A teherautó sofõrje elõzékenyen még az ócska láncfûrészt is leadta és elhárította a hálálkodásomat. Megszûnt a kisvasút, errõl senki nem tehet. Most egy ideig sokan lesznek az úton. Egy perc múlva elzúgott a ködben és én ott álltam Ted birtokának határán, a rozsdásodó síneken átvezetõ, poros dûlõn.
Félóra is eltelt, mire a ház lassan-lassan kibontakozott a ködbõl. Valahol, elõl, láthatatlanul nyikorogva egy nehéz gép húzott ki az udvarból, ha ez Ted olt, akkor várnom kell, míg fordul egyet. Nem nagy dolog, tudom, hol tartja a gint.
Vállamat kíméletlenül törte a fûrész, ezt még a tavalyi betakarításkor megígértem Tednek. Majd a kisebbik fiú gyakorolgat vele, feltéve, ha nem vették fel abba az iskolába... Hová is?
Csak futólag említhették, igen, akkor más beszédtéma járta. Csak egy éve lenne?
A kaput jelképezõ két oszlop elmaradt mögöttem, alig vettem észre. Felkászálódtam a lépcsõn, végre megszabadulhatok a súlyos szerkentyûtõl. - Hello, Dorothy!
A hugom épp akkor lépett ki a házból, csaknem összeütköztünk. Elmotyogott egy hellót, mintha minden nap találkoznánk és lefutott a lépcsõn. Hosszú szoknyája lengedezett a sietségtõl, ahogy a magtár felé vezetõ úton beleveszett a ködbe. És hogy pontos legyek, ebben a pillanatban én is ködnek éreztem magam. A korlátnak támaszkodva szusszantam egyet és megmozgattam merev tagjaimat. Szemügyre vehettem volna, hogy mi változott a farmon, ha nem lett volna a köd. Akár a felvizezett tej: a házhoz legközelebb esõ emeletes magtár is csak masszív, sötétlõ tömbként sejlett a fehérségben. Tök unalom.
- Hé, hé! - reszelt Ted hangja az asztal irányából, miután kopogás nélkül beléptem a házba. - A jó öreg Mike, és napra pontosan! - Megváltozott ez alatt az egy év alatt, de hát ki nem?
Megropogtattuk egymást.
- Én és az öreg fûrész, jelentem, megérkeztünk. Mi újság a marslakókkal? - Ted pohár után nézett, addig én vigyorogtam.
Súlyos mozdulatokkal telepedett vissza, elõtte az üvegbõl már jócskán hiányzott.
-Hagyd õket. - Legyintett.
Ez volt hát a tavalyi beszédtéma! A marsiak! Emlékszem, átjött az öreg Will családostól, mi és Ted három munkása egész este errõl beszéltünk. Jim, a gépész vezetett az ötven yardos marslakójával, az én kétszáz yardosom éppen hogy megelõzte Dorothyét, aki az utolsó lett. A yardok természetesen látótávolságot jelentenek, egy fejlett marsi hím alig négy láb magas.
Ittunk.
- Mikor kezdenétek? - szólalt meg Ted és újra töltött.
- Tõled függ - feleltem. Annyira kezdtem hiányolni Dorothyt, hogy csaknem elfelejtettem: közösen béreljük a kombájnokat. - Tõletek.
Odakint közeledõ zúgás, aztán valahol a magtár körül az ismerõs sistergés hallatszott, ahogy a pléhdobból kizúdúl a milliónyi kukoricaszem. Ted tiltakozó mozdulatom ellenére töltött, nyaka, akár egy gúnáré meggörbült és makacsul hajolt az érintetlen pohár fölé. Mintha egy feneketlen kútba nézne szüntelen, nem bírván elszakadni a látványtól. Ezek összevesztek.
Elég késõn jöttem rá és most szerettem volna tudni, hogy rosszkor jöttem-e, vagy épp jókor. Itt valamit tenni kell. Kukoricaszüret és a gazda a házban!...
- Még tartom a tavalyi rekordomat.
Böktem rajta egyet. Bár kétszáz yard igencsak közepes eredmény, de mit tehetek, az azóta észlelt másik sem jött közelebb, mint háromszáz. Ted lerakta a poharát és rám emelte a tekintetét. Úgy éreztem, hogy el kell mondanom és már mondtam is.
