Az öreg, akit Driolinak hívtak, keservesen vonszolta magát a rue de Rivoli járdáján. Fázott, nyavalyásul érezte magát, mocskos fekete kabátjában összehúzódzkodott, akár a sün, felgyűrt gallérjából csak a szeme látszott ki meg a feje búbja.

Nyílt a kávéház ajtaja, s a sült csirke kiszűrődő, halvány illata kínos vágyat támasztott a gyomrában. Ment csak tovább, üres pillantást vetett a kirakatokra - parfüm, selyem nyakkendők és ingek, gyémánt, porcelán, antik bútor, szép kötésű könyvek. Azután egy képgaléria. Mindig szerette a képgalériákat. Ennek a kirakatában egyetlen vászon volt látható. Megállt, és megnézte. Azután indult tovább. De megint megtorpant, hátranézett; és akkor egyszer csak kellemetlen érzése támadt, megrebbent az emlékezete, halványan felötlött valami az agyában, valami, amit már látott egyszer régen. Megint odanézett. Tájkép volt, bolondul megdűlő fák csoportja, mintha iszonyú szél fújna, s az ég örvénylőn kavarog. A kép keretén apró lemez, a következő szöveggel: CHAIM SOUTINE (1894-1943).

Drioli a képre bámult, és tétován azon tűnődött, mi is olyan ismerős rajta. Bolondos mázolmány, gondolta. Nagyon furcsa és bolondos - de azért tetszik . . . Chaim Soutine . . . Soutine . . . - Az istenit! - kiáltott fel hirtelen. - Hisz ez az én kis kalmüköm, az ám! Az én kis kalmüköm képe kint lóg Párizs legfinomabb képkereskedésében! Na nézzék csak!

Az öregember odanyomta arcát a kirakathoz. Emlékszik a fiúra - igen, egész tisztán emlékszik rá. Mikor is? A többire már nem olyan könnyű visszaemlékezni. Nagyon rég volt. Hogy mikor? Húsz éve - nem, inkább harminc, igaz? Várjunk csak. Igen - a háború előtti évben volt, az első háború előtt, 1913-ban. Akkor. És ez a Soutine: az a ronda kis kalmük, az a morcos, szótlan fiú, akit úgy kedvelt - igen, azt lehet mondani, szerette -, pedig az égvilágon semmi oka nem volt rá, csak az, hogy tudott festeni.

- Mit ünnepelünk? - kérdezte a fiú, de fel sem nézett. - Talán rászánta magát, hogy elválik a feleségétől, és én elvehetem?

- Ha akarod. - Drioli az asztalnál állt, és bontogatta a csomagot. Fáradt volt, szeretett volna már belekóstolni a borba. Kilenc megrendelő egy nap csinos eredmény, de az embernek alaposan kikészíti a szemét. Soha még ennyi nem volt egyszerre. Kilenc pityókos katona - és az a dologban a különösen figyelemre méltó, hogy nem kevesebb, mint hét közülük készpénzben fizetett. Ezért a káprázatos gazdagság. De a munka szörnyen kikészíti a szemet. Drioli szeme lecsukódott a fáradtságtól, a fehérjét apró vörös erek hálózták; és körülbelül egy hüvelyknyire mindegyik szemgolyója mögött apró pontba sűrűsödött a fájdalom. De most este van, és őt felveti a pénz, és a csomagban három üveg - egy a feleségének, egy a barátjának, egy meg magának. Megkereste a dugóhúzót, húzgálta a dugót az üvegekből, mindegyik pukkant egy kicsikét, amikor kijött.

- Az a baj - ráncolta homlokát a fiú -, hogy ezekből nem élek meg. Képet nem ehetek.

- Nem éppen Minszkből - mondta a fiú -, de egész közelből.

S most, hogy ott állt a műteremben, Drioli megint a fiút nézte, amint elveszi a pohár bort, s egy nyelésre magába dönti. Igen, széles kalmük képe van, az arccsontja magas, az orra meg vastag és durva. Az arc szélességét csak fokozta az elálló fül. Aztán a keskeny szem, a fekete haj, a vastag, konok kalmük száj . . . de a keze, a keze meglepetés, ahányszor ránéz, olyan kicsi és fehér, mint valami dámáé, apró ujjai törékenyek.

Drioli töltött, aztán letelepedett egy székre. A fiú az öreg díványon ült, Drioli feleségével. A három üveg előttük állt a padlón.

A legközelebbi kávéházban Drioli vett hat üveg fehér bort, és hazavitték a műterembe. Két sorba állították az üvegeket a padlón, Drioli pedig fogta a dugóhúzót, és kihúzgálta a dugókat, sorra mind a hatot; aztán leültek megint, és tovább ittak.

