Ismét együtt

  Mire hazaértem, Gloria már ébredezett. Kimerült, karikás szemekkel bámult rám, mint borjú az újkapura, de aztán láttam, hogy elmosolyodik. Annyira megörült nekem, hogy majdnem megfojtott ölelésével. Kibontakoztam karjaiból, majd kézen fogva levittem a nappaliba.
 - Hogy érzed magad?- kérdeztem.
 - Elég szörnyen! Fáj a fejem, és semmire sem emlékszem!- válaszolta rekedtes hangon Gloria.
 - Utoljára mit láttál, mielôtt elkábultál?
 - Csak egy mosolygos szôke srácot, aki az áruháznál megkérdezte, hogy segíthet-e?
 - Persze te azt felelted, hogy igen.- folytattam a mesét.
 - Hát. De te, hogyan kerülsz ide?- érdeklôdött Gloria.
 - Én itt lakom. Most mentettelek ki két ôrült házából, akik fel akartak trancsírozni.- feleltem mérgesen, megjátszva a hôst.
 - Igazán? És mit csináltál velük?- faggatott tovább.
 - Csak azt, amit megérdemeltek.- mondtam.- De ezt inkább hagyjuk! Az a fô, hogy te életben vagy! Minden rendben van?
 - Igen, csak egy aszpirin jót tenne a fejfájásomnak.- válaszolta a lány a fejét fogva.
 - Mindjárt hozom is!- ugrottam fel a kanapéról, és kimentem a fürdôszobába, hogy készítsek egy aszpirin-pezsgôt.
 - Köszönöm.- mondta Gloria, mikor visszatértem a nappaliba, és átadtam neki a poharat a fájdalomcsillapítóval.- Mindent köszönök neked! Annyira vártam már, hogy újra találkozzunk!
 - Elismerem, szép teljesítményeket hoztatok Laurával, miután én eltüntem. És, hogy nem adtatok ki senkinek. Tudod mennyire becsüllek? Több ezer nô van, akik csak azért élnek, hogy megkeserítsék a férfiak életét, és ti ezt nem tettétek, mert tudtátok, hogy nem bírnék felneveli egy gyereket sem.
 - Tudod, mi mennyire vallásosak voltunk, és vagyunk még ma is, de ott, bent a zárdában megtanultuk, hogy mi a tisztelet. És el kellett viselnünk az egyedüllétet, mert nem tudtuk, hol vagy, és nem akartunk utánad kerestetni. De most itt vagy, és elmondhatom, hogy minden percben, amikor a lányaimra néztem, te jutottál az eszembe, és Laura is így volt ezzel.
 - Lányaid vannak?- kérdeztem kíváncsian.
 - Lányaink.- helyesbített Gloria.- Remélem szeretnéd látni ôket.
 - De még mennyire.- Könny futott a szemeimbe, és átöleltem Gloriát, mint azon a bizonyos utolsó napon, amikor teherbe esett tôlem. Gloriát is a sírás rázta.
  Pár percig így ültünk egymás mellet, majd mellemre hajtotta a fejét, és elaludt. Melegség öntött el újra, mint Coline idejében sokszor, és tudtam, hogy most megtaláltam ismét a szeretetet. Gloria bal kezét a kezembe vettem, és simogattam, csókolgattam, de nem ébredt fel. Eldôltem a kanapén, és Gloria tovább aludt a mellemen. Végre éreztem valamit a vágyon kívül. Valamit, ami jó, amihez nem kell senkinek meghalnia. Szemem sarkából figyeltem, amint Gloria arca megrándult néha.
  Még mindig ott van, ezt tudtam. Nem fog emlékezni semmire, de tudatalatt fájni fog neki, amit vele müveltek. Attól a perctôl kezdve megfogadtam, hogy gondját viselem, és szeretni fogom.
 

Samuel hadnagy

  Nem gondoltam volna, de mégis bevált: szerettem és szerettek. Borzasztó aranyosak voltak a lányok, vagyis az én lányaim, Karen és Viola. Elöszôr ugyan féltek tôlem, de aztán nagyon összebarátkoztunk. Eleinte összetévesztettem mindig ôket, mert olyanok voltak, mint két tojás. Aztán tudtam melyik-melyik, viszont sokat vicceltem azzal, hogy direkt a másik nevét mondtam.
