Bóza Kornél:
Két napló

Phad Lee Jean vagyok, szabadúszó újságíró. A nevem már elismert a szakmában, hiszen már dolgoztam a legjobb újságoknak, valamint a nevemhez fûzõdik a nagy vihart kavart Werner- story megírása is. Pillanatnyilag "Az Idõ" címû folyóiratnak dolgozom. Hogy nem hallotak még errõl az újságról? Nem csoda, hiszen eddig még csak egy kísérleti szám, a "0. kiadás" jelent meg. Ez az újság Timetown ügyeivel kíván foglalkozni. Az alábbi történetet is ott kívántam megjelentetni, de terjedelmi okokból teljesen át kellett dolgoznom, és így, novella formájában megjelentetni.

Szép, nyári nap volt, amikor elõször eszembe jutott, hogy az újságunk indító számában egy jobbára ismeretlen, zárt intézményrõl, annak a céljairól számoljak be. Ez az intézmény az Idõmúzeum. Telefonon beszéltem az igazgatóval, és megbeszéltük, hogy két nap múlva személyesen is felkeresem, és akkor közli azt is, hogy kapok-e engedélyt arra, hogy a Múzeumról írjak.

Két nap múlva, a megbeszélt idõpontban csengettem a Múzeum zárt kapuján. Thomas Cooper, az igazgató, egy szomorú tekintetû, alacsony, köpcös férfi személyesen engedett be az épületbe. Kérdésemre, hogy miért zárt a Múzeum Timetown lakossága elöl, az alábbi választ kaptam:

- Sajnos a múzeumban rengeteg olyan anyag van, amely rosszakaratú látogatóknak ránk, a városra, sõt, az egész világra nézve veszélyes ötleteket adhat. Így a Múzeum csak a kutatószemélyzetnek, és egy-két különleges látogatónak - mint például Ön - van nyitva. Van egy olyan ok is, amit sajnos nem áll módomban közölni. Bár az igazság az, hogy tegnap, heves vita után döntött úgy a Múzeumi Bizottság, hogy Önnek megmutatjuk a Múzeumot. Még az Idõügynökség Operációs Csoportjának az engedélyét is kérnünk kellett! Érezze megtisztelve magát, hiszen a Bizottság az eddigi munkásságára való tekintettel döntött úgy, hogy kiérdemli ezt a bizalmat. Nagy élmény vár Önre, hiszen az intézmény történetében, mely már 2567 valós évet számlál, Ön az elsõ újságíró, aki beléphetett az Idõmúzeum területére.

- Tudna nekem egy veszélyesnek minõsített emléket mutatni?

- Természetesen. A Bizottság felhatalmazott arra, hogy megmutassam Önnek a legelsõ emlékünket, a "Két Napló"-t. A Sors fintora, hogy az idõutazás felfedezése egyike a legnagyobb bûnügyként nyilvántartott eseteknek, így egész világunk bûnre épül. E fölött nehéz napirendre térni, és ez is egyik oka a Múzeum zártságának.

Cooper egy tárolóhelyhez vezetett, ahol egy lezárt vitrinben két, könyvszerû holmi feküdt, valamint egy notesz. Az egyik egy zsírpecsétes, néhol barna foltos - mint a naplóból megtudtam, vérfoltos - sima papírkötésû napló volt, középen a felirat: "Paul Stone, kereskedõ", a másik pedig egy aranyozott kötésû, jól karbantartott cirádás felületû napló, "Dr. Paul Stone, iparmágnás" naplója, mellette a fent említett notesz. Az igazgató kinyitotta a vitrint, és a három dokumentumot a kezembe adta.

- Nem érdemes a két naplót végigolvasni, hanem csak három-három bejegyzést. Mind a hat bejegyzés dátuma szeptember 8., és az évszámok: 1996., 2006., 2016..Ezekbõl megértheti a történet egyes részeit, a többit pedig majd azután beszéljük meg, miután elolvasta azokat. Jöjjön, elvezetem az olvasószobába!

Nekiültem az olvasásnak...

"Paul Stone, kereskedõ" naplója.

1996.szept.8.

Nincs jobb annál, ha az embernek huszonöt éves korában jól menõ boltja van. Így megtehetem, hogy a barátnõmet elviszem egy elegáns étterembe. Tudom, régen is megtettem ezt, ami nem került ebbe a naplóba, hiszen ide csak akkor írok, ha valami emlékezetes esemény történik. Már idestova egy éve nem írtam ide semmit (Ezzel a tempóval még 2060-ban is lesz helyem az események lejegyzésére). Most mégis írok, hiszen ez nem egy átlagos vacsora volt, hanem most és itt megkértem a kezét. Elpirult, és azt mondta, szíve szerint igent mondana, de kér két nap gondolkodási idõt. Istenem, de boldog vagyok! Édes Suzikám!


