J. G. Ballard - Prima Belladonna
  
  
   A vakáció alatt ismerkedtem meg Jane Ciracylidesszel a forró nyár, a letargia és az unalom világában, amelynek, azt hiszem, oroszlánrésze lehetett abban, ami köztünk történt. Ma már el sem tudom képzelni, hogy tehettem magam olyan nevetségessé, de meglehet, hogy maga Jane volt az.
   Akármit is mondtak róla a többiek, abban egyetértettek, hogy nagyon szép lány, annak ellenére, hogy genetikus eredete bizonytalan volt. A Vermillion Sands-i pletykák hamarosan a nagyfokú mutáció mellett döntöttek, erre a patinás arany bőre és rovarszeme adott okot, ez azonban nem zavart sem engem, sem a barátaimat, akik - mint például Tony Miles és Harry Devine - a feleségükkel sem voltak ilyen jóban.
   Napjaink legnagyobb részét a Beach Drive-i lakásom hűvös, széles erkélyén töltöttük, söröztünk - ebből mindig volt tartalék a ház utcai szintjén levő zeneműbolt fridzsiderjében -, lustán mesélgettünk egymásnak, vagy i-Gó-t játszottunk, ami a sakk egyszerűsített változata, és akkoriban nagyon divatos volt. A másik kettő csak véletlenségből dolgozott; Harry építész volt, Tony Miles néha kerámiát adott el a turistáknak, én pedig reggelenként néhány órát töltöttem az üzletben, rendeztem a külföldi rendeléseket, és gondoskodtam a sörutánpótlásról.
   Egy különösen forró, lusta délelőtt történt - mikor épp befejeztem egy kényes, szoprán mimóza becsomagolását a Hamburgi Oratórium számára -, hogy Harry titokzatosan letelefonált az erkélyről.
   - Parker-féle kórusvirág? - kérdezte. - Óvakodj a túltermelés bűnétől. Gyere fel azonnal! Tony és én találtunk valami nagyon szépet neked.
   Mikor felmentem, az erkély sarkában találtam őket: boldogan vigyorogtak. - Na? - kérdeztem. - Hol van?
   Tony finoman oldalra billentette a fejét. - Arra - mutatta.
   Forgattam a fejem jobbra-balra, lenéztem az utcára, és a szemben levő ház falára. - Vigyázz - figyelmeztetett -, ne tátsd rá a szád
   Leereszkedtem az egyik fonott székbe, és óvatosan végigpásztáztam a terepet.
   - Harmadik emelet - mormolta Harry a fogai között, fontoskodó lassúsággal. - Szemben, az erkélytől balra az első. Na, boldog vagy?
   - Álmodom talán - mondtam neki lassan, laposan fókuszolva a nőt. - Vajon mi mindent tudhat ez?
   Harry és Tony mélyet sóhajtottak.
   - Na? - kérdezte Tony.
   - Nem sok - mondtam. - De ne törjétek a fejeteket. Menjetek át, és magyarázzátok el neki, hogy ti kehetek neki.
   Harry nyögött egyet.
   - Hát nem látod, milyen légiesen könnyed, költői jelenség, talán nem is az e világi őstengerből való. Lehet, hogy isteni eredetű.
   A nő a társalgóban tett-vett, rendezgette a bútorokat, jóformán semmi sem volt rajta, csak egy nagy absztrakt fémkalap. Még az árnyékban is aranyfénnyel csillogott és izzott hosszú, ívelt combja, válla. A Tejút földre szállt eleven fénye volt. Vermillion Sandsnek még nem volt része hasonló látványban.
   - A hadműveletet ravaszul kell megtervezni - elmélkedett Harry a sörébe bámulva.
   Alattomosan, majdhogynem titokzatosan. Alapos megfontoltsággal, semmit sem elsietve.
   A nő leguggolt, hogy kipakolja a bőröndjét, kalapja fémdíszei arca körül vibráltak. Nem röstelltem megemlíteni Harrynak, hogy az aranyszívű Betty, a felesége, mindentől óva inti, ami titokzatos.
   - Legalább egy kilowattot fogyaszt - próbáltam megbecsülni. - Mit gondolsz, milyen lehet a kémiai felépítése?
   - Kit érdekel! - mondta Harry. - Engem az se izgatna különösebben, ha szilíciumos. - Ez a kalap? - kérdeztem. - Még meggyullad.
   A nő kisétált az erkélyre, észrevette, hogy bámuljuk, körülnézett, aztán újra bement. Mi visszaültünk a helyünkre, és elgondolkozva szemléltük egymást, mint egy triumvirátus tagjai, amint éppen a birodalom felosztásáról döntenek, nem szólnak feleslegesen, és fél szemmel mindig azt lesik, hol verhetik át egymást.