  Gloria megváltozott. Igazi nô lett belôle, aki után a férfiak csurgatták a nyálukat. Fôleg, amikor levágatta és feketére befestette a haját. Nagyon szerettem, de a gondolat megborzongtatott, hogy Nekem gyerekeim vannak. Õk nem tudtak arról, hogy én vagyok az apjuk. Azt hitték valami barátja vagyok a mamájuknak. És nem is akartuk elárulni, mert akkor örökre maradnom kellett volna. Igy nem voltak kötöttségeim, akkor mentem, amikor akartam.
  Még mindig a szüleimnél laktam, akik léhütônek neveztek, mert nem volt semmilyen fix állásom, ahonnan adhattam volna haza pénzt. Egy nap, amikor hazaértem, hangokat hallottam a konyhából. Gondoltam vendég lehet csak. Az ajtóhoz mentem és hallgatóztam. Samuel nagybácsim volt az, aki mellesleg rendôr volt. Nem nagy vizet zavart. Kéthavonta egyszer eljött hozzánk beszélgetni, de semmi más. Néha mesélt egyes büntényekrôl, viszont mindig kihagyta a zaftos részeket. Pedig engem ezek érdekeltek igazán. A vér, a hús, a hullák, a mód, ahogyan megölték ôket. Ezért kellett utánajárnom mindennek.
 -...kampókra akasztották az embereket. Talán amikor akaszottak, akkor éltek azok még. Ebben senki nem biztos...- hallatszott a konyhából.
 - Aztán megtaláltuk a szemeket, kis üvegekbe belerakva. Igy már tudtuk, hogy megtaláltuk a gyilkost, vagyis a gyilkosokat. A lánynak farka volt, vagyis mutánsként született, ez okozhatta a gyilkolási vágyat.- Kezem ökölbe szorult, mert én voltam az egyetlen, aki tudta, mi történt valójában.
 - Megtaláltuk az eltünt apjukat, a barátaikat, és még két eltünt embert. Fogalmam sincs miért ölte meg a bátyát a kiscsaj, aztán meg elvágta az ereit, mindenesetre ezeket kerestük hónapok óta.- mesélt örömmel a nagybácsi.
 - És ki talált rájuk?- hallottam apám reszelôs hangját.
 - Az anyjuk, de ô ki is purcant a látványtól. A mentôk vitték el.
 Ekkor léptem be a konyhába, hogy üdvözöljem kövér nagybácsikámat.
 - Hello, nagyfiú!- kiáltott fel, amint meglátott.
 - Hello, Sam bácsi!- viszonoztam a köszönést.
 - Fiam, hallom, hogy itthon hûtöd a levet, oztán meg nincsen munkád!- mondta
jó parasztosan Sam.
 - Ez igaz, de sok dolgom is van.
 - Micsoda? Hajkurászni a csajokat, mi?- kacsintott rám öreg szemeivel.
 - Szép lenne.- sóhajtottam fel, mivel szüleim nem tudtak Gloriáról.
 - Na, idefigyelj kisöreg!- kezdte a hegyibeszédét az én imádott nagybácsikám.
 Persze, imádott volt, csak nem énáltalam. Rüheltem, mint a szart, mert akkora
pofája volt, hogy nem tudta befogni soha. Mindenki tudta, hogy ô is a mi
családunkhoz tartozik, ezért néztek le állandóan minket. Nekünk, persze mindent
elintéz a rendôrbácsi, de nekik milyen rossz dolguk van.
 - Azt beszéltem meg a szüleiddel, hogy a következô hónaptól, vagyis hétfôtôl, dolgozni fogsz menni!- Gyomrom kavargott, szemeim elôtt szivárvány játszadozott és a hányinger kerülgetett. Nem Sam bácsi hagyma-büzös lehelletétôl ájultam el, hanem a gondolattól, hogy beraknak egy rohadt, meleg, bûzös raktárba, cipelni a jókora ládákat. Sam ezt egyszer már eljátszotta velem. Akkor direkt kivertem a balhét a munkahelyen, így kirúgtak.