- OBrian fia jött át tavasszal, ha valaki igazi rekordot tart a környéken, õk aztán tartják! Bement hozzájuk egy nõstény, egyenesen a házig. Azt mondja, beszélni is hallották, amikor hosszas tanakodás után kiment hozzá az apja. Beszélt, dehogy! Szónokolt, akár egy pap, ebbõl persze semmit sem értettek az otthoniak, de észrevették, hogy aztán napokig nem mozdul a környékrõl.
- Az egy nõ volt! - Váratlanul vágott közbe Ted, persze, hibáztam és ismerhetném már a gondolkodásmódját. Úgy tettem, mintha az elbeszélés hevében tévedtem volna.
- Gaspar atya, a fiatal lelkész oldotta meg a rejtélyt, a marsiak nyelve ugyanis szerinte majdnem latin. "Helyet" kért a nõ, legalábbis így ókumlálta ki a dolgot és Ted, most olyat hallasz...
Dorothy neszezett odakint s bennem megtört a lendület. Tavasz óta mindenki latinul tanul a környéken, bent, a kisváros egyetlen kirakatában sem találni látcsövet, már mindenkinek van. Ki érti ezt?
- Bocsáss meg, Mike! - Dorothy hangja rekedt volt, hidegszagot hozott magával, ahogy meg sem várva, hogy felálljak, rácsókolt a homlokomra. Az üvegre esett a tekintete.
- Ó, Ted!
- Éppen azt mondom Tednek... - De Ted átölelte Dorothyt és áttuszkolta a szomszéd szobába.
- Valami fóbiájuk lehet - igyekeztem megtartani magamban az iménti lendületet - Vagy a Marson is a felszín alatt élnek: érzékelik a súlyt a fejük felett, vagy a tömeget, lényeg, hogy bizonyos esetekben - ahogy Gaspar atya mondja - szükséges, hogy sok-sok tonnát tudjanak maguk fölött. És az a "nõ" - állítólag -ott szült meg OBrianék silótartálya alatt, abban a félig földbe süllyesztett, körülbetonozott, nyirkos veremféleségben. Az ember hajlamos a túlzásokra, különösen OBrian fia, de azt mondja, az újszülött marsi nem éri el az egy centimétert. Halovány teste már-már áttetszõ és alakjában még egyáltalán nem hasonlít kifejlett szüleihez, csak késõbb, ki tudja, mennyi idõ múlva. És ezt az idõt azok között a bizonyos bõrredõk között tölti, melyeket az anyja a melle fölött visel ... - De hol van Ted?
A hangja egyre kivehetõbben szûrõdik ki a szobából. "Sajnálom, Dorothy, hidd el, rettentõen sajnálom!"
Szavaiból végtelen melegség sütött s amint kinyitotta az ajtót, egy önkéntelen mozdulattal az üveg után nyúltam.
Ahogy mellém telepedett otthonosan, neki is töltöttem. Szüksége volt rá. Legalább három napja nem borotválkozott s mintha megnõttek volna az arccsontjai. Mohón nyúlt a pohár után.
- Akarsz beszélni róla?
Fáradtan hátradõlt. Szavaim súlyosan függtek a csendben, már-már azt hittem, rám zuhannak és összenyomnak. Bárhogy is van, egy asszony, még ha a hugom is...
- Mondd te! - Legyintett.
Percekbe telt, míg újból elkapott az iménti lendület és elmeséltem mindent, amit OBrian fiától hallottam, megtûzdelve persze saját feltételezéseimmel és kételyeimmel. Ted hol figyelt, hol nem, de hálistennek már nem Dorothyra gondolt.
- Tehát - fejeztem be a mondókámat -, hinni, vagy nem hinni?
- Nagyjából jó.
Nagyjából! Öreg Ted - gondoltam kajánul - ezt akár meg is írhatnánk. Nagyjából! Feltéve, ha beülünk az iskolapadba és ...
- Salve.
Mintha a falak szólaltak volna meg. Életemben nem hallottam még ilyen döbbenetes hangot. Ügyesen változtatja a hangját az öreg cimbora. - Servus.
Ez már a saját hangja és ... Egyszerûen átnéz rajtam!
