Már az odavezetõ út is szolgált némi izgalommal, de most, így visszatekintve úgy tûnik, ez csak arra érdemes, hogy egy-egy tekila mellett jókat röhögjünk rajta.
Az az út az Io-ra vezetett.
Tarahai Uma Tarahalaolu Uma Talahao. Ha mond nektek valamit a szó: régi, öreg cimbora, nos, az volt õ. S hogy még ma is az, abban van némi szerepe egy örökre szóló gesztusnak. Csak én szólíthatom így: Umat. Helyzetem kiváltságos voltára furcsa módon különféle sebek döbbentettek rá. Sebek arcokon, csápokon és potrohos hasakon attól függõen, akkor épp hol jártunk. Eme igen egyoldalú küzdelemben szerzett sebek, Umat hullámos élû késének nyomai értetlen szánakozást keltettek bennem a meggondolatlanul haverkodók iránt, így aztán kerültem a megszólítást nyilvános helyeken. Ezzel elértem, hogy Umat már csak a szájhagyomány késõi ápolóit szeletelgeti.
A hajó az enyém. Természetesen Umaté is, de õ felesküdött, hogy a felét kifizeti abban a pillanatban, ahogy beüt a nagy üzlet, azaz, bizonyos összeggel többet kapok az engem megilletõ ötven százaléknál. Ismeretségünk tíz évébõl kilencet hajtottunk az õ szerencséje után, egy évet kitesz a javítódokkokban való veszteglés. Mellesleg fekete, mint az ördög, egy földi éjszakán a saját édesanyja sem találna rá és ember. Talpig az.
- A szerencse sötétben jár - ugrattam gyakran, mire felemelt ujjal figyelmeztetett:
- A szerencse vak!
Amire természetesen az én jelszavammal válaszoltam:
- Egy frászt!
Szóval, az Io. Ha tudtok még bolygót, azaz holdat, mely az ûrnek hasonló söpredékét hordja a hátán, szóljatok s én azon leszek, hogy Umat sohase tudjon róla. Úgy vonzzák az ilyen helyek, mint a mágnes a vasat. Nem láttam még embert, magamat is beleértve, aki ilyen természetes, cinkos otthonossággal mozog koldusok, csempészek, üzletelõk, bûnözõk, egyszerû utazók és kiéhezett szerencsevadászok között, mint õ. Árnyék voltam a háta mögött, valahányszor sikerült egy-egy ilyen istentelen helyre elcsalnia, mint az Io. De Ferner az Io-n van s ha Umat most sem kapja el, lõttek húszezernek, ami marsi márkában is kitesz két ilyen hajót, mint a miénk. Persze, vadonatújat.
- Kiszorítom belõle a pénzemet! - vicsorgott.
A vámtiszt egy ideig kísérletezett, hogy beférjen az ajtónyílást betöltõ, hatalmas test mellett, aztán feladta. Hosszú gurgulázásban tört ki, ezt megkeverte némi csipogással. Umat végre félrehúzódott az útból.
- Neki szorítsak helyet, azt mondja.
Miután a vámos négy szõrös mancsával feltúrta a kabinomat, gyanakodva megkérdeztem:
- Ez tud földi nyelven?
- Büszke - morogta Umat s számomra ez mindent megmagyarázott.
Aztán átzsilipeltünk, elõttünk a vámosok (kereken tízen voltak) és végre lezárhattam a hajót. Az egyik vámos színes dobozt cipelt, Umat mellette termett s hosszadalmas füttyögetések közepette "elkobozta" tõle a csomagot.
- Jövetben még nem volt nála. Azt mondtam neki.
Értetlenül néztem a csomagot.
- Nem emlékszem erre. Az övé lehet.
- Nem tudja bizonyítani.
Umat, te drága marha! A vámosok megszeppenve álltak körülöttünk és én kezében nyomtam a károsultnak a pakkját. Azt látni kellett, milyen boldogan eliszkolt a cuccával!
