Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

NEIL GAIMAN  BAGLYOKNAK LEÁNYA

 Eme történetet kedves barátom Edmund Wyld beszélte el nekem, aki Mr. Farringdontól hallotta, aki azt mondta, már sihederkorában is régi szóbeszéd volt. Dymton városában egy újszülött leányt hagytak a templomnak lépcsõjén, ahol megtalálta õt másnap a sekrestyés, s az csecsszopó gyermek kezében fura dolgot tartott: egy baglyoknak köpetjét, amit szétmorzsolván megszokott dolgokat mutatott: bõr, fogak, apró csontok voltak a köpetben.
 Az városnak asszonyai ekkor következõképp szóltak: a leányzó baglyoknak leánya volt és máglyán kell elégetni, mivel nem leánynak született. Mindezeknek ellnére a városi tanácsnak tagjai másként vélekedtek, s a gyermeket a Klastromba vitték (nem sokkal a Pápai idõk után esett mindez, s a Klastrom elhagyatva állott, lévén a derék lakók Ördögöknek, s egyéb ártó teremtményeknek, kísértetek baglyainak búvóhelyéül tartották) és ottan hagyták, az városnak asszonyai közül pediglen minden napon egy fölment a Klastromba és megetette a gyermeket.
 Azt jövendõlték sokan, hogy az gyermek elpusztul majd, de nem így lett: helyette cseperedett évrõl évre, mígnem elérte az XIIII esztendejét. A legcsinosabb teremtés volt, akit szem láthatott, szép szál leány, aki napjait a Klastrom magas kövei között élte, ahol senki nem láthatta, csak az asszonyok, akik naponta meglátogatták és gondját viselték. Egy napon a vásárpiacon az egyik asszony túlontúl hangosan talált szólni a leánynak szépségérõl, meg arról, hogy nem tudott beszélni sem, mivel nem akadt, ki megtaníthatta volna rá.
 Dymton emberei, az idõsebbek, s a fiatalok, kiknek nem pelyhedzett még a szakálljuk sem, összebeszéltek és így gondoltak: ha megnéznék maguknak, ugyan ki tudná meg? (Megnézés alatt azonban azt értették, mind magukévá teszik.)
 Végül kigondolták hogyan legyen: akárha vadászatra indulnának együtt, nagy társaságban összegyûlnek, mikor a Hold telve lesz: így is tették, egyenkint kilopóztak házaikból és találkoztak az ispán háza megett, aztán a Klastromhoz mentek és ott mindenki egyenként besurrant a kapuján. A pincének legvégében találtak reá, ahová a zajok elõl bújt a leány.
 A leányzó pedig szebb volt, mint azt a képzeletükben gondolták: haja veres volt, ami nem szokványos eset, s csak egyetlen fehér ingeruhát viselt, s mikor meglátta a férfiakat nagyon megijedt, mert azelõtt sohasem láthatott férfit, csak az asszonyokat, akik ellátták õt: nagy szemeket meresztett rájuk és kurtán sikkantgatott, mintha azt mondaná nékik, ne bántsák.
 A városnak férfiai azonban csak mulattak ezen, hiszen gaztette gyûltek és gonosz, kegyetlen emberek voltak: és a Holdnak fényénél jöttek.
 Akkor a leány nagy rikoltásba és sikoltásba kezdett, azonban a férfiakat nem tántorította el ez céljuktól és az ablaknak keretjében elsötétült a Holdnak fénye: eltakarta valami és hatalmas szárnyak csapkodása hallatszék, ám a férfiak nem találták úgy, hogy ez gátját vethetné annak, amit tenni készültek.
 A Dymtonban maradt népek aznap éjjel huhogással, rikoltással álmodtak, miféléket nagy madarak szoktak hallatni: arról álmodtak, hogy kicsiny, apró egerekké és patkányokká változtak.
 Reggelre virradván, mikor már magasan járt a Nap, a városnak asszonyai keresni kezdték mindenütt az embereket és fiaikat. Midõn a Klastromhoz érkeztek, a pince padlózatján csontokat és baglyoknak köpetét lelték: a köpetekben pedig hajat és csatokat és érméket és kis csontokat találtak és szalmát szétszórva.
 Dymton embereit nem látták többé. Pár évvel mindezek után azonban, mondják egyesek, látni vélték a leányt magas helyeken, mint például a legmagasabb tölgyfa tetején, ez mindig hajnalban és éjszaka esett és senkise akadt, aki esküvel merte volna fogadni, hogy valóban õ volt az.
 (Fehér teremtés volt: - Mr. E. Wyld azonban nem emlékezett rá, hogy a népek, akik látták õt, mondották-é, hogy volt rajta ruha, avagy nem.)
 Nem tudhatom ennek a történetnek igazságát, de érdekes elbeszélés, amit papírra vetek.