Lassan, módszeresen nekiláttak a lerészegedésnek. Az eljárás nem volt új; de bizonyos ceremóniával járt, és komolyan kellett venni, elmondani közben egy csomó dolgot, aztán újra elmondani - dicsérni a bort, és a lassúság is igen fontos volt, hogy kellőleg élvezhessék az átmenet három kéjes fázisát, különösen azt (és kivált Drioli), mikor az ember lebegni kezd, és a lába már nem tartozik hozzá. Ez a legjobb szakasz az egészben - mikor az ember lenéz a lábára, és az olyan távol van, hogy az ember eltűnődik, vajon miféle bolondnak a tartozéka lehet, és mi okból hever ott lent, messze, a földön.

- Ide hallgass! - szólalt meg azután. - Van egy ötletem. - Odament a díványhoz, és megállt előtte, enyhén imbolyogva. - Ide hallgass, én kis kalmüköm.

- Rám figyelj, légy szíves. A barátom vagy - az én ronda kis kalmüköm Minszkből -, és énnekem te olyan nagy művész vagy, hogy szeretnék tőled egy képet, egy szép-szép képet . . .

- Nonono. Ide figyelj! Úgy értem, egy képet, ami mindig . . . mindig velem lesz . . . örökké . . , amerre csak megyek . . . akármi történik . . . mindig, mindig velem . . . a te képed. - Előrenyúlt, megrázta a fiú térdét. - Nahát ide hallgass már, légy szíves!

- Úgy áll a dolog. Azt akarom, hogy fessél egy képet a bőrömre, a hátamra. Aztán a képre rátetoválsz, hogy mindig, mindig ott maradjon.

- Maga megőrült. Mi a fenét akar? - A festő felnézett a másik férfi álmos, fekete, bortól fényes szemébe. - Mi a jó istent akar?

Nem, hát ezt csakugyan nem gondolhatja komolyan a fiú, mert amit Drioli nem tud a tetoválásról, az nincs is. Vagy talán nem ő volt az, aki alig egy hónapja egy férfinak az egész hasát teleírta a világ legszebb és legbonyolultabb virágmintájával? Hát az a megrendelő, akinek olyan szőrös volt a melle, hogy Drioli szürke medvét írt rá, úgy hogy a mellén a szőr a medve bozontos bundája lett? Vagy talán nem ő rajzol szép hölgyet, s helyezi el oly rafináltan a férfikarra, hogy a karizom megfeszítésével a hölgy életre kél, és szemkápráztató hastáncot lejt?

- De igen - és azon a napon, amikor elhatározza, hogy megfürdik, én tudni fogom, hogy már nem becsüli a képemet. Így bizonyíthatja be, mennyire tiszteli a művészetemet.

- Nem is lehetne egyszerűbb. Fogadok, hogy két perc alatt megtanítlak rá. Majd meglátod. Megyek, hozom a szerszámaimat. Tűket meg tintát. Van énnekem mindenféle színű tintám, annyi szín, ahány festéked neked, csak még sokkal szebbek . . .

Félóra sem telt el, vissza is ért. - Elhoztam mindent kiabálta, és meglengette barna táskáját. - Ebben a táskában megtalálható a tetoválóművész teljes fölszerelése!

Letette a táskát az asztalra, kinyitotta, szétrakta a villanytűket meg a kis üvegeket a színes tintákkal. Bekapcsolta a villanytűt, aztán kézbe vette a szerszámot, és megnyomott egy kapcsolót. Búgás hallatszott, s a tű negyedhüvelyknyi kiálló vége sebesen fel-alá rezgett. Ledobta kabátját, bal ingujját felgyűrte. - Na nézz ide. Figyeld, mit csinálok; majd meglátod, milyen könnyű. Rajzolok valamit a karomra.

- Először is kiválasztjuk a tintát - közönséges kék megfelel - aztán belemártjuk a tű hegyét . . . így ni . . . - feltartjuk a tűt, egyenesen, és könnyedén végigfuttatjuk a bőr felszínén . . . így . . . és a kis villanymotor szépen fel-le ugráltatja a tűt, az kilyuggatja a bőrt, a tinta behatol, és már meg is vagyunk. Na. Látod, milyen egyszerű? . . . nézd csak, már ide is rajzoltam egy agarat a karomra.

A búgó tűvel kék vonalakat rajzolt Drioli karjára. Egyszerű - mondta. - Mint amikor az ember tollal-tintával rajzol. Nincs is más különbség, csak hogy ez lassúbb.

- Először is - mondta a fiú -, rendes képet festek. Aztán, ha úgy tartja kedvem, majd rátetoválok. - Széles ecsetvonásokkal festeni kezdett a másik Férfi csupasz hátára.