2006. szept.8.

Ma minden összejött. Kifosztották a boltomat, ebben az évben már harmadszor. A biztosító persze nem fizet, sõt, a már meglevõ biztosításomat is meg akarja szüntetni, azon a címen, hogy a kockázati tényezõk megváltoztak. Igaza van, ez a környék már régen nem az a biztonságos városrész, ami régen volt. Haj, régi szép idõk! Öt-tíz évvel ezelõtt még elegáns éttermekbe jártunk, manapság meg! Annyit kell a boltra költenem a riasztó, a betörések okozta veszteségek és a lopások miatt, hogy lassan már a lakbérem sem tudom kifizetni. De a nap legszomorúbb eseménye, hogy Suzi közölte:

- Ez így nem mehet tovább, ezt az életet már nem bírom, beadom a válópert.

Az igaz, hogy az utóbbi idõben sokat veszekedtünk az életszínvonalunk romlása miatt, de ezt nem vártam volna tõle. Eddig még egyszer sem mondott nekem ilyet. Miért ver a sors? Suzi, tíz év után miért akarsz elhagyni?!

2016.szept.8.

Vége! Ezt már nem bírom tovább! Ezek a bandatagok már nem is emberek! Állandóan narkóznak, állig fel vannak fegyverezve, még páncéltörõ rakétájuk, lángszórójuk is van. Eszelõs vihogás közepette, sportból gyilkolnak. Tegnap éjszaka az egyik banda- azt hiszem, a "Holnap Urai"-nak nevezik magukat-, betört a boltomba. Nem értem, miért tették, hiszen a kirakatban, ami páncélüvegbõl volt, kint volt a felirat, hogy "Vigyázat, modern biztosítóberendezéssel védve!" S nem is hazudtam, mert ott volt az ideggázos védõrendszer, elektromos rács, páncélüveg, sokkoló infrahang, minden, ami nem halálos. Mégis betörtek, és két bandatag meghalt, kettõ pedig örök életére megnyomorodott, míg bejutni próbáltak. Végül sikerült nekik, és szinte mindent elvittek. Utána bosszúból a halottakért - az egyikük a bandavezér volt -, felrobbantották a boltot egy páncéltörõ lövedékkel. Az egész ház felrobbant, és harmincnégyen meghaltak. Az én hibám!! De hát normálisak ezek?

Tegnap írtam arról, hogy meghalt Suzi, a volt feleségem, és engem nevezett meg egyedüli örökösének. Rokona már úgysem volt. Hát, ezzel is megjártam, mert Suzi csak tetemes adósságot hagyott rám, amit persze ki kellett fizetnem! Hiába, tíz év nem volt elég arra, hogy az egész házasságot, de legfõképpen Suzit elfelejtsem. Úgy látszik, õ sem felejtett el engem. A halál oka, mint annyi más embernél is manapság, a táplálékhiány és a bõrrák. Hiába, az olyanokkal, mint Suzi, vagy én, manapság már senki sem törõdik. Szociális védõháló? A fiatalok már azt sem tudják, mi az, nemhogy részesülnének benne! Így visszatekintve, az utóbbi tizenöt év folyamatos hanyatlással telt. És most eljött a vég. A boltom felrobbant, Suzi meghalt, annak a harmincnégy embernek a vére a lelkemen szárad, földönfutó lettem. Nincs már értelme az életemnek, és már csak abban reménykedhetem, hogy van feltámadás, vagy valami ilyesmi, hiszen ennél csak jobb lehet. Az egyik halott bandatagtól elvettem a pisztolyát. Úgy döntöttem, végzek magammal. Sok szerencsét, utókor!

Itt volt vége az elsõ naplónak. Megilletõdve tettem le, hisz nem mindennap találkozik az ember egy ilyen tragédiával. A könyv utolsó oldalát egy vékony, nyúzott tekintetû, elhanyagolt külsejû férfi fekete keretes fényképe foglalta el, amint épp a szájába tett fegyver ravaszát húzza meg. Cooper - addig türelmesen várt, amíg olvastam - kérdõ tekintetemre megszólalt:

- A ravasz meghúzásának pillanatára odaküldtünk egy Megfigyelõt.