   Öt perc múlva kezdődött az ének.
   Először arra gondoltam, hogy ez csakis valamelyik azalea-trió hangja lehet, amellyel baj van, mert lúgos a pH-ja, de a frekvencia túl magas volt. Majdnem a hallási küszöböt súrolta, vékony kis reszkető hang, mely nem tudni, honnan jött, és a koponya hátsó részébe érkezve felerősödött.
   Harry és Tony rosszallóan néztek rám.
   - A menazsériád kiborult valamitől - szólt hozzám Tony. - Nem tudnád lecsendesíteni?
   - Ezek nem a virágok - válaszoltam. - Kizárt dolog.
   A hang intenzitása egyre nőtt, és kellemetlenül kaparta a nyakszirtemet. Éppen le akartam menni az üzletbe, mikor Harry és Tony hirtelen felugrott, és a falhoz lapult.
   - Az isten áldjon meg, Steve, vigyázz! - ordított rám Tony. Vadul az asztalra mutatott, amin könyököltem. Határozott mozdulattal felkapott egy széket, és lesújtott vele az üveglapra.
   Felálltam, és kifésültem az üvegcserepeket a hajamból. - Mi történt, az isten szerelmére?! - kérdeztem.
   Tony a fonott szék összegubancolt maradványait vizsgálgatta, melyek rácsavarodtak az asztal fémlábaira. Harry előrejött, és óvatosan megfogta a karomat.
   - Phű, ez meleg volt! Semmi bajod?
   - Na ezt megúsztuk! - mondta Tony megkönnyebbülve. Gondosan körülnézett az erkély padlóján és a korláton túl az utcán is.
   - Mi volt az? - kérdeztem.
   Harry kérdő szemet meresztett rám.
   - Nem láttad? Háromhüvelyknyire tőled. Egy császárskorpió volt, akkora mint egy rák.
   Erőtlenül ült le egy sörösládára.
   - Sonicus lehetett. Már nem hallani.
   Miután elmentek, eltakarítottam a cserepeket, és töltöttem magamnak egy pohár sört az ijedségükre. Meg mertem volna esküdni rá, hogy semmi se volt az asztalon.
   A szemben levő erkélyről az arany nő szegezte rám tekintetét. Reszketően csillogó ionizált rostköpenyt viselt.
  
   Másnap tudtam meg, hogy ki is ő voltaképpen. Tony és Harry kimentek a tengerpartra a feleségükkel, valószínűleg a skorpió történetét színezgették, amíg én az üzletben a kán-pók orchideát hangoltam fel UV-lámpával. Ez elég problémás növény volt, bár megvolt a normális huszonnégy oktáv hangterjedelme, mint a többi tetrakot k3+25 C5A9-es trópusi énekesnővénynek, de ha nem gyakoroltam vele eleget, visszacsúszott egy neurotikusabb moll hangnemre, és ezt egyszerűen nem lehetett kivenni belőle. Nem beszélve arról, hogy mint a legidősebb, befolyásolta a többi virágot is az üzletben. Reggelente mindig valóságos bolondokháza fogad, amikor kinyitok, de amint megetettem a pókot, és rendbe hoztam egy-két pH-értéket, a többiek is azonnal rátalálnak a nekik megfelelő hangra, majd elhalkulva megülnek a tápanyagtartályban, s kétszer-háromszor-négyszer ismételik sokféle hangszínben, de ez már tökéletes harmóniában zajlik.
   Körülbelül egy tucat igazi pók-orchidea lehet fogságban, de a legtöbb mutáció vagy oltott származék, és én még nagyon szerencsésnek számítottam a magam egy darab jóval is. Öt évvel ezelőtt vettem meg ezt a házat egy Sayers nevű félsüket embertől. Egy nappal elköltözése előtt nagy selejtezést csapott, és sok ócska holmit hordott ki a háztömb mögötti szemétdombra. Mikor visszaszereztem az enyészettől néhány tartályt, rábukkantam a pókra, amint épp algán és rohadt gumicsövön diétázott.