 - És mit kellene csinálnom?- kérdeztem savanyú ábrázattal.
 - Az áruházban dolgoznál, mint árufeltöltô. Hát nem jó buli?- veregette meg a vállamat párnás kezeivel.
 - Bulinak nem jó, de mit tehetek ellene, ti már úgyis eldöntöttétek!- bele kellett hát törôdnöm, hogy három nap múlva indul a robot.
 

Myriam

  Klímatizált helyiség, gondos, odafigyelô kollégák, kedves vásárlók, laza munka... na, mindez hiányzott az áruházból. Büdös volt, nem volt áru, és ezért mindig engem szúrtak le. A vásárlók sikoltoztak, ha nem volt meg a spárgájuk, vagy a káposztalevük nem volt aznapi. Tele lett a hócipôm mindenkivel. Még a kollégák is vágták alattam a fát. A fônök, Broch, pedig nem figyelt oda senkire. Egy nyálas, kopasz, hústorony volt. A fehér, zsíros bajszával, a gennyes modorával nagyon fel tudott bosszantani. Nem egyszer megtörtént, hogy éppen valamelyik vásárlóról, vagy eladóról halásztak le.
  Én voltam a balhés az egész csordában. Senki nem mert visszaszólni, mert mindenki féltette azt
a nyamvadt állását. Engem nem érdekelt, felôlem ki is nyalhatták volna körkörösen.
  Az egyetlen dolog, vagyis jobban mondva személy, aki ott tudott tartani, az Myriam volt. Ezzel a szôke szépséggel randiztam ugyanis, miután Gloria elvitte a gyerekeket Laura után Kanadába. Nem tehettem mást, maradtam. Azt mondták, még visszajönnek valamikor, de addig csak levélben érintkezhetünk. Szóval, ez a Myriam egy csoda volt. Hatalmas mellek, vékony csipô, kerek far, és zöld szem. Ennél jobbat sosem kaptam az élettôl. Csak ô miatta maradtam az áruházban. Nem feküdtem le vele egy ideig, és ez kapta meg annyira. Rendkívül okos is volt a szépsége mellett. Egy kész fônyeremény!
  Sokszor mesélt a régi barátairól, de az nyugtalanította, hogy én nem mesélek neki az én volt barátnôimrôl. Mit is mesélhetnék? Kettôt teherbe ejtettem, egy felakasztotta magát, négyet megöltem, ez helyes válasz lenne? Szerintem nem. Ilyenkor mindig témát váltottam. Szemmel láthatólag belement, mert azt gondolta, hogy nagyon szörnyüek lehettek, mégis furdalta a kíváncsiság. Ez a kis feszültség kezdett elrontani mindent. Én semmit nem voltam képes elmesélni neki, de ô azzal fenyegetôzött, hogy elhagy. Még le sem feküdtünk, és ô ott akar hagyni, ezt nem engedhettem.
  Hallani akarta? Elmondtam. Egy apró részletet sem hagytam ki. Csak bámulva ült a fotelban, és nem tudott megszólalni sem.
 - Csak hülyéskedsz?- kérdezte végül.
 - Te akartad hallani! Most boldog vagy?- mondtam lehajtva fejem.
 - Te beteg vagy! Orvoshoz kellene menned! Tudod milyen dolgokat müveltél? Több embert megöltél, mert szeretted ôket? Nem hiszem el. Ha valakit szeretsz, azt nem vagy képes bántani. Te beteg vagy.- ismételte meg önmagát Myriam.
 - De te még élsz.- jelentettem ki.
 - Még szerencse!- sóhajtott fel a nô.
 - És élni is fogsz, mert szeretlek!- mondtam közelebb húzódva hozzá.
 - Nem azt mondtad, hogy akit szerettél, az halt meg?- kérdezett vissza.
