Jennifer

  Miután elbúcsúztam Cindytôl, még megígértem, hogy találkozunk. Nem tudhattam elôre, hogy ez már csak ígéret marad. Elindultam megkeresni az öreg négert az újságból, de kudarcot vallottam. Senki nem ismerte, soha nem látták, legalábbis ezt mondta mindenki. Igy nem kerestem tovább, magamnak kellett valamit kitalálnom.
  Egy újságosstand mellett mentem el éppen, és észrevettem, hogy az újságok még mindig a szemes gyilkosságokkal foglalkoznak. Belegondoltam, ha leadják, márpedig meg fogják tenni, hogy leadják a képemet, akkor nekem nagyon hamar változtatnom kell a külsômön. Talán még a személyiségemen is. Ez bizony nehéz lesz. Meg kell próbálnom, nem tehetek mást.
  Betértem egy szupermarketbe, és vettem hajfestéket, ollót, ruhákat, egy napszemüveget, ami jó nagy volt, alig maradt pénzem. Errôl is gondoskodnom kellett egyhamar. Azt gondoltam, hogy ezzel a külsôvel még tehetek bármit, mielött átvedlem szôke szépfiúvá. Igy is, úgy is bünös vagyok, és ha még rakok szenet a tüzre, sokkal jobban égni fog. Komprende? Egy gyilkos nem tünhet csak úgy el. Kell még valami érdekeset tennem, mielött eltünök. Még éreznem kell a vér szagát utoljára. Már régen lemondtam a szemek varázsáról. Nem fogják tudni, hogy én voltam az. Valami extrémet kell kitalálnom. Még utoljára kiélvezem magam!
  Már esteledett, s én a szállóba mentem. Leraktam a cuccot a fürdôszobába, mindent egy helyre. Gondoltam holnap végzem el az átalakításokat, ma elmegyek szórakozni.
  így is lett. Tíz óra tájt kiöltözve, frissen, mondhatjuk úgy, hogy kinyalva indultam egy messzi bárba, hogy felcsípjek egy nôt. Felszálltam a metróra, mentem négy megállót, és leszálltam. Néhány embertôl érdeklôdtem a szórakozóhelyek felôl, de mindenki mást mondott. Tehát megint magamra kellett hagyatkoznom. Nem gyalogoltam sokat, csak míg a Napfény nevezetü diszkó elém nem került. Belül színes fények villództak a cigarettafüstös levegôben. Volt egy nagy táncparkett, és két bárpult. Leültem az egyikhez, és kértem egy sört. A kis, kigúvadt szemü kiszolgáló pár másodperc alatt elémlökte az italt, fizettem, és körbenéztem.
  Több csinos nô is mosolygott rám. A fele kurva lehetett, de a többi az bizony arra várt, hogy valaki megdöntse ôket. Képtelen voltam különbséget tenni a prostituáltak és a férjüket megcsalni vágyó háziasszonyok között. Megérzés, mondogattam magamban. Csak szagold meg ôket. Az egyiknek pénz szaga van, a másiknak vad, szexre éhes illata. Nem illik megkérdezni, hogy kurva-e az illetô. Ez az izgalmas benne. És ha az is, akkor mi van? Nekem csak egy dologra kell, és egész éjszakára.
  Kiittam a sörömet, utána kértem egy koktélt. Mégiscsak jobban néz ki, nem? A nôk úgyis eleget láthatják a férjüket a televízió elôtt, sörrel a kezükben.
  Meg is lett a hatása. Egy nô, miután megelégelte a szemezgetést, odalépett hozzám, és tüzet kért. Gyönyörü, göndör, vörös haját nyugtalanul dobálgatta. Combja olyan hosszú volt, hogy elképzelni sem tudtam, hol ér véget. Arca kisebb plasztikai mütéten esett át, de megbocsátható volt a szépen ivelt orr, a húsos száj. Meghívtam egy italra, beszélgettünk, táncoltunk, aztán megkérdezte:
 - Hozzám, vagy hozzád?
  Természetesen hozzá mentünk fel. Még ki sem nyitotta a kaput, már rám tapadt húsos ajkaival. Faltuk egymást, és tépkedtük a ruhákat. Jó pár gombom le is szakadt, de akkor ez nem volt érdekes. Ledöltünk egy régimódi kanapéra, majd foggal téptem le róla a melltartót, és a fekete, csipkés alsónemüt. Szinte már az orgazmus kapujában állt a nô, de még el sem kezdtük, most jött a java. Olyan hévvel egyesültünk, hogy úgy éreztem valami megszakadt a nôben, de nem szólt semmit. Csak lihegett, és nyögdécselt. Arcom a mellébe túrtam, és minden egyes lökésnél beljebb éreztem magam a húsban. A forró hüvely úgy szorított össze, mint valami síkos fogó, ami csak néha enged. Körmeit belém mélyesztette, kezdett fájdalmassá válni a dolog. Aztán felvillant elöttem egy tized másodpercre a menny, és ernyedten borultam a nô vállára.
 - Ez isteni volt!- hallottam Jennifer izgatott hangját.- Remélem még vannak hasonló dolgok a tarsolyodban, ugyanis ma éjszaka nem engedlek el!