   Hogy miért akarta Sayers kidobni, arra sohasem jöttem rá. Mielőtt Vermillion Sandsbe költözött, a régi Kew Konzervatórium gondnoka volt, ahol az első növénykórust termesztették, s aminek az a bizonyos dr. Mandel volt az igazgatója, aki kezdő botanista korában - mindössze huszonöt éves fejjel - talált rá az első kán-pókra a guanai erdőben. Az orchidea attól a kán-pók fajtától kapta a nevét, amely beporozza a virágot, miközben tojásait lerakja a friss rügyekre, s a helyválasztás oka nem egyszerűen a tetszés, hanem, mint Mandel megfogalmazta, az a szinte hipnotikus állapot, melyet a virágkehely porzási időben kibocsátott különleges rezgése idéz elő. Az első pók-orchideák csak kevés frekvenciát sugároztak ki, azt is csak találomra: de keresztezéssel és mesterségesen elbidézett állandó porzási állapotban tartva őket, Mandelnak sikerült egy olyan fajtát létrehoznia, mely átérte a maximális huszonnégy oktávot.
   Nem mintha ő hallhatta volna. Élete csúcspontján, Beethovenhez hasonlóan, Mandel is megsüketült, de valószínűleg ha csak nézte a virágot, akkor is hallotta a muzsikát. Hallásának elvesztése után furcsa mód soha többé nem nézett rá egyetlen virágra sem.
   Azon a reggelen majdnem megtaláltam e különös eset nyitját. Az orchidea rossz hangulatban volt. Először visszautasította az ételt, majd amikor fluor-aldehid permettel hízelegtem neki, áttért ultrahangra, ami persze automatikusan maga után vonja a környékbeli kutyatulajdonosok felháborodását. Végül megpróbált berezonálni, hogy szétroncsolja tartályát.
   Mintha az egész sereglet fellázadt volna, és már-már belenyugodtam keserű sorsomba, hogy le kell zárnom őket, és majd egyenként élesztgethetek - ami iszonyú lélekölő munka egy nyolcvantartályos üzletben -, mikor hirtelen halk moraj kíséretében mind egy szálig elhallgattak.
   Körülnéztem, és megláttam az aranybőrű nőt, amint épp besétált. - Jó reggelt - mondtam. - Maga úgy látszik, tetszik nekik. Kedvesen elnevette magát.
   - Helló! Talán rosszalkodtak?
   A fekete strandköpeny alatt bőre még bársonyosabb érett aranynak hatott, de valójában a szeme ejtett rabul. Pedig alig lehetett látni a széles karimájú kalaptól. Rovarlábak lebegték körül finoman a két bíborpiros fénypontot.
   Odasétált egy asztal mindenféle páfrányához, megállt, és halkan dúdolva nézelődni kezdett.
   A páfrányok kinyúltak felé, és mohón énekeltek fuvolázó, lágy hangjukon.
   - Hát nem édesek? - kérdezte gyengéden megsimogatva a páfrány ágait. - Nagyon sok szeretetet igényelnek, igaz?
   Mély hangja volt, leheletnyi hűvös energiahullám, amit ritmus tesz zeneivé.
   - Csak most érkeztem Vermillion Sandsbe - mondta -, és a lakás túl csendes nekem. Talán ha lenne egy virágom - egy is elég lenne -, már nem is érezném magam olyan árvának.
   Egy pillanatra sem tudtam levenni róla a szememet.
   - Igen - mondtam készségesen, élénk, üzleties stílusban. - Ajánlhatok valami színese . Mondjuk... ezt a szumátrai vízikaprot? Ez egy törzskönyvezett mezzoszoprán, ugyan ól a családból, mint a bayreuthi fesztivál Príma Belladonnája.
   - Nem... - mondta. - Ez nagyon kegyetlennek látszik.
   - És mit szólna ehhez a luisianai lant-liliomhoz? Ha egy kicsit felhígítja az SO-tartalmát, gyönyörű madrigálokat ad elő. Mindjárt megmutatom, hogy kell.
   De ő nem is figyelt rám. Lassú mozdulattal felemelte két kezét a melle előtt, mintha imádkozni akarna, és elindult a pult felé, ahol a pók-orchidea állott.
   - Jaj de csodás! - mondta az élénksárga és bíbor levelekben gyönyörködve, melyek a virág skarlátvörössel bordázott, rezgő kelyhét ölelték körül.
   Odaléptem a pulthoz, és bekapcsoltam a pók hangfalát, hogy meghallgathassa. A virág azonnal életre kelt. Levelei megmerevedtek, megszínesedtek, kelyhe megduzzadt, és a bordák megfeszültek rajta. Néhány érdes, összefüggéstelen hangot adott ki.
   - Csodás, de gonosz - mondtam.
   - Gonosz? - ismételte. - Nem, inkább büszke. - Közelebb lépett az orchideához, és belenézett hatalmas, félelmet keltó virágkoronájába. A pók megremegett, s a szárán meredező tüskéit megfeszítve támadásra készült.
