Coline

  Érezted-e már annyira boldognak magad valakivel, hogy nem tudtál betelni vele soha? Érezni akartad minden pillanatban, magadba szívtad volna illatát, beléharaptál volna, csak, hogy az íze szádban maradjon, és úgy ölelted volna, hogy megszakadsz belé?
  Velem pontosan ez történt.
  Coline-nal, a meseszép francia lánnyal olyan mély kapcsolatot voltam képes kiépíteni, hogy az már fájt. Egyszer egy meleg nyári éjszakán éppen hazakísértem ôt. Búcsúzkodtunk, majd még utoljára megöleltük egymást, de annyira, hogy karomból kiszökött a vér. Csak egy roppanást hallottam, majd Coline ernyedten csuklott össze karjaimban. Nem tudtam, mit tegyek, hogy fussak el, meneküljek, vagy orvosért rohanjak. Végül ott maradtam vele és semmit sem tettem.
  Az a gyönyörü zöld szempár akkor vésôdött agyamba és jelenik meg szünös-szüntelen álmaimban.
  Megnémultam. Egyetlen szót sem voltam hajlandó kimondani. Úgy hatott rám ez az eset. Mivel a kiérkezô mentôsök- vagy jobban mondva hullaszállítók- látták kétségbeesésemet, és, hogy ott ülök a járdán szerencsétlenül, megvizsgáltak, aztán egy pszichiátriai klinikára küldtek el, ahol megfigyelés alatt tartottak.
  Fehér, meszelt falú magánzárkát kaptam, amiben egyedül én lehettem az Úr. Idõnként meglátogattak, de semmi eredményt nem értek el nálam. Továbbra is ôriztem szép Coline-om emlékét. Tudtam, hogy csak baleset volt, mégis én okoztam. Állítólag a szerelem öl, és ezt csak akkor értettem meg igazán.
  Egy szerdai napon új pszichiáter érkezett a klinikára, aki valamilyen okból kifolyólag engem kapott elsô páciensének.
 

Nicole

  Nyílott az ajtó, és belépett egy nô a szobámba. Ekkor én még aludtam. Fölém hajolt, és simogatni kezdte a fejemet. Amire persze én felébredtem. Felmértem a helyzetet, majd mikor minden kép összeállt az agyamban, eltaszítottam magamtól a nôt. Halk puffanást hallottam, ahogy a szoba falának ütközött, meg egy kis nyögdécselést. Kinyitottam a szemem és egy szôke hajú nô ült velem szemben a földön. Szemei tágra nyitva, melegen, de dühösen bámultak rám. Azok a zöld szemek... zöld... akár a nedves pázsit... akár a nyári falevél... akár...Coline...
  Hányingerem támadt miközben két markos ápoló rontott be a ,,cellámba''. Letepertek, majd belémnyomtak egy lónak is elegendô mennyiségü nyugtatót. Tehát teljesen kába lettem. Szemeim elôtt árnyak úsztak, s éreztem, hogy a nô ismét a közelemben van. Megfogja a kezem, és fölém hajol. Valamit mond azon a bársonyos hangján, melyet még beléptekor hallottam, aztán pár perc múlva távozik. Az volt a gyanúm, hogy direkt küldték ôt nekem. Azt akarták, hogy megszólaljak. De nem! Ez nem fog sikerülni!
  Naponta többször is meglátogatott ez a csodálatos nô, akit egyébként Nicole-nak hívtak. Egyre jobb lett a kedélyállapotom, s egyre többet ettem. Nem is gondoltam volna, de kezdtem újra boldognak érezni magam. Nicole napról-napra szebbé vált bennem, hiszen rettentôen örült javulásomnak, így megnyílt felém, mint egy harmatos rózsa. Coline idôröl-idôre egyre halványult el bennem, kezdett emléke elmosódni. Már nem kellett a zöld szemekrôl álmodnom, ott voltak elôttem. Hagytam, hogy megérintsen, hogy beszéljen hozzám, hogy kérdezgessen. Cserébe elég volt nekem a látványa.
  Az orvosok látván gyógyulásomat, már a kiengedésemet fontolgatták, de én semmiképpen sem szerettem volna otthagyni Nicolet. Egy esôs napon mégis szomorú arccal elém állt ez a Vénusz-testü nô. Egy csókot nyomott a homlokomra, majd egy szó nélkül elment. Ruhákat adtak, és egy kis útravalót. A kapuban aggódó szüleim vártak rám, s kitörô örömmel fogadtak. Faggattak, hogy mi történt, de én nem tudtam válaszolni, hiszen még mindig néma voltam.
 