 - Nem is akartam elmenni.- feleltem.
 - Valamilyen értelemben már egyszer elmentél!- mosolygott Jennifer saját szellemességén, amire nem válaszoltam.- Addig nem szállhatsz ki belôlem, amíg túl nem esünk a második aktuson!- jelentette ki, és máris mozgatni kezdte újra a csípôjét.
 - Csak várj egy pár percet, míg újra készen állok!- lihegtem a fülébe.
 - Na, jól van! Addig beszélgessünk.
 - Jó. És mirôl?- tettem fel a kérdést.
 - Hát, rólad! Például mit dolgozol?
 - Éppen szökésben vagyok a rendôrség elôl!- válaszoltam vidáman.
 - Ne hülyéskedj már! Én komolyan kérdeztem.- mondta, és a fenekemre csapott.
 - Én nem hülyéskedem! Egy igazi bünözôvel van dolgod! Egy nem hétköznapi gyilkossal.- súgtam. Felcsillant Jennifer szeme, mint aki kincsre lelt. Beletúrt a hajamba, és azt suttogta:
 - És ez a nem hétköznapi gyilkos még az ágyban sem mindennapos!- a hátamra fordított, és sziszegve szorította ismét satuba szerszámomat. Megkezdôdött a második aktus. Még vadabbul, még gyorsabban történt minden, mint legelôször. Egy nagy remegést éreztem utoljára, ami megrengette a világot körülöttem, aztán meghaltam. Csak szívem erôs dobogása ébresztett fel, ami a torkomba kúszott fel, és agyamba hatolva, beindította újra a légzésemet.
 - Tudom, ki vagy!- szólt a nô.
 - Na, és ki?- kérdeztem játékosan.
 - Te vagy az a szerelmes gyilkos, aki egy hatalmasat szeretkezik egy nôvel, mielött megölné. Nincs igazam? Az egyik újságban írtak rólad. Tudom, mennyire szereted a szemeket.
  Teljesen lemerevedtem Jennifer szavai hallatára. Hát mégis tudnak rólam? Már eljutott mindenkihez, hogy én vagyok a gyilkos? Ez lehetetlen. Régesrégen elkaptak volna már!
 - És melyik újságban olvastad?- kérdeztem higgadtan.
 - Csak az egyik kacsa-újságban, a Különleges bünesetek rovatnál. Állítólag valami jósnô leírása alapján tettek közzé egy képet rólad, de szerintem sokkal jobban nézel ki így élôben. Vagy lehet, hogy csak a szex szépített meg ennyire?
 - Kösz a bókot. De azért szeretném tudni, miért nem hívsz segítséget, míért nem futsz el, menekülsz elôlem?
 - Mert azt akarom, hogy megölj.- válaszolta komolyan Jennifer.- Látni akarom az arcod, mielött meghalok. Az áldozatod akarok lenni, hogy mindenki rólam beszéljen!
  Ez még nálam is betegesebb, gondoltam magamban. Kezdtem félni ettôl a nôtôl, pedig nem azért jöttem ide, hogy elvágjam a nyakát, vagy megfojtsam, vagy bármi mást müveljek vele? Ez így nem tetszik nekem! Semmi ellenállás, semmi fájdalom, szenvedés. Ez olyan, mintha az erdôben sült vadra kéne vadásznom.
 - Már ott a Napfényben is tudtad, hogy én vagyok?
 - Nem, csak amikor mondtad, akkor ugrott be. Viszont az elején is éreztem, hogy te más vagy. Senki nem tud olyan jól kefélni, mint egy ôrült.
 - Szerinted én ôrült vagyok?- vágtam rá haragosan.
 - Igen. Te beteg vagy, ôrült, megátkozott, gyilkos! Szúrd belém a késed, aztán vágd ki a szemeimet! Gyere, a tied vagyok!- lefeküdt a földre, széttárta a combjait, ami persze nagyon izgató volt, még két menet után is. Letérdeltem, és bekúsztam Jennifer lábai közé, hogy harmadszor is a magamévá tegyem. Nem tudom, hogy a félelem váltotta ki ezt belôlem, de harmadszor is nagyot élveztem. A nô, mint valami kígyó, úgy tekergôzött a földön, miközben ô is elment.
 - Igen!- kiáltotta hangosan.- Igen! Igen! Igen! Te vagy a legjobb!
  Lekászálódtam a nôrôl, majd gondolkozni kezdtem.
  Miért is voltam ott? Hogy játsszak. Erre tessék, megfordult a kocka, és velem szórakozik az a kis lotyó! Megkapja, amire vágyik. Megölöm, ha annyira kell neki a fájdalom. Majd tudni fogja, hogy én nem viccelek, és a halál sem mosolyogni való dolog.
 - Akkor túlesünk rajta?- kérdeztem, mintha mindennapi dolgot müvelnénk.
 - A tied vagyok, egészen! Rendelkezz velem!- biztatott Jennifer. Arca teljesen kipirult, tekintetében az ôrület színei játszottak.
 - Hogyan akarsz meghalni? Gyorsan, vagy lassan, de fájdalmasan?
 - Döntsd el te, hiszen te vagy a gyilkos!
