillanatra halálos csend támadt. Halk, érdes, csikorgó hang törte meg
a némaságot, ugyanaz, amelyre a király és tanácsosai fölfigyeltek, amikor a
király Trippetta arcába loccsantotta a bort. De ez alkalommal nem volt vitás,
hogy honnan ered a hang. A törpe agyaraitól származott, ahogy összeszorította
és csikorgatta, közben a szája habzott, és arcán őrjöngő dühvel, mereven nézte
a királynak és hét társának fölfelé fordított arcát.
- Ahá! - mondta végül a felbőszült tréfacsináló. -
Ahá! Most már látom, kik ezek! - Ekkor mintha közelebbről akarná szemügyre venni,
hozzáértette fáklyáját a királyt borító Jenbundához, mire ennek felülete azonnal
eleven lángba borult. Nem telt fél percbe, és mind a nyolc orangután lánggal
lobogott, közben alattuk sikoltozott a tömeg; borzalomtól lenyűgözve bámészkodtak,
de a legcsekélyebb segítséghez sem volt erejük.
Az egyre pusztítóbb erejű lángok gyorsan elharapózva,
végül arra kényszerítenék a bolondot, hogy feljebb kússzon a láncon, ahol el
nem érhetik; míg mozgását figyelve a tömeg egy rövid pillanatra megint elcsöndesült.
A törpe élt az alkalommal, és még egyszer megszólalt:
- Most már tisztán látom, miféle csürhe ezek az álarcosok.
Íme, egy nagy király és hét titkos tanácsosa - király, aki nem szégyell megütni
egy védtelen lányt, és hét tanácsosa, akik a gazságra bujtogatták. Én magam,
én csak Bice-Béka vagyok, a tréfacsináló és - íme, az utolsó tréfám!
Alig fejezte be rövid szónoklatát a törpe, az összetapadt
len és kátrány gyors gyúlékonysága következtében a bosszú műve beteljesedett.
A nyolc test bűzös, feketedő, förtelmes, felismerhetetlen tömegként himbálózott
a láncokon. A nyomorék közibük vágta fáklyáját, kényelmesen felmászott a mennyezetig,
és eltűnt a tetőablakon át.
Feltételezik, hogy Trippetta a szalon tetején tartózkodott,
és bűntársa volt barátjának a lángoló bosszúban, és hogy haza is együtt szökhettek;
mert többé nem látta őket senki.