 - Ennek semmi értelme. Azok rossz idôk voltak, de megváltozott minden, egy más ember vagyok már! Tudom, mi az, hogy szeretni.- gyôzködtem Myriamot, mert éreztem, hogy a kötél szakad, és nem kívántam, hogy egy ilyen csoda kicsússzon a kezeim közül.
 - Kérlek, most hagyjál magamra! Pihenni szeretnék, és át akarom gondolni az egészet, mielôtt rosszat cselekszem, vagy te tennél rosszat. Jó?
 - Megértelek. De ne feledd, megváltoztam, és szeretlek. Ennyi. Aludj jól!- mondtam, majd kiléptem a házból, hogy én is aludni térjek. Gondoltam Myriam nem fogja megváltoztatni a véleményét rólam. Mindig is furcsának tartott, és most még furcsábbnak fog tartani. Rá se ránts, öregfiú! Ha szeret, akkor veled marad, ha nem, akkor bajok történhetnek, és ezt ô is jól tudja.
 

A Nagy Alma

  Következô nap nem dolgozott Myriam, és én sem. Elmentem inkább sétálgatni a hegyekbe. Már esteledett, mire hazaértem. Két rendôrautó várt a házunk elôtt. Na, mi van, már Sam nagybácsi akkorára dagadt, hogy csak két autóval tudják szállítani?
  Nevethetnékem hamar alábbhagyott, amikor felvillant bennem, hogy az a kurva feladott. Hát persze, hogy feladott, hisz félti azt a formás seggét! Nem is közelítettem meg a házat, egybôl visszafordultam. Elcsórtam egy motort az egyik ôrizetlen parkolóból, és leutaztam New Yorkba.
  Reggelre már ott is voltam. Gondoltam ilyentájt veheti észre a motor gazdája a jármü eltünését, és csak most szólhat be a rendôrségre. Azok 24 órán át semmit nem fognak tenni, aztán meg már minek keresni, úgyis eladom feketén. A New York-i srácok sokat megadnának egy új mociért. Természetesen átalakítanák, így senki sem tudná megmondani, hogy kié volt.
  Ez is történt, amikor leértem a városba. Kevesebb pénzt kaptam a vártnál, de nem kérdeztek semmit, és ez nekem elég volt. Ezerötszáz dollárral, és még pár centtel a zsebemben indultam felkeresni régi barátomat, Perryt. Borzasztó nehéz volt elérni bármit abban a füstös, büdös, hatalmas városban. A telefonkönyvekbôl kitépkedve egy pár lap, néhány felégetve, egybe belehányva. Csak az ötödik utca egyik sarkán találtam egy új telefonkönyvet, amiben ráleltem Perry címére. El is indultam a tömegben, bár az volt az érzésem, hogy régi jó barátom el fog küldeni a fenébe.
  Felszálltam a metróra, és elmentem a végállomásig. A vagon veszettül zötyögött, rázkódott. Még a gyomrom is felkavarodott tôle. Többen csak néztek ki a fejükbôl bambán.
  Igen, kérem! Ezek a szürke emberek, akiknek semmi sem jó, csak a jól beidegzôdött munkaidô, munkahely, munkaviszony...munka, munka, munka. Még csak nem is szeretik, amit csinálnak. Inkább úgy kellene hívni New York-ot, hogy a Nagy Gépezet. Sokkal jobban illik rá. Ezek csak futószalagon készült masinák, nem emberek! Hánynom kell tôlük!
  Megérkeztem. Kiszálltam, és felmentem, ki a napsütésbe. Mélyen beszívtam a szmogot, mint egy finom Marlboro-t, aztán elindultam a címre. Hiába csöngettem, senki nem nyitott ajtót. Dolgoznak, gondoltam, biztosan dolgoznak még. Leültem a lépcsôkre, és vártam, de hogy meddig, azt magam sem tudom. Talán egy percig, talán egy órát. Nem tudom. Az idôérzékem teljesen megzavarodott abban a füstben, amit New York párologtatott magából.
 - Hé, öcsi!- kiáltott egy néger csöves.- nincsen számomra egy kis felesleged?