Ferner. Valami mindig is bûzlött körülötte. Széltében beszélték hírhedt dolgait, de ezek úgy szálltak el a fülem mellett, mint a légy. Egyikünk sem tartozott ama puhányok közé, akiket tétlenné tett a tartós biztonságérzet s emellett hatalmas pénzeket zsebeltek be azon egyszerû oknál fogva, hogy a világon vannak. Ferner ezek közül való, egyetlenegy dolog mégis áthághatatlan akadályt képez közöttük: rühelli az izgalommentes életet. Így aztán nekünk szinte törvényszerûen beütött a krach.
Egy Tarahai Uma Tarahalaolu Uma Talahao nevû ember üzletet kötött vele.
- Természetesen átvert. - Társam ezt már egy igazi, földi származású tekila mellett vallotta be, amint beestünk a legközelebbi bárba.
- Átvert, mint egy nyálas, viyaha ifjoncot. - Hosszú kezével félrecsapott egy vékony ormányt, mely a feje fölött kígyózott át a pohara felé. Az ormányos méltatlankodva odébbállt.
A negyedik tekila után kissé akadozó nyelvvel kezdte részletezni a Fernerrel való dolgát, de az én figyelmemet akkor már más kötötte le. Ritkán utazunk földközelben, de sosem hittem volna, hogy az "élet bölcsõje", ahogy én hittem eddig, íly tarka közönséget fogad egykoron Jupiterjének sziklás holdján. És egy óriásbogár közeledett felénk, a ráaggatott szerkentyûk eleinte csak sejttették mivoltát, már csak amikor ott állt, láttam, hogy bogár. Felegyenesedett teste három méternyi.
Umat felemelte kába fejét.
- Oombra! - Elvigyorodott és a szörnyeteg végre levette rólam hipnotizáló pillantását, majd hosszú eszmecserébe bonyolódott fekete barátommal. Umat "szavaiból" egy idõ után kihámozni véltem a "Ferner" szót. Lúdbõrös lett a hátam a gondolatra, hogy ennyire közel vagyunk az áhított célhoz. Persze, igyekszem kívül maradni kettejük dolgán, mégsem kerüli el a figyelmemet: Umat e g y e g é s z m a r s i m á r k á t rejtene el az Oombra-bogár kezében. Kiáltanék, de megkönnyebbülök, mert az óriás elhárítja barátom kezét. Umat udvariasan felkelt hát.
- Ne mozdulj innét! - figyelmeztetett.
Néztem, amint a bárpult felé veszi az irányt. A bogár-Oombra állhatatosan szobrozott mellettem, kemény kitincsíkjaira erõsített ventillátorai meg-megemelték potrohának fényes szeleteit. Ötvenvalahány egymáshoz kötözött helikopter, melynek mindegyike más-más irányba húzna s közben ellátnak levegõvel egy tüdõ nélküli testet. Okos. A tor alatti elsõ gyûrûn kézifegyver lóg, kisebb erõmûnek látszik, tehát mosolyogva, némán szemezek vele. Umat visszajön, a háta mögött takargatva valamit, amit aztán átad a bogárnak. Hatalmas pohárban bíborvörösen tekergõzõ férgek, egymásba gabalyodva az átlátszó folyadék alján.
- Nem muszáj nézned.
Nem is néztem, ahogy a kitines elszopogatja a koktélt.
- A jó öreg hákettõó a lényeg - célzott Umat a pohárban lévõ folyadékra és a távozó bogár után nézett. Csak szeme fehérje villogott a félhomályban, amint elsuttogta az újonnan szerzett információkat s bennem meghûlt a vér.
Lefogták Fernert! Azonkívûl, hogy adós marad, a hajónkban a nafta a Földig sem elég. Umatnak megmaradt egy marsi márkája, nekem még ennyi sincs. Ha ezt összeadjuk...
- Tudod ugye, mi az a Ceres? - súgta halkan. Kínomban röhögtem egy hangosat.
- Tudom.
A rendszertérkép egy karnyújtásnyira díszelgett a falon, lassan cirkáltak rajta a lényegesebb objektumok szikrázó pontjai egészen a Plútóig. Napról napra változó kép. Alatta a rendszeróra. Umat kicsit gondolkodott, aztán súgott.
- Tudod-e, mije van a Ceresnek?
- Pályája - röhögtem még az elõbbinél is hangosabbat.
