Emlékek

  Emlékeim aligha akadnak olyanok, mint amilyenek Nicoleról és Teresáról vannak. Ebben az évben megtanultam, hogy csak az az igazi ajándék, amit szívbôl kap az ember, és amit önmaga szerez meg kemény munkával. Igazán kifárasztott a sok herce-hurca. Sajnálom azt a sok szerencsétlen embert, akiktôl nem tudtak még idôben elköszönni. Azt viszont nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy én láthattam ôket utoljára élve. Pedig nem volt egy leányálom. Egy-két karcolással és véraláfutással én még mindig jobban jártam, mint ôk.
  Most mindenki azt gondolja, hogy ôrült vagyok. És igazuk is van, mert az vagyok már születésem óta, és az is maradok még egy darabig. Már voltam diliházban, rendôrségen, de soha nem kaptak el. Különben is mindig élveztem a gyilkolást és, ha elvennék tôlem az öldöklés örömét, biztosan megbolondulnék. Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy egy ôrült és egy bolond között nagy különbség van. Mert az ôrült tudja, hogy ôrült, a bolond nem. Az ôrültek általában valami olyan dologban lelik örömüket, ami az átlagos emberben borzalmat kelt.
  Pedig nekem is van egy hobbim, mint a többi embernek. Hogy mi az? Dehogy árulom el! Hogy utánozzál? Azt nem engedhetem, titkos hobbi ez. Hasonló a bélyeggyüjtéshez, csak egy csöppet más. Nevezheted emlékgyüjtésnek. Na, de ebbôl elég! Nem akarom, hogy megtudd még idô elôtt ennek a csodálatos dolognak, - legalábbis nekem az- a titkát. Maradjunk annyiban, hogy nyugtató az én
összekuszált, fáradt elmémnek. Ha jól emlékszem pontosan két évvel azelôtt, hogy elfeledett francia barátnôm, Coline, elernyedt karjaim közt, halt meg az én drága nagymamám.
  Õ erôsen vallásos volt, sok katolikus barátnôvel. Ezek között talán akadt egy-két igazi apáca is. Soha nem volt rá alkalmam, hogy megismerjem ôket. A temetésre is civil ruhában érkeztek, bár a viselkedésükbôl következtetni lehetett kilétükre. Egyikük odajött hozzám, megsimogatta az arcomat, és ezt mondta:
 - Légy jó, mert mostantól a mamád figyelni fog rád!
 Megfogadtam a tanácsát. Azóta teszem azt, ami számomra jó, és nem azt, amit elvárnak tôlem. Kiderült ugyanis, hogy a nagymamámat egy szanatóriumban kezelték, amikor édesapámmal terhes volt. Azért került oda, mert valaki, vagy valakik megtámadták, és neki önvédelembôl ölnie kellet. Édesapám teljesen normális volt. Semmi elváltozás, rendellenesség nem látszott rajta. Szemben a mamámmal, aki élete végéig rettegésben élt, bár nem mindig mutatta ki. Én viszont született gyilkos vagyok, aki már gyerekkorában a macskát szadizta, az egerek anatómiáját vizsgálta, a többi gyereket püffölte halálra.
  Egyszer, még tíz éves lehettem, amikor nagyon összevesztem a játszópajtásommal. Rövid, vöröshajú, szemüveges srác volt, akinek mindent megengedtek. Ezért állandóan nyávogott, ha nem azt kapta, ami kellett neki. Megelégeltem a nyafogását és elpáholtam, de annyira, hogy két foga kiesett, és a bal karja örökre nyomorék maradt. Nem is mesélem el, mit kaptam a szüleimtôl, és a fiú szüleitôl. Pontosan ezért kerültem minden kapcsolatot az olyan személyekkel, akik unszimpatikusak voltak nekem. Iskolába alig jártam, így kirúgtak egyhamar. Persze errôl anyámék nem tudtak. Különbözô bandákba léptem be, és léptettek ki, mivel nagyon durva módszereim voltak.