 - Bocs, de nincs!- válaszoltam nyersen.
 - Megteszi kaja is. Te jó embernek nézel ki!- próbálta nyaldosni a fenekem.
 - Ezzel a dumával nem etetsz be, de ha mutatsz nekem egy olcsó szállót, akkor beszélhetünk valami kisebb térítésrôl.- mondtam, és felálltam a hideg lépcsôrôl. A fickó közelebb lépett. Jobban szemügyre vettem, mintha ismertem volna.
 - Csak aztán ne verjen át!- mondta ujjával fenyegetve.
 - Nem láttam én már magát valahol?- kérdeztem, mire az ember elfordította az arcát.
 - Tartsa meg a pénzét! Nekem nem kell!- kiáltotta és menekülni próbált az egyik sikátor felé, de megfogtam a karját, mire segítségért kiabált.
 - Hagyja abba, jóember!- mondtam félve.- Itt van egy dollár, csak maradjon nyugton!
 - Láttam én magán, hogy jó ember!- biccentett, majd zsíros kabátja zsebébe csúsztatta a bankót.- Tudja mit? Elvezetem magát a legjobb hotelbe, amit valaha látott! Még fürdôszoba is van benne, meg minden! És nagyon olcsó! Ha én nagyon megszedem magam, ami egy évben egyszer történik csak meg, akkor ide megyek fel. Kell egy kis luxus is az ilyen vénembernek, mint amilyen én vagyok!- rikkantotta az öreg, majd intett, hogy menjek utána.
  Keresztülmentünk egy utcán, aztán mégegyen, egy kosárlabdapályán, és végül egy szük sikátoron. A szálló egy kicsit lerobbantnak nézett ki, de azért látszottak rajta a múlt nyomai, hogy valamikor még csodálatos palota lehetett. Mára már csak romos épület lett, betört, rácsos ablakokkal, grafitikkel.
 - No, itt lennénk!- mondta vidáman.- Aztán vigyázzon magára! Tudja milyen ez a város!- Kezet nyújtott, én még adtam neki egy ötdollárost, aztán elment. Csak álltam az épület elôtt, és vártam, mikor dôl össze. Aztán rájöttem, ha kibírt ennyi idôt, akkor még várhat, míg én egy másik helyre költözöm, addig megteszi ez is.
  Bejelentkeztem, leperkáltam azt a csekély kis pénzt, amit kértek tôlem, majd felmentem a szobámba, a tizenhatosba. Abban reménykedtem, hogy legalább egy tiszta ágy fog fogadni. Mégis leesett az állam, amikor kitárult elôttem az ajtó.
  Egy gyönyörü csillár, egy kerek asztal, egy nagy szekrény, két fotel, a szobából nyíló fürdôszoba, és egy hatalmas franciaágy várt rám. Le is dobtam magam az ágyra hanyatt. Fejemben apró gondolatok motoszkáltak, és nem tudtam megszabadulni tôlük, ameddig át nem gondoltam ôket.
  Az elsô kérdésem az volt, hogy miért dobott fel Myriam? Annyira jól éreztük magunkat együtt, mégis a kíváncsisága elrontott mindent. Nem tudtam új életet kezdeni miatta. Ezért meg fog lakolni! Nem hagyom ennyiben a dolgot! Ha rám uszította a zsarukat, akkor biztosan ô is azt hiszi, hogy ôrült vagyok. Persze nem most fogok hazamenni és kinyírni. Biztosan adtak mellé egy rendôrt, aki figyeli minden mozdulatát. Majd, ha túléltem ezt az egészet, és elvonul a vihar a fejem fölül, akkor megkeresem, és beolvasok neki. Addig semmiképpen.