 - Ez igaz! Akkor lassan, de fájdalmasan, hogy érezzem ereid lüktetését, pulzusod szapora verését! Á, hagyjuk a színjátékot! Mindjárt jövök, addig ne hagyj itt, kedvesem!- mondtam, és kiléptem a konyhába valami késért, de csak tompa kenôkéseket találtam. Gondoltam, ha nincs ilyesmi,akkor majd természetes úton kell megölnöm.
  Mire beértem a szobába, Jennifer vonaglott. Kezei hosszú combjai közt, szeme lehunyva.
 - Segítek!- mondtam, és behajoltam a két csodás láb közé. Elôbb csókolgattam, aztán harapdáltam a kisajkakat, egyszercsak Jennifer felordított.
 - Mi a baj, drágám? Csak nem fáj valamid?- kérdeztem véres szájjal,vigyorogva.
  Könnyek kezdtek záporozni szemébôl. Én pedig följebb csúsztam, és leharaptam a bal mellbimbóját. Veszettül ellenkezni kezdett. Ezt már szerettem. Végre éreztem a félelem különös illatát, amint pórusaimba beáramlik, megtölti orromat ez a kesernyés illat. Tisztára kezdtem elveszíteni uralmamat a testem fölött. Beleharaptam a nyakába, vér szökkent föl. Mohón ittam magamba ezt a vas tartalmú nedüt. Aztán ismét lejjebb mentem és vadul szívtam melleit, mint egy éjszakai vámpír, akinek létszükséglete a vér. A nô köhögött, kapálózott, sírt, nyögdécselt, különös elegyét alkotva a félelemnek, fájdalomnak, gyötrelemnek, és a kéjnek.
 - Ezt akartad?- kérdeztem vért fröcsögve a félholt Jennifertôl. Csak a fájdalom volt a válasz, semmi más. Ha ezt akarta, és élvezte is, akkor igazán mazochista lehetett a nô.
  Még nem halt meg, de azt mondtam, hogy lassú lesz, és fájdalmas. Én betartottam a szavam. Onnan már nem volt visszaút. Megjött a kalauz, és a lánykának nem volt retúrjegye az életbe. Nagyokat öklöztem az arcába, mire kiadta lelkét. Már mondtam, hogy nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy a szemes-gyilkos mûködött ismét. Nôt amúgysem ütöttem volna meg soha, de ez kivételes alkalom volt. Pedig milyen jó volt az ágyban! Milyen aktív, friss, erôs. Ennek is vége már.
  Jennifer hulláját a hasára fektettem, kerestem valami kábelt, és összekötöztem. Ez nem rám vallot, és így volt helyén. Letusoltam, felöltöztem, és távoztam. Még visszakiáltottam:
 - Szia, drágám! Nagyon jó volt veled!- aztán vidáman, erôtôl duzzadva kiléptem a sötétségbe.
 

Az elsô nyom

  Nem nevezhetném New York-ot egy sötét városnak, kivilágított utcáival, és neonreklámaival. Átvitt értelemben talán, mint a bûn egyik városa, de inkább Los Angelesre illenne ez a jelzô. Percenként megölnek egy embert, Jennifer csak egy lesz a sok közül, ezt tudtam már elôre.
  Nem volt kedvem a szállóba menni még, így lôdörögtem a zsúfolt utcákon, ahol kurvák, stricik, buzik, és zsebesek uralkodtak.
 - Hé, picim, nem akarsz bejönni?- kérdezte egy kikent-kifent, sárga toppos prosti.
 - Gyere ide a mamához.- ez pedig egy hatalmas mellü vénasszony volt, aki már elég régóta ûzhette az ipart.
 - Akarod érezni milyen nedves vagyok?- mondta egy fogatlan, undorító kurva, aki az egyik kapualjban állt. Hogy akarom-e érezni milyen nedves? Mármint hol? Én inkább nyálkásnak mondanám, vagy büdösnek. Na, azt aztán érezni lehet. Elegem lett azokbôl a kibérelhetô zombikból, inkább mentem haza, hogy megkezdôdhessen az átváltozás.
  Nem a szokásos úton indultam el, hanem egy kis kerülôt tettem, hogy utoljára, mint önmagam nézhessek körül. Keresztül mentem három utcán, majd lekanyarodtam. Kezdtem otthonosan mozogni a városban, nem volt nehéz kiismerni a környéket. Ismét befordultam egy sarkon. Szük sikátor állt elöttem, hosszan elnyúlva, mintha álmát aludná. De jó neki, gondoltam, és beléptem az utcába.
 - Hé, haver!- tünt elô a sötétbôl három figura.- Na add csak ide a pénzed, ha jót akarsz!
  Három néger kölyök volt, fiatalabbak lehettek nálam. Az egyik kezében kés, a másikéban baseballütô. A harmadik csak a beszélôkéjét használta.
 - Na, mi van? A füleden ülsz, hapsikám?- kérdezte a késes.
 - Minek nektek az, ha tellik ilyen cuccokra?- kérdeztem vissza haláli nyugodtan.
 - Ne parasztkodj már! Add ide a lóvét, és elmehetsz! Vagy szétverjük a fejed!