  Senki sem szeretett, de mindenki ismert. Lehettem volna bandafônök, de az emberek többségét lenéztem, és nem törôdtem velük. A magány, az egyedüllét sokkal izgalmasabb volt. Nem voltak társaim, akik megmondták volna, mit tegyek, vagy mit ne csináljak. Ellenségeim ezzel szemben dögivel akadtak, mégis tiszteltek azért, mert soha nem adtam fel semmit, csak azért, mert fáj.
  A sötét gyermekkort egy eléggé nyugalmas, és felettébb unalamas korszak váltotta fel. Leszámítva azt az egy-két huncutkodást, amit lányokkal követtem el.
  Aztán jött Coline, a gyönyörü, zöld szemü angyal. Tôle nem kaptam emlékbe semmit. Viszont nála ízlelhettem meg a halál közelségét elöszôr. Mint tudjuk minden elsô dolog, ami történik velünk, végigkíséri egész életünket. Az elsô csók, az elsô szeretkezés, az elsô szakítás, és az elsô testközeli halál. Szinte láttam, ahogy a lélek távozik a testébôl, éreztem a kaszás hagymaszagú lehelletét, és egybôl tudtam, hogy rokonlelkek vagyunk. Õ elviszi a lelket, de elôtte nekem rá kell vennem a testet, hogy szakadjon el tôle. A test, mint egy öreg konzerv, melyet ha felnyitunk, kiszáll belôle az orrfacsaró gáz, a rothadó lélek, ehhez viszont kell egy konzervnyitó, mégpedig Én.
 

Dogma

  Már meséltem az apácákról, akik rendszeresen találkoztak a nagymamámmal még a halála elôtti idôkben. Nos, ôk nagyon távol álltak tôlem, ugyanis én nem hittem soha, semmiféle istenben. Sátán-imádó sem voltam, egyszerûen csak magamban hittem. Senki segítségére nem vágytam, nem is bíztam a szüleimen kívül senkiben.
  Olyankor éreztem istennek magam, amikor az áldozatom élete volt a kezemben. Dönthettem, hogy hagyom élni, vagy megölöm. Én szabhattam meg a feltételeket, természetesen amiket soha nem tartottam be. Tetszett ez a játszadozás a halállal. Mindig az volt az életfilozófiám, ha egyszer úgyis meghalunk, hát akkor tök mindegy, mikor. Éppen ezért élek én még, és halottak a többiek.
  Ha megnézzük a történelemkönyveket, akkor kiderül, hogy a papok régebben sokkal perverzebb dolgokat müveltek, mint manapság. Az önfertôzésrôl prédikáltak, a korlátlan szexualitás fertelmes bûnérôl. Pedig a homoszexualitáson kívül a megrontás is nagyon elterjedt volt a körükben. Mindig az elnyomás és a korlátlan élvezetek gyakorlásának a megbüntetése játszotta a szerepet intelmeikben, míg ôk maguk istentelenül kínoztak meg szegény fiatal lányokat, és legfôképpenn ministráns fiúkat. Csak azért, mert ôk voltak a tisztaság jelképei, azt hitték, hogy kedvük szerint szórakozhatnak az emberekkel, ugyanis Isten ezt már elôre megtervezte. Ameddig nem sújt le a mennybôl egy villám, addig azt tehetik, amihez kedvük van. Egy pap mindig szent és sérthetetlen volt. A látszat kedvéért különbözô fogadalmakat tettek, melyeket nem mindenki tartott be. Több apáca esett erôszakos papok áldozatául, mely esetek után az apácáknak gyermekük született, többnyire eltitkoltan. Éppen ezért sokan véreztek el a szülést követô napokban, vagy más fertôzés támadta meg ôket, és abba haltak bele. Nem mindig lehetett bizonyítani az apa kilétét. Többnyire egy parasztra kenték az egészet, miközben a gyilkosok mosták kezeiket.
  Mostanság is lehet elvétve hallani olyan történetekrôl, amikor a már felnôtté érett fiatal pap függetlenné szeretne vállni, vagy legalábbis szabadnak érezni magát, de a múltja kísérti. Nem léphet a jövôbe, mert Isten szeme láttára fajtalankodott vele az egyik felettese, és többször meg is verte. Neki viszont nem járt el a szája, éppen ezért a súly, melyet több éven keresztül viselnie kellett, már túl sok neki, le akarja vetni. Csak beszélnie kell, mert attól a pillanattól fogva, hogy kimondja az elsô szót, már kezd oldódni a múltban beléje oltott félelem.