  A másik kérdés, ami nagyon zavart, az az öreg, néger csövessel volt kapcsolatos. Honnan ismerem én ôt? Hol láttam már, és mikor? Valamelyik filmben, újságban netán? Fogalmam sem volt, nem tudtam választ adni magamnak. Félreraktam ezt a kérdést, hátha késôbb eszembe fog jutni valami. Következô kérdés: hogy lehet az, hogy nem láttam egyszer sem Iris anyját, pedig állítólag ô találta meg a hullákat. Többször jártam náluk. Volt, amikor este, volt, hogy reggel, déltájt, és soha egyetlenegyszer sem láttam, vagy hallottam volna a hangját. Lehet, hogy tudott kölykei elmebetegségérôl, csak nem akart beleavatkozni az ügyeikbe? Kétlem. Nem hiszem, hogy örült saját férjének, amikor meglátta a hütôkamrában. Az is lehet, hogy ô is rossz csillagzat alatt született, és nagyonis látható elváltozások voltak az arcán, vagy valamelyik végtagján. Nem tudom.
  Képtelen voltam gondolkozni, így ellazultam, és elnyomott az álom.
 

Szörnyü álom?

 - Velem miért nem tetted azt, amit a többiekkel?- jött Gloria hangja a távolból.- Hiszen szerettelek! Nézd meg ôket, olyan boldogok most, hogy csak a szívükkel láthatnak!
  A fehér ködbôl elôször Coline lépett ki, majd Nicole, mögötte Teresa, Maria, Angela, végül Iris. Mindegyikük mosolygott, és szép volt, kivéve, hogy nem volt szemük. Üres szemgödrük szomorúan meredt rám, mint sírgödör a koporsóra. Próbáltam elfordítani a fejem, de képtelen voltam rá.
 - Hé, öcsi!- kiáltott egy néger, öltönyös, szemüveges ember, szivarral a szájában.- Nincs valami felesleged? Esetleg egy-két szem? Hahaha!- a nevetés bevisszhangozta az egész teret, míg a fejembe bele nem hatolt, hogy bevésse mindazt a szörnyû dolgot, amit müveltem.
  Coline kinyújtotta karját, hogy átöleljen. Nicole lerántotta magáról köntösét, és így láthattam a harapásokat a bôrén. Teresa egy gyümölcsöstállal lépkedett felém. Maria száját nyalogatta, és hatalmasra duzzadt melleit simogatta. Angela, kezében egy hurkot tartott, és azt pörgette. Iris pedig elôvette szerszámát, és maszturbálni kezdett.
 - Még nem végeztünk!- kiáltották egyszerre, és szaporább léptekkel felém iramodtak. Én megfordultam, hogy elmeneküljek, de a néger fickó állt mögöttem, és visszatartott.
 - Nem emlékszel rám?- kérdezte.- Minden nap, amikor a padlásra mentél a pornómagazinokért, ott voltam én is! Nézd meg jól az arcomat! Nem vagyok ismerôs?
  Tényleg az volt. És tényleg a padláson láthattam, mert amikor felmentem, egy nagy halom napilap volt összekötve, és ezt láttam meg mindig elöszôr. A legfelsô lap címlapján egy ilyen öltönyös fekete ember volt látható, amint a rendôrök hurcolják fel egy lépcsôn.
  Igen. Most már tudtam, ki az. Ez olyasmi érzés lehetett, mint amikor a reklámok szövege belevésôdik a fejedbe, de nem tudnád visszamondani, mit olvastál, vagy hallottál. Olyan, mint valami hipnózis: nem érdekel, de a tudatalattidban ott van kitörölhetetlenül, és zavar. Engem is sokszor zavart ez a sárga újság, mígnem megfogtam és elolvastam.
  A cikk egy gyilkosról szólt, akit életfogytiglanra ítéltek el, mert megölt harminckét embert, de sikerült rákennie valaki másra az egészet. Hamarabb lezárták az ügyet, de kis idô múlva egy nyomozó kiderítette, hogy koránt sincs vége a mészárlásoknak. Egy év alatt elfogták Bobby Setter-t, és bezárták egy börtönbe örökre. Vagyis hüvösre tették, de ô nem bírta, és megszökött. Azóta keresik, harminc éve. Szép teljesítmény!
