Nem szólt semmit, amikor érte jöttek. A bilincs kis kattanással vette birokba csuklóját, de még utoljára megláthatta a várost. Onnan, ahol õ állt, a hegyrõl nagyon szépnek látszott. Mert onnan felülrõl nem látszott a mocsok. Nem látszottak a nyomornegyedek rozoga bódéi, és nem látszottak a fáradt, összetört arcok sem. Aztán elvezették, a két õr hallgatagon lépdelt mellette. Amikor a jármû ajtaja becsapódott, az ablakból egy ideig még látta a hegyeket és egy kis darabot az égbõl. Azután már semmit, mert behunyta a szemét és elaludt. Tudta, hamarosan meg fog halni... Még hallotta, amint felbúgnak a suhanó turbinái, s érezte, amint a jármû elérte a kb. méteres lebegési magasságot. Elindultak. Szeme elõtt zavaros emlékképek kavarogtak. Már a városban jártak, mikor felébredt kusza álmából. Égbeszökõ, íves, csúcsos, többnyire feketére foncsorozott üvegfalú felhõkarcolók tövében suhantak el. Nemsokára megálltak egy valamivel alacsonyabb, szögletes, mondhatni, közönséges épület elõtt. A Városi Börtön volt ez, mely csendesen, de fenyegetõen bújt meg a hivalkodó tornyok árnyékában. Amikor kiszálltak, már nem érezte a kezeit. A két vékony fémgyûrû a csuklóin tökéletesen mûködött, mint bármi más a városban. Az egész, akár egy olajozott óramû, ketyegett hibátlanul. Az utcákon tiritarka járókelõk vonultak, ki erre, ki arra. Csak egyvalamiben hasonlítottak: az a megfagyott arc, s az a fojtott fény a szemekben... Mindenki pontos céllal sietett a dolga után. Csak a külvárosi nyomortáborok nem illettek a képbe, de "a hajléktalanok ügye már a megoldás felé közeleg" -írták az újságok, és valóban, számuk napról napra csökkent, bár közelebb jár az igazsághoz, aki azt mondja, éjjelente...
A két õr most sem szólt semmit, némán kísérték a Foglyot a bejárathoz. Egyikük rutinosan bepötyögte a számzár kódját, az érzékelõre nyomta nagyujját, s várt még egy pillanatig a kamera elõtt, amíg a számítógép egyeztette az ujjlenyomatot az arcképpel. A nagy acélajtó lassan félrehúzódott. A Foglyot bevezették az elõtérbe, s miután átadták a belsõ õröknek, visszamentek a suhanójukhoz, és folytatták a járõrözést. A Foglyot rácsokon és acélajtókon át, õrökkel vigyázott folyosókon vitték végig, s õ nemsokára azon kapta magát, hogy egyedül áll egy aprócska cellában, melyet kis ablakkal ellátott páncélajtó választ el a folyosótól. Látni lehetett, hogy idõnként feltûnik egy õr feje búbja, amint elsétál az ajtó elõtt. Lassú léptein kívül más nem hallatszott. A cellában nem volt csak egy ágy, egy WC és egy mosdó. A Fogoly leült az ágyra, megmozgatta még mindig erõsen zsibbadt ujjait - a bilincset már az ajtó elõtt levették róla -, majd végighevert az egyébként nem túl kényelmes ágyon, és gondolataiba merült. Végiggondolta az életét gyerekkorától egész mostanáig. A képek összefüggéstelenül törtek fel az emlékezetébõl. Némelyiket megmosolyogta, másokon elkomorodott, de a képek hamar tovarepültek, s csak egyetlen vészes, végzetes kérdés uralkodott a gondolatain: Meg fogok halni? S a vészes kérdés lassan még vészesebb ténnyé alakult, hisz tudta jól a választ, de valahogy nem, mégsem tudta elhinni, hogy ez megtörténhet. Újra és újra átgondolta az utolsó hónapokat, napokat, órákat. Hol rontotta el?