  A sajtó éhes az ilyen sztorikra, hiszen minden egyes ilyesféle esemény egy koporsószög a pápának. Persze ô nem kezeskedhet ilyenért, hiszen nem az ô ,,báránya''volt, egyébként is nem figyelhet oda minden egyes emberre. Egyébként semmi bajom a pápával, csak azzal a sok buta pappal, akik nem ismerik be, hogy elhagyták istenüket. Mégis folytatják a térítô, prédikátor szerepét. Aztán beleôrülnek a sok hazudozásba, mert nem azt mondják, amire valójában gondolnak. Ez már nem arról szól, hogy a papság egy hivatás. Arról kellene szólnia, amire teremtôdött. Az embereket valahogy össze kellene tartani. De ehhez valamit ki kell találni, mert csak úgy önszántukból nem fognak társaságok szervezôdni akkora létszámmal, amekkorával a vallási gyülekezetek rendelkeznek.
  A másik dolog, ami a vallásokkal kapcsolatban zavar, az a Megváltó-kérdés. Nem fontos, hogy ki volt Jézus. Õ is csak volt. Hiába mondjuk, a zsidókkal ellentétben, hogy õ volt a Megváltó. Szerintem teljesen mindegy, hiszen nem kétezer évvel ezelôtt vagyunk, hanem MA. És ha ô volt, attól mi fog megváltozni? Semmi! Ha mi nem teszünk keresztbe egy árva gyufaszálat sem, akkor tényleg nem változik meg a világ. Csak süllyed a mocskos pocsolyába.
 

Gloria

  Szeretek egymagam sétálni a fekete éjszakában. Éjfél után, amikor mindenki langyos álmát alussza, akkor ébredek fel igazán. Elmegyek kószálni az erdôbe, egy parkba, vagy csupán a sok kihalt utcán bolyongok. Ilyenkor majdnem teljesen egyedül vagyok a világon. Azt képzelem, hogy mindenki meghalt, s csak én éltem túl a pusztító járványt. Én vagyok Noé, esetleg Ádám. A túlélô, és az egyetlen ember.
  Hamar rá kell döbbennem, hogy mások is be vannak oltva az éjszakai-kór ellen. Szinte menekülnek a sötétben, mintha kergetné ôket az idô szelleme. A fárasztó, kellemetlen nappalok után jó érezni, hogy van egy idôszak, amikor minden ember fél. A megfélemlítés legjobb eszköze, a hang. Ha éjszaka egy magányosan csatangoló kemény férfiúra rákiáltassz, az is biztos összecsinálja magát. Fôleg, ha láthatatlanul csinálod, akkor elefánt-léptekkel szedi a lábait.
  Egy szombati napon, két óra körül, a homályos, komor erdôben jártam. Lágy szárnyak suhogtak, baglyog huhogtak, gallyak recsegtek. Mégsem ijesztettek el. Különbözô gondolatok járták át agyam tekervényeit, százszor is megrágva eme agyszüleményeket, elméleteket. Nagyon belemélyülhettem gondolataimba, mert egy számomra teljesen ismeretlen tisztásra kerültem, amelynek közepén egy kastély állt. Közelebbrôl megfigyeltem, és kiderült, hogy egy apácazárda. Nem lenne illendô zárdának neveznem, hiszen kerítés nem fogta körül, és tôbb száz négyzetméternyi szabad terület helyezkedett el, ahol sétákat lehetett tenni. Az viszont stimmel, hogy fiatal apácák lakták az épületet.
  Mire odaértem, lámpák már nem égtek. Mégis vártam valamire. Egy különös erô ott tartott, míg elô nem bukkant egy alak a sötétségbôl. A házból érkezett, és a csürbe tartott. Gondoltam ezt meg kell néznem magamnak. Pár percet vártam, aztán halkan besurrantam én is. A hold halványan világította be a csür belsejét. Mindenfelé zsákok hevertek, kissé hátrébb szalma borította a földet. Halk nyögéseket hallottam onnan hátulról. Azt gondoltam, hogy egy kis apáca meg a szeretôje az, de amikor közelebb mentem, kiderült, hogy a szeretô nem más, mint a vékony combok közt matató kéz.