Éjszakai vihar

  Az esô csak tombolt, s villámokat szórt szét a sötét ég. Én bent álltam a szobámban, onnan figyeltem a vihart. A zöld szemek nyugtalanítottak, melyek megnyugvást adtak, mikor láthattam ôket. De akkor nem voltak ott. Ez ellen tennem kellett valamit. Elindultam hát, hogy felkeressem Nicolet.
  Csak bele tekintettem a telefonkönyvbe, és máris megtaláltam a címét. A Farlow Avenue-n lakott, a 19-es szám alatt. Dacolva a ronda esôvel gyalog mentem hozzá, ugyanis a Farlow négy utcányira volt csak tôlünk. Teljesen bezsongtam, amikor megláttam a kis egyemeletes szürke kôházat. Az emeleten még égett a villany, pedig már éjfél is elmúlt. Pár percet állhattam ott, amikor egy férfi körvonalai rajzolódtak ki az ablakban, aki hevesen gesztikulálva kiabált. Késôbb megjelent a gyönyörü Nicole is, nyitott pongyolájában. Valamin nagyon összeveszhettek, mert különbözô tárgyak repültek a szobán át. Egy tölgyfa alól figyeltem, ahogy a férfi - gondolom a férj - kigurul Fordjával a garázsból, és kerékcsikorgatások közepette elhajt.
  Hát egyedül maradt az én drágám. Most mit tegyek?- kérdeztem magamtól. Egyszercsak a testem önállósította magát, és elindult a bejárati ajtó felé. Éreztem, hogy szükségem van valamire, hogy szükségem van Rá.
  Becsöngettem. Az ajtó kitárult, és ott állt Õ, rózsaszín, selyem pongyolájában, mely kihangsúlyozta gömbölyded melleit. Vegyes érzelmekkel fogadott. Elôször meglepôdött, másodszor örült nekem, harmadszor pedig a veszekedés fájdalmai játszottak arcvonásain. Forrón átölelt, és zokogni kezdett vállamon.
  Fel sem tünt neki a késôi idôpont. Úgy tettem, mintha semmirôl sem tudnék. Simogattam a hátát, hogy egy kicsit lenyugodjon. Aztán beleszagoltam a hajába, ami levendula illatot árasztott magából. Beljebb merészkedtem a nappaliba. Leültetett, és csókokkal borította el az arcomat. Az egyik alkalommal a szám szélét érte, ekkor csak nézett a szemembe merôen könnyes szemeivel, majd megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Bólogattam, bár másra gondoltam, nem a kólára, amit hozott nekem a konyhából. Valami egészen másra. Õ is leült mellém. Fényes combja kilátszott pongyolája alól, és ettôl a látványtól meredni kezdett férfiasságom. Nem tudtam, hova nézzek. Próbáltam mustrálgatni a kólámat, de egyre csak a nô lába felé kalandozott a szemem.
 - Minek köszönhetem éjszakai látogatásodat?- kérdezte lágy, elkeseredett hangon Nicole.
  Nagynehezen elmutogattam neki, mennyire szerettem volna látni. Bólintott, majd elmosolyodott. Felemelkedett, és az asztalra helyezte saját italát. Ekkor egy kicsit meglebbent a pongyola, s észrevettem, hogy nincs alatta semmi.
 - Éppen fürödni készültem.- mondta zavarodottan, miközben összehúzta köntösét. Ez a mondat szinte el sem jutott a tudatomig, továbbra is bámultam, levetkôztetve szemeimmel. Kiment a szobából, mielôtt beledurrantam volna a nadrágomba. Egy fotóalbummal tért vissza, amirôl boldogan mesélni kezdett. Az elsô képen Nicole volt négy éves korában, a másodikon tíz évesen, a harmadikon már kifejlett nôvé érve duzzadtak gömbölyded formái. Néha egy-egy nagyobb kézmozdulatnál észre sem vette, hogy kivillannak mellei. Mohón szívtam magamba a csodás látványt. Szavai leperegtek rólam, csak monoton zúgásnak hallatszottak.
  Kezem ismét önállósította magát. Lassan, révetegen benyúltam a selyem alá. Éreztem a sima, hamvas, finom bôrt, amint ujjaim végigsimítottak rajta. Nicole szemei felém fordultak. Pillanatnyi zavarában fogalma sem volt, mit tegyen, így hagyta, hadd folytasam a simogatást a bimbókig. Lehunyta szemét, és nagyokat lélegzett. Átadta magát nekem. Óvatosan megcsókoltam a nyakát, majd feljebb csúsztam a piros száj felé. Ott szinte órák teltek el, míg egymás szemébe merengtünk. Majd egy forró, hosszú csókban egyesültek ajkaink.
  A köntös kibomlott, mikor az övet kibogoztam, s teljes lényében láthatóvá vált a Vénusz-test, a kerek mellekkel, a hajlékony derékkal, a finom, friss bôrrel, s a szôrös kis háromszöggel, melyért a férfiak életüket adnák. Átvette az irányító szerepet, és kigombolta a nadrágomat, majd magára húzott. Forró, selymes, nedves öle kellemesen fogadott magába. Lágy ringásunk, lélegzetünk egyre vadabb és gyorsabb lett. Már-már a csúcsponton voltam, amikor beleharaptam a nyakába, amire ô felnyögött. A sós, vas ízü, forró vér ízét éreztem a számban, de egyre csak haraptam, és haraptam. Hadakozni kezdett, mire én lefogtam, és a vad rángatózásban egyszercsak elélveztem. A vér lecsurgott a vörös díszpárnákra, s a díványra. A kapálódzás kezdett gyengébb lenni. Majd a hajamba markolva ernyedt el Nicole. Ráborultam meleg testére, aztán elaludtam.
  Mikor felébredtem, Nicole mellettem feküdt. Feje oldalra csuklott, szemei tágra meredve bámultak engem. Nyakán barna, alvadt vér. Teste idôközben kihült, és megkékült.
 - Sajnálom!- mondtam ki halkan az elsô szót.
  Felálltam, felöltöztem, aztán kimentem a fürdôszobába lemosni arcomról a vért. Miután végeztem, leültem gondolkozni, hogy miképp lehetne elhárítani rólam a gyanút. Néhány drága ékszert tettem a zsebembe, majd Nicole pénztárcájából elvettem ezer dollárt. Férjének a ballonkabátját is elvittem, hátha valaki figyel odakintrôl, és össze tudom zavarni egy kicsit. Gondoltam valamikor visszacsempészem, amikor már befejezték a ház körüli kutatásokat.
  Utoljára Nicole testére pillantottam, ami már kezdett kellemetlen szagokat árasztani magából. Még halottan is szép volt, és gömbölyü. Csak a rám szegezôdô üveges, zöld szemek nem engedtek el, mágnesként vonzottak...
 