- Maradjon veszteg! Hallja-e! - A fiú sebesen dolgozott, vékony, vizes rétegben rakta fel a festéket, hogy később ne akadályozza a tetoválásban. Abban a pillanatban, hogy elkezdett festeni, emberfelettien erős koncentrációja valósággal elmosta a részegségét. Rövid, fürge karmozdulatokkal kezelte az ecsetet, merev csuklóval, és félóra sem telt belé, már el is készült.

- Na jó. Ennyi az egész - mondta a nőnek, aki azon nyomban visszament a díványhoz, lefeküdt, és elaludt. Drioli ébren maradt. Figyelte a Fiút, ahogy felemeli a tűt és a tintába mártja; azután érezte az éles, csiklandó szúrást, amint a háta bőrét éri. A kellemetlen, de nem elviselhetetlen fájdalom nem hagyta elaludni. Követte a tű útját, és nézte, milyen színű tintákat használ a fiú, úgyhogy Drioli azzal szórakozott, hogy megpróbálta elképzelni, mi történik mögötte. A fiú meglepő intenzitással dolgozott. Mintha tökéletesen lekötné a kis masina és a szokatlan effektus.

Pitymallott már, de a gép búgott még, és a fiú dolgozott. Drioli jól emlékezett rá, amikor végre a művész hátralépett, és így szólt: - Kész. - Odakint nappal volt, és az utcán emberek jártak.

- Jóságos Isten! - kiáltott fel. Félelmes látvány volt. Egész háta, a válla csúcsától a gerince tövéig egyetlen színorgia - arany és zöld és kék és fekete és bíbor. Oly sűrű volt a tetoválás, hogy vastagon felrakott festéknek hatott. Amennyire csak lehetett, nyomon követte a fiú az eredeti ecsetvonásokat, végig kitöltötte, és csodálatos művészettel úgy használta fel a gerincoszlopot és a lapockák kitüremlését, hogy részeivé váltak a kompozíciónak. Mi több, még ezzel a nehézkes eljárással is sikerült a spontaneitás látszatát keltenie. Valósággal élt az arckép; világosan kitetszett rajta Soutine művészetének sajátosan kifacsart, elgyötört jellege. Nem nagyon hasonlított az eredetihez. Hangulat volt jobbára, nem képmás: a modell arca tétova, mámoros ; örvénylik körülötte a háttér, sötétzöld, göndör vonások förgetege.

Az öreg, akit Driolinak hívtak, valósággal transzban állt ott, s rámeredt a képkereskedő kirakatában a festményre. Olyan rég volt ez az egész - mintha egy másik életben történt volna.

Többet nem emlegették. Nemsokára Le Havre-ba költöztek, ahol sok a matróz, és jobban ment az üzlet. Az öreg elmosolyodott, mikor Le Havre-ra gondolt. Azok voltak a szép esztendők, a két háború között, a kis bolt a dokkok közelében, a kényelmes lakás, mindig elegendő munka, naponta három, négy, öt matróz jön; és rendeli a képeket a karjára. Azok voltak csak a szép esztendők.

És most, hogy vége a háborúnak, se pénze, se ereje, hogy újra kezdje kis üzletét. Nem könnyű öreg embernek kitalálni, mit csináljon, kivált ha nem szeret koldulni. De hát másképp meg éhen hal.

Nahát, gondolta, míg a képet nézte. Hát ez az én kis kalmüköm. És hogy egy ilyen apróság hogy megkavarja az ember emlékezetét. Pár perce még nem is gondolt rá, hogy tetovált kép van a hátán. Isten tudja, mióta nem jutott az eszébe. Közelebb dugta arcát a kirakathoz, és benézett a galériába. Sok kép lógott odabent a falon, és úgy látszott, valamennyi ugyanattól a művésztől való. Rengetegen jártak-keltek a teremben. Úgy látszik, különleges kiállítás.

Drioli hirtelen, ösztönszerűen megfordult, betaszította a galéria ajtaját, és belépett.

Hosszú terem volt, padlóján vastag, bordó szőnyeg, és isteni szép és meleg! Mennyien járkálnak, nézegetik a képeket, csupa kimosdott, tekintélyes ember, mindegyiknek katalógus a kezében. Drioli megállt az ajtó mellett, idegesen körülnézett, azon gondolkodott, bemerészkedjék-e, vegyüljön-e el a tömegben. De mire összeszedhette volna a bátorságát, egy hang szólalt meg mellette:

- Na gyerünk, erre van az ajtó. - Kövér fehér mancsát Drioli karjára tette, és erőszakosan az ajtó felé terelte.

