A Hungarocon '96 novellapályázatának
IV. helyezettje
"Viszontlátásra." Ez a szó visszhangzott a Kapitány agyában, ahogy társaival együtt sokkos állapotban meredt a hajó roncsaira. Lezuhantak… Nem tudták megcsinálni! Szertefoszlott az emberek milliárdjainak reménye, s azér a néhány ezeré, akik a földi rádiók mellett kétségbeesetten várják a jelentkezésüket. S azé a néhány tízé, akik eddig a szeretteik voltak. S az övék. Nem lesz "viszontlátás", és ahogy alig titkolt félelemmel kötülkémleltek, tudták, hogy itt adjon isten sem lesz.
Várták, hogy melyikük mozdul elõször. A hatszemélyes katapult a hajótól mintegy százméternyire csapódott a homokba, még tekintettel is fársztónak tûnt átívelni ezt a szörnyû távolságot. Aztán az elsõ ülésen megmoccant valaki. Óráknak tûnt, míg a hajó navigátora kicsatolta magát, és felegyenesedett. Utána lassan a többiek.
- Mé… - akart szólni valaki, és különös visszhang támadt a hatalmas kövek között kígyózó, homoks völgyben. Mintha rácso hullámok csapkodták volna az arcukat, a hangok szinte anyagiasulva verõdtek a testükhöz.
- Egy fene!… - jajdult fel a biológus, és valami halántéko ütötte õket. A visszhang volt.
A Kapitány elindult a lezuhant hajó felé, mert egy kapitánynak még azt is vissza kell hoznia, ami látszólag teljesen elveszett. Furcsa révületben konstatálta, hogy még élnek, de nem tudta, hogy ebben az esetben van-e ennek valami jelentõsége.
Nem volt mit nézni a hajón.
Félig sziklába, félig homokba csapódott,
a hajtómû szétszakadt darabjai úgy
hevertek a forró csillogásban, mint megannyi Bölcsek
Köve. Az idegen nap szikrázó hevében
a Kapitány Szüszüphoszt vélte láni,
amint éppen nekigyûrkõzik az egyik darabnak;
réveteg elmével próbálta eldönteni,
hogy vajon vigyorgás-e, vagy csupán az erõfeszítés
vicsorgása, amit az arcán látott.
Két nap múlva váltak barlanglakóvá. A helyet a katona találta, és jobb híján ez is megfelelt. Reménykedtek, hogy az élelmen és néhány, ilyen esetben hasznavehetetlen tárgyon kívül lényegesebb eszközökhöz is hozzájutnak a roncsban, mert a munkálatokat nem hagyták abba, szívósan küzdötték magukat az egyetlen belátható és ésszerû cél felé: hozzáférni a hajó rádiójához. "Szüszüphosz" - ismételgette magában a kapitány, mert már nem mertek hangosan beszélni - "Szüszüphoszok vagyunk valamennyien…"
A gödör szinte azonnal beomlott, ha a roncs ajtajához akartak jutni, mely mélyen aláfordulva kacérkodott reményeikkel; a felszínen maradt rész begyûrõdött a sziklába, szinte kétszeresére vastagodva állt ellen minden kísérletnek. "Szüszüphosz" - mondta ki hangosan is a Kapitány, aki a távoli bolygók hódítójából egyszerre barlangalkóvá vált, és ahogy a visszhang halántékon ütötte, rájött, hogy minden szó görgetett kõ, mely vissza-átgurul az emberen, megtöri, de csak annyira, hogy még fel tudjon állni.
Egyedül a felderítõ nem dolgozott. Újra és újra nekivágott s környéknek, hogy részletese leírásokkal szolgáljon a barlangi estéken, de mindig hamar visszajött. Beszélt magában, és a visszhang megrémítette; errõl mindenki tudott, de hallgattak róla. Nyolcórás nappalok és nyolcórás éjjelek váltották egymást, ettõl néha hisztériásan ébredtek éjszaka, és milliárd kilométerek gondolatának súlya húzta õket a fekhelyükre fényes nappal. "Még élünk" - alakult ki a jelszó, és a Kapitány, aki a búcsú pillanataiban a Föld legelsõ emberének számított, most büszke volt erre. Ásták a hajót, mely ostobán egyre mélyebbre merült a sivatagban, és semmiféle zöldön nem pihenhetett meg a tekintetük, amitõl szinte kiürült az agyuk.
Fogytán volt az élelem, a katapult készletébõl tengõdtek. A többihez hozzájutni lehetetlennek tûnt, s a hajó összenyomódott orra úgy meredezett az idegen égbolt felé, mint egy pusztai kunyhó. Egy alkalmasnak látszó estén a Kapitány még szólni akart, megosztani a többiekkel azokat az emlékmorzsákat, melyek még léteztek benne a Földrõl, de a többiek fásult közönnyel fogadták, s õ úgy érezte magát, mint az a bizonyos, aki görgette a a kövét felfelé,, és az izompróbáló monotóniában egyszerre csak túlpörgette a csúcson… Már fent van az égben, a csillagok között, és büszkén hiszi, hogy az a szikla onnan vissza már semmiképpen nem gurulhat.