A szikra

  Amikor kiléptem a házból a ballonkabátban, még mindig esett az esô. Az utca sötétbe burkolódzott, miközben a fák gyengéden hajladoztak. Egy ház ablaka sem világított, mivel már éjszaka volt, egyébként két perce áramszünet állt be. Szerencse, mondtam magamban, minden nehézség nélkül elosonhatok a tett színhelyérôl. Igy is cselekedtem.
  Pár lépés után egy öngyújtó szikrája lobbant lángra az utca tuloldalán, egy elsô emeleti ablakban. Szinte éreztem a bôrömön, ahogy figyel az a valaki. Számomra láthatatlan nézése, nyugodt tekintete felborzolta az idegeimet. Nem szerettem volna, ha bármit is megtud a házban lezajlott eseményekrôl, és egy adandó alkalommal felismerjen, ezért higgadt lépésekkel elindultam haza.
  Másnap minden újság címlapjára Nicole került. A Times véleménye szerint a férj volt a gyilkos, akivel már régóta megbomlott a kapcsolat. A Post Nicole hivatására hivatkozik, vagyis az egyik páciensére gyanakodnak. Ettôl a feltételezéstôl nem állnak ugyan messze, viszont eddig még nem keresett egy rendôr sem engem, ami azt jelenti, hogy még mindig a férjet kérdezgetik.
  Egy bizonyos Mrs.Tumprent látta a gyilkost- vagyis engem!- elmenekülni a gyilkosság színhelyérôl, mégsem tudott semmiféle leírást adni a személyrôl, mivel rövidlátó szegénykém. Az az egyetlen dolog nyugtalanított, mikor a CNN-en beszélgettek ezzel az öregasszonnyal, és észrevettem, hogy nem bírja a cigarettafüstöt. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy egy cigarettázó nô bámult engem aznap az ablakból. Be kellett ismernem magamnak, hogy el leszek ásva, ha nem végzek vele.
  Az utcára és a házszámra emlékeztem. Megtudakoltam az ott lakô nevét, és kiderült, hogy csak Mrs.Tumprent nagy bridzs-barátnôje lakik a házban, Mrs.Schoepfer, aki mellesleg dohányzik is.
 