  Teljesen elmélyedve élvezkedett a lány, így nem vette észre azt, hogy letérdeltem mellé. Csak akkor ugrott fel rémülten, amikor végigsimítottam a vállán. Szinte hallottam, ahogyan gyenge kis szíve vert. Úgy kapkodta a levegôt, mintha elszívnám elôle. Ruháját erôsen magához szorította. El akart menekülni, de rábeszéltem, hogy maradjon, különben elmondom a fônöknônek, mit müvelt az ô kis báránykája. Nem maradt más választása, mint maradni.
  Beavattam a testi örömökbe. Elôször eltorzult arccal bírta, amint elveszem a szüzességét, majd úgy feküdt tovább, mint egy darab fa. Ez a hideg merevség teljesen lelombozott. Felálltam, és magam mögött hagyva a meztelen lányt, elindultam az erdôbe, hogy ismét magamra leljek.
  Képtelen voltam felidézni egy lányt, vagy nôt is, aki ilyen lett volna. Azt megértettem, hogy neki ez volt az elsô, és végülis kényszerítettem rá, hogy megtegyük, de hogy nem érzett semmit, az képtelenség! Manapság mennyi frigid nô van! Az ilyenekbôl lesznek a leszbikusok. Pedig milyen finom, tiszta bôre volt. Engem a tisztaság, fôleg a lelki tisztaság tud magával ragadni. A még érintetlen gyöngyszemet szeretem. A naiv félelmet, mely feleleveníti azt a kort, amikor még én is tudatlan voltam. Amikor minden szép volt, mert nem ismertem. Minél több tudás birtokába jutunk, annál kevésbé leljük örömünket a világban. Az az emberiség szerencséje, hogy mindig van valami, amit fel kell fedezni. Ha nem volna, unatkoznánk.
  Minden kezdet nehéz, de ha egyszer már láttuk, éreztük, ízleltük a dolgokat, akkor meg nem állíthat senki abban, hogy újabb ismeretek bírtokába juthassunk. Tiszta lélek csak gyermekben találhatô meg, vagy legföljebb gyermek-lelkû felnôttekben. Azt mondják ugyanis, hogy az öregek már mindent láttak, és próbáltak. Beletartozik ebbe mindaz, amit mi perverznek mondunk. Vagyis, ami bûnnek számít egyesek szemében. Hiába szeretné kiélni magát az ember, ha egyszer mindenáron szabad akar lenni, akkor be kell mocskolnia önmagát egy kicsit. Aztán hiába mosakszik, a ''bûnt'' lemosni nem lehet. A felnôtté válás pecsétet nyom a tisztaságra. Ha még tiszta vagy, megfertôznek.
  Szóval a tisztaság nálam szép, testetöltött tudatlanságot jelent. S ez a lány még nem tudott semmit az igazi gyönyörrôl, mikor két test összebújik, majd lángolva egyesül. Szememben addig maradt tiszta, míg velem volt. Mivel azt hittem, többet nem találkozom vele, elástam a többi nô közé, akiknek ez a
kis esemény jelenti a kezdetet.
  Nemsokára meghalt a nagypapám. Misére kellett tehát mennünk. Az egyik padban ült a többi apáca között. Elöszôr nem ismertem meg ôt az öltözéke miatt, de aztán amikor rám mosolygott, különös érzés szállt meg. Örültem is, meg nem is a jelenlétének. Egész mise alatt az arcomat fürkészte szürke szemeivel. Majd, amikor kiléptem a templomból, egy papírt nyomott a kezembe, melyen ez állt:
  ,,Ma, vagy holnap éjszaka gyere el hozzám ismét!''- meglepôdtem, hogy ilyen nyíltan, minden szemrebbenés nélkül adta át nekem az üzentet, a többi ember szeme láttára.
 

Laura

  Az elsô napon otthon kellett maradnom, nyugtatni a családot. Viszont másnap éjszaka felkerekedtem, majd az erdôn átgázolva ismét a tisztásra értem. Azt hittem, csak átverés az egész de, amikor a csürbe léptem, két sötét folt állt elöttem.