- Nem értem, mi köze ennek az embernek az Idõügynökséghez?

- Ha elolvasta a második naplót, akkor sok dolog megvilágosodik Ön elõtt, utána pedig tartok Önnek egy kis történelmi visszatekintést.

Nekifogtam a második naplónak...

"Dr. Paul Stone, iparmágnás" naplója

Megjegyzem, ezt a naplót nem idézem folyamatosan, ugyanis sok olyan adatot tartalmaz, amely nem érdekelheti a közvéleményt, illetve akit érdekelne, azt bûnös célok elérésére inspirálhatná.

1996.szept.8.

Nincs jobb annál, ha az embernek huszonöt éves korában jól menõ boltja van. Így megtehetem, hogy a barátnõmet elviszem egy elegáns étterembe. Tudom, régen is megtettem ezt, ami nem került ebbe a naplóba, hiszen ide csak akkor írok, ha valami emlékezetes esemény történik. Már idestova egy éve nem írtam ide semmit (Ezzel a tempóval még 2060-ban is lesz helyem az események lejegyzésére). Most mégis írok, hiszen ez nem egy átlagos vacsora volt, hanem most és itt akartam megkérni a kezét. Most igen. De nem jutottam el odáig. Nem sokkal azután, hogy végeztünk a vacsorával, és épp rá akartam térni a mondanivalómra, megállt valaki az asztal mellett. Elõször csak az tûnt fel, hogy ugyanolyan ruhát visel, mint én. Ekkor azonban Suzi felpattant, és egy aprót sikkantott. Ráemeltem tekintetem a jövevény arcára, és- a sikkantást kivéve- követtem a barátnõm, és majdnem menyasszonyom példáját. A jövevény negyven, negyvenöt év körüli férfi volt, az ÉN ARCOMMAL! Tekintetében valami különös derû csillogott. Saját magammal találkoztam! Egy percig csöndben volt, talán azért, hogy hozzászokjak a helyzethez. Megszólalt:

- Nem gondolod, hogy haza kellene kísérned a hölgyet? - kérdezte. - Én majd nálad várlak.- És felmutatta a kulcscsomómat. Rémülten kaptam a zsebemhez, és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy ott van a sajátom, ugyanolyan, mint amit a kezében tartott. Suzi esdeklõ, rémült tekintetére gyorsan fizettem, és mentünk. Hazavittem. Megesküdtem neki, hogy fogalmam sincs, mi történt az étteremben, és megeskettem, hogy senkinek sem beszél a dologról. Ezek után hazamentem, azt remélve, hogy megszabadultam az "ismeretlentõl". Csalódnom kellett. A lakásban már várt rám. Odakészítette nekem a kedvenc koktélomat. Elhatároztam, hogy ezentúl semmin sem fogok csodálkozni.

- Furdalja az oldaladat a kíváncsiság, mi? - kérdezte. - Tudni szeretnéd, mit keresek itt, igaz?

- Igen. - válaszoltam.

- Helyes. Itt hagyok neked egy levelet, és egy noteszt. Olvasd el a levelet, és kövesd az ott leírtakat. A jövõd az elkövetkezõ húsz évre elõre el van rendezve.

Odaadott egy nagyobbfajta noteszt, és egy kb. huszonöt oldalas, igen apró betûkkel írt levelet. A noteszban országnevek, dátumok, és a dátumok alatt számsorok - totó, lottó és egyéb államilag támogatott szerencsejátékok eredményei - voltak. Mire felpillantottam, az "idegen" eltûnt. Elkezdtem olvasni a levelet, és utána úgy döntöttem, belerakom ebbe a naplóba.

Mielõtt a napló olvasását folytattam volna, elolvastam a levelet, és úgy döntöttem, ide leírom azt (Phad Lee Jean).

Kedves Jómagam!