   - Vigyázzon! - figyelmeztettem. - A legkisebb légvételre is érzékeny. - Pszt! - intett le. - Azt hiszem, énekelni akar.
   - Á, csak hangol - válaszoltam neki. - Nem szokott ez énekelni. Én is csak arra használom, hogy...
   - Figyeljen! - mondta, s gyengéden megszorította a kezem.
   Lassú, egy ritmusba olvadó zene hangzott a virág felől, s ahogy szétterjedt az üzletben, és felfelé szállt, egy erősebb hang vált ki belőle, először vékonyka, magas fekvésben, mely fokozatosan lüktetve és mélyülve áthajlott baritonba, s mintegy vezette a többi virág alkotta kórust.
   Tátott szájjal hallgattam a pók énekét, hiszen ez eddig még nem adatott meg, és valami szokatlan melegséget éreztem a karomban. Oldalt fordítottam a fejem, és ellágyulva figyeltem őt, ahogy meredten nézte a virágot, arca elsápadt, két szemében a rovarok zavarodottan vonaglottak. A pók megmerevítette kelyhét, és leveleivel mint vérvörös kardokkal nyúlt feléje.
   Gyorsan megkerültem, és kikapcsoltam az áramot. A pók nyöszörögve összecsuklott, és egyszerre lidércnyomásos zűrzavar szakadt iánk, a hirtelen félbeszakadt hangok és zajok, a magas C-k és A-k disszonáns keveréke. Azután már csak a meg-megrebbenő levelek mozgásának halk suttogását lehetett hallani a néma csendben.
   A nő megmarkolta a tartály szélét, hogy erőt gyűjtsön. Bőre elhalványodott, s az igéző szempárban a rovarok álmatag ütemben hullámzottak.
   - Miért kapcsolta ki? - kérdezte kimerülten.
   - Ne haragudjon - mondtam -, de ez az árukészlet tízezer dollárt ér, és egy ilyen tizenkétszeres hangerejű érzelmi vihar tönkreteheti az elektroncsöveket. Sajnos a legtöbb növény nincs felszerelve nagyoperára.
   Továbbra is figyelmesen nézte a pókot, melynek levelei egymás után hajlottak alá és fakultak ki, ahogy a gáz a virág kelyhéből elpárolgott.
   - Ez mibe kerül? - kérdezte, s már nyitotta is a táskáját.
   - Nem eladó - mondtam. - Komolyan mondom, nem is tudom, hogy honnan szedte ezeket a taktusokat.
   - Ezer dollár elég? - kérdezte szemét kitartóan rám szögezve.
   - Semmi pénzért sem adnám - mondtam. - Enélkül képtelen lennék a többit felhangolni. És különben is - tettem hozzá mosolyt erőltetve az arcomra -, ez a pók tíz percen belül elpusztulna, ha kiszakítaná megszokott életteréből. És egyáltalán: a csövek, vezetékek furán hatnának a maga szobájában.
   - Hát igen - mondta lemondóan, s hirtelen visszamosolygott rám. - Hülye voltam. Még egy búcsúpillantást vetett az orchideára, és átsétált a folyosón, a turisták által oly kedvelt Csajkovszkij-részlegbe.
   - Patetikus - olvasta találomra az egyik címkét. - Ezt megveszem.
   Becsomagoltam egy cserép ökörszemet, és rögtön mellékeltem a használati utasítást is, miközben fél szemmel még mindig őt figyeltem.
   - Ne nézzen már rám ilyen rémülten - mondta kedveskedve. - Megérthetne, hiszen soha életemben nem hallottam ilyen csodás virágéneket.
   Pedig nem is voltam megrémülve. Csak kiült az arcomra az a Vermillion Sandsben eltöltött harminc év, mely enyhén szólva beszűkítette látókörömet.
   - Meddig marad Vermillion Sandsben? - kérdeztem.
   - Ma este van a főpróbám a Casinóban - válaszolta, s bemutatkozott: Jane Ciracylides speciális énekművész. - Nem volna kedve meghallgatni? - kérdezte kacéran, nevetős szemmel. - Ma tizenegykor. Talán érdekelni fogja.
   Valóban érdekelt. Reggelre egész Vermillion Sands felbolydult. Jane szenzációs volt. Az előadás után háromszáz ember egyként esküdött, hogy az angyalok karától a szférák zenéjén keresztül az Alexander s Ragtime Bandig mindent hallott és látott. Ami engem illet, talán túlontúl is kifinomult már a hallásom a sok virágzenétől, de legalább rájöttem, honnan pottyanhatott az a tegnapi skorpió az erkélyre.