  Arra eszméltem fel, hogy már nem is álmodom, csak gondolkozom behunyt szemmel. Szükségem van erre az emberre! Ha ô is ki tudta húzni úgy, hogy nem kapták el, akkor nekem is adhat egy-két tanácsot. Ezzel a gondolattal viharzottam le a lépcsôn, át a szálló elôterén, keresztül a kosárpályán, vissza oda, ahol elôször találkoztam vele. Sajnos már nem találtam ott, így újra elmentem Perryékhez.
  Csöngettem, és egy idôs hölgy nyitott nekem ajtót, Perry édesanyja. Elôször nem tudott hová tenni de, amikor megmondtam a nevem, akkor nagyon megörült, és behívott a lakásba. Elmondta, hogy Perry a múlt évben autoszerencsétlenség áldozata lett, és azonnal belehalt sérüléseibe. Cindy, a tesvére depressziós lett, és többször követett el öngyilkosságot, de soha nem sikerült neki. Édesanyjukon is láttam, hogy örül nekem, mivel senki sincs már a múltból, akit ismerne, és aki szóba
állna vele. Egy régi-új ismerôs voltam tehát.
  Cindyt még akkor láttam utoljára, amikor az ölembe mászott, hogy játsszak vele. Szóval régen volt az is. Perryvel még egy ideig tartottam a kapcsolatot, de aztán valahogy elmaradtak a levelek, telefonok. Most már tudtam, miért. Megígértem Agnesnek, az édesanyjuknak, hogy kimegyek Perry sírjához, csak elôbb erôt kellett gyüjtenem hozzá. Mondta, hogy megérti, de mindenképpen menjek el egyszer.
  Aztán betoppant Cindy is a világos nappaliba. Csak néztünk egymás szemébe, majd felálltam, hogy üdvözöljem a rég nem látott kislányt. Hogy kislány? Legalábbis utoljára még az volt. De akkor elôttem egy nô állt. Fekete, hosszú haja elôre lógott. Nagy szemei alatt sötét karikák díszelegtek. Beesett, fehér arca depressziót sugallt, mégis szerettem volna újra ölembe venni, és csókolgatni, mint azokban az idôkben.
 - Szia.- mondta halkan. Puszit adott, majd felment a szobájába.
 - Felmehetnék egy kicsit beszélgetni vele?- kérdeztem Agnestôl.
 - Persze, menj. Talán fel tudod oldani egy kicsit. Egy régi barát mindig jó, mert van közös emléketek. Menj csak!- intett csontos kezével Agnes.- Addig fôzök valami finomat nektek!
 - Ó, ne fáradozzon miattam, kérem!
 - Nekem ez semmi!- mondta könnyedén.- Inkább menj, mert Cindy már biztosan vár téged!
  Igazán? Miért várna, hiszen csak köszönt, aztán elment, mintha nem érdekelném! Azért is megteszem, hátha Perry emléke nyomasztja ennyire szegénykémet. Ha kell egész éjszaka ott fogok maradni, hogy segítsek rajta. Esküszöm.
 

Cindy

 - Bejöhetek?- kérdeztem bekukucskálva Cindy ajtaján.
 - Felôlem.- jött a halk, flegma válasz.
  Háttal ült nekem a lány, trikóban. Fehér, viaszos vállai mozgása vágyakat ébresztettek bennem, amint Cindy a lába között babrált valamivel. Kedvem lett volna ezeket a vállakat megcsókolni, de türtôztettem magam.
 - Mit csinálsz?- kérdeztem érdeklôdve, és a lány mellé ültem a puha ágyra.
 - Tetriszezem.- válaszolt, és folytatta tovább a játékot.
 - Nincs kedved beszélgetni velem?- érdeklôdtem.- Szeretném tudni, hogy mi történt veled, és a bátyáddal, miután elmentetek tôlünk.
 - Perry meghalt.- mondta remegô hangon Cindy.
 - Elmondod nekem, hogy hogyan?- kérdeztem, mire a lány kikapcsolta a játékot, és felém fordult.
 - Nem elég, hogy megtörtént? Még meddig kell ezt elviselnem?- zokogta.
 - Csak segíteni akarok. Nagyon jó barátok voltunk, hát nem emlékszel? Én csak azt szeretném tudni, mi történt.- mondtam a padlót bámulva.