Mrs.Schoepfer

  Hosszasan csöngettek a Farlow Avenue 4-es szám alatt, mire Mrs.Schoepfer kinyitotta az ajtót.
 - Mi van? Mit akar?- kérdezte magas hangon a nô.
 - Jónapot, hölgyem! Csomagja érkezett.- válaszolta a kék ruhás férfi.
 - Ki a franc küldhet nekem egy ekkora dobozt?- mutatott rá a nagy csomagra.
 - Valamelyik rokona lehet asszonyom, talán a lánya.
 - Az a kis cafka? Az soha nem küldene még egy árva képeslapot sem!- dühöngött Mrs.Schoepfer.
 - Nem bontja ki?- kiváncsiskodott a férfi.
 - Mi? Hogy maga lássa? De pofátlan, hallja-e!- rivalkodott rá az öregasszony.
 - Tudja milyen nehéz volt ezt idecipelnem? Kérem, had vegyek csak egy pillantást a belsejére, még soha nem volt ekkora csomag pályafutásom során.
 - Na jól van, jöjjön be, de ha egy ujjal is hozzányúl, kitekerem a nyakát! Megértette?- nyikorogta a nô, miközben az öklét rázogatta a férfi felé.
  A kifutófiú belépett, majd bezárta maga mögött az ajtót. Letette a csomagot a nappaliban álló asztalra. Mrs.Schoepfer vadul tépegetni kezdte a csomagolást, mint egy kisgyerek, aztán hozott egy ollót, és felvágta a kartonpapírt. Arca elfehéredett, mikor belenézett a dobozba. Mrs.Tumprent
 - Tudja milyen nehéz egy ilyen vénasszony manapság?- kérdeztem vigyorogva.
 - És milyen nehéz belepakolni egy ekkora dobozba? Fôleg, ha kapálódzik? Képzelje el, milyen kemény munka feldarabolni egy testet. Pedig azt hittem, hogy egy ilyen vén csotrogánynál már csak el kell törnöm a csontokat. De nem. Annyit fürészeltem már, hogy el sem tudja képzelni! És még ha belegondolok, mennyit fogok még! Nem. Magát elöszôr inkább elégetem, aztán talán könnyebb
lesz egy pár kilóval, és befér akár egy retikülbe is.
  Mrs.Schoepfer tágra nyílt boci-szemekkel meredt rám, miközben hátrált a telefon felé.
 - Hé, öregcsaj! Nem menekülhetsz, hiszen láttál!- suttogtam a remegô hústorony felé. - Azt hiszem eljött a Te idôd! Nem kellett volna annyit dohányozni! Vedd úgy, hogy én vagyok a Megváltó, a Halál, a Kaszás, vagy nevezz úgy, ahogy csak akarsz, akár még Édesemnek is szólíthatsz! Köszönj el szépen a világtól, mert nemsokára báránysült lesz belôled, finom curry-szósszal. Mmmm.- megnyaltam a számat, mivel kezdtem éhes lenni. Felkaptam az ollót a doboz mellôl, és Mrs.Schoepfer elé toppantam. Sikoltani próbált, de belefolytottam a szót egyetlen szúrással a torkán. Torkából spriccelt a vér, levegôért kapkodott. Közben levert egy két emléktárgyat a polcokról. Egy vázát, egy üveggalambot, egy bekeretezett fényképet, aztán a telefont a kisasztalról. Leültem egy fotelba, hogy végignézzem a,,hattyú halálát''. Nem is kellet sokat várnom, hamar elvágódott a szônyegen.
  Nyakából még mindig kiállt az olló. Akkora svunggal szúrtam bele, hogy képtelen volt kiszedni.  Ahogy mondtam, Mrs.Schoepfer a kandallóban végezte. Benzinnel öntöttem le, hogy jobban égjen.  Megvártam, míg leég róla a hús, aztán újra alágyújtottam. Nagyon büdös volt a szobában. Förtelmes, édeskés szag terjengett. Elfújtam minden dezodort, és kilocsoltam minden parfümöt, hogy egy kicsit kellemesebbé tegyem a légkört. Végül elszívtam a megboldogult Mrs.Schoepfer utolsó cigarettáit.
  A csontokat kiszedtem a hamuból, és Mrs.Tumprent mellé helyeztem a dobozba. Elvittem ôket egy temetôbe, és elástam, megadva a kellô tiszteletlenséget a két öreglánynak. Itt biztosan nem keresik, gondoltam, aztán fütyörészve hazamentem.