   Tony Miles a Saint Louis Bluse-t hallotta Sophie Tucker előadásában, Harry pedig a b-moll misét az idősebb Bach vezényletével.
   Bejöttek hozzám az üzletbe, és ott vitatkoztak, hogy kinek van igaza.
   - Egyszerűen bámulatos - kiáltott fel Tony -, magyarázd meg, hogyan csinálja!
   - És a Heidelbergi! - lelkesedett Harry. - Fenséges volt, egyszerűen jobban nem is lehetne! - Ingerülten nézett a virágokra. - Nem tudod elhallgattatni ezeket? Pokoli ricsajt csapnak!
   Valóban ricsajoztak, és hirtelen rájöttem az okára is. A pók teljesen kicsúszott a kezemből. Ha híg sóoldattal próbáltam hatni rá, egyszeriben háromszáz dollár értékű virágot bontott.
   - Az előadás a Casinóban kutyafüle volt ahhoz képest, amit tegnap itt adott - meséltem nekik. - Nibelung gyűrűje, Stan Kenton előadásában. A pók teljesen kiborult tőle. Azt hittem, megöli Jane-t.
   Harry a növényt figyelte, amely görcsös, szaggatott mozdulatokkal rázta a leveleit.
   - Ha kíváncsi vagy a véleményemre, ez egy közönséges hisztérika. Ugyan miért akarná megölni Jane-t!
   - Nem szó szerint értettem. Biztos van valamilyen felhang Jane hangjában, ami irritálja a kelyhet. A többi virágot egyáltalán nem zavarta. Mintha vadgalambok lennének, úgy turbékoltak, ha simogatta őket.
   Tony megremegett a gyönyörűségtől. Kint az utcán kigyulladtak a fények.
   Odamentem Tonyhoz, és a kezébe nyomtam a seprűt.
   - Itt van drágám: pattanj fel rá és repülj. Miss Ciracylides biztosan epedve vár.
   Ekkor lépett Jane az üzletbe, csillogó sárga koktélszoknyát viselt, fején - elmaradhatatlanul - számos kalapja közül az egyik.
   Bemutattam Tonynak és Harrynak.
   - Úgy látom, ma reggel egészen nyugodtak a virágok - mondta. - Csak nincs valami bajuk?
   - Éppen a tartályokat tisztítom - válaszoltam. - Apropó, szeretnénk gratulálni magának a tegnapi estéhez! Milyen érzés az ötvenedik várost meghódítani?
   Szemérmesen elmosolyodott, és nézelődni kezdett az üzletben. Ahogy előre sejtettem, megállt a pók előtt, és tekintete megpihent rajta.
   Látni akartam, mit és hogyan mond a virágnak, de Harry és Tony folyton ott sündörgött körülötte, aminek perceken belül meg is lett az eredménye: felvitték őt a lakásomra, nagy murit csaptak, hülyéskedtek egész délelőtt, és nyakalták a skót whiskymet.
   - Mit szólna valami esti programhoz a fellépés után? - kérdezte Tony. - Elmehetnénk táncolni a Flamingóba.
   - De hát maguk már házas emberek! - tiltakozott félénken Jane. - Nem féltik a jó hírüket?
   - Ó, hát magunkkal hozzuk a lányokat is - mondta Harry könnyedén -, és majd jön Steve is kísérőnek.
   I-GÓ-t játszottunk négyesben, Jane azt mondta, életében nem sakkozott, mégis játszva megtanulta a szabályokat, és amikor játszma közben egyre csak ő ütött, máris tudtam, hogy csal.
   Bár azt is beláttam, hogy nem mindennap ül le az ember aranybőrű nővel i-GÓ-t játszani, akinek ráadásul rovarszeme van, de mégis idegesített a dolog. Persze Harryt és Tonyt ez egyáltalán nem zavarta.
   - Bűbájos - mondta Harry, miután Jane elment. - És egyébként is kit érdekel? Ez csak egy hülye játék.
   - Engem - mondtam. - Csal.
  
   Az üzletben a következő három-négy nap az audiovegetáció jegyében telt el. Jane minden reggel bejött megnézni a pókot, és jelenléte több volt, mint amennyit a virág el tudott viselni. Sajnos csak tűréshatárig éheztethettem a virágokat. Szükségük volt a gyakorlásra, és szükségük volt a pók vezetésére is. De az a harmonikus skálák éneklése helyett csak csikorgott-nyikorgott, Nemcsak ez a zaj idegesített, ami miatt többen is panaszt tettek már, hanem az a pusztítás is, amit a növények hangszálaiban véghezvitt. A preklasszikusnk nem sínylették meg a feszültséget, a modernek is immunisak maradtak, de a romantikusoknak tucatjával szakadt meg a kelyhük. A Jane érkezésétől számított harmadik napon már több mint kétszáz dollár értékű Beethovent vesztettem, és még ennél is több, szinte felbecsülhetetlen értékű Mendelssohnt és Schubertet.