Ha ezt a levelet megkapod- vagy megkapom?-, akkor a tervem sikerrel jár, és te (én?) leszel(k) a világ legnagyobb hatalma. Mert aki az idõt uralja, az az úr mindenek felett. Megéri ezért rám hallgatni, nem? Tehát csinálj mindent úgy, ahogy ebben a levélben le van írva, és akkor minden úgy fog történni, ahogyan történt. Zavarosan hangzik, mi? Biztosítalak arról, hogy csak most hangzik olyan zavarosan, húsz év múlva már minden kristálytiszta lesz. A noteszban - mint azt már észrevetted -, hat ország hivatalos szerencsejátékainak eredményei találhatóak, 1996. szept. 1.-tõl 2016. szept. 1.-ig. Ne ess kísértésbe, hogy eltérsz a leírtaktól, mert a közös jövõnk miatt szükségem van rád, tehát kész terveim vannak veled (velem). Tehát a teendõid:

Itt egy hosszú részt kihagyok, hiszen itt csak utasítások, dátumok, és az ezekkel összefüggõ magyarázzatok, megjegyzések sorjáznak huszonnégy oldalon keresztül. (Phad Lee Jean)

... Ennyit az utasításokról. Most pedig a "szabályok":

- Soha ne térj el az utasításoktól!

- Amire itt nem találsz utasítást, azzal kapcsolatban szabadon cselekedhetsz, mert az semmi hatással nem lesz a jövõd (múltam) szempontjából.

Most pedig sok szerencsét, bár én már tudom, mi fog történni, és egy részét már te is tudod! Üdvözöllek:

(most már) Dr. Paul Stone, (most már) iparmágnás

Washington, 2016. szept. 8.

Eddig tartott a levél, és most folytatom a naplóírást.(Phad Lee Jean)

Miután elolvastam a levelet, sok minden megvilágosodott elõttem, és elhatároztam, hogy mindent úgy csinálok, ahogyan le van írva. Szegény Suzi, nem lehet a feleségem! Pedig szívem mélyébõl szeretem!

2006. szept.8.

Ma igazi áttörést hajtottunk végre! Immáron az idõutazásnak csak technikai akadályai vannak! Mellesleg a harmadik doktorátusomat tegnap szereztem meg a jól bevált hipnoszuggesztiós módszerrel. Remélem, ezzel a kutatások irama is felgyorsul. Közel a cél, érzem! Tudni nem is tudhatom, ugyanis az idõutazás megvalósításának pontos dátuma nem szerepelt a levélben!

Mostanában már kezdem kissé terhesnek érezni azt, hogy ismerem a közeljövõt, már ami a saját sorsomat illeti. Ó, áldott bizonytalanság! Még tíz év, és nekem is részem lehet benne! Addig meg már csak kibírom valahogy. Bár, az lehetetlen, hogy ne bírnám ki, hiszen - amint a levélben is olvastam -, ki fogom bírni. Most pedig ki kell dolgoznom az Idõügynökség alapelveit, szabályzatát, valamint az alapokmányát. Legalábbis elméletben, mert hol van még az Ügynökség? Ez még a jövõ zenéje. Azt tudom, hogy létre fogom hozni, de csak 2016. után, és arról már nem tudok semmit, az még a jövõ ködébe burkolózik.

2016. szept.8.

És elérkezett a nagy nap! Itt van a szobámban az elsõ- és egyetlen- mûködõ idõgép, a sok munka eredménye, és én felkészültem a múltba utazásra. Húsz éve várok már erre a pillanatra! Az a bizonyos notesz, valamint a levél nálam van. Csak azt nem igazán értem, hogy akkor végül ki írta azokat? A kapcsolók be vannak állítva, így azonnal indulok.

Nos, megvolt. Az idõutazás valami furcsa émelygéssel járt, olyannal, amilyet még életemben nem éreztem. Az étteremben materializálódtam, a toalett ajtaja elõtt. Odamentem az asztalhoz, ahol ültem. Az asztalnál ülõ jómagam elõször csak a ruhámat nézte meg. Hiába, szándékosan vettem fel olyat, amilyet a fiatal énem viselt. Az ott tartózkodó hölgy - Suzi - felpattant, és egy aprót sikkantott. (Ezentúl a fiatal magamat csak egyes szám harmadik személyben fogom említeni.) Ekkor végre õ is felnézett az arcomra, és szintén felpattant. Alig tudtam visszatartani a nevetésem, olyan furcsa képet vágott. Egy percig hallgattam, legyen ideje megszokni, hogy az õ arcát "viselem" (vagy én viselem az övét?).

- Nem gondolod, hogy haza kellene kísérned a hölgyet? - kérdeztem. - Én majd nálad várlak. - És felmutattam a kulcscsomómat. Rémülten kapott a zsebéhez, és megrökönyödve vette tudomásul, hogy ott van a sajátja, ugyanolyan, mint amit a kezemben tartottam. Suzi esdeklõ, rémült tekintetére gyorsan fizetett, és ment. Magamban kuncogva mentem az oly jól ismert utcákon át a lakásába. Ott elkészítettem a kedvenc koktélját, és vártam. Mikor megérkezett, kis ideig vártam, majd megszólaltam:

- Furdalja az oldaladat a kíváncsiság, mi? Tudni szeretnéd, mit keresek itt, igaz?