 - Csak nyugodtan! Nem félek tôletek!- felkaptam egy törött üveget a földrôl.
 - Nehogy megbánjátok! Még túl fiatalok vagytok, hogy meghaljatok!
 - Te, ez az ürge becsavarodott! Jobb lenne most megverni, mert még neünk ugorhat!- mondta az ütôs.
 - Várjatok!- kezdte a harmadik, és elôrébb lépett a fénybe.- Ezt a fickót valahol már láttam!
 - Szóval egy híresség, mi? Akkor tuti van nála lé! Vegyük el tôle!
 - Hol láttalak én már?- faggatodzótt, akinél nem volt semmi.
 - Talán az újságban. Talán az egyik kacsa-magazinban, a Különleges bünügyek rovatban.- mondtam büszkén, csapkodva a mellemet.
 - Tényleg! Ez a fickó ôrült! Már emlékszem, egy csomó csajt nyírt ki! Puszta kézzel kiszedte a szemüket, és megette!
 - Na, azért ne túlozzunk! Nem puszta kézzel szedtem ki, hanem mindig valami éles tárggyal, általában késsel. És nem ettem meg. Nekem se lett volna gusztusom hozzá.
 - Azt mondom, nyírjuk ki az ilyen szemetet!- kiabálta kétségbeesetten az ütôs.
 - Szerintem húzzunk a francba! Hallottam már, milyen bivaly erejük van az ilyen ôrültekenek!- ezzel meghátrálásra kényszerítette a többieket. Az ütôs még nekem akart rontani, de lefogták. Ekkor, mint egy igazi ôrült hangos nevetésbe kezdtem, és olyanokat kiáltoztam, amitôl a gatyájukba csináltak az utonállók. Felkapták a nyúlcipôt, és rohantak, míg el nem tüntem a látókörükbôl.
  Meg kellett változtatnom utamat, még egy kis kitérôvel, hogy megbizonyosodjak, senki nem követ. Aztán elmentem a hortyogó portás elôtt, fel a szobámba. Onnan a fürdôszobába siettem. Kikészítettem mindent, ami kellett az átvedléshez. Elôször a hajamat vágtam le, igen rövidre, majd ráraktam a hajszínezôt, és vártam, mikor készül el. Elôpakoltam addig az új ruhákat, próbálgattam ôket. Kezdett borostám is kinôni, de hagytam, hisz csak megzavarja majd a zsarukat. Végül elkészültem, és ott álltam a tükör elôtt. Nem hittem a szememnek. Én magam sem ismertem magamra. Talán mindig ilyen szerettem volna lenni, és most sikerült. Ha így rámismernek, akkor Oscar-díjat nekik. Fôleg a napszemüveg volt jó választás, mert eltakarja az egész szemgödröt, és nem átlátszó az üveg.
  Pompás!
 

Az álarc mögött

  Szinte a fülemben csengett az egyik kis néger kölyöknek a hangja, amint a rendôrséggel beszél telefonon:
 ,, Igen. Már mondtam, hogy csak úgy nekünk támadt. Hát nem érti? Az az eszelôs meg akart ölni minket. A sötétbôl lépett elô, alig tudtunk elmenekülni. Egy hatalmas nagy késsel hadonászott, miközben a szemei izzottak, a szája meg habzott. Gyorsan kapják el, különben meghal még egy csomó ember! Siessenek! Már mondom is a címet, ahol láttuk...''
  Biztosan tudják már, hogy New Yorkban vagyok. Ezek nem szeretik, ha egy ôrült mászkál az ô területükön. Jobban szeretnek megfélemlíteni embereket, mintha nekik kellene félniük. Egyébként nem érdekel az egész már. Megváltoztam, és ez a fontos. Senki nem fog így rámismerni. Egyszerûen bombasztikus vagyok! Vajon Gloria most hol lehet? Valószínû, hogy még egy ideig Kanadában lesz. De ha visszajön, mit fog szólni hozzá, hogy egy elvetemült bünözô a gyermekei apja? Még szerencse, hogy ôk nem tudnak róla. Lehet, hogy nem is fogom látni többet ôket. Az én szemem fényei, fôleg Karen. Soha nem fogom elfelejteni az elsô találkozást. Majdnem sírtam örömömben, amikor megláttam azt a két gyönyörü kislányt. Mintha két angyal bújt volna Gloria szoknyája mögé. Mindketten nevettek. Aztán estére már jól össze is barátkoztunk. Az volt életem legszebb, és legkülönösebb napja. Éreztem, hogy felelôs vagyok valakikért, akik bíznak bennem, és szeretnek. Csak reménykedhetem, hogy amikor felnônek, ôk lesznek a Föld legszebb lányai, és minden férfi a lábaik elött fog heverni, mert nem adják meg magukat majd egykönnyen.
  Mindezen akkor gondolkoztam, amikor egy délután éppen üzleteket látogattam, hogy feltöltsem a ruhatáramat. Ekkor már saját lakást béreltem. Pénzemet lopott autók eladásából szereztem, de legálisan sehol sem dolgoztam. A rendôrök rám se hederítettek, viszont továbbra is kôröztek. Jennifer halálát nem az én számlámra írták szerencsére, mivel jól eltereltem a gyanút. Azt hittem ennyi elég is lesz, hogy eléldegéljek életem végéig, amikor megláttam egy ismerôs arcot.