A Kapitány néha álmodott. Hajókról, melyek valahol ott fenn szelik az ûrt és sohasem fogják tudni, míly néma áhitattal vágyakozik akár csak a látványukra is ez a hat ember, hiszen õk is ugyanolyan némaságban és áhitattal száguldanak céljuk felé; álmodott az egyre homályosabbá váló földi emlékekrõl, melyek nyomták a szívét még hosszú idõ után is; aztán reggelre ezek a látomások kõvé váltak, a sivatagban heverõ sziklákká, melyek úgy hevertek a homokban, mint sárga abroszon egy-egy gigantikus, hamuban sült pogácsa.
Lehetetlennek tûnt a katasztrófát követõ sokk mélységeibõl felmerülni. Minden tény és tudás, minden, ami kézzelfoghatóan valóságos és használható lehetett volna, kétségbeejtõen eltávolodott valamerre, s bármelyik után nyúlt volna a Kapitány, lélekben kettészakadt, s már nem tudta, melyik valósáságt õrizze meg. Tudta, kik vannak körülötte, s ha olykor az árnyékba telepedett, felsorolta a biológus, a navigátor, az orvos, a felderítõ és a katona nevét. Félelmében memorizált. Végül hozzátette, hogy õ maga a hajó mérnöke és kapitánya. Néha három, vagy négy külön személlyé vált, aszerint, hogy hány bizonyosságba akart kapaszkodni, de egyiket sem érte el, így hát felhagyott ezekkel a törekvésekkel, és megmaradt egyedülálló halandónak, aki erõsebb akarat híján álmodja tovább a rossz álmot. Az eszmélet utáni vágya is elsilányult.
A hajó egyre süllyedt a homokban. Kzömbös vastest és hiábavalóan izzadnak körülötte - rejti elõlük azt, amit õk rejtetek belé. A rádiót, a vizet, az élelmet: az otthon illúzióját. Néhány rövid, nyolcórás nap múlva elfogy a víztartalék és kevés szó hangzik a visszhang miatt, mely felerõsítve ostorozza õket.
A Kapitány tudta, hogy a többiek is álmodtak már. És furcsának tartotta, ahogy az árnyékban üldögélt, hogy íme, itt az ismeretlen és végtelen, amirõl álmodtak, az övék, és szörnyû, hogy seki nem veszi el tõlük ezt az álmot. Álmukban bújtak ki a csigaházból, amit mindannyain tudtak, de az ember még nem tanult meg visszafelé álmodni.
Aztán ismét elaludtak
a barlangban. Odakint különös fények lopakodtak
az égen megfoghatatlanul, mint maga a messzeség.
Mint egy tárt karú isten, aki mind a tíz kezében lobogó fáklyát tart, úgy közeledett a hajó a barlang fölötti éjszakában. Tíz csillag, mely elunta õrizni a hajótöröttek álmát, megmozdult, és kinyúlt a lelkek felé odalent.
- Hajó érkezik! - A katona óvatlan volt, a visszhang a földre teperte õket. Túlságosan régen hangzott hangos szó közöttük.
Hajó volt! De több annál: eszmélet, visszatérés, egy újabb, hihetetlen vágy megvalósulása, élelem, víz - élet! S a tíz reflektor fényében ünnepélyesen felsorakoztak az elcsigázott emberek.
"Nem volt igazam" - zsolozsmázta a Kapitány és felrémlett elõtte Szüszüphosz vigyorgó halál-arca, ahogy látomásaiban mindent elgörgetett elõlük. Valami már-már elfeledett tudást érzett visszatérni: közepes méretû, különleges hajó… Ilyet annakidején még nem is terveztek. "Hatszemélyes" - állapította meg, és valóban ennyien szálltak ki, s lassan közeledtek elgyötört csapatuk felé.
- Hatszemélyes - helyeselt már messzirõl a hozzájuk legközelebbi férfi. - Bajba kerültek, mi?
Bajba!… A Kapitány gondolatai ijesztõ gyorsasággal futottak egy eddig nem is sejtett, elképzelhetetlen jövõ felé.
Megmentõik, akiket férfiaknak néztek, nem földi emberek voltak. Ezt megérzi az ember, ha járt már panoptikumban és lenyûgözte az emberalakok hûsége, amelyeken közel sem a valóság, csupán a végtelen igyekezet tükrözõdik. A Kapitány legalább ilyen végtelen lojalitást próbált tanusítani, amikor a jövevénynek odanyújtotta a kezét.
- Nekünk sietnünk kell most - mentegetõzött az idegen. - A hajó az önöké. Viszontlátásra.
És eltûntek. Mind a hatan. A philadelphiai kísérlet óta tudták az emberek, hogy létezik teleportáció, bár az katasztrófával végzõdött.
"Szüszüphosz" - mormogta rögeszmésen a Kapitány a rendelkezésükre bocsátott ûrhajó ajtajában, aztán belépett.
Mindent látott és mégsem látott semmit ott belül. Csak körben a falakt, mintha egy üres szivardobozban lennének. Azért mégis hátrafordult, és egészen értelmetlen módon megkérdezte a többieket:
- Tudná valaki ezt vezetni?