- Igen - válaszolta.

- Helyes. Itt hagyok neked egy levelet, és egy noteszt. Olvasd el a levelet, és kövesd az ott leírtakat. A jövõd az elkövetkezõ húsz évre elõre el van rendezve.

Odaadtam a noteszt, és azt a levelet, amiket húsz évvel ezelõtt kaptam, na, vajon kitõl? A noteszban országnevek, dátumok, és a dátumok alatt számsorok- totó, lottó és egyéb államilag támogatott szerencsejátékok eredményei- voltak. Elvette tõlem, és belenézett a noteszba. Mire felpillantott, addigra eltûntem onnan. Ismét az a bizonyos émelygés. A kiindulási idõpont után fél másodperccel érkeztem vissza. Ha valaki lett volna a szobában, valószínûleg semmit sem vett volna észre, csak ha nagyon figyel.

Na, ezen is túl vagyok. Innentõl kezdve ismét szabadon cselekedhetem! Végre! Hogy vártam már ezt a pillanatot! Ez életem legboldogabb napja! Elégedetten hátradõltem a fotelomban. Ekkor azt hittem, káprázik a szemem, ugyanis látszólag a falból egy egyenruhás ember lépett elõ, és azt mondta:
- Paul Stone, az Idõszolgálat nevében letartóztatom!

Itt volt vége a második naplónak. A napló utolsó oldalát, csakúgy mint az elõzõét, egy fénykép foglalta el, rajta egy jóltáplált, ápolt úr, bilincsben. Cooper, meg sem várva, hogy megszólaljak, azt mondta:

- Igen, a két fénykép ugyanazt az embert ábrázolja, csak különbözõ idõvonalakon. Most biztosan kíváncsi a történet hátterére!

- Természetesen - válaszoltam -, hisz e két napló csak felcsigázta az érdeklõdésemet.

Cooper beszélni kezdett.

A történet ott kezdõdik, hogy Stone megcsinálta az idõgépet. Hogy hogyan, azt már ismeri. Létrehozta az Idõügynökséget, gondolom azért, hogy senki se piszkálhasson bele a játékaiba. De az Ügynökség tagjai felesküdtek az idõtörések megakadályozására. És itt volt a dilemma. Ha megakadályozzák ezt a bûntényt, akkor egyben elveszítik azt az idõfonalat is, amely az Ügynökség létrejöttéhez vezet. Ugyanaz a paradoxon, mint amikor valaki visszamegy a múltjába, és megöli azt az embert, aki az apja lenne. De ha megöli, akkor- mivel így nem tud megszületni-, hogyan tud visszamenni, hogy megölje az apját? Teljesen ugyanaz a helyzet! Ha visszamegyünk, hogy megakadályozzuk az idõtörést, akkor megakadályozzuk azt is, hogy az Ügynökség létrejöjjön. De ha az Ügynökség nem jön létre, akkor ki megy vissza, hogy megakadályozza a bûncselekményt? Évtizedekig próbálták megoldani ezt a dilemmát, mire egy közönséges ügynöknek, Ronald Coopernak jutott eszébe a megoldás:

Vissza kell menni Stone múltjába, arra az idõre, amikor már visszatért az idõutazásából, de még nem hozta létre az Ügynökséget, ott le kell tartóztatni, ami aztán bekerül a naplóba. Ezután oda kell visszamenni, ahol meg lehet akadályozni azt, hogy végrehajtsa az idõtörését, de elõtte az egész Ügynökséget el kell küldeni oda, ahol megúszhatják az idõtörés megszüntetésének hatásait. Ez meg is történt, és így az egész Ügynökség idekerült, az idõben a legelsõ jégkorszak elõtti idõre. Ezért van itt, ebben a korban Timetown, az Idõügynökség városa. Stone idõtörése pedig eltûnt, a második napló létrehozójával, Dr. Stone-nal együtt. Létrejött viszont a kereskedõ Stone idõvonala.

- De ha az Ügynökség ígyis-úgyis létezik, akkor miért nem volt megfelelõ a mágnás Stone-féle idõvonal?- kérdeztem. - Miért kellett megszüntetni?