 - Már vártunk.- mondta az egyik, és elém lépett.- Az én nevem Gloria, az övé pedig Laura. Sajnálom, hogy a múltkor olyan hamar elmentél.
  Kezdtem egyre jobban látni a sötétben. Gloria arcát már tisztán láthattam, a szürke, eleven szemekkel, melyek most mintha mosolyogtak volna az örömtôl. Gloria mögött egy kicsit húsosabb lányka állt. Lehajtotta fejét, nem mert a szemembe nézni. Még egy ártatlan angyalka!
 - Miért vagytok ketten?- kérdeztem.
 - Azért, mert szeretném, ha neki is megmutatnád a gyönyört.- válaszolta komolyan Gloria.
 - Te pedig újra szeretnéd átélni. Jól gondolom?
 - Igen.- mondta halkan.- Kérlek, bocsáss meg, amiért úgy viselkedtem a múltkor!
 - Semmi baj. Még nem tudhattad, mit akarok neked megmutatni.- válaszoltam.
 - És most újra itt vagyunk. Bebizonyíthatod, hogy tudsz másmilyen is lenni.
 A szavakat tett követte. Mindketten kibújtak hálóingjeikbôl, mire én megremegtem a gondolattól, hogy két lány lehet egyszerre az enyém. Lefektettem Laurát a szalmára, és izgatni kezdtem. A forró hús, a feszes bôr vidáman siklott tenyerem alatt, míg elértem a gyönyört hozó kis dombocskát.
  Gloria éhes szemekkel vizslatta a fejleményeket, miközben Laura haját simogatta, és nagyokat lélegzett a másik lánnyal együtt. Megtörtént. Az ártatlan kis lánykából nô lett. Hamarabb tárulkozott fel elôttem, mint azt reméltem volna. Hamar is jutottam el a csúcsra. De nem lankadtam, Gloriát is magamévá tettem.
  Utána a két lány boldogan hevert egymás karjaiban, mikor én elmentem haza.
  Egy héten többször találkozgattunk a csürben. Volt, amikor csak az egyikük, volt, amikor mindketten ott voltak. Minden egyes alkalommal egyre vadabbak lettünk, és olyan pózokat próbáltunk ki, melyeknél egy átlagos ember is lesütné a szemét. A lányok, mint a vadmacskák ugrottak rám. Alig várták már az éjszakát, hogy újra érezhessék a csodálatos érzést, a gyönyört. Féltem, hogy teherbe ejtem valamelyiküket, így utoljára mentem a csürbe egy pénteki éjszakán. A lányok nem hittek a fülüknek, hogy el akarom ôket hagyni. Mindenféle dologgal marasztaltak, de én nem engedtem, hogy elcsábítsanak. Még utoljára kielégítettem minden vágyukat. Több órás szeretkezés elôzte meg a búcsút, mikor lépteket hallottunk.
 

Angyal közeleg

 - Ki van ott bent?- kérdezte egy nôi hang.
 A levegô megállt. Gloria és Laura szorosan hozzám bújt, mint két védtelen gyermek.
 - Tudom, hogy van bent valaki! Hallottam a hangokat!- kiabált a csür ajtajából egy apáca.- Akárki van ott, jöjjön ki!
 A két remegô lány kérôen nézett rám kerek szemeivel, majd Laura megmozdult. Magához húzta hálóingét, majd visszabújt bele. Gloria is követte barátnôjét.
 - Csak mi vagyunk!- törte meg a csendet Gloria, és kilépett a holdfénybe.
 - Ti ördögök! Ti Isten fertôi! Mit müveltetek odabenn?- kiáltotta a nô, miközben lekevert egy-két pofont a két lánynak.
 - Semmit!- sikoltotta Laura könnyes szemekkel. Az meg sem fordult a fejükben, hogy eláruljanak. Az apáca beküldte ôket a házba, aztán lassan elindult ô is. Még idejében elkaptam az úton. Befogtam a száját, és a kis házban a szalmára dobtam. Én még mindig meztelen voltam. A nô elkerekedett szemekkel bámult rám, ugyanis nem számított rá, hogy egy férfi odamerészkedik. Fôleg, hogy ôt kapja el.