Egy marslakó állt bent, belül az ajtón, egy "háromyardos" marslakó! Ahogy hátrafordultam, ezer hangya nyüzsgött a bõröm alatt, azt hittem, egyszerûen elrepülök. - Servus.
Ez az én hangom volt, Ted, itt valami nem lesz rendjén!
De a marsi ott állt továbbra is, két karját fénylõ pocakja elõtt kitárva, olyanformán, mintha egy láthatatlan gömböt készülne átadni és határozottan felém fordulva megismételte a köszönést. De más szemmel néz rám, mint Tedre. Idegenül.
Micsoda alkalom! Az ajtó!... Ha most valahogy az ajtót...
Néztem, ahogy Ted beszél hozzá. Hogy volt rá képes! A marsi rezzenetlen szemmel hallgatta a számomra felfoghatatlan értelmû, dallamos szavakat. Két, egészen emberi kezét maga elõtt tartotta és mintha rendkívüli igyekezettel egyensúlyozna meztelen, vékonyka lábain. Csak bõrredõi rándultak meg néha, zöldes tekintete is csak akkor váltott fókuszt, amikor Dorothy széles ajtónyitással kilépett a szobából.
- Ó, Tapahuvi! - Szemébe könnyek szöktek. Néhány szót váltottak Teddel, majd a marsi egy hamisítatlan meghajlással ajtót nyitott Dorothynak.
Egyik ámulatból a másikba estem. - Ted!
Láttad, akartam kérdezni, de ez a legostobább kérdés lett volna, amit ilyenkor az ember feltehet. Mindig megzavar, ha körülöttem túl gyorsan történnek a dolgok.
- "Helyet" kért - ugrott be OBrian esete és iszonyú félelem töltött el a gondolattól, hogy valamiért nem maradhatok. Vágytam, kimondhatatlanul vágytam az élményre, melyben itt részem lehet, de fogalmam sem volt, mi lehet az.
- Egy éve - riasztott fel Ted - egy éve már, hogy a környékre telepedtek. Egy-két hétre eltûntek ugyan, de mindig visszatértek. Aztán a tavasszal - sóhajtott - idejött Tapaheva.
Mintha nem ezt a nevet említette volna Dorothy. Akkor ez a párja lehetett...
- Késõbb már nyilvánvaló volt, hogy otthon érzik magukat. Ahogy Tapaheva ideje közeledett, egyre jobban megértettük egymást. Együtt tanultunk a fiúkkal. Szinte természetesnek tûnik, hogy a marsiak egyetlen szavunkat sem tanulták meg, gesztusaik is egészen más jelentéssel bírnak. Tapahuvi elérte, - mosolyodott el - hogy egy-két tekintetben szigorúan eligazítsam a fiaimat, aztán békésen telt a nyár - egészen mostanáig.
Felállt s kifürkészett, felszállt-e már a köd.
A marsi természetnek micsoda rejtelmei! Emlékeim felkavarodtak s szinte láttam, hogyan foszlanak semmivé az idegenekrõl kreált képeim. Ted eltávolodott tõlem, úgy éreztem, mintha õ is idegen volna már és nem tudtam, ki követte el a bûnt, amiért ez így van. Egy ismeretlen ember állt elõttem, aki valami oknál fogva épp nekem gesztikulál és jobb híján hozzám intézi a szavait.
Tapaheva a magtár földszintjét foglalta el tegnapelõtt. Fiunk lesz! - jelentette ki határozottan a marsi, és Ted családja valamiért ebben a legkevésbé sem kételkedett. Ted leírta az idegen örömének hallatlan megnyilvánulásait, késõbb már a magtárba sem mehettek be, Tapahuvi szótlan hajlongással õrizte az ajtót és odabent Tapahevát.
A szülés tulajdonképpeni lefolyásáról ember nem tudhat semmi pontosat. Az apró marslakó állítólag egyszerûen csak "megjelenik", miután az anyja hosszú órákat töltött révült mozdulatlanságban. Egyszerre csak jelen van. Anyja a tenyerén tartva órákig moccanatlan szemléli, majd egy végtelenül lassú mozdulattal közelíti az alaktalan apróságot a bõrredõi felé, ahol az rövid idõ alatt dönt és elhelyezkedik a szürkéskék lebenyek között. Marsi emlékezet óta nem hallottak életképtelen újszülöttrõl. Mintegy a megjelenése tanúsítja, hogy élni fog és az apának minden oka megvan az örömre.