  Egy áruházból lépett ki, kezében csomagokkal. Minden olyan különös volt. Az arcát, az alakját nem tudta megváltoztatni. Viszont befestette a haját sötétbarnára, és más stílusú ruhát vett fel, nem olyat, mint régen. Mégis elsô ránézésre felismertem az én kis besúgómat, Myriamot. Hatalmas melleit nem tudta hova rakni. Hosszú combjaira is úgy emlékeztem, mintha tegnap simogattam volna ôket. Nyugtalanul lépkedett magassarkú cipôjében, és mindenkit jól megnézett magának. Engem keres, gondoltam. Követtem egészen egy magas épületig, ami a Cyales nevezetü cégnek adott otthont.  Fogalmam sem volt, mi lehetett a cég dolga, de nagyon tetszett sötét, borús emblémája.
  Egy sárkány volt rajta, amint éppen tüzet fúj egy szép lányra. Félhold alakban helyezkedett el a sárkány, mint egy C betü. A háttérben szökôkutak, és vízesések voltak láthatók.
  Nem semmi. A vállalat biztos sok embert foglalkoztathatott, mert minden másodpercben valaki ki-, vagy belépett a forgóajtón. Én sajnos nem voltam olyan szerelésben, hogy bemehessek oda, tehát
vártam. Megettem egy hamburgert, és elszívtam három cigarettát, mire kijött Myriam, baloldalán egy másik nôvel. Az egyik rokona lehetett, mert nagyon hasonlítottak egymásra. Ez késöbb beigazolódott, amikor szereztem egy öltönyt magamnak, és az épületen belül, a lift mellett megláttam Myriam családi nevét.
  Éppen azt nézegettem, melyik osztályon dolgozhat a rokon, amikor mellettem kinyílott a lift ajtaja és kilépett rajta Myriam. A szívem hangosan zakatolni kezdett, még attól is féltem, hátha meghallja, és akkor végem. Szól az ôröknek, azok meg lepuffantanak, mint egy kutyát. Nem tehettem mást, mint vártam, míg elmegy mellettem. De csak a földet bámulta, és nem nézett fel egy pillanatra sem. Kifújtam a levegôt, és meglazítottam a nyakkendômet. Mintha a saját végzetemet láttam volna kilépni abból a liftbôl, annyira megfélemlített. Már egyszer mondtam, hogy meg fogja bánni. Ime, itt az alkalom, hogy revansot vegyek, amiért feladott.
  Mindenhova utánamentem, még oda is, ahol nagyon veszélyes volt a helyzet. Egyszer sem láttam fickóval, kivéve, amikor egy-két kollégája hívta meg üzleti ügyben ebédelni. Nem volt tehát barátja, akitôl tartanom kellett volna. Biztos nem akart egy újabb csalódást.
  Kiismertem a nôt. Tudtam, hova jár esténként, kivel találkozik, hol lakik. Ennél több nem is kellett. Elhatároztam hát, hogy meglátogatom.
 

Hívatlan vendég

 - Hát akkor jó estét, Myriam!- mondta Jack Sawrent a Cyales vezérigazgatója Myriamnak, amint a nô lakásának az ajtajához értek. Egy vacsoráról érkeztek meg, mely szigorúan üzleti volt. Bár Jack abban reménykedett, hogy Myriam megosztja majd vele az ágyát legalább erre az éjszakára, de csalódnia kellett.
 - Jó estét, Jack! Örülök, hogy elkísért.- Megfogta Jack karját, és egy halvány csókot nyomott az arcára. A férfi természetesen nem erre számított, ezért megpróbálta valahogy a nô tudtára adni, hogy valamit szeretne tôle.
 - Tudja, maga nagyon vonzó, Myriam. Nehéz lehet magának, így egyedül.
 - Kibírom.- válaszolta a nô egy vállrándítással.
 - Csak tudja ezt nem könnyü elnézni, ahogy maga szenved! Magának egy férfira van szüksége!- próbálta gyôzködni Jack.
 - Akkor majd keresek egyet!- vágott vissza szúrósan Myriam, ugyanis kezdte felismerni a helyzetet.- Majd holnap találkozunk bent a munkahelyen. Addig is legyen jó fiú!
  A férfi még állt pár percig a becsapódott ajtó elôtt, aztán bosszúsan a lift felé vette az irányt.
 - Te kis ribanc! Nem adhatsz kosarat egy vezérigazgatónak! Ebbe bele fog törni az a szép fehér fogacskád!
  A lift megállt, és ô észre sem vette, hogy majdnem elsodort egy férfit, aki éppen kilépett a fülkébôl. Ez a férfi Myriam lakása felé lépkedett fekete bakancsában, fekete farmerban, és kabátban, szôke, festett hajjal. Szemén a sötétség ellenére is egy napszemüveg volt. Kabátjában jó mélyen egy fegyver lapult. Egy harmincnyolcas, teli tárral. Tenyere izzadt, szíve gyorsabban pumpálta a vért, mint mielôtt a liftbôl kilépett volna. Arca aprókat rángott. Halkan nyitotta ki az ajtót, nehogy észre vegye valaki. Belülrôl vízcsobogás hallatszott, mert Myriam fürdeni készült. A férfi benyúlt kabátjába, és megmarkolta a fegyvert. Még hallatszott, hogy a nô tesz-vesz, mielôtt beszállna a kádba.