   Jane nem vette a szívére a kárt, amit okozott.
   - Vajon mi lelhette őket? - kérdezte, miközben a padlón szerteszéjjel heverő gázpalackokat és tápcsöveket szemrevételezte.
   - Azt hiszem, mégsem szeretik magát - mondtam neki -, legalábbis a pók biztosan nem. Lehet, hogy a hangja megindítja az embereket, és csodálatos, bizarr látomásokat idéz fel bennük, de ezt a virágot akut melankóliába taszítja.
   - Hülyeség - mondta nevetve -, adja nekem, majd én megmutatom, hogy kell vele bánni.
   - Jól érzi magát Tonyval és Harryval? - kérdeztem tőle. Ahhoz ideges voltam, hogy elmenjek velük a tengerpartra, ehelyett inkább a tartályok lecsapolásával ütöttem agyon az időt, és a normál oldatokat titráltam be, ami persze sohasem sikerült.
   - Irtó jópofák - mondta. - I-GÓ-t szoktunk játszani, és én éneklek nekik. Miért nem tart velünk gyakrabban?
   A következő két hét elteltével mégiscsak fel kellett adnom a harcot. Úgy döntöttem, hogy lezárom a virágokat addig, amíg Jane el nem megy Vermillion Sandsből. Tudtam, hogy háromhónapi pluszmunkát jelent, amíg sikerül majd újra felhangolnom a virágokat, de nem volt más választásom.
   Másnap egy hosszú megrendelést kaptam különböző lágy szárú koloratúrákra a santiagói Kert-kórustól. Háromheti határidőre kérték a szállítást.
   - Sajnálom - mondta Jane, mikor tudomást szerzett róla, hogy miatta nem tudom teljesíteni a kérést. - Most biztosan azt kívánja, hogy bár sohase jöttem volna Vermillion Sandsbe.
   Elgondolkozva bámult az egyik elsötétített tartályba.
   - Nem tudnám én felhangolni őket? - állt elő a javaslattal.
   - Á, köszönöm, nem - mondtam nevetve. - Már így is elegem van az egészből. - Ne csacsiskodjon, biztos hogy meg tudnám csinálni.
   Megráztam a fejemet.
   Tony és Harry is azt mondta, hogy hülye vagyok.
   - Elég széles a hangterjedelme, nem? - mondta Tony. - Ezt te magad is elismered. - Mi kifogásod ellene? - kérdezte Harry. - Az, hogy csal az i-GÓ-ban?
   - Dehogyis, annak semmi köze ehhez - mondtam -, de szélesebb a hangterjedelme, mint kellene.
   Jane lakásán játszottunk i-GÓ-t. Jane tíz dollárt nyert tőlünk fejenként.
   - Szerencsém van - mondta, s nagyon meg volt elégedve magával. - Még sohasem vesztettem. - Megszámolta a bankjegyeket, és gondosan a táskájába tette. Bőre aranyfénye csillogott.
   Santiagótól újabb kérést kaptam.
   Jane-t egy kávéházban találtam meg, hódolói körében.
   - Na, csak nem adta be a derekát? - kérdezte tőlem, miközben egy fiatal srácra mosolygott.
   - Nem tudom, mi lesz, de mindenképpen meg kell próbálni - mondtam.
   Visszatértem az üzletbe, felélesztettem egy sor évelő növényt, mely már-már eljutott az éhhalál küszöbére, majd Jane segítségével visszakapcsoltam a gázvezetéket és a folyadékszállító csöveket.
   - Először ezeken próbáljuk ki - mondtam -, 543-785-ig terjedő frekvenciákkal kezdünk. Itt a kotta.
   Jane levette a kalapját, és megadta a hangot, egyszerűen, tisztán. Elsőnek a harangvirág maradt le, de Jane újrakezdte, és magával húzta felfelé. Egypár oktávot sikerült is együtt elénekelniük, de aztán a növények elmaradtak tőle, és lecsúsztak egy oktávval lejjebb levő akkordra.
   - Próbáljon egy magas C-t - mondtam. Egy kevés klóros savat töltöttem a tartályba, s ennek következtében a harangvirág igyekvően követte Jane-t, infrakelyhe kellemesen tercelt szoprán hangon.