Könyvelõként dolgozott. Keményen hajtott, sokat túlórázott, s mégis a munkájáért egyre kevesebbet kapott, s közben az adók, a lakbér, az árak egyre nõttek. Már nem tudtak megélni. Végül, mint sok sorstársuk, õk is az adócsalásban sejtették az utolsó reményt. Ügyes kezek be tudtak férkõzni az adóhivatal központi rendszerébe, s ott bonyolult eljárásokkal, a belsõ védelmet feltörve el tudták intézni, hogy úgy tûnjön, az adott ember már befizette az újabban egyre tetemesebb adót. A Fogolynak volt egy ilyen ismerõse, akit nem szívlelt túlságosan, de a szükség akkor mégis rávette, hogy üzletet kössön vele. Bár ne tette volna! Ezerszer is elátkozta már a napot, mikor összefutottak. Még az sem volt neki furcsa, hogy Henry - így hívták az ismerõst - maga ajánlkozott erre a csöppet sem veszélytelen akcióra, s csak huszonöt százalékot kért a "megmentett " összegbõl ... Gyanakodnia kellett volna, hisz tudta, hogy nem bízhat meg ebben az emberben. Besétált a csapdájába. Hernry-nek nem az a 25% kellett. Nem, õ Janet akarta, a Fogoly feleségét. Megvárta, amíg mindannyian nyakig benne lettek a csalásban - szándékos nyomokat hagyott -, s zsarolni kezdte õket. Azt mondta, a nyomok nem egyértelmûek, de már felkeltették a rendõrség érdeklõdését, s ha a Fogoly nem válik el a feleségétõl, biztosak lehetnek benne, hogy a rendõrség ráakad a nyomukra. Hiába mondták neki, hogy az asszony úgy sem lenne az övé, erre csak elhúzta a száját, és azt mondta, "ne félj, gondoskodom errõl is", és valami tébolyult fény gyúlt ki a szemében. A Fogolynak volt egy régi tõre, még az apjától kaphatta, úgy tartotta, antik darab. Idáig õrizgette, de most úgy döntött, eladja, mert még mindig pénzszûkében voltak, és Henry is egyre makacsabb lett. Elindult, de a régiségbolt zárva volt, s úgy döntött, megpróbál még egyszer beszélni a zsaroló fejével. Elment hozzá, de Henry makacsabb volt, mint valaha. Ordítoztak, majd Henry hirtelen nevetni kezdett - még most is végigfut a hideg a hátán, ha erre a sátáni hangra gondol - "nincs más választásod" kiáltotta Henry, s szemében az õrültség lángja égett... A Fogoly elõtt elsötétült a világ, fogai közt csikorogtak: De van ! - s elõhúzta a tõrt ...
E pillanatban ajtónyitás zaja zavarta fel gondolataiból. Az õr intett neki. A bíróság épülete ott állt a börtön mellett. Cifra s magas volt, bár régies stílusú. Most ide vitték. A tárgyalásnak hamar vége volt, a Fogoly mindent beismert. A tárgyalóterem ajtajában csaknem nekiment egy barna zubbonyos férfinak, kit már a következõ tárgyalásra hoztak. Milyen sûrû itt a forgalom... - gondolta, s hamarosan a régmúlt idõ emlékeibe feledkezett. Észre sem vette, hogy ismét a börtönbe érve nem a cellájába viszik. Mikor végre felocsúdott, egy kisebb teremben találta magát. Pont vele szemben, a terem közepén egy villamosszék terpeszkedett, mellette kisebb íróasztal húzódott meg a fal tövében. A Fogoly keserûen méregette a széket, s ügyet sem vetett az íróasztal mellõl felálló emberre, aki most felé közeledett.
- Nem szoktunk - kezdte lágy, de csöppét sem kellemes hangján - felmentést adni a törvény szigora alól. De most a tudomány fejlõdése érdekében kivételt teszünk. Kap tõlünk még egy lehetõséget. Bizonyos dolgokat... hogy úgy mondjam, meg nem történtté teszünk.
Látva a Fogoly értetlen arckifejezését, tartott egy rövid, ámde még kevésbé érthetõ elõadást az idõspektrumról, s az idõutazás különbözõ elméleteirõl, végül felmutatott egy gyûrût, melyen háromszög alakúra csiszolt smaragd ékeskedett.
- Ezt vegye fel - mondta a Fogolynak -, és foglaljon helyet! - azzal a nagy székre mutatott, a szoba közepén. S leült az asztalhoz. A Fogoly csak most jött rá, hogy amit kezdetben villamosszéknek nézett, maga volt az idõgép.
