Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

JOHN SILVER  AZ UTOLSÓ BEZÁRT AJTÓ

  Minden erejét összeszedve rugaszkodott el a csúszós, sáros talajtól, hisz tudta jól, az élete függ ettõl az ugrástól. A földrengetõ dörrenéssel egyidõben landolt egy jókora pocsolyában. Fáradtan vibráló izmokkal, a végsõkig kimerülten hevert a zuhogó esõben. Szivesen fekve maradt volna, a lelki üdvösségét is feláldozta volna némi pihenésért, de a ruhája alá szivárgó zavaros lötty jéghideg érintése mozgásra késztette. Feledve megpróbáltatásait, sajgó tagjait, fújtatva feltápászkodott a földrõl.
  Lényegében örömet kellett volna éreznie, hogy sikerült, ha még oly nehezen is, átjutnia ezen a veszélyes szakaszon is, de ehelyett - feleszmélve - bizalmatlanul pislantott a háta mögé. Az utolsó pillanatban jutott át a lezuhanó, súlyos rács alatt, mig üldözõje, a hatalmas termetû, emberszabású majom a túloldalon rekedt. A gonosz teremtmény azonban nem hagyta futni a már-már biztos zsákmányt. Dühödten rázta a rozogának tûnõ, õsrégi tákolmányt, amely azonban a pesszimista várakozás ellenére ellenállt az állat kitartó, irtózatos erejû rohamainak. Ezt látva megkönnyebülten hagyta, hogy végigperegjenek arcán a kövér, fekete esõcseppek. Hosszú percekig állt ott, az ég felé forditott arccal, azután elunva a hasztalan ácsorgást, tovább indult...
  Kiálló bokrokba, gyökerekbe és kövekbe kapaszkodva küzdötte fel magát a laza talajú, meredek hegyoldalon. Kis idõ múlva a meredek hegyoldal merõlegesen az ég felé törõ, megmászhatatlan sziklafallá változott.
  Nyugtalanul kereste a felfelé vezetõ utat, de csak egy esõkoptatta sziklákból álló keskeny párkányra lelt. Óvatosan araszolva indult el rajta s igyekezett nem lenézni a lába alatt terpeszkedõ több száz lábnyi mélységbe. Rövidesen három, a kiálló sziklákhoz rögzitett kötéllétrára talált. Tudta jól, hogy a három közül kettõ biztos csapda, de ránézésre nem lehetett megállapitani, melyik a biztonságos. Nem tehetett mást, minthogy próba szerencse alapon fellendült a hozzá legközelebb lévõre. A kötéllétra nem szakadt le alatta, de nem kis erõfeszitésébe került, amig sikerült baj nélkül feljutnia a széltõl himbált, esõtõl sikos, ingatag alkalmatosságon a szirt tetejére.
  Odafenn a napsütés és éles csõrû, kiéhezett keselyûk hada fogadta. Nem kis szerencsével kerülgette a le-lecsapó tollas gyilkosok karmait, miközben a lehetõ legtehetetlenebb helyen épült ház felé rohant. Lihegve tette be a vastag ajtót, csakhogy igy a madarakon kivül a fényt is kirekesztette. Tapogatózva haladt elõre a szuroksötétben, szorosan a fal mellett, a padlásról leszûrõdõ keskeny fénycsik irányába és közben kis hiján beleszédült a padlón tátongó feneketlen kútba. Végül is eljutott a recsegõ-ropogó padlásfeljáróig. Reménykedve vágott neki a lépcsõmászásnak.
  A feljáró tetején sokáig fülelt gyanakodva, de mivel semmi szokatlant nem tapasztalt, fellendült a tetõtérbe. Az elõtte álló, korhadó deszkákkal boritott, hosszú szakasz túloldalán egy fényesen kivilágitott ajtó tátongott hivogatóan. Nem tétovázott, hanem merészen nekivágott az újabb lehetetlen próbának. Bizakodó szivvel egyensúlyozott az imbolygó, fájdalmasan nyekergõ pallókon, reflexszerûen kerülgetve az itt-ott fel-felvágódó borotvaéles lándzsákat. nem csoda hát, hogy szakadt róla a veriték, amig átért a szakaszon, amely azután, hogy levette róla a lábát, hatalmas robajjal leszakadt.
  Örömtõl reszketõ szivvel és a kimerültségtõl rogyadozó lábakkal állt a nyitott ajtóban. Az egyik énje mindenáron pihenni vágyott, mig a másik - az erõsebb - makacsul hajtotta elõre. Belépett hát az ajtón.
  Elborzadva torpant meg néhány lépés után. A szoba másik, aranyfénnyel ragyogó ajtaja elõtt egy hatalmas, kiélezett inga lengett.
  Ennyi küzdelem után azonban nem hátrálhatott meg. és nem is volt hova meghátrálni! A háta mögött leszakadt padlással, nem volt más választása, csak elõre mehetett.
  Sokáig szuggerálta a kegyetlen szerkezetet, azután az általa legkedvezõbbnek vélt pillanatban elõrelendült. Számitásaiba valahogy hiba csúszhatott, mivel a lelketlen precizitással mûködõ inga még azelõtt visszatért, hogy kinyitotta volna az ajtót.
  Mélységes fájdalom hasitott belé, pólusaiban pokoli kinokat okozó, emésztõ tûz áradt szét. Orditott volna, de kiszáradt ajkait nem hagyta el hang. Feneketlen sötétség zuhant rá s érezte, teste semmivé foszlik szét...

  A tenyérnyi kis kvarcjáték parányi hangszórójából elõtörõ, elektronikusan modulált, gúnyos kacagás teljesen kihozta sodrából a középkorú férfit. Dühösen csapta az asztalra, az iróasztalnál szemtelenül vigyorgó, gyerekétõl elkobzott szerkentyût.
- A szentségit, már megint kifogott rajtam!