   - Tökéletes - mondtam.
   Mindössze négy órába telt a rendelés teljesítése.
   - Maga még a pókot is felülmúlja - gratuláltam neki. - Mit szólna egy álláshoz? Megkapja a legnagyobb tartályt, és annyi chlorint, amennyit csak be tud lélegezni.
   - Vigyázzon - mondta -, még igent találok mondani. - Miért nem hangolunk fel még egy párat, amíg benne vagyunk?
   - Már biztosan fáradt - mondtam. - Menjünk, és igyunk valamit. - Hadd próbáljam meg a pókot - kérte -, az volna csak az igazi.
   Rajta tartotta a szemét a virágon. Arra gondoltam, vajon mi lenne, ha magukra hagynám őket. Addig énekelnének, amíg az egyikük belehal.
   - Most nem - mondtam. - Talán holnap.
   Együtt üldögéltünk az erkélyen, pohárral a kezünk ügyében, s átbeszélgettük az egész délutánt.
   Keveset árult el magáról, de én ebből is össze tudtam állítani az életrajzát: apja bányamérnök volt Peruban, anyja táncosnő egy limai kocsmában. Egyik bányától a másikig vándoroltak; apja ásott, ahol engedélyt kapott rá, anyja meg a legközelebbi csehóban énekelt, hogy legyen miből fizetniük a bért.
   - Persze csak énekelt - tette hozzá Jane -, amíg az apám meg nem jelent az életében. - Buborékokat fújt a poharába. - Szóval úgy gondolja, hogy azt adtam az embereknek a Casinóban, amit vártak? Erről jut eszembe, maga mit Iát olyankor?
   - Azt hiszem, én vagyok az első kudarca - mondtam. - Semmit magán kívül.
   - Megesik ez is néha - mondta, s becsukta a szemét -, de most az egyszer örülök neki.
   Milliárdnyi nap gyúlt ki bennem hirtelen, s minden, amit eddig elfojtottam. Harry és Tony udvariasan viselkedtek, leplezve mélységes csalódásukat.
   - Nem tudom elhinni - mondta szomorúan Harry -, egyszerűen képtelen vagyok. Hogy a fenébe csináltad?
   - Azzal a titokzatos, visszakézről közelítéssel - válaszoltam. - Régi és bevált módszer.
   - Milyen vele lenni? - kérdezte Tony mohón. - Úgy értem, lángol vagy csak izzik?
  
   Jane, minden éjjel tizenegytől háromig énekelt a Casinóban, de ezt leszámítva, azt hiszem minden percet együtt töltöttünk. Néha, késő délután a tengerpart mentén autóztunk, egészen Scented Desert-ig, leültünk valamelyik öbölben, és néztük a napot, ahogy eltűnik a hegyormok mögött, s a rózsaillatú levegőtől elbódulva álomba ringattuk egymást. Ha hűvös szél támadt a homok felett, belecsusszantunk a vízbe, megfürödtünk, és visszamentünk a városba, teliszórtuk az utcát jázminnal és pézsmarózsával.
   Volt olyan esténk is, hogy lementünk valamelyik Lagoon West-i csendes bárba, megvacsoráztunk a teraszon, Jane ugratta a pincéreket és kedves dalokat énekelt a gyerekeknek, akik köréje gyűlve áhítattal hallgatták.
   Ha belegondolok, bizonyos népszerűségre tehettem szert a tengerpartiak körében, de nem bántam, ha adhatok valami pletykálkodnivalót az öregasszonyok szájába - és Jane-en kívül számomra mindenki öreg volt. Vakáció idején nem volt szokás komolyan venni a dolgokat, így én sem tettem alapos vizsgálat tárgyává kapcsolatomat Jane Ciracylidesszel. Ha az erkélyen ültem vele, együtt bámultuk a sötét, korán hűvösödő éjszakát; ha lefeküdtem, magam mellett éreztem izzó testét a sötétben -, s így nem maradt időm a gondolkodásra.
   Csak egyszer vesztünk össze, nevetséges módon a csalás miatt. Emlékszem, felelősségre vontam:
   - Tudod, hogy már eddig több mint ötszáz dollárt szedtél el tőlem, Jane? És most még folytatod! Még most is!
   Gonoszul rám nevetett, és ezt mondta:
   - Gondolod, hogy csalok? Na jó, egyszer majd hagylak nyerni is! - De miért csinálod?
   - Mert csalni sokkal izgalmasabb - mondta. - Anélkül unalmas. - Hová mész Vermillion Sandsből? - kérdeztem.
   Csodálkozva nézett rám.