Ez betetőzte a dolgot. - Vigye innen a nyavalyás mancsát! - ordított Drioli. Hangja végigcsendült a hosszú galérián, és minden fej, mintha dróton rángatnák, arra fordult - valamennyi döbbent arc, végig a teremben, arra a személyre bámult, aki ilyen lármát csapott. Rohanvást közeledett egy hátramozdító, s most már ketten próbálták Driolit kitaszigálni. A nézők csendben álltak, figyelték a küzdelmet. Az arcokon mindössze enyhe érdeklődés tükröződött, mintha azt mondanák: - Semmi baj. Bennünket nem fenyeget veszély. Minden el lesz intézve.

- Hajoljon csak előre, barátom, hogy kiterüljön a kép.

- Kap érte kétszázezer frankot. - A kereskedő apró szeme fekete volt, széles orrcimpája megremegett.

- Ide hallgasson - mondta a kereskedő, és szorosan elébe lépett. - Én segítek magán. Gazdag embert csinálok magából. Majd ketten szépen megalkuszunk a képre, helyes? Drioli lapos, nyugtalan pillantást vetett rá.

- Ja, hogy hova teszem? Igen, igen, hova is teszem . . . Nos, csakugyan, hova teszem? Hát, nézzük csak . . . - A kereskedő duzzadt, fehér ujjával cirógatta az orra nyergét. Úgy vélem - mondta -, ha megveszem a képet, magát is megveszem vele. Márpedig ez hátrány. - Megállt, megint az orrát cirógatta. - Maga a kép nem ér semmit, amíg maga él. Hány éves maga, barátom?

- No de talán nincs túlságosan jó erőben, igaz? - A kereskedő eleresztette orrát, és lassan felmérte Driolit, tetőtől talpig, mint a gazda a vén lovat.

Egyenesen egy magas férfi karjába hátrált, aki kinyújtotta kezét, és óvatosan megragadta a vállát: Drioli hátranézett, és mentegetőzött. A férfi lemosolygott rá, és kanárisárga kesztyűbe bújtatott kezével nyájasan megveregette az öreg csupasz vállát.

- Ide hallgasson, barátom - szólalt meg az idegen, és egyre mosolygott. - Szeret-e úszni. meg a napon sütkérezni? . Drioli felnézett rá, meglehetős riadtan.

- Az ágya mellett pedig csengő volna, azzal hívná be reggel a szobalányt, hogy hozza már a reggelit . . .? Nos, barátom, mit szólna mindezekhez? Hogy tetszik ez magának?

- Ugyanis enyém Cannes-ban a Bristol szálló. Ezennel meghívom, jöjjön el, és élete végéig legyen a vendégem, összkomfortos luxushotelemben. - A férfi nem szólt többet, hagyta, hogy hallgatója kellőleg elcsámcsogjon e kellemes lehetőségen.

- Értse meg, kérem, így valamennyi vendégem láthatná Soutine-nak ezt a figyelemre méltó művét. Önt szárnyára kapja a világhír, s az emberek így suttognak majd a háta mögött: "Nézd csak, ez az az ember, aki tízmillió frankot hord a hátán." Hogy tetszik önnek ez a gondolat, Monsieur? Kedvére volna?

Drioli felnézett a kanárisárga kesztyűs, magas férfira, s még mindig azon tűnődött, vajon nem tréfa-e az egész. Mulatságos ötlet - mondta lassan. - De ha komolyan gondolja . . .?

- Az Isten szerelmére! - kiáltott fel Drioli. Rémülten nézett körül, a bámészkodó közönség arcába, s a beálló csöndben egy másik férfihang szólalt meg halkan, a csoport mélyéről: - Talán ha elegendő pénzt ajánlanak az öregnek, hajlandó itt helyben megölni magát. Meg kell próbálni!

Egypáran vihogtak. A kereskedő kényelmetlenül toporgott a szőnyegen.

Akkor a kanárisárga kesztyűs kéz megint megkocogtatta Drioli vállát. - Nos, uram - mondta a férfi, s hozzá mosolygott, szélesen és villogón -, most szépen elmegyünk, és kettesben finoman megvacsorázunk, közben pedig elbeszélgetünk a dologról. Nos, mi a véleménye? Nem éhes?

- Megyek - mondta gyorsan Drioli. Már fel is szedte az ingét, és vadul ráncigálta a fején át. - Várjon meg, Monsieur. Megyek. - S egy perc múlva már el is tűnt új pártfogójával a galériából.

Alig néhány hét múlva eladásra ajánlottak Buenos Airesben egy Soutine-képet. Női portré volt, szokatlan modorban, tetszetős keretben és vastagon lakkozva. Ez - valamint a tény, hogy Cannes-ban nincsen Bristol nevű szálló - kissé elgondolkoztatja az embert, úgyhogy hő imát mond az öregember egészségéért, s szívből reméli, hogy akárhol legyen e pillanatban, van ott egy csinos, gömbölyű lány, aki megmanikűrözi a körmét, meg egy szobalány, aki ágyba viszi neki a reggelit.