Lehajtotta a hatodik tekilát és intett a robotnak, hogy nem kell több. Épp ideje volt, összeütõdött a fejünk, amikor végre kibökte a titkot.
- Gyémántjai vannak!
Megsûrûsödött a levegõ körülöttünk, egyszerre mintha túl sokan lennénk.
- Hogyan? - kaptam fel a fejem. S bár a szájról olvasás mûvészetében igen kezdõ vagyok, a következõ percekben kénytelen voltam önmagamat is túlszárnyalni e téren.
- Ferner hatalmas szajréval jött meg a Saturnus-gyûrûkbõl. Nyomában az õrjárattal átpréselte magát az F-gyûrû mellett. Mindent egy lapra tett fel, még az életét is, ami az õ esetében nem kevés. Egy zsák gyémánt! Mint az öklöm.
Mutatta.
- Megszorította az õrjárat a Jupanya és az Övezet között, de nem állt meg. Erre vette az irányt - kopogtatta az asztalt ujjával - de belesúrolt egy kilométeres kõbe. Csaknem megrepedt a fõbordája s ahogy kétségbeesetten kapkodott, kinézett s alatta ott volt - a Ceres!
Társam még közelebb húzódott, ha lehet. Próbáltam belefojtani a szót, egyre többen nyüzsögtek körülöttünk, de mindenki úgy tett, mintha a saját dolgával törõdne.
- Lepottyantotta rá az egész zsákmányt és a komputerben rögzítette a Ceres szuperpontos helyzetét. Zseniális, nem?
Valamit kezdtem érteni. Feszülõ izmokat, ugrásra kész testeket éreztem magam körül. Még nem járt át az Io szaga s hogy pillanatnyilag lerázzam magamról a rossz elõérzetet, Umatra hagyatkoztam. Egy évvel több, vagy kevesebb, hát nem mindegy?
Hagytam beszélni.
- Leszállt az utolsó liter naftával itt és hagyta magát elfogni. - Hátravetette magát és hangosan nyerített.
- Tele van a tankunk, öreg cimbora! Mire várunk?
És idegesített, ahogy kacarászik, a fejem egy üres tank, a zsebemben egy fillér sincs s valahol a Jupanya és a Mars között kering egy kétszáznegyvenmillió köbkilométeres sziklatömb és ha minden négyzetméterét átvizslatod, egy zsák gyémántod lehet. Egyszerû, nem?
De legbelül, egészen mélyrõl egy hang sugdosott: a Ceres körül egy kilométeres kõ... Hm!
Ez volt az a pillanat, amit tömören így jellemezhetnék: maga a káosz. Másodpercek alatt ürült ki a helyiség s mire az utolsók között kiverekedtük magunkat az ajtón, már csak csukott liftajtókat láttunk, a teremnyi fülkék degeszre tömve száguldottak rég a reptér felé. Magánsiklók erõltették a sebességet, néha össze-összeütõdtek az alagút boltozata alatt a nagy sietségben. Taxis ennyit sohasem keresett egy bár-reptér útvonalon, mint most. Akinek nem volt hajója, mert ilyenek is százszám akadtak és semmilyen trükkel nem tudtak szerezni egy helyet, most leírhatatlan izgalommal tülekedtek. Megszédített a csápok hadonászása, a pikkelyek súrlódása és a bábeli hangzavar. Néhány ember is feltûnt, ártatlan bámészkodóknak látszottak, persze, aki menni akart, már a reptéren van. Nem éppen élhetetlen fajta. Umat moccanatlanul, karjait összefonva szemlélte a lassan fogyó tömeget, én felöltöttem a jól megszokott árnyék-szerepemet. A két cibatot figyeltem, amint egyenesen felénk tartottak. Egyikük kötegnyi marsi márkát lobogtatott, csipás szemükbõl úgy csapott ki a könnyû szerzés vágya, mint a láng. Legyökereztek elöttünk, de Umat elõvette a jól bevált trükköt: hatalmasat trombitált koszos zsebkendõjébe. Vigyorogtunk, ahogy a cibatok undorral fordulnak el és békalábaikon elcsattognak, szalonképesebb hajótulajdonost keresve a forgatagban.