 - Nézze-, mondtam higgadtan- én nem követtem el semmiféle ronda dolgot, amire maga gondol. A lányok különben is önszántukból adták oda magukat. Magát pedig nem akarom bántani, csak megkérni rá, hogy ne tegyen olyan dolgot a lányokkal, amelyet ön is megbánna!
 - Nem fogok- válaszolta megszeppenve-, csak takarja el már a micsodáját! Maga istentelen!
 - Erre gondol?- mutattam rá az ágaskodni kezdô péniszemre.- Amivel Ádám Ábelt és Káint teremtette, amibôl maga is lett? Hogy van az, hogy ennyire megvetik az élet legcsodálatosabb gyümölcseit? Magának is meg van az a jó tulajdonsága, hogy élvezhesse a gyönyört, és miért nem teszi? Én megmutathatom önnek, csak hagynia kell magát.
  Az apáca elsápadt, és segítségért próbált kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkán.
 - Engedje el magát! Hagyja, hogy megérintsem! Nem fog fájni, inkább szeretni fogja!- suttogtam a kékszemû, harminc év körüli nônek. Kibontottam szôke haját, mely lágyan omlott keskeny vállaira. Az elején még húzódzkodott, de már nem kiabált segítségért. Lassan az inge alá nyúltam, de ô egyre jobban remegett. Megsimogattam az arcát, mire egy kicsit felengedett. Megcsókoltam, és ez volt számára az a pont, ahonnan nincsen megállás. Gyengéden kihámoztam ruhájából, s elôvillantak fehér, kerek mellei. Megcirógattam a selymes testet, azután végigcsókoltam a bársonyos nyakat, hasat, derekat. Lágyan átkarolt, majd magához húzott, hogy újra érezze a csókomat. Tudta, hogy istentelen dolgot csinálunk - legalábbis az apáca számára az volt- , de nem akarta abbahagyni. Hajtotta a vágy az ismeretlen felé. Míg végre beteljesült az álom, és az ártatlanság elveszett.
  Könnyes szemekkel, a gyönyörtôl kábultan hevert mellettem a szalmán. Karjait a nyakam köré fonta, és csókolt, mint anya a gyermekét.
 - Érted most már, mit éreztek azok a lányok, és miért jöttek ki éjszakánként ide?- kérdeztem az apácát, belemerülve tengerkék szemébe.
 - Igen, értem. Nem fogom elárulni ôket, de neked tilos visszajönnöd többet ide!
 - Egyébként is ma voltam itt utoljára.- mondtam- Csak elbúcsúzni jöttem tôlük.
 - Nem is tudom, mit mondjak. Nagyon sajnálom, hogy így kellett végzôdnie, de teljesen megbolondítottad a lányokat.
 - Szóval tudtál rólam?
 - Nem, csak éreztem, hogy valami nem stimmel velük. A szemük csillogott, és sokkal aktívabbak voltak a kelleténél. Nem kellett volna ezt tenned. Most pedig indulj! Nem akarom, hogy engem is a szerelem megszállottjává tegyél!- susogta lágyan a fülembe, de szorítása csöppet sem gyengült.
  Utoljára egy hosszú, meleg csókot leheltem ajkára, majd az ismert úton elsiettem.
  Mégis megtörtént, amitôl tartottam. Pár nap elmúltával az újságok hírül adták, hogy egy apáca öngyilkos lett. A körülmények ismeretlenek. Egy másik cikk, melynek címe: ,,Ha egy csôdör elszabadul..'', két fiatal lány anyaságáról írt, akik mellesleg apácák voltak. Az apa természetesen egy és ugyanaz volt. Gloriát és Laurát kiléptették a zárdából, mivel nem tagadták, hogy gyermekük születését sok gyönyörü átszeretkezett éjszaka elôzte meg egy ismeretlen férfival. Sokan csodálták ezt a szép párost. Fôleg Gloria került a figyelem középpontjába, mivel ikreknek adott életet. Buzgón hírdették a szerelem szabadságát, és erôsen támadták az egyházat.
  Az apa soha nem került elô.