- Azért, mert Stone bûnözõ volt, és ha nem akadályozzuk meg, ki tudja, milyen idõtöréseket hajt még végre. Egyszerûen nem lehetett vállalni a kockázatot. Volt ugyanis egy olyan idõvonal is, ahol sikerült a terve. Elmondom a három idõvonalon Stone történetét, dióhéjban.

a, Stone egy folyamatosan romló gazdaság egyik szenvedõ alanya, aki végül a problémák elöl az öngyilkosságba menekül. Az Ügynökség õt megkerülve jön létre, kétezer egyszáz évvel késõbb.

b, Stone az idõutazás segítségével iparmágnás, majd letartóztatott bûnözõ. Az Ügynökség õt megkerülve jön létre.

c, Stone az idõutazás segítségével iparmágnás, majd késõbb az egész világ ura. Aki ellentmond neki, az egyszerûen megszûnik létezni, hiszen az idõvonalak megváltoztathatóak. Ekkor az õ szava törvény, az Ügynökség a személyes utasításainak szolgai végrehajtója.

Most már tudja, miért kellett letartóztatni, majd az idõvonalát megszüntetni?

- Igen. De van pár dolog, ami nem hagy nyugodni.

- Micsoda? Kérdezzen nyugodtan!

- Például az, hogy ki írta azt a bizonyos noteszt, valamint levelet? Hiszen lényegében minden abból indul ki. Dr. Stone is említi ezt a kérdést.

- Azokat nem írta senki. Azért léteznek, mert vannak. Ez egy végtelen ciklus. Saját magától megkapta, elrakta, majd visszamenve az idõben átadta magának. Az Idõ fizikáját még ma sem értjük teljesen.

- Kicsoda Ronald Cooper?

- Egy egyszerû ügynök volt. Egyszerû, de zseniális. Az õ ötlete volt az is, hogy Timetownt a legelsõ jégkorszak elé kell telepíteni az idõben, hiszen a jégkorszakok minden nyomot eltüntetnek. Immáron 3498 éve létezik a valós idõben Timetown, ami elenyészõ töredéke az elsõ jégkorszakig vezetõ idõnek.

- Hol van most ez a Ronald Cooper? Ha jól sejtem, akkor az Ön rokona lehet.

- Meghalt, huszonnyolc valós éve. Én az unokája vagyok. Nehéz felfognom, hogy a nagyapám miatt meghalt Stone, a kereskedõ.

- Végül had kérdezzem meg, összesen hány ügynök dolgozik az Ügynökségnek? Timetown tizenötezres lakosságára viszonyítva én legalább hatezres létszámra gondolok.

- Meg fog lepõdni, hiszen csak ezerkétszáznyolc ügynökünk van.

- Van egy olyan érzésem, hogy az Idõügynökség Operatív Csoportját ez az intézmény takarja. Igaz ez?

- Mibõl gondolja?

-Én, mint újságíró, valamivel tájékozottabb vagyok az Ügynökség viselt dolgaival kapcsolatban, mint egy átlag timetowni lakos. Az Ügynökség Operatív Csoportjáról például szinte semmi konkrétumot nem hallani, és az egész városban csak egy olyan intézmény van, amely a látogatók elöl zárt, és ezzel biztosítani tudja az Operációs Csoport mûködésének feltételeit. Valamint az apja, a nagyapja is ezt az intézményt vezette, utánanéztem. Jól sejtettem?

- Nos, igen- válaszolta szomorkás mosollyal az arcán.

Egy ideig még közömbös dolgokról beszélgettünk. Végül eljött az az idõ, amikor indulnom kellett. Cooper kikísért a bejáratig.

-Köszönöm a segítõkészségét, igazgató úr, amint kész a cikk, bemutatom Önnek - mondtam. -

A viszontlátásra.

- Viszontlátásra.

Kiléptem az utcára. Hallottam, ahogy mögöttem bezárul az Idõmúzeum - az Idõügynökség Operációs Csoportjának központja - kapuja, és bekapcsol az elektromos zárószerkezet. Most jutott eszembe, hogy egy perc nem sok, de annyit sem voltam odabent felügyelet nélkül. Igaza volt az igazgatónak, amikor azt mondta, hogy hatalmas élmény vár rám. Hazamentem. Két napig csak az információkat dolgoztam fel, és megbeszéltem a fõszerkesztõvel, hogy ezt a történetet újságcikk formában megírni lehetetlen, és ezért inkább novellaként dolgozom fel. Végül pedig ittam egy pohárkával a két Stone emlékére.