   - Ezt miért kérded! Azt hiszem, sehova.
   - Ugyan, ne áltass te engem, Jane! Te más világ szülötte vagy, nem ezé! - Az apám perui - emlékeztetett rá.
   - De a hangodat nem tőle örökölted - mondtam. - Bárcsak hallhattam volna az anyádat énekelni. Szebb hangja volt mint a tiéd?
   - Ő legalábbis azt hitte. Apám egyikünkét sem volt képes elviselni.
   Ez volt az utolsó este, amikor Jane-t láttam. Valami megváltozott - köztünk és bennünk. Még jóval a Casinóba indulás előtt az erkélyen üldögéltünk, és én hallgattam, ahogy énekel - hirtelen az az érzésem támadt, hogy Jane túlvilági szökőkút, mely ragyogó arany hangjeleket szór szerteszét. A zene velem maradt akkor is, amikor ő már elment, ott lebegett halványan a sötétben, a székem felett.
   Borzasztóan elálmosodtam, szinte betege lettem a levegőnek, amit maga után hagyott, de pontosan 11.30-kor, mikor tudtam, hogy fellép a Casinóban, sétálni indultam a tengerpartra, a kávéházak mentén.
   Ahogy elmenteni a lift mellett, zenét hallottam kiszűrődni az üzletből.
   Először azt hittem, nyitva felejtettem a stúdió egyik kapcsolóját, de a hang nagyon is ismerősnek tűnt.
   Az üzlet ajtaja zárva volt, így a ház mögül, a garázs felől mentem be.
   Bent sötét volt (a villanyt kikapcsoltam), de pillogó derengés töltötte be a teret, aranyos fényben sziporkáztak a pult hosszában álló tartályok. A mennyezeten összemosódott táncoló színek tükröződtek.
   Ugyanaz a zene volt, amit az imént hallgattam, csak akkor nyitányként.
   A pók háromszorosára nőtt, széthasítva fedőlemezét, szabályozótartálya fölé kilenc láb magasan tornyosult, levelei megduzzadtak, átizzottak, s kelyhe - mely akkorára dagadt, mint egy kosár - szinte őrült módon tombolt.
   S hátraszegett fejjel Jane hajolt bele.
   Odarohantam hozzá, bár szemembe tájón tűzött a tény, s kezét megragadva próbáltam kihúzni őt.
   - Jane - ordítottam -, gyere le!
   Ő eltaszította a kezemet. Tekintetébe egy árnyalatnyi szégyen vegyült. Amíg a bejárati lépcsőn ültem, előkerült Tony és Harry.
   - Hol van Jane? - kérdezte Harry. - Csak nem esett valami baja? Épp a Casinóból jövünk. - Mindketten a zene irányába fordultak. - Mi az isten folyik ott benn?
   Tony gyanakodva méregetett.
   - Steve, mi baj? - Harry eldobta a csomagot, ami a kezében volt, és elindult a hátsó bejárat felé.
   - Harry - üvöltöttem utána -, gyere vissza! Tony megfogta a vállamat.
   - Jane van odabenn?
   Lefogtam őket, mikor benyitottak az üzletbe.
   - Te jóisten! - kiáltott fel Harry. - Szállj már le rólam, te hülye! Minden erejét összeszedve próbált szabadulni tőlem.
   - Steve, ez meg akarja ölni Jane-t! Bevágtam az ajtót, és fogva tartottam őket.
  
   Soha többé nem láttam Jane-t. Mindhárman a lakásomon várakoztunk. Mikor a zene végre elhallgatott, lementünk, és az üzletet teljes sötétségben találtuk. A pók visszanyerte eredeti alakját.
   A rákövetkező nap meghalt.
   Hogy Jane hová lett, nem tudom. Nemsokára a vakáció is véget ért, jöttek a nagyszabású kormányprogramok, az év végi hajrá, a lemaradások pótlása, s ez túlságosan is elfoglalt bennünket ahhoz, hogy ráértünk volna néhány lehullott virágszirom miatt bánkódni. Harry mesélte, hogy valaki látta Jane-t a Red Beach felé vezető úton, továbbá, hogy láttak egy lányt fellépni a Pernambuco környéki night-clubokban, s az nagyon hasonlított hozzá.
   Ha önök közül valakinek zenevirágüzlete van, és netán kán-pók orchideát is tart, nézzen körül, nincs-e közelben egy aranybőrű nő, akinek különös ismertetőjele a szép rovarszempár. Talán leül önnel is i-Gó-t játszani, de sajnálattal kell figyelmeztetnem, hogy mindig csalni fog.
  
   Vári Zsuzsanna fordítása