  Halk léptekkel surrant a nyitott ajtó felé. Kezében továbbra is a kiélesített fegyver. A fém bizsergett ujjai alatt, gyilkolásra ösztönözve gazdáját. A víz továbbra is lágyan folyt, majd Myriam elzárta a csapokat. Ledobta ruháit, és belépett a forró kádba. Habok lepték formás testét el, amint belemerült a nyugtató, gôzölgô folyadékba.
  A férfi még mindig figyelt. Egy lépést sem tett, és a lélegzetét is visszatartotta. Ekkor fény gyulladt a szobában. Hasonló kinézetû fickó ült egy fotelban, kezében szintén egy harmincnyolcas. Myriam nem láthatta ezt, mert a világítás nem látszott a fürdôszobából. A két férfi viszont tisztán láthatta egymást.
  Egyikük sem moccant. Vártak a másik lépésére, hátha meg tudják oldani a helyzetet, ugyanis elég kínos volt. Mindketten ugyanazt akarták: a nôt. Ezt bárki kitalálhatta volna, hiszen Myriam lakásán voltak, és felfegyverkezve. Nem számítottak egymásra. Ez akadályozta az egyiket a munkájában, a másikat pedig abban, hogy kedvére elszórakozhasson a nôvel. Szinte meghalt körülöttük minden, ahogy egymásra meredtek. Az álló férfi lassan levette napszemüvegét, és a kabátjába tüzte. A másik még mindig ráirányította a fegyverét, le nem véve a szemét róla. Csak Myriam dalolása törte meg a halott csendet. Erre mindketten a fürdôszoba felé figyeltek. Nem kellett beszélniük, elég volt tudniuk, hogy a másik majdnem ugyanazt akarja. Azt akarják, hogy a nô legyen halott. Mégpedig hamar.
  A késôbb érkezett kihúzta kezét a kabátjából, fegyverét a helyén hagyva. Feltartotta a kezét, hogy nincs nála semmi. A másik csak figyelt,és mosolygott.
 - Látod, megértjük egymást!- gondolta a fekete ruhás.- És én most szépen elmegyek.- máris hátrálni kezdett az ajtó felé, de közben nem tett semmilyen gyanús mozdulatot.- Ha te akarod megölni, akkor minek szennyezzem be a kezem!
  Már kint is volt a lakásból. Csak annyit látott utoljára, hogy a szoba ismét sötétbe borul. Myriam mit se tudva az egészrôl tovább dúdolta Madonna Virgin címü számát. Én meg csak vártam abban a jó puha fotelban, kezemben a harmincnyolcassal. Fogalmam sem volt, miért akarta elkapni Myriamot az a fickó, de elég gyorsan elpucolt, amikor meglátott engem. Már nem érdekelt, ha elkapnak. Fôleg, hogy ennél a pasinál is hiányozhatott egy-két kerék, mert biztosan nem fog feladni. Neki elég, hogy elvégezte a munkát. Felmarkolja a pénzt, és eltünik ebbôl a városból. De vajon kinek állt szándékában kicsinálni rajtam kívül ezt a besúgót? Talán nem vagyok egyedül, akit feladott? Valami ügynök? Remélem elmondja, amikor befejezte a pancsikálást. Ennyi idôt még hagyok neki.
  Szinte éreztem bársonyos, nedves testét, amikor kilépett a kádból, és a türölközôvel végégsimította magát. Mivel nem láthattam abból a helyzetbôl, ahogyan vártam ôt, így csak elképzelni tudtam a feszes melleket, a csókolni való nyakat, és a többi csodálatos testrészt. Majdnem elfelejtkeztem arról, hogy miért is voltam ott. Természetesen nem azért, hogy mindezt láthassam, és érezhessem, hanem azért, mert válaszokat szerettem volna kapni a kérdéseimre.
  Myriam félmeztelenül sétált át a szobán a fürdôszobával szemközti szekrényhez, ahonnan ruhát vett ki, hogy felöltözzön. Nekem pontosan háttal állt, ezért nem vett még észre. Aztán a kapcsólóhoz lépett, és felkapcsolta a lámpát. Amikor hátrafordult, kezét a szájához emelte, és majdnem elsikította magát. Ijedten bámult rám, mintha nem látott volna soha életében.
 - Hello, szépségem! Rég nem láttalak!- kezdtem.- Azt hiszem van mit mondanod nekem! Kíváncsian hallgatom a történetet arról, hogy hogyan szolgáltattál ki a kékruhásoknak!
 - Az nem én voltam!- kezdett szabatkozni a nô.
 - Hát akkor ki? Talán én?- kérdeztem a pisztoly csövével a szívemre mutatva.