 - Én voltam a hibás! Én miattam halt meg!- arcát apró patakok futották be, és annyira szívfájdítóan sírt, hogy én is a könnyimmel küszködtem. Átöleltem, és magamhoz szorítottam. Elöszôr ellenkezett, de aztán hagyta magát. Bôgött, mint az újszülött, aki éppen ebben a pillanatban látta meg a napfényt, és vágták el a köldökzsinórral a biztonságot adó anyától.
 - Úgy történt- kezdte keserûen-, hogy Perrynek volt egy barátnôje. El szerette volna vinni ôt egy bálba, de én annyit akaratoskodtam, míg engem is magukkal vittek. Perry nagyon berúgott, tehát nem ülhetett ô a volánnál. A barátnôje viszont nem tudott vezetni, és én sem. Megkértem az egyik barátját, hogy vigyen haza minket, mert ô látszott a legnormálisabbnak. Nem tudtam, hogy belôtte magát, csak akkor vettem észre, amikor nevetni kezdett, és mindenféle hülyeséget mondott, hogy angyalokat, meg teknôsbékákat lát az úton. Akkor kezdte el a kormányt rángatni, én meg ütögettem a hátát, hogy álljon meg, de ô csak tovább nevetett. Egyszercsak letért az útról, és egy fának csapódtunk. Csak én éltem túl, karcolás nélkül. Láttam Perry véres arcát, amint vádlón néz felém. Olyan borzasztó volt az egész!
 - Nyugi, kicsi lány!- mondtam, mert Perry is így vígasztalta mindig Cindyt.
 - Te nem tehetsz róla! Nem te vagy a hibás a halálukban! Ez megtörtént, és semmit nem tehetsz már ellene! El kell fogadnod. Törôdj bele.
 - De nem bírok! Annyira fáj!- sírta el magát ismét. Egy sóhaj szakadt ki belôlem, mint amikor egy pszchiológus úgy érzi, hogy a páciense reménytelen eset.
 - Figyelj ide!- megfogtam az állát úgy, hogy a két szemébe nézzek.- Én tudom, mi az, hogy ölni. És tudom, milyen elveszíteni egy szerettedet, de egyszer túl kell esni rajta, nem pedig öngyilkossággal próbálkozni!
 - Anya elmondta?- kérdezte meglepôdve.
 - Igen. De azt már nem, hogy miként akartál végezni magaddal.- mondtam.
 - Tudni akarod?
 - Ha ez segít neked.- válaszoltam, és megcsókoltam a nedves szemeket.
 - Elôször el akartam vágni az ereimet.- és már mutatta is a hegeket a csuklóján.- Aztán egy hídról akartam a mélybe vetni magam, de nem sikerült, mert éppen egy hajó jött arra.- mosolyra húzódott a szám, és ô is észre vette a helyzet komikusságát.- Harmadszor erôs gyógyszereket vettem be, és lefeküdtem aludni. Azt gondoltam, hogy örökre. Ez sem sikerült.
 - Szóval mindent kipróbáltál?- kérdeztem.- És még mindig nem veszed észre, hogy talán azért nem halsz meg, mert valaki odafent úgy akarja, hogy élj?
 - Perry?- nézett rám furcsán a lány.
 - Ki tudja? Lehetséges. Nem gondoltál még erre? Lehet, hogy kiteszi érted a lelkét, hogy visszahozzon az életbe, és te nem hagyod nyugodni?
  Láttam Cindy arcát, ahogy belegondol ebbe az egészbe, és mosolyogni kezd.
 - Tudod mit?- kérdezte, miközben szemei csillogtak.- Menjünk el Perryhez, csak mi ketten! Te, meg én. Valamit el kell mondanom neki.
  Átölelt, és megköszönte, hogy felnyitottam a szemét.
  Elmentünk Cindyvel a temetôbe, és ott mindent elmondott Perrynek, vagyis a sírkövének. Olyan boldognak látszott, mint kiskorában. Végül egy csókot nyomott a kôre, és egymásba karolva indultunk sétálni, mint egy szép pár.