- Arra a napra küldjük, amelyen összetalálkozott késõbbi zsarolójával...- mondta az íróasztalnál ülõ ember, miközben szorgosan gépelt valamit az asztalba épített billentyûzeten. A Fogoly szeme elõtt egyszerre elhomályosult a világ...
Egy pillanat múlva már kint sétált a város egyik utcáján, pénzügyi gondjaiba merülve. De hirtelen eszébe jutott, hogy már másodszorra éli ezt a percet, eszébe jutott az idõutazás, s minden,ami ezelõtt történt, illetve történni fog.
- Még mindig fogoly vagyok - gondolta - ,és az is maradok egészen addig, amíg végleg el nem törlöm azt a jövõt.
Emlékezett, hol találkozott hosszú idõ után régi ismerõsével: Henry ott várt rá, a lakása felé vezetõ úton, s akkor ajánlotta fel a segítségét, és vetette fel az adócsalás tervét. A Fogoly elhatározta, hogy kerülõ úton megy haza, s azzal befordult egy keskeny utcára. Ment egy darabig, majd hirtelen bizonytalan külsejû, szakállas férfi lépett elé valamelyik kapualjból.
- Van egy kitûnõ ajánlatom - mondta mély, rekedtes hangon, azzal barna zubbonya alól elõhúzott egy antik tõrt. - Három Saurért a magáé.
A Fogoly vonakodva átvette a tárgyat, és megnézte közelebbrõl. Három Saur meglehetõsen sok egy ilyen tõrért, még ha akármilyen "antik" is, de ez a tõr megszólalásig hasonlított arra a tõrre, mely az övé volt, s mellyel késõbb elkövette kis híján végzetes tettét. A barna zubbonyos folytatta :
- Bizony ám - rekedt hangját a Fogoly különösen kellemetlennek érezte. - Henrynek viszed ezt a tõrt! . .
A Fogoly megrettent, s hátrálni kezdett, de a zubbonyos kérlelhetetlenül követte. Rekedt hangja elviselhetetlen volt, valósággal szaggatta a Fogoly füleit. A hideg futkosott a hátán, ahogy megértette a lassan kiejtett szavakat :
- Meg fogod ölni! Mert a te lelked fekete, Brett Owen'
Neve hallatán a Fogoly halálsápadt lett, s e pillanatban, mintha csak nyomatékot akart volna adni súlyos szavainak, a zubbonyos férfi kezén megcsillant egy kis, háromszögletû smaragdköves gyûrû. A Fogoly szédelegve tovább hátrált. A magas tornyok az utca két oldalán gyilkosan magasodtak fölébe. Fojtogatta a szürkület homálya, de mikor a Nap még utoljára kitekintett a felhõk közül, mielõtt végleg a hegyek mögé bukott, a tornyok fekete üvegén megcsillanó fény ezer tûként szúrt a testébe. Ujjai szorosan rákulcsolódtak a tõr markolatára. Megtántorodott, szemei elhomályosultak, s egy végsõ, elkeseredett mozdulattal nagyot lendült a kéz. Nem a zubbonyos férfit látta maga elõtt, amikor lesújtott. Az egész városnak szánta a végzetes csapást ...
Zúgó fejjel, félig öntudatlanul futásnak eredt. Futott, csak futott, ki ebbõl a szörnyû városból. Mire magához tért, ott állt megint a hegyen. Leült egy fa tövébe, s a csillagos eget bámulta. Tudta, hogy hamarosan érte jönnek.
Próbált a végtelen semmire gondolni, mely ott terül el valahol, a csillagok megett. De hirtelen egy kép tört elõ az emlékezetébõl. Élesen látta maga elõtt, a barna zubbonyos férfi volt az. De nem a városi sikátorban, hanem ott, a tárgyalóterem ajtaja elõtt. A Fogoly megborzongott. Már mindent értett.
Vajon a zubbonyosnak mi bûne lehetett ?
S neki meddig kell még bolyongania térben és idõben, amíg utoléri a végzete ?...
- Most már fogoly
leszek mindig - sóhajtotta. - A város foglya maradok,
amíg utol nem ér a vég. Térdére
hajtotta a fejét, valahonnan a hegyre fölvezetõ
útról egy suhanó halk hangját vélte
hallani. Lehunyta a szemét...