 - Egy idôs asszony volt, akinek elmebeteg gyerekei voltak. Õ látott téged meg, amikor hozzájuk jártál. Õ adott rólad pontos személyleírást, miután felébredt a kómából, ugyanis elájult, és kómába esett, amikor meglátta a hullákat a pincéjében.- hadarta Myriam, elfehéredett arccal.
 - Azt akarod mondani, hogy te egy szót sem mondtál a rendôröknek?
 - Eljöttek engem is kikérdezni rólad, de próbáltalak fedezni. Azt mondtam, hogy csodálatos barát voltál. Soha nem bántottál, és semmit nem tudtam a bünös elôéletedrôl. Azt hiszem elhitték, de nem adták fel, és tovább kutattak. Megtalálták az ujjlenyomataidat annál a hölgynél, aki régóta élt egyedül a házuk padlásán. Nem akart tudni róla, hogy mit müvelnek a gyermekei. Néha meglátogatták, hiszen ennie kellett, de ô csak nagyon gyakran járt le. Akkor is csak azért hagyta el a padlást, mert nem kapott ennivalót. Szóval, mivel az ujjlenyomatod nem stimmelt a vélt gyilkosok egyikével sem, ezért tovább kutattak.
 - Nem kell annyira sietned. Csak nyugodtan, mert lehet, hogy így nem fogom megérteni, amit mondassz!- tagoltam Myriamnak. Vett egy nagy levegôt és folytatta.
 - Azt mondták, hogy sok embert öltél meg! Nem úszhatod meg egy életfogytiglannal! Már vérdíjat is tüztek ki a fejedre! Hát nem tudod, mennyire borzasztó ezt hallanom?- visszatért belé az erô, arca újra kipirult.- Tudod, amikor arról volt szó, hogy beszélünk a kapcsolatunkról, miután gondolkoztam, akkor vártam rád, mert úgy éreztem segíteni tudok neked. Igaz, nem lettem volna képes megemészteni, hogy egy gyilkossal élek, de én elfogadtalak olyannak, amilyen vagy, csak közbeszólt a törvény.- leült elém egy székre. Belenézett mélyen a szemembe, és csak szánalmat tudtam érezni. Ez a lány az életét adta volna fel rám, tehát szeret.
 - Bocsánatot kell kérnem, amiért megvádoltalak egy olyan dologgal, amit nem is te követtél el! Esküszöm, ha hamarabb megismerlek, boldogok lettünk volna együtt. De ez sajnos már lehetetlen.- megfogtam a szék ülôkéjét, és magamhoz rántottam Myriamot. Ujjaim végigfutottak keskeny combján, majd megállapodtak a derekánál. Megcsókoltam, és ô viszonozta a csókot. Már kezdtem belemélyedni, amikor megszólalt a telefon.
 - Fel kell vennem!- szólalt meg Myriam.
 - Ne tedd!- kérleltem.
 - Tudják, hogy itthon vagyok!- és már emelte is füléhez a kagylót.- Halló!...Igen... Igen... Nemsokára úgyis jön értem André...Tudod, hogy milyen haragos, ha nem készülök el idôben, úgyhogy le kell most raknom. Majd holnap beszélünk anyu. Jó? Szia.- meg sem várta, hogy a másik végen elköszönjön az illetô, aki állítólag az édesanyja volt, és máris lecsapta a telefont. Aztán felémfordult.
  Várta, hogy megkérdezzem, ki az az André. Mivel jól ismertem Myriam itteni barátait, és kollégáit, azt kellett feltételeznem, hogy csak blöffölt, mert ki akarta hívni a zsarukat. Össze-vissza beszélt a telefonba annak a rokonának, akit már párszor láttam. Ugyanúgy ültem a fotelban, mintha nem is hallottam volna semmit. Myriam csak állt, és várta a kérdésemet, ehelyett odaléptem hozzá, a fegyvert a hasához nyomtam, és azt mondtam:
 - Már másodszorra próbálsz átvágni!
 - Mirôl beszélsz?- kérdezte ijedten.
 - Arról, hogy nincsen semmiféle André. Csak engem akarsz megint átverni, te ribanc!
 - Nem. Ez nem igaz! André a barátom. Mióta eltüntél, ô lett a védelmezôm.
 - Szóval zsaru?
 - Nem. Csak ô nyugtatott meg, amikor megtudtam, hogy üldöznek téged.
 - Egy szavadat sem hiszem!- suttogtam, farkasszemet nézve Myriammal. Ujjam remegett a pisztoly ravaszán. Majdnem elvesztettem az önuralmamat. Hogyan is bízhattam meg benne. Én hülye elhittem neki azt a sok baromságot, amit elmondott. Kedvem lett volna ott helyben agyonlôni, és megcsonkítani a testét, mint a régi szép idôkben. De nem volt rá idôm, ugyanis hirtelen fejbevágott a telefonnal, mit sem törôdve a hasának szegezôdô fegyverrel. A harmincnyolcas elsült, de a lövedék csak egy karcolást ejtett az oldalán. Mikor feleszméltem, már csak a csukódó bejárati ajtót láttam.
 

A hajsza

  A folyosó végén vettem észre az elsuhanó nôt. Miközben rohantam egy öreg férfi
lépett ki a lakásából, akit leütöttem. Egybôl eldôlt, mint egy zsák.