Végre megelégeltem az egészet s megjegyeztem, hogy mintha valamiért kijöttünk volna a bárból. A kezdeti fellobbanás után túl sok dolog volt, ami szöget ütött a fejembe s mivel kezdtem nem érteni semmit, végképp Umat dolgának tekintettem a továbbiakat. Mintha mindegy lett volna!...
- Jön már - integetett egy siklónak, mely a csúcsforgalmat lebonyolítva visszafelé tartott. - A térre!
A pilóta történetesen egy cibat volt, mindkettõnk nagy örömére. Szenvtelenül közölte, hogy ott már senki sincs, egyébként bõségesen nedvezõ szemével volt elfoglalva. - Hajó sincs.
Ez nem lát a csipától, hiszen a miénk még ott van!
- Csak egy. - Mázsányi súlytól szabadult a lelkem. - Egy lefogott emberé - folytatta vigyorogva, - valami Fendir... Findir.
Kiszálltunk s valóban, a hajónknak (hajómnak!) se híre, se hamva. Csak a Ferneré kushadt laposan a tükörré olvadt, sós betonon, az elõzsilip páncélüvege megkétszerezte körvonalait.
- Mi is ezt tettük volna - szögezte le Umat és nyugodt maradt. Én is.
Az "üres tank" azt jelenti ugyanis, hogy beállítástól függõen iksz idõre mindig tartalékol naftát a hajó. Ha belátható idõn belül "térre" teheted, nyugodtan felhasználhatod az utolsó cseppig. Ha mégsem, egyszerûen reteszeled a hajtómû fúvókáit s minimálisra állított, "óvatos" kapacitással töltöd az akkumulátorokat, közben szakadatlanul rádiózol. Ha szerencséd van, néhány hét alatt rádtalálnak. Ha nincs, gatyára vetkõzöl (a reteszek által visszavert hõ kellemesen fûti a hajót) és még körülbelül ugyanennyi idõd van arra, hogy elbúcsúzz mindentõl, ami kedves és megszabadulj mindattól, ami kellemetlen.
Beöltöztünk és becsaptuk a szekrények ajtaját. Úgy kerülgetett Umat "vakszerencséjének" közeli bizonyossága, hogy elsõnek léptem ki a zsilipbõl és egyenesen Ferner hajója felé vettem az irányt. Egy lefogott pilóta hajóját bárhol elkötni ugyanis annyi, mint pucéran beleülni egy darázsfészekbe. Ellenben egy öklömnyi gyémánt, melynek hiánya fel sem tûnik, ha zsáknyi van belõle, olyan kapukat tár ki, melyeket még messzirõl is csak kevesen pillanthatnak meg.
A tank természetesen több, mint a feléig volt és Umat otthonosan elhelyezkedett a vezérpultnál. A Ceres felszíne nemigen látott még ennyi hajót egyszerre, amennyi hamarosan nyomni fogja, de Umat pontosabb információkkal rendelkezik, látom rajta. Felrémlik elõttem gondolatban a Jupiter és a Föld között félúton keringõ planetoid, mely váratlan találkozót rendezett száz faj képviselõinek, akik - úgy sejtem - a legkevésbé egymással foglalkoznak, sõt!
Umat indított s ahogy felvágtunk a sötétségbe, "hanyatt" fordította a gépet és a Jupiter hatalmas, izzó teste a fejem fölül került a látóterembe, hogy szinte szédültem. Kivárás nélkül dobálta a gépbe a fokozatokat egészen nyolcig, aztán egy darabig tartotta. Megláttam a Napot, iszonyú messzeségben egy parányi fénykorongot. A Cerest valahol balra, az Övezet közelítõ ágában kell elérnünk, de Umat kivág jobbra, a tüdõm csaknem kiszakad.
- Hadd keresgéljenek! - nyerített egy vidámat. - Hátha találnak valamit. - Felszabadultan rikkantott:
- A szerencse vak!
- Egy frászt! - kiáltottam vissza és ettõl megkönnyebbültem
Tehát mégsem a Ceres!