Akkor hát minden rendben, akartam mondani, de Ted még mindig a szavak keresésével küszködött. Odakint ismét dübörgés hallatszott, az ablakon át láttam, hogy felszállt a köd.
- Tegnap hajnalban aztán - folytatta komoran - megérkeztek a kombájnok...
A szokásosnál korábban, s mint minden évben, most is letértek a Sweetwater dûlõn és jövetben felszippantották azt a harminc sor termést. Még ágyban voltunk.Dorothy sikoltására ébredtem, Jack is azonnal lerohant és nagyon nyomorultul nézett ki, ahogy megdermedve hallgattuk az ismerõs hangokat a magtár felõl. A kombájnosokat nem értesítette senki, mit sem sejtettek az egészrõl. Kirohantunk a házból, úgy, ahogy voltunk.
Ted a zsebébe kotort és elõhúzott egy szivart, ezt még sohasem láttam tõle. "Azóta" - magyarázkodott és ügyetlen mozdulatokkal rágyújtott. Nem szóltam, több okból sem, nyakig benne volt szegény.
- Az udvar közepéig futottunk. - Köhécselt, de a füst nem hagyta békén. Intett, hogy kövessem és kiléptünk a tornácra. A fûrészen csaknem átesett, észre sem vette.
- Már késõ volt. - Nagyokat nyelt. - Dorothy hisztériás rohamot kapott. Jack elkékült szájjal reszketett, nem bírtam rávenni, hogy segítsen az anyját visszavinni a házba.
Szándékosan kerülgette a lényeget, aztán elhallgatott, mintegy a fantáziámra bízva a tragédia folytatását. És én elképzeltem a szinte öntudatlanul kuporgó marsi lényt, ahogy az életadás extázisában hazagondol. Lélekben õseivel van, anyjával, rokonaival, elsõ lépteit irányító bölcsekkel tanácskozik és valami számunkra ismeretlen istenséghez emeli áldásra gyermekét. Feltételezések és képzelgések, ahogy már ez egy vénülõ farmertõl kitelik.
Egyetlen perc alatt negyven tonnányi kukorica zúdult a nyakába a csúszdákon, de itt már megállt a képzeletem és Tedre pillantva lassan görcs húzta össze a gyomromat.
- Iszonyú sokkot kaphatott - meredt maga elé. - Mintha villám vágna az agyadba, de életben hagy, hogy soha ne feledd az idegen földet... - Most nem értettem, mirõl beszél, egyébként sem használt soha ilyen szavakat. - Rárakódik a lelkedre, nem hagy nyugodni és tudod, hogy évezredekig minden leszármazottad cipeli ezt a szörnyû terhet!...
Megrendülten hallgattam.
A magtár körül jókora területen, embernyi magasan állt a termés a szabad ég alatt. A hatalmas épület bejáratánál egy szürke kis folt téblábolt, mint aki nem tudja, bemenjen-e, vagy kinn maradjon mégis. Ted egy pillanatra sem vette le róla a szemét.
- Csodával határos módon menekült meg - nyerte vissza a hangját, - de ha így van, csakis marsi, nem földi csoda lehetett. - Oldódott a görcs a gyomromban. - Amikor Tapaheva kis idõ múltán megjelent a párja mellett, Dorothy újabb rohamot kapott, de most az örömtõl. Sok lett szegénynek.
Több volt a meghatottságnál, amit éreztem, figyelve õt. Az élet most állította elõször ily szokatlan próba elé, hogy még titkolni sem tudja aggódását az övéi iránt. Semmi kétség, a marsiakat is ide számította. Kemény tipus, nagy megrázkódtatáson kellett átesnie, hogy kiütközzenek szíve mélyére temetett érzései.
Tehát a marsi asszony él!
- Hol van most? - A tébláboló marsi felé intettem, de már õt sem láttam a magtár ajtajában.
- Õ is bent - intett a fejével és mintha az én fejemre zúdult volna negyven tonna kukorica, Ted kukoricája! És ha már belefogott, végig kellet mondania:
- Keresi a fiát...