Tovább siettem, hogy Myriamot elkapjam, de a lépcsôházban semmi nesz nem volt
hallható. A nyitott ablakon keresztül beszürôdô nyikorgások szerencsére
tudatták velem, hogy a nô a tüzlétrán próbál meg elmenekülni. Kihajtottam hát
a fejem az ablakon, és bebizonyosodott, hogy tényleg egy sötét alak rohan le
eszeveszetten a sikátor felé, így én is követtem a mélybe.
A nô már rég lent volt, amikor én még csak az út felét tettem meg. Ott megállt
és egy pár másodpercig tétovázott, majd elindult a forgalmas utca felé. Oda is
követtem, mert tudtam, hogy az éjszakai életben nem sok segítség akad egy
rémült nô számára. Amikor kiért az utcára elfordult a rendôrség irányába, bár
az még nagyon messze volt még. Gyorsabban futottam, mint ô, de a tömeg feltar-
tott. Nem is látszott üldözésnek az egész, mert nem próbált segítségért
kiáltani. Azt hitte, hogy elvihet egészen a rendôrségig, és ott majd elkapnak.
Túl tájékozott voltam már ahhoz, hogy egy ilyen csapdába beleessek. Myriam
mégis szólt egy kigyúrt, izmos, néger fickónak, aki strici lehetett, de aztán
tovább futott. A strici megpróbált megállítani, de a fegyvert odadugtam az orra
alá, és felemelt kézzel meghátrált. Folytattam a hajszát, mert még mindig
láttam Myriam körvonalait, és biztosra mentem, hogy elkapom.
Sajnos elért egy rendôrautóig, ami majdnem elütötte. Még láttam, ahogy beszél
a rendôrökkel, aztán megfordultam, és szép komótosan elsétáltam. Befordultam
egy utcába, aztán mégegybe, egy másikba, végül kikötöttem a nyomornegyedben.
Az ablakokon rácsok, sok helyen az ajtók be voltak szögelve. Tüz égett minden-
felé, ahol csövesek melengették kihült kezeiket, és arcukat. Oda se kozmáltak
rám, csak a lángokat figyelték, amint egyre halványulnak. Egy csöves-pár a
földön ült, és iszogatták az olcsó piájukat.
- Hello, kisfiam!- mondta a nô.- Csak nem zsaru vagy?
- Anyukám, hát nem látod, hogy ez túl jól van öltözve ahhoz?- válaszolt
helyettem a fickó.
- Csak nem a Grand Hotelt keresed? Mert az bizony nem itt van!- szellemes-
kedett a nô.
- Nem.- feleltem röviden, és már indultam is volna tovább, de nem hagytak
elmenni.
- Gyere, fiú, igyál!- szólt a koszos férfi, nyújtva felém a papírba csomagolt
italt.
- Kösz, de most nem!- toltam el magamtól.
- Mi van? Uraságod finnyás?- kérdezte, és meghúzta a bort.
- Nem. Én csak egy fekete embert keresek...
- Fekete? Itt nincs olyan, hogy valaki fekete, vagy sárga, vagy fehér! Itt
csak hajléktalanokat találsz! Mi vagyunk a legujjabb rassz: a csövesek! -gy
kellene minden embernek élnie, mert akkor nem lenne rasszizmus! Mindenki ott
segít, ahol csak tud, és van, aki átveri a másikat, de azt mindig kiközösítjük.
Csak egy dolog van a világon, ami megrontja az embereket, és ez a pénz. Látod,
egy vasunk sincs, de mégis élünk. Bár nem királyok módjára, de valahogy mindig
túléljük. Mi vagyunk az élet legnagyobb harcmüvészei! Bizonyám! Harcolnunk kell
a következô napért, és ezért meg kellett alázkodunk, de már megszoktuk. Én
például harminc évig tanítottam egy neves egyetemen. Egy alkalommal lefeküdtem
az egyik tanítványommal, és kirúgtak. Érted? Harminc évi szakadatlan munka
után mehetek a fenébe! Érted?
- Ezt nem lehet megérteni.- válaszoltam.
- Anyukám! Végre egy olyan ember, aki megért engem, mert nem azt mondta, hogy
érti. Hát hogy a fenébe lehetne ezt megérteni? Mert utána mindenhonnan eluta-
sítottak. Csak egy kis kiruccanás miatt! És most itt kötöttem ki. Megmutatnám
a papírt, miszerint doktor vagyok, de amikor fáztam és nem volt tüzelôanyagom,
elégettem. Sírtam is érte eleget. Pedig esküszöm, hogy így van! Hiszel nekem,
fiú?
- Persze, hogy hiszek.- feleltem halkan, mert már untam a fecsegést.
- Nem halljátok?- szólalt meg hirtelen a nô.
- Mi az, anyukám? Már megint halucinálsz?
- Szirénát hallok! Menjünk innen!- kérlelte a nô a másikat.
Felkapták mocskos ruháikat, zsákjaikat.
- Jobb lesz, fiú, ha te is tovább állsz, mert a zsaruk mindenkit megmotoznak,
és bedugnak egy hideg cellába!- mondta a férfi, és már indult is bicegve az
egyik romos ház felé.