Ferner hajója engedelmes. Néhány óra múlva behatoltunk az Övezetbe. Térkép szerint, persze, már az Övezet, de semmit nem látni. Egy kezdõ formalhauti sem értené meg, hogy a földiek valaha zsúfoltnak hitték a Mars és Jupiter közötti térséget. Épp kiszíjaznám magam, amikor Umat bekapcsolja az orr rakétáit, az övek a bõrömbe vágnak.
- Mögöttünk van!
Belebújtunk a térképekbe. Mögöttünk valóban a Pallas közeledik kétszázezer kilométernyire, szabad szemnek még láthatatlanul. Körülötte két apró kísérõje, ezek közül a nagyobb a mi "drágánk".
És elérkezett az a pillanat is.
Ferner hajója másodszor is "belesúrolt" a Pallas kicsiny testvérébe, ez százméteres távolságot jelentett ez esetben s alattunk ott volt - a Ceres helyett - a planetoid nagyobb holdja. Umat fékezett.
A leszállás egy csaknem száznyolcvan kilométer átmérõjû szikladarabra a következõképpen történik. Kieresztett talpakkal, enyhén ütközöl a "talajra", aztán Umat fúrógépet pakol a zsilipbe, hosszú vezetéket és néhány acélcsavart. Aztán öltözik és bezsilipel. Odabent magához veszi a felszerelést és kizsilipel. A hajó támasztólábain kapaszkodva igyekszik elérni a felszínt, miközben én óvatos, apró lökésekkel talajon tartom a hajót. A nagy kõdarab (innen nem annak látszik) ugyanis forog s egy hajónyi tömeg egyetlen perc alatt elszabadulna róla. Társam eléri a felszínt. A támasztótalp réseibe illeszti a fúrót és gyors egymásutánban három lyukat fúr a sziklába. Beleveri az acélcsavarokat. Ugyanezt ismétli az átellenes hátsó lábnál és kész. A hajó a kapcsok kioldásáig hívatlan vendége a Pallas holdjának.
Aztán én következem. Felszerelést rakok a zsilipbe, beöltözöm s már nyitom a külsõ ajtót, ahol Umat vár a küszöbön kapaszkodva. Átveszi az övemre csatolt rövid kötél másik végét és hozzákapcsolja magát. Én visszanyúlok még az ajtón és felnyalábolom az odakészített hosszú csipeszeket és rögzítõ botokat. A támasztólábakon kapaszkodva újra elérjük a felszínt. Megteszünk vagy húsz métert.
Egészen eddig nem gondoltam a gyémántokra. Lelkem megtelt az idáig vezetõ út történéseivel s a karnyújtásnyira lebegõ cél elhalványodott az átéltek fényében. És akkor megpillantottam az elsõt!
Elakadt a lélegzetem. Három-négy méternyire lebegett fölöttünk a bársonyfekete ûr hátterében, nagyobb volt, mint egy tojás. A Pallas most kúszott a horizont fölé, a talajból kiemelkedõ óriási púp fénye ráesett s a felszikrázó gyémánt emelkedni látszott, mint egy hívogató kis isten és én szédülten utánakaptam!
Felrepültem, mint a léggömb. Kemény rántást éreztem egy tizedmásodperccel azután, hogy megmarkoltam a gyémántot és arccal zuhantam Umat mellé. Az utolsó pillanatban akasztotta a rögzítõbot horgát a talajba. Heves mozdulatommal õt is felrántottam, idõbe telt, míg újra egymás mellett álltunk. A színes ólomüveg ablak mögött nem látni fekete képét, de talán jobb is. Magammal vagyok elfoglalva egy végtelennek tûnõ percig.
A vakszerencse, mely hihetetlen közelségével szinte hipnotizált bennünket, százméternyire hevert tõlünk egy nagyszemû, acélhálóból készült zsák képében, hatalmas mágneslapra rögzítve. Az aszteroida szokatlanul magas vastartalmát tekintve már ez is bizonyította, hogy Ferner nem véletlenül az, aki. És a zsákban a lyukakon kiszabadult, kisebb daraboktól körülvéve szikrázott egy egész halom kis isten, fiaik nyugtalanító gyorsasággal emelkedni látszottak már, amikor módszeresen nekilódultunk.
A rögzítõbot egyik végén gyémánthegyû fúró, ez lyukat készít a talajba, másik végén kampó, ezt belefeszíted a furatba. Ez megtart. A másik bottal új lyukat fúrsz a haladás irányában, akasztasz és kezded elõlrõl. Párban könnyebb. Umat fúr, én akasztok, aztán továbblibeg és fúr, közben belém kapaszkodik. Megint akasztok. Egy olyan égitesten, ahol a gravitáció aggasztóan közel van a nullához, ez az egyetlen közlekedési mód, ha nincs rakétapisztolyod. Száz méterre mindenesetre megteszi.
Életem legszebb száz métere volt.
Hogy a hosszú csipeszek mire valók, megtudod, ha szkafanderben, nulla gravitáción hozzávetõlegesen háromszázszor kell lehajolnod, hátadon az életfenntartó készülékkel, köldökzsinórodon egy öreg cimborával.
Hajlongtunk, mint két vén szerzetes mise idején. A köldökzsinórra erõsített zsákba úsztattuk a tompán ragyogó istenkéket, lebegõ fiaikat csipesszel szedtük le az égbõl és a súlytalan mámor úgy vitt visszafelé lecsavarozott vaskalitkánkhoz, hogy úgy tûnt: maga a hajó jön elénk.
Bezsilipeltünk s amint az elõteret sziszegve kezdte megtölteni a benti levegõ, csak akkor jött rám a remegés. Remgett kezünk-lábunk, a hangunk is és ahogy a csavarokat feltépve elrugaszkodtunk a drága kõkolosszusról, úgy éreztem, hogy az is remeg.
A visszaútról semmi sem maradt meg bennem. Egy idõ után már csak ültünk egymás mellett, mint két megszeppent kabóca. Umat fejében hideg gondolatok jártak s bennem egy kimondatlan kérdés kezdett motoszkálni: valóban túl vagyunk a nehezén? Umat "ráborított" az Io-ra, a Jupiter teste most balról kúszott be, hatalmas Vörös Foltját más szemmel néztem most és kúszott befelé, egyre befelé, mintha sehol nem akarna vége szakadni és rádöbbentem, hogy milyen iszonyú.
Egy óra múlva átvettem a kormányt és hamarosan letettem a hajót az eredeti helyére. Beakasztottam a rögzítõhorgokat a talajban kiképzett lyukakba és Umat lázas tevékenykedésbe kezdett. Szinte sütötte a bõrömet a belõle áradó, hûvös feszültség. Szerettem volna már a város falai között lenni, hogy - ha meglehetõsen sajátos körülmények között is, de - érezzem "annak" a súlyát. De Umat mással volt elfoglalva. Lecsavarozta Ferner egyik javítórobotjának a hátlemezét és egyetlen perc alatt kiszedett belõle minden alkatrészt. A gyémánthalmot egy szentségtelen mozdulattal belódította a géptestbe, majd a robot alkatrészeit lezúdította a szemétaknába. Mire a vámosok csapata kilépett odaát a zsilipbõl, már lefelé másztunk a létrán.
A téren volt még két idegen hajó, forrón reméltem, hogy egyik sem a Ceresrõl. Amint megláttam, hogy egy fiatal viyaha vezeti a vámosokat, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a tüdõmet. Némi "logikai" eszmefuttatással - ha az kellõen lassú - úgy meg lehet keverni õket, mint egy földi pocsolyát. Ez most függ attól, hogy mennyit tudnak és hogy Umat mennyire készült fel.
- Egy javítórobotunk van fent. Magunkkal visszük.
Félúton megakadt a mozdulat, amint az ellenõrzõpanelt átadtam a viyahának. Így a közepébe vágni valaminek!... De a mozdulat folytatódott, a vámos bólintott. Oké. A személyzet felmászott és lehozták... Atyaisten! Az Io egyetlen kikötõjét megvehetném rajta, amikor zsúfolásig van a legszebb hajókkal!
A viyaha betolta a kártyát a hasán lógó dobozba és szenvtelenül sorolni kezdte, ami úgyis nyilvánvaló.
- A hajó nem a két ember tulajdona. Néma rádióval közelített és szállt le... - A társam közbevágott.
- Rádióval közelítek, ha segítséget, vagy leszállóhelyet kérek. - Sajátos értelmezése a Szabályzat 86. pontjának, de a viyahának logikusnak tûnt. - Miért rádiózzak, ha egyedül is boldogulok és leszállóhely is van?
Engem iszonyúan nyomott már a szkafanderem és a lelkemet is nyomta egy édes, ragyogó súly. A vámos visszatért az elsõ témára.
- A hajó egy lefogott fajtárs tulajdona - replikázott a társam. - Emberek egymás között intézik, mint a viyahák a momsell-szertartást.
A vámos meglepõdött Umat tájékozottságán és félrefordulva összesúgott a többiekkel. Egy újabb kártyát csúsztatott a dobozába és egy perc múlva felénk fordult. A képe, mint a smirgli. Fénytelen vonásai eltorzultak, a viyaháknál ez a sátáni vigyor igen gyakori megfelelõje. Háromujjú kezét feltartva idézte az idevágó passzust:
- A Sol-rendszerben lefogott pilóta hajója azon objektum tulajdona, melyen a lefogást foganatosították. Jelen esetben az Io tulajdona, még jelenebb esetben most én képviselem az Io-t. Az Io-val beszél most az ember!
Még a szkafanderem is remegett. Honnan kaparták ezt elõ?
A városfal zsilipjén újabb csoport lépett ki, messzire világít szafanderük, alakjuk viszont még kivehetetlen. Legyen már vége, akárhogyan, de legyen már vége!
- A hajó természetesen az Io tulajdona - recsegte Umat. - A hajó az Io-n áll, megszabott helyén és sértetlenül. Nincs benne illetéktelen lény. Nem látok törvénytelen körülményt.
És igaza volt! A vámosok csoportja megfordult s viyahástul, r o b o t o s t u l elindult a város felé. Éreztem, hogy öreg cimborámban ugyanúgy lobban lángra az a gyémántfényû szikra, mely bennem csak egy perce született meg igazán. Felém fordult s szaggatott mozdulatokkal, melyet csak mi értettünk, belehadonászta ebbe a gazdag világba a jelszót:
A szerencse vak!
Folytak a könnyeim a sisakban, de könyököm hajlatába csaptam és mutattam a választ.
Egy frászt!
Elöl a túristacsoport most ért a vámosokhoz, megálltak, váltottak néhány szót. Még emberi szkafandert is láttunk, boldog emberét, hisz boldog most ez az egész világ, ameddig befutja a gondolat, még azon túl is. A boldog viyaha, mert hiszen boldog õ is, bevár bennünket és barátságosan integet...
Megállj!
- A robot az elbocsátott emberé, azt mondja.
Nálam semmi sincs, csak mélységes szakadékba zuhanó boldogságom, Umat kése is a szkafander alatt és Ferner széttárt karokkal, szinte bocsánatkérõen áll elôttünk. Kicsi, de hatásos fegyvere a combján lóg, csatlósainak nemkülönben és mindannyian pontosan tudják, mirõl van szó. Az önkívület határán vagyok, amikor gépiesen meghajtom magam, szemem sarkából látom, hogy Umat ismétli a kába mozdulatot. Folytatjuk utunkat ellenkezõ irányba, Fernerék a robotjukkal, mi a viyahánkkal. Boldog, hogy összehozott bennünket.
- Io megértette az embert, aztán az ember is az embert. Törvény és méltóság!
Át kell, hogy segítsenek a zsilipen, félig öntudatlanul vetkõzünk, nincs semmi más, csak a boldogságom agytépõ csattanása a sötét szakadék fenekén. S ebben az egészben mégsincs annyi erõ, hogy szétrepessze az arasznyi üvegfalat.
Ott, túl emelkedik Ferner hajója, begyújtja-kioltja a rakétákat s a gúnyos villanások a tehetetlenség könnyeit csalják a szemembe. Karom hajlatába csapok egy fájdalmasat és többször is felordítok:
- Egy frászt!
Umat épp leemeli a sisakját. Fekete képén apró gyémántok folynak az álláig és megrõkönyödve kérdezi:
